7. fejezet – Mikor az őrület a tetőfokára hág…

Γεια σας! [jaszasz! - sziasztok!]

Újra itt vagyok egy új fejezettel, a beköszönés pedig, ha valakit érdekel, görögül volt, bár görög szereplő eddig még nem tűnt fel, de sebaj. Ami késik, nem múlik. :)

Remélem mindenkinek jó volt a júliusa, és az augusztusa is legalább ilyen jó lesz. Nem tudom, hogy jövő héten tudok-e hozni részt, majd kiderül, de az biztos, hogy augusztus első vasárnapján nem leszek gépközelben.

További jó nyarat mindenkinek, aki erre jár és jó olvasást, azoknak, akiknek tetszik a történetem!

-------------------------------------

Allen és a "hasonló sorsú kanadai"

Hajnali öt volt, ismét szombat. Ilyenkor mindenki szeretne délig aludni és nem pizsamában állni a kollégium előtt félálomban. De mi mégis itt voltunk, méghozzá a második évfolyamnak hála, akiknek pár képviselője ott vigyorgott ránk. A vezetőjük arcán a lehető legelégedettebb kifejezés ült. Az itt töltött napok alatt megtanultam a felettünk járó kissé szadista amcsi nevét: Allen. Elengedhetetlen kiegészítője volt a baseballütője, amit most is a vállának döntött. Őrmester módjára járkált előttünk, barna szemei (amiben személy szerint én egy kis démoni vörös csillogást is láttam) kémlelték az elaludni készülőket és azokat egy kiáltással felrázta.

Hát, igen. Ezt nevezem én reggeli ébresztőnek.

Mondjuk a java még csak ezt követően jött. Klisé: sulikörök. Mondjuk nem mindegy, hogy egy magyarországi kis általános iskolát futsz körbe, vagy egy nagy akadémiát. A kerítés mellett rohantunk, egymást támogatva. Talán megsajnált, talán csak ránk akarták hozni a frászt ezzel a futkosással, de az egyik fiú a bandájából egy kör után megállított minket.

Az egyik osztálytársam, Alfred az oldalát fogva fújtatott mellettem, közben arról beszélt, hogy szüksége lenne most egy jó mekire. Tipikus amerikai. Lili belém karolt és nekem dőlt. Ő is reménykedett, hogy hátha vége, de még a muri csak ezt követően kezdődött.

Reggeli torna!

Kínzóink nem mutatták, csak mondták, hogy mit csináljunk. Szóval negyven diákból legalább a fele másképp csinálta, mint ahogy kellett volna. És ugyanennyiből ketten voltunk, akik normálisan csináltuk. Ludwig és én konkrétan versenyeztünk egymással, hogy ki bír többet csinálni a felülésből, fekvőtámaszból és az egyéb ilyenekből anélkül, hogy elveszítené a tempót vagy szabálytalanul csinálná. Oké, nyert, de aztán persze gratulált.

Felnéztem a kollégium ablakára, ahonnan egy csomó érdeklődő fej nézett le ránk. Valaki kikiabálta azt is, hogy akik normálisan csinálták, azok kaphatnának jutalmat is. Láttam, hogy Oliver az, a főzőklubos angol. Allen egy ideig nézett rá, aztán végül bólintott.

- A magas szőke és a brunette doll ide! – bökött rám és Ludwigra. Kiléptünk a tömegből. A fejével intett, hogy menjünk be, aztán a kissé szétesett maradékra nézett. Ahogy mentünk az épület felé, láttuk, hogy Gilbert integet és mutogat.

Pár perccel később már ott is voltunk a szobájukban. Kicsit káosz volt, de ezt a reggelre fogtam. Francis megint elővarázsolt a semmiből egy virágot és a csapzott hajamba tette. Rámosolyogtam, aztán befurakodtam Gilbert és Antonio közé. Látni akartam mi jön ezután. A másodikos jóakarók felnéztek ránk, aztán biccentettek. Kezdődhetett a többiek számára a második felvonás, ami további futkosást, ugrálást és hasonlókat jelentett a harmatos fűben a borult angliai ég alatt. Ja, és a félhomályt se hagyjuk ki, tekintve az időt: fél hat volt még csak.

Míg Ludwig vízért kutatott a bátyja kollégiumszobájában, addig én elbeszélgettem a három fiúval, akik esküdöztek, hogy nem tudtak erről a reggeli cuccról. Allen mindig előáll ilyen meglepetésekkel, mondták, szerencsére nem az ő osztályukban van. Ezt már halkabban tették hozzá, de a barna bőrű amerikai így is meghallhatta, mert felnézett és beintett egyet a triónak. Azok ártatlan mosollyal vágták be az ablakot és húzták el még a sötétítőfüggönyt is. Igen, Allentől lehet félni.

A spanyol elmesélte, hogy Allen nem épp egy jómódú családból jött, konkrétan egy gettóban élt a testvéreivel. Azért választotta ezt a sulit, hogy eltűnhessen otthonról. Persze ő állami támogatott, nem is lenne rossz tanuló, csak a viselkedése… Elég hamar összebarátkozott egy hasonló sorsú kanadaival, az ártatlan angol Oliverrel és egy harmadikos franciával, aki szintén nem egy mintadiák, de a történelem hihetetlenül érdekli.

Csendben hallgattam a kis meséjét a rebellis srácról, közben elfogadtam Ludwigtól a vizet, amit végül az ágy alatt talált meg. Azért jó volt megtudni, hogy az iskola nem csak nemzetközileg, hanem társadalmilag is ennyire színes.

Leültem az ablakhoz legközelebbi ágyra és a felhúzott térdemre támasztottam az állam. Pár pillanattal később egy ásítás szökött ki a számon. Megkérdeztem a fiúkat, hogy mennyi az idő. Azt felelték, hogy hat óra. Felnyögtem és az ajtóra pillantottam. Olyan messze van… Aztán még a másik szárnyba is át kellett volna menni… Inkább maradtam, bár félő volt, hogy elalszok itt.

Végignéztem a srácokon. Antonio a középső ágyon ült, hátát a falnak vetette, a kezében lévő gitárt pengette halkan. Lassan spanyol dallamok bontakoztak ki a kusza hangokból. Énekelt is valamit hozzá, de nem értettem egy szót se. Francis az egyik íróasztalnál állt, az egyik tankönyvét lapozgatta, aztán megrázta, hátha kiesik belőle, amit keres. Ezt követően az asztal alá mászott be. Megkérdeztem tőle mit kutat ennyire, de csak legyintett és azt mondta nem lényeges, csak egy bizonyos személy kezébe ne kerüljön. A két Beilschmidt az ablaknál ült és állt, németül beszélgettek. Gilbert a függönyt kicsit félrehúzva nézett ki az ablakon, miközben nagyon magyarázott valamit, amire Ludwig még számomra is érthető válasza az volt, hogy „Dummkopf”. Az idősebb felnevetett és összeborzolta az öccse szőke haját, mire az odébb lökte a kezét.

Ismét előre bámultam. Megfogadtam magamban, hogy csak egy pillanatra hunyom le a szemem…

Magamhoz öleltem egy takaró csücskét. Várjunk! Milyen takaró? A fiúk szobájában voltam, nem? Felültem. Igen, ez határozottan az ő szobájuk volt. Háromból kettő ki is volt dőlve az ágyukon. Várjunk megint… Hol a harmadik? Lenéztem magam mellé, ahol Gilbert feküdt, arcán széles vigyor.

- Morgen, meine Liebe. Jól aludtál nagyszerűségem mellett?

Puff.

Teljes erőből vágtam fejen. Felszisszent, én meg a szokásos „szaros német” mondatommal kiviharoztam a szobából. Már a lépcsőnél voltam, de még mindig hallottam a hangos, furcsa nevetését.

Benyitottam a szobánkba. A két lakótársam is az ágyán feküdt, már mindketten átcserélték az izzadságtól vizes pizsamájukat. Lehuppantam a fekhelyem szélére és néztem őket. Először Katya kelt fel, aki rám mosolygott és kérdezte, hogy hol voltam. Elmeséltem neki, hogy bealudtam a srácoknál és konkrétan Gilbert karjaiban keltem. Rögtön cinkos vigyorra húzódtak az ukrán lány ajkai. Kértem, hogy ne gondoljon rosszra, bár már késő volt. Nem mondott mindent, de a tekintete sokatmondó volt. Hozzá is vágtam a párnám, amin csak nevetett. Ekkor ébredt fel Lili is. Persze neki már nem akartam elmondani, azonban a szobatársam beköpött. Ketten cukkoltak, én meg a fülemre szorított kézzel visítottam, hogy hagyjanak. Persze nem volt komoly, mind tudtuk, nem azért vagyok itt, hogy már szeptemberben összejöjjek valakivel. Az már csak ráadás volt, mikor elmeséltem a taslit is, amit a német kapott.

Reggelinél Feliks-től is megkaptam a magamét, csak ő egy kicsit morcosabb hangnemben adta elő. Ja, és kikérte magának, hogy én megúsztam a sok ugrabugrát. Megöleltem engesztelésül, de nem hatottam meg. Pontosabban addig nem, míg nem hoztam neki egy kis sütit. Akkor már jóban voltunk.

- Szervusz, Elizabeta – jelent meg mellettem Roderich. Felnéztem rá. Szerintem elpirultam, mivel szemei sarkában összefutott pár nevetőránc. – Reggeli után lenne kedved… - kezdte, de Feliks félbeszakította.

