30. fejezet - London

- Szia, anyuciii! – köszöntöttem a lehető legkislányosabb hangon, ami miatt azonnal gyanút fogott. Ismert, mint a rossz pénzt, mindig így kezdtem, ha kérni akartam valamit, legyen szó pénzről vagy hullámcsatról, mert a sajátjaimat már megint elhagytam (mondjuk szerinte még mindig a hajamban vannak, csak elnyeli őket, mint egy fekete lyuk). Általában be is vált ez a forgatókönyv, nagyon ritkán mondott nemet, mert általában meg szoktam érdemelni. Mindig hivatkozok valamire, vagy megfogadok valamit cserébe a kérendő dologért, és ez ezúttal se volt másképp, de ezeket tényleg be is tartom.

- Mit szeretnél, Erzsi? – kérdezte, de hangján hallottam, hogy mosolyog. Érezte, hogy jön valami…

- Hát, tudod, most lesz itt egy kis kirándulás, és hogy elengednél-e?

- Hova? – sóhajtotta, tudtam, hogy megadta magát már most. Az utazás volt az egyik kedvenc elfoglaltságom, általában minden lehetőséget megragadtam, hogy mehessek valahova, pláne ha ez azt foglalta magában, hogy olcsóbban eljutok arra bizonyos helyre, mint amúgy. És itt jóval olcsóbban meg lett volna oldva a dolog. Jóval-jóval olcsóbban. Kábé feleannyiért…

- London. Vonattal mennénk. Kétnapos – lelkesedtem azonnal, már láttam is magam előtt a Big Bent, elképzeltem, hogy csináltatok egy profilképet Gillel, a kedvenc átmeneti szövetkabátom viselném, a hajam fújná a szél, úgy tennék, mint aki a semmibe bámul… Anya hangja szakította meg a gondolatot.

- És mennyiért?

- Hááát – szedtem elő a zsebemből a másik lapot, amit délután kaptunk. Gyorsan matekoztam, a fontot forintra váltottam át. – Egy főiskola kollégiumában fogunk aludni, ahonnan a diákoknak kötelező volt elmenni, ez az egy éjszaka körülbelül háromezer forint vacsival és reggelivel együtt. A vonat pedig harmincötezer…

- Plusz költőpénz.

- Plusz költőpénz – ismételtem. Hallottam, hogy sóhajt, mire gyorsan hozzátettem. – De sokat spóroltam az évben, költőpénz nem is kéne. Meg a többiekkel megbeszéltük, hogy ha például beülnénk valahova enni, akkor felezünk, hogy spóroljunk. Meg amúgy sem költenék sokat, csak egy hűtőmágnes vagy valami. Persze nektek is vennék valamit. Megmegmeg…

- Vedd úgy, hogy ez a szülinapi ajándékod, Erzsi – szólt gyorsan közbe, nekem meg felcsillant a szemem. Elengedett! Mehetek a barátaimmal! Annyira szerettem volna átölelni anyut, de sajnos telefonon nem volt lehetőségem.

- Tényleg?

- Igen. Menj csak. De jövőre hazajössz a tavaszi szünetben, jó?

- Rendben! Köszönöm anyuci! Nagyon köszönöm! Meg fogom hálálni. Nem tudom hogy, de meg fogom! – kacagtam fel, a mosolyt le se lehetett volna törölni az arcomról. Elköszöntem tőle és kirontottam a szobából. A lányok nyakába ugrottam, akiket úgyszintén elengedtek. Velem együtt örültek, együtt mehettünk Londonba. Csak azt sajnáltam, hogy Feliks nem volt itt, ő hazament a tavaszi szünetre, viszont kérte, hogy készítsek neki vlogot, hogy nyomon tudja követni a kalandjainkat.

- Hát, szia Feliks – mosolyogtam a kamerába harmincadikán reggel ötkor a newcastle-i vonatállomásra menő buszon, amin alig voltunk harmincan. Ez a harminc amúgy a suliban maradt diákok felét jelentette. Lili álmosan integetett, mikor felé fordítottam a telefonom, bordó dzsekijét fázósan húzta össze maga körül, orrát a vékony sáljába fúrta. Tényleg nem volt meleg, még a buszon se, nemhogy kinn, ahol egyenesen csípős volt a levegő és még a szél is fújt. – Hajnali öt van, mindenki totál fáradt, de ha sokat akarunk nézelődni, akkor korán oda kell érni – nevettem fáradtan, mire Katya arca jelent meg a két ülés között. Az ukrán lány laposakat pislogott, csak annyit mondott, hogy érjünk már oda a vonathoz, ahol végre aludhat.

Aztán végre a vonaton voltunk. Én, a lányok, Gilbert, Ludwig és Francis (Toni is hazament), beültünk egy fülkébe, az ajtót azonnal becsuktuk. Ugyanúgy hatfős volt a kabin, de simán bepréselődtünk volna nyolcan is, ha kell, de szerencsére nem kellett. Lehuppantam az ablak mellé és kilestem. Már pirkadt, nem sokan voltak az állomáson, ennyire korán még a dolgozók se indulnak el. Előszedtem a párnám a táskámból és a fejem alá gyűrtem. Éreztem, hogy valaki mellém lép, felveszi a földről a táskám és a fejünk fölötti tartóra teszi, majd a sajátját is feldobja, végül leül a mellettem lévő helyre. Résnyire nyitottam a szemem.

- Máris alszol, meine Liebe? – kérdezte a német mosolyogva, mire sokatmondóan a többiekre néztem, akik már az első percben elaludtak. Lili, aki velem szemben ült, a falnak döntötte a fejét, lábait felhúzta a mellkasához, mellette Katya lehajtott fejjel aludt, kezei az ölében hevertek, de szorosan tartotta a hátizsákja pántját. A sor végén Ludwig szuszogott karba tett kézzel, szőke haja a homlokába hullott és eltakarta a szemét, a másik ajtó melletti helyen pedig Francis hortyogott. Őket nézve megállapítottam, hogy ez a kép szerepelhetne az „alszik, mint a bunda” közmondás mellett. Gil halkan kuncogott, próbált elfojtani egy ásítást, ő is kezdett egy kicsit fáradtnak tűnni.

- Szerintem te is aludj, Gil – mondtam, utalva a kómás képére.

- Ja, hogy aztán lefotózhass, mi? – nevetett, de fejét nekidöntötte a párnának, pillái is lentebb csukódtak.

- Eddig nem is volt eszembe, köszi, hogy mondtad! – kaptam elő a telóm hirtelen. Új videót kezdtem. – Szia, Feliks, itt vagyunk a vonaton…

- Hallo, Łukasiewicz! – köszönt be Gilbert is, kicsit behajolt a videóba, halántéka majdnem az enyémnek koccant.

- Igen – toltam ki a képből, aztán körbefordítottam a kamerát. – Mint látod, mindenki kidőlt kivéve minket. Szerintem minden fülkében ez a helyzet, pedig még el sem indult a vonat.

A mellettem ülő közben a vállamra hajtotta a fejét, álmosan meredt a kamerába és hallgatta, ahogy halkan beszélek. Azt vettem észre, hogy a srác elaludt, feje még mindig a vállamra volt hajtva. Kuncogva néztem rá, aztán vissza a kamerába, inkább elköszöntem Feliks-től, eltettem a mobilom. A fejem mögé tettem a párnám és én is aludni próbáltam, a mocorgásomra Gil is egy kicsit megmozdult, de csak annyira, hogy kicsit felém forduljon és átölelje a karom. Nem tudtam miért, de mosolyognom kellett.

Fényképező hangjára keltem. Gilbert az ablaknál állt, a napfelkeltét fotózta, aztán körbenézett a fülkében, meglepettnek tűnt, mikor meglátta, hogy ébren vagyok. Kicsit oldalra dőltem, hogy én is kilássak a tájra. Nem csodáltam, hogy megörökítette, tényleg gyönyörű volt, minden arany fényben fürdött, valahol messze egy kis város ébredezett, a közeli utakon még nem is járt nagyon autó. A domboldalakon bárányok és lovak legelésztek, a távolban egy szántót is láttam. Minden olyan nyugodt volt. A suli pörgése után olyan jó volt ez a csend, csak a vonat monoton kattogása törte meg ezt, ami viszont megnyugtatott. Az ablaküveg felé nyúltam, mintha meg tudnám érinteni a tájat, mint valami képet. Annyira szép volt, nem tudom, hogy egy fotó vissza tudta-e ezt adni. A látványt talán, de az érzést nem. Annak, aki nem látta ezt élőben, az nem érezheti ezt.

Gilbert visszahuppant mellém, mélyet sóhajtott egy halk nyöszörgés kíséretében, egy kicsit nyújtózkodott, próbálta nem megrúgni Katyát, ahogy hosszú lábait kinyújtotta egy kicsit. Végül rám nézett, de nem mondott semmit. Nem is kellett. Ezúttal én hajtottam az ő vállára a fejem, amit halvány mosollyal reagált le, hagyta, hogy átöleljem a felkarját. A kabátját levette, a piros pulcsijának kellemes öblítőillata volt. Mintha levendula lett volna. Régen mindig tettem az ágyam mellé egy szárított levendulás kis csomagot, mert attól jobban aludtam. Ez most visszahozta ezt az emléket.

- Aludj csak – súgta, alig hallottam.

- Le fogsz fotózni – motyogtam már félig az álmaimban, halkan kuncogott, fejét az enyémnek döntötte. Éreztem, hogy az orra hozzám ér, mikor a fülemhez hajolt, meleg lehellete miatt kissé megborzongtam.

- Az biztos, meine Liebe.

- Szaros német – fúrtam az orrom a karjába, mélyen belélegeztem a levendula illatát, ami egyre csak csábított az álomvilágba. Újabb kuncogás. Még suttogott valamit válaszul, de már túl álmos voltam, hogy az agyam lefordítsa.

- Hé, meine Liebe – rázott meg finoman Gil, ujjai végigtáncoltak a felkaromon egészen az arcomig, ujjbegyei alig értek a bőrömhöz, mintha egy tollal cirógattak volna. Nagyon jó érzés volt. – Wach auf! Ébresztő! Meine Liebe! Wach auf! Du bist mitten im Spiel[1] – dalolta halkan, mire felkuncogtam. Hüvelykujjával ismét megsimította a járomcsontom. – Már London külvárosában vagyunk.

Erre azonnal felpattant a szemem, szinte rátapadtam az ablakra. Vörös téglás házak sora húzott el a szemem előtt, tátott szájjal bámultam ki, mintha először látnék civilizációt. Végre mást is láttam Londonból, mint a repterét! Hihetetlen, hogy végre nem csak a levegőből fogom látni, hanem mint az itt élők, teljes szépségében. Annyira régóta rajta van már a bakancslistámon, de addig biztos nem akartam kipipálni, amíg nem a földről csodálom az épületeket.

A német is előrehajolt és a házakat figyelte, amik mellett elhaladtunk. Kíváncsi voltam, hogy ő járt-e már itt. Meg arra is, hogy merre járt már. Mi a szüleimmel és a tesómmal főleg belföldön utazgattunk, ha az idő és a pénz engedte, de a németekről annyi mindent hallottam, hogy merre mennek nyaralni. Nálunk is nem csak nyaranta, de télen is rengetegen vannak. Hogy érnek rá erre? És miből? Tudni akartam, hogy Gil merre volt, miket látott. Azt akartam, hogy meséljen.

