25. fejezet - Valentin nap

สวัสดี
A valóságban a Valentin nap már rég lecsengett, de itt még csak éppen elkezdődött. Vajon ki lehet a titkos "jóakaró"? Kiderül valaha? Várom a tippeket! :D
Jó olvasást mindenkinek aki erre jár!
------------------------------------------

Mosolyogva, nyújtózkodva keltem fel, kinéztem az ablakon, miután kicsit elhúztam a függönyt. Nagy pelyhekben esett hó, újra fehér takaró borította a suli kertjeit. Felpattantam, a ruhámat kikaptam a szekrényből, megkerestem a piperéscuccom, ami a tusfürdőt, a fogkefét és a fogkrémet jelentette, aztán futottam a mosdóba. Vasárnap volt, nem kellett túl korán kelni, hogy elérjük a reggelit, így hagytam a lányokat tovább aludni. Azonban, amint kiléptem volna az ajtón, egy virágot és egy levelet találtam a szőnyegen. Leguggoltam, hogy felvegyem a kis növényt és a papirost. Egy gyönyörű vörös tulipán volt, a szárát dróttal erősítették meg, mellé egy fehér szalagot tekertek. Piros-fehér-zöld… Halkan nevettem, aztán megnéztem a levelet is. A borítékban két papír volt, az elsőn a Valentin-nap története, a másodikon pedig közvetlenül a titkos jóakarómtól, aki év elején a találós kérdéseket küldte, való üzenet szerepelt.

Kedvesem!

Boldog Valentin napot kívánok ezzel a kis virággal, ami tudtommal a magyarok nemzeti virága (a hollandok kikérnék maguknak, szerintem). Találsz még egy kis meglepetést a borítékban, ha jobban megnézed, remélem még nem találtál virágot, amit a hajadba tűzhetnél.

Belenéztem a borítékba, tényleg volt ott egy kis zöld virág. Nem tudtam, milyen lehet, de hihetetlenül szép volt. Tovább olvastam a levelet.

A zöld a remény és a fiatalság színe, gondolom tudtad, de ugyanígy a naivságé is.

De látod, hogy a szirmok töve már lassan kék. A kék pedig a megfoghatatlanság jele. Te is ilyen vagy.

Ezalatt a levél el volt tépve, a többi részét leszakította. Meglepve húztam végig az ujjam a szaggatott szélen, aztán összevontam a szemöldököm. Én is ilyen vagyok? Milyen? Naiv és megfoghatatlan? Vagy naiv vagyok, és számára megfoghatatlan, elérhetetlen? Miért lennék az? Én úgy érzem, hogy eléggé közvetlen vagyok, talán csak bátorság kéne neki és máris kevésbé lennék megfoghatatlan.

Felálltam és visszavittem az ajándékokat. Gyorsan lezuhanyoztam és felöltöztem, aztán visszamentem a szobánkba, újra és újra elolvastam a sorokat, próbálva rájönni, hogy ki írhatta. A kis zöld virágra néztem, aztán kerestem egy hullámcsatot és a hajamba tűztem, a tulipánt pedig az orromhoz emeltem, aztán egy vázának megfelelő valami után néztem. Végül egy vizesüvegen állapodott meg a tekintetem, ami pont félig volt vízzel. Tökéletes, reméltem, hogy senkinek sem fog kelleni. Az asztalomra tettem a rögtönzött vázát, aztán végighúztam az ujjam a növény szirmain. Szeretném azt hinni, hogy a valaki azért választotta a tulipánt, mert tényleg az országomra emlékeztetett, mert valahogy tudta, hogy szeretem és fontos nekem, nem pedig azért, mert beírta a Google-ba, hogy „Magyarország nemzeti virága” és kiadta, hogy ez az. A gondolataimban a valaki a többletjelentését nézte a virágnak, nem csak annyit, hogy szép. És én meghagytam magam ebben a hitben.

Miután a lányok is felébredtek és megcsodálták az ajándékom, lementünk reggelizni, ahol kis szív alakú csokit kaptunk az ételhez. Lili azonnal be is falta, boldogan mosolygott, hogy ilyen jól kezdődik a reggel.

- Hallo, meine Liebe! – bökte meg a fejem Gilbert, ahogy elhaladt mellettem.

- Szaros német – fésültem vissza a hajam a helyére, közben magamban morgolódtam. Hátrapillantott rám a válla felett, a legrosszfiúsabb mosolyát villantotta felém, ami miatt reflexből nekivágtam a csokimat. Simán elkapta az édességet és megköszönte, hogy gondolok rá Valentin nap alkalmából. – Hé, add vissza!

- Nein – dalolta, aztán már ment is szedni magának reggelit. Dühösen meredtem utána, ahogy a csokimat az ujjai között forgatva eloldalgott. Seggfej!

Konkrétan egész nap azon voltam, hogy hogyan szerezzem tőle vissza az édességet, amin a barátnőim nagyon jól szórakoztak, ellenben velük Roderich nem volt túlságosan lenyűgözve a dologtól, nem vette túl jó néven, hogy pont Valentin napon gondolkozom azon, hogy hogyan könyörögjem vissza a porosztól, ami az enyém.

Roderich a szerelmesek napja alkalmából elhívott egy tízóraira az egyik cukrászdába, ahol együtt töltöttünk egy másfél órácskát beszélgetve. Kaptam tőle virágot, cserepeset, aminek külön örültem, hiszen így legalább nem hervadt el. Sárga jácint volt. Mikor visszaértem a szobámba, Katya megjegyezte, hogy a sárga jácint a féltékenységet jelenti. Reméltem, hogy a fiú nem szándékosan adta ezt, lehet, hogy csak megtetszett neki. Miért lenne oka féltékenynek lennie? Nincs senki más, akinek tetszenék, nem igaz?

De vissza a vele való randihoz. Ebédre visszavitt, majd megint „elrabolt” egy kicsit, a zeneteremben töltöttünk egy kis időt. Hallgattam, ahogy játszik, majd beszélgetni kezdtünk mindenféléről, kis semmiségekről. Megint felmerült, hogy nyáron elmehetnék hozzá, mire kérdezgetni kezdtem Bécsről. Sokat mesélt a szülővárosáról, elmondta a szerinte legjobb látványosságokat, kávézókat, amiket ő a legjobban szeret. Az egyik ilyen kávézó megragadt a fejemben, arról faggattam tovább. A kávéház neve Cafe Landtmann volt, hétvégénként sokszor elmentek a szüleivel, hogy megigyanak egy kávét, forrócsokit vagy megreggelizzenek. Csak úgy kíváncsiságból rákérdeztem az árakra is, de amint meghallottam egy egyszerű reggeli árát majdnem félrenyeltem a teát, amit épp ittam. Egy „Bécsi reggeli” (ami az alap) több mint tíz euró!

Érezni kezdtem a kettőnk közötti különbséget. Mi otthon alig párszáz forintból reggeliztünk, néha egy hosszú kávét hárman ittunk meg! Mi biztos még egy alkalom miatt se adtunk volna ki ennyit egy sima reggeliért, nemhogy többször is egy hónapban… Bár, azért van különbség egy tanár és egy bankár fizetése között, annyira talán mégsem döbbentem meg, mint hittem, valahogy kinéztem belőlük.

Délután Skype-on beszéltünk a szüleivel, bár én nem annyira szólaltam meg, csak mosolyogtam és bólogattam. Ekkor jöttem rá, hogy nem is tudom a keresztnevüket, csak Frau és Herr Edelsteinnak hívtam őket, de nem ajánlották fel, hogy tegeződjünk. Mondjuk Roderich még sosem találkozott az én szüleimmel, szóval inkább nem kérdeztem rá, továbbra is magáztam őket.

Megkérdezték, hogy hogyan sikerült az első félévem végül, csak szerényen annyit feleltem, hogy nem lett rossz. Bólintás volt a válaszuk, aztán a fiukhoz kezdtek megint beszélni. Csendben hallgattam szinte végig, gondolatban visszakanyarodtam a titkos jóakarómhoz, akitől a tulipánt és a hajamba tűzött virágot kaptam. Felnyúltam és megérintettem a puha szirmokat. Hirtelen Roderich a szabad kezemre tette a sajátját, ezzel kirántva a gondolataim közül. Kérdőn meredtem rá, szemével a képernyő felé intett, ahol a szülei vártak tőlem választ. Hebegve kértem elnézést, az arcom lángba borult. Az anyukája pont a hajamban lévő virágról kérdezett, már észrevette, hogy mindig van a fülem mögé tűzve valami. Halványan elmosolyodtam és ismét végigsimítottam a növénykét, ami egészen jól tartotta magát ahhoz képest, hogy már délután volt.

Elmondtam az okát, a tekintetükön láttam a döbbenetet, de Roderich-én is, akinek még nem mondtam el ezt. Úgy tűnik egyikük sem nézte ki belőlem, hogy fiús voltam kiskoromban. Nos, egyszer egy kissrác úgy döntött, hogy tűz a hajamba egy virágot, hogy tudják a többiek is, hogy lány vagyok. Már nem emlékeztem ki volt, épp egy fa árnyékában bőgtem, mikor történt, teljesen meg voltam döbbenve, de boldog voltam, hogy valaki tudta, hogy nem vagyok srác. Anya teljesen odáig volt, mikor meglátott, nem győzte a képeket készíteni a meglepett fejemről.

Végül a barátom arcára halvány mosoly ült, odahajolt hozzám és megpuszilta a homlokom. Éreztem, hogy a pír lassan lekúszik a nyakamon, az egész bensőm égett, nem hittem volna, hogy a szülei előtt megpuszil. Nem mertem az Edelstein házaspárra nézni, inkább a kezemet fixíroztam.

Vacsora után megvártam, míg a barátom a szobájába megy, majd bekopogtam egy bizonyos személyhez.

