Újra itt vagyok egy új fejezettel, a beköszönés pedig, ha valakit érdekel, görögül volt, bár görög szereplő eddig még nem tűnt fel, de sebaj. Ami késik, nem múlik. :)
Remélem mindenkinek jó volt a júliusa, és az augusztusa is legalább ilyen jó lesz. Nem tudom, hogy jövő héten tudok-e hozni részt, majd kiderül, de az biztos, hogy augusztus első vasárnapján nem leszek gépközelben.
További jó nyarat mindenkinek, aki erre jár és jó olvasást, azoknak, akiknek tetszik a történetem!
-------------------------------------
Allen és a "hasonló sorsú kanadai" |
Hajnali öt
volt, ismét szombat. Ilyenkor mindenki szeretne délig aludni és nem pizsamában
állni a kollégium előtt félálomban. De mi mégis itt voltunk, méghozzá a második
évfolyamnak hála, akiknek pár képviselője ott vigyorgott ránk. A vezetőjük
arcán a lehető legelégedettebb kifejezés ült. Az itt töltött napok alatt
megtanultam a felettünk járó kissé szadista amcsi nevét: Allen. Elengedhetetlen
kiegészítője volt a baseballütője, amit most is a vállának döntött. Őrmester
módjára járkált előttünk, barna szemei (amiben személy szerint én egy kis
démoni vörös csillogást is láttam) kémlelték az elaludni készülőket és azokat
egy kiáltással felrázta.
Hát, igen.
Ezt nevezem én reggeli ébresztőnek.
Mondjuk a
java még csak ezt követően jött. Klisé: sulikörök. Mondjuk nem mindegy, hogy
egy magyarországi kis általános iskolát futsz körbe, vagy egy nagy akadémiát. A
kerítés mellett rohantunk, egymást támogatva. Talán megsajnált, talán csak ránk
akarták hozni a frászt ezzel a futkosással, de az egyik fiú a bandájából egy
kör után megállított minket.
Az egyik
osztálytársam, Alfred az oldalát fogva fújtatott mellettem, közben arról
beszélt, hogy szüksége lenne most egy jó mekire. Tipikus amerikai. Lili belém
karolt és nekem dőlt. Ő is reménykedett, hogy hátha vége, de még a muri csak
ezt követően kezdődött.
Reggeli
torna!
Kínzóink
nem mutatták, csak mondták, hogy mit csináljunk. Szóval negyven diákból
legalább a fele másképp csinálta, mint ahogy kellett volna. És ugyanennyiből
ketten voltunk, akik normálisan csináltuk. Ludwig és én konkrétan versenyeztünk
egymással, hogy ki bír többet csinálni a felülésből, fekvőtámaszból és az egyéb
ilyenekből anélkül, hogy elveszítené a tempót vagy szabálytalanul csinálná.
Oké, nyert, de aztán persze gratulált.
Felnéztem a
kollégium ablakára, ahonnan egy csomó érdeklődő fej nézett le ránk. Valaki
kikiabálta azt is, hogy akik normálisan csinálták, azok kaphatnának jutalmat
is. Láttam, hogy Oliver az, a főzőklubos angol. Allen egy ideig nézett rá,
aztán végül bólintott.
- A magas
szőke és a brunette doll ide! –
bökött rám és Ludwigra. Kiléptünk a tömegből. A fejével intett, hogy menjünk
be, aztán a kissé szétesett maradékra nézett. Ahogy mentünk az épület felé,
láttuk, hogy Gilbert integet és mutogat.
Pár perccel
később már ott is voltunk a szobájukban. Kicsit káosz volt, de ezt a reggelre
fogtam. Francis megint elővarázsolt a semmiből egy virágot és a csapzott
hajamba tette. Rámosolyogtam, aztán befurakodtam Gilbert és Antonio közé. Látni
akartam mi jön ezután. A másodikos jóakarók felnéztek ránk, aztán biccentettek.
Kezdődhetett a többiek számára a második felvonás, ami további futkosást,
ugrálást és hasonlókat jelentett a harmatos fűben a borult angliai ég alatt.