A gyomrom megmordult, innen körülbelül még negyed óra lehet, mire a végállomásra jutunk, nem? Úgy döntöttem eszek egy keveset. Beleharaptam a kollégiumban kapott szendvicsbe, vártam, hogy mikor látok meg valami olyat, amiről tudom, tényleg Londonban vagyok. Erre persze várni kellett még jó sokat.

Először is elmentünk a szálláshelyünkre és lepakoltunk, hogy csak a szükséges cuccok maradjanak nálunk. Háromágyas szobák voltak itt is, így a lányokkal maradtam, a fiúk meg befogadták magukhoz Ludwigot, aki szintén eljött, miután mindkét szobatársa hazament. Tizenegyig pihenhettünk, aztán meg busszal indulás az első állomásunkra. Nem nagyon pakoltunk ki, felesleges is lett volna, másnap úgyis mentünk vissza. Egyedül a kajákat tettük ki az egyik polcra, hogy este majd szem előtt legyenek.

Tizenegykor kint álltunk a kollégium előtt, mindenkinél kis táska benne a túlélés eszközeivel. Először is irány a Temze partja, hogy megnézzük a Big Bent, a London Eye-t, a Westminster Bridge-t meg ezeket, amik még ott vannak. A fiúk álmos fejjel álltak mögöttünk, talán egyedül Ludwig tűnt egy kicsit élettel telibbnek. Megjöttek az utolsó diákok is, a tanárok összeszámoltak minket és már ülhettünk is fel a buszra. Megint úgy ültünk, mint mikor a szálláshoz mentünk, azaz mi a lányokkal egy kicsit előrébb ültünk, míg a fiúk majdnem leghátul. Hátrapillantottam rájuk, a tekintetem összetalálkozott Gilbertével, aki az állát az előtte lévő szék támlájára támasztotta. Rámosolyogtam, aztán óvatosan megérintettem a hajamban lévő virágot, amit még ő adott oda, mielőtt kijöttünk volna a londoni egyetem kollégiumából. Akaratlanul is vigyorogni támadt kedvem.

Az első úticélunk a Big Ben volt, rengeteg képet csináltunk minden szemszögből, közelről-távolról, mindenhonnan. Eddig csak képekről láttam, de élőben annyira más volt az egész! Fantasztikus érzés volt.

- Szia, Feliks! Itt vagyunk Londonban, a Big Bennél – vigyorogtam a kamerába, majd a csajok is beköszöntek és széles vigyort küldtek a lengyelnek. – Ezután megnézzük a Westminster Bridge-t meg mindent – lelkesedtem, majd mesélni kezdtem neki a nap eddigi részéről, miközben egy piros telefonfülkét kerestünk a környéken. Nem messze meg is találtuk, néhány osztálytársunk már ott tolongott.

Ezután a hídhoz mentünk, pózoltunk a srácoknak, akik fotózgattak. A híd korlátjára könyököltem, és a tenyerembe támasztottam az állam, úgy bámultam a várost. Hallottam a telefon hangját magam mellől, tudtam, hogy Gilbert lefotózott, mielőtt odalépett volna mellém. Megmutatta a képet. Nagyon jó lett, pont eltalálta a kompozíciót. A mobilját a zsebébe süllyesztette és velem együtt bámulta a folyót. A szemem sarkából végignéztem rajta. A szokásos fekete cuccában volt, bár már tavasz volt, de továbbra is a katonai bakancsát viselte, a piros pulcsija fölé fekete széldzsekit húzott, aminek a kapucniját félig a fejére húzta. Összehúztam magamon a kabátom, mikor egy szellő végigrohant a hídon. Lehet már március vége volt, de még egyáltalán nem volt jó idő, alig lehetett több tíz foknál. Összedörzsöltem a kezeim, hogy egy kicsit felmelegedjek, de Gil hirtelen megfogta őket és a saját tenyerei közé zárta. Mivel az ő kezei eddig a zsebében lapultak, kellemesen meleg volt a bőre, már nem is fáztam annyira. A hüvelykujjával megsimogatta a kézfejem, közben engem vizslatott a kapucni mögül, lilás szemei az enyémbe mélyedtek. Nem is tudom, meddig bámultunk egymás szemébe, míg ő bőröm cirógatta. Már tényleg nem fáztam, éreztem, hogy égek, belülről kifelé, ez a tűz pedig a mellkasomból indult útra. El akartam fordítani a fejem, de nem bírtam, nem tudtam róla levenni a szemem. Hirtelen olyan gondolatok töltötték meg a fejem, amik eddig fel sem merültek, hiába próbáltam elhessegetni őket, előbukkant minden kis érintés, mosoly, egy-egy odamondott szó, aminek nem tulajdonítottam jelentőséget, de most mintha…

- Mennünk kéne – bökött a fejével a Big Ben felé, ahol a csoportunk kezdett gyülekezni, ezzel pedig megtörte a varázst. A gondolatok köd módjára eloszlottak, rájöttem, hogy tényleg nem érdemes beléjük magyarázni semmit. Bólintottam és elindultam, de közben a keze még mindig az enyémben volt, mikor erre rájöttem elpirultam, de már nem volt merszem elengedni. Hátrasandítottam a vállam felett rá, láttam, hogy mosolyog a csuklyája alatt. Kicsit gyorsított, hogy egymás mellett haladjunk, megszorította a kézfejem, jelezve, hogy semmi baj.

A következő állomásunk a Kormányzati Hivatal, azaz a Palace of Westminster volt. Gyorsan végigvezettek minket az épületen, alig volt több, mint egy óra, aztán mehettünk is az apátsághoz. Ott is megnéztünk mindent, egy templomszolga vezetett végig minket, majd pedig megvendégelték a csoportot a Cellarium Kávézóban, ahol kaptunk egy kis ételt. Volt néhány hidegtál, de hála a fiúknak minden elfogyott. Ludwig a szemét forgatta, mikor a fiúk valamin hangosan röhögni kezdtek, majd inkább hozzánk jött oda. Lili szórakozottan meg is kérdezte, hogy ennyire untatja őt a társaság, mire csak bólintott, hogy szörnyűek.

Ezután átsétáltunk a Guards Museumba, ahol az idegenvezető viccesen megkérdezte, hogy esetleg adjon-e hasonló feladatot, mint amilyet az általános iskolások szoktak kapni, mire valaki bekurjantotta, hogy miért ne? Mi röhögtünk, de a tanárok váltottak egy gonosz pillantást és közölték, hogy rendben, de jegyet kapunk rá. A mosoly egyszerre fagyott le harminc diák arcáról, míg a felnőttek felnevettek. Egy emberként fordultunk a beszólogató felé, aki próbált láthatatlanná válni, de sajnos nem volt nála Harry Potter láthatatlanná tévő köpenye. Annyi könnyítés volt, hogy ketten oldottunk meg egy feladatot. Már épp fordultam volna a lányokhoz, hogy akkor most mi legyen, mikor meghallottam Francis hangját.

- Hát, mon ami, te Elisabeth-tel leszel.

Mi? Ezzel perdültem meg, hogy lássam a németet, aki kicsit el volt pirulva, ahogy rám pillantott.

- Akkor Lizzy, szerintem probléma megoldva – kuncogott Katya, aztán belekarolt Lilibe és elindultak az első terem felé. Igen… probléma megoldva. Az albínó már ott is állt mellettem, valószínűleg a francia szó szerint odalökte. A torkát köszörülve igazította meg magán a pulcsiját, aztán meglengette a lapot, amit kaptunk.

- Me… mehetünk? – kérdezte, arcán még mindig ott virított a zavar pírja.

- Mehetünk – biccentettem, nem értve, hogy miért van zavarban, eddig nem volt ilyen. Talán őt is a hídon történtek zavarták meg?

Miközben haladtunk a termekben az idegenvezető mesélt, mi meg töltöttük ki a papírjainkat a hallottak és olvasottak alapján. Azt vettem észre, hogy Gil kikapja a kezemből a tollat és lefirkant valamit az egyik ponthoz, aztán már fülelt is tovább, de a tekintete a táblákat pásztázta. Mikor a végére értünk, a tanáraink kérték, hogy írjuk rá a neveinket a lapokra, mert beszedik őket. Ó, jaj – ez az érzés ült ki sokak arcára. Én és Gilbert teljesen nyugodtak voltunk, mikor odaadtuk őket, majd egymásra mosolyogtunk, mert úgy éreztük, mindent tudtunk. Indulás a Buckingham Palotához!

Nos, őrségváltást aznap nem tudtunk nézni, csak másnap, de helyette majdnem három órán át sétálgattunk a palotában. Bár az épületben nem tudtunk fotókat csinálni, kint a kertben millió meg egy fotó készült. A lányokkal, a srácokkal, majdnem mindenkivel van egy közös fotóm.

- Ohonhonhon, Elisabeth, milyen volt a druszád palotájában császkálni? – kíváncsiskodott Francis.

- Jó. És ha Magyarországon is még királyság lenne, akkor lehet én is ilyen palotában élnék. Bár szerintem semmi közöm az igazi Hédervári családhoz – dobtam át a hajam a vállam felett nagyképűséget mímelve, mire a francia felkuncogott.

- Pedig illene hozzád. Szerintem én és a két szobatársam csatlakoznánk az udvartartásodhoz.

- Ti lennétek a három testőr? – kérdeztem felvont szemöldökkel, mire ő színpadiasan meghajolt.

- Oui, chère madame – hajolt meg kissé, a kezét nyújtotta felém. Ugyanazt csinálta, mint mikor bemutatkozott, kezet csókolt. Ezúttal már nem vörösödtem el, csak halkan kuncogtam. A Beilschmidt testvérek ekkor jöttek oda hozzánk, egyikük arca fáradtabb volt, mint a másiké. Francis elengedett, majd a haverjához fordult. – Mon ami, ugye, hogy mademoiselle Héderváry szolgálatára fogunk állni, ha esetleg kiderül róla, hogy mégis van benne nemesi vér.

- Francis, halvány lila gőzöm sincs, hogy miről beszélsz – morogta Gilbert lapos pislogások közepette. A szőke fiú lebiggyesztette az alsó ajkát, aztán újból engem kezdett nézni, mint aki azon gondolkozik, hogy hogyan is faragjon belőlem nemes hölgyet. Meg ne próbálja… Csak a tekintetemmel akartam figyelmeztetni erre, de ő ekkor csettintett egyet, de nem szólt semmit. Szóval mégiscsak kitalált valamit. Szerintem mikor visszaértünk az akadémiára meglesz ennek a böjtje.

Ezután jött a kedvencünk: a London Eye! Mivel már előre le voltak foglalva a jegyek, így nem kellett sokat sorba állni se, időben ott voltunk és beszálltunk a kabinokba. Három kabint kaptunk, egyben voltunk összesen tizenegyen (10 diák + 1 tanár), a lányokkal azonnal az üveghez mentünk és már akkor elkezdtük csodálni a várost, mikor még csak két méterre emelkedtünk el a földtől. Éreztem, hogy a fiúk mögénk lépnek, hogy ők is megnézhessék a kilátást. A derekam mellett megjelentek Gilbert kezei, szorosan rámarkolt a korlátra, az ujjai még jobban elfehéredtek annyira szorította. A fülem mellett hallottam ziháló lélegzetvételét. Átnéztem rá a vállam felett, kicsit megdöbbentem, mikor láttam, hogy összeszorította az ajkait, szinte már mereven bámulta a külvilágot.

