Amíg a való életben elkezdődött az iskola, addig az Akadémián is véget ért a tavaszi szünet, mindenki visszacsöppent a szürke hétköznapokba. Vagyis, annyira még sem szürke az élet, mert mindig történik valami, legalábbis Lizzy életében biztosan.
----------------------------------
 |
| forrás |
Gilbert
egész nap olyan furcsának tűnt, mikor láttam, bár erre nem igazán volt aznap
lehetőségem. Egészen utolsó óra utánig, mikor konkrétan leütöttem az ajtóval.
Igen, ismételten. Mondjuk akkor ez így eszembe se jutott, hanem megrettenve
kaptam a szám elé a kezem és azonnal leguggoltam a némethez, aki a homlokát
dörzsölgetve sziszegett. Elhúztam a kezét az útból, hogy lássam, történt-e
valami, az ujjam finoman végighúztam a helyen, ahol megütötte, pont, mint ő az
első összefutásunk alakalmával. Ahogy láttam egy kis pirosságon kívül nem
igazán volt baja. Összeszorított szemmel nyöszörgött a földön, kellett neki és
nekem pár másodperc, mire felfogtuk, hogy mi is történt.
- Minden
oké, Gil? – kérdeztem meg azért mégis, nem akartam, hogy bármi legyen. Lehunyt
szemmel ült egy pillanatig, mielőtt megszólalt, valószínűleg ő is biztos akart
lenni abban, hogy tényleg minden rendben.
- Öh… Ja. Asszem’ – motyogta, majd
megdörzsölte a halántékát a jobbjával. Segítettem neki felállni, miután kicsit
magához tért, de azért továbbra is fogtam a karját, ha esetleg agyrázkódása
lenne vagy megszédülne, de szerencsére semmi ilyen nem történt. Felpillantottam
rá, azonnal feltűnt, hogy valami mégsem stimmel. Próbált „nincs semmi bajom,
nyugi” mosolyt villantani rám, de a szemei nem hazudtak. A szemei, amik
mutatták, hogy tényleg nagyon nem oké a dolog.
- Öööö….
Gil? – kezdtem, amire egy „ja?” jött válaszul. Hiába próbált úgy tenni, mintha
semmi sem lenne, nagyon árulkodó volt az erőltetett jókedve. Elég feltűnő volt
emellett az is, hogy láthatóan nem lát semmit. Ellenben velem, ő nem szokott a
folyosó szélén közlekedni, szóval egyedüli oknak azt gondoltam, hogy a
biztonság kedvéért ment ott, mert rohadtul nem látott el az orráig sem. – Hol a
kontaktlencséd?
- Mi ez a
hülye kérdés, meine Liebe? Hol lenne? – nevetett, de mikor érzékelte, hogy nem
veszem be, elkomorodott, kissé összegörnyedt, vállai előreestek, fejét
leszegte. – A lefolyóban.
- HOL? –
akadtam ki. Hogy került az a lefolyóba? Mi a fenét csinált már? Kiült az arcára
egy kis bosszúság, hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a hanglejtésem vagy a
történtek miatt. Reméltem, hogy az utóbbi. Mély sóhajt hallatott és beszélni
kezdett, gyorsan rájöttem, hogy tényleg a történet miatt mérges egy kicsit.
- Az a
marha Francy-pants meglökött, mikor be akartam tenni reggel. Sikerült levernem
a kontaktlencsetartót és mindkét lencse lement a lefolyón…
- Ó, te
szerencsétlen – sóhajtottam magyarul és megdörzsöltem az arcom, mielőtt ismét
felnéztem volna. Ő az arcom figyelte, vagy legalábbis felém nézett, ha nem is
látott teljesen. – Van tartalék szemüveget vagy lencséd?
- Van
szemüvegem…
- Szuper!
Akkor gyerünk! Visszakísérlek a koliba. De várj, akkor miért nem vetted fel?
- Mert
gőzöm sincs, hol van…
- GILBERT!
- Mein Gott!
Rosszabb vagy, mint Mutti! – húzódott
kicsit hátrébb a hangom hallatán, egyenesen neki egy szekrénynek, persze a
lakat meg beleállt a hátába. Az ütést kezdte dörzsölni, közben hangosan
sziszegett. – Scheiße!
- Gyere, te
béna – karoltam bele és elkezdtem vezetni a folyosón, ő meg papolni kezdett
arról, hogy nem béna, csak Fortuna szeret cseszekedni vele, mire kijavítottam
magam úgy, hogy akkor ő konkrétan szerencsétlen. Ez még kevésbé tetszett neki.
