-->

2018. március 25., vasárnap

22. fejezet - Veszekedés

Bongu!
A történet szerint még mindig karácsony után vagyunk, ami a valós időjárás szerint szerintem annyira nem is fura, legalábbis az én hangulatom inkább télies, mint tavaszias. Hát, reménykedjünk, hogy lassan jön már a jó idő, mert már nagyon elegem van a hidegből.
Jó olvasást!
-----------------------------------------------
Forrás

- Elizabeta, kérlek, mesélnél a kezedben lévő bögréről? – kérdezte a barátom, tekintete komor volt. Lepillantottam az említett tárgyra, ami gyanúsan új és berlini volt. Mélyet sóhajtottam és elmeséltem a kis kiruccantást a vásárra, hiszen előbb-utóbb magától is kiderítette volna, minek titkoljam tovább. Nos, egy kicsit mérges lett rám. Nem tudtam, hogy azért mert a barátnője vagyok, meg kell minden kapcsolatot szakítanom Gilberttel, csak azért, mert ő nem bírja. Ez persze szarkasztikus volt, és jól láthatóan nem tetszett neki, mikor ezt így elmondtam. Nem mondok újat, ha azt állítom, hogy nem szeretem, ha megmondják, mit csináljak. Legalábbis ha ilyen hangnemmel teszi, mint ő. Gilbert egy jó barát, nem fogok azért rosszban lenni vele, mert ők épp nem bírják egymást. Az, hogy vele járok, nem zárja ki, hogy azzal beszéljek, akivel akarok és punktum!
Persze erre megsértődött, még az is az eszébe jutott, hogy Gilbert és köztem van valami. Erre meg én akadtam ki. Már elnézést, de nem vagyok az a megcsalós fajta, ha eddig nem tűnt volna fel! Az, hogy jól érzem magam a fiúk között, mint barát, nem azt jelenti, hogy egyszerre több vasat tartok a tűzben.
Gúnyosan fel is vetettem, hogy legközelebb már Feliks-re lesz féltékeny. Ezt kikérte magának, mert tudta, hogy sosem jönnék össze a lengyellel. Úgy tűnik nem ment át teljesen a szarkazmus…
Egyszer csak meguntam és kinyomtam a hívást. Nem tettem semmi rosszat, nem volt oka mérgesnek lenni rám.
Átcaplattam a nappaliba és levágtam magam a kanapéra apa mellé, aki épp a neten böngészett. Rám se kellett néznie, a kisugárzásomból érezte, hogy baj van.
- Fiúgondok, Bogaram? – tudakolta még mindig a képernyőt vizslatva, hátha talál egy hírt, ami érdekli.
- Igen. Egy hülyeség miatt – fontam össze magam előtt a karjaim, az alsó ajkam lebiggyesztettem, a szemeimet összehúztam, más szóval felvettem a duzzogós stílust.
- Gondolom nem Feliks-szel kaptál össze, és nem is azzal a sráccal, aki Berlinben kísérgetett, szóval kizárásos alapon marad a barátod.
- De jól kikövetkeztetted – vágtam gúnyos fintort.
- Erzsébeeeet. Hangnem – figyelmeztetett, végre vetett rám egy pillantást, bár egy jó szúrósat az olvasószemüvege mögül.
- Bocsi apu – öletem meg.
- Nyugi, Bogaram. Min veszekedtetek?
- A hülye bögre miatt. Kiakadt, amiért körbevezettek Berlinben a srácok – forgattam meg a szemeim. Elgondolkozva hümmögött, az állát dörzsölgette.
- Van oka mérgesnek lenni?
- Nincs! Pont ez az? Miért dühös rám? Mert sétálgattam egyet, amíg vártam a repülőt. Mit kellett volna csinálom? Ülnöm a reptéren órákon át?
- Természetesen nem. Ha ezért mérges, akkor főjön csak a saját levében, ne neked legyen bűntudatod.
- Oké, köszi, apu – nyomtam cuppanós puszit az arcára, aztán meg felpattantam, hogy egyek valamit. A veszekedés meghozta az étvágyam… Anya az ebédlőasztalnál ült, csak ott fért el a sok németdolgozat.
- Ezek új nyelveket találnak ki – mondtam miközben egy látványos piros vonalat húzott az egyik dolgozatra, jelezve, hogy az egész hülyeség. Elhúztam a szám. Jaj… - Meg új szavakat. Ha megmutatnám egy anyanyelvi beszélőnek, az sírva röhögne.
- Ú, majd én megmutatom! – lelkesedtem fel azonnal. Ismertem valakit, aki biztos sírva röhögne. A már kijavított dolgozatok stócára bökött, aztán a tanári zsebkönyvére, ahol a jegyeket vezeti, majd a gépére, ahol meg a diginapló volt megnyitva. Kérte, hogy írjam be mindkét helyre, ha ráérek. Gyorsan csináltam egy szendvicset, aztán miközben azt majszolgattam beírtam a jegyeket. Dúdolgatva írogattam és kattingattam, meg-megdöbbenve egy-egy dogán. Ilyen egyest írni is dicsőség, azt hiszem. Ezeket külön is szedtem, meg akartam őket mutatni a német anyanyelvűeknek. Legalábbis háromnak: Lili, Ludwig és Gilbert. Roderich-et most kihagytam ebből.
Szóval eltöltöttem egy kis időt a német dogák között, aztán jöhetett a töri. A kilencedikesekét először anya rám akarta bízni, de inkább mondtam, hogy javítsa ő. Csak nézett rám egy kicsit összehúzott szemmel, aztán feltette az első kérdést, amire válaszolniuk kellett. Simán rávágtam a választ. Aztán jött a második. Ugyanígy jó volt a feleletem. Ezt elismételtük még háromszor, sosem mondtam rosszat. Átlökte elém, mondván csináljam. Időközben befutott egy hívás Felikstől is, akinek elmeséltem, hogy mi történt Roderich-kel. Körülbelül ugyanazt ismételte el, mint apa és anya, mondjuk ő egy kicsit sértegette is az osztrákot. Így inkább témát váltottam, mielőtt gyilkos gondolatok fogantak volna meg a lengyel barátom fejében. Már csak az hiányzott volna. Miközben pipálgattam, aláhúztam és hiányjeleket írtam, felolvastam neki (és anyának is) pár aranyköpést, amit a diákok az ókori Rómáról írtak. Feliks hangosan röhögött, anya meg csak a fejét fogta és azt kérdezgette, hogy kit kell seggbe rúgni szünet után.
A legjobbakat lefotóztam és elküldtem pár embernek. A törihez mellékeltem angol fordítást is. A lányok kérték, ha találok még ilyet, azt küldjem el. Ludwig a német dogásra csak egy olyan matricát küldött, ahol az alak épp homlokon csapja magát. Többet mond minden szónál az a gif. Gilbert videohívást indított, hogy láthassam, ahogy a hasát fogva röhög. Hülye…

Délután jött egy üzenet, hogy tudok-e beszélni. Vártam egy kicsit, gondolkoztam, mielőtt igent mondtam volna. Összeszorítottam a szám, mikor meghallottam a hangját. Nem videohívás volt, de örültem is neki. Nem akartam látni. Valamiért nem. Így is, miután letettük nem éreztem magam túl boldognak.
Lementem anyához és kikérdeztem, hogy miért lehet, ő meg rávilágított arra, hogy azért érezhetek így, mert nem én voltam a hibás, mégis én kértem bocsánatot. Láthatóan ez neki se tetszett, kérte, hogy ha tudom, hogy nincs semmi oka mérgesnek lennie rám, akkor nehogy már én könyörögjek bocsánatért. Csak bólintottam, csináltam egy bögre forrócsokoládét, és visszamásztam a birodalmamba olvasgatni meg filmet nézni. Váltottam pár szót a lányokkal, aztán úgy döntöttem alszok egy kicsit. Persze csak forgolódás lett az egészből, de akárhányszor ránéztem a telefonomra azt láttam, hogy még mindig csak két perc telt el. Végül feladtam a próbálkozást és inkább kimentem a kutyához, aki mintha érezte volna, próbált feldobni. Hozta oda nekem a játékait, bökdösött az orrával, reménykedve, hogy jobb kedvem lesz. Lett is.
Öt óra után találkoztam pár általános iskolás barátnőmmel, akikkel sajnos nem sűrűn beszéltem, de újévi fogadalom gyanánt megígértem magamnak és nekik, hogy ezen változtatni fogunk. Beültünk egy kávézóba, meséltem nekik Angliáról meg a World Akadémiáról. Amint meghallották, hogy mennyi srác van ott, rögtön erre a témára terelődött a szó. Kérdezték, hogy van-e barátom, hogy milyenek ott a fiúk… Sokat beszéltem róluk, sokat nevettünk a sztereotípiákon, amik igaznak bizonyultak.