- Bocsi, Lizzy-vel már tökre van programunk. Keresgélni a totál béna rejtvényeket.

- Jaj, tényleg! Azokból még mennyi van? – kérdezte Lili. Próbáltam fejben összeszámolni, de őszintén elvesztettem én is a fonalat. Időközben is meglett pár (a legutóbbi az egyik serpenyőben, a főzőklubban), szóval elkezdtem reménykedni, hogy már nincs sok.

- Esetleg veletek mehetnék? Hárman biztos könnyebben megtaláljuk – próbálkozott az osztrák, de a lengyel barátom megint elutasította a nevemben is. Kicsit csúnyábban nézhettem Feliks-re, mint akartam, mert újra sértődött fejet vágott. Bocsánatkérően néztem Roderich-re, aki csak megvonta a vállát, mintha azt mondta volna, hogy nincs semmi baj, de barna szemeiben láttam a megbántottságot.

- Mi bajod van neked a német anyanyelvűekkel? – kérdeztem a lengyel barátom, miután kettesben maradtunk.

- 1939. Szeptember 1-je – felelte. Sóhajtottam egyet.

- Nekik semmi közük hozzá. Talán a dédszüleik voltak, akik részt vettek a háborúban – feleltem, közben a feladványt olvastam el újra és újra. – És akkor még te sem éltél – tettem hozzá.

- De a családom több tagját is elvitték kis dolgokért. Még csak zsidók sem voltak! Nem mintha bármi bajom lenne velük, csak… aj, tudod, hogy értem!– akadt ki.

- Feliks, nyugi! Ez a múlt, Ludwig, Roderich és Gilbert is kedvesek, életben fogsz maradni még négy évig itt – öleltem meg. Aztán adtam neki egy tanácsot: - Ne olvasgass mostanság második világháborús könyveket.

- De az egy olyan jó téma!

- Csak akkor elkezdesz az ilyeneken lovagolni!

- Hát az már az én bajom! – öltötte ki a nyelvét.

- Meg azé, aki hallgatja.

Ezen elgondolkozott. Aztán végre ő is hajlandó lett segíteni a rejtvénnyel. Egymás szavába vágva kezdtünk ötleteket gyűjteni az alábbi kapcsán:

 

15. feladvány

- Na, ezt biztos nem a netről szedte – jegyezte meg az osztálytársam. – Először is: milyen terem?

A hajam csavargatva fordultam a suli épülete felé. Néztem a hatalmas ablakokat, az ódon falakat, az árkádok alatt megbúvó nagy ajtót és a fölötte lengő zászlókat, hátha ihletet kapok. Egy ideig csak bámultam, aztán rájöttem. Csaták dísze voltam… ajtók fölött lógtam… Ez a zászló! De akkor is megakasztott egy pillanatra, hogy milyen teremről lehet szó. El is kaptam azonnal egy felsőbbévest, hátha ő tudja. Azonnal a legfelső emeletre irányított minket. Az egyik hatalmas előadóban kötöttünk ki. Leesett állal figyeltük hatalmas termet. Az ülőhelyek, mint valami egyetemen, amfiteátrumszerűen helyezkedtek el félkörben. Az egyik oldalt óriási ablakok kaptak helyet, de a másik három falat, ahol nem a tábla volt, különböző nemzetek zászlai tarkították. A szemem önkéntelenül a magyart kezdte keresni, amit meg is találtam, minő véletlen, pont a lengyel mellett. Feliks vigyorogva meg is jegyezte, hogy „ez tuti nem véletlen”.

Ismét elővarázsoltam a talányt a zsebemből és elolvastam az utolsó mondatot. Sasok közt…

- Nem lehet, hogy olyan ország zászlóját kéne keresni, aminek a nemzeti állata a sas, vagy a címerében szerepel? – kérdezte a lengyel bizonytalanul. – Ez tökre szívatós. Van itt egy csomó zászló. Hogy találjuk meg a nekünk kellőt? Hümmögve bámultuk a falakat, aztán megpillantottunk egy könyvet a tanári asztalon. Pont, ami nekünk kellett.

Talán egy órát töltöttünk ott veszekedéssel. Megnéztük a zászlókat, párosítottuk a címerekkel… lényegében megszenvedtünk a dolgokért. Végül ránéztem arra a falra, ahol az ajtó is volt. Egymástól nem is túl messzire négy lobogó volt. Mindegyik elég réginek tűnt, talán a legújabb a német zászló és rajta a sasos címer. Pár méterrel arrébb a Német-Római Birodalom zászlaja lógott, mellette az osztrákoké, amin szintén helyet kapott a címerük. Végül elbújva megpillantottam a kissé megviselt porosz zászlót. Mind a négyben egy volt a közös: a sas. Oldalba böktem Felikset, aki még mindig a könyvet bújta. Az elképedtsége csak egy pillanatig tartott, akkor viszont olyat mondott a kérdéseim kitalálójára, amit minden magyar megértene:

- Kurwa!

Kipecáztuk a lobogók mögül a papírosokat. Letettük őket az asztalra és próbáltuk sorrendbe rakni őket: É G E V

Az ékezet miatt gondoltam, hogy nem lehet angol szó, szóval magyarul kezdtem gondolkozni. Először az égve jött, ki de azt hülyeségnek tartottam. Végül a megkönnyebbülést jelentő kifejezésre bukkantam: vége.

Megöleltem Feliks-et, aki semmit sem értett az érzelemkitörésemből. Elmagyaráztam neki, hogy ez a magyar kifejezés arra, hogy finish. A levegőbe öklözött az öröme kifejezéseképp. Egyet értettem. Végre vége, még a határidő lejárta több mint egy hónappal. Szerintem ezt a jóakaróm se várta.

A szobámhoz érve Roderich-et találtam ott, aki az ajtó előtt állt egyenes háttal, kezében egy levéllel. Először olyan dolgok is eszembe jutottak a levél láttán, amit azonnal el is vetettem. Nem lehet szerelmes levél, ugye? Mikor meglátott, halvány mosolyra húzódtak az ajkai és halkan köszöntött. Először átadta a levelet. Elmesélte, hogy a szoba előtt találta, mikor ideért. Megköszöntem és felbontottam.

Gratulálok, Kedvesem! Sikerült! Mondtam, hogy nem fog már sokáig tartani. Őszinte leszek, nem hittem, hogy ilyen hamar végzel. De ahogy láttam igyekeztél is rendesen. Szóval újból gratulálok!

Tudom, most mi jár a fejedben: ki is vagyok? Hát, találd ki! Nem olyan bonyolult, mint hiszed! ;)

Rohadj meg, gondoltam magamban akkor. Nem olyan bonyolult kitalálni, hogy ki is az, mi? Keressen meg a fene, én már nem is voltam kíváncsi, hogy ki a titokzatos jóakaróm. Már elég szenvedést hozott az életembe ezzel a keresgéléssel, félő volt, ha kiderül ki az, még fel is pofozom a szerencsétlent.

Nem túl jó a vérmérsékletem, maradjunk annyiban, jó?

Belekaroltam Roderich-be és elhatároztuk, hogy ennek örömére beülünk egy cukrászdába a városban, aztán pedig folytatjuk a zongoraleckéket.

Pontosabban ezt akartuk volna csinálni, de rögtön bele is köptek a levesünkbe, mivel a hangosbemondó közölte velünk, hogy menjünk a koli elé. Persze mi nem akartuk kihúzni a gyufát a felsőbb éveseknél, így kimentünk. Hát, nem mindenki gondolta így. A fiúk közül pár embert alig lehetett kirángatni az épületből.

A második évfolyam ott állt velünk szemben, mindegyikőjük arcán vészjósló vigyor. Egy kis kincsvadászatra invitáltak minket. Megint. De először is kihívták azokat, akik az előzőt megnyerték. Többek közt engem is Roderich helyett. Nekünk nem kellett berohanni a várost, hacsak nem döntöttünk úgy, hogy segítünk valakinek. Mivel szobák szerint voltak a csapatok, így általában három fő volt együtt. Azonnal vállalkoztam, hogy beállok a barátnőim közé, akik persze azonnal hálát adtak nekem. A kezünkbe nyomtak egy-egy menetlevelet (értsd: egy üres lapot) és egy tollat. Egy csapatnevet, meg egy szobaszámot kellett ráírni. Gyorsan ráfirkantottam az aljára a számunkat: Nyugati 217, majd belenéztem a kék és a türkiz szemekbe egy ötletért. Ahogy hallgattuk, a többiek mindenféle marhaságot adtak meg csapatnévként. Szóval mi úgy döntöttünk, hogy normálisan fogunk gondolkozni és így lett a nevünk Easthallow-i szövetség. Fantáziadús, tudjuk, de jobb, mint az angol-amcsi-kanadai hármas csapatneve (scones-burgers-pancakes), akik csak egyszerűen egymás mögé írták a kedvenc kajájuk nevét. Szegény Arthur is csak a fejét rázta, mikor Alfred előállt ezzel a névvel, Matthew-ot pedig megszólalni se hagyták, mintha ott se lett volna. Mondjuk ez azért volt érdekes, mert az ő kedvenc ételét is oda kellett írni. A kanadai kikapta az amerikai kezéből a lapot, aki ezt amúgy észre sem vette és kipótolta a hiányzó szót. Szegény…

Míg mi a csapatnéven gondolkoztunk, a második évfolyamosok elrohantak a város felé. Sejthető volt, hogy megint városbejárós cucc lesz. Mondjuk már volt tapasztalatom az ilyenekben. Otthon is részt vettem egy olyan csapatos matekversenyen[1], ami szabadtéren volt és egy-egy állomás között akár majdnem egy kilométert is le kellett sétálni. Jó volt és vicces, csak a végén már kicseszettül lefáradtunk…

Ekkor a kezünkbe nyomtak egy lapot, rajta az első feladattal. Mivel ez töris suli, persze, hogy történelmes kérdés volt. Azért akadt pár felügyelő, akik nézték ki próbál csalni, azoktól azonnal el is vették a telefont és egy post-it-re felírták, hogy kié. Itt nem könnyű kérdéssel kezdődött minden, hanem kőkemény majdhogynem érettségi kérdéssel. Elkaptuk az egyik felügyelőt, mikor meglett a válasz. Katya lehadarta neki, amit hallani akart. A menetlevélbe beleírta az időpontot, mennyi idő alatt fejtettük meg és szignózta. Az alatta lévő sorba beírt egy betűt: C. Aztán odaadta nekünk a város térképét is. Ott meg volt adva minden állomás helye, szerencsére. Rohantunk is a C-hez.