- Gil – szóltam hozzá finoman, mire rám emelte lilás szemeit. – Mi az?

- Semmi – suttogta, hangja mintha kicsit remegett volna.

- Gil. Tériszonyod van? – kérdeztem, aztán Ludwigra pillantottam, aki csak egy aprót bólintott, jelezve, hogy beletrafáltam. Meglepődtem kicsit, mert mikor repültünk Berlinbe, akkor nem tűnt úgy, hogy tériszonyos lenne, bár az is lehet, hogy akkor sikerült lefoglalnunk annyira, hogy észre se vegye, hogy többezer kilométerre van a földtől. A kezére tettem az enyém és kicsit megszorítottam, majd elővettem fél kézzel a telefonom, előhívtam az első kamerát. Amint felvillant a tükörképünk a kijelzőn, öntudatlanul is vigyor húzódott minkettőnk ajkára, ő kicsit közelebb dőlt hozzám, mellkasa a hátamhoz ért. Megnyomtam a fotózás gombot. Aztán beállítottam a többieket, hogy látszódjon a háttérben London, kicsit előrébb léptem és újabb képet csináltam.

Gilbert mintha megnyugodott volna, de még mindig láttam rajta, hogy egy kicsit benne van a félsz. Ő is készített fotókat, az öccsét is lefényképezte, aki szerintem szíve szerint kidobta volna a telefonját a kapszulából. Igen, a kör végére már egészen feloldódott.

Végül a srácok szálltak ki először, segítettek nekünk leszállni, bár Lili egy kislány fürgeségével ugrott le még azelőtt, hogy a kezüket nyújthatták volna neki.

Az aznapi legutolsó látványosság az Imperial War Museum volt, ami nekünk, World Akadémiásoknak nagyon is kötelező hely volt. Leesett állal néztük a repülőket és a tankokat, a fegyvereket, a különböző kiállításokat. Itt is rengeteget fotóztunk, ezt fel tudtuk használni az érettséginél is, szerintem a képek fele a magyarázó tábla volt szinte mindenkinél.

- Ó, az egy német gép! – találta meg Gilbert azonnal a hazájából származó kiállítási tárgyat. Lehet feltűnő volt a szárnyra festett kereszt, ami gyanúsan hasonló volt a srác nyakában lógó vaskereszthez, bár több mint száz év választotta el a kettőt. Rám kuncogott, mikor észrevette, hogy a fejem hátradöntve figyelem én is a repülőt.

- És milyen gép? – kérdeztem vicceskedve, ő meg az állát dörzsölgetve bámult fel a plafon felé.

- Fw 190, Focke-Wulf gyártmányú vadászgép – mondta, még az idegenvezető is odakapta a fejét.

- Kezdem kapizsgálni, hogy miért lett a tiéd a legjobb töri vizsga félévkor – mondtam a szemöldököm összevonva, majd újabb kihívás után keresgéltem. Egy másik német gép vagy tank, gyerünk, hátha azt nem tudja! Találtam is egyet. Ráböktem a tankra, ami a terem másik végében volt, de azon is rajta volt a kereszt. – És az?

- Az egy Jagdpanzer V – közölte vigyorogva, én meg feladtam.

- Elmész te a francba, Mr. Gilbert Mindentudó Beilschmidt – legyintettem és elindultam volna, de ő megragadta a kezem és visszahúzott magához, nevetve ölelt át.

- Miért? Ha én kérdeznélek Magyarország történelméből tuti ugyanígy kapásból válaszolnál – mondta.

- Ha azt kérdezed mik voltak az őshazák, mikor és hogyan éltek ott, akkor talán, de amúgy nem biztos – motyogtam kicsit elszontyolodva. Megsimogatta a hátam, aztán ellépett és maga után kezdett húzni. Egy vitrinhez húzott, ahol egy gép farka volt látható, szintén rajta volt a fekete-fehér kereszt, azt mondta találjam ki milyen gép. Úgy néztem rá, hogy normál esetben felnyársaltam volna vele, de ő csak idiótán vigyorgott. – Tuti nem olyan, mint amaz – böktem fellógatott FV…? Nem tudom milyen gép felé.

- Eddig helyes – kuncogott, közben próbálta eltakarni azokat a szövegeket, amik a gép nevét rejtik. Hmm. Milyen vadászgépek vannak még, gondoltam, miközben próbáltam visszaemlékezni a világháborús filmekre, amiket apuval néztem, mikor kicsi voltam. Valami M betűs.

- Nem a Messer… nem tudom mi? Ami hasonlóan végződik, mint a te vezetékneved!

- Messerschmitt? – segített ki, mosolya kiszélesedett.

- Azaz! – kiáltottam fel, reménykedtem, hogy legalább ezt eltaláltam. Hümmögött egy kicsit, de aztán csalódottan sóhajtott.

- Scheiße! Eltaláltad, ez egy Messerschmitt Bf 110 – lombozódott kicsit le, én meg felnevettem.

- Mégsem vagyok olyan reménytelen – vontam meg a vállam, aztán tovább rángattam, hogy megnézzünk még pár dolgot.

Mikor visszaértünk a szálláshelyre, a tanárok betereltek minket egy ebédlőbe, ahol megettük a vacsoránkat, aztán szabadfoglalkozás volt. Elmehettünk sétálni, de csak a környékre és lehetőleg kerülnünk kellett a piálást. A srácok egy emberként morrantak fel, mint akiknek elrontották a szórakozását.

Mi a csajokkal a sétálás mellett döntöttünk, a képeket nézegettük, felelevenítettük a történéseket, majd visszamentünk a szobánkba és előszedtük a nasikat. Kopogás törte meg a vihogásunkat, a társaságunk részévé vált három fiú dugta be a fejét az ajtón. Csak Ludwig volt egyedül olyan nevelt, hogy megkérdezze, zavarnak-e, bár így is-úgyis azt mondtuk volna, hogy jöjjenek be. Leültek a földre az ágyaink elé, hogy szembe legyenek velünk, ők is beszálltak az evés-ivásba. Egy idő után eldöntöttük, pontosabban eldöntötték, hogy áthozzák a matracaikat és nálunk alszanak. Persze a tanárok tudta nélkül, amikor senki sem volt a folyosón áthozták a cuccaikat hozzánk. Kettőt az ágyaink végébe tettek le, a harmadikat pedig az én és Lili ágya közé. Gil lehuppant mellém, mikor végeztek a pakolással, hangosan nevetett, majd belenyúlt a chipses zacskóba és kivett egy maréknyit, amiből aztán én is loptam párat. Őt nem zavarta, az utolsót önként fel is ajánlotta nekem.

A tenyerembe támasztottam az állam és figyeltem a társaságot. Katya épp Francis kezéből csavarta ki a kekszes zacskót, és ez a művelet olyan jól sikerült, hogy két percen belül mindenhol keksz volt. Egyik fejen találta Gilt, aki szúrósan meredt a két bajkeverőre, majd megpróbálta a morzsákat kisöpörni a hajából. Nevetve nyúltam a fehér tincseihez és húztam ki a maradékot. Szeme sarkából rám pillantott, ajkaira halvány mosoly húzódott, majd hirtelen felmászott mellém az ágyamra. Először meglepődtem, de aztán odébb húzódtam, hogy ő is elférjen.

- Hé, meine Liebe – döntötte a vállát az enyémnek, egy kicsit meglökött. A szemem tekergetve löktem vissza. Amúgy… mintha mindenki felénk fülelt volna. – Du… mindegy – mondta gyorsan. Kérdőn meredtem rá, nem értettem mi ez a hirtelen váltás.

- Mi az, Gil?

- Semmi. Utólag rájöttem, hogy hülyeség – legyintett, arcát a karjaival takarta el, de így is láttam, hogy fülei pirosak a zavartól. Mit akarhatott? A többiekre pillantottam, akiknek hirtelen minden érdekesebb lett. Újra a mellettem fekvő albínóra kezdtem figyelni, csak úgy meghúztam az egyik tincsét, amiért kaptam is egy szúrós pillantást. Vigyorogtam, mint a vadalma, ami miatt az ő ajkaira is lassan a szokásos, öntelt mosolya húzódott.

Reggel halk szuszogásra keltem, de sokkal közelebbről hallottam, mint kellett volna. Kinyitottam a szemem, és egyenesen szembe találtam magam Gilberttel. Döbbenten kaptam levegő után, aztán felkönyököltem. A lányok és a másik két srác a saját fekhelyén (legyen az ágy vagy simán matrac) volt, csak ő ragadt mellettem. Próbáltam visszaemlékezni, hogy mi történt az előző este. Valami olyan rémlett, hogy bealudtam nem sokkal Lili után. Az még megvan, ahogy kuncogtunk a liechtensteini lányon, mikor annak lehanyatlott a feje a kezéről, valamelyikünk még be is takarta. Aztán valószínűleg én jöttem, az is lehet, hogy Gil velem egyszerre aludt el, azért ragadt mellettem. A német srác a hasán feküdt, egyik keze a feje alatt, a másik mellette hevert, őt is félig takarta a takaróm, akárcsak engem. Megnéztem a telefonomon az időt. Fél nyolc. A tanárok mindjárt kelteni fognak minket. Kilencig be kell fejeznünk a reggelit és kicsit össze is kéne rámolni a holminkat, mert ide már nem jövünk vissza.

Megrezzentem, mikor a mellettem fekvő az oldalára fordult, majd kinyitotta a szemeit, amik az eredeti színükben pompáztak.

- Guten Morgen, meine Liebe – suttogta kissé rekedten, laposakat pislogva.

- Jó reggelt, Gil – mosolyogtam rá. Nyújtózkodott egyet, majd visszagördült a hasára és ő is felkönyökölt. Az arcát kezdte dörzsölni, közben valami olyasmit motyogott, hogy ki kéne menni a fürdőszobába, hogy betegye a lencséit. Felajánlottam, hogy elkísérem, és ha már ott vagyok, akkor én meg fogat mosok. Bólintott, aztán feltápászkodott, majd a polchoz lépett, ahova a kontaktlencsetartóját tette.

Pár perccel később a mosdóban voltunk, én mostam a fogaim, ő seperc alatt betette a lencséit, majd csatlakozott hozzám. Épp álmosan meredtem a mosdókagylóra, mikor ő hirtelen oldalba bökött a könyökével. Rám sandított, kicsit megvonogatta a szemöldökét, majd mosta tovább a fogát. Visszaadtam. Ő ismét meglökött, mire én is ugyanazt tettem, mint az előbb. Ezt folytattuk az elkövetkező fél percben, míg végül már mindketten nevettünk, én annyira, hogy már a lábamon is alig bírtam megállni, összecsuklottak volna alattam a végtagjaim, ha ő nem kapja el a derekam és húz magához. A fogkefém a fogaim közé szorítottam, hogy legalább ne essen le, de közben lenyeltem egy kis fogkrémet, ami miatt meg köhögni kezdtem. Szerintem a német nagyon jól szórakozott rajtam, mert mikor végre levegőhöz jutottam, visszahúzott magához és tovább kacagott.