- Gilbeeeert! – nyavalyogtam az ajtójuk előtt már vagy öt perce. Hirtelen a német feltépte az ajtót, ingerültséget megjátszva nézett rám. Tudtam, hogy nem morcos, mert a szeme mosolygott, csillogott bennük a kíváncsiság, hogy mit akarok csinálni. Szerintem azért magában reménykedett, hogy nem egy serpenyővel akarom arcon vágni. – Add vissza a csokim!

- Még mindig nem adtad fel? Már délután négy van, azt hittem elfelejtetted.

- Nem! Add vissza! – dobbantottam dühös gyerek módjára a lábammal.

- Az nem fog menni – húzta el a száját, mire kikerekedett a szemem, a szám is nyitva maradt. Mi az, hogy nem fog menni?! Megette a csokim?

- Gilbert! – ütöttem karon dühömben, kicsit megugrott a hirtelen indulattól.

- Hohó, nyugi, meine Liebe. Csak betettem a bankba és kamatozott egy kicsit – vigyorodott el, én meg lefagytam. Milyen bank? Milyen kamat? Ekkor előhúzta a kezét a háta mögül, nem a kis praliné volt nála, hanem egy nagy tábla édesség, Milka, amiben szárított málna, meg mogyoró van. Az az egyik kedvencem! Honnan tudta? Kerek szemekkel néztem fel a németre, aki csak tovább mosolygott. – Ha nem gond az alaptőkét megtartanám – emelte fel a pralinét, aztán már be is dobta a szájába. Kicsit lehajtottam a fejem bűntudatomban, ahogy belenyomta a kezembe a táblát.

- Bocsánat, Gil – motyogtam. Halkan kuncogva simogatta meg az arcom, aztán hátrébb lépett. – Én nem is vettem neked semmit – pislogtam rá szomorúan, de ő tovább mosolygott, mielőtt megszólalt.

- Ó, én már megkaptam tőled az ajándékom, meine Liebe.

Erre már nem tudtam mit felelni.

A következő hét a Valentin nap utóhangja volt. Itt nem előtte van a láz, hanem utána… A fiúk egy része kitalálta, hogy azt a kevés lányt, plusz a tanárnőket meglepik valamivel. Nos, balszerencséjükre ennél feltűnőbben nem is tudtak volna tervezni. Engem például a főzőklubból kilöktek, mikor odamentem a főzős napon, ezért inkább bevállaltam még egy edzést Jett-tel, akinek viszont fogalma sem volt semmiről. Valami olyasmit mondott, hogy minden a föld északi féltekéjén történik, ő lemarad ezekről. Ez valami ausztrál vicc akart lenni?

Meg, szintén a főzőklubhoz kapcsolódóan, elég feltűnő volt, hogy olyanok is bemennek oda, akik amúgy sose mentek annak a teremnek a közelébe. Mint Arthur, akit mondjuk Francis ki is akart azonnal penderíteni, mondván angoloknak tilos a belépés, már attól odaég a kaja, hogy ő ott van. Mondjuk ezen az angol kiakadt és békának nevezte a franciát. És elkezdődött egy újabb százperces háború…

Illetve a susmogást sem lehetett figyelmen kívül hagyni, ami elhalt, amint egy nőnemű a terembe lépett. Na, meg a tekintetek, amik ekkor ránk szegeződtek! A csajokkal hangosan röhögtünk, mikor másodszor némultak el az osztály srácai, azt hitték azzal, hogy semmit se mondanak, majd nem jövünk rá a dolgokra. Jaj, hát a női elme olyan összefüggéseket lát meg, hogy az csak na! Azt hinné az ember, hogy erre már rájöttek! Kérdeztem Roderich-et is, hogy mit terveznek, de ő csak a fejét rázta, őt nem avatták be. Erre felszaladt a szemöldököm, kicsit csúnyán meredtem a többiek irányába. Elkaptam Feliks karját és megkérdeztem, hogy ki nem hagyta, hogy a barátom is besegítsen a meglepetésbe. Először csak pislogott, értetlenkedést tettetve, hogy milyen meglepetésről beszélek, de mikor látta, hogy ehhez most nagyon nincs kedvem, visszakérdezett, hogy kire tippelek.

Gilbert…

A német keresésére indultam, aztán mikor meglátott, menekülőre fogta. Ennyire a tekintetemben lett volna az őrület? Sarokba szorítottam a fiút, aki azonnal érezni kezdte, hogy valamit csinált, nem véletlenül támadtam le. Kicsit összehúzta magát, a falhoz lapult.

Forrás

- Gilbeeeert~ - daloltam mosolyogva, de valami csengett a hangomban, amitől valószínűleg még inkább kirázta a hideg. Nyelt egyet és megkérdezte, hogy mit csinált? – Miért is nem engeditek, hogy Roderich is segítsen?

- Miben segítsen? – dadogta, próbálta menteni a menthetőt, de nem jött össze…

- Azt a meglepetést, amit nekünk terveztek! – sziszegtem, egyre inkább fintorogva, mint mosolyogva. Arcáról előbb eltűnt minden pír, majd az teljes erőbedobással tört előre, a bőre olyan piros lett, mint a pulcsija. Valószínűleg meg akarta kérdezni, hogy honnan tudom, de végül inkább csendben maradt, ismét nyelt egyet, próbálta leküzdeni a félelmét, amit az engem körülölelő sötét aura okozott.

- Oké-oké, bocsi-bocsi! Bevesszük! – nyüszített, nekem meg kikerekedett a szemem. Hogy adhatja be a derekát ilyen könnyen? Ez túl gyanús volt…

- Mi? – kérdeztem meg, hangom felszökött. Hevesen bólogatott, még mindig rémültnek tűnt. – Téged már más is megfenyegetett? – tudakoltam meg, egyszerűen nem tudtam túljutni azon, hogy ilyen könnyű dolgom volt.

- Ludwig lehet mondta, hogy ne legyek már Arschloch…

- Üzenem Ludwignak, hogy köszi – léptem el tőle, mire felháborodottan utánam szólt, hogy mégis mi volt ez. Hátravigyorogtam rá, mire kicsit összehúzta a szemét, már nyoma sem volt a félelemnek, sokkal inkább annak, hogy valami idegesíti. – Szia, Gil!

- Hé, várj már! – kiáltotta, majd a nyomomba szegődött. – Amúgy meg mi a franc volt ez?

- Csak nem szeretem, hogy kihagyjátok a barátom valamiből – villantak felé a szemeim, ő meg felhorkant.

- Mert minden álmom az arisztokreténnel együtt dolgozni valamin.

- Befejeznéd ezt? – álltam meg és teljes testtel felé fordultam, próbáltam a lehető legfenyegetőbben meredni rá.

- Mit, meine Liebe? – vonta fel kissé a szemöldökét, gúnyos, lenéző mosoly húzódott az ajkaira. Ökölbe szorult a kezem, kicsin múlott, hogy nem ütöttem mellkason, pedig már nagyon bennem volt az inger.

- Például azt, hogy így hívod! – csattantam fel kicsit hangosabban, mint szerettem volna.

- Miért? Tök jól hangzik. Arisztokreténarisztokreténarisztokretén…

- Fejezd már be!

- Talán idegesít? Na, engem ő pontosan ennyire idegesít!

- Mégis mivel? Hozzád se szólna, ha te nem csesztetnéd – acsarkodtam rá, éreztem, ahogy forr bennem a harag, akaratlanul is magyar sértéseket vágtam a fejéhez, de az ő gúnyos mosolya nem lankadt, sőt kiszélesedett.

- Rajtad kívül mindenkinek feltűnik, hogy mivel!

- Akkor gyerünk, magyarázd meg!

- Az túl könnyű lenne, meine Liebe – felelte még mindig egészen nyugodt hangnemben, mint aki élvezi, hogy teljesen felforr miatta az agyvizem. Hogy lehet ekkora seggfej valaki?

- Elmész te a francba! – fordultam sarkon és elmentem. Nem fogok veszekedni vele, mert tudom, hogy felesleges lenne. Én ordibálhatnék, ahogy akarok, ő biztos teljesen nyugodtan válaszolgatna, közben az öntelt mosolyával az agyamra menne.

Roderich-kel a zeneteremnél futottam össze, azonnal látta rajtam, hogy veszekedtem, azt is nagyon jól tudta, hogy kivel. Halványan somolyogva húzott magához egy ölelésre és megsimogatta a hajam, hátha azzal megnyugtat egy kicsit. Az orrom a mellkasába fúrtam, lehunytam a szemeim, de a nyugalom helyett a német szavai jutottak eszembe.

A délutánt a barátommal töltöttem, a zongoránál ücsörögtünk és játszottunk mindenféle random dallamot. Vagyis leginkább ő, én pedig hallgattam. Így is jól szórakoztam, tudtam gondolkozni közben, mindkettőnk összekötötte a kellemest a hasznossal. Ő gyakorolt, miközben én törtem a fejem.

Az elkövetkező pár nap is ugyanígy telt, vele töltöttem a legtöbb időmet, beszélgettünk, vagy csak ültünk csendben és zongorázgattunk.

Aztán jött a fiúk meglepetése. Egy héttel Valentin-nap után az ajtóink előtt virágokat találtunk, fejenként egyet, mind a kedvenc színünkben. Az enyém zöld volt, egy szép krizantém, Lili egy sötétpiros dáliát kapott, míg Katya egy világoskék virágot, aminek egyikünk se tudta a nevét, de az ukrán lánynak nagyon tetszett. Kaptunk egy levelet is, amiben leírták, hogy kincskeresésre invitálnak minket (megint), bár ezúttal nem kötelező jelleggel, illetve bármelyik állomás után ki lehet szállni. Mi meg úgy döntöttünk, hogy belemegyünk. Gyorsan felöltöztünk és reggelizni mentünk, hogy minél hamarabb a játék végére érhessünk. A levélen volt az első feladvány, olyan stílusú volt az egész, mint amilyet egykor a jóakaróm talált ki nekem. Ezúttal több virág neve volt felsorolva egymás mellett, teljesen azt hittük, hogy a virágboltba kell mennünk. Mikor ott voltunk, a boltos a fejét rázva (nyilvánvalóan beavatták) mondta, hogy nem ez az első állomás. Szóval leültünk egy padra és még egyszer átolvastuk a levelet.