Szerencséjére már nem kellett lépcsőzni a suliban, csak a koliban, egyik kézzel
belém kapaszkodott, a másikkal a korlátba. Léptei az elején még óvatosak
voltak, aztán kezdett belejönni a dologba. Talán ez volt a baj, mert az utolsó
foknál felbukott és elterült a földön. Cifra káromkodások közepette
tápászkodott fel, szidott mindenkit, aki hirtelen az eszébe jutott. Mosolyogva
öleltem át megint a felkarját és magam után húztam, vigyázva, hogy ezúttal ne
essen fel semmiben, mert úgy láttam, a gravitáció nem a barátja. Poénból
oldalra húzott egy kicsit, mire talán egy pöppet nagyobb erővel húztam vissza,
mint kellett volna, mert akkor meg rám akart esni, persze hangos röhögés
közepette. De vicces kedvében volt ahhoz képest, hogy semmit se látott…
A
szobájukba mentünk, segítettem neki feltúrni a cuccait, majd egy idő után
csatlakoztak hozzánk a haverjai is, a francia próbált nem közvetlenül a német
másfél méteres körzetébe kerülni, bár azon a pár négyzetméteren ez elég
nehézkes volt. Végül Tonival úgy döntöttünk, hogy beülünk közéjük, hogy ha
Gilbertnek bekattanna valami, akkor meg tudjuk állítani. Mondjuk a német egy
olyan zenét énekelgetett magában, amit valamennyire értettem, bármennyire is
németül volt és nagyon az ölésről volt benne szó, szóval Francis egy kicsit be
volt végig ijedve.
Szinte
mindent átnéztünk, de sehol se találtuk meg a sötétkék szemüvegtokot. A
gardróbjuk is teljesen ki volt pakolva, akárcsak az íróasztalok, hátha valahogy
oda keveredett be. Még az ágyak alatt is átnéztük, olyan dolgokra bukkantunk,
amikre egyáltalán nem számítottunk. Több hetes szendvics (blah), jegyzetek,
pengetők tömkelege (Toni hihetetlenül boldog volt), elszáradt rózsák (Francis
már nem annyira volt boldog), meg sok minden apróság. Minden, ami eltűnt az
eddigi tanév – vagy talán az előző – alatt, kivéve, amit tényleg kerestünk. Gil
káromkodva dőlt neki az ágyának és egy mélyet sóhajtott. Kérdeztem, hogy mikor
lesz új lencséje. Mondta, ha meglenne a szemüveg, akkor máris menne és venne,
de így majdnem vakon nem akar kimenni a városba.
Kopogás
szakította félbe a kutatást. Ludwig lépett be, azt akarta megtudni, mi volt a
bátyjával egész nap, amiért olyan furán viselkedett. A másik csak ártatlan
mosolyt villantott rá, szemeit lehunyta, nehogy az öccse rájöjjön a dologra.
Persze nem lehetett ilyen könnyen megvezetni, a hatalmas rumli egy kicsit
árulkodó volt.
-
Kontaktlencse? – csak ennyit kérdezett.
- Baszd
meg, hogy mindenki ilyen gyorsan rájön, kivéve a tanárok – mondta továbbra is
vigyorogva, kissé magas hangon, aztán a mondat végére az arckifejezése fintorba
váltott, hangja visszamélyült. És ugyanezzel a lendülettel a vállamra is
borult. Ludwig visszament a szobájába, majd a keresett tárggyal tért vissza.
Kerek szemekkel néztünk a fiatalabb németre, aki belenyomta a bátyja kezébe a
tokot. – Hogy kerül hozzád?
- Majdnem
otthon hagytad a téliszünet végén, ezért én raktam el, aztán meg mondtam NEKED,
hogy nálam lesz, mert itt biztos el fog tűnni vagy baja lesz.
- Tényleg!
– jött rá, mire én és a másik két srác is felmordultunk. Ekkora idiótát!
Gyorsan kivette a szemüveget és feltette. Még mindig furcsa volt így, de jól
állt neki! Gyorsan feltápászkodott, majd előkereste a pénztárcáját a ruhahalom
legaljáról. – Remélem, van olyan lencse, ami nekem kell – morogta inkább
magának, mint nekünk.
- Hányas
kell? – kérdeztem, mire Ludwig visszanyelt egy nevetést, az idősebb arcára
pedig fintor ült ki.
- Mínusz 10
– közölte egy kis időhúzás után, úgy, mintha valami kínos dolgot kéne
elárulnia.
- Hányas? –
mondta velem egyszerre Toni és Francis is.
- Hanyagoljuk
a béna vicceket arról, hogy vaksi vagyok, ja? – legyintett, aztán felállt. A
fiúk felröhögtek, csak Gilbert arcán maradt meg a morcos kifejezés, de az
lassan mosolyba váltott, mikor rám pillantott. Kinyújtotta felém a kezét. –
Eljössz velem?
- Hová?
-
Kontaktlencsét venni! – lengette meg a tartót, amiből reggel kiestek az
említett tárgyak. – Nem tudok várni két hetet, amíg megjön az új. Utálom a
szemüvegem. Reméljük, van tartalékon nekik ilyen dioptria…
- Mi az,
hogy nincs? – hidalt le már az optika előtt, mikor a boltos már nem hallhatta
annyira. – Oké, biztos nem sok embernek van egy ekkora városban ilyen szar
szeme, mint nekem, de mi az, hogy nincs? Most mit csináljak két hétig? –
biggyesztette le az ajkát, kérdőn meredt rám, mintha én tudtam volna a
megoldást, de sajnos csak azt tudtam neki mondani, mint az optikus: hordja a
szemüvegét. Vékony, kisfiús hangon ismételte újra el, hogy ő utálja a
szemüvegét, épp csak nem kezdett el hisztizni.