Ott Antonio-t találtam, aki a spanyol Habsburgokról kérdezett minket. Lili azonnal rávágta a választ, pedig a papír a kérdéssel még épp csak a kezében volt. A spanyol kerek zöld szemekkel írta rá a papírunkra a kitalálás idejét és az új helyszín betűjelét. K. Megnéztük a térképen és elindultunk. Majdhogynem a város másik felén volt a hely, sőt még el is volt kissé dugva. Alig találtuk meg, ha mondhatom így. De aztán megláttuk a K betűs táblát egy vörös hajú fiú előtt. Azonnal felismertem. Az előző kincskeresős nap előtt az ő haverja figyelmeztetett, hogy feküdjünk le korábban. Ha jól emlékeztem, akkor skót volt. Mikor megpillantott minket, kivette a szájából a cigit és egy összehajtott papírt dobott a kezünkbe. Persze, hogy a skót történelemből kérdezett. Melyik skót uralkodócsalád is vette át a stafétát a Tudoroktól? Pedig rémlett valami ilyesmi. Az angolok elégedetlenek voltak velük és fellázadtak.

- Valami s-betűs, nem? – suttogta Katya. Bólintottunk, de nem igazán jutottunk előrébb. A srác felvonta az egyik szemöldökét, mikor percek után sem adtunk választ. Végül a liechtensteini osztálytársam állt elé egy lehetséges válasszal, amit nagy nehezen találtunk ki.

- Na, lass[2], van ötletetek? – kérdezte a skót, miközben eltaposta a csikket.

- Unserer Meinung nach… vagyis szerintünk a Stuartok a válasz – mondta vékony, kissé ijedt hangon. A fiú halványan elmosolyodott és beleírta a menetlevelünkbe a következő helyszínt. Ők megkönnyebbültek, de bennem még mindig ott volt a félsz, hogy mi van, ha ez olyan, mint az a matekverseny, és ha rossz választ adsz, akkor elküldenek valahová máshová és egyszer majd visszajutsz oda, ahol hibáztál?

Nos, másfél órával később megtapasztalhattuk, hogy milyen mikor rossz választ adunk valahol. Egy kétállomásos kerülőt kellett tennünk, hogy aztán visszajussunk oda, ahol rontottunk. De végül megtaláltuk a megfelelő választ és tovább mehettünk a B-hez.

Még alig értünk oda Gilberthez, már kezdtem sorolni a lehetséges válaszokat:

- Hohenzollern! – már erre kikerekedtek a szemei, de én folytattam. – Teuton lovagrend. Poroszország. II. Frigyes…

- Még a kérdést sem tudod, Dummerchen – vigyorodott el, Lili pedig kuncogni kezdett a megszólítás miatt.

- Tudom, hogy nálad valami poroszokkal kapcsolatos lesz. Érzem! – jelentettem ki. A német bólogatni kezdett, aztán átadta a papírt a kérdéssel.

Hogy beletrafáltam! Mikor volt a teuton lovagrend csatája a lengyel és a litván csapatokkal (lengyel–litván–lovagrendi háború)?

- 1409-11 – mondtam azonnal. Feliks oda van a lengyel töriért, én pedig hála neki akaratlanul is megtanultam. Ő lepődött meg szerintem a legjobban. Beírta az időnket (kb. fél perc) és a következő állomást. Átnyújtja nekem a menetlevelet. A vigyort egy pillanatra sem tűnteti el az arcáról.

- Csak így tovább. Eddig maximum két csapat jutott el idáig – kacsintott, mikor elvettem tőle a lapot.

- Szurkolj nekünk! – intettem és belekaroltam a két osztálytársamba, majd elindultunk a következő állomás felé.

Vacsora előtt mindenki a kollégium előtt állt, várták az eredményhirdetést. Mi hárman keresztbe tett ujjakkal vártuk az eredményt. Kicsit elszomorodtunk, mikor a Gilbert által említett két csapat közül került ki egyik győztesként. A másik osztályból volt három ember, még a nevüket sem tudtam. Természetesen az lett a jutalmuk, mint azoknak, akik eddig nyertek: mentesség. Amit szinte sosem tartottak be a szervezőink, de oké.

De a vacsorához legalább járt mindenkinek valami jutalom: sütiii! Miközben ettem a mennyei édességet, Feliks elmesélte, hogy szövetkeztek két osztálytársunkkal, akiknél nem volt harmadik fő, így viszonylag hamar végigjutottak, viszonylag kevés hibával a versenyen.

Hát igen. Elvileg időre ment volna, de valakik annyira poénra vették és szándékosan rossz választ mondtak, hogy a végén már csak egyszerűen visszarángatták azt, aki nem végzett.

Már épp indultunk volna, mikor lecsaptak minden lámpát. Páran felsikkantottak (nem csak a lányok, azt kell, mondjam), aztán hangos mormogás kezdődött. Sorra villantak fel a kijelzők, hogy legalább valami csekély esélye legyen annak, hogy lássunk valamit. Valaki megérintette a vállam, mire majdnem felsikoltottam, de aztán a telefon fényében megláttam, hogy csak az egyik osztálytársam az. Matthew halványan rám mosolygott, mögötte Alfred próbált még ismerősöket találni a sötétben. Nem sok sikerrel, csak úgy megsúgom.

Megkerestem a telefonomon a zseblámpa alkalmazást, mint sokan mások és elindultam a nyomomban a többiekkel, hogy felkutassuk az osztálytársainkat. Elsőre megtaláltunk mindenkit, aki nem a mi osztályunkba jár, csak aztán kezdtek felbukkanni azok, akikkel egy órán szoktunk az első órákban ülni. Megpillantottam az osztályunk északi ötösét (svéd, finn, dán, norvég és izlandi srácok), akik az ablak mellett állva beszélgettek, nem zavarta őket a sötét, sem a pánikoló tömeg. Mikor odaértünk a norvég épp belecsípett a dán arcába, mire az vinnyogni kezdett.

- Tino – szólítottam meg a finn fiút, mivel hirtelen csak az ő neve jutott eszembe. Rám mosolygott, mikor látta, hogy a húsz főből legalább tizenketten megvagyunk.

Innen egy válogatott angol káromkodást követve megtaláltuk Arthurt is, aki épp Francis-szel ordibált, aki csak nevetett rajta a szokásos ohonhonhonhon-szerű kacajával. Mögötte két oldalt a két szobatársa ült, mindkettőnek némán rázkódtak a vállai, minden bizonnyal a visszafojtott jókedvtől. Annál az asztalnál ült még Lovino és az öccse, Feli is, aki mögött ott állt Ludwig, aki az orrnyergét masszírozta. Talán az egész bagázsból ő viselkedett a legérettebben. De legalább már tizenöt ember megvolt. Már csak öt hiányzott.

Ivant akartam kiszúrni, ami a tömegben nem is lett volna olyan nehéz, tekintve, hogy majdnem egy fejjel magasabb mindenkinél, ha nem húzódik be az egyik legsötétebb sarokba. Mondtam a többieknek, hogy maradjanak ott, én pedig Katyával odamentem az orosz fiúhoz, aki kerek szemekkel, kicsit félve nézte a sötét, hangos termet. Két oldalról karoltunk belé, aztán odahúztuk az osztályunkhoz. Talán őt szúrták ki mások is, de végül megleltük még két osztálytársunkat, akik szinte futva érkeztek oda hozzánk. Már csak egy ember hiányzott: Roderich.

Mikor a létszámellenőrzés után elkezdtünk gondolkozni, hogy ki nincs meg, körülbelül öt percbe telt, mire rájöttünk, hogy az osztrák. Gilbert hangosan felröhögött és az asztalt kezdte ököllel csapkodni, annyira jól mulatott azon, hogy elfelejtettük az, ő szavaival élve, arisztokretént. Fejbe csaptam, aztán újra a többiekre néztem. Valahogy senki sem vállalkozott arra, hogy megkeresse. Szóval megint én voltam a cselekedni kényszerülő. Belevetettem magam a tömegbe, hátha a hiányzó nyomára lelek. Valahogy eljutottam az ajtóig, ahol azt láttam, hogy két tanár áll és kéri az arra menőket, hogy maradjanak itt, amíg meg nem javítják az elektromossági hibát. Szóval Roderich nem mehetett ki. Félrelökdöstem néha az embereket, hogy utat törjek magamnak.