- Röhögés közben leköptem a pizsid – mondtam kuncogva, közben letöröltem a szürke felsőről a fehér foltot. Úgy festett, egyikünk se bírja abbahagyni. A padlón ülve nyugodtunk csak meg, de néha-néha feltört egy-egy vihogás.

- Fogalmam sincs min röhögtünk – közölte végül.

- Nekem se – ráztam meg a fejem és a vállának dőltem. Orrát a hajamba fúrta, körbelengett minket a mentol illata, nem is tudom, mikor fogtuk meg egymás kezét. Mert megfogtuk. Egyszer csak rájöttem erre, mikor hüvelykujjával végigsimította a bőröm. Továbbra is ültem, mint aki észre se vette, mert jó érzés volt és nem akartam, hogy vége legyen. De persze valakinek mindig bele kell rondítania a szép pillanatokba azzal, hogy benyit…

- Szia, Feliks! – köszöntem be, a háttérben a St. James park látszott, ahol a többiek hülyültek. – Szóval, a mai programunk: először is megnézzük az őrségváltást a palotánál, majd irány a British Múzeum, aztán meg Tower. Végül indulás haza! Lehet, te már ott leszel, mikor mi odaérünk, de várj meg! Vettünk neked valamit! – vigyorogtam a kamerába.

- Bonjour! – pofátlankodott be Francis is a képbe, én meg egy gyors mozdulattal arrébb löktem és el is fordultam, hogy véletlenül se látszódjon. – Na, de Elisabeth! – háborodott fel. Csak legyintettem egyet és tovább beszéltem. – Fogadok, ha Gilbert mászna a képbe, akkor őt nem löknéd ki – hunyorgott rám, mire csak a szemem kezdtem tekergetni, mert ez egy nonszensz volt! Ha a német „mászna a képbe”, akkor őt is kilökném, pláne úgy, hogy tudom, milyen felordítással tenné ezt…

- Hallo, Łukasiewicz! – pattant mögém pont ebben a pillanatban. Szinte láttam képernyőn, ahogy füstöl a fejem és őt is arrébb toltam, neki egyenesen a haverjának.

- Bocsi, Feliks, ez a két hülye állandóan megzavar – sóhajtottam fel fáradtan, de láttam, hogy mögöttem a két srác milyen képet vág.

- Na, de Elisabeth – háborodott fel a francia ismételten elég látványosan. Kiöltöttem rá a nyelvem és visszafordultam a kamerához.

- Egyelőre ennyi, még van egy kis elintéznivalóm ezzel a kettővel. Szereznem kell valahonnan egy serpenyőt. Majd felveszem neked az őrségváltást! Sziaa!

A két jómadárra néztem, akiknek az arcára kiült a rettegés. Odanyújtottam Katyának a telefonom és a táskám, aztán visszafordultam a fiúkhoz. Csak ennyit suttogtam: fuss. Kilőttek, közben hátrafelé ordibálva könyörögtek, hogy ne öljem meg őket. Nagy kár, hogy erre nem gondoltak hamarabb, mert most már nem volt visszaút, addig kellett futniuk, míg valamelyikünk ki nem fáradt. Francis balszerencséjére ő volt az első, aki kezdett lassulni. Azt kívántam, bárcsak Arthur ott lenne és láthatná, ahogy a francia könyörög az életéért, a brit punk biztos jót röhögne. Mondjuk helyette ott volt Gilbert, aki szinte megfulladt a vihogástól, ahogy a szobatársát nézte. Elengedtem a szőkét és hozzá léptem, de ez sajnos csak akkor tűnt fel neki, mikor ott álltam előtte. Próbált lazának tűnni.

- Hallo, meine Liebe. Mizu? – vigyorgott.

- Ez nem volt nagyszerű – nyöszörögte, mikor a Buckingham palota felé mentünk, közben a karját dörzsölte, aztán megütötte a franciát is, aki kikérte magának ezt. – Miattad kaptam én is, pedig nem én szólogattam be.

- Ohonhonhonhon. Vous appréciez son attention, non?[2] – kuncogott, mire a német arca kicsit vörösebb lett. Nem tudtam elképzelni, hogy mit mondhatott. Gil megköszörülte a torkát, aztán félrekapta a tekintetét.

- Lizzy, mindjárt kezdődik! - karolt belém Lili hirtelen és elkezdett a sor elejére húzni, hogy biztos legyen helyünk, bár így is sokan voltak ott. Mi lányok megpróbáltunk befurakodni az emberek közé, de így is egyre hátrébb kerültünk. Hirtelen valaki megragadta a vállunk, meglepetten sikkantottunk fel, de csak Ludwig volt, aki intett, hogy menjünk, találtak egy jó helyet. A palota kapujával majdnem szemben volt egy szobor, ami kicsit magasabban volt, mint az út, ahol az őrök felvonultak, annak talapzatánál állt a másik két srác. Beálltam a két testvér közé, Gil másik oldalára a két barátnőm furakodott be. Az ukrán lány arca azonnal felragyogott, azt kiáltotta innen tök jól lehet látni, mellette Lilinek egy kicsit pipiskednie kellett hála a magasságának, amit inkább szerinte alacsonyságnak kéne hívni. Elővettem a telefonom és készítettem egy képet a palotáról és a hatalmas tömegről.

- Lizzy, felveszed majd? – kérdezte Katya, aki már előre izgatott volt, pedig még volt idő bőven a kezdésig.

- Persze. Más is követeli, hogy örökítsem meg – nevettem vele szinkronban, aztán a figyelmünket a kapuk irányába fordítottuk. Kissé lábujjhegyre állva, a nyakam nyújtogatva néztem, hogy mikor kezdődik már, mikor az előttem lévő pasi majdnem hátraesett, egyenesen nekem. Már készültem, hogy neki fogok préselődni a szobor talapzatának, de nem történt semmi. A pasas motyogott egy bocsit, aztán újra előrébb lépett. Észrevettem, hogy Gil keze előttem van, felfogta az előttünk lévő esését. – Köszi! – mosolyogtam rá, amit egy vidám vigyorral viszonzott.

- Csak van valami előnye a rock koncerteknek – nevetett fel hangosan, mire több szem is ránk szegeződött, de én sem bírtam ki, hogy ne kacagjak vele.

Ahogy egyre nagyobb lett a tömeg közvetlenül a kezdés előtt, úgy nyomódtunk mi is össze, a három srác közé szorultunk. Szinte minden percben bocsánatot kértünk valamelyiküktől, mert a lábukra tapostunk, véletlenül oldalba könyököltük őket, végül már ránk morrantak, hogy előre is semmi baj mindenért, csak ne hallják még egyszer, hogy „bocsi.” De mivel vicces kedvemben voltam magyarul benyögtem a „sorry” megfelelőjét. Először csak furcsán néztek rám, aztán mindannyiuknak leesett, hogy mit mondtam. A csajok nevettek, a fiúk meg a szemüket forgatták és kérdezték, hogy ezt most miért kellett.

Csillogó szemekkel néztük az őrségváltást, ami tényleg egy bakancslistára való tétel volt. Először a hangszeresek vonultak fel, majd őket követte a többi őr, közben rendőrök felügyelték a nézőket. Lábujjhegyre állva emeltem fel kicsit a kezem, hogy tökéletesen legyen a felvétel, amit Feliksnek készítek. Mikor vége lett, alig tíz perc múlva, a tömeg elkezdett eloszlani, míg mi ott maradtunk egy kicsit, hogy megvárjuk, míg egyáltalán lépni tudunk. Elléptem Gilberttől, mikor lett végre helyünk, ekkor tűnt csak fel, hogy az egyik keze a csípőmön nyugodott egész eddig. Kicsit összehúztam a szemem, ő meg elvigyorodott, majd kuncogni kezdett.

- Semmi rossz nem állt Nagyszerűségem szándékában, meine Liebe – emelte fel a kezeit védekezően.

- Remélem is, te szaros német – morogtam, de azért kicsit hasba ütöttem, mire fájdalmasan felnyögött, mintha teljes erőből csaptam volna meg. – Szörnyű vagy.

- Inkább nagyszerű – javított ki máris, ajkain jókedvű mosollyal.

- Ludwiiiiig, kinyírhatom a bátyád? – ordítottam a fiatalabb Beilschmidt után kislányos hangon, az hátrapillantott ránk, majd csak annyit mondott, nyugodtan.

- West, egy kibaszott áruló vagy! – rivallt rá bátyja, aztán maga elé lökte Francis-t, mint valami élő pajzsot.

- Te is egy kibaszott áruló vagy, mon ami – visította a francia, én meg kérdőn néztem rájuk. Még csak csúnya arcot sem vágtam, nem értettem miért félnek.

Visszamentünk a gyülekezőhelyre, a parkba, ahonnan busszal mentünk a British Múzeumba. Tátott szájjal tébláboltunk az üvegtető alatt, közben bámultuk a fényes aulát. Szép sorban végignéztünk minden termet, kezdve az ősi görög szobroktól a csicsás, reneszánsz kori vázákon át az észak-amerikai indiánok dolgaiig. Lassan kezdett betelni a telefonom memóriája is. A csajokkal felváltva fotóztunk, hogy helyet spóroljunk a saját memóriakártyáinkon, két képenként csere volt, amivel jól elszórakoztattuk az iskolatársainkat.

Aztán irány a Tower! Végigsétáltunk az olykor szűk folyosókon, a hatalmas termeken, bekukkantottunk a különböző szobákba, cellákba, vigyorogva hajoltunk közel a páncélokhoz, hátha találunk rajta valamit, ami arra utal, hogy használták is. Élveztük, ahogy visszarepültünk a középkorba, Gilbertből újra előtört a teuton lovag, az öccse csak a fejét rázta és sóhajtozott, hogy ne kezdje újra…

Aztán… indulás haza. A busz kivitt minket a vonatállomásra, ahol a táskáinkkal vártuk a vonatunkat, ami visszavitt minket az Akadémiához. Pontosabban Newcastlebe. Végül felpakoltuk a cuccainkat a tartókra és lerogytunk az ülésekbe. Fáradtak voltunk az egész napos sétálástól, jó volt végre leülni. Előkerültek az egyik kávézóban vett szendvicsek és italok is. Elindult a cserebere is, ha valakinek olyan csokija volt, ami a másiknak kellett volna hirtelen. Az innivalók is szájról szájra jártak, hangos röhögések közepette fogyott el több üveg kóla és Fanta. Igazából már nem is tudom, miről beszélgettünk, annyi minden hülyeség került szóba.

Épp csak leszálltam a buszról, mikor valaki a nyakamba vágódott.

- Lizzy! – rikkantotta Feliks boldogan és körém fonta a karjait.

- Szia Feliks! – karoltam én is át és felnevettem. – Hiányoztál!

- Te is nekem – kacagott, aztán rátért a lényegre: - Hoztál nekem valamit?

- Komolyan? Komolyan az ajándék fontosabb, mint én? – „szipogtam”, mire ő is lebiggyesztette az alsó ajkát letörölt egy láthatatlan könnycseppet a szeme sarkából.