Kezdetnek egy kis nehezet, választ a szavak rejtenek:

Jácint, Amaránt, Petúnia, Árnyliliom, Nőszirom

- Utálom őket – közölte nemes egyszerűséggel Lili, a hajába kötött szalagot kezdte piszkálni. Aztán előrébb hajolt, mintha így jobban látná a szöveget. Hirtelen kikapta a kezemből a tollam. – Várjatok csak! – ezzel bekarikázta az első betűket. J. A. P. Á. N. Japán. A japánkert! Már rohantunk is.

Nem lehetett eltéveszteni a következő feladatot, mert a legnagyobb cseresznyefáról lógtak alá. Mivel Katya volt a legmagasabb ezért ő szedte le az egyiket, amin a szobaszámunk volt. Már neki is estünk a következő feladatnak. Itt szerencsére nem volt olyan körítés az elején, mint ősszel, egész egyszerűen megadták a feladatot. Észrevettük emellé még, hogy van valami a borítékban. Csokik! Oké, annyira már nem is utáljuk őket.

Húsz egykori társatok arca néz vissza rátok, a történetben hibát nem találtok. Jelige: arany

Összevont szemöldökkel meredtünk a lapra, majd törni kezdtük a fejünk, hogy mire gondolhat. Húsz egykori társ… talán egy tabló? Van belőle vagy száz! Sőt, talán több is! Ez hosszú lesz, úgy érzem. De aztán próbáltunk magyarázatot találni a jeligére is. Arany. Arany… Talán, van a tablón valami arany?

- Amúgy ti is észrevettétek, hogy a fiúk eltűntek? – kérdeztem, ahogy haladtunk a suli felé. Bólintottak, arra tippeltek, hogy biztosan a játék miatt, lehet valahol közvetlen tőlük kapjuk meg a feladatot, esetleg a célnál várnak majd minket.

Meglett a keresett tabló is, alatta egy dobozkában voltak a borítékok, ezúttal a kísérőajándék egy kis vers volt. Cukik!

Dó ré mi fá szó lá ti dó!

- Zeneterem – vágtuk rá egyszerre és már mentünk is. Itt viszont tök jól elrejtették, már kezdtük azt hinni, hogy rossz nyomon járunk. Tudjátok hol találtuk meg a borítékokat? A zongora aljára ragasztva. Azt is azért vettük észre, mert sikerült kiszórnunk egy tartóból minden kottát, az egyik berepült a zongora alá, és mikor ki akartam venni onnan bevertem a fejem a zongorába és a hajam meg a celluxba ragadt. Jó sztorija van a kincskeresésnek. Megkerestem a miénket. Ez a boríték egy kicsit vaskosabbnak tűnt, de csak azért, mert négy papír volt belehajtogatva. Egy volt a feladvány, három pedig kotta. Felcsillant a szemünk a címek láttán. Egy német, egy ukrán és egy magyar népdal! Nem tudom, kinek az ötlete volt, de az kapni fog egy ölelést!

Így haladtunk végig minden feladványon. Nem voltak túl nehezek, délre meg is lett az összes, épp az utolsó helyszínre, aka a tornaterembe, mentünk. Jól sejtettük, ott találtuk a fiúk nagy százalékát. Gratuláltak, hogy végigcsináltuk, már kezdték azt hinni senki sem törődött az erőfeszítéseikkel. Készítettek be pogácsát meg üdítőt, amiből jóízűen falatoztunk annak ellenére, hogy lassan ebéd volt. A barátom keresgetve forgattam a fejem, de sehol sem láttam, ellenben Feliks megtalált és kérdezgette, hogy milyenek voltak a feladatok. Bólogattam, hogy tök jók voltak, de a gondolataim Roderich körül jártak. Hol lehetett? Mikor látta, hogy nem is annyira rá figyelek magamra hagyott egy szomorú pillantás után.

Hirtelen egy fehér kéz jelent meg mellettem és vett el pogácsát a kosárból. A kéz tulajdonosa a csípőjével az asztalnak dőlt, kérdőn nézett rám, közben falatozott. Nem szólt semmit, a tekintetében minden benne volt.

Hiába pattogtam nála Roderich miatt, mert úgysem segített nekik.

Rögtön elszégyelltem magam és a barátomra kezdtem haragudni. Komolyan? Összevesztem miatta Gilberttel, erre nem száll be a kis meglepetésükbe?

Oldalra pillantottam, még mindig engem mustrált, várta, hogy én szólaljak meg. Egy mély sóhaj után bocsánatot kértem tőle, lenéztem a kezemben lévő sósra, majd kedvetlenül beleharaptam.

Hirtelen a terem elején örömujjongás tört ki, újabb lánycsapat ért célt. Úgy döntöttem, én megyek, már kiélveztem a jutalmamat. Megköszöntem a szembejövő fiúknak a játékot, odasúgtam a csajoknak, hogy megyek, aztán kislisszantam az ajtón. Alig tettem meg pár lépést, mikor hallottam, hogy kinyílik és becsukódik a tornaterem kapuja, majd lépések közeledtek felém.

- Várj, meine Liebe – szólt utánam Gilbert, elkapta a karom és maga felé fordított. Még mindig nem mertem a szemébe nézni, túlságosan mardosott bűntudat, hogy leordítottam, de ő megragadta az állam és maga felé fordította az arcom. – Most nem veszekedni akarok, csak az igazat mondom. Feleslegesen pocsékolsz ennyi energiát, hogy az arisztokretént megvédd. Mert nem érdekli, hogy te eközben ellöksz magadtól mindenkit. Neki csak az számít, hogy ő jól legyen, amúgy meg ki nem szarja le? Sajnálom, hogy ezt így kell megtudnod, de így van.

24. fejezet – A vizsgák

नमस्ते! (namaste)
Újra itt egy jó kis vizsga után (mondjuk még csak szóbeli volt), szóval úgy érzem, illik a mostani helyzetemhez ez a fejezet. Meg ugye lassan jönnek az érettségik is, szóval talán sok mindenkinek aktuálisak ezek.
Jó olvasást mindenkinek!
---------------------------------------

- Nagyon izgulok – karoltam bele Roderich-be, arcom a vállába fúrtam. A szabad kezével megigazította a hajam, aztán puszit nyomott a fejem búbjára. Épp az osztályterem előtt álltunk az első félévi vizsgánk előtt, ami (mekkora meglepetés) a töri volt. Mintha egy miniérettségit írtunk volna, legalábbis legalább annyira izgultunk, pedig ez inkább egy szintfelmérés volt, mintsem igazi vizsga, hiszen nem úgy nézték, hogy a jegyünk felét adja, úgy osztályozták, mintha két témazárót írtunk volna. Ez valamennyire megnyugtatott, de megtudtam, hogy ha nagyon elcseszted (legalábbis a törit), akkor ki is utasíthattak a suliból, mondjuk erre még nem nagyon volt példa, maximum egyszer az elmúlt öt évben. Szóval mégis volt bennem egy kicsit idegesség.

- Ügyes leszel, Elizabeta – simogatta meg az arcom. A szemem sarkából a szobatársaimra néztem, akikhez pont akkor csatlakozott Feliks és Toris is. A lengyel vetett felénk egy unott pillantást, aztán már vissza is fordult a lányok felé. Mi baja van, most már tényleg!

- Rendben, gyertek be! – nyitotta ki előttünk az ajtót az osztályfőnök. Becsörtettünk a terembe, ahol már ott voltak a padokon a lefordított feladatlapok. Mindenki leült a helyére, előkészítette, amire a következő három óra alatt szüksége lehet, mint a rágcsa, víz, póttollak, na meg az atlasz, ami nélkül senki ki se tette a lábát a szobájából. Az osztályfőnök mellett még ott állt a történelemtanárunk is, sok sikert kívánt nekünk az első vizsgánkhoz és közölte, hogy gyűjteni fogja az aranyköpéseket. Erre páran felkuncogtak, de inkább idegesek voltak, mint örömteliek.

Pontban kilenckor kezdődött az egész, megszólalt a csengő, mi meg felfordítottuk a lapjainkat. Időrendi sorrendben haladtak a feladatok, az őskor és az ókor volt benne, Athén, Róma, meg ezek. Kíváncsi voltam az esszére, nagyon Cézárt akartam, mert az volt az egyik lehetséges jelölt. Mikor az utolsó lapokhoz értem, majdnem felkiáltottam örömömben: Cézár és Augustus uralkodása! Szóval volt egyszer egy hely és idő…

Két óra és ötvenöt perce írtuk a dolgozatunkat, az írások egyre kapkodóbbak lettek. Épp az utolsó sorokat írtam én is, már egy órája kotlottam az esszén. Szép, igényes munkát akartam kiadni a kezeim közül. Maximalista voltam? Lehet. Legalább a töri legyen jobb, mint a matek… Újra megszólalt a csengő, mindenki szinte eldobta a tollát, mintha beértek volna egy verseny célvonalába. Egyre többen sóhajtottak fel megkönnyebbülésükben, páran nyújtózkodtak is. Az ofő összeszedte a lapokat, megnézte, hogy mindenkinek rajta van-e a neve meg az osztálya, aztán szabadon engedett minket. A legtöbben ebédelni mentek, hiába vittek magukkal ételt, nem jutott semmi idő a sok gondolkodás mellett rá. Én is csak egy kortyot ittam valahol félidő környékén. Elégedett voltam magammal, szerintem jól sikerült. Nem akartam már az első félév után kibukni innen. Túl jó suli ez ahhoz.