Ja, és a félhomályt se hagyjuk ki, tekintve az időt: fél hat volt még csak.
Míg Ludwig
vízért kutatott a bátyja kollégiumszobájában, addig én elbeszélgettem a három
fiúval, akik esküdöztek, hogy nem tudtak erről a reggeli cuccról. Allen mindig
előáll ilyen meglepetésekkel, mondták, szerencsére nem az ő osztályukban van.
Ezt már halkabban tették hozzá, de a barna bőrű amerikai így is meghallhatta,
mert felnézett és beintett egyet a triónak. Azok ártatlan mosollyal vágták be
az ablakot és húzták el még a sötétítőfüggönyt is. Igen, Allentől lehet félni.
A spanyol
elmesélte, hogy Allen nem épp egy jómódú családból jött, konkrétan egy gettóban
élt a testvéreivel. Azért választotta ezt a sulit, hogy eltűnhessen otthonról.
Persze ő állami támogatott, nem is lenne rossz tanuló, csak a viselkedése… Elég
hamar összebarátkozott egy hasonló sorsú kanadaival, az ártatlan angol
Oliverrel és egy harmadikos franciával, aki szintén nem egy mintadiák, de a
történelem hihetetlenül érdekli.
Csendben
hallgattam a kis meséjét a rebellis srácról, közben elfogadtam Ludwigtól a
vizet, amit végül az ágy alatt talált meg. Azért jó volt megtudni, hogy az
iskola nem csak nemzetközileg, hanem társadalmilag is ennyire színes.
Leültem az
ablakhoz legközelebbi ágyra és a felhúzott térdemre támasztottam az állam. Pár
pillanattal később egy ásítás szökött ki a számon. Megkérdeztem a fiúkat, hogy
mennyi az idő. Azt felelték, hogy hat óra. Felnyögtem és az ajtóra
pillantottam. Olyan messze van… Aztán még a másik szárnyba is át kellett volna
menni… Inkább maradtam, bár félő volt, hogy elalszok itt.
Végignéztem
a srácokon. Antonio a középső ágyon ült, hátát a falnak vetette, a kezében lévő
gitárt pengette halkan. Lassan spanyol dallamok bontakoztak ki a kusza
hangokból. Énekelt is valamit hozzá, de nem értettem egy szót se. Francis az
egyik íróasztalnál állt, az egyik tankönyvét lapozgatta, aztán megrázta, hátha
kiesik belőle, amit keres. Ezt követően az asztal alá mászott be. Megkérdeztem
tőle mit kutat ennyire, de csak legyintett és azt mondta nem lényeges, csak egy
bizonyos személy kezébe ne kerüljön. A két Beilschmidt az ablaknál ült és állt,
németül beszélgettek. Gilbert a függönyt kicsit félrehúzva nézett ki az
ablakon, miközben nagyon magyarázott valamit, amire Ludwig még számomra is
érthető válasza az volt, hogy „Dummkopf”.
Az idősebb felnevetett és összeborzolta az öccse szőke haját, mire az odébb
lökte a kezét.
Ismét előre
bámultam. Megfogadtam magamban, hogy csak egy pillanatra hunyom le a szemem…
Magamhoz
öleltem egy takaró csücskét. Várjunk! Milyen takaró? A fiúk szobájában voltam,
nem? Felültem. Igen, ez határozottan az ő szobájuk volt. Háromból kettő ki is
volt dőlve az ágyukon. Várjunk megint… Hol a harmadik? Lenéztem magam mellé,
ahol Gilbert feküdt, arcán széles vigyor.
- Morgen, meine Liebe. Jól aludtál
nagyszerűségem mellett?
Puff.
Teljes
erőből vágtam fejen. Felszisszent, én meg a szokásos „szaros német” mondatommal
kiviharoztam a szobából. Már a lépcsőnél voltam, de még mindig hallottam a
hangos, furcsa nevetését.
Benyitottam
a szobánkba. A két lakótársam is az ágyán feküdt, már mindketten átcserélték az
izzadságtól vizes pizsamájukat. Lehuppantam a fekhelyem szélére és néztem őket.