- Sajnálom, hogy így kellett megtudnod, de ez az igazság – suttogta, olyan arcot vágott, mint valami szappanopera szereplő, mikor kiderül, hogy nem szereti azt, aki azt hiszi, hogy szereti. Hirtelen kirobbant belőlünk a nevetés és újra megöleltük egymást.

- Jó, hogy hoztam, majd odaadom, csak hadd vigyem már fel a cuccom.

Segített nekem és a lányoknak a holminkkal, aztán elővarázsoltunk mindent, amit vettünk. Ragyogott az arca, ahogy végignézte a szerzeményeinket, majd pedig a képek egy részét, amit a vacsorára hívó csengő szakított meg.

- Szerintem tudom, mivel fog telni a hétvége – kuncogott, aztán belénk karolt és elindultunk le vacsorázni.

---

[1] Oomph! – Wach auf! (Ford.: Ébredj fel! A játék közepén vagy)

[2] Élvezed a figyelmét, nem? (francia)

29. fejezet - Világnapok hete

Tavasszal a suli rendez egy úgynevezett világnapok hetét, amikor az azon a héten lévő világnapokat megünnepeljük a magunk módján. Idén ez március 20-tól 26-ig tartott.

Március 20-án volt a boldogság világnapja. Megnézhettük, hogy egyes országokban milyen a boldogság aránya (Magyarország elég hátul végzett…), illetve meg sem voltunk lepődve, hogy a dánok az első helyen vannak. Az osztálytársam Matthias vigyorogva ki is jelentette, hogy csak azért, mert ő ott él. A mellette ülő norvég és svéd jól tarkón csapta, de az ő kedvét ez nem szegte, tovább hencegett. És még azt hittem, Gilbertnek nagy az egója.

Volt egy kis motivációs előadás is a harmadik emeleten lévő előadóban, ami nem volt kötelező, de egészen sokan ott voltunk, majd pedig mindenféle játék volt, hogy „boldogok legyenek az Akadémia diákjai is.” Volt egy felfújható focipálya is, ami fel volt locsolva vízzel és szappannal, szóval csúszott. Mivel a fiúk túlerőben voltak, így alig bírtuk kivárni, hogy sorra kerüljünk. A végzősök a szokásos szövegükkel („mert mi végzősök vagyunk”) kezdtek, szóval megvártuk, míg legalább egyszer mindenki volt. Aztán a harmadikosok furakodtak be a nagyon hasonló mondatukkal („mert mi harmadikosok vagyunk”), szóval még egy órát vártunk. Nos, még jó, hogy Francis beállított a saját csapatukba, így nem kellett még egy évfolyamot megvárnom. Nem csak én, hanem Ludwig is beálltunk a trióhoz. Öten voltunk egy csapatban szemben pár osztálytársukkal. Az egyik srác röhögött is, hogy én mit keresek ott, egész addig, míg a csúszós talaj ellenére is ki nem cseleztem és lőttem egy gólt. Onnantól már nem mosolygott, hanem véresen komolyan vette a küzdelmet. Párszor elvágódtam, de hajtott a versenyszellem.

- Meine Liebe! – szólt rám Gil, majd passzolt. Átrúgtam a velem szembecsúszó védő lábai között, egyenesen Ludwighoz, aki rögtön be is rúgta a hálóba. Az idősebb németre mosolyogtam, aki örömkiáltást hallatott, keze végigsiklott a hátamon, egy dicséretet súgott a fülembe. A számba haraptam, akaratlanul is elpirultam.

Ennél jobban már csak akkor voltam zavarban, mikor az utolsó percnél jártunk. Minden erőnkkel azon voltunk, hogy egy utolsó gólt lőjünk. Egyik oldalamon egy ellenfél, a másikon Gilbert próbálta megőrizni az egyensúlyát, ahogy a labdát a kapu felé vezettem. Elrúgtam, pont egy pillanattal azelőtt, hogy a védő is megpróbálta volna eltéríteni a labdát, de így csak a lábamat lökte ki alólam. A hozzám legközelebb lévő személybe próbáltam kapaszkodni, és ez Gil balszerencséjére ő volt. Nem tudom mi történt, az biztos, hogy sikerült úgy fordulnia, hogy ő legyen alul. Épp akkor érkeztem a mellkasára, mikor a tanárnő megfújta a sípját, jelezve, hogy vége, bár majdnem elnyomta a csapattársaim kiáltása, mert sikerült gólt lőnöm. Gil mellkasán feküdtem, az arcom a szíve fölött pihent, hallgattam a heves dobogását. Zihálva kapkodta a levegőt, majd felkacagott.

- Nyertünk! – ezzel körém fonta a karjait.

Hallottam a lányok örömujjongását, az ellenfélnek szurkolók pfujolását. Még mindig nem mozdultam, ledermedve feküdtem rajta, nem tudtam, mit kéne tennem.

- Hé, meine Liebe, jól vagy? – simította végig Gil a nyakam és a hátam, fejét kicsit megemelte, hogy lásson. Az arcom ekkor felforrósodott, végre elég erő költözött a karjaimba ahhoz, hogy felnyomjam magam. Feltérdeltem és zavartan tekergetni kezdtem egy tincsemet, nevetni próbáltam, de mikor felnéztem elhallgattam. A német kicsit félrebillentett fejjel, halvány mosollyal figyelt, szemöldökét finoman felvonta, egyszerűen nem tudtam megfejteni a gondolatait.

- Nyertüüüünk! – csúszott végig mellettünk hason Toni, mire mindketten felnevettünk. Gilbert hirtelen a fülemhez hajolt.

- Szerintem oda fogom neked adni a pulcsimat. Hacsak nem akarod, hogy mindenki lássa a cuki csipkés melltartód – suttogta a fülembe, az én arcom meg pipacsvörös lett. Akaratlanul is lepillantottam. A zöld felsőmnek nem volt épp vastag az anyaga, szóval a fekete melltartó nagyon szépen kilátszott alóla. Kimásztunk a medencéből és átadtuk a helyünket a másik másodikos osztálynak. A tanárnő átadott nekünk egy-egy lapot, ami egy focilabdát ábrázolt. Nem tudtunk mihez kezdjünk vele, de nem dobtuk el. A karom magam köré fontam, hogy kevésbé látszódjon a fehérneműm, a lányok halkan kuncogtak rajtam. Hirtelen egy piros pulóvert terítettek a vállamra, azonnal tudtam, hogy kihez tartozik.

- Köszi, Gil – mosolyogtam rá. Kacsintott egyet és eltűnt a szurkolók között.

- Ó, odaadta a pulcsiját! – vigyorgott rám Katya, mire ismét elpirultam.

- Gyerünk a szobánkba, át akarok öltözni – sziszegtem.

Másnap legalább négy dolog világnapja volt, köztük a költészeté, a Down-szindrómásoké és a rasszizmus elleni küzdelemé. Szóval hétfő ellenére aznap nagyon pörögtünk. A folyosó ki volt tapétázva versekkel, szinte kényszeresen magyar költőket kerestem, találtam is vagy öt különbözőt, miután végignéztem a mi folyosónkat, és legalább ennyi lehetett a másikon is. A tanárok adtak nekünk feladatot szünetre: alkossunk háromfős csoportokat és keressük meg, hogy melyik versből van a sor, amit kaptunk. És aki megtalálja, az kap egy ötöst. Nos, mint már az előbb említettem, konkrétan kitapétáztak a versekkel. Szerencsére voltak olyan kedvesek, hogy csak az adott folyosóról kérdeztek.

...Und sagen sie das Leben sei ein Traum: das nicht;

A lányokkal végignéztük a kapott sort, megállapítottuk, hogy német nyelvű, szóval azonnal kutatni kezdtük a német nyelvű költőket. Rábukkantam a másodikos trióra is, akik kevésbé sietősen keresgéltek, mindhármuknak felcsillant a szeme, mikor megláttak.

- Meine Liebe, ez kinek a verse? – nyomott az arcomba egy papírt Gilbert. Gyorsan megnéztem, majd reflexből rávágtam, hogy Kölcsey. A Himnusz részletét már majdcsak tudtam. A srác ekkor kikapta a kezemből az én feladványomat. Meglepetésemre simán folytatta a verssort. – Ez Rilke. ...Und sagen sie das Leben sei ein Traum: das nicht; / nicht Traum allein. Traum ist ein Stück vom Leben. / Ein wirres Stück, in welchem sich Gesicht / und Sein verbeißt und ineinanderflicht…[1]

- Ó, köszi, Gil! – vigyorogtam rá és már keresni is kezdtem a barátnőim, hogy megtaláljuk Rilkét.

Becsengő előtt öt másodperccel rohantunk oda a tanárnőhöz a vers fényképével. Mosolyogva írta fel a noteszébe a nevünket és gratulált, illetve átadott három könyvet ábrázoló kis ábrát. Kérdőn forgattam a kezeim között, de nem kérdeztem rá, eszembe jutott, hogy előző nap is kaptam hasonlót, csak más mintával. Kérdezte, hogy hogyan találtuk meg, mire zavartan motyogtam, hogy egy könyvben olvastam még régebben és akkor megkerestem az eredetit és még emlékeztem rá. Megdicsért minket, majd visszavette a verssort. Láttam, hogy maximum három csapatnak sikerült rajtunk kívül, pedig volt annyi könnyítés, hogy a versek az írók vezetékneve szerinti abc rendbe voltak feltéve. Szóval, ha valaki megmondta az írót, akkor már könnyű dolgod volt.

Lehuppantam a padomba, aztán a barátnőimre vigyorogtam, mindhárman vállalkoztunk egy másik menetre a következő szünetben. Alig vártam az angol óra végét, aztán már fel is pattantunk, hogy új verset kérjünk. A tanár nevetett, mikor meglátott minket az óra végén az asztala mellett, mi voltunk az elsők abban a szünetben. Ezúttal egy angol nyelvű verset húztunk:

Quoth the Raven “Nevermore.”

Azonnal olyan ismerősnek tűnt! A lányok is azt mondták, hogy mintha már hallották volna, de nem tudták, hol. Hirtelen a homlokomra csaptam, majd közvetlen a folyosó közepére vezettem a lányokat, pontosabban Edgar Allan Poe-hoz. Felsikkantottak, Katya gyorsan lefotózta és már rohant is a tanárhoz, aki ledöbbenve meredt a képernyőre. Felmutattam a sort, valaki meg közölte, hogy ez túl könnyű volt. Visszatettem a kosárba, Lili meg húzott egy újat, közben Katya átvett fejenként egy-egy könyvecskét.

Eddig már volt két ötösünk, de a következő nagyon feladta a leckét:

Ansikte överdragert med lera.

- Ez milyen nyelv? – suttogta Katya, de mi csak a fejünket tudtuk rázni. Gondolkoztunk, hogy használjuk a fordítót, de a tanárok okosak voltak és lekapcsolták a WiFit, mobilnettel meg nem próbálkoztunk, mert rohadt drága lett volna. Szóval maradt az élő fordító. Arra már rájöttünk, hogy valami északi nyelv, szóval odamentünk az északi ötösünkhöz és megmutattuk nekik. A svéd srác, Berwald mondta el, hogy svédül van, de az írót nem tudta. Csalódottan mentünk vissza, csak random nézegetni kezdtük a svédnek tűnő verseket.