- Szenvedsz? – kérdeztem mosolyogva. Némán bólogatott, szemei alatt karikák sötétlettek, amiket a szemüvegével próbált eltakarni.
- Ja. Nem kéne legközelebb hajnali háromig sorozatot nézni, ha tudom, hogy másnap nyolckor kelnem kell – pislogott laposakat, aztán meg ásított egyet. – Halvány lila gőzöm sincs, hogy kinek az ötlete volt, hogy kilencre menjünk át Oma-hoz, mikor ebédelni hívott. Bár szerintem ő kérte így…
- Akkor gondolom most pihenő van – állapítottam meg. Újabb bólintás.
- Ja. Nekem is jól esne, de nem bírok napközben aludni – dörzsölte meg a szemét, miután kicsit feltolta a szemüvegét. Rá is kérdeztem, hogy hogyhogy nem kontaktlencse van rajta. – Oma utálja a kontaktlencsémet, mert ugye lila lesz tőle a szemem. Hiába próbálom magyarázni neki, hogy praktikusabb… Áh! – legyintett, hogy elűzze a növekvő bosszúságát.
- Jól áll a szemüveg is – állapítottam meg, miután egy kicsit tanulmányoztam az arcát. Rám vigyorgott, aztán megengedett magának egy kacsintást is.
- Csak neked, meine Liebe!
- Szaros német – sóhajtottam, ő meg felnevetett.
- Nagyszerűségem mindig tökéletes, meine Liebe, ezt sose feledd! – szegte fel egy kicsit az állát, magabiztos mosoly húzódott az ajkaira.
- Meg Nagyszerűséged mindig döntögeti az egoizmus határait – jegyeztem meg, a hangomba próbáltam minél több szarkazmust préselni.
- Én? Ugyaaan? – kacagott fel hátravetett fejjel. A szemem tekergetve sóhajtottam fel, várva, hogy elhallgasson. A nevetése minden pénzt megér, de egy idő után idegesítő tud lenni. Vett egy mély levegőt végül és ismét rám fókuszált. – Megvagyok.
- Hála a jó Istennek – morogtam.
- Naa, meine Liebe, valld be, hogy bírsz – pislogott, mint valami kiskutya, ami dicséretre vágyik. Belenéztem a csontszínű pillákkal keretezett vörös szemekbe, amik korántsem voltak olyan ijesztőek, mint amilyennek hangzottak, mert a bennük lángoló jókedv ellensúlyozta ezt.
- Bírlak, Gilbert – legyintettem.
- Jeeee – tört ki örömujjongásban. Elnevettem magam. – Na, végre nevetsz. Nem tudom mit csinált az az arisztokretén, de jó újra így látni.
- Honnan tudod, hogy ő csinált valamit? – kerekedett ki a szemem. Felvonta a szemöldökét, állát kicsit leszegte, mintha azt kérdezné gúnyosan, hogy „tényleg?”
- Az arcodra volt írva. Nem volt nehéz kitalálni. Rólad mindig lerí, ha valamit bajod van, meine Liebe.
- Te legalább észreveszed – suttogtam. A családomon kívül nem sokan vették észre, ha valami bánt, csak a lányok és Feliks. Meg most már biztos vagyok benne, hogy Gilbert is, de Roderich figyelmét elkerülték az árulkodó jelek, úgy tűnik. Lehajtottam a fejem, kicsit lebiggyesztettem az ajkaim. Roderich miért nem veszi észre, hogy bánt, ami történt. Szeretek vele együtt lenni, de olyan hülyeségeken megsértődik, hogy csak na! Most csak azért nem fogok kihagyni egy soha vissza nem térő ajánlatot, mert ő rosszban van Gilberttel. Mi barátok vagyunk, ez ellen nem tud mit tenni. Ki tudja, hogy lesz-e még lehetőségem valaha elmenni Berlinbe a karácsonyi vásárra? Pusztán a véletlen műve, hogy pont nem volt közvetlen gép Londonból vagy Newcastle-ből Budapestre és egy olyan repülőre kellett ülnöm, ami miatt a német fővárosban dekkoltam vagy három órát. Mit hitt, hogy a reptéren fogok ücsörögni addig? Ha már ott voltam, akkor szét is akartam nézni!
Csak akkor vettem észre, hogy sírok, mikor a német hangja kicsit erőteljesebben szólalt meg, hogy kirángasson a gondolataimból. Úgy nézett a kamerába, mint aki legszívesebben most azonnal lejönne Szegedre csak azért, hogy megöleljen.
- Én szeretek vele együtt lenni és szerintem jó pár lennénk, de akkor miért viselkedik így? Az én hibám volt az egész? – hüppögtem remegő ajkakkal.
- Próbálj meg beszélni vele, meine Liebe! Mondd el neki, hogy bánt a dolog, de ne hibáztasd magad. Mondd, hogy én és Ludwig hívtunk meg!
- Már mondtam neki, de akkor is mérges rám – zokogtam el magam. Előhalásztam egy zsepit az éjjeliszekrényemből, aztán megtöröltem az arcom és kifújtam az orrom. – Bocs, hogy így kell látnod.
- Áh, inkább így lássalak, mint egy kiló sminknek nevezett vakolattal az arcodon – mosolygott halványan, mire nekem is kicsit felfelé görbült a szám. Közöltem vele, hogy úgy sosem fog látni, ő meg láthatóan őszintén megnyugodott. – Nem tudom, miért hiszik a csajok, hogy a normális, ismétlem NORMÁLIS, pasik szeretik, ha erősen vannak kifestve.
- Hát, nekem két rúzsom van, mindkettő fogta magát és eltört, a szemhéjpúderrel nem tudok bánni, szóval nálam nem áll fenn ez a veszély – kuncogtam, közben a maradék könnyeim törölgettem.
- Felesleges is volna – kacsintott, arcán ritka mosoly virított. Olyan őszintének tűnt…

2018. március 5., hétfő

21. fejezet - Karácsony

Helo! (<- ez walesi akar lenni :D)
Jó tavaszt mindenkinek a hó ellenére is! Elnézést, hogy múlt héten nem volt fejezet, de az ágyat nyomtam, felkelni alig bírtam, így most megint csúszott a rész, de most újra itt vagyok épen és (nem teljesen) egészségesen.
Jó olvasást!
--------------------------
Forrás