- Jaj, Gil,
nyugi! Túléled! Nagyszerű vagy! – simogattam meg a karját, amivel egy kicsit
feldobtam.
- Jaaa!
Nagyszerű vagyok még szemüvegben is, ez nem ront semmit a tökéletességemen. Bár
ezt eddig is tudtam.
Egoista
barom… De attól még nevettem. Rám villantotta a legrosszfiúsabb mosolyát, aztán
felajánlotta, hogy esetleg elmehetnénk valahova enni. Rákaptam az ötletre, mert
éhes voltam, az ebéd valahogy nem akart lecsúszni. Beültünk egy pizzériába,
elfeleztünk egy kukoricás pizzát. Már egészen jó idő volt, így április végén,
így kint ültünk le, nem zavart az idősebbek „mit képzeltek, hogy kézzel esztek”
nézése, csevegtünk és nevettünk, sőt egyszer egy kukoricaszemet is az arcának
dobtam, amit egy felháborodott kiáltással fogadott, majd visszaadta.
Ahogy
elnéztem, tényleg idegesítette a szemüveg, állandóan le akart csúszni az orrán,
ő meg egyre idegesebben tologatta fel, végül aztán lekapta és letette maga
mellé. Inkább nem lát, de neki már elege van. A kontaktlencsék hiányát pedig
abban láttam meg leginkább, hogy sokat hunyorgott, a fény bántotta a szemét,
így hogy már nem védte a színes lencse. Azt mondják, a kék és a zöld szeműek
szeme már sokkal fényérzékenyebb, mint a barna szeműeké, hát még ő így, hogy
pigment sincs a szemében!
Gil
kiöltötte rám a nyelvét, mikor valamit beszóltam neki, majd lecsapott velem egyszerre
az utolsó szeletre. Páratlan számú szelet volt, nem tudtuk, kié is legyen.
Mindketten összehúztuk a szemünk, nem akartuk feladni. Kissé magam felé húztam,
mire megismételte a mozdulatom. Közölte, hogy rossz úton járok, de ezzel nem
vette el a bátorságom, hanem visszafeleseltem, hogy ő is. Gonosz vigyor ült az
ajkaira, elővillantak fehér fogai, kicsit erősebben húzta magához az ételt, pár
kukoricaszem leesett. Nem hagytam annyiban a dolgot, hasonló cselekedettel
feleltem a próbálkozására.
Fél óráig
marakodtunk így a pizzán, aztán egyszer csak mindketten megrántottuk. Kicsit
egyenetlenül és egyenlőtlenül, de elszakadt. Vigyorogtam, mert nálam volt a
több.
- Not awesome! – motyogta, aztán
beleharapott a sajátjába. Felkacagtam és enni kezdtem, már majdnem csak a széle
volt meg, mikor (bár egy kicsit gúnyosan) de felajánlottam neki, hogy kéri-e.
Kapott az alkalmon és kivette a kezemből a maradékot, majd elrágcsálta. Azt
mondta, úgyis a széle a legjobb az egészben.
- Akkor
mikor legközelebb jövünk, én megeszem a belsejét, te meg megkapod a szélét, jó
lesz? – alkudtam jókedvűen, mire mosoly húzódott az arcára.
- Ha lesz
legközelebb, meine Liebe.
- Naná,
hogy lesz Gil – nevettem rá és belekortyoltam a kólámba. Fülig érő mosoly lett
a válasza.
- Awesome!
- Milyen a
szemüveges lét? – mosolyogtam rá másnap, mire vágott egy fintort.
- Az első
tizennégy évben se volt jó, most sem az. Nem is értem azokat, akik csak
divatból hordják – morogta, közben feltolta az orrán a szemüvegét és nekidőlt
az egyik szekrénynek. Pontosabban az enyémnek, elzárva a benne lévő könyveket,
amik kellenének. Figyelmeztetően szóltam rá, de ő csak vigyorgott és kérdezte,
hogy mi kéne. A fenyegetés nem vált be, még a serpenyő említésére se rezzent
össze. Vagy nagyon merész, vagy nagyon hülye kedvében volt. Talán mindkettő. Az
egyennadrágja zsebébe süllyesztette a kezét, fejét oldalra döntötte, a vörös
szemek kíváncsian csillogtak a zöld tükröződésű lencsék mögött. – Milyen órád
lesz? – kérdezte, húzva az időt, ami nekem per pillanat nem igazán volt. A
tanárnő felmérődogát akart velünk íratni németből, én meg még át akartam nézni.
- Német, és
most: hess! – tettem a mellkasára a kezem, hogy ellökjem.
- Hmm… Nein!
- Gilbert!