Egy idő után kezdtem úgy érezni, állandóan elkerüljük egymást. Mindenhol megnéztem, de ő sehol sem volt. Végül meguntam és keresni kezdtem a visszautat. Ekkor kapta el valaki a kezem. Széles mosolyra húzódott a szám, annak reményében, hogy a keresett osztrák az, de egy kisebb csalódásként ért, mikor Gilbertet láttam ott. Ő ki is kérte magának a nézésem, miközben húzott vissza az otthagyott csapathoz. Közölte, hogy az arisztokretén is megkerült végül. Felmordultam bosszúságomban. Tök jó. Szóval ezért kerestem. Morogva sétáltam oda a többiekhez, majd enyhén karon ütöttem az osztrákot. Ő megugrott, rajta kívül pedig mindenki felröhögött. Főképp a mellettem álló albínó német fejezte ki tetszését az előbbi mozdulat iránt.

Végre felkapcsolódtak a lámpák. Mindenki felkiáltott örömében, aztán egyszerre rohantunk ki a teremből a szobáink felé. Nem akartuk, hogy megint ott érjen minket még egy ilyen áramszünet a furcsán szeles kora őszi időjárás miatt.

Elnyúltam az ágyamon, aztán a hasamra fordultam és vártam, hogy a szüleim hívjanak. A lábamnál Lili bámult ki az ablakon, figyelte, ahogy a szél cibálja a fákat, közben fel-felszisszent, mikor eltört egy ág, vagy épp úgy döntött egy másik, hogy az ablakunknak ütődik. Elkezdtem gondolkozni, hogy hogyan fogunk mi aludni, ha a gallyak állandóan az üvegnek csapódnak. Én már azt is bevállaltam volna, hogy átmegyek Feliks-hez. Aztán rájöttünk, hogy mivel sokkal kevesebb a lány, így a nyugati szárnynak rengeteg üres szobája van. Szóval ha nagyon bosszantó lett volna a vihar, akkor fogtuk volna magunkat és átcammogtunk volna egy olyan helyiségbe, aminek az ablakán nem kopogtat a fa.

Hirtelen megrezzent a telefonom, mire felugrottam és kirohantam a szobából. Nem akartam zavarni Katyát, aki ugyancsak a szüleivel beszélt.

- Szia! – köszöntöttem anyát, ahogy megnyomtam a zöld gombot.

- Szia, Erzsi! – mondta, hallottam a hangján, hogy mosolygott. Igen, a bátyám Bözsizett, anya Erzsizett, nagypapámnak Erzsó voltam, mamámnak Erzsébet, a másik nagyszüleimnek pedig hol szintén Erzsi, hol pedig ezt megtoldva: Erzsi-berzsi. Ezt szerettem a legkevésbé, de nem volt szívem nekik mondani, főleg mert ez a mamám mindig valami finom süteménnyel kínált, mikor így hívott. – Hogy vagy?

- Jól! Képzeld ma megint kincskeresés volt! – nevettem fel.

- És most is ti voltatok a kincs? – kuncogott velem együtt. Csak a fejem ráztam, aztán szóban is megerősítettem, hogy most én kerestem a kincset. Ezt követően elmeséltem neki az áramszünetet, az ítéletidőt, meg az ilyeneket, illetve azt is, hogy végre véget ért a rejtvényes játék. – Hát, húsz találós kérdés után nem is csodálom – jegyezte meg.

- Nem volt olyan szörnyű. Csak tudnám, hogy ki volt az ötletgazda – motyogtam, közben a folyosó láthatatlan porát rugdostam.

- Nyomozz tovább, Erzsi, tudom, hogy ki fogod találni. Végül is egy Héderváry vagy! – szinte kiáltott, hangjában büszkeség csengett. Melegség árasztotta el a szívem a szavai hallatán. Még mindig magam előtt láttam az arcát, mikor megtudta, hogy felvettek a W Akadémiára. Szinte sírt, annyira megörült a felvételnek. Hiszen egy országból általában egy ember kerül felvételre, és ekkor az ő kicsi lánya szorongatta a felvételi papírokat. Aztán ott volt apa is, aki alig akart elengedni Angliába. Apropó apa:

- A Bogárkámmal beszélsz? Add! – hallottam a hangját a háttérből, aztán minden bizonnyal kikapta anyu kezéből a telefont és ő is kérdezősködni kezdett. – Ugye a fiúktól távol tartod magad? Hogy érzed magad ott? Ugye eszel rendesen? Tényleg! Milyenek ott az ételek? Remélem, nem fogsz koplalni, hogy a fiúknak tetssz! Bogaram, ott vagy még?

- Neked is szia, apuci! – vigyorogtam kislányosan, bár ezt ő nem láthatta. Gyorsan válaszoltam minden kérdésére, majd neki is elmeséltem a napomat. Miközben beszéltem, észrevettem, hogy egyre több könny csorog le az arcomon.

Hiányoztak a reggeli elköszönések, a vacsorák alatti diskurálás. Apa puszijai, mikor pontban hétkor elment otthonról. A hétvégénkénti sütögetések anyuval, a szombatesti filmmaratonok a bátyámmal. Hiányzott, mikor a kutyámat elvittem sétálni és majdnem elrántott magával, mert meglátott egy macskát. Hiányzott, mikor délutánonként a leckével traktáltak a szüleim. Hiányzott a hónap első vasárnapján a nagyszüleimnél eltöltött ebéd. Hiányzott a magyar nyelv, Szeged, az otthoni levegő. Haza akartam menni.

- Bogaram… – hallottam a hangját a vonal másik feléről. – Te sírsz?

Ekkor vettem észre, hogy hüppögök és szipogok. Gyorsan letöröltem a könnyeim, de ezzel nem segítettem a rekedt hangomon, ami ekkor kijött a számon.

- Nem – hazudtam.

- Jaj, Erzsi – mondta anyu a telefonba. Még jobban kitört belőlem a sírás. – Már egy hónapja ott vagy! Tudjuk, hogy ki fogod bírni karácsonyig, de ha mégsem, akkor szólj és foglalunk jegyet az őszi szünetre is, rendben?

- Oké – suttogtam két szipogás között.

- Ismerünk téged, Bogaram. Tudjuk, hogy ki fogod bírni. Talán haza se akarsz majd jönni télen – próbált felvidítani apa is. – Ugye tudod, miért?

- Mert egy Héderváry vagyok – feleltem remegő ajkakkal, de mosolyogva. Halk nevetés volt a válaszuk, aztán elköszöntek.

Szipogva néztem a kijelzőt, ami a hívás végét jelezte. Hirtelen egy zsepi jelent meg előttem, mire hátraugrottam. A folyosó félhomályában Gilbert a világos bőrével és hajával szinte világított. Felnéztem a szemeibe, amik együtt érzően tekintettek vissza rám. Elvettem a zsebkendőt és megtöröltem vele a szemem.

- Honvágy, mi? – próbálta a szokásos vigyorát villantani rám, de nem igazán sikerült neki. Valószínűleg ő is ugyanezt érezte egy évvel ezelőtt, legalábbis az alapján ezt gondoltam, amit a szemében láttam.

Bólintottam egyet, aztán orrot fújtam. Hirtelen egyikünk sem tudta, hogy mit mondjon. Ő láthatóan azon törte a fejét, hogy hogyan is kéne elterelni egy kicsit a figyelmem, én pedig akaratlanul elkezdtem visszakanyarodni oda, hogy mi hiányzott. Ekkor viszont karjai körém fonódtak és magához húzott. Egy pillanatig levegőt sem bírtam venni a meglepettségtől, aztán újra eleredtek a könnyeim, hagytam, hogy szorosan átöleljen. Jól esett, hogy valaki átölel, hogy próbál vigasztalni, így pár másodperc után az agyam utolsó részre is feladta küzdelmet a szívemmel és a fiú mellkasába fúrtam az orrom.

---

[1] Tényleg létezik ilyen matekverseny, tapasztalatból mondom, akit érdekel, az ezt pötyögje be a Google-ba: medve matekverseny

[2] Itt: lány, fiatal nő (angol)

6. fejezet - Esős napok

Bonsoir!
Újra itt, három héttel a suli vége után, bár egy kicsit sem kipihenten.
Most nem dumálok sokat, csak arra kérlek, ha elolvastad, megajándékoznál egy kommenttel? Kíváncsi vagyok a véleményetekre, tekintve, hogy ez az első fanfic, amit komolyan is vettem és folytattam egy fejezet után. Köszönöm mindenkinek!
Jó olvasást és jó nyári szünetet mindenkinek!
-------------------------------------

A koli ajtajában állva néztem a lefelé zuhanó cseppeket, aztán egy sóhajt hallattam. Már három napja folyamatosan esett, mi pedig már kezdtük nagyon unni. Az első nap buli volt, páran kirohantak a természetes zuhany alá, aztán röhögve kergették egymást, míg valaki el nem esett a vizes füvön. A második nap már kezdett unalmassá válni. Harmadnapra pedig már szerettük volna elzárni az ég csapjait.

Elnéztem az iskolaépület felé, ami alig látszott az esőcseppek alkotta függöny mögött. Páran már elindultak felé, ki lassan egy esernyő alatt állva, ki gyorsan egy pulcsival takarva el a fejét. Katya és Lili állt meg mellettem, utóbbi kezében egy kék esernyő díszelgett. Elindultunk mi is egymásba karolva, hogy elférjünk a kis fedezékünk alatt. Mondjuk így nehéz volt kikerülni a nagyobb pocsolyákat, mivel hárman háromfelé akartunk menni. Néha kénytelenek voltunk beáldozni magunkat és keresztülgázolni egy nagyobb vízfelületen, így még cipőt is száríthattunk az első óra előtt.