- Hali, csajszi! – köszönt be a kamerába Feliks, amíg én a szobámat díszítettem.
- Szia, Feliks! – mondtam, miközben egy fényfüzérrel küzdöttem. A rohadt cellux nagyon ellenem dolgozott! Frusztráltan dobbantottam egyet a lábammal, mikor hatodszorra is leesett a zsinór. Anya gépe felé kaptam a fejem, ahol a lengyel barátom nevetgélt a maga kárörvendő nevetésével. Szerencséje volt, hogy több száz kilométer választott el minket, mert biztos lekevertem volna neki egy tockost. Oké, nem biztos, de tuti rádörrenek. De a rádörrenés kamerán keresztül nem bizonyult túl hatásosnak.
- Na, miért is voltál te Berlinben? – kezdett rögtön bele, mikor látta, hogy rá figyelek. A tekintetem akaratlanul is a laptop mögötti fal felé irányítottam, ahol a képek kaptak helyet. A sok közül is a középső vonzotta a pillantásom, amelyiken a két némettel szerepelek. Halvány mosoly húzódott a számra, ami a legjobb barátom figyelmét se kerülte el. – Úúúú, Lizzy, mi ez a mosoly? Mert szerintem épp tuti nem az osztrák pasidra gondolsz.
Erre kikerekedett a szemem, a szégyen pírja jelent meg az arcomon. Basszus, de igaza van. Hazudtam Roderich-nek arról, hogy merre voltam a hazautazásom napján, mert nem mertem bevallani, hogy milyen jól éreztem magam a Beilschmidt testvérekkel. Jaj! Milyen barátnő vagyok! Gyorsan elpanaszoltam a szívem bánatát Feliks-nek, aki nem tűnt túl meglepettnek.
- Most totál őszinte leszek – könyökölt az asztalára, mintha valami komoly ügyvéd, vagy bíró lenne, aki mindjárt ítéletet mond felettem. – Szerintem te nem vagy szerelmes az osztrákba.
- Mibajodvan? – akadtam ki teljesen, ezúttal már én téptem le a fényfüzért, mielőtt az magától leesett volna. – Megártott neked a repülőút? Ha nem lennék belé szerelmes, akkor nem járnék vele.
- Én csak azt mondom, amit látok. Lehet, tetszetek egymásnak, de szerelmesek biztos nem vagytok – közölte komolyan.
- Nem beszélhetnénk másról? – csattantam fel.
- Oki-doki – vonta meg a vállát, de láttam, hogy nem adta fel ezt a gondolatot. – Akkor miről beszéljünk, Bözsi?
- Arról, hogy mi lesz veled, ha továbbra is így hívsz – vetettem rá egy szúrós pillantást.
Ártatlan mosoly. Csípőre tett kéz. Kiskutyaszemek. Mérges tekintet. Plafonbámulás. Rosszat sejtő gondolatok. Hajcsavargatás. Gyanakvó pillantás. Újabb vigyor. Megdöbbenés.
Ez a néma párbeszéd játszódott le közöttünk a végmondata előtt:
- Imádlak, Bözsi, szia-mia, majd később beszélünk!
Ezzel kilépett. Gyorsan kikaptam a telefonom a zsebemből és írtam neki egy kedves üzenetet arról, hogy majd a suliban kicsinálom. Sírva röhögő smiley volt a válasz. Hülye lengyel!

Épp a barátnőimmel telefonáltam, egymás szavába vágva meséltünk, mikor a számítógépen, ahol a Facebook volt megnyitva, láttam, hogy új chat-ablak ugrik fel. Gilbert. Őszintén megörültem neki, de csak azután akartam elkezdeni vele beszélni, miután a lányokkal végeztem. Nem sokkal később Katya mondta, hogy mennie kell segíteni az apukájának, aztán meg Lili is elköszönt. Szóval gyorsan rákattintottam a chat-fejre, ami azóta a telefonomon is megjelent.