Hirtelen
rákérdezett egy olyan szóra, amit pont át akartam nézni még utoljára. Furcsa,
de azonnal beugrott. Egy rövid párbeszédet kezdeményezett. Egészen jól ment,
csak itt-ott kellett kisegítenie, módosítania a szövegemen. Megszólalt a jelző
csengő, ami a becsengő előtt egy perccel szól. Gyorsan lábujjhegyre álltam és
egy puszit nyomtam az arcára a villámsegítségért, majd lerohantam a földszintre,
rá sem mertem nézni utána. Éreztem, hogy paprikapiros az arcom, sőt, még a
tanár is megkérdezte, hogy nem vagyok-e beteg, vagy nincs-e melegem. Csak
hebegtem valamit arról, hogy futottam, hogy ideérjek, ami annyira nem is volt
hazugság. Futottam attól, hogy még egyszer Gilbert szemébe kelljen néznem a
puszi után. Nem tudom, miért reagáltam így. Már pusziltam meg, de akkor nem
volt ez… Bármi is legyen ez az ez…
- Hibátlan
lett! – visongtam Feliks előtt a képébe nyomva a lapot, amin számára
érthetetlen német szöveg volt. Az első fele a szókincset vizsgálta, a második
az eddig tanult nyelvtant. És hibátlan lett! Egyre jobban megszerettem a
németet, nem is értettem miért. Mióta nem Roderich-ért tanulom, hanem csak úgy,
sokkal könnyebben megy. Megmutattam a szobatársaimnak is, akik lelkesen
örvendtek velem, meg is mondtam a lengyelnek, hogy neki is kellett volna, amit
kikért magának.
Azonnal a
német nyakába ugortam, mikor megláttam és halálra ölelgettem. Meglepve fonta a
derekam köré a karját, valószínűleg fogalma sem volt semmiről, de beletörődött
a sorsába.
- Köszikösziköszi – szorongattam meg.
- Mit? –
kérdezte meglepetten, közben kicsit megsimogatta a hátam.
- Hibátlan
lett a német doga! – mutattam meg neki is. A kezébe vette, majd végigolvasta (a
szemüvegét legalább kétszer vissza kellett löknie a helyére), és megdicsért.
- Ügyes
vagy, meine Liebe! – vigyorgott rám, én meg újra megöleltem. Neki köszönhettem
ezt a tanárnő után. Puszit nyomott a fejem búbjára, ajkait ott tartotta, míg el
nem engedtem.
- Jövök neked,
Gil! Sokkal! Bármit kérsz, én megteszem. Persze a józanész határain belül.
Tudod, a serpenyő azért mindig készen áll! – pattogtam, mint valami gumimaci,
amivel újabb mosolyt csaltam az arcára, közben ő elgondolkodott azon, hogy mit
is kérjen, ha lehetősége nyílik rá. Aztán beugrott neki: azt a sütit, amit a
karácsonyi bálra készítettünk, madártejszeletet. Még azt is felajánlotta, hogy
megint segít, csak csináljak neki olyat. Úgyis főzőklub nap volt, miért ne?
Intettem neki, hogy menjünk, mire egy hangos „huhúúúú” kíséretében előrerohant.
A német
végig a segítségemre volt, bármit megtett, amit kértem, így könnyen és gyorsan
meglett az egész, bár egy kicsit csalódottnak tűnt, mikor mondtam, hogy ezt
most pihentetni kell a hűtőben. Elfordultam tőle és elkezdtem elpakolni, a
koszos edényeket és eszközöket a mosogatóba tettem. A kötényem továbbra is
magamon hagytam, nem akartam összekoszolni az egyenruhát. Főleg a szoknyát, ami
általában három napig bírja, csak aztán kerül a mosásba. Ingből amúgy is öt van,
azt nem annyira sajnáltam volna.
Elkezdtem
mosogatni, míg Francis és Gil váltott pár szót. Nem hallgatóztam, nem is tudtam
volna, hiszen valami furcsa német-francia keveréknyelvet használtak, amit
rajtuk kívül senki sem értett meg. Rövid mondatokban beszéltek, a válaszok
pedig általában apró bólintások vagy fejrázások voltak. Érdekes volt látni
őket. De aztán Gilbert csalódottá vált, Francis pedig kissé szánakozóan nézett
rá, én meg nagyon-nagyon kíváncsi lettem, hogy miről volt szó. Meg is kérdeztem
a németet, miután az egy hangos sóhaj után odajött hozzám, viszont egy
vállrántáson kívül semmit sem tett vagy mondott. Levette a szemüvegét és
megdörzsölte a szemét, majd ásított egyet, hulla fáradt volt, ez látszott
rajta. Mondjuk egész nap fáradtnak tűnt, de ekkorra már kivételesen kész volt.
A francia is észrevette, hogy valami van vele, így inkább visszaküldtük őt a
koliba, hogy pihenjen le.
Nos, estére
sikerült neki belázasodni is. Késő tavaszi megfázás? Van ilyen? De legalább nem
volt gondja a szemüvegével a suliban, mert a csütörtököt, a pénteket és a
következő hetet az ágyban töltötte. Hétvégén próbálkozott aktív lenni, de
vasárnap estére megint nagyon szarul lett. Csütörtökön vittem neki a sütiből,
de azt is alig bírta megenni, végignyafogta azt a fél órát, amíg ott voltam.
Rosszabb volt, mint egy gyerek.