Az ezt megelőző két nap is ugyanígy kezdődött. Átcammogtunk a suliba, végigültük az órákat, aztán tanultunk a szobánkban. Ezt követően vacsora előtt – áttettük az időpontot – Roderich-kel zongoráztunk, aztán kerestem valakit, aki segít nekem a találós kérdésekben. Végül alvás és minden kezdődött elölről.

Apropó, találós kérdések. Meglett a megoldás, miután Gilbertet hétfőn minden szünetben piszkáltam miatta. (Próbált elkerülni, de így is megtaláltam.) Igazából konkrétan nem mondta ki, hanem utalgatott rá.

Először nem voltak épp jók az utalásai, bár azt tegyük hozzá, hogy a tippjeim se voltak azok: „Jár… jár… jár… mi jár? Gondolkozz! Miről beszélsz? Nem!” Vagy: „Jár! Mein Gott! Mi az, ami jár? Te most magyar nyelvtan szerint gondolkozol? Nem tudok magyarul, de szerintem ez magyarul sem így van!” Esetleg: „Komolyan semmi? Jár, de egy helyben áll!” Mondhatom, sokat segített, lényegében a találós kérdés szavait ismételgette. Mondjuk próbált utalgatni azzal, hogy fél percenként az órájára pillantott… mondjuk ezt csinálhatta amiatt is, mert már nagyon szabadulni akart tőlem. Előfordulhatott az is…

De aztán már az utolsó óra előtt kicsit konkrétabb volt: „Leg die Bombe, Baby, tick tack[1].” Volt, mikor csak az óra hangját utánozta. Először azt hittem, csak unalmában csinálja. De mikor rájöttem… Óra. Jár, de mindig egy helyben áll. Aztán jött a dilemma, hogy melyik órára gondol. Arra viszont ő világított rá, hogy ne a suliban keressünk, mert ott minden teremben van egy óra. Először a városban lévő templom jutott eszembe. Ha nem egy kis órára gondolt a jóakaróm, akkor biztos a lehető legnagyobbra. Azt nem lehetett összekeverni semmivel.

Elkísért oda is. A pap, mikor meglátta, hogy a toronyba igyekszünk fel, kissé kérdőre is vont minket, de gyorsan megmagyaráztuk, hogy mit keresünk. Még mindig kicsit furcsa tekintettel, de utunkra engedett. Aztán várt ránk egy kis lépcsőzés is. Nem volt magasan a hely, amit el kellett érni, egyszerűen csak nem voltam hozzászokva a lépcsőzéshez, így mire felértünk már konkrétan kiköptem a tüdőmet. Gilbert kinyitotta lépcső tetején lévő ajtót, amit a templom padlásának mondhattunk. Poros volt, pókhálós, de megleltük, amit kerestünk. A torony órája hatalmas volt, a papíros pedig pont a közepére volt ragasztva. Lábujjhegyen alig értem el, amin ő jót kuncogott, de nem segített volna levenni. Jöhetett az újabb feladvány az ismeretlentől.

 

5. feladvány

- Jaj, ez könnyű! – kiáltottam fel, mire az albínó világos szemöldöke felszaladt. Karba tette a kezét és várta, hogy elmagyarázzam, honnan tudtam már akkor mi az, mikor ő még végig se bírta olvasni. Szinte pattogtam az örömtől, hogy végre nem kellett napokat gondolkozni a rejtvényen. – Szivárvány. Hét színe van, ég felé vezet, út, de nem járható. Egyértelmű – magyaráztam. Bizonytalanul bólintott, aztán kikapta a kezemből és úgy olvasta el. Pár pillanat után a lapért nyúltam, de ő feltartotta magasra, mikor ugrálni kezdtem érte. Halkan nevetett rajtam, aztán végre visszaadta a papirost, amit ezután a mellkasomhoz szorítottam.

- Uuuund hol akarsz szivárványt találni? Esik, de a napot még ma nem láttam – bökött egy kis ablak felé. Sóhajtottam, hogy ne legyen már pesszimista. Gondolkozni kezdtem. Biztos, hogy nem igazi szivárványra gondolt, mert akkor hol rejtette volna el a lapot, de mi van, hogyha a valódi szivárvány színei is nem festékek, de ez egy olyan szivárványra utal, amit festettek? Ezt felvetettem neki is. Egymásra néztünk. Kik is tudhatják, hol van festett szivárvány? A művészszakkörösök. Egyszerre kezdtünk rohanni, hogy ki talál hamarabb egy ilyen diákot. Az esernyő nálam volt, amit ki is nyitottam, amint kiértem a templomból. Még hallottam a másik káromkodását magam mögött, mikor rájött, hogy nagyon meg fog ázni, mire visszaér.

- Feliciano – rikoltottam, miközben a szakadó esőben rohantam a kollégium felé, mögöttem a csuromvíz némettel. Az olasz fiú megállt az épület bejárata előtt, aranybarna szemei kikerekedtek. – Van valahol a suliban festett szivárvány? – kérdeztem megállva félúton a koli és a suli között. A rajztermet mondta, azonnal futni kezdtem. Ezúttal elkaptam a segítőm karját is, aki próbálta tartani a tempó nagy nehézségek árán. Két tócsa kikerülése között meg is jegyezte, hogy mennyire fel vagyok pörögve. Ránevettem. Igen, a sikerérzet nagyon motivált.

Feltéptem a terem ajtaját abban reménykedve, hogy nincs ott senki. Nem csalódtam. A szivárvány két falon futott végig, a két végét egy-egy odaragasztott felhő takarta. Abba volt belerejtve a következő nyom. Gilbert is befutott mögöttem, lihegve támaszkodott az ajtófélfának. Hajából és ruhájából csöpögött a víz, fakó arca kipirult. Állával a kezemben lévő boríték felé intett. Feltéptem és kivettem belőle a kis papírt.

 

6. feladvány

Gilbert felnevetett, és közölte, hogy ennél könnyebbet nem is találhatott volna. Valamelyest egyetértettem. Aztán elgondolkozott: szőke szemöldökét összevonta, a padlót kezdte bámulni. Elé álltam, mire halkan azt mondta, azon tűnődik, hogy ki szívat engem ezzel, mert senkit se látott leveleket dugdosni különböző helyekre. Figyelni engem meg végképp nem.

Visszagondoltam az elmúlt napokra. Az üzeneteket azután teszi a helyükre, hogy az előzőt megtaláltam. Igenis figyel engem. Ki a franc lehet az? Bárki lehet a másodikosok közül, bár egyik sem tűnt úgy, mintha az átlagosnál több figyelmet szentelne nekem. Mikor ezt a fiúnak is elmondtam, vigyor kúszott az arcára és azt mondta, nagyszerűségét már most kizárhatom a gyanúsítottak sorából tekintve, hogy az előző megtalálása és az új között végig velem volt. Ezzel egyet kellett értenem, mondjuk aztán meg is mondtam neki, hogy akár előre sejthette, hogy végig velem lesz, ezért már hamarabb eldugta a leveleket. Kissé megütközve nézett rám egy pillanatig, majd nevetve annyit mondott, ő ennyire nem gondolkozik soha előre. Őszinte leszek, őt szinte azonnal kizártam a gyanúsítottak sorából, mivel már az első levélkeresgélésnél meg volt lepve, sőt azt hitte az egyszeri feladat volt a számomra. Vagy csak nagyon jó színész volt…

Tovább boncolgattuk, hogy ki lehet.

- Antonio és Francis nem igazán tűnik olyannak, mint aki ezzel mulatná el az idejét – gondolkodtam hangosan, mire bólintott. Ő személy szerint Lovino-t is kizárta a sorból, mert az olaszt hidegen hagyta az elsősök szívatása. Aztán el is halkultunk. Én nem nagyon ismertem a második évfolyamosokat, ő pedig nem tudta, hogy ki lehet ennyire… fantáziadús. Megfogadta, hogy figyeli majd az osztálytársait, ha kell minden gyanús jel után jelent nekem, mint valami felderítő. Bólintottam és újra lenéztem a lapra. Azon kezdtem gondolkodni, hogy hol van a suliban rózsabokor. Ő vigyort villantott rám, aztán megragadta a csuklóm és húzni kezdett a folyosókon. Legalább nem kellett sokáig kérlelni. Felmentünk a teraszra, az esernyőmet most ő fogta, míg én kutattam a virágok között.

Átnéztem a rózsát, de sehol se találtam benne levelet, viszont az ujjaim gazdagodtak pár sebbel. Magyarul átkoztam a drága jótevőm. Fintor ült az arcomra a csípő, lüktető fájdalom miatt. Hirtelen eltűnt fölülem az esernyő. Gilbert az ajtóhoz sétált, amit ekkor becsukott. Ekkor tűnt fel, hogy a falon végig mindenféle festett virágok díszelegtek, közvetlen a kijárat mellett egy vörös rózsa képe. Egész addig az ajtó takarta, de most felfedte magát. A közepére celluxszal egy boríték volt ragasztva, rajta a nevemmel. Odakocogtam a fiú mellé. Megjegyezte, hogy akkor jól emlékezett arra a festményre. Persze az önfényezést most sem hagyhatta ki.