Gyorsan a géphez mentem, majd megnyomtam a videohívás gombját a chat-ablak felső sarkában. Pár pillanat múlva meg is jelent az arca a képernyőn. Láttam, hogy kint ül, valószínűleg a teraszon, mellette egy kutya ült, ami nem lehetett több pár hónaposnál.
- De cuki! – sikkantottam, mikor megláttam a kis németjuhászt. A kutyus félrebillentette a fejét, a füle is oldalra mozdult, nagy barna szemei kérdőn néztek rám. Barna-fekete szőre kicsit hosszabb volt, mint a tipikus németjuhászoké, de ez csak még cukibbá tette. Orra havas volt, mint aki épp most kereste meg a játékát a húszcentis hóban. Talán úgy is volt. – Mi a neve?
- Meine Liebe, ő itt Blackie, a karácsonyi ajándékunk – vigyorgott, aztán elgondolkozott. – Ami izé az egészben, hogy itthon se vagyunk, hogy gondozzuk – vakargatta meg a kutyus fejét, aki utána a srác ölébe feküdt.
- Édes! – mosolyogtam.
- Na, mi van azzal a világítással? – kérdezte közben Blackie-t simogatta, amit a kis németjuhász nagyon élvezett, egy idő után a hátára fordult, hogy a hasa is sorra kerüljön.
Válaszul a kérdésére csak megemeltem az égősort, ami már reggel óta a földön hevert. Előszedtem a fiókomból egy kicsit vastagabb és talán tartósabb celluxot, majd az ollómért nyúltam.
- Esküszöm, ha most sem ragad fel, szerzek valahonnan szikszalagot – mondtam miután felmásztam a székemre, hogy elérhessem a szekrény tetejét. Másoknak hogy ragadt oda, nem értettem.
- Mennyi ideje próbálkozol?
- Reggel óta – morogtam az ollót a fogaim közé szorítva. Gilbert felnevetett, amivel odacsalt magához még két kutyát. Az egyik egy Golden retriever volt, a másik meg egy doberman. Meglepődve néztem, ahogy a két kutya leül a srác két oldalára. Hány kutyájuk van ezeknek?, futott át az agyamon.
- Ez itt Aster – bökött az aranyszőrű Golden retriever felé, aki farkcsóválva dörgölte a fejét a gazdája kezéhez. Aztán a másik füle tövét vakarta meg, mire a nagy és elsőre ijesztő kutya kezes báránnyá vált és lefeküdt, fejét letette a földre. – És Berlitz.
- Hány kutyátok van nektek? – csóváltam a fejem mosolyogva, miközben rákérdeztem arra, ami már legalább két perce idegesített.
- Már három. Berlitz a legidősebb, lassan tíz éves, aztán jött Aster, aki négy, és most itt van Blackie, aki pedig három hónapos. Vati hétvégénként kutyaiskolát tart a közeli parkban, szóval elég jól neveltek. Kivéve Blackie. Ő még lázad a rendszer ellen.
- Pont, mint a gazdája – jegyeztem meg a bakancsos, rockot hallgató albínó beszélgetőtársamra célozva, aki értette az utalást. A szemembe nézve ismételte meg a mondatát.
- Pont, mint a gazdája.
Pár pillanatig csend volt, de korántsem éreztem olyan kínosnak, mint miközben Roderich-kel beszéltem.
- És nálatok hogy zajlik a karácsonyi készülődés? – kérdeztem, miután sikerült elérnem, hogy a világítás egy helyen hozzáragadjon a szekrényhez.
- Jól. Mutti süt-főz mindenféle karácsonyi kaját, szerintem még egy év múlva is azt esszük. Persze Oma ugyanezt csinálja, szóval valószínűleg KÉT év múlva is az idei kaját esszük majd – sóhajtotta a halántékát dörzsölve, aztán elkezdte szedegetni a kutyaszőrt az ujjatlan fekete kesztyűjéről. Orrát piros sáljába fúrta, aztán feladta, hogy megszabaduljon házikedvencei ajándékaitól.
- Amúgy mindig feketében vagy. Annyira kirí az öltözékeid közül az sál – jegyeztem meg, közben elvágtam a celluxot. Kuncogva vallotta be, hogy igazam van.
- Francis adta tavaly karácsonyra. Megunta, hogy mindig feketében lát. Azt akarta, hogy „legalább egy kis színt vigyek az életembe” – rázta a fejét, aztán meg megvonta a vállát. – Nekem mindegy, csak melegen tartson ebben a kurva hidegben.
- De miért jársz mindig feketében, az egyenruhát leszámítva, ha neked mindegy.
- Mert ebben érzem jól magam – jött a válasz egy széles mosoly kíséretében. – Meg amúgy is: kell a kontraszt – nevetett fel, majd elterült a teraszon. A nevetése visszhangzott a szobámban: kesesesese~.
- Idióta – sóhajtottam, de titokban szórakoztatott a felfogása. Felült és széles vigyort villantott rám, aztán összevont szemöldökkel fülelni kezdett. Valaki kinyitotta a teraszajtót, bár pont nem láttam, hogy ki, bár aztán a hang alapján kiderült, hogy valószínűleg az anyukája. Kérdezett tőle valamit, amire Gilbert csak egy szóval válaszolt. Ekkor Ludwig szólalt meg, mire a bátya arca karmazsinvörös lett, csak épp azt nem tudtam, hogy a méregtől vagy a zavartól. Mindkettő lehetséges volt.
- Schnauze![1] – kiáltott rá, aztán be is húzta a nyakát, mert az anyja jól lecseszte. Nem tudom, mit mondhatott, de az biztos, hogy nem túl szépet. Mikor az ajtó becsukódott visszafordult felém, arcán bosszúság.
- Mit mondott Ludwig?
- Nem lényeg – morogta, arca még mindig vörös volt. Blackie meg fogta magát, két lábra állt, majd arcon nyalta a fiút, aki nevetve simogatta meg a kölyköt. Kis cuki! – Hogy állsz a ragasztgatással? – kérdezte, orrát megint a sálba fúrta. Épp az utolsó celluxot nyomtam a szekrényhez, szóval tökéletes volt a kérdés időzítése.
- Kéééész – daloltam boldogan, aztán egy karácsonyi dalt kezdtem dúdolni. Féloldalas vigyor húzódott az ajkaira, ahogy nézte a táncikálásom, végül halkan felnevetett. Meglepődtem, mert ez nem a szokásos kacagása volt, hanem egy visszafogottabb, és ezt ő is észrevette. Kikerekedtek a szemei, a szájára szorította a kezét, aztán persze kirobbant a már jól ismert vihogása. Megforgattam a szemem. Hirtelen csipogni kezdett a telefonom, jelezve, hogy valaki hív messengeren. Kissé összevonta a szemöldökét, valószínűleg azonnal tudta, hogy ki lehet az. Az ölében heverő kutyával kezdett foglalkozni, közben úgy tett, mint aki nem hallgatózik. – Bocsi, Gilbert, egy pillanat – mondtam neki, aztán megnyomtam a fogadás gombot.
- Szia Roderich! – mosolyodtam el, az arcom azonnal kipirult, pedig még semmit sem mondott.
- Szervusz! Épp a városban sétálgatok és a karácsonyi ajándékodon gondolkozom, csak épp… nem vagyok valami jó az ajándékozásban. Esetleg tudnál adni egy kis támpontot?
- Hát – huppantam le a székemre, aztán körbefordultam vele. Körbenéztem a szobámban, remélve, hogy találok egy kis ihletet. Igazából nekem mindegy volt, mindennek örültem volna. – Amit jónak látsz – feleltem végül. – Én még egy kis karácsonyfadísz miatt is boldogan ugrálnék.
Halkan nevetett, de próbált egy kicsit konkrétabb dolgot kihúzni belőlem.
Gilbert hirtelen felkiáltott valahol Berlinben. A gép felé kaptam a fejem és néztem, ahogy kerek szemekkel pislog előre, vállát és fejét, illetve az ölében heverő Blackie-t is hó borítja. Szitkozódni kezdett teljes bedobással, én meg gyorsan lehalkítottam a gépet, de közben megnyomtam a print screen gombot is. Talán majd szülinapján elküldöm neki. Az ajkamba harapva kuncogtam rajta, aztán visszaemeltem a fülemhez a telefont.
- Elizabeta! – szólt bele épp Roderich.
- Itt vagyok – mondtam vihogva, közben néztem, ahogy a német porolja magát a kamera túloldalán, közben épp a havat szidta teljes erőbedobással.
- Mi történt? Mi volt ez a kiáltás?
- Ááá, csak a hülye szomszédgyerek bénázik.
Erre Gilbert befejezte a mozgolódást, szúrós pillantást vetett rám. Aztán teljes testtel a kamera felé fordult, ördögi tekintettel méregetett, végül vészjósló hangon megszólalt:
- Szóval hülye szomszédgyerek – bólogatott mellé, remélve, hogy a fenyegetése eléri azt a szintet, ahogy egy gyilkos csinálná. Szerencsére a hang még mindig halkra volt levéve, így az osztrák barátom nem hallotta a németet, aki szerintem gondolatban már azt tervezgette, hogy hogyan tudna bosszút állni ezért a megjegyzésért.
- Ó – szólalt meg közben Roderich is, akiről egy pillanatra teljesen megfeledkeztem. – Szerintem megtaláltam neked a megfelelő ajándékot, Elizabeta.
- Tényleg? Mit? – kérdeztem csillogó szemekkel, mondjuk ő ezt nem látta. Csak nevetett és közölte, hogy titok. Lebiggyesztett ajkakkal meredtem a falamra, aztán meg azt feleltem, hogy akkor én sem mondom el, hogy ő mit kap. Újabb kacagás volt a válasza, aztán elköszöntünk.
- És mit vettél neki? – kérdezte hirtelen Gilbert, aki ismét a kutyakölyköt simogatta. Időközben a telefonját valószínűleg nekidöntötte a tetőt tartó egyik oszlopnak, míg ő nekidőlt egy másiknak. Láttam, hogy a szokásos bakancsa és fekete farmerje van rajta, közben ő egy vastag, barna takarón ült törökülésben, ölében ott feküdt Blackie. Baljában egy cigit tartott, aminek a hamuját néha belepöckölte a mellette lévő hamutálba.
- Még semmit – vallottam be vöröslő arccal. Igaz, bármennyire kerestem, egyszerűen nem tudtam, hogy mit vegyek neki. Lehajtottam a fejem, az ujjaim egymást törögették, közben kicsit gondolkoztam, aztán úgy döntöttem, hogy témát váltok. – Mi miatt vagy ideges?
- Pardon? – billentette kicsit oldalra a fejét, szemöldökét kérdőn felvonta. Blackie épp a hamutálat szagolgatta, mire a gazdája egy aprót ütött a fejére. A kis kutyus hátracsapta a fülét, kicsit meghunyászkodott, de aztán újra hozzádörgölőzött a gazdájához.
- Te mondtad, hogy általában akkor cigizel, ha ideges vagy – utaltam vissza az őszre, mikor erről beszéltünk. Halványan elmosolyodott annak gondolatára, hogy még mindig emlékszem erre.
- Néha csak jól esik. Bár próbálok minél kevesebbet bagózni – szívott bele ismét a cigibe, majd kifújta a füstöt, ami lassan keringett a levegőben. –Meg addig biztos fogok cigizni, amíg karikát nem tudok fújni – vigyorgott.
- Fogadunk? – kacagtam fel.
- Fogadjunk! – csapott le az ajánlatra azonnal.
- Na, ne már! – ráztam a fejem. Megvonta a vállát, mintha azt mondaná, mindegy.
- De karikát biztos megtanulok fújni – ült ki elhatározás az arcára, aztán rögtön meg is próbálkozott eggyel. Ismétlem: próbálkozott. A füst nem hogy karika alakot nem vett fel, de majdhogynem visszament a tüdejébe, így köhögve kezdett el nevetni. – Ez egy szar próbálkozás volt – köhögött fel ismét a szájára szorított kézzel.
- Bogaram, lejönnél segíteni? – kiáltott fel apa.
- Igen, egy pillanat! – válaszoltam, aztán visszafordultam a gép felé, ahol Gilbert valószínűleg megérezte, hogy mennem kell, mert elég elszontyolodott képet vágott. – Mennem kell.
- Oké – biggyesztette le kicsit a száját, aztán meg lepillantott az ölében szuszogó németjuhászra, aki nagy valószínűséggel elaludt, nyelve félig kilógott a szájából, csak a fülei rebbentek meg néha-néha. Ismét engem figyelt, közben a csikket elnyomta a tálban. Úgy tűnt, még mondani akar valami fontosat, láttam, hogy töri a fejét, de végül csak ennyit felelt: – Majd még beszélünk, ja?
- Ja – bólintottam, aztán intettem egyet a kamerába, elköszöntem, majd kinyomtam.