A
délutánokat szinte mindig a barátaimmal töltöttem. A lányok sűrűbben, Feliks
kicsit ritkábban kérdezgettek a német hogyléte felől, bár még ez a mennyiség
sem volt indokolt, mivel pusztán csak meg volt fázva a srác. Ami még furcsa
volt, hogy szinte az ajtóig kísértek, majd konkrétan belöktek a szobába, mikor
látogatóba mentem, aztán meg felszívódtak. Hogy mire volt jó ez? Fogalmam se
volt…
A lányokkal
elmentünk sétálni a városba, majd benéztünk a könyvtárba is, keresni akartam
valami olvasnivalót. Lehuppantunk egy-egy babzsákra és beszélgetni kezdtünk,
közben lapozgattunk egy-egy könyvet. Hirtelen a srácokra terelődött a szó,
először csak az osztálytársainkra, majd pedig a felsőbb évesekre is. Nevettünk a
sok hülyeségen, amit csináltak, felemlegettük az első félévet is, főleg a
gólyaavatót, amikor mindannyian be voltunk tojva Allantől, sőt még a kis
másodéves trió is. Elmeséltem nekik, hogy hogyan bújtak el a függöny mögé,
mikor a morcos amerikai feléjük fordult. Annyira nevettek, hogy majdnem
leborultak a babzsákról, a könyvtáros ránk is szólt, hogy egy kicsit halkabban.
Az ajkamba haraptam, hogy elfojtsam a nevetést és lenéztem a könyvembe.
Rákérdeztek, hogy mit gondolok az előbb említett triumvirátusról, mire
kikerekedett a szemem meglepetésemben. Lenéztem a sorokra, amik az ölemben
tartott könyvben voltak. Mit is gondolok róluk? Hát… Toni kedves, vicces,
kicsit olyan, mint egy kisfiú, meg nagyon szereti a paradicsomot és a
teknősöket. Francis tipikus francia, flörtöl, rózsákkal bombáz, néha… sokszor
olyan arcot vág, mint aki megpróbál összehozni valakivel. Gil meg… Gil. Őt
valahogy nem tudom így leírni. Vagyis le tudnám, de valahogy az nem fedi le,
hogy mit gondolok róla. A lányok még mindig kíváncsian várták, hogy róla mit
mondok, de végül inkább visszakérdeztem, hogy ők mit gondolnak. Lehet
észrevették a terelésem, de nem tették szóvá, hanem elmondták az ő
véleményüket, de azért néha-néha próbáltak belőlem kihúzni egy-egy választ
Gilbertről.
Ezután elmentünk
sütizni is, Lili csillogó szemekkel nézte a mignonokat, nem is tudta, melyiket
válassza, mi meg Katyával azon poénkodtunk, hogy mindegyikből tudna enni, mert
meg sem látszana rajta. Vetett ránk egy kiskutyapillantást, majd tényleg vett
mindhárom fajtából. Nevetve néztük, ahogy simán befalja őket, majd széles
mosolyt villantott ránk.
Este a
csajos nap lezárásaként filmet néztünk, péntek lévén sokáig fenn voltunk, talán
hajnali kettő-három lehetett, mikor végre elaludtunk, egész addig ment a
tracsparti, Lili új frizurákat tesztelt az én hajamon, Katya meg a filmben
szereplő egyik férfiszínészről áradozott.
Jó nap
volt, bárcsak mind ilyen lehetne…
Gil közben
továbbra is beteg volt, a napjait a szobájában töltötte zenehallgatással,
videonézéssel és pótlással. Mondjuk az ágyból nem nagyon bírt kikelni, alig
bírt két percnél tovább állni vagy ülni, mert úgy érezte, hogy elhagyja minden
ereje. Egyik nap akkor érkeztem meg hozzá, mikor egyik szobatársa se volt ott,
ő meg délutáni alvást tartott. Az oldalán feküdt, egyik kezét a mellkasa elé
húzta, a másik kinyújtva lógott le az ágyról, a takarót kicsit lelökte magáról,
szinte az egész háta szabadon volt. Nem csoda, hogy megfázott… Leültem mellé és
megigazítottam a takarót, hogy legalább félig melegen tartsa. Halványan
mosolyogva simogattam meg a karját, mire kicsit összevonta a szemöldökét, de
tovább aludt. Elgondolkodva tanulmányoztam az arcát. Az már az elején feltűnt,
hogy milyen markánsak a vonásai, de ezt az állandó mosolya mindig kicsit
enyhíti. Csontszínű szempillái hosszúak, bármelyik lány megirigyelné őket,
ebben a pillanatban is szinte a magas arccsontjait érték. Bőre nagyon világos
volt az albinizmusának hála, így viszont enyhén feltűnő volt, ha elpirult, ő
meg ezt teljes szívéből utálta; túl könnyen lehetett olvasni ebből a
reakcióból. Összességében véve jóképű volt, bár nem az a modell-jóképű, hanem…
valahogy máshogyan volt az, nem tudom leírni. Olyan egzotikus hatást keltett.
Az kétségtelen, hogy jó géneket örökölt, még akkor is, ha ő ezt nem hiszi el,
az albinizmusa nagyon egyedivé teszi a megjelenését. Az emberekkel van a gond,
akik nem fogadják el vagy megbotránkoznak rajta, nem pedig vele. Végighúztam az
ujjam a tincsein, amik a szélrózsa minden irányába meredeztek. Nem tudtam, hogy
azért, mert ilyenre állította be, vagy mert nem tudott vele mit kezdeni,
mindkettőt kinéztem belőle.