- Látod? A fantasztikus archoz fantasztikus memória is társul – vigyorgott fölényesen. Oldalba könyököltem. Kinyitottam a borítékot. Ugyanúgy ott volt a levél, de mellette mást is találtam. Egy csat volt, rajta egy élethű művirággal. Meglepetten vettem ki a helyéről és forgattam meg az ujjaim között. A csat egy kis papírra volt rátéve, ami így szólt:

Sokszor látok virágot a hajadban, de az okát még mindig nem tudom. Sajnos télen nehezen találsz ilyen növényeket, szóval gondoltam a fagyosabb hónapokra megfelelő lesz ez a kis csat...

Gilbert meg is jegyezte, hogy a jóakaróm minden bizonnyal sejtette, hogy szívem szerint megfojtanám, ezért ki akar kicsit engesztelni. Felkuncogtam és a „segítőmre” néztem, miután a feladványt is gyorsan átfutottam. Egoista barom volt, akit már párszor le akartam ütni egy serpenyővel, de aztán egy szemforgatás után lábujjhegyre álltam és egy puszit nyomtam az arcára hálám jeléül. Kerek szemekkel nézett rám, láthatóan megnémult. Átvettem tőle az esernyőt és visszamentem az épületbe. Hátranéztem a vállam felett, hogy jön-e már, de ő csak engem bámult továbbra is, aztán felnevetett.

- Tudtam én, hogy kedvelsz valamennyire!

Ezzel tönkre is tette a pillanatot.

A következő találós kérdést másnapra hagytam. A kedd tökéletes volt újabb feladványok megfejtésére. Legalábbis ezt hittem, de mivel az eső ugyanúgy esett, ugyanúgy elálmosított minden elsőst - köztük engem is –, így inkább a padra borulva pihentem, míg Lili felült a mögöttem lévő padra és a hajamat fonogatta. Feliks pedig a lány helyére huppant le és beszélni kezdett hozzám arról, hogy nem talált tegnap majdnem egész délután. A kezébe nyomtam a már kibontott, de elolvasatlan borítékot. Amúgy a csatot aznap beletettem a hajamba, jól esett, hogy az a valaki gondolt rám ilyen szempontból. Igaz, kicsit be voltam rá rágva, de ezzel valamelyest kibékített. Legalább így télen is tudtam tenni a hajamba virágot. Ha nem is élőt, de legalább továbbvittem a hagyományom abban az évszakban is. Hallottam, hogy Feliks kiveszi a levelet, aztán hangosan felolvasta a rajta lévő szöveget.

 

7. feladvány

- Na, most már tényleg érdekel, ki a cholery[2] ez a srác – mondta kicsit mérgesen. A kezemre támasztottam az állam és felnéztem a szőke fiúra. A szavain gondolkoztam.

Igaza volt, jó lett volna tudni, de akárhányszor próbáltuk kifigyelni, mindig meglógott vagy csak jól rejtőzködött. Ugyanis a pótfeladatoknál mindig ott maradtunk megnézni, hogy ki jön el érte, de mindig a legnagyobb tumultusban tűnt el a papír. Szóval bárki is volt az a személy, marha jól csinálta a bujkálást és az Anonymusnak maradást. Ha egyszer elárulja, hogy ki ő, könyörögni fogok neki, hogy tanítsa meg ezt a láthatatlanságot! De ahhoz szerintem meg kéne fejteni a rejtvényeket, gondoltam magamban.

- Mon Chéri, remélem, ma jössz a szakkörre – nyitott be a terembe Francis, arcán széles mosoly ült. Ő hogy tudott ilyen élettel teli lenni? Fáradtan bólintottam, mire megjegyezte, hogy a kedvemért valami kávés sütit csinálunk. Erre felnevettem, és közben többen is megjegyezték, hogy nekik is hozzak. – Akkor órák után, Elisabeth – intett és kiment. Sóhajtottam és visszaborultam a padra. Még egy féle név. Már meg sem tudtam számolni, hogy az Erzsébet hány külföldi változatán szólítottak már, mert szinte senkinek sem voltam Erzsébet, csak a szüleimnek és a nagyszüleimnek. Mondjuk az előbbieknek akkor, ha dühösek voltak rám… De nagymamám mindig a rendes nevemen hívott, sosem becézett. Szerinte az Erzsébet egy gyönyörű magyar név, kár megrövidíteni, elcsúfítani becézgetéssel.

- Téged tényleg mindenki máshogy hív – jegyezte meg mögöttem Lili, közben befejezte a hajam fonogatását, egy vékony szalagot kötött a műve végére. Összecsapta a tenyerét és elégedetten mosolygott rám.

Ezzel becsengettek.

- Mivel tudnám megszívatni az osztrák arisztokretént? – hallottam meg Gilbert hangját, mikor belépett a főzőklubba. Kikerekedett a szemem és kilestem a pult mögül, ahol épp pakoltam, mikor betoppant. Összevontam a szemöldököm, és úgy hallgattam, ahogy ötletel. Mindenféle volt a tervei között, kezdve a ruhái ellopásától az öltözőből a zongorázása meghiúsításán át a mindenféle fejére ejtett dolgokig. Páran forgatták a szemük, azonban voltak olyanok, akik halványan mosolyogtak, főleg az én arckifejezésemen. Aztán mikor meguntam a kezembe fogtam egy serpenyőt és mögé sétáltam. Francis arcán végig visszafojtott vigyor ült, ahogy figyelte a közeledtem. Próbáltam halkan, de fenyegetően odalopakodni a német srác mögé, abban reménykedve, hogy megérzi a sötét aurám, amint belépek a személyes terébe. Nem érezte meg. Kicsit megemeltem a serpenyőt, hogy megüthessem vele. Mivel észre se vette, hogy ott állok mögötte, így hangos ordítást hallatott, mikor tarkón vágtam. Nem csaptam oda nagyot, épp csak akkorát, hogy biztosan megérezze. Jót derültem, mert nagyon is megérezte. A fájó pontot dörzsölgetve bámult rám, alsó ajkát lebiggyesztette és megkérdezte, hogy ezt miért kapta? Ráordítottam, hogy hagyja békén Roderich-et, mire elvigyorodott. Felvonta a szemöldökét, újra mindentudó kifejezés ült az arcára, mint mindig, mikor az osztrák szóba kerül.

- Miért is, meine Liebe? – hajolt kicsit közelebb. Megint ütésre emeltem a serpenyőt, de még időben elkapta a csuklóm. Tekintete az enyémbe mélyedt, ahogy meggátolta az újabb csapást.

- Miért bántod? – néztem rá csúnyán. Kivette a kezemből a fegyverem, amit odaadott Francis-nek, aztán átölelte a vállam és közölte, hogy megint elrabol. Összevont szemöldökkel követtem ki a folyosóra, amin ekkor már alig-alig járkáltak. Becsukta mögöttünk az ajtót, kicsit arrébb vont, hogy ne hallják minden szavunk. Karba tett kézzel vártam, de ő csak bugyután vigyorgott rám. – Választ – sziszegtem. Erre felnevetett.

- Nem igazán tudok neked választ adni. Egyszerűen csak jó heccelni – vonta meg a vállát, aztán nekidőlt a falnak és onnan figyelt. Volt valami gyanús az arckifejezésében, de nem tudtam kibogozni, hogy mi lehet az, megkérdezni pedig nem mertem, hogy mi jutott eszébe. Úgy tűnt, mintha végigmérne, ezt követően meg mellém képzelne valamit. Végül kisebb fintor ült az arcára. Aztán hirtelen megszólalt. – Bárhogy próbálom, nehéz elképzelni titeket egy párként – mondta továbbra is engem bámulva. Tudtam, hogy Roderich-re gondol, mire az arcom olyan vörös lett, mint a hajamba tűzött virág. A tenyerembe temettem az arcom és onnan morogtam a német fiúnak.

- Mi vagy te, valami szerelmi tanácsadó?

- Nein, de szerintem jó lennék annak is. Ich bin fantastisc[3] – vihogott. Egoista barom. Egy sóhajt követően sarkon fordultam és beléptem a terembe. Kicsit nagyobb erővel csuktam be magam mögött az ajtót, mint kellett volna. A helyiségben Francis-en kívül mindenki csendben állt az eredeti helyén, azonban a francia fiú közvetlen a nyílászáró mellett állt és ártatlanul vigyorgott, amivel lebuktatta magát. Hallgatózott. Nem érdekelt, csak legyintettem, aztán hátraszóltam a vállam felett, hogy hol van a kávés sütim? Csettintett egyet és kivette a hűtőből a tiramisut. Gilbert – mint aki kiszagolta – berontott és csillogó szemekkel várta, hogy ő kap-e. Megemeltem a pulton heverő serpenyőt fenyegetésképp, mire ő a szobatársa mögé húzódott és onnan öltötte ki rám a nyelvét.

- Gyerekes vagy – közöltem, mire ő nevetni kezdett. Aztán megvonta a vállát, elvett egy asztalról két kis tálat, benne a felszolgált édességgel. Felkapott két kávéskanalat is, aztán az egyik tányért odanyújtotta nekem, közben mellém lépett és nekidőlt a pultnak. Jókedvűen kezdte falatozni a finomságot, nem zavarta a klubtagok furcsa nézése. Akkor valószínűleg ez volt az első alkalom, hogy itt téblábolt.