Segítettem apának felaggatni a karácsonyi fényeket a kertben lévő fenyőre, közben a kutyánk (igen, nekünk is van) folyton láb alatt volt és simogatásért nyüszített.
- Kivel beszélgettél? – kérdezte hirtelen, arcára kiült az a nézés, amit az apukák szoktak felvenni, ha lányuk körül egy fiú lábatlankodik. Kissé összehúztam a szemem, aztán megpusziltam az arcát.
- Beszéltem Roderich-kel is, meg egy iskolatársammal.
- És kit takar az „iskolatársam” kifejezés? – rángatta meg egy kicsit világítás vezetékét, hogy elérjen a hosszabbítóig.
- Egy iskolatársat – vigyorogtam ártatlanul, de nem adta fel, hogy kiderítse.
- Bogaram! Kicsit pontosabban?
- Miért? Úgy sem ismered – rendezgettem el az égőket az ágad között, hogy jól nézzen ki. Halkan cettegett, aztán átölelte a vállam és puszit nyomott a fejem búbjára.
- Olyan rossz, hogy több száz fiú vesz körbe, én meg nem vagyok ott, hogy megvédjelek – simogatta meg a hajam pont úgy, mint mikor még kislány voltam. Mondjuk, lehet, neki még mindig az vagyok.
- Szeretlek, apa – öleltem át a derekát.
- Én is szeretlek, Bogaram.
- Meg amúgy is: Feliks helyetted is véd a srácoktól – kuncogtam.
- Feliks, Feliks… Innen is elnézést kérek tőle, de szerintem te hamarabb tudod magad megvédeni, mint ő téged…
- Ezt most kikérné magának még akkor is, ha igaz – gondolkoztam el, mire apu felnevetett.
- Az biztos.

- Gőzöm sincs, mit vegyek Roderichnek! – nyafogtam az unokatestvéremnek, aki csak műszomorúan bólogatott mellettem, mint aki átérzi a fájdalmam. Nem érezte át, de próbált úgy tenni. Gréti lebiggyesztette az alsó ajkát, aztán megveregette a vállam. Az unokahúgom hetedikes, és a világ legnagyobb romantikus könyv rajongója. Ha nem olvasott el minden magyarul megjelent young adult és/vagy romantikus történetet, akkor egyet sem. Én is szeretek olvasni, de ő mérföldekkel lehagy engem…
- Miket szeret? – kérdezte végül, mikor megálltam egy csokis standnál.
- A zenét, az osztrák történelmet, az édességet…
- Téged – szólt közbe mosolyogva, mire elpirultam, mert valahol jól esett a gondolat, hogy én is azok közé tartozom, amiket szeret. Az arcomra szorítottam a kezem, hogy kicsit csillapítsam a forróságot a bőröm alatt. Hirtelen megpillantottam valamit az egyik sarokban. Csokik voltak, de hangszer alakúra formázták őket. Nos, zene és édesség… Gondolkozni se kellett, megvettem. Hurrá! Most már csak Gilbertnek kellett valami, akinek megígértem, hogy kap egy vásárfiát… A lányoknak és Feliksnek már találtam ajándékot még előző nap, reméltem, hogy örülni fognak neki.
Na, nézzük, mit vegyünk egy magát porosznak tartó németnek? Gréti azzal viccelt, hogy vegyek neki valamit, ami Ausztriát idézi, ezzel is utalva Poroszország és a Habsburg Birodalom közötti ellentétekre. Közöltem, hogy így is háború van a két srác között, nem kell azt még jobban szítani. Csak nevetett és közölte, hogy poén volt, de én elképzeltem, hogy mi lenne, ha tényleg valami olyat adnék Gilbertnek. Két lehetőség volt: vagy ő is viccnek fogja fel, vagy besértődik. Körülnéztem minden lehetséges helyen, végül betévedtem a könyvesboltba, pontosabban egy antikváriumba is. Már párszor láttam a srácot történelmi témájú könyvvel a kezében, mellette mindig hevert egy jegyzetfüzet, hogy kiírhassa a számára fontos információkat. Tényleg nagyon komolyan vette az egészet, aztán meg a kisujjából rázta ki az dolgokat. A témahétnél is teljesen ledöbbentett, hogy mennyi mindent elmondott Poroszországról, meg a Keleti frontról, mindezt fejből… Angol vagy német nyelvű könyveket kerestem, főleg a második világháború témakörében, de aztán ezt kiterjesztettem egy kicsit. Megpillantottam egyet, ami a német hadseregről szólt, kezdve a Teuton lovagrenden át, Poroszországon keresztül, egészen a második világháborúig. Szinte mindent lefedett, ami érdekelte. Megnéztem az árát, dobtam egy kisebb hátast, majd megembereltem magam és odavittem a pénztárhoz. Mindig ledöbbentett az antikvár könyvek némelyikének az ára… Mondjuk én általánosban a kötelező olvasmányokat mindig antikváriumban vettem, mert azok általában olcsóbbak voltak, de ezek az idegen nyelvű könyvek… hat és fél ezret fizettem érte. Majd közölni fogom vele, hogy ezt számítsa hozzá a szülinapi ajándékához is…
Mikor hazaértem, hozzáfogtam az ajándékok csomagolásához. Tettem rájuk egy-egy díszes cetlit is, hogy tudjam, melyik kié. Anyának egy bögrét hoztam Berlinből, mert mindig panaszkodott, hogy nincs otthon egy se, aztán meg kiderült, hogy én és bátyám összegyűjtöttük őket a szobáinkban, csak elfelejtettük levinni. Munkába akart mindig vinni egyet, hogy ott is tudjon kávézni, de aztán jött a dilemma, hogy megint nem lesz itthon, ha ő azt beviszi. Szóval vettem neki egyet, amit később azzal az utasítással adtam oda neki, hogy azt vigye be a suliba. Forralt bor volt benne (igen, a forró csoki mellé még azt is ittam), egyszerű fehér, a brandenburgi kapu van rajta, meg az, hogy Berlin. Reméltem, hogy örülni fog neki. Apa közölte velem, ha valamit tényleg venni akarok neki, akkor egy sálnak örülni, mert az előző fogta magát és elszakadt. Tökéletes időzítés, gondoltam magamban a hazautazásom előtti nap. A bátyám valami olyat kért, aminek majd hasznát veheti, ha végre összeköltözik a barátnőjével, fűszertartót, vagy valami díszt vegyek. Kérése számomra parancs volt, találtam nekik fűszertartót. Az unokatesómnak, meg a szüleinek már közösen vettünk ajándékot, azon már nem nagyon kellett törnöm a fejem.
Elégedetten néztem végig a becsomagolt meglepetéseken, aztán amiket majd csak következő évben tudtam odaadni, eltettem a bőröndömbe, a többit pedig a szekrényembe.
- Hali! – köszöntött Feliks, miután felhívtam a csomagolgatás után. – Lenyugodtál?
- Igen – sóhajtottam, közben elterültem az ágyamon.
- És?
- Mit és, Feliks? – kérdeztem értetlenül, közben a kezemet legyezgettem, hogy a körömlakkom végre megszáradhasson.
- Mit gondolsz arról, amit mondtam? – kíváncsiskodott, hangján viszont nem hallottam az izgatottságot, teljesen komolyan gondolta.
- Én meg ismét megkérdezem: miért járnék vele, ha nem szeretném? Tudod, hogy nem vagyok az a típus, aki csak azért jár valakivel, hogy járjon valakivel – mondtam, közben a hüvelykujjammal egy kicsit megbökdöstem a mutatóujjam körmét ellenőrzés céljából. Egész jól megszáradt. A lakk ugyanolyan vörös volt, mint a szoknya, amit kinéztem.
- Tudom, Lizzy, de mi van, ha csak azért jársz vele, mert ő az első srác, aki úgy néz rád?
- Feliks!
- Ne akadj ki, totál nem csak én gondolom így! – emelete fel kicsit a hangját, mielőtt belefoghattam volna a mondókámba. Lehunytam a szemem és vettem egy mély levegőt. Muszáj ezt csinálni?
- Feliks, kérlek, ejtsük már ezt a témát…
- Higgy már nekem, Lizzy, én kívülről látlak téged és látom, hogy az úgynevezett pasid hogy néz rád és mások hogy néznek rád.
- Mások?
- Nem lényeg. Tudod, hogy én tuti sosem hazudnék neked, szóval arra kérlek, higgy nekem legalább most, oké? – mondta halkabban, éreztem a hangjában a szomorúságot, amiért inkább Roderich-et védem, és nem hiszek neki…
- Sajnálom, Feliks – motyogtam, közben a száradó körmömmel nem törődve beletúrtam a hajamba. Szinte láttam magam előtt a lengyel bánatos arcát, ahogy a szobájában ülve nézegeti a gépén a hátteret, ami minket ábrázol. – De elmondanád, kik azok a mások?
- Nem.
- De Feliiiiiks!
- A-aaaa, csajszi, jöjj rá magadtól! – nevetett fel. – Fogadni merek, hogy év vége előtt rájössz, hogy kire gondolok.
- Ó, most már csak egyes számban beszélsz, nagyon leszűkítetted a kört.
- Tudom, hajrá! – ezzel letette. Lepillantottam a telefonra, majd halkan elnevettem magam, de aztán belegondoltam, hogy kinek tetszhetek. Ismertem úgy személyesen is, vagy csak látásból. Persze pár pillanat múlva már szégyelltem is magam, hiszen nekem barátom volt! Pipacsvörös arccal bámultam a kezeimet, aztán visszamentem az asztalomhoz, hogy felkenhessem a fedőlakkot.