- Lányok! – sikoltotta hirtelen Lili. Mellé rohantunk. – Ez nem az? – bökött egy kicsit eldugott papírra. Valami Tomas Tranströmer írta. Gyorsan végignéztük, aztán felcsillant a szemünk. Ez volt az! Újabb fotó és már mentünk is tanárhoz, aki szerintem reménykedett, hogy ezúttal megfogott minket. Ettől függetlenül mosolyogva írt a nevünk mellé egy újabb strigulát. Tudtuk, hogy nem dogaértékű ötös jár a verskeresésért, de attól még beleszámított a jegyekbe! Már nem kértünk újat, két perc alatt biztos nem találjuk meg, ha valami lehetetlent, mondjuk egy koreai művet kapunk.

A következő szünetekben is játszottunk, de már nem az ötösért, hanem, mert jó muri volt. Még segítséget se kértünk, hanem csak megtippeltük a nyelvet és úgy kezdtük el keresni. A könyvek is egyre gyűltek. Ahogy láttam egyre kevesebben játszottak, csak a másik osztályból volt egy hármasfogat, aki minden szünetben jött. Benne volt a csapatban az a román srác is, akivel már az első hónaptól ki nem állhatjuk egymást, de fogalmunk se volt, hogy miért. Most is vetett rám egy szúrós pillantást, majd elvigyorodott, a törött szemfoga miatt olyannak tűnt, mint egy vámpír. Világosbarna, kicsit vöröses haját kisöpörte a szeméből, majd az egyik társának súgott valamit, de közben továbbra is engem figyelt.

- Ú, ez ukránul van! – ragyogott Katya arca, mikor meglátta az újabb sort. – És láttam is, mikor órák előtt megnéztem a verseket. Erre! – vezetett minket azonnal. Ez is meglett, még egy belefért. Most én húztam, reménykedtem valami könnyűben. Lehunyt szemmel nyitottam szét a papírt. Felkiáltottam örömömben. Ugyanazt húztam, mint Gilberték. Kölcsey – Himnusz! Azonnal elindultam a K betűs költőkhöz, fél pillanat se kellett, megleltük. Újabb vers. Ez is németül volt.

Alle Menschen werden Brüder,

- Mit jelent? – kérdeztem Lilit, aki gyorsan lefordította: minden ember testvér lesz… Összevontam a szemöldököm. Testvér lészen minden ember… Levegő után kaptam és gyorsan elénekeltem az Örömódának ezen sorát, csak magyarul. Így is értették, azt kezdtük találgatni ki írta. Beethoven zenésítette meg, de ki írta.

- Hallo, meine Liebe, hogy megy? – ölelte át a vállunk Gil.

- Ki írta az Örömódát? – szegezte neki a kérdést Katya, mire kicsit hátrahőkölt.

- Schiller – közölte még mindig döbbenten. A liechtensteini szobatársam felsikkantott és futott is keresni, közben csak azt hajtogatta, hogy „ténylegténylegtényleg”. – Ezt értsem úgy, hogy jól? – válaszolt a saját kérdésére.

- Igen, ez már szerintem a hetedik lesz. Vagy a nyolcadik. Nem tudom, nem számoltuk – vigyorogtam rá, neki meg felszaladt a szemöldöke.

- De szar valakiknek – röhögte el magát, aztán karba tett kézzel méregetni kezdett. – További sok sikert.

- Köszi – kuncogtam, majd a barátnőim után futottam, mert megtalálták a verset. Még mindig volt időnk egy másikra, gyorsan szerencsét próbáltunk. Ezúttal egy francia nyelvű idézetet húztunk ki a kosárból. A tanárnő meg is kérdezte, hogy mi hány ötösre hajtunk, mire mosolyogva közöltük vele, hogy mi már a harmadik óta nem az ötösért megyünk, hanem a kihívásért. Üzletet ajánlott: beír nekünk fejenként két témazáróval egyenértékű ötöst, plusz, ha mi szerezzük a legtöbb pontot, akkor kapunk egy szaktanári dicséretet is. Ez az ajánlat állt a másik csoportnak is. Egymásra néztünk és máris rohantunk keresni, futás közben majdnem fellöktük szegény Gilt, aki megkérdezte, hogy segíthet-e nekünk. A tanár legyintett, mondván csak nyugodtan, mire a német mögénk állt, a magasságából adódóan simán át tudott nézni Lili feje fölött.

Je suis François, dont il me poise

- Scheiße – sziszegte Gil, aztán gondolkozóba esett. – Pedig nem rég vettük, ez a vers memoriter is volt, de nem jut eszembe a neve. Argh! Francia voltam – megbántam nagyon – / Párizs szült, ott, hol Pontoise vagyon. / Egy jó öles kötéllel nyakamon, / Immáron seggem súlyát latolom – motyogta, majd ismét felmorrant. – François valaki. Egymásra néztünk.

- François – suttogtam, majd elindultam a folyosó vége felé. – Nem valami V betűs.

- De! Villon!

- Megvan! – szedtem elő a telefonom és lefotóztam a papírt. Vittük oda a tanárnak, pont abban a pillanatban, mikor becsengettek a hatodik órára, és ezzel véget is ért a verseny. Még megvártuk, hogy összeszámolja a pontokat, aztán kijelentette, hogy mi nyertünk. Átnyújtott nekünk ezúttal négy könyvet, hogy a segítőnknek is jusson. A román évfolyamtársam morgott valamit, ahogy a két haverja elrángatta, de szerencsére nem értettem. Átöleltem Gilbertet, mielőtt elindultunk volna le a következő óráinkra.

Délután a tanáraink a napéjegyenlőség és a planetáris tudat (vagy mi) világnapja miatt szerveztek egy kis ki mit tud-ot, amiben fontos szerepet kapott az egyensúly. Párokba kellett lenni, de Feliks Toris-szal volt, Lili Katyával, szóval már majdnem megkérdeztem Roderich-et, mikor egy bizonyos magát porosznak tartó német felbukkant előttem és megkérdezte, hogy leszek-e vele párban. Örömmel mondtam igent.

Az első feladat gyilkos volt. Már az első feladat! Félni kezdtem, hogy akkor milyen lesz a többi. Azon a gerendán kellet végigmenni, amin a tornászok szaltózni szoktak. Itt kettő ilyen gerendát tettek össze, kb. egy méterenként volt egy kis Földet ábrázoló kép, amiket csak akkor szedhetett fel a társ, ha a fennlévő már áthaladt fölötte. És persze nekem kellett felmenni. Remegtem azon a vacakon, és az egész vacak is remegett emiatt!

- Gil – nyüszítettem már akkor, mikor felálltam. Nagyon nem éreztem magam biztonságban rajta, és jövőre ezen mindenféle ugrásokat kellett volna csinálnom! Ha leestem, akkor elveszítettük a további Földeket.

- Nyugi, meine Liebe, itt vagyok melletted és elkaplak, ha leesnél – próbált biztatni, egyik kezét kissé felemelte, hogy elkapja a karom, ha dőlni kezdenék.

- És ha a másik irányba esek? – kérdeztem remegő hangon.

- Akkor gázban vagy, Liz – kurjantotta Alfred, a következő pillanatban Arthur lekevert neki egy taslit, pontosan Feliks után. Szegény amcsi csendben maradt egész végig ezután, inkább kortyolgatta a kóláját. Láttam a tömegben a román évfolyamtársamat, aki azt tátogta folyamatosan, hogy „ess le, ess le, ess le”, közben vigyorgott, mint a tejbetök. Seggfej. Inkább a gerendát kezdtem nézni. Óvatosan tettem egy lépést, a karjaimat kitártam oldalra, remélve, hogy egyensúlyban tart. A tesitanártól miért nem kapok ezért ötöst?

- Sehr gut – motyogta Gil mosolyogva, nem sokkal később fel is vette az első Földet. – Nagyon jól csinálod. Csak így tovább.

Kicsit felsandítottam, az első sorban meg is pillantottam Roderich-et, aki szinte gyilkosan nézte a mellettem haladó németet. Barna szemeit ezután rám szegezte, úgy éreztem, mellbe vág a csalódottsága, amiért nem vele alkottam párt. Kicsit összeszorult a torkom, de aztán megráztam a fejem és tovább akartam haladni, de majdnem rosszul léptem, az egyik lábam lecsúszott és térdre estem, ujjaim azonnal a gerenda köré kulcsolódtak. Még fent voltam. Még fent voltam…

- Meine Liebe – suttogta a társam elfehéredve, készen arra, hogy elkapjon, ha leesnék, ujjai a kezemtől és a hátamtól nagyjából egy centire álltak meg, ha megfogott volna, kiesünk. Rámosolyogtam és megpróbáltam felállni. Az első gerenda már megvan, jöjjön a második. Hallottam, hogy a barátaim és az osztálytársaim biztatnak. A második öt méter már könnyebben ment, mert tudtam, hogy Gil ott van mellettem és vigyáz rám. A végén szembeállt velem és megfogta a kezem, amíg leugrottam. – Ügyes voltál! – vigyorgott.

- Köszi. Irány a következő feladat!

- Jawhol! – szalutált.

A következő egy kis szelektív válogatós játék volt. Volt előttünk pár doboz, rajta egy jellel, ami mutatja, mit lehet beledobni, és kaptunk pár papírt, rajta pár képpel, amiket szét kellett osztani ezekbe a dobozokba. Gyors feladat volt, egyértelmű volt, hogy mit hova kell tenni. Két Földet kaptunk érte.

A harmadik játékot biztos az „Egy perc és nyersz”-ből szedték! Volt pár csavar és egy hurkapálcával kellett őket egymásra tenni. Ha hetet feltettél, kaptál Földet. Ha nyolcat, kaptál még egyet. És így tovább. Gil bevállalta, hogy ő ezt megcsinálja. Az ajkát rágva, lassan tette egymásra a csavarokat. Összesen háromszor próbálkozhattunk, szóval nagyon óvatosan kellett minden mozdulatot végrehajtani. Először a hetedik előtt dőlt össze. Másodszor már az ötödiknél. Harmadszor még figyelmesebben manőverezett. Meg is kaptuk az első Földet, majd a másodikat is, végül a harmadik is a miénk lett. Majd újra összedőlt, de azt már nem bánta, kilencet egymásra halmozott.

A negyediknél volt egymás mellett öt asztal, mindegyiken két tárgy. Ki kellett találni melyik az újrahasznosított. Kikerekedett szemekkel meredtünk a tárgyakra. Az elsőn a füzet volt. Feltűnt az egyik sarkában a három zöld nyíl, az újrahasznosítás jele. Egy Föld. A másikon két kabátot láttunk. Ezt nem találtuk el. A harmadikon két tányér volt. Gil nevetve emelte fel az egyiket, majd megforgatta az ujjai között. Azt tanácsolta, hogy nézzem meg jobban. Felkuncogtam, mikor észrevettem. Mozaikhatása volt, de nem gyári, hanem kézzel készített volt, CD borította. Ötletes. Újabb Föld a gyűjteménybe. A negyedik asztalon két tükröt találtunk. Mindkettő antik hatású volt, de az egyik bolti volt, míg a másik egy régi tükör egy kis decoupage ragasztóval és szalvétával volt felújítva. Föld. Az utolsó is feladta a leckét. És ez az utolsó bizonyította, hogy a tanároknak igenis van humora. Két szinte tökéletesen egyforma ruha volt kiállítva egymás mellett. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik lehet a „hamisítvány”, mikor Gilbert hirtelen hisztérikusan röhögni kezdett, még a könnyei is kicsordultak. Kérdőn néztem rá, nem értettem mi baja lett. A bal oldali ruhakölteményre bökött.