Mindenki azt akarta tudni a másiktól, hogy hogyan sikerült, de ezt a lelkesedést nem csak rajtunk, elsősökön láttam, hanem a felsőbb éveseken is, mint például a mi kis másodikos triumvirátusunkon (igen, agyamra ment Cézár meg Augustus). Francis elvigyorodott, mikor meglátott, pár pillanat alatt előttem termett és kérdezgetni kezdett az első vizsgámról. Biztosítottam, hogy szerintem jól sikerült, majd azonnal visszakérdeztem, hogy nekik milyen lett.

- Oh, a harminc éves háborúról kellett írni esszét. Egyszerűen magnifique lett!

- Fogadni mernék, hogy a francia szakaszt kivesézted minden szempontból – jelent meg mellette Gilbert és a francia vállára támaszkodott, aki hevesen bólogatott, szőke tincsei csak úgy szálltak az arca körül.

- Ohonhonhon, nem csak azt. Majdnem három oldal lett!

- Mennyi? – akadtak ki a haverjai, ő meg tovább hahotázott. Nekem is kikerekedett a szemem a szám hallatán. Én csak másfél oldalt írtam, mivel egy volt a minimum, ő meg… tuti az övé lesz a legjobb.

- Mon ami, én meg fogadni mernék, hogy minden álmod a felvilágosult abszolutizmus volt – veregette meg a német vállát, aki csak megrántotta vállát és olyan képet vágott, mint akinek fogalma sincs, miről beszél a másik. Persze nagyon is értette az utalást.

- Aaa, annak én is örültem volna – biggyesztette le az alsó ajkát Toni.

- Tavaly is az lett, amit te akartál, Francy-pants, ideje lenne, ha végre mi jönnénk – röhögött fel Gilbert, aztán rám pillantott, ajkai gúnyos vigyorra húzódtak. – Hmm, az arisztokretén elhagyta az egyik kiegészítőjét.

- Parancsolsz? – hőköltem hátra, aztán összefontam magam előtt a kezem. Mi az, hogy kigészítő? Mi vagyok én? Karkötő? Nyaklánc? Nagyszarűségét mindjárt lecsapom egy serpenyővel, ha folytatja ezt a stílust!

- Ja, bocs, csak mostanság sose látlak titeket egymás nélkül – jegyezte meg, próbálta a lehető legtöbb iróniát a hangjába csempészni.

- Mi van, féltékeny vagy? – válaszoltam hasonló stílusban. Nem úgy reagált, mint ahogy hittem. Arca előbb fehér lett, majd elpirult, szemei kissé kikerekedtek, de próbálta játszani a nagymenőt. Egyik szemöldökét kissé felvonta, unottan nézett rám, mint aki nem érti, miért kérdezem ezt, mert hülyeség. Én még mindig a pirulásán voltam megdöbbenve, nem tudtam, mit mondhatnék még.

- Elizabeta! – jelent meg mögöttem Roderich. A német arcáról eltűnt a pír, helyét harag vette át, szemei villámokat szórtak, majd a két szobatársára pillantott, pusztán egy másodperc elég volt, hogy némán megbeszéljenek valamit.

- Kellett emlegetni az ördögöt – motyogta, a haverjai felkuncogtak mellette. Piros pulóvere zsebébe süllyesztette a kezét, állát leszegte, de továbbra is a lehető leggyilkosabb nézéssel illette a barátom.

- Befejezted? – kérdeztem. Újabb gúnyos fintor.

- Be – vágott egy pillanatra félmosolyt, majd ismét elkomorodott, már el is fordult.

- Menjünk, Elizabeta – ragadta meg a karom a barátom és kihúzott az épületből.

Még egyszer utoljára átvettem, amit angolból (ami itt inkább irodalom) tanultunk. Átnyálaztam a jegyzeteimet is az ókori irodalomról, az Odüsszeiáról és az Iliászról, a római költőkről, mindenről… Ez a vizsga egyáltalán nem olyan volt, mint egy magyar érettségi. Nem volt verselemzés, volt egy szövegértés, meg aztán kis kérdések formájában kérdezgettek minket az eddigi anyagból, illetve volt egy kifejtős kérdés is, mégpedig a görög mítoszokról, példát is kellett hozni egyre. Erre is három órát kaptunk, nem éreztem olyan nehéznek, mint az előző napit. Tudtam mítoszokat, főleg miután ötször oda-vissza elolvastam Rick Riordan sorozatát, akaratlanul is megragadtak bennem az információk. Pár srác kicsit kétségbe volt esve, mert ők nem olvastak utána ezeknek pedig a tanár ötszörösen kiemelte, hogy legalább egyet keressünk meg és memorizáljunk, mert sanszos, hogy benne lesz. Mindezt feltűnő kacsintások kíséretében, hogy még a leghülyébb is megértse… Valaki még így sem vette a lapot.

Ekkor nagyon örültem, hogy Roderich-kel járok, mert ő talált egy eldugott helyen egy könyvet a görög mítoszokról, így én is fel tudtam eleveníteni az ismereteimet. Igazából, szerettem ezt a témát, engem jobban megfogott, mint a modernebb kor irodalma valamiért. Talán mert mindig is érdekelt, hogy mások hogyan látják a világot és érdekesnek tartottam, hogy az ókorban így gondolták.

Délután a matekot lapoztam át húsz soron, de még így is totálisan idegbeteg voltam, amiért nem tudtam megcsinálni némelyiket. Tudtam a megoldásokat, csak számítást nem… Már sírni akartam, mikor szerencsére megjelent Katya, aki amúgy nagyon jó volt matekból és megpróbálta elmagyarázni, hogy hogyan is kéne. Megértettem végre! Kérdezte, hogy miért nem fordultam előbb hozzá, mire bevallottam, hogy én az a típus vagyok, aki inkább szenved, de megpróbálja magától megtalálni a megoldást. Felnevetett, és mondta, ne szégyelljek segítséget kérni, mert attól nem leszek se hülye, se semmi. Átöleltem és bevallottam, hogy igaza van, tényleg segítséget kérhetnék ilyenkor, de hát… Ez vagyok én…

De nem csak én voltam lázban a másnapi vizsgák miatt, Lili és Gilbert is a halálán volt. Az utóbbi jobban, hallgathattam a közös szobában a vinnyogását. Mondjuk ez pont akkor volt, mikor én majdnem bőgtem, szóval valamennyire azért megértettem. Miután Katya elmagyarázta a dolgokat, felnéztem a németre, akivel összetalálkozott a tekintetünk és egy széles vigyort villantott rám. Akaratlanul mosolyodtam el, majd ráztam meg a fejem. Visszapillantottam a füzetembe, végignéztem az előbb megoldott feladaton. Már nem is tűnt olyan nehéznek, sőt! Átöleltem Katyát, amiért segített, de ő védekezett, hogy barátnők vagyunk és a barátnőknek ez a dolga. Annyira igaza volt!

- Szia, Gil – köszöntöttem, mikor vacsora után kimentem a teraszra. Rám mosolygott köszönésképp. Mély levegőt vettem, a hűvösség megtöltötte a tüdőm, kicsit megnyugtatott, mert megint elkezdtem pörögni a holnapi vizsga miatt.

- Matek? – kérdezte, közben meggyújtotta a cigijét. Bólintottam és visszakérdeztem ugyanezt. Kuncogás közepette szívott bele, mosolyogva fújta ki a füstöt. – Mi más? Ki nem állhatom azt a szart.

- Nem vagy egyedül – nevettem fel és kicsit összehúztam magamon a pulcsimat. – De majd szurkolok neked.

- Danke, minden segítségre szükségem van – sóhajtott fel szomorúan, vagy legalábbis úgy tűnt, hogy szomorú. Újra kifújta a száján a füstöt, mindketten a lassan eloszló szürke felhőt néztük. Rám pillantott a szeme sarkából. – Nem fázol?

- De. Csak nem akarok még bemenni – mondtam halkan, de a néma kérdésére már nem tudtam válaszolni: miért? Kissé összevonta a szemöldökét, gondolkozott, hogy mi lehet a baj. Őszintén, fogalmam se volt. Egyszerűen nem akartam bemenni. Élveztem a csendet, meg jól éreztem magam a közelében. Most csak ez kellett, semmi más. Kicsit megnyugodtam, már nem idegesített annyira a másnap, mint fél órával előtte.

- Elizabeta! – szólt rám Roderich az ajtóból, szemei szikrákat szórtak, ahogy rám és a németre nézett, bár volt köztünk vagy egy méter. – Bejönnél?

- Persze – motyogtam és sarkon fordultam, de Gil hirtelen megragadta a karom és visszahúzott.

- Edelstein, egy: beledöglenél, ha kinyögnél végre egy „kérlek”-et? Kettő: azt csinál, amit akar, és ha ő kinn akar állni öt fokban, akkor kinn fog állni öt fokban.

- Neked mégis mi közöd van bármihez is, ostoba? – csattant fel az osztrák, becsukta maga mögött az ajtót, miután kilépett. – Elizabeta az én barátnőm, te csak foglalkozz a saját dolgoddal!

- Lehet, hogy neked a barátnőd, de nekem meg a barátom, és engem igenis érdekel, hogy mi van a barátaimmal, és nem rángatom őket úgy, hogy nekem legyen jó.

- Ezt úgy mondod, mintha így csinálnám!

- Mert így csinálod, Arschloch!

- Fejezzétek már be! – szóltam közbe hangosan, de mintha ott sem lettem volna. Tovább folytatták a veszekedést, észre se véve, hogy elmentem, csak akkor, mikor már majdnem befordultam a sarkon. Utánam szóltak, de nem fordultam meg.