Először Katya kelt fel, aki rám mosolygott és kérdezte, hogy hol voltam.
Elmeséltem neki, hogy bealudtam a srácoknál és konkrétan Gilbert karjaiban
keltem. Rögtön cinkos vigyorra húzódtak az ukrán lány ajkai. Kértem, hogy ne
gondoljon rosszra, bár már késő volt. Nem mondott mindent, de a tekintete
sokatmondó volt. Hozzá is vágtam a párnám, amin csak nevetett. Ekkor ébredt fel
Lili is. Persze neki már nem akartam elmondani, azonban a szobatársam beköpött.
Ketten cukkoltak, én meg a fülemre szorított kézzel visítottam, hogy hagyjanak.
Persze nem volt komoly, mind tudtuk, nem azért vagyok itt, hogy már
szeptemberben összejöjjek valakivel. Az már csak ráadás volt, mikor elmeséltem
a taslit is, amit a német kapott.
Reggelinél
Feliks-től is megkaptam a magamét, csak ő egy kicsit morcosabb hangnemben adta
elő. Ja, és kikérte magának, hogy én megúsztam a sok ugrabugrát. Megöleltem
engesztelésül, de nem hatottam meg. Pontosabban addig nem, míg nem hoztam neki
egy kis sütit. Akkor már jóban voltunk.
- Szervusz,
Elizabeta – jelent meg mellettem Roderich. Felnéztem rá. Szerintem elpirultam,
mivel szemei sarkában összefutott pár nevetőránc. – Reggeli után lenne kedved…
- kezdte, de Feliks félbeszakította.
- Bocsi,
Lizzy-vel már tökre van programunk. Keresgélni a totál béna rejtvényeket.
- Jaj,
tényleg! Azokból még mennyi van? – kérdezte Lili. Próbáltam fejben
összeszámolni, de őszintén elvesztettem én is a fonalat. Időközben is meglett
pár (a legutóbbi az egyik serpenyőben, a főzőklubban), szóval elkezdtem
reménykedni, hogy már nincs sok.
- Esetleg
veletek mehetnék? Hárman biztos könnyebben megtaláljuk – próbálkozott az
osztrák, de a lengyel barátom megint elutasította a nevemben is. Kicsit
csúnyábban nézhettem Feliks-re, mint akartam, mert újra sértődött fejet vágott.
Bocsánatkérően néztem Roderich-re, aki csak megvonta a vállát, mintha azt
mondta volna, hogy nincs semmi baj, de barna szemeiben láttam a megbántottságot.
- Mi bajod
van neked a német anyanyelvűekkel? – kérdeztem a lengyel barátom, miután
kettesben maradtunk.
- 1939.
Szeptember 1-je – felelte. Sóhajtottam egyet.
- Nekik
semmi közük hozzá. Talán a dédszüleik voltak, akik részt vettek a háborúban –
feleltem, közben a feladványt olvastam el újra és újra. – És akkor még te sem
éltél – tettem hozzá.
- De a
családom több tagját is elvitték kis dolgokért. Még csak zsidók sem voltak! Nem
mintha bármi bajom lenne velük, csak… aj, tudod, hogy értem!– akadt ki.
- Feliks,
nyugi! Ez a múlt, Ludwig, Roderich és Gilbert is kedvesek, életben fogsz
maradni még négy évig itt – öleltem meg. Aztán adtam neki egy tanácsot: - Ne
olvasgass mostanság második világháborús könyveket.
- De az egy
olyan jó téma!
- Csak
akkor elkezdesz az ilyeneken lovagolni!
- Hát az
már az én bajom! – öltötte ki a nyelvét.
- Meg azé,
aki hallgatja.
Ezen
elgondolkozott. Aztán végre ő is hajlandó lett segíteni a rejtvénnyel. Egymás
szavába vágva kezdtünk ötleteket gyűjteni az alábbi kapcsán:
- Na, ezt
biztos nem a netről szedte – jegyezte meg az osztálytársam. – Először is:
milyen terem?