Annyira más
volt, mint Roderich. Az osztrákról a tanult méltóság sütött, de Gilbertről meg
egy teljesen másféle. Míg az előbbi magára erőltette ezt az érzést, addig a
németből természetesen jött, főleg, mikor kihúzta magát és felszegte az állát.
Talán a porosz vér tette? A két srác között világok voltak, bár mindketten
egy-egy nagyvárosból jöttek. Gil sokkal egyszerűbb volt minden tekintetben,
tisztelte, ha valaki jó valamiben, kíváncsian figyelte, hogy mások mit
csinálnak, tanult belőlük. Ezzel ellenben Roderich-nek csak az volt a fontos,
hogy ő miben jó. Az elején még próbált engem tanítani, de hamar rájött, hogy
jobb, ha csak ő tudja az egészet. Mindig kijavítgatott, még akkor is, mikor
tudtam, hogy én mondtam jól. Ez pedig nem nagyon tetszett, de nem szóltam.
A német
egyértelműen modern volt, teljesen beleillett a mostani Berlin képébe a
testvérével egyetemben, bár egy kicsit azért mégis különböztek, mint kelet- és
nyugat-Berlin/Németország. Egynek a részei, mégis mások egy kicsit még most is.
Velük szemben az osztrák mintha nem is ezt a századot képviselné, mintha a
családja megragadt volna a grófok korában.
Talán ez
volt az, ami miatt Roderich-et egy idő után… nem megutáltam, de… elegem lett
belőle, és Gilbertben megtetszett. A természetesség. Gil velem mindig magát
adta, tudtam, hogy elérhető az ő világa. Azért szerettem a barátaimmal is
együtt lenni, mert ezt nyújtották, nem egy teljesen más kort idéztek, mint
Roderich, ahol csak az számított, hogy hogyan is mutatunk együtt, meg kik
voltak az őseim.
- Mióta
ülsz itt, meine Liebe? – kérdezte hirtelen, mire észhez tértem. Lepillantottam
rá, kerek szemeket meresztettem a németre, aki halvány mosollyal, továbbra is
lehunyt pillákkal feküdt mellettem. Kézfejével óvatosan végigsimította a
combom, ami ott volt közvetlen mellette.
- Nem
régóta – hebegtem megilletődve, amiért így elkalandoztam. – Amúgy honnan
tudtad, hogy én vagyok? Ki sem nyitottad a szemed…
- Meine
Liebe, ebben az iskolában főleg fiúk vannak. Szerinted közülük kinek van
vaníliás tusfürdője?
- Jogos –
nevettem fel hangosan, aztán a kérésére odaadtam neki a szemüvegét. Feltette,
miután felült, hátát a falnak támasztotta. – Milyen nem suliba járni?
-
Dögunalom. Nincs senki, akivel dumáljak közben. Senki sem telózik órákon. Mégis
milyen fiatalság ez? – tárta szét a karját tettetett felháborodással, amire
újabb nevetés volt a válaszom. Biztosítottam róla, hogy mennyire együtt érzek
vele, bár úgy sem mondhattam volna mást anélkül, hogy sértődést ne mímelt
volna.
- Látom
elfogyott az ebéded – néztem az éjjeliszekrényen lévő tálcára. Toni vagy
Francis jófej volt és felhozta neki, de szinte alig ért hozzá.
- Nem
vagyok éhes – rázta meg a fejét, karját összefonta a mellkasa előtt. Kicsit
feltolta a szemüvegét, mielőtt megdörzsölte volna a szemét. – Pedig érzem, hogy
enni kéne. De tegnap is majdnem visszajött.
- Köszi a
részletes beszámolót – fintorogtam egy kicsit elfordulva. Elég vizuális alkat
voltam, még elképzelni is rossz volt…
- Bocsi –
vigyorgott szemtelenül, nem úgy tűnt, mint aki tényleg bánja.
- Egyél
kekszet és igyál kólát. Attól nem fogsz hányni – tanácsoltam, mikor láttam,
hogy az ételre sandít. Lehet éhes volt, de inkább nem kockáztatott.
- Az segít?
– kérdezett vissza a szemembe nézve. Nos, enni kell és a keksz talán az egyik
legjobb ilyenkor, a kóla pedig biztosan jó a hányingerre. Nekem otthon mindenki
ezt tanácsolta, mikor sikerült beszednem egy jó kis vírust, amitől mindenki
szinte retteg. Felajánlottam, hogy hozok neki kólát is, meg kekszet is, aztán
megtudakoltam, hogy kell-e még más is. Úgy tett, mint aki elgondolkozik, majd
megrázta a fejét. Már épp kiléptem volna, de még utánam szólt, hogy magamat ne
felejtsem el visszahozni. Műkacagással csuktam be magam mögött az ajtót,
egyenesen belefutottam Roderich-be, aki teljesen ledöbbent, hogy honnan lát
kijönni. Összehúzta a szemöldökét, barna szemei villámokat szórtak a szemüvege
mögött. Csak meredtünk egymásra, én nem mentegetőztem, ő meg nem kérdezett,
mindketten a másik lépésére vártunk. Ő tört meg előbb, de nem közvetlenül arra
kérdezett, ami igazából a fejében volt:
- Mit
csinálsz itt?