- Hallo, meine Liebe – vigyorgott Gilbert a kamerába. Esküszöm, rászoktam, hogy vele beszéljek! A szobájában volt, mögötte jól látszott a fal, ami tényleg tele volt fényképekkel. Ő is látta, hogy nem őt nézem, hanem a fotókat, így felállt az ágyáról, hogy teljesen beláthassam az egészet. Azt hittem túloz, mikor azt mondta, ötszáz képe van, de ahogy láttam… simán lehet annyi.
- A vásáron készült képek kikerültek? – kérdeztem nevetve. Rám vigyorgott, szemei csillogtak, ahogy újra visszament az ágyhoz és megmutatta a legújabbakat. Egymás mellett volt a kis csoportképünk és az, amit ki szerettem volna tenni profilképnek. Meg is tudakoltam, hogy megengedi-e?
- Miért ne engedném? Én csak örülni tudok, hogy tetszik – ült vissza, hátát a falnak vetette. Fekete pulcsi volt rajta, aminek a kapucniját félig a fejére húzta, kócos haja még fehérebbnek tűnt. Nagyot pislantott, aztán ásított egyet.
- Nem bírtál aludni?
- Sorozatot néztem – dörzsölte meg a szemét, aztán kicsit megugrott, amikor (valószínűleg) elmozdult a kontaktlencse. – Erről le kéne szoknom – engedte le a kezét, aztán pislogott párat. – Ajj, scheiße! Egy pillanat, meine Liebe! – Ezzel letette a telefont az ágyra, ő maga meg felpattant. Alig két pillanat múlva visszajött, íriszei a lilás helyett vörösek voltak, a szemüvege után tapogatózott. Nem sokkal később már egy fekete, vastagkeretes szemüveg ült az orrán. Furcsa volt így látni, de be kell, valljam, jól állt neki. A keret nem volt túl szögletes, ellensúlyozta az arca éles vonásait. – Tetszik, amit látsz? – vigyorodott el gúnyosan.
- Szaros német – morogtam, az arcomról eltűnt a mosoly, helyét bosszúság vette át. Nevetve kacsintott rám.
- Neked is boldog karácsonyt!
- Persze-persze – legyintettem, ahogy Feliks szokott, közben a szemem tekergettem. – Boldog karácsonyt, Gilbert, bár holnap még csak szenteste…
- Az már mindegy, meine Liebe – rántotta meg a vállát vigyorogva.
- Megmutatod a faladon lévő képeket? – kérdeztem. Ismét átsétált a szoba másik felébe, hogy az egészet lássam, én meg kiakadtam. – Így szart se látok, te hülye! Úgy értettem, hogy közelebbről!
- Nein.
- Mi?
- Nein.
- Gilbert!
- Gyere el és nézd meg!
- Szaros német!
- Őrült magyar! – felelte nevetve, bennem meg megállt egy pillanatra az ütő. Lehet, mégis érti, hogy mit vágok ilyenkor a fejéhez? Nem, csak véletlen volt, biztattam magam. És ha mégsem? – Van valami baj? – kérdezte hirtelen, ajkain halovány mosoly.
- Semmi, csak elgondolkoztam – ráztam meg a fejem kissé. Csak véletlen volt…