A hajam
csavargatva fordultam a suli épülete felé. Néztem a hatalmas ablakokat, az ódon
falakat, az árkádok alatt megbúvó nagy ajtót és a fölötte lengő zászlókat,
hátha ihletet kapok. Egy ideig csak bámultam, aztán rájöttem. Csaták dísze
voltam… ajtók fölött lógtam… Ez a zászló! De akkor is megakasztott egy
pillanatra, hogy milyen teremről lehet szó. El is kaptam azonnal egy felsőbbévest,
hátha ő tudja. Azonnal a legfelső emeletre irányított minket. Az egyik hatalmas
előadóban kötöttünk ki. Leesett állal figyeltük hatalmas termet. Az ülőhelyek,
mint valami egyetemen, amfiteátrumszerűen helyezkedtek el félkörben. Az egyik
oldalt óriási ablakok kaptak helyet, de a másik három falat, ahol nem a tábla
volt, különböző nemzetek zászlai tarkították. A szemem önkéntelenül a magyart
kezdte keresni, amit meg is találtam, minő véletlen, pont a lengyel mellett.
Feliks vigyorogva meg is jegyezte, hogy „ez tuti nem véletlen”.
Ismét
elővarázsoltam a talányt a zsebemből és elolvastam az utolsó mondatot. Sasok
közt…
- Nem
lehet, hogy olyan ország zászlóját kéne keresni, aminek a nemzeti állata a sas,
vagy a címerében szerepel? – kérdezte a lengyel bizonytalanul. – Ez tökre
szívatós. Van itt egy csomó zászló. Hogy találjuk meg a nekünk kellőt? Hümmögve
bámultuk a falakat, aztán megpillantottunk egy könyvet a tanári asztalon. Pont,
ami nekünk kellett.
Talán egy
órát töltöttünk ott veszekedéssel. Megnéztük a zászlókat, párosítottuk a
címerekkel… lényegében megszenvedtünk a dolgokért. Végül ránéztem arra a falra,
ahol az ajtó is volt. Egymástól nem is túl messzire négy lobogó volt. Mindegyik
elég réginek tűnt, talán a legújabb a német zászló és rajta a sasos címer. Pár
méterrel arrébb a Német-Római Birodalom zászlaja lógott, mellette az
osztrákoké, amin szintén helyet kapott a címerük. Végül elbújva megpillantottam
a kissé megviselt porosz zászlót. Mind a négyben egy volt a közös: a sas.
Oldalba böktem Felikset, aki még mindig a könyvet bújta. Az elképedtsége csak
egy pillanatig tartott, akkor viszont olyat mondott a kérdéseim kitalálójára,
amit minden magyar megértene:
- Kurwa!
Kipecáztuk
a lobogók mögül a papírosokat. Letettük őket az asztalra és próbáltuk sorrendbe
rakni őket: É G E V
Az ékezet
miatt gondoltam, hogy nem lehet angol szó, szóval magyarul kezdtem gondolkozni.
Először az égve jött, ki de azt hülyeségnek tartottam. Végül a megkönnyebbülést
jelentő kifejezésre bukkantam: vége.
Megöleltem
Feliks-et, aki semmit sem értett az érzelemkitörésemből. Elmagyaráztam neki,
hogy ez a magyar kifejezés arra, hogy finish.
A levegőbe öklözött az öröme kifejezéseképp. Egyet értettem. Végre vége, még a
határidő lejárta több mint egy hónappal. Szerintem ezt a jóakaróm se várta.
A szobámhoz
érve Roderich-et találtam ott, aki az ajtó előtt állt egyenes háttal, kezében
egy levéllel. Először olyan dolgok is eszembe jutottak a levél láttán, amit
azonnal el is vetettem. Nem lehet szerelmes levél, ugye? Mikor meglátott,
halvány mosolyra húzódtak az ajkai és halkan köszöntött. Először átadta a
levelet. Elmesélte, hogy a szoba előtt találta, mikor ideért. Megköszöntem és
felbontottam.