- Óvszer – nyögte ki két vihogás között. Kicsit közelebbről megnéztem és… tényleg. Éreztem, hogy lángba borul az arcom, a szám elé kaptam a kezem, hogy visszafojtsam a feltörni készülő kacagást. Megkaptuk az utolsó Földet is ennél a feladatnál és mentünk tovább.

Az ötödik, és egyben utolsó, egy kvíz volt az újrahasznosításról. Ott helyben ki is lett javítva, kaptunk még öt Földet (négy jó válasz után járt egy, huszonkettő lett jó a huszonötből). Mondták, hogy tartogassuk a Földeket vasárnapig, majd akkor kaphatunk értük valamit.

Gillel elfeleztük a Földeket, aztán úgy döntöttünk, felmegyünk az előadóba, ahol a Down-szindrómáról tartanak előadást. Ezúttal nem voltak olyan sokan, hiszen a legtöbben lent voltak. Még volt fél óránk a kezdésig, addig felkutattunk egy automatát és vettünk csokit, majd befészkeltük magunkat hátra. Halkan beszélgettünk, majd csendben végighallgattuk az előadást. Halványan, keserűen elmosolyodott, mikor arról beszéltek, hogy az emberek hogy néznek a Down-szindrómásokra. Hát, igen. Ő biztosan átérezte ezt. Átöleltem a fiút a sötétben, mire alig hallható kuncogás hagyta el a száját, karját finoman körém fonta, ujjai a vállam cirógatták. A háromnegyed órás beszéd végéig ültünk így, aztán mielőtt felkapcsolódtak a fények elengedtük egymást. Lesétáltunk az előadópulpitushoz, ahol az előadónő Down-kóros kislányával találkozhattunk, aki marha cuki volt. A nő mindenkivel váltott pár szót, aki odament, a kislánya is próbált beszélgetni velünk. Mikor meglátta a befont hajam kérni kezdett, hogy az övét is csináljam meg. Az anyukája szabadkozni kezdett és mondta, hogy biztos dolgom van, de megvontam a vállam és közöltem, hogy szívesen megcsinálom. Nem voltam olyan profi a fonásban, mint Lili, de megpróbálkoztam olyanra csinálni, mint az enyém. A barátnőm specialitása a holland fonás volt, nekem is nagyon tetszett, bár eddig még csak elmondta, hogy hogyan kell, én magam még nem próbáltam.

- Gil, szerinted? – fordultam hátra a némethez, aki az előadó padsorainak lépcsőjén ült. Felmutatta a hüvelykujját, mutatva, hogy jó. Gyorsan tekertem a fonat végére egy hajgumit. A kislány mosolyogva megköszönte, hogy megcsináltam a haját és megölelt. Nem bírtam megállni mosolygás nélkül.

- Mehetünk, meine Liebe? – kérdezte, ajkai halványan felfelé kunkorodtak. Bólogatva köszöntem el tőlük és a németbe karolva kimentem a teremből. Egész addig Gilbert karját szorongattam, míg az ebédlőhöz nem értünk, ugyanis időközben vacsoraidő lett. – Nagyszerű volt a délután, wa[2]? – vigyorgott a kantin bejárata előtt, meg is álltunk.

- Igen! Bárcsak többször lenne ilyen! – lelkesedtem azonnal.

- Ja. Bárcsak… - halkult el kicsit a hangja, tenyere végigsiklott a hátamon.

Másnap minden a víz körül forgott, ugyanis a víz világnapja volt. A délelőtt a szokásosan telt, délután volt megint program volt program hátán. Ezúttal négyfős csoportokat kellett alkotni, akaratlanul is Gilbertet kezdtem keresni, mikor láttam, hogy a barátnőim, Feliks és Toris összenéztek.

- Csak nem engem keresel? – suttogta a fülembe valaki, mire megugrottam. Megperdültem, szembetaláltam magam a szokásos kis trióval. – Csatlakozol hozzánk?

- Van más választásom? – sóhajtottam. Úgy tettek, mint akik elgondolkodtak, de végül megrázták a fejüket.

Ez a program az általános iskolás diáknapokra emlékeztetett engem. Voltak mindenféle minifeladatok, közben kérdésekre kellett válaszolni és gyűjtöttük ezúttal a vízcseppeket. A legjobb az volt, mikor a fekvőtámaszt kellett csinálni. Pont egyszerre értünk oda a Tengelyhatalmakkal (aka Ludwig, Feli, Kiku és Lovino), a két Beilschmidt pedig rögtön vállalkozott a feladatra. Igen, kitaláltátok, testvéri verseny következett. Egyik sem akarta feladni, mi már majdnem untuk. Összenéztünk Lovino-val, majd egyszerre léptünk rá a két német hátára és nyomtuk le őket. Valószínűleg jövőre is ott lettünk volna, ha így folytatják. A többiek felnevettek. Mivel öt után járt egy csepp, ezek meg csináltak vagy harmincat, így jól begyűjtöttünk.

- Meine Liebe, it wasn’t awesome – morogta Gil, mikor elindultunk a következő helyszínre. Rávigyorogtam, remélve, hogy megbocsát. Csak halványan elmosolyodott és felsóhajtott, amiből tudtam, hogy spongyát rá.

A végén ott álltunk egy csomó vízcseppel, már azt se tudtuk, hogyan fogjuk annyi volt.

Másnap volt Feliks-szel a kedvencünk: a lengyel-magyar barátság napja és egyben a mi barátságunk évfordulója is! Csokival vártuk egymást az ebédlőben, majd megölelgettük a másikat.

- Már három éve, Bözsi – szorongatott meg vigyorogva.

- És csak emiatt nem nyírlak ki, mert lebözsiztél, Feliks – fontam én is szorosabbra a karjaim körülötte, mire halkan nevetni kezdett.

- Mi van itt? – kérdezte Matthias, ahogy elhaladtak mellettünk. – Kinek van szülinapja? Vagy milyen világnap van, ha már világnapok hete? – kíváncsiskodott tovább a dán.

- Ma van a lengyel-magyar barátság napja – közölte a legjobb barátom vigyorogva, meglengette a srác előtt a csokiját, akit rögtön az édesség kezdett érdekelni, nem a világnap. Kék szemei úgy követték a táblát, mintha ráragadtak volna. Ekkor a norvég megragadta és elrángatta tőlünk minden szó nélkül, mi meg felvont szemöldökkel néztünk utánuk. A dán hadart valamit a saját nyelvén, amiből kiértettük a „chokolade” szót. Végül csak egymásra pillantottunk és megállapítottuk, hogy őrültek az osztálytársaink.

Délután nagy sajnálatunkra nem a számunkra fontos világnap volt középpontban, hanem a meteorológiai világnap. Feliks-szel majdnem úgy döntöttünk, hogy aznap nem veszünk részt, helyette pedig egyedül ünnepelünk, de aztán láttuk, hogy milyen feladatok vannak. Gondoltuk gyerekjáték lesz szerezni néhány hőmérőt ábrázoló lapot, úgyis kapunk értük valamit a hét végén. Most egyéni verseny volt, de mi együtt mentünk mindenhova, egy idő után a lányok is csatlakoztak hozzánk. Épp az egyik állomáshoz mentünk, ahol megpillantottam Gilbertet és a két szobatársát. A német mögé osontam és sikerült majdnem kiugrasztanom a bőréből, amit Feliks egy hangos, gonosz röhögéssel díjazott. Hirtelen szembetaláltam magam az albínó morcos kékes-lilás szemeivel, kezeit mélyen a fekete farmere zsebébe dugta.

- A szívbajt hoztad Nagyszerűségemre, meine Liebe – morogta. Átlestem a válla fölött és megkérdeztem itt mit kell csinálni. Le kell fújni minden kártyát a rajztábláról a lehető legkevesebb idő alatt. Egy kivételével. Öt embert néztem meg, senkinek se sikerült, ők füstölögve mentek egy másik állomáshoz, ahol nagyobb sikert arathattak. Ezután sikerült egy végzősnek, majd pedig Xiának. Roderich is próbálkozott, a szemem sarkából láttam, hogy Gil végig gonosz vigyorral figyeli a végül elbukó osztrákot. Végül ő maga is jelentkezett. Ott állt, kezében a táblával, szemeit a tanárra szegezte, aki újraindította a stopperét. Az biztos, hogy ügyesen csinálta, csak akkor lett óvatosabb, mikor alig maradt öt kártya. És valahogy sikerült kimanővereznie, hogy végül csak egy maradjon. Megtapsoltuk, mikor színpadiasan meghajolt, arcán egoista mosollyal. Segített a tanárnak felszedni a kártyákat, majd elindult vissza hozzánk, kezében három hőmérővel a rekordidőért. Ahogy láttam senki sem akart/mert jelentkezni. Úgy döntöttem, akkor én vállalkozom. Tudtam, hogy nem fogom olyan jól csinálni, mint ő, de egy próbát megér. Igyekeztem hasznosítani azt a módszert, amit ő használt, a végére én viszont óvatosabb voltam. Az utolsó előtti a világért nem akart lerepülni, mérges is voltam rá, két fújás közé már beszúrtam egy-egy magyar káromkodást is. Végül egy „bazd meg” hatásosnak bizonyult, csak egy kártya maradt a táblán. Végre! Meglengettem a papírjaimat, ahogy közeledtem a barátaimhoz.

- Ahogy láttam, Nagyszerűségem adott neked egy-két tippet a megoldással kapcsolatban, meine Liebe – vigyorgott Gil, mint a tejbetök. Bólogattam, aztán puszit nyomtam az arcára a segítségért. Szemei kissé kikerekedtek, a mosolya az arcára fagyott. Kuncogva intettem a többieknek, hogy menjünk. Hirtelen felharsant Toni és Francis nevetése, nem bírtam ki és hátrapillantottam a vállam felett. Gilbert épp tűzvörös arccal sziszegett hozzájuk, próbálta elérni, hogy elhallgassanak. Ekkor észrevette, hogy őt figyelem, ha lehetséges még több vér futott a fejébe, elfordult, hogy ne is lássam. Én is nevetni kezdtem, aztán belekaroltam Feliks-be és Lilibe, majd elindultam.

- Szerintem jobb is, hogy elmegyünk, még a végén Beilschmidt agyvérzést kap, annyi vér lesz a fejében. Bár amilyen üres a feje szerintem elfér ott az a vér – mondta gonoszan a lengyel, mire kicsit a karjába csíptem. Ne legyen már gonosz!

- Gyerünk Katya, menni fog – mosolyogtam rá. Visszatértünk a kártyalefújós feladathoz, az ukrán barátnőm összeszedett elég bátorságot és levegőt, hogy megpróbálja. Hirtelen két kar fonódott körém, a mellkasom előtt összefont kezeimet hozzám szorította, szinte moccanni se bírtam. A valaki az állát a fejem búbjára támasztotta, kicsit ringatni kezdett. A sápadt karokról felismertem azok tulajdonosát. Most rajtam volt a sor, hogy elpiruljak.