- Gil beteg
és megyek és hozok neki kaját, mert jó barát vagyok – feleltem hűvösen, az
egyik tincsem piszkáltam közben, mintha untatna a kérdése.
- Miért nem
a szobatársai csinálják ezt? – ment kicsit tovább puhatolózva, várva, hogy
mikor ér kényes terepre. Sajnos nem tudott kényes terepre érni egy nemlétező
témában.
- Mert ők
most nem érnek rá, én meg igen – vontam meg a vállam, aztán indultam volna el,
de gyorsan feltette harmadik kérdését is:
- Együtt vagy
vele?
- Nem. Csak
barátok vagyunk. Megértenéd végre? – villantottam rá egy haragos pillantást a
vállam fölött és elindultam.
Miután az
ígért dolgokkal visszamentem Gilberthez, a szobámba vonultam, ahol a lányokkal
beszélgettünk tanulás közben. Lili próbált olyan jegyzeteket gyártani, mint
amilyeneket a Pinteresten látott, de a saját állítása szerint csúfos kudarcba
fulladt az egész, bár szerintünk szép lett. Arról panaszkodott egész végig,
hogy hogyan csinálják ezt ezek az emberek. Mintha Photoshop lenne az egész! Mi
ez már? Katyával minden erőnkkel azon voltunk, hogy egy kis lelket öntsünk a
liechtensteini lányba, aki a tollai és filcei között hevert az ágyán és egy
párnába fúrta az arcát. Szomorúan nézte a lapot, aztán beletörődött, hogy ennél
jobb már úgyse lesz, ezért a többit legalább ilyenre próbálta csinálni, hogy
jól mutasson a gyűrűs mappájában. Nos, ha összehasonlítottuk az én szinte
lefirkált jegyzeteimmel, vagy Katya majdhogynem gyorsírásával, akkor mérföldek
vannak közöttük, még úgy is, hogy szerinte feleannyira se jó, mint a minta,
amit látott.
Nem sokkal
később elkezdtek felmerülni a nyári tervek is. Én meséltem nekik, hogy
Balatonra megyünk egy ismerősünk nyaralójába. Az ukrán barátnőm arról
áradozott, hogy végre elmennek Moszkvába, amire már olyan régóta várt.
Édesanyja orosz, de se ő, sem a testvérei még nem voltak Oroszországban. Lili
meg Svájcról áradozott, ahol a testvérét látogatja majd meg, aki egy bankban
dolgozott, és a lány állítása szerint egy kicsit fukar, a húgára nézve meg túlvédelmező
(egy srác sem kerülhet az öt méteres közelébe, ha ő ott van), de amúgy kedves
srác volt.
Röviden
ugyanezeket elmondtuk az egyik helyettestanárnak is, mikor a matekot tanító
tanárnő lebetegedett. Amilyen sokszínű az osztályunk, olyan sokszínű volt a
nyaralási ötletek száma is. Ki a hegyekbe, ki a vízpartra, ki városba, ki
vidékre, attól függ, hogy hol él az illető. Olyan is akadt, aki nem ment
sehova, vagy még nem tudta. Kíváncsi voltam pár emberre, körülbelül azt kaptam
velük kapcsolatban, amit sejtettem, így nem ért túl nagy meglepetés.
Feliks
vigyorogva mondta, hogy ő nem megy sehova, de engem vendégül lát majd.
Belekötöttem, hogy a vendégül látás az nála egy teljesen más fogalom, mint a
standard, amit kikért magának és megfenyegetett, hogy még egy ilyen és a
kanapén alszom. Széttártam a kezem, jelezve, hogy erről beszélek. Erre már nem
tudott mit mondani, csak úgy tett, mintha nem értené, miről beszélek, mindezt
ártatlan fütyülgetés közben. Az egész osztály hangosan nevetett rajtunk, mire
egymásra vigyorogtunk. Jó lesz az a kis látogatás. Legalább olyan jó, mint az
előző évi, mikor ő jött hozzánk.
Nos, az
osztályunk nagyon belelendült ebbe a nyaralás témakörbe, minden tanárunkat
körbekérdeztük, hogy hová mennek, illetve egymást is részletekbe menően
kifaggattuk. Tőlem például Ludwig tudakolta meg, hogy mikor megyünk és pontosan
hová. Jókedvűen válaszoltam neki, megadva a pontos dátumot és helyet, már magam
előtt láttam a magyar tengert, ahogy berontok a vízbe. A német kuncogva
figyelte, ahogy lelkesedek, csak bólintott, arra viszont nem felelt, hogy ők
hová mennek. Azt mondta, még nem tudja.
Én magam is
megkérdeztem az ismerőseimet, hogy hová mennek, ha már itt tartunk. Jett-et is
kifaggattam úszás közben, aki azt mesélte, hogy majd a barátnőjével mennek el
szörfözni nyáron, kettesben. Csak egy mindentudó mosoly kíséretében vonogattam
meg a szemöldököm, mire felnevetett és elmerült a víz alatt.