Gratulálok,
Kedvesem! Sikerült! Mondtam, hogy nem fog már sokáig tartani. Őszinte leszek,
nem hittem, hogy ilyen hamar végzel. De ahogy láttam igyekeztél is rendesen.
Szóval újból gratulálok!
Tudom, most mi jár
a fejedben: ki is vagyok? Hát, találd ki! Nem olyan bonyolult, mint hiszed! ;)
Rohadj meg,
gondoltam magamban akkor. Nem olyan bonyolult kitalálni, hogy ki is az, mi?
Keressen meg a fene, én már nem is voltam kíváncsi, hogy ki a titokzatos
jóakaróm. Már elég szenvedést hozott az életembe ezzel a keresgéléssel, félő
volt, ha kiderül ki az, még fel is pofozom a szerencsétlent.
Nem túl jó
a vérmérsékletem, maradjunk annyiban, jó?
Belekaroltam
Roderich-be és elhatároztuk, hogy ennek örömére beülünk egy cukrászdába a
városban, aztán pedig folytatjuk a zongoraleckéket.
Pontosabban
ezt akartuk volna csinálni, de rögtön bele is köptek a levesünkbe, mivel a
hangosbemondó közölte velünk, hogy menjünk a koli elé. Persze mi nem akartuk
kihúzni a gyufát a felsőbb éveseknél, így kimentünk. Hát, nem mindenki gondolta
így. A fiúk közül pár embert alig lehetett kirángatni az épületből.
A második
évfolyam ott állt velünk szemben, mindegyikőjük arcán vészjósló vigyor. Egy kis
kincsvadászatra invitáltak minket. Megint. De először is kihívták azokat, akik
az előzőt megnyerték. Többek közt engem is Roderich helyett. Nekünk nem kellett
berohanni a várost, hacsak nem döntöttünk úgy, hogy segítünk valakinek. Mivel
szobák szerint voltak a csapatok, így általában három fő volt együtt. Azonnal
vállalkoztam, hogy beállok a barátnőim közé, akik persze azonnal hálát adtak
nekem. A kezünkbe nyomtak egy-egy menetlevelet (értsd: egy üres lapot) és egy
tollat. Egy csapatnevet, meg egy szobaszámot kellett ráírni. Gyorsan
ráfirkantottam az aljára a számunkat: Nyugati 217, majd belenéztem a kék és a
türkiz szemekbe egy ötletért. Ahogy hallgattuk, a többiek mindenféle marhaságot
adtak meg csapatnévként. Szóval mi úgy döntöttünk, hogy normálisan fogunk
gondolkozni és így lett a nevünk Easthallow-i szövetség. Fantáziadús, tudjuk,
de jobb, mint az angol-amcsi-kanadai hármas csapatneve
(scones-burgers-pancakes), akik csak egyszerűen egymás mögé írták a kedvenc
kajájuk nevét. Szegény Arthur is csak a fejét rázta, mikor Alfred előállt ezzel
a névvel, Matthew-ot pedig megszólalni se hagyták, mintha ott se lett volna.
Mondjuk ez azért volt érdekes, mert az ő kedvenc ételét is oda kellett írni. A
kanadai kikapta az amerikai kezéből a lapot, aki ezt amúgy észre sem vette és
kipótolta a hiányzó szót. Szegény…
Míg mi a
csapatnéven gondolkoztunk, a második évfolyamosok elrohantak a város felé.
Sejthető volt, hogy megint városbejárós cucc lesz. Mondjuk már volt
tapasztalatom az ilyenekben. Otthon is részt vettem egy olyan csapatos
matekversenyen[1], ami
szabadtéren volt és egy-egy állomás között akár majdnem egy kilométert is le
kellett sétálni. Jó volt és vicces, csak a végén már kicseszettül lefáradtunk…
Ekkor a
kezünkbe nyomtak egy lapot, rajta az első feladattal. Mivel ez töris suli,
persze, hogy történelmes kérdés volt. Azért akadt pár felügyelő, akik nézték ki
próbál csalni, azoktól azonnal el is vették a telefont és egy post-it-re
felírták, hogy kié. Itt nem könnyű kérdéssel kezdődött minden, hanem kőkemény
majdhogynem érettségi kérdéssel. Elkaptuk az egyik felügyelőt, mikor meglett a
válasz. Katya lehadarta neki, amit hallani akart. A menetlevélbe beleírta az
időpontot, mennyi idő alatt fejtettük meg és szignózta. Az alatta lévő sorba
beírt egy betűt: C. Aztán odaadta nekünk a város térképét is. Ott meg volt adva
minden állomás helye, szerencsére. Rohantunk is a C-hez.