- Sziasztok! – köszöntöttem a nagyszüleimet, mikor kinyitottam nekik a kaput.
- Erzsi – ölelt meg azonnal mamám. – De jó újra látni téged! – simogatta meg a hátam, aztán pedig betessékelt a házba, mert szerinte meg fogok fázni szoknyában. Tata arcára is nyomtam egy puszit, miután beléptem, aztán már rohantam is, hogy segíthessek anyának. Anya szülei már ott voltak, amíg ők egymásnak köszöngettek és pletykáltak, én gyorsan az asztalra tettem a halászlevet, aztán meg a kenyeret. Leültünk az asztalhoz, rögtön el is kezdhettem a mesélést, mert a családom valahogy tudta, hogy körülbelül két óra kell, mire elmondom az egész félévet. És furcsa véletlen: nálunk a vacsora is, levestől a desszertig, ugyaneddig tart.
Most lineárisan haladtam kezdve az első naptól, egészen a berlini vásárig. Meséltem a szobatársaimról, a lengyelről, a barátomról, a trióról, az osztálytársaimról… mindenről! Hangosan nevettem az emlékeken, aztán vacsi után lehoztam anya gépét, hogy megmutathassak pár képet, amiket időközben összegyűjtöttünk egy drive mappába. Mindenki feltöltötte a sajátjait, köztük én is. Volt, ami normális kép volt, mások bulisabbak, mindenfélét találhattunk ott. A családom hangosan nevetett egy-egy fotón, mikor elmondtam a hozzájuk tartozó történetet is. Egy külön mappában megtaláltam a Berlinben készülteket is, azokat is megmutattam nekik. Gilbert időközben átküldött olyanokat is, amiket az öccse készített, így van vele olyan képem is, amin csak ketten vagyunk. Egyiken mögöttem áll, egyik keze a vállamon, másikkal meg mutat valamit, közben meg beszélt. Azt hiszem akkor a tévétornyot mutatta épp. Egy másikon meg az látszott, hogy a srác, állítása szerint, Roderich-et játszotta, mondjuk így csak az látszott, hogy karót nyelten áll, orrát magasra emelte, szemeit félig lehunyva nézett rám, egyik kezét maga mögött tartotta, a másikat felém nyújtotta.
A bátyám hangosan röhögni kezdett, mikor elmeséltem, hogy itt épp mit próbált a német eljátszani.
- Basszus, ez a srác élőben marha jó fej lehet.
- Az is, csak egy kicsit hülye – forgattam a szemeimet.
- Na, de Erzsi! – rótt meg anya, de ő is mosolygott. Apa morgott, hogy mégis mi az, hogy két sráccal lófráltam Berlinben, de mama elhallgatta, hogy most ennek van itt az ideje. Nevettem ezen és apura mosolyogtam, mint valami ártatlan kislány. Igen, pontosan ennek van itt az ideje. Mikor, ha nem most? Gil egy nagyon jó barát, jól szórakoztam vele Berlinben, megmutatott mindent, megnevettetett, sok mindent mesélt arról, hogy a németek hogyan ünnepelnek. És még sorolhatnám. Meg persze ott van Ludwig is, aki bár nem olyan szószátyár, de jókat lehet vele is beszélgetni, mikor már túljut a „gőzömsincsmitmondjak” szakaszon. A testvéri veszekedéseik viccesek voltak, látszott, hogy a nagy ellentéteken túl szeretik egymást.
Végignéztem a családomon. Az unokahúgom épp akkor bontotta ki az ajándékát, hangosan felsikkantott, mikor meglátta a könyvet, amit már régóta szeretett volna. A mellkasához ölelte a példányt, aztán az én nyakamba borult, mert azt tőlem kapta. Ezt még eljátszotta párszor, mert mindenkitől egy olyan regényt kapott, amit nagyon szeretett volna, kilenc óra után nem bírta tovább és bele is kezdett az egyikbe.
A családtagjaim el voltak ájulva az ajándékoktól, amiket hoztam nekik, legyen szó akár az angol, akár a német szuvenírekről. Én a legjobban a laptopnak örültem, az egész családtól kaptam, így a tartalék pénzem is megmarad. A bátyámmal másnap beüzemeltünk rajta mindent, kezdve a Skype-tól (valahogy jobban szerettem, mint a Facebook videochatjét használni) az Office cuccokig, hogy a sulis dolgokat is tudjam rajta csinálni. Feliks-szel avattam fel az új gépet, vele beszéltem először, ő velem együtt örült az új szerzeménynek legalább olyan lelkesen, mint én. Ezért voltunk legjobb barátok, mert ugyanúgy örültem én az ő ajándékainak, mint ő az enyémeknek. Oké, nem csak ezért, ez inkább csak olyan extra volt.
Továbbra is minden nap beszéltem a lányokkal, Roderich-kel és Gilberttel is, aki nem tudott betelni a kölyökkutyájukkal, imádta a kis apróságot, de elhittem, hogy miért, a kutyusnak semmit sem kellett csinálnia azon kívül, hogy önmaga, mégis a világ legcukibb teremtményének tűnt. Annyira ott akartam lenni, hogy én is megölelgessem. Mikor ezt elmondtam a németnek, az az ölébe vette az állatot és úgy kezdett hozzá beszélni, mintha ember lenne, sőt, a bizalmasa. Olyanokat mondott neki, hogy ő lesz a szárnysegédje, hogy felszedje a legjobb csajt a földön. Hangosan nevettem rajta és sok sikert kívántam nekik. Magához ölelte Blackie-t, aki kerek szemekkel, izgatottan nézett engem a kamera túloldaláról.
- Ugyan, ez a drágaság minden csajszívet meghódít Nagyszerűségemnek!
- Aha, persze – emeltem az ég felé a szemeimet az egója miatt. Ki hívja magát így? – Ne használd szegénykét az önző céljaidra, Gilbert.
- Miért ne? Szereti, ha körbeugrálják – borzolta össze a kutyus szőrét, aki aprót vakkantott, majd elszaladt a játékjáért. Istenem, de cuki volt!
Na, várjunk…
Konkrétan pont úgy reagáltam, ahogy az a szaros német kitalálta. A picsába! És persze ez a német figyelmét se kerülhette el, rögtön nagyképű mosoly húzódott az ajkaira.
- Mondtam ééén~! – dalolta, aztán eldobta a gumicsontot, Blackie pedig kilőtt. Két pillanat se kellett, máris ott volt egy újabb hajításért. Ismét csak egy szemtekergetés volt a reakcióm. – És mit kaptál karácsonyra, meine Liebe? – váltott témát egy pillanattal később.
- Ruhát meg laptopot – virultam.
- Legalább ezután nem kell reggel hétkor berontanod a suliba, hogy befejezz egy prezentációt – elevenítette fel az őszi eseményeket.
- Az csak egyszer volt, de amúgy igen – vallottam be. – Lesz a második félévben is ilyen projekt hét?
- Elvileg – gondolkozott el. – Tavaly volt, de pár végzős azt mondta, nekik csak egy volt. Nem tudom – tárta szét a szabad kezét, amivel nem a telefont fogta. Bólintottam, aztán rákérdeztem, hogy ők mit kaptak, a kutyán túl, természetesen. Hirtelen felröhögött. – Nyomtatót kaptam, mert apának elege lett, hogy az ő nyomtatójával nyomtatom ki a képeimet és sosincs festék benne, mikor neki kéne.
- Ajj, Gilbert – csaptam a homlokomra. Felállt a teraszról, de tovább nevetett. A pokrócot, amin ült egy székre dobta az ajtó mellett, aztán bement a házba. Tovább beszélgettünk, míg ő levette a kabátját és a sálját, majd pedig a bakancsával kezdett szórakozni. Nekidöntötte a telefont a falnak, aztán két perc múlva már úton is volt a szobájához. Meg voltam lepve, hogy a térdig érő bakancsokat ilyen hamar kifűzte, de mikor ezt felemlegettem neki, csak nagyképűen közölte, hogy ezt teszi a gyakorlat. Újabb szemforgatás, meg egy halvány mosoly. – Egyedül vagy otthon? – kérdeztem.
- Ja. Mutti-t behívták, Vati és Ludwig meg a másik két kutyát sétáltatják.
Már épp kérdeztem volna, hogy miért nem ment velük, de megelőzött, mint aki olvasott a gondolataimban.