- Ő nem is a főzőklub tagja, miért van itt? – nézett rá összehúzott szemmel Eliska, de mikor a német felé kapta lila szemeit és egy halvány „nőcsábász” mosolyt varázsolt az arcára, irulva-pirulva hajtotta le a fejét és temetkezett vissza az édességébe. Gilbert elégedetten morrant fel, ajkara a szokásos önelégült vigyor ült ki, amit szerettem volna letörölni a képéről. Eléggé kéznél volt az a serpenyő. Az albínó ezt követően rám szegezte a szemeit, egyik szemöldökét kissé felvonta. Talán az arcomra lehetett írva, hogy szívem szerint leütném.

Nem értettem, miért zavar ennyire ez a vigyor, talán azért, mert mindig akkor ült az arcán, mikor valami rosszban sántikált. Főleg ez akkor volt igaz, ha Roderich-kel tervezett valamit. Kissé megböktem az oldalát, de ő továbbra is azzal a vészjósló arccal meredt rám. Próbáltam pusztán szemmel figyelmeztetni, hogy a serpenyő megint szívesen találkozna a fejével, de ő nem tágított. Vigyázzon magára, mert szeretek bosszúhadjáratokat indítani, gondoltam, aztán belekóstoltam a tiramisuba.

Francis majdnem ijedten pislogott előttük, a többiek pedig mindenhová néztek, csak ránk nem, mintha attól félnének, az ő pillantásuktól robban közöttünk a bomba. A fiú lilás szeme megvillant, aztán az ajtó felé kapta a fejét, ami ekkor kinyílt. Feliks dugta be a fejét rajta, zöld szeme hamar megakadt rajtam. Meglengette a kezében lévő rejtvényt, ezzel jelezve, hogy menjek.

Megettem a maradék süteményt, aztán elköszöntem a többiektől és a lengyel fiú után indultam. Miközben elhaladtam Gilbert mellett, jól mellkason ütöttem, amire egy feljajdulás volt a válasz. Lebiggyesztett ajkakkal nézett utánam, de én csak egy, az övéhez hasonló arckifejezést küldtem felé, amit követően kimentem az osztálytársam után.

Épp a lehetséges megoldást próbáltuk kitalálni a folyosó egyik padján ülve alig öt perccel később, de már ekkor kezdtük feladni.

- Ha legalább rímelne, még jó találós kérdésnek is mondanám, de neeeeem – sóhajtotta a fiú és megvakargatta a fejét egy tollal, amivel eddig a lehetséges megoldásokat írtuk fel egy füzetbe. – Ez tök béna és tök nehéz. Nem kereshetsz rá a neten?

- Nincs meg a suli wifi-jének jelszava – ráztam a fejem. – És amúgy sem szabad csalni – tettem hozzá halkabban visszagondolva a könyvben talált figyelmeztetésre. Ismét sóhaj futott ki a száján.

- Sapka… ezer fia… a királynak meg nincs koronája? – gondolkozott hangosan, aztán lengyelre váltott, úgy motyogott tovább. Összeszaladt a szemöldököm. Korona? Talán van neki. Lombkorona? Ez egy fa! Méghozzá tölgyfa! Megragadtam a karját és kiráncigáltam az udvarra, rohadtul nem érdekelt, hogy csöpög az eső. Elvittem a suli parkjába, azon belül is annak közepébe, ahol egy hatalmas tölgyfa állt. A gyökerénél egy kis zacskó volt, benne a borítékkal. Behúzódtam Feliks esernyője alá és ott bontottam ki. Kíváncsian vártuk, hogy ezúttal mit találunk benne. Elvigyorodtam, mikor megláttam a már jól ismert betűket.

 

8. feladvány

- Na, már megint kreatív volt a te jóakaród – morgott mellettem a lengyel, mire felnevettem. Az utolsó előtti sorra böktem.

- Erről eszembe jutott a Nemzeti Dal – mosolyogtam, mire ő összevonta a szemöldökét. Legyintettem, mivel nem érthette. Ez magyar dolog volt.

- Akkor? Szerinted mi lehet?

- Minden utat összetold? Víz felett visz? Ez nem a híd? – kiáltottam fel, mire megugrott mellettem.  Közölte, hogy ijesztő vagyok, de nem zavart, gondolkodni kezdtem, hogy milyen hídra gondolhat. Az ajkamba harapva képzeltem magam elé a suli térképét, de nem rémlett, hogy van valahol bármiféle hidacska.

Visszamentünk a kapuhoz, ahol a kampusz alaprajza volt. Végigpásztáztuk a teljes lapot, hátha valahol fel van tüntetve egy kis híd, vagy valami, de csalódnunk kellett. Feliks a fejét rázta furcsa fintorral az arcán. Semmi érdemleges. Hiába néztük meg újra és újra, nem találtunk ábrát ahhoz, amit kerestünk. Aztán a városon kezdtünk gondolkozni, a parkon, vagy hogy van-e valami kis patak vagy tó a közelben, azonban megint csak rá kellett jönnünk, hogy fölöslegesen törjük ennyire fejünket rajta, mert nincs híd.

Aztán mégis ránk mosolygott a szerencse, mikor Kiku megjelent mögöttünk és kérdezte, hogy mit keresünk. A válasz hallatán átnyúlt közöttünk és a térkép szélére bökött. A leírás szerint egy japánkert volt ott. Elmagyarázta, hogy az ott lévő kis dísztó fölött ível át egy fahíd. Vigyorogva megköszöntük és elindultunk megkeresni az újabb levelet.

Az oda út elég hosszú volt, mivel a kis kert az Akadémia területének legeldugottabb részén helyezkedett el. Sok ösvényt kellett bejárnunk, szerintem el is tévedtünk egyszer, mert csak azt vettük észre, hogy tettünk egy kört. Szóval ezúttal nem jobbra, hanem balra kanyarodtunk.

A kert valami gyönyörű volt! Kavicsos ösvény vezetett körbe benne, aminek a két oldalán a legkülönfélébb növények nőttek. A túloldalt láttam cseresznyefákat is, bár ekkor nem az ikonikus rózsaszínben pompáztak. Tudtam, hogy majd meg fogom nézni tavasszal a virágzást. Ha ez tényleg japán cseresznyefa, sakura volt, akkor kihagyhatatlannak tartottam, hogy csináljak egy fotót róla. Mindennek a közepén pedig ott volt egy kis tó, ami fölött vörös híd futott át. Izgatottan Feliks-re néztem, aki megfogta a kezem és az építmény felé kezdett húzni. Már félúton láttam a borítékot, újra egy nylonba volt téve, de átütött rajta a pirossal írt szöveg. Ez új volt. Az elejére a nevem piros filccel volt írva, kézzel. De az írás kicsit sem volt ismerős. Gyöngybetűk voltak és nem valami becenév volt rajta, hanem a teljes, magyar nevem. Meglepődtem, hogy a valaki ennyire utánanézett a nevemnek. Kibontottam, annak reményében, hogy talán találhatok valamit, amivel azonosíthatom a jóakaróm – jelen esetben a kézírásával. Sajnos a többi szöveg már újra nyomtatott volt.

 

9. feladvány

- Hála Istennek, most olyat adott, amit gyorsan meg is találhatunk – mosolygott Feliks. Bólintottam, aztán elindultunk az épület felé, hogy felkereshessük a zenetermet. Újra vissza kellett találnunk a fő ösvényre, ami a suli felé vitt. Út közben odaköszöntünk pár ismerősnek, köztük Antonio-nak, aki egy padon ülve gitározgatott, közben valami spanyol dalt énekelt. Mikor felismert fel is ajánlotta, hogy ad nekem szerenádot, de visszautasítottam azzal, hogy majd valami felejthetetlen időpontban. Erre felcsillantak a zöld szemei és hevesen bólogatni kezdett. Ismét a húrok közé csapott, ezúttal egy még boldogabb dallamot játszott.

Bekopogtunk, de mikor nem jött válasz, benyitottunk. Felszaladt a szemöldököm, mikor megláttam bent Gilbertet. Már nem az (amúgy is lazán hordott) egyenruhát viselte, hanem egyszerű fekete pólót és ugyanilyen színű farmert, fején fejhallgató volt, ujjai lassan nyúltak a zongora billentyűi után. Az egyes hangok között először több, majd egyre kevesebb másodperc telt el, legvégül pedig egy lassú dallam bontakozott ki. Leesett az állam, ahogy néztem. Feliks-szel egymásra sandítottunk, az ő arcán is legalább ekkora meglepetés ült, aztán vissza a német fiúra, aki bal kezét is felemelte, hogy aztán az is beszálljon a játékba. A gyönyörű dal körülbelül fél percig tartott, mikor is az egyik billentyűnél valami gond volt. A hang, amit akkor kiadott a zongora, nem volt túl szép. A srác minden bizonnyal hallotta a fülhallgatón keresztül is, mert kissé megemelte a fejét, ajkait egy halk „hmm” hagyta el. Felállt és benézett a hangszer belsejébe. Összevonta a szemöldökét, aztán benyúlt és kivett valamit. Egy összehajtott papírt, amin a vörös betűk már az ajtóból nézve is világítottak. Ekkor vett észre minket.

- Mein Gott! – ugrott hátra és a szívéhez kapta a kezét. Kerek szemekkel, kissé ijedten bámult minket. – M… mióta vagytok itt? – kérdezte szinte félve, aminek nem értettem az okát. Kissé lábujjhegyre állt és átnézett a fejünk felett, ki a folyosóra, aztán már kicsit megnyugodott.