Reggel még elrohantam a suliban a mosdóba a vizsga előtt, a kis folyosón, ahol a raktár és a mosdók vannak, két alakot láttam. Gilbert és Roderich. Németül beszéltek, nem értettem semmit, de próbáltam megjegyezni a szavaikat. Nem jött össze. A német a falhoz szegezte a másikat, szinte a képébe ordított, láthatóan nem sikerült előző este kiadniuk magukból a feszültséget.

- Ich… ich verstehe nicht – mondta Gil elég hangosan ahhoz, hogy halljam. Kezeit ökölbe szorította, szinte remegett a dühtől. - Warum liebt sie dich?

Roderich láthatólag megdöbbent, mikor felnézett rá. Nem láttam a német arckifejezését, de sejtettem, hogy nem vigyorog, valószínűleg ölni tudott volna a tekintetével. Az osztrák ekkor újra pókerarcot öltött, félrelökte az útból a fiút, az fél kézzel továbbra is a falnak támaszkodva bámult maga elé, hangosan zihált…

Gyorsan visszamentem a terembe, úgy döntöttem, majd vizsga közben kijövök, ha nagyon kell…

Épp akkor nyitották ki az osztálytermünket, mikor odaértem. Gyorsan beültem a padba, csendben vártam, hogy kezdjünk, egy pillanatra se néztem fel, még akkor se, mikor a barátom elment mellettem. Megtett pár lépést, aztán visszajött hozzám és lehajolt. Kérte, hogy a vizsga után beszéljünk a tegnapiról. Csak bólintani tudtam, nem feleltem, féltem, akkor rákérdeztem volna, hogy Gilbert mit mondott neki az előbb, de azzal elárultam volna magam. Roderich megsimogatta a hátam és a helyére ment.

A tanárnő megállt az osztály előtt, megvárta, míg elcsendesedünk, aztán gyorsan elmondta majdnem ugyanazokat, mint az előző két nap, egy kis matekos dologgal kiegészítve. Ugye itt megengedett volt a számológép és a függvénytáblázat használata, pont, mint otthon. Az ajkaimat rágva hallgattam, közben magamban imádkoztam, hogy csak hármasra sikerüljön. Összeszorítottam a szemem, mielőtt megfordítottam volna a feladatlapot és egy „kérlek”-et küldtem az ég felé, majd belekezdtem.

- És lejárt az idő, tegyétek le a tollakat – szólalt meg az osztályfőnök három óra múlva. Gyorsan összeszedte a lapokat, aztán utunkra engedett. Megkönnyebbülve álltam fel a székről, mindenhez tudtam valamit írni, bár az már más kérdés, hogy jó-e.

- Elizabeta? – állt meg mellettem Roderich, kérdőn nézett le rám a szemüvege mögül. Felálltam és vártam, hogy hová visz. A kezét nyújtotta felém, amit egy kis tanakodás után elfogadtam. A zeneterembe vezetett, ott leültünk az egyik asztalhoz, vártam, hogy mit akar mondani. – Tegnap miért futottál el?

- Mert unom hallgatni a veszekedéseteket – motyogtam, mire kérte, hogy egy kicsit érthetőbben. Kihúztam magam, a szemébe néztem és megismételtem, talán kicsit jobban affektálva, mint szerettem volna, mert összehúzta a szemét kissé.

- Nem veszed észre, hogy mire játszik? – kérdezte, közben megfogta a kezem és kicsit megszorította azt. – Össze akar ugrasztani minket!

- Mi oka lenne rá?

- Csak azért mert ő ilyen, nem bírja nézni, hogy te nem dőltél be neki, mint Eliska – közölte hidegen, mire összeszorult a torkom. Szóval Gilbert csak ezért csinálná? Mert még egy trófeát akar? Pedig én azt hittem, hogy tényleg barátok vagyunk… - Elizabeta, miért nem veszed észre?

- Csak mert azt hittem, hogy… hogy – szegtem le a fejem szomorúan.

- Hogy ő a barátod? – simogatta meg az arcom, mire bólintottam. Közelebb hajolt és egy puszit nyomott a homlokomra. – Mind tudjuk, hogy csak mit akar. Ne dőlj be neki…

- Rendben.

Ezután átmentünk a koliba ebédelni, egész étkezés alatt csendben ültem, Roderich szavain gondolkoztam, és hogy vajon Gilbert tényleg képes lenne-e velem ilyet tenni. A szemem sarkából a németre sandítottam, aki kedvetlenül turkált az ebédjében, csak néha-néha kapott be egy darab krumplit, hiába próbálták a szobatársai felvidítani. Lehet elrontotta a matek vizsgát… Nem tűnt úgy sosem, hogy bármi olyat akarna tőlem, különben azt már én is észrevettem volna. Mindig segített, de úgy tűnt, nem vár érte semmit. Lehet később akarta kérni a „fizetséget”? Reméltem, hogy Roderich-nek nincs igaza.

A negyedik nap az idegen nyelvi vizsgák napja volt. Ha valaki több nyelvet tanult kiválasztott egyet, ha pedig csak egyet, akkor egyértelmű volt a dolog. Szóval ott ültem a latin teremben előttem az otthoni latin érettségire nagyon hajazó feladatlappal. Ragozás volt, egyszerű mondatokat kellett lefordítani, el kellett olvasni pár forrást és angolul válaszolni a kérdésekre. Nem volt olyan nehéz, a négyes biztos megvolt.

Az ötödik nap a választott tárgyaké volt, ez lehetett egy adott ország történelme (mint ugye a magyar történelem) vagy rajz, zene, bármi, amiből még nem tettünk vizsgát. Kivétel volt a tesi és a tánc, azokból nem volt vizsga. Én a magyar törit választottam, nem volt túl bonyolult, rengeteg könyvet elolvastam és még több dokumentumfilmet megnéztem a témában. Ketten voltunk a teremben, Ally másból vizsgázott, de a tanárnő így is örült, hogy legalább mi ketten az ő tantárgyát választottuk.

Aztán a szombat igazi pihenőnap volt mindenki számára. Alig volt valaki az udvaron vagy a közös teremben, reggelinél se voltak túl sokan, mindenki aludt, mint a bunda, köztük mi is. Roderich ébresztett minket olyan tizenegy körül, egészen addig húztuk a lóbőrt. Én nyitottam ajtót, halványan mosolyogtam rá, ő meg megkönnyebbült. Hirtelen nem tudta, merre lehetünk, magyarázta. Átöleltem az osztrákot és a mellkasára hajtottam a fejem, most ő is átkarolt és puszit nyomott a homlokomra. Kérdezte, hogy nem szeretnék-e valahova elmenni ebéd után, amire igenlő választ adtam, hiszen jó hogy el akarok menni! Ki akar a több hétnyi tanulni való fölött gubbasztás után továbbra is egy helyben ücsörögni? Oké, sokan, de én nem annyira tartoztam közéjük.

Elmentünk a városba sétálgatni. A karácsonyi díszek már eltűntek, csak elvétve volt egy-egy hópelyhes vagy hóemberes dísz, jelezve, hogy még tél van, bár hó nem volt többé. Bementünk egy cukrászdába is süteményt enni, halkan beszélgettünk a vizsgákról, reménykedtünk, hogy jól sikerültek.

A kijavításra két hetet kaptak a tanárok, az a két hét a diákoknak maga volt a pokol. Sok időt töltöttem a barátommal, szinte minden délután vele voltam, vagy tanultunk a könyvtárban, vagy beszélgettünk a szobájában, esetleg a zeneteremben ültünk, ő zongorázott, én pedig hallgattam. Szerettem vele lenni, hihetetlenül gyorsan elment az idő. Mindig dicsértem, hogy milyen hihetetlenül ügyesen játszik, ami neki láthatóan jól esett.

A legtöbb tanár ez idő alatt kicsit lazább volt, ami nekünk is adott egy kis lehetőséget a pihenésre, de persze ez függött attól, hogy mennyi dolgozatot kellett kijavítani. A legtöbb dolga természetesen a történelem-, az angol- és a matektanároknak volt, a többi megoszlott. A magyar történelem órák úgy folytatódtak, ahol befejeződtek, a tanárnő egy hétvége alatt kijavította a kemény két feladatlapot, de gonosz volt és nem árulta el, hogy hogyan sikerültek, bármennyire is könyörögtünk. Sima töri órákon szinte mindig kaptunk vagy csoportmunkát, vagy egyéni feladatot, a tanár óra közben javította a felsőbb évesek irományait. Egyik alkalommal pont Gilbertét, meg is jegyezte Ludwignak, hogy látszik a rokoni kapcsolat. A német csak biccentett és visszatemetkezett a feladatba. Kíváncsi lettem volna, hogy mire értette.

Aztán egy hét múlva kikerültek a megoldások, majd rá egy héttel a pontok is. Mindenki a faliújságnál tömörült. Szerencsére úgy voltak kitéve, hogy ahol az osztálytermek vannak, így a mi folyosónkon csak három osztály lökdöste egymást. Gyorsan kikerestem a nevem, aztán szélesen elvigyorodtam a pontok láttán

Történelem: 87 pont

Angol: 86 pont

Matek: 67 pont

Latin: 85 pont

Magyar történelem: 92 pont

- Sikerült – öleltem meg Roderich-et, akinek szintén egészen jól sikerült a vizsga. Csak kíváncsiságból megkerestem még pár emberét. A töri szinte mindenkinek 80 pont fölött sikerült, a matek átlagosan 60-70 pont, az angol meg szintén olyan 80 pont körül. Gilbert nevén akadt meg a szemem, történelem: 97 pont! Jesszusom! Ahogy láttam neki lett a legjobb az egész évfolyamon! Ludwigét is kikerestem, neki 96 pont! Már értettem, hogy miért mondta azt a tanárnő, amit. Precízség a köbön! Mondjuk az idősebb németnek egy kicsit tényleg meggyűlt a baja a matekkal, neki 63 pont lett, de még így is jobban sikerült szerintem, mint hitte.