- Minden kibaszott feladatot elbasztam, ami ezután jött – morogta, aztán mélyet sóhajtott, homlokát a vállamnak döntötte.

- És most kell valaki, akit ölelgethetsz? – kérdeztem, közben az egyik kezem próbáltam kiszabadítani. Aprót bólintott.

- Te vagy az egyetlen, aki hagyja és lány – jött a válasza, nekem meg sikerült az egyik karom kirántani a szorításából, kicsit megsimogattam az arcát. Kuncogva bújt még jobban hozzám, mellkasa teljesen a hátamhoz simult, a tarkómon éreztem a lélegzetvételét, minden apró szőrszál égnek meredt a nyakamon, próbáltam a hátamon végigfutó érzésnek ellenállni. Nem tudom miért, de csalódottnak éreztem magam, mikor alig fél perc múlva elengedett.

- Sikerült! – jött hozzánk vissza Katya, arca ragyogott, ahogy boldogan meglengette a hőmérőket. – Ez egy tök jó nap volt!

- Már akinek – műszipogott Gilbert, mire egy olyan pillantást vetettünk rá mindannyian, mintha azt mondtuk volna, nőjön fel.

Huszonnegyedikén volt a Föld órájának napja, ami azt jelentette, hogy megint a Föld körül forgott minden! Igen, visszatértünk a geocentrikus világképhez. Nos, a Föld órája este fél kilenctől volt fél tízig, amikor lekapcsolták a teljes világítást a suliban, így volt bőven időnk, ezúttal nem nagyon vettünk részt a délutáni programokon, inkább kimentünk pizzázni a lányokkal, Feliks-szel és Toris-szal. De mivel páratlanul voltunk, ezért nem annyira sikerült elfelezni a pizzákat. Meg is jegyezték, hogy el kellett volna hívni még valakit, a valakivel pedig közölték, hogy Gilbertre gondoltak. Kikértem magamnak, hogy mégis miért kellet volna a szaros németet elhívni. Hangosan felnevettek, én meg morogni kezdtem.

Épp a pizzámat rágcsáltam, mikor észrevettem a semmivel sem összekeverhető triumvirátust, a kaja megállt a számban. Ahogy láttam ők is megdöbbentek, hogy mi ott vagyunk, de aztán elvigyorodtak és leültek az asztalunkhoz. Szerencséjükre az egyik legnagyobb asztalnál ültünk, még bőven odafértek. Ki lehet találni, hogy ki ült le mellém és próbált lopni az ételemből. Sikeresen. Szúrósan meredtem rá, mikor beleharapott a szeletbe, de ahogy láttam nem igazán érdekelte, hogy az az ÉN ételem, ő tovább eszegetett. Seggfej.

- Ne légy morci, Bözsi – vigyorgott rám Feliks, mire megmutattam neki, hogy milyen szépen tudok nézni, miközben arra gondolok, hogy visszarúgom őkegyelme hátsóját Varsóba. Gilbert újabb szeletet akart lopni, de ezúttal teljes erőbedobással akartam megakadályozni. Nehogymár! A lányok az arcukat a kezük mögé bújtatták, úgy nevettek, a lengyel arcán ott ült egy tipikus mindentudó kifejezés, a többi fiú pedig szórakozottan nézett minket. Sikerült a német kezéből kiszednem a szeletet, ő meg gondolt egyet és elvett egy másikat, amit tátott szájjal, felháborodva bámultam. Ki fogom nyírni.

- Nyugi van, meine Liebe, majd te is kapsz az enyémből, csak éhes vagyok – kuncogott rajtam csillogó szemekkel, aztán előre fordult és enni kezdett. Én is ezt tettem, kicsit elfordultam tőle, hogy aztán szembetaláljam magam az áruló barátnőimmel. Hogy hagyhatják, hogy ezt csinálja velem? Hirtelen egy étlap jelent meg előttem, Gilbert arra utasított, hogy válasszak valamit, lehetőleg olyat, ami mindkettőnknek ízlene. Egy ideig bámultam a pizzák neveit, majd ráböktem a legegyszerűbbre: kukoricás. Bólintott, aztán mikor felbukkant a pincér azt kért.

Egy óra múlva mindenki jóllakva ücsörgött az asztalnál, az üdítőinket kortyolgattuk. Nevetés közben hátradőltem, ekkor tűnt fel, hogy Gil karja egész végig a pad háttámláján pihent, ebben a pillanatban pedig átölelte a vállam, miközben a többiekkel szinkronban ő is kacagott. Hagytam magam, gondoltam, miért ne…

Annyira bele voltunk merülve a beszélgetésbe, hogy elfelejtettünk visszamenni vacsorázni. Hoppá. Nos, nem sajnáltuk, megérte szerintem. Sokat nevettünk a körülöttünk ülők nagy örömére, beszélgettünk mindenről, kiparodizáltuk néhány tanárunkat (miután megbizonyosodtunk, hogy nincsenek a közelben), aztán pedig elmentünk sétálni. A parkban hülyültünk, a még nem működő szökőkút szélére ültünk le, mindenki látott mindenkit. Azt hittük senkinek sem hiányzunk. Hát… tévedtem.

- Elizabeta – állított meg Roderich, mikor be akartunk menni a kollégiumba. Kérdőn meredtünk rá mindannyian, de szinte mindenkinek más érzés is bújkált a tekintetében. – Beszélhetnénk?

- Öhm. Persze? – fontam fel kissé a szemöldököm, nem értettem mi van hirtelen. Miről akar beszélni most, amit nem tudott egész nap elmondani? A többiekre néztem, a fejemmel intettem, hogy menjenek csak. Az osztrák megvárta, míg mindannyian bemennek, csak aztán kezdett bele.

- Befejeznéd? – suttogta, hangjából kiéreztem a színtiszta dühöt. Kérdőn meredtem rá. Micsodát? – Ne játszd az ostobát, Elizabeta. Szakítottunk, értem, de tényleg muszáj Gilbertre ráakaszkodni, hogy tudasd velem, most már vége?

- Te miről beszélsz, Roderich? Azt hiszed, féltékennyé akarlak tenni? Ne nevettess már! Gilbert egy jó barátom, miért bűn, ha vele vagyok? Nem vagyok ennyire gyerekes, remélem, ezt belátod – mondtam sértett hangon és beviharoztam a koleszba. A lányok látták rajtam, hogy nagyon pipa vagyok, óvatosan kérdezgették, hogy mit mondott az exem. Először csak egy fujtatás volt a válasz, aztán elmondtam nekik, hogy azt hiszi, azért lógok Gilberttel, mert féltékennyé akarom tenni. Egy igeig kerek szemekkel meredtek rám, majd felnevettek. Döbbenten ültem az ágyamon pár pillanatig, de ahogy néztem őket, nekem is nevethetnékem lett a helyzet miatt.

Ez nagyon hülye gondolat volt Roderich-től. Miért pont Gilberttel akarnám féltékennyé tenni? Oké, ők ősi ellenségeknek gondolják magukat, de amúgy ez abszurd. Amúgy sem használnék ki senkit ilyen gyerekes, önző célokra. Főleg nem Gilt. Ő aztán végképp nem érdemelné meg ezt. Ő tényleg mellettem állt végig és segített, pont úgy, mint a többi barátom, szóval szerintem mondhatom, hogy ő is a barátaim táborát erősítette. Ő legalább nem akart elszakítani a többiektől, segített nekem mindenben, amiben tudott, nem várta el, hogy mindig vele értsek egyet, sőt, szerintem élvezte, mikor veszekedhetünk dolgokon.

Katya hirtelen átölelt egy „ó, Lizzy” felkiáltással, én meg észrevettem, hogy sírok. Lili leült a másik oldalamra és ő is átkarolt.

Szombat volt, a világnapok hetének utolsó napja. Páran előző nap délután elmentek, akik otthon akarták tölteni a húsvétot, így a hét utolsó napjára eléggé megfogyatkoztunk. Mi a füvön ültünk, szívtuk magunkba a D-vitamint, végre felvehettem a térdnadrágom, már elég meleg volt hozzá. A tanárok egy része is elutazott a családjához, főleg azok, akik alapjáraton nem angolok voltak. A következő hét tavaszi szünet volt, szóval pihenhettünk, ahogy akartunk még annak ellenére is, hogy már ez a hét se volt túl tanulós.

Kiderült, hogy mit jelentenek a hét közben kapott kártyák: be lehet őket váltani különböző dolgokra, amiknek különböző az ára. Például 10 darabért kapsz egy ötöst abból a tantárgyból, amit választasz. Ez azoknak jó főleg, akik javítani akartak. Másik: kettő darabbal ki tudod magad húzni egy felelésből, ha éppen nem tanultál. Hárommal „igazolhatsz” egy késést. Meg volt még egy csomó lehetőség. Mind kaptunk egy-egy listát, hogy mire lehet őket beváltani. Megszámoltuk, hogy mennyit gyűjtöttünk: volt legalább 50. Gillel röhögtünk, hogy irány a matektanár, kérjük az ötöseinket, Katya meg azt számolgatta, hogy hogyan ossza be tesiórákra, mert volt egy olyan opció, hogy könnyített tesi cserébe öt darabért.

Nyújtózkodva dőltem kicsit hátra, neki egyenesen a mögöttem ülő lábszárának, amit ezután háttámlának használtam. Éreztem, hogy halványan elvigyorodik, mire hátradöntöttem a fejem és rámosolyogtam.

- Elvagy, meine Liebe? – kérdezte, közben felnyúlt és megpöccintette az orrom. Bólintottam egyet, aztán előre kezdtem nézni, mert a tanárok egyike épp magyarázta, hogy mit csinálhatunk a tavaszi szünetben. Volt pár lehetőség, hogy hová lehet elmenni, a legtöbb program egynapos volt, csak egy vagy kettő volt, ami két napot foglalt magába. Elég olcsók voltak ahhoz képest, gondolkoztam, hogy felhívom anyát, hogy elengednek-e valamelyikre. A kétnapos tetszett volna. Londonba mentünk volna el. Már láttam repülőről, de úgy szét sosem tudtam nézni. Kíváncsi voltam. – Érdekel valamelyik program? – hajolt hozzám Gil, mint aki olvasott a gondolataimban. Csak bólintottam, ő meg óvatos mosollyal megkérdezte, hogy Londonon gondolkozok-e. Ismét csak biccenteni bírtam. A fülembe kuncogott, aztán újra hátradőlt, karjaival kitámasztotta magát a háta mögött. Arcát a nap felé fordította, a napszemüvegével az orrán dúdolgatott. Hirtelen rám nézett és elvigyorodott. – Győzd meg a szüleidet, én majd vigyázok rád Londonban, meine Liebe.

---

[1]„És azt mondják, az élet álom: nem az; / nem álom csupán. Az álom az élet része. / Egy zavaros rész, melyben az arc és a lét / összeakaszkodó, sűrű fonadék (nem saját fordítás, ez az idézet a Silber – Az álmok első könyve című könyvben is szerepelt, onnan vettem)

[2] Nem igaz? (német –berlini dialektus)