Pattogtam a
triónak is, egyik délután, mikor már Gilbert is jobban volt, de csak azt
mondták, hogy ötleteik vannak, még egyik sincs előkészületben.
- Végre!
Kicsikéim! – lelkesedett Gilbert, mikor végre megjöttek az új kontaktlencséi.
Megtartotta Francistől a két lépés távolságot, mikor betette őket, bár most nem
tudtak volna lemenni a lefolyón, tekintve, hogy a szobájukban voltunk. Kicsit
elfordultam, mikor betette a lencséket, valahogy nem bírtam még az ötletét sem,
hogy a szemembe nyúlkáljak. Láttam, hogy a gyűrűsujjával helyére tolja
látásának eszközét, aztán gyorsan betette a másikat is. Lezárta a tartókat,
bennük a folyadékkal, a szemüvegét gondosan elrakta az éjjeliszekrénye
fiókjába, aztán megkönnyebbülten hátradőlt az ágyán egy hangos „végre”
felkiáltás kíséretében.
Őszintén,
kicsit furcsa volt újra lila szemekkel látni a szemüveg után. Kérdeztem, hogy miért
nem vesz olyan lencséket, amik teljes fedésűek, mármint, hogy a kéktől nem fog
lilának látszani a szeme. Elvileg már azokat is próbálta, de neki nem tetszett,
főleg csak azért hord színeset, mert fényérzékeny, nem annyira azért, mert el
akarja fedni az igazi szemszínét. Ezt valamiért nem hittem el, de nem akartam
veszekedni vele.
Leültem
Toni ágyára, onnan néztem a német fiúra, aki láthatóan a fellegekben járt, mert
végre nem kellett a szerinte idegesítő szemüvegét hordania. Arcán széles mosoly
ült, macska módjára nyújtózkodni kezdett, aztán elégedetten a feje alá tette a
kezét, a lábait keresztbe vetette. Mint aki erre várt hónapok óta.
-
Elisabeth, te mit gondolsz? – kérdezte ekkor Francis, kicsit megérintette a
karom. Kérdőn meredtem a franciára, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok.
Elnézést kértem tőle, vártam, hogy újra elmondja, amiről gondolnom kéne
valamit. – Szerinted szervezzünk majd focinézős estéket az EB idején?
- Jaj,
tényleg, EB lesz! – csillant fel a szemem, mire a srácok kicsit megdöbbentek.
- Szereted
a focit, meine Liebe? – fordult az oldalára Gilbert, tekintetében csodálatot
láttam.
- Szeretem.
Nem nézek sokszor meccset, de… nem emlékszel, hogy év elején majdnem lealáztam
a tesódat? – vontam fel a szemöldököm, az arcomra gonosz mosoly ült.
- Ó, hogy
is felejthetném el. De csak majdnem! Aztán úgy kikaptatok, mint a franc!
- Mert te
közbepofáztál! – kontráztam a karomat keresztbe fonva a mellkasom előtt.
- Csak egy
kicsit – vigyorgott lustán, majd lehunyta a szemét. – Amúgy meg: jó hogy
szervezünk, Francis! Ezt ki nem hagyná senki!
- Si! Lehet nézni, ahogy mindenki
összeveszik a másikkal, mert nem értenek egyet a bíróval – kuncogott Antonio,
amibe a másik kettő is beszállt. Kárörvendés a köbön…
- Esküszöm,
én azt kívánom, hogy a ti csapataitok játsszanak egymással! – csóváltam meg a
fejem, mire a trió megdöbbenten kapott levegő után, mint aki nem hisz a
fülének. Egyszerre kezdtek hozzám beszélni felháborodottan (meg persze
túldramatizálva), hogy mégis hogy kívánhatok ilyet, meg milyen barát vagyok én…
Hangosan kacagtam rajtuk, mikor eljutottak oda, hogy a francia, a német és a
spanyol csapatok nem fognak egymás ellen játszani, de mindhárman eltökélték,
hogy a saját országuk válogatottja fog nyerni. És kezdődött is a veszekedés…
Legelőször
Gilbertnek tűnt fel, hogy pont ezt akartam elérni, így mikor ki akartam szökni
a szobából, megragadta a karom és visszarántott. Maga alá gyűrt, a vészharang
azonnal megkondult a fejemben, ahogy ránéztem.
Valaki
segítsen!
A fülemhez
hajolt és halkan fenyegetni kezdett, hogy mi lesz, ha még egyszer ilyet
csinálok. A levegőt kapkodva kacagtam, nem vettem túl komolyan az üres
ígéreteit, mert tudtam, hogy úgysem teszi meg. Úgysem fog beledobni a parkban
lévő szökőkútba, mint a haverjai Roderich-et, ugye? Túlságosan bír ahhoz! Ezt
meg is mondtam neki, mire kicsit lefagyott, szemei kikerekedtek, a szobatársai
pedig féktelen röhögésbe kezdtek. Felnéztem a németre, akinek amúgy fehér arca
majdnem olyan vörös volt, mint a szemei. Újra nevettem, mikor legördült rólam,
hebegett valamit németül, amit még nem értettem.
Valamit
magáról és rólam.