Mindez osztályfőnöki előtt volt, így csengő után rohantunk vissza a termeinkbe. Az osztályfőnök mindenkinek gratulált, majd felolvasta, hogy mi lesz a következő félévben. Elmondta, hogy látta, nem sokan vettek fel új tantárgyat, leadni meg senki sem adott le, így kicsit könnyebb volt az órarendet megszerkeszteni. Kiosztotta az új órarendeket. Igen, szinte minden maradt a helyén, egyedül a németet tették be legutoljára.

- Meine Liebe! – szólított meg Gilbert órák után, mikor a szobámba mentem fel. Az első és második emelet közötti lépcsőfordulóban kapott el ebéd után, próbált mosolyogni, de a szemei elég komorak maradtak. – Gratulálok a vizsgához, egész jól sikerült ahhoz képest, hogy mennyire rá voltál izgulva.

- Igen. Neked is gratu. Nagyon jó lett a törid – dicsértem meg, mire csak megrántotta a vállát.

- Eskü, azt hittem elcsesztem – hajtotta le kicsit a fejét, szempillái mögül nézett rám komolyan, tudtam, hogy témát fog váltani. – Miért kerülsz?

- Nem kerüllek – feleltem, a kezeim összefontam a mellkasom előtt, akaratlanul is elkaptam róla a pillantásom.

- Ezt rossz embernek mondod, meine Liebe – közölte hidegen aztán közelebb jött, így kénytelen voltam ránézni. – Az arisztokretén mondott neked valamit, igaz? Mit? Hogy csak kihasználnálak? Hogy el akarlak csábítani tőle?

- Nem – hebegtem fülig vörösödve a zavartól, nem bírtam tovább tartani a szemkontaktust.

- Nem is az fáj, amit mond, hanem hogy hiszel neki – mondta ekkor, hangja fájdalmasan csengett. Ellépett tőlem, láthattam az arcára kiülő érzelmeket, ami miatt úgy éreztem, hogy meghasad a szívem.

- Sajnálom, Gil, nem akartalak megbántani…

Megrázta a fejét, ismét megvonta a vállát, mintha azt közölné, már megszokta vagy, hogy mindegy. Ha lehet még rosszabbul éreztem magam ettől, mert nem akartam, hogy így gondolja. Nem is értem, hogyan hihettem ezt el, sosem tett olyat, ami Roderich szavait igazolná, sosem húzott előnyt bizonyos helyzetekből, sosem… sosem akart kihasználni.

Átöleltem a németet és a dereka köré fontam a karjaim. Halk sóhajt hallatott, aztán visszaölelt.

- Sajnálom, tényleg nagyon sajnálom.

- Semmi baj. Komolyan – suttogta a fejem búbjára támasztott állal. – Semmi baj.

- Nem. Hülye voltam és elhittem ezt rólad, pedig tudom, hogy nem tennél ilyet – ostoroztam magam, közben egyre szorosabban fontam köré a karjaim. A hátam simogatva kuncogott, bár a hangjában semmi vidámság se volt. Hirtelen egy ijedt félkiáltás (nem, nem felkiáltás, félkiáltás) kíséretében felkaptam a fejem. – Elfelejtettem a szülinapod! – a szám elé kaptam a kezeim, döbbent arccal néztem fel a németre, aki halvány, bár mérhetetlenül szomorú mosolyt villantott rám. Újból megöleltem, halkan könyörögtem neki bocsánatért.

- Hé, meine Liebe! – tolt el kicsit, az állam alá tette a mutatóujját és felemelte az arcom. – Nem haragszom tényleg. Vagyis nem rád.

- Hanem Roderichre? – kérdeztem finoman. Furcsa, de nem voltam mérges emiatt.

- Ja… Mindegy. A lényeg az, hogy én nem vagyok rád mérges ezért…

- De az ajándékod is elfelejtettem odaadni, pedig az lett volna a karácsonyi-szülinapi ajid! – biggyesztettem le sírósan az alsó ajkam, a szám sarkai elkezdtek remegni. Ekkor már meglepettnek tűnt, majd már egy jókedvű vigyor húzódott az ajkaira.

- Ajándékot odaadni sosincs késő – kacsintott. Könnyek között én is elmosolyodtam és megragadtam a karját. Behúztam a szobámba és leültettem az ágyamra egy „várj itt” utasítással. Engedelmesen lehuppant, amíg én előkerestem a már becsomagolt csomagot. Olyan helyre rejtettem, ahol, ha kereste volna, biztos nem nézte volt, ha a kedves az élete. De neki erről nem kellett tudnia. A hátam mögé rejtettem a meglepetést és elé sétáltam. Úgy csillogtak a szemei, mint egy kisgyereknek, ha cukrot kap, kezeit a térdei közé szorította, halványan mosolygott. Átnyújtottam neki.

Letelepedtem mellé, amíg ő a csomagolópapírt tépkedte. Meglepetten kiáltott fel előbb a csoki, majd a könyv láttán, aztán már körém is fonta a karjait.

- Imádlak, meine Liebe! – szorongatott meg, a könyv a következő pillanatban fel is volt lapozva. – Ez német!

- Magyarra számítottál? – kacagtam fel.

- Amilyen gonosz vagy néha, simán – vetett rám egy szúrós pillantást, utána újra a lapokat kezdte figyelni. – Ez tök jó! Hol találtad? Valami antikváriumban? Elég régi, el sem tudom képzelni mennyibe került. Miért költöttél rám ennyit? Ú, benne van a Teuton Lovagrend is! És ez? Milyen csoki? Sze… szer… Hagyjuk. Finom? Tuti az! Nem vennél nekem olyat, ami nem finom. Ugye?

- Gil, hallgass már – nevettem fel, mert úgy hadart, hogy a felét nem értettem annak, amit mondott. Újból átölelt.

- Dankeschön. Erre az ajándékra megérte várni!

- Szívesen. Remélem, hasznát veszed.

- Az tuti. Főleg a csokinak. Megérdemlem ezek után a vizsgák után – kacagott.

- A 97 pont után én is így gondolnám – veregettem meg a hátát, miközben ő az egyik csokit csomagolta ki. Felém nyújtotta a táblát, miután letört egy sort. Egy kis ideig hezitáltam, de miután úgy húzta el az orrom előtt az édességet, mintha azt kérdezné „naaa, biztos vagy benne?” Szóval végül elfogadtam egy kockát, amit ő utána egy teljes sorra cserélt. Halkan beszélgettünk, nevetgéltünk, előszedtem egy dugi-nasit is, szóval egy idő után már csipszet is eszegettünk. Tök jól szórakoztam vele, őszintén, hiányoztak a beszélgetéseink, mióta visszajöttünk a suliba. De ez nem csak rá, hanem a lányokra és Feliks-re is igaz volt. Kezdtem érteni, hogy miért rágtak be rám a barátaim. Rengeteg időt töltöttem Roderich-kel, mert azt hittem, akkor majd jobb lesz a kapcsolatunk, de közben meg elfeledkeztem a többiekről.

23. fejezet – Újra a suliban

안녕!
A történet szépen lassan egy fordulóponthoz ér, az egyikhez az eddig kitaláltak közül, az én fejemben pedig már nagyjából körvonalazódott is az egész World Akadémia a fontosabb jelenetektől kezdve a lehetséges lezárásokig, de addig még sok minden van hátra, hiszen Lizzy-nek még csak ez az első éve itt!
Jó olvasást!
----------------------

A karácsony utáni pár nap, mint a villám telt el. Újévkor a Facebook csoportunkban szépen lassan mindenki beírta a saját nyelvén, hogy boldog új évet, mikor az éjfél odaért. A legkeletebben lakó osztálytársam, Kiku kezdte, Alfred teljesen ki volt akadva, hogy mi az, hogy ő kerül sorrá utoljára. Matthew is odakommentelt hozzá, hogy ők egy időzónában vannak, de az amcsi ezt teljesen figyelmen kívül hagyta, utána már a Messenger csoportban hőbörgött, hogy mi ez már meg szidta töménytelenül az időzónákat. Nem írtunk rá semmit, hagytuk, hadd dühöngjön.

Aztán harmadikán már a Newcastle-be tartó gépen ültem, vacsorára már ott ültem az asztalnál és sztorizgattam a barátaimmal.

Kibékültem Roderich-kel is, őszinte voltam hozzá, mint ahogy Gilbert tanácsolta (bár azt nem mondtam el neki, hogy kitől kaptam ötleteket), így végül ő is megenyhült. Szorosan megöleltem, mikor megláttam a tekintetében, amire vártam.

Újra együtt sétálgattunk, elkísértem a könyvtárba, ahol én is végigolvastam pár könyvet az eddig tanultakról. Konkrétan két füzetem volt mindenből. Egy órai és egy saját jegyzet, amiket a szakirodalmakból szedtem ki. Szinte úgy éreztem magam, mint aki az egyetemen van, de nem bántam. Úgy éreztem, hogy sokkal jobban teljesítek, mint általános iskolában. A vizsgáktól sem féltem már annyira… Oké, még mindig ideges voltam, de már nem volt olyan vészes, mint szünet előtt.

Aha, gondoltam én.

A január első fele rosszabb volt, mint hittem. Kezdjük azzal, hogy amikor visszaértem, szépen elmondtam Roderichnek az én szemszögemet is, mire majdhogynem újra megorrolt rám. Három napig magyarázkodtam neki, hogy rohadtul semmi sem történt Berlinben és elég sértő, hogy azt gondolja, képes lennék megcsalni. Sokadjára is megkérdezte, hogy mi van köztem és Gilbert között, de a szokásos válaszom adtam neki: semmi. Végül egy puszit nyomott a homlokomra és elintézettnek tekintette az ügyet. Boldog voltam, hogy legalább ezt megoldottuk, minden ugyanonnan folytatódott, mint ahol abbamaradt. Sok időt töltöttem vele, hogy bebizonyítsam, tényleg vele szeretnék járni.