- Mondtam, hogy dolgom lesz – kacsintott rám, aztán lehuppant az ágyára. Szóval inkább beszélgetett velem, mint hogy a családjával legyen? Kicsit rosszul éreztem magam emiatt, meg is kértem, hogy legközelebb ne hagyjon ki családi programot miattam. Összevonta a szemöldökét, nem értette, hogy miért mondom ezt. – Meine Liebe, ezeket a kutyákat minden áldott nap meg kell sétáltatni, egy alkalom még nem a világ – mosolyodott el halványan, közben nekidőlt a falnak. Hirtelen meghallottuk az anyukája hangját, aki minden bizonnyal akkor ért haza. – Oh. Ich bin in meinem Zimmer! – kiáltott le, aztán újra felém fordult. – Mennem kell.
- Persze! Üzenem anyukádnak, hogy neki is boldog karácsonyt – nevettem fel, ő meg szélesen elvigyorodott.
- Átadom. Nektek is. Bye! – intett, aztán kinyomta a hívást. Tovább kuncogtam aztán átváltottam egy másik chat-fejre, ami már egy ideje villog. Megnyomtam a videohívás gombot, alig telt el két pillanat, Roderich felvette.
- Szervusz, Elizabeta – mosolygott, barna szemei csillogtak a szemüvege mögött. – Hogy telnek az ünnepek?
- Nagyon jól. Köszi! Nektek? Látom, már a hotelben vagyok – pillantottam a mögötte lévő szobára. Erre ő is körülnézett, aztán bólintott.
- Itt is jól. Szenteste volt egy nagy ünnepi vacsora. Másnap reggel a hotel fája alatt volt a kisgyerekeknek valami ajándék, a felnőttek meg kaptak szobánként egy-egy üveg bort.
- Tök jó lehetett – nevettem. Szinte láttam magam előtt a kicsiket, amint rávetik magukat az ajándékokra keresve a sajátjukat.
- Hozzá kell tennem, hogy volt egy kis veszekedés – somolygott halványan, aztán kicsit megugrott, mikor a tetőről lezúduló hó elsüvített az ablak előtt. – Mindig a szívbajt hozzák rám ezek a minilavinák.
Sokat beszélgettünk, kérdezgettem a szállodáról, hogy milyen a síelés, a szüleiről is faggattam kicsit. Hallgattam, ahogy beszél, közben mosolyogtam, aranyos volt a lelkesedése. Időközben csináltam magamnak teát miután láttam, hogy ő is azt iszik. Mondjuk volt különbség az ottani meg az itteni között, mégis úgy voltam vele, hogy ez olyan, mintha együtt teáznánk. Már csak Arthurt kellett volna berángatni valahogy a beszélgetésbe és teljes lett volna a teázós kör.
Olyan másfél órán át dumáltunk, mikor a szülei hirtelen benyitottak a szobába. Ahogy megláttam őket, az jutott eszembe, hogy nem is tudom, kire hasonlít jobban a fiuk. Mindkettőjüknek sötétbarna haja és szeme, meg fehér bőre volt, de aztán valahogy összehasonlítottam magamban őket Roderich-kel.
- Anya, apa ő itt Elizabeta Héderváry. A… lány, akiről beszéltem.
Éreztem, hogy elpirulok. Beszélt rólam a szüleinek?
- Jó napot – köszöntem félszegen, hirtelen nem is nagyon tudtam, mit mondjak. Ők egy rosszabb esetben is négycsillagos szállodában ültek, én meg a szobámban, ami úgy nézett ki, mintha bomba robbant volna a közepén, ők elegáns, divatos ruhákban voltak, én egy kötött zöld pulcsiban, ami rálógott a kézfejemre és eltakarta a combom felét is. Hirtelen nem is értettem, miért van velem Roderich. Ég és föld voltunk ilyen tekintetben.
A fiú anyukája halványan elmosolyodott, pont úgy, ahogy a fia szokott.
- Héderváry? Az nem egy magyar nemesi család volt?
- Az volt, de nem hiszem, hogy bármi közünk lenne hozzájuk – vontam meg a vállam, aztán szorosan az ujjaim közé fogtam a bögrémet, amit még a Beilschmidt tesóktól kaptam Berlinben. Amit én kaptam a forralt boromhoz, azt oda adtam anyunak, Gilberttől meg megkaptam az övét. Mondta, hogy „Elbát lehetne vele rekeszteni, annyi van otthon nekik”. Ludwig meg volt olyan spórolós, hogy papírpohárba kérte az övét. Neki így olcsóbb is volt és nem lett felesleges bögre sem sehol.
Roderich is észrevette a Berlin feliratot a kerámián, a tekintetével üzente, hogy erről még beszélünk. Gyorsan összerakta a képet, állapítottam meg idegesen magamban.
- És merre laktok Elizabeta? Kérdeztem erről Roderichet, de nem tudta megmondani.
- Szegeden lakunk. Az egyetemek és a napfény városában – mosolyogtam halványan.
- Ó, akkor gondolom, oda fogsz jelentkezni érettségi után – kapcsolódott be az apja is, hangja mély volt, olyan, amit ha meghallasz vigyázzba vágod magad és félreugrasz az útjából. Olyan, igazi bankáros…
- Még nem tudom, de valószínű – ismertem be halkan. Nem szívesen vallottam be még magamnak se, de feszengtem a barátom szülei láttán, még úgy is, hogy nem közvetlenül előttem voltak, hanem több száz kilométerrel odébb, de annyira átjött a kamerán az aurájuk, hogy úgy éreztem, minden szavam meg kell válogatnom, mielőtt kimondom.
Úgy éreztem magam, mint egy szolgálólány az ura/úrnője előtt.
Hirtelen élesnek hallottam a magyar akcentusom az ő majdhogynem teljesen tökéletes kiejtésük mellett. Hirtelen valahogy a hierarchia legaljára gondoltam magam, míg ők voltak a csúcson. Hirtelen tudtam, hogy ők nem ilyen lányt szeretnének a fiuk mellett tudni, de bíztam benne, hogy Roderich mást gondol.
Szerencsémre anya hangja megmentett a további átható pillantásoktól, fel akartam sóhajtani szinte azonnal megkönnyebbülésemben, de kibírtam addig, míg el nem köszöntem tőlük. Magamban azon gondolkoztam, hogy vajon milyen benyomást tehettem rájuk, míg átvágtattam a konyhába. Próbáltam elterelni a gondolataimat, amíg anyának segítettem elpakolni a maradék töltött káposztát és halászlét, így felhoztam egy témát, amivel Gilbert egóját növelhettem volna, hiszen ő volt a téma.
- Amúgy jövő karácsonykor két napra lehet lesz egy vendégünk, ha nem gond – mondtam, mire megperdült a tengelye körül, kezében egy villa, rajta egy szelet hús. Szemei kikerekedtek, hirtelen nem is tudta mit mondjon, aztán elgondolkozott.
- Ó, a barátod lesz az? Roderich?
- Mmm. Nem – ráztam meg a fejem azonnal, a bőröm felforrósodott. – Az a srác, aki körbevitt Berlinben. Megígértem, hogy jövőre én mutatom meg neki Szegedet cserébe.
- Haha. Nem is rossz ötlet – mosolyodott el azonnal anyu és visszafordult a sültekhez. Szokásunk volt valahogy eltakarítani a maradékot, néha csak úgy megettük, aztán meg a fiúk keresték, hogy hová tűnt ez meg az. – Kedves fiúnak tűnt. Mármint így képek alapján.
- Az is. Mondjuk egy kicsit őrült, egoista és porosznak tartja magát, de… Amúgy nincs vele semmit gond – kacagtam fel.
- Hát… Mindennek állhat a hátterében valami. Még az egoizmusnak is – gondolt bele, közben rátette a fedelet a halászlét tartalmazó tárolóra, majd elkezdte keresni a gépet, amivel kiszívathatta a levegőt a dobozból, hogy légmentesen zárhassa le az ételt.
- Igazad lehet – vallottam be inkább magamnak, mint neki. Valahogy úgy éreztem, Gilbert nem azért egoista, mert annyira odáig van magáért, és nem is azért, mert elkényeztették. Ahogy eddig kivettem, a szülei körülbelül annyira nevelték szigorúan, mint engem. Tudta, hol vannak a határai, hogy meg kell küzdenie dolgokét, nem fognak mindent megadni neki, amit akar. Meg mikor beszéltünk nem is úgy volt nagyképű, mint a suliban. Ott jobban kihangsúlyozta ezt a tulajdonságát, de mikor csak a barátai vagy a tesója volt ott, akkor másmilyen volt. Viszont mestere volt mások bosszantásának, és ahogy láttam, ez családon belül is jelen volt.
Nos, kicsit közvetetten, de ismételten sikerült magára haragítania Roderich-et, illetve azt is elérte, hogy a barátom rám legyen dühös.



[1] Száj, orr, csőr; itt: pofa be! (német)