- Elég régóta, hogy tudjuk, tök jól zongorázol – válaszolt helyettem Feliks. Még mindig az albínót bámulva bólintottam. Egy ideig néztünk egymásra, de nekem a fejemben az általa játszott dal szólt. Nem ismertem, de sejtettem, hogy a kedvenc számai közül az egyik volt. Melankolikusnak hangzott, Gilbert játék közben magányosnak látszott. Miért ült itt egyedül, mikor Antonioval is zenélhetett volna? Francis-szel is összefutottunk a suli épülete felé jövet. Miért nem velük volt, vagy az öccsével? Nem tudom, hogy mit olvashatott le az arcomról, de száját összeszorította, lilás szemeit elkapta rólam a lapra irányába, majd egy pillanatra újra vissza rám. Felkapta a táskáját a zongoraszék mellől egy sóhaj kíséretében, aztán miközben elhaladt mellettem, a kezembe adta az újabb találós kérdést és minden szó nélkül kiment. – Ennek meg mi baja? – hunyorgott a lengyel. Ő nem gondolkodott el azon, amin én, mondjuk ő nem is látta együtt olyan sokszor a triót.

- Biztos bántja valami – motyogtam.

- Hogy-hogy itt vagyok? – pislogott meglepetten Roderich, mikor belépett az ajtón. Felmutattam a papírt, rajta a nevemmel. Ugyanaz az írás volt, mint az előzőn, de belül még mindig nyomtatott volt. – Még mindig van ilyen rejtvény?

- Mint látod – mondta Feliks, mire kicsit meglöktem a vállát, hogy ne beszéljen már ilyen hangnemben. Erre valami bocsánatfélét motyogott a saját anyanyelvén, de utána rögtön meg is ragadta a kezem, mondván, hogy menjünk, keressünk tovább.

Jogos, hogy megbeszéltük, aznapra felfüggesztjük a keresést, de „kerestünk tovább”. Nem értettem mi baja van, egyszer Roderich-et szólja meg, máskor Ludwigot. Sóhajtottam egyet és mondtam, hogy menjünk vacsorázni.

- Amúgy szépen játszottál – mondtam Gilbertnek vacsi után az ebédlő teraszán állva. Kissé megugrott a hangom hallatán és a válla fölött hátrapillantott. Mosoly húzódott az ajkaira, de nem felelt semmit, csak újra a gondolataiba mélyedt pár pillanat erejéig. Odaléptem mellé és a korlátra könyököltem. – Hány hangszeren tudsz te? Zongora, gitár… más? – kérdeztem viccesen, de ő meglepve nézett rám.

- Honnan tudod, hogy gitározom? – pislogott kerek szemekkel. Elfordítottam a fejem zavaromban. Mit mondhattam volna? „Tudod, egyik este megkukkoltalak, miközben játszottál. Tetszett a dal, mi a címe?” Nem, azt hiszem, még furábban nézne, mint most. Lehet, hogy ráérzett a gondolataimra, mert a következő szavak hagyták el a száját: – Akarjam tudni? – kérdezte meg vigyorogva. Megböktem a karját, jelezve, hogy befejezheti. Felnevetett, aztán elővett valamit a farzsebéből. Egy doboz cigi volt. Felém nyújtotta a dobozt, mire megráztam a fejem. Egyszer-kétszer már próbáltam a cigizést, de nem jött be, mindig köhögni kezdtem tőle, mintha beteg lettem volna. Inkább maradtam a cigi alakú rágónál…

- Nem is tudtam, hogy dohányzol – vontam fel a szemöldököm. Kivett egy szálat, aztán a semmiből elővarázsolt egy öngyújtót.

- Csak ritkán. Főleg ha ideges vagyok – felelte, közben meggyújtotta. Megkérdeztem, hogy mi miatt is ideges, de csak egy fejrázás volt a válasz. Bökdösni kezdtem a karját, hogy mondja már el, erre viszont az volt a reakciója, hogy kissé eltolt magától. Persze visszaléptem és folytattam a piszkálását. Tudta, hogy úgysem hagyom annyiban, szóval halvány mosollyal az ajkain mesélni kezdett. – A matek tanár első sorban. Hidd el, csak az első hetekben kedves, aztán szipirtyóvá válik, főleg ha nem vagy kitűnő. A zenetanár meg nem hagy békén, azt akarja, hogy a következő félévben felvegyem a tantárgyát – tekergette a szemét, aztán pár pillanatig csendben maradt, majd kifújta a száján a füstöt. Összehúzta a szemöldökét, ahogy a tovaszálló felhőt nézte. – Már két éve próbálok karikát fújni, de még mindig nem megy.

- Két éve cigizel? – ültem fel a korlátra mellé. Hány éves lehetett akkor? 14?

- Három. 13 évesen szoktam rá. Már ha rászokásnak lehet nevezni, hogy havonta alig fogy el egy doboz. Egyszerűen csak néha jól esik egy-egy szál – mosolygott. – De visszatérve az eredeti témára. A matek az oka.

- Nem vagy jó matekból? Pedig azt szokták mondani, hogy aki jó zenéből, az matekból is az.

- Ez olyan, mint hogy aki balkezes az rondán ír, de szépen rajzol. Nem írok olyan rondán, de nem is rajzolok szépen. Ennyi – kuncogott. Aha, szóval balkezes! Volt balkezes osztálytársam, aki tényleg bűnrondán írt, a rajztudása meg… nem volt olyan rossz, de nem is volt egy da Vinci.

- Tuti, hogy nem a suli a fő ok – mondtam az arcát fürkészve. Erre rám sandított, a mosoly elhalványodott. Majdnem meghökkentnek tűnt. Csak magam ismétlem: volt egy bátyám, akinek végignéztem a középsulis szenvedését a csajok között. Már jól ismertem egy szerelmes srác nonverbális jeleit. Szóval Gilbertnél is rákérdeztem. – Csaj van benne vagy mi?

- Was? Eh… nein… vagyis nem – kerekedett ki a szeme miközben dadogni kezdett. Felnevettem, az ő arca pedig vörösebbé vált. Gyilkos tekintettel bámult, de valami még megbújt azokban a különleges színű tekintetekben. Talán egy kis szégyen, hogy ilyen könnyen lebukott. – Ne röhögj, nem vicces! – majdhogynem kiabált, mint valami morcos gyerek. Sőt! Pontosan úgy nézett ki, mint egy nagy gyerek, ahogy mogorván lebiggyesztette az alsó ajkát, szemöldökét összehúzta, kezét keresztbe tette a mellkasa előtt.

- Az! Látnod kéne az arcod – kuncogtam. Finoman meglökött, én pedig az egyik oszlopba kapaszkodva tartottam meg az egyensúlyom. Aztán kíváncsiskodni kezdtem. Nem túl sok lány volt a suliban, szóval… – Na, de ki az?

- Azt hiszed, ezután el is mondom, mi? – vigyorgott, közben újra beleszívott a cigibe. Hevesen bólogattam. – Felejtsd el, meine Liebe.

- Na, léci!

Azzal próbált lerázni, hogy nem ismerem, de közöltem vele, hogy ebben az iskolában nem lesz nehéz megtalálni az esetleges választottját. Mármint, ha lány. Ha fiú, akkor tényleg nehezebb lesz. Mikor ezt hangosan is kimondtam, olyan röhögésbe kezdett, hogy azt hittem meg fog fulladni. Két levegő között közölte, hogy lányról van szó, nem srácról. Szóval tovább piszkáltam, amit ő megpróbált figyelmen kívül hagyni egy ideig, de végül megint elkezdett rázkódni a válla. Lilás szemei rám villantak, ajkai a jól ismert széles mosolyra görbültek. Elnyomta a csikket a terasz korlátján, aztán a közeli szemetesbe hajította. Tudta, hogy úgysem hagyom békén még jó sokáig. Végül már nem is angolul, hanem magyarul hadartam neki, annyira belefeledkeztem az indoklásba, hogy miért is kéne nekem elmondania. Egy ideig furcsán nézett rám, majd mikor nem hagytam abba, elindult befelé. A nyomában maradtam, ami elég érdekesen nézett ki, ahogy átrohantunk az ebédlőn. Francis és Antonio jót nevetett az előlem menekülőn, aki válaszul csak felmutatta nekik a középső ujját. Erre viszont Ludwig kezdte az orrnyergét masszírozni. Követtem volna fel a lépcsőn is a szobájához, de az első lépcsőfokon megfordult és a falhoz nyomott.

- Befejezted? – kérdezte komolyan, ekkor már nem látszódott az arcán az előbbi szórakozottság. Hirtelen csak bólintani tudtam. A mondata elején még elszántság sugárzott az arcáról, de aztán ez átváltott zavarba: – Csak egy név: El… Eliska – ezzel elment. Eliska? Aztán visszagondoltam. Mindkettőjük arcán pír futott végig, mikor a főzőklubban összenéztek. Felcsillant a szemem. Ezek egymásba zúgtak!

- Elizabeta? – szólalt meg előttem egy hang, mire felébredtem az álmodozásból. Roderich állt előttem furcsa arckifejezéssel. – Történt valami?

- Mi? Ja! Nem! – hebegtem az anyanyelvemen, közben az én arcomat is elöntötte a vörösség, akárcsak az övét. Mindketten félrepillantottunk, hirtelen nem tudtuk, hogy mit is kéne mondani. – Elmenjünk sétálni? – kérdeztem végül. Mosolyogva bólintott, a kezét nyújtotta felém, amit el is fogadtam. Egy kis séta nem fog ártani.

---

[1] Eisbrecher - Bombe

[2] Fene (lengyel)

[3] Fantasztikus vagyok (német)