Ezután feltűnt, hogy a szobatársaim, Feliks és a velük rángatott Toris végignézték, ahogy újra és újra győzködöm az osztrákot. Persze nem látványosan figyeltek, hanem a sarok mögé bújva, mint valami béna kém. Rájuk is csattantam, hogy mit művelnek, de csak a lengyelnek volt elég bátorsága, hogy közölje, fogalma sincs, mi van velem. Ezzel sarkon fordult és a litván kezét megragadva elviharzott. Néztem utánuk, de nem értettem, mi volt ez. Egyáltalán nem… A lányok is sértettnek tűntek, alig beszélgettünk, miután újra jóban lettem a barátommal, mondjuk, ehhez lehet az is hozzájárult, hogy tényleg rengeteget voltam az osztrákkal. Ha próbáltam velük beszélgetni mindig hamar véget vetettek a csevejnek és aludni mentek. A fáradtságra fogtam, a sok tanulásra.

Aztán még ott volt a tantárgyválasztás is. Nem akartam nagyon módosítani, sőt, minden tantárgyat megtartottam, de még egyet hozzácsaptam: német. Kicsit imponálni akartam Roderich-nek, mert tudtam, milyen jó érzéssel tud eltölteni, ha egy külföldi a te nyelveden szólalt meg. Beszéltem erről anyával is, aki tanácsolta, hogy talán leadhatnék egy tárgyat, mert lehet túl vállalom magam a plusz egy nyelvvel… De csökönyös voltam és csak azért is megtartottam mindent. Ő mondta, hogy aztán ne nyavalyogjak, ha túl sok minden lesz egyszerre. Ekkor előtört belőlem a durcás kamasz és közöltem vele, hogy ne szóljon bele a döntéseimbe, majd kinyomtam a Skype-ot. Pár percig mérgesen meredtem a laptop képernyőjére, de utána rögtön bűntudatom lett és megpróbáltam felhívni. Kinyomta. Sírni akartam, de próbáltam összeszedni magam, mert sétálni mentem Roderich-kel.

A vele töltött körülbelül háromnegyed óra gyorsan eltelt, valószínűleg jól rejtegettem az érzelmeimet is, mert egyszer sem nézett rám furcsán, vagy kérdezett rá, hogy történt-e valami. Elmesélte, hogy milyen volt a téli szünete, merre jártak, mutatott pár képet is, én meg mosolyogtam és hallgattam a történetét. Szép helyeken voltak, a havas hegycsúcsok nagyon tetszettek. Megmutatta a szállodában álló karácsonyfát is, ami már ránézésre nagyobbnak tűnt, mint a mi házunk! Leesett az állam a gyönyörű szobák láttán, az ételek ízletesnek tűntek, az italok drágának, a ruhák divatosnak. Nem vontam kétségbe, hogy akik ott voltak, azok a felső tízezerben vannak. Csak kerek szemekkel néztem a fotókat. Tényleg, mint ég és föld a mi világunk.

- Azon gondolkoztam, Elizabeta, hogy el szeretnél-e hozzánk jönni nyáron? – nézett rám és megállította a nézegetést. Szembe fordultam vele, a sapkám alól néztem fel rá, láttam, hogy érdeklődően bólintja félre a fejét. Meg voltam lepve. El sem tudtam magam képzelni az ő családjának közelében. Az apja vagyonos bankár volt, az anyja pedig egy cégnél volt részlegvezető, és itt voltam én egy tanár és egy cég összekötőjének (vagy miének) a lánya… Már megvolt az első benyomást és az szerintem nem sikerült túl jól, de mégis… – Na, mit mondasz? – ébresztett fel a gondolataimból. Pislogtam párat, aztán szélesen elmosolyodtam.

- Jó lenne. Nagyon örülnék neki!

- Örülök! – simította végig a hajam. Szorosan átöleltem a nyakát, ő pedig a derekam, de közben anya járt az eszemben. Hozzá kellett volna tennem, hogy ha anya megengedi, mert aznap után fennállt a lehetőség, hogy nemet mond. Nem akartam az a lány lenni, aki minden miatt veszekszik a szüleivel, az ajtót csapkodja (mondjuk, több ezer kilométerre tőlük csapkodhatom, ahogy akarom), mindenért őket vádolja. Felnéztem az égre és pislogni kezdtem, hátha akkor nem csordulnak le a könnyeim.

- Meine Liebe, minden rendben? – kérdezte Gilbert, mikor fel akartam menni a szobámba. Roderich a zeneterembe ment, elnézést kért, amiért ma nem tud zongorázni tanítani, de egy vizsgaszerűt kellett tennie ének-zenéből nemsokára és gyakorolnia kellett. Szóval én ott álltam a lépcső előtt, kérdő tekintettel néztem a németre, aki a portás felé pillantott, majd a karomnál fogva vissza kivitt a hidegbe. Megborzongtam, ahogy a csípős levegő megint megcsapott a kollégium melege után, de csendben követtem a fiút. Amikor egy nyugodt helyre értünk, maga felé fordított és újra megkérdezte, hogy mi történt, mert látja rajtam, hogy valami gond van. Könnybe lábadt a szemem, de újra próbáltam visszapislogni őket, de páran megmakacsolták magukat és végigszántották az arcom. A sós cseppek forrónak tűntek a hideg bőrömön, ahogy reszketegen beszívtam a levegőt.

- Veszekedtem anyuval – suttogtam, mert féltem, ha hangosan mondom ki, akkor kitör belőlem a zokogás. Felém nyúlt, de aztán leengedte a kezét, végül mégis megsimogatta az arcom. Ujjai hidegek voltak, de a mínusz fokokhoz képest még ez is melegnek érződött. – Még sosem kiabáltam vele. Szerintem mérges rám.

- Nyugi, meine Liebe. Úgyis minden oké lesz – húzódott halvány mosoly a szájára, felpillantottam rá a sapkám szegélye alól. – Én is veszekedtem az én anyukámmal párszor, pár percig-óráig mérges volt, de utána megbeszéltük és minden rendben lett.

- Biztos így lesz? – hüppögtem. A szokásos vigyora jelent meg, csillogó szemekkel bólogatott.

- Kesese~ Bízhatsz Nagyszerűségemben, meine Liebe!

Átöleltem. Ő is körém fonta a karjait pár pillanatra, aztán eltolt magától.

- Hívd fel! – utasított karba tett kézzel. Állát felszegte, komolynak tűnt. Hm, talán mégis van valami köze a poroszokhoz, mert erről az őrmesteres nézésről azonnal a poroszos jelző jutott eszembe…

- A legutóbb is kinyomta…

- Azóta eltelt már egy kis idő nem? Biztos ő is lenyugodott. Gyerünk!

Halk sóhajt hallattam, aztán kikerestem a névjegyzékből anya számát. Remegő kézzel emeltem a fülemhez a mobilt, féltem, hogy megint csak az elutasított hívás hangját fogom hallani. De pár másodperc után felvette.

- Szia, Erzsi – szólt bele, a hangján hallottam, hogy szomorú. Az ajkamba haraptam, remélve, hogy nem kezdek el újra sírni.

- Szia, Anya. Nagyon sajnálom, amit mondtam – válaszoltam, közben Gilbertre néztem biztatásért. Óvatosan somolygott, tekintetét le sem vette rólam, amiből elég bátorságot merítettem, hogy folytassam. – Bocsánat azért, ahogy beszéltem veled, csak tudod… nagyon ideges vagyok a vizsgák miatt és ugye gyűjtenem kell a krediteket…

- Tudom, Erzsi. Nem haragszom, csak nem szeretném, ha túlvállalnád magad. Ismerlek, hajlamos vagy rá…

- Előfordult már párszor – kuncogtam el magam visszagondolva az ilyen eseményekre.

- Pihenj egyet, drágám, jó?

- Jó. És még egyszer bocsánat.

- Semmi baj. Jó éjt!

- Neked is!

Sóhajtva engedtem le a kezem, és a németre vigyorogtam, aki elgondolkozva figyelt engem. Rákérdeztem, hogy mi ez az arc, de ő válasz helyett felnevetett.

- Tetszik a magyar nyelv. Kesesesese~

- A nevetésed miatt mást hittem – ütöttem finoman karon.

Átölelte a vállam, aztán elmondta, hogy számára hogy hangzott. Ott akadtam fent, mikor mekegősnek titulálta az anyanyelvem. Visszavágtam, hogy a német meg ugatós nyelv, ő meg látványosan megsértődött, hogy hogy merek ilyet mondani az ő hőn szeretett anyanyelvére. Halandzsázva megmutattam, hogy számomra milyennek tűnik a német, mire ő eljátszotta ugyanezt a magyarral. Először nem létező magyar és német szavakat vágtunk egymás fejéhez, aztán már hógolyókat. Épp valami általa kreált, magyarnak gondolt sértést vágott a fejemhez a nagy röhögés közepette, mikor pont az arca közepébe talált a hógolyóm. A szám elé kaptam a kezem, kicsit megijedtem, hogy fájt neki az ütközés. Gyorsan megkérdeztem tőle, hogy minden rendben van-e. Mérgesnek tűnő arccal törölte le az orráról a havat, aztán lehajolt és kétmaroknyi muníciót emelt fel. Bajban voltam, legalábbis ha a tekintete a gondolatait tükrözte.

Forrás

- Ó, meine Liebe, ezt most visszakapod Nagyszerűségemtől – sziszegte és nekem rontott. Gyorsan felvettem a nyúlcipőt és fedezékbe próbáltam menekülni. Megpillantottam Ludwigot, amint ment a kollégium felé, azonnal tudtam, hogy csak ő menthet meg.

- Ludwiiiiig – vinnyogtam. Miért nem volt kéznél a serpenyő?

- Elizabeta? – kapta felém a fejét abban a pillanatban, mikor pajzsként magam elé rántottam. – Hirtelen azt hittem Feliciano vagy.

- Per pillanat én is ezt gondolom magamról, de a bátyád ijesztő – bújtam a háta mögé.

- Gyerünk, meine Liebe, bújj elő! – vigyorgott szinte őrülten.

- Szaros német, hagyj békén! – rivalltam rá, de ügyeltem arra is, hogy a testvére mindig közöttünk legyen.

- Engem nem hagynátok ki az egészből? – sóhajtotta Ludwig, amit én egy hangos nemmel reagáltam le. Erre csak megrázta a fejét, aztán se szó, se beszéd, az élő pajzsom bement a kollégiumba, otthagyva engem a bosszúvágyó bátyjával. Akkor, ha harc hát legyen harc!

- Feladom! Feladom! Feladooooom! – nyüszített a földön fekve, karjával eltakarta az arcát előlem. Eddig fekete cuccaival kirítt a fehérségből… hát, most már teljesen beleolvadt. Hangosan nevettem rajta, aztán eldobtam a maradék hógolyót. Már sötét volt, az út melletti lámpák is felkapcsolódtak, de a vacsorára hívó csengőt még nem hallottam. Mondjuk a nevetéstől és visongástól nem is csodálom. Lehet, hogy nem volt túl meleg, de mégis belesültem a kabátba, annyit rohantam. Azt a kevés havat is, ami volt, felhasználtuk egy kis háborúhoz.

- Megmaradsz, Gil? – mosolyogtam rá, és a kezem nyújtottam, hogy felhúzhassam a földről. Felkapta a fejét, olyan gyorsasággal, hogy a sapkája is leesett, felfedve ezzel a majdnem fehér tincseit.

- Gilnek hívtál? – kérdezte meglepetten. Belegondoltam. Eddig még közvetlenül őt sosem szólítottam Gilnek. Esetleg fejben mikor rá gondoltam, akkor igen, de amúgy nem.

- Bocsi, ha nem szeretnéd, akkor…

- Mi? Ja? Dehogy! Csak meglepődtem – vigyorodott el szélesen, aztán nagy nehezen feltápászkodott. Közvetlenül elém lépett, alig öt centi választott el tőle. – Szólíts nyugodtan így, meine Liebe…

- Gondolom, ha már hagyom, hogy te is becézgess, akkor én is szólíthatlak a beceneveden, nem?

- Azt hittem te már adtál nekem becenevet. Az a… nem is tudom. Mostanság nem hívsz úgy – biggyesztette le az ajkát, mint valami kisgyerek. Öh, azt én nem mondanám becenévnek, gondoltam, de nem mondtam ki hangosan. Próbáltam pléhpofát vágni, mikor beszélt, de szerintem a szám sarkában megbújt egy elfojtott mosoly. – Amúgy… Edelstein komolyan nem vette észre, hogy bajod van?

- Nem akartam, hogy észrevegye.

- Miért? Jobb, hogy magadba fojtod?

- Nem – suttogtam, a tekintetem azonnal a földre kaptam.

- Ha már jártok, akkor oszd meg vele – felelte fejét félrebillentve, szemében megfejthetetlen érzések. Szóra nyitottam a szám, de utána becsuktam, mert igaza volt. Nem szabad elfojtanom az érzelmeimet Roderich elől.

Gilbert lerázta a sapkájáról a havat és visszatette a fejére, elfedve világos tincseit, kezeit mélyen a zsebébe dugta, orrát a piros sáljába fúrta, remélve, hogy akkor kevésbé fog fázni. A hideg szél az arcomba csapott, a szememből kicsordult pár könnycsepp. Fejével a kollégium felé intett. Gyorsan bementünk a fűtött épületbe, azonnal érezni kezdtem, ahogy a hideg ujjaim kezdenek kiolvadni. Az ajtó mellé tett seprűvel nagyjából letakarítottuk a csizmáinkról a havat, és mikor a német fiú elfordult, a hátán is végighúztam tárgyat. Felkiáltott és megperdült. Németül vont felelősségre, de értettem, hogy mire akart kilyukadni.

- A hátad is csupa hó volt, na! – nevettem.

- Meine Liebe, Nagyszerűségem még ezt megtorolja – fenyegetett, arcán gonoszkás mosoly ült. Kiöltöttem rá a nyelvem, aztán felrohantam a szobámba. A csizmám feltettem az ajtó melletti cipőtartóra, a kabátom felakasztottam a fölötte lévő fogasra. A szekrényajtón száradó törülközőmmel megtörültem a hó miatt vizes hajam. A lányok az ágyukon ültek, azonnal elhallgattak, mikor beléptem, ami elég gyanús volt már önmagában is, és az, ahogy akkor rám néztek, még inkább gondolkozásra késztetett.

- Mi az? – kérdeztem, ahogy az ágyamhoz sétáltam. Zavart torokköszörülés közepette egymásra néztek, utána vissza rám.

- Kicsit olyan… - kezdte Katya szemlesütve, de már nem is folyatta tovább.

- Másabb lettél…

Felvontam a szemöldököm, nem értettem mire céloznak. Mitől lettem volna más, mit csináltam másképp? Szerintem nagyon is ugyanolyan voltam, mint eddig. Karba tettem a kezem, de nem szóltam egy szót sem, mert féltem, hogy akkor esetleg olyan dolgokat is mondhatok, amiket nem gondolok komolyan.

Egész egyszerűen annyi van velem, hogy szeretném rendbe hozni a kapcsolatom a barátommal, hogy ne történhessen még egyszer olyan, mint a szünetben. Miért olyan nagy baj ez?

- Hallo, meine Liebe, mizu? – pattant mellém Gilbert a semmiből vigyorogva. Csak egy gyors pillantást vetettem rá, aztán folytattam az utat Roderich szobája felé.

- Bocsi, Gilbert, de most nem érek rá. Majd máskor dumálunk.

- Ezen a héten ötödszörre mondod ezt – torpant meg, mire nem bírtam megállni és visszanéztem rá. Mérgesnek tűnt, a mellkasa előtt összefonta a karjait, szemöldökét összehúzta.

- Mert nem érek rá, miért olyan nehéz megérteni?

- Hogy lehet, hogy sosem érsz rá?

- Tanulok a vizsgáimra, szerinted miért? Te vagy itt második éve, tudhatnád jól.

- Értem én, hogy maximalista vagy, de mégis hagy már időt magadra is.

- Jó, hogy mondod, mert most épp nem tanulni megyek Roderich-hez – csettintettem, mintha épp az eszembe jutott volna a gondolat. Gúnyos, rosszindulatú vigyort villantott rám.

- Miből sejtettem? – hervadt le a vigyor az arcáról, helyét fintor vette át.

- Foglalkozz te is magaddal, ne velem – fordultam sarkon, már csak pár lépés választott el a céltól.

- Tsk. Azt kéne – ezzel visszarongyolt a szobájába és bevágta maga mögött az ajtót. Megforgattam a szemem és indultam is Roderich-nez.

Ő volt az egyetlen, akinek csak egy szobatársa volt, de azt se láttam túl sűrűn, így nem igazán zavart minket senki. Sokat beszélgettünk, közben néha-néha elcsattant egy csók is. Észre se vettük, hogy eltelt az idő, csak akkor eszméltünk fel, mikor megszólalt a vacsorára hívó csengő. Újabb csók, aztán kézen fogva elindultunk le, majd pedig evés közben is folytattuk a csevejt. Megkérdezte, hogy utána lenne-e kedvem ismét zongorázni tanulni. Örömmel mentem bele, bár tudtam, hogy menthetetlen vagyok, ha zenéről van szó.

- Lizzy, lenne kedved beszélgetni kaja után? – huppant le a másik oldalamra Feliks, miközben kérdezett.

- Bocsi, de már elígérkeztem – húztam el a szám. Kissé összevonta a szemöldökét, majd megrántotta a vállát, mintha azt mondta volna, akkor mindegy. A szemem sarkából tovább figyeltem a lengyelt, aki a tányérját piszkálta, de alig evett, ajkait összepréselte. Mérgesnek tűnt, de nem értettem miért. Hamarabb befejezte a vacsorát, mint én, aztán minden köszönés nélkül eltűnt. Kicsit hátrahőköltem, fogalmam se volt, mi van vele.

Teljesen lefoglalta a gondolataimat Feliks, így nem voltam épp toppon a zongorázgatás alatt, de Roderich türelmesen javítgatta ki a hibáimat, mondjuk a végére már neki is feltűnt, hogy nem csak a zongorajátékra figyelek. Meg is jegyezte, hogy a jó előadáshoz ki kéne üríteni a fejem. Csak biccenteni bírtam, de a javaslatát már nem voltam képes megfogadni. Egyszerűen nem bírtam nem magam előtt látni a legjobb barátom tekintetét, ami minden jókedvet nélkülözött. Így mikor visszakísértem a barátom a szobájához, elhatároztam, hogy benézek a lengyelhez is.

Halkan kopogtattam, aztán vártam. Pár pillanattal később megjelent a résnyire nyitott ajtó mögött az ismerős zöld szempár, de még mindig az a csüggedtség ült bennük, mint vacsoránál. Kértem, hogy mondja el, mi baja van, de csak közölte, hogy jöjjek rá magamtól, aztán rám csukta az ajtót. Kikerekedett a szemem. Mi volt ez? A lépcső felé indultam, alig tettem meg pár lépést, mikor láttam, hogy Gilbert az ajtójukban áll, engem figyel. Kissé megcsóválta a fejét és mélyet sóhajtott.

- Mi baja van mindenkinek? – futotta el a könny a szemem.

- Gondold végig, meine Liebe, csak… gondold végig – ment vissza és becsukta maga mögött az ajtót.