Ott
Antonio-t találtam, aki a spanyol Habsburgokról kérdezett minket. Lili azonnal
rávágta a választ, pedig a papír a kérdéssel még épp csak a kezében volt. A
spanyol kerek zöld szemekkel írta rá a papírunkra a kitalálás idejét és az új
helyszín betűjelét. K. Megnéztük a térképen és elindultunk. Majdhogynem a város
másik felén volt a hely, sőt még el is volt kissé dugva. Alig találtuk meg, ha
mondhatom így. De aztán megláttuk a K betűs táblát egy vörös hajú fiú előtt.
Azonnal felismertem. Az előző kincskeresős nap előtt az ő haverja
figyelmeztetett, hogy feküdjünk le korábban. Ha jól emlékeztem, akkor skót
volt. Mikor megpillantott minket, kivette a szájából a cigit és egy
összehajtott papírt dobott a kezünkbe. Persze, hogy a skót történelemből
kérdezett. Melyik skót uralkodócsalád is vette át a stafétát a Tudoroktól?
Pedig rémlett valami ilyesmi. Az angolok elégedetlenek voltak velük és
fellázadtak.
- Valami
s-betűs, nem? – suttogta Katya. Bólintottunk, de nem igazán jutottunk előrébb.
A srác felvonta az egyik szemöldökét, mikor percek után sem adtunk választ.
Végül a liechtensteini osztálytársam állt elé egy lehetséges válasszal, amit
nagy nehezen találtunk ki.
- Na, lass[2],
van ötletetek? – kérdezte a skót, miközben eltaposta a csikket.
- Unserer Meinung nach… vagyis szerintünk
a Stuartok a válasz – mondta vékony, kissé ijedt hangon. A fiú halványan
elmosolyodott és beleírta a menetlevelünkbe a következő helyszínt. Ők
megkönnyebbültek, de bennem még mindig ott volt a félsz, hogy mi van, ha ez
olyan, mint az a matekverseny, és ha rossz választ adsz, akkor elküldenek
valahová máshová és egyszer majd visszajutsz oda, ahol hibáztál?
Nos, másfél
órával később megtapasztalhattuk, hogy milyen mikor rossz választ adunk
valahol. Egy kétállomásos kerülőt kellett tennünk, hogy aztán visszajussunk
oda, ahol rontottunk. De végül megtaláltuk a megfelelő választ és tovább
mehettünk a B-hez.
Még alig
értünk oda Gilberthez, már kezdtem sorolni a lehetséges válaszokat:
-
Hohenzollern! – már erre kikerekedtek a szemei, de én folytattam. – Teuton
lovagrend. Poroszország. II. Frigyes…
- Még a
kérdést sem tudod, Dummerchen –
vigyorodott el, Lili pedig kuncogni kezdett a megszólítás miatt.
- Tudom,
hogy nálad valami poroszokkal kapcsolatos lesz. Érzem! – jelentettem ki. A
német bólogatni kezdett, aztán átadta a papírt a kérdéssel.
Hogy
beletrafáltam! Mikor volt a teuton lovagrend csatája a lengyel és a litván
csapatokkal (lengyel–litván–lovagrendi háború)?
- 1409-11 –
mondtam azonnal. Feliks oda van a lengyel töriért, én pedig hála neki
akaratlanul is megtanultam. Ő lepődött meg szerintem a legjobban. Beírta az
időnket (kb. fél perc) és a következő állomást. Átnyújtja nekem a menetlevelet.
A vigyort egy pillanatra sem tűnteti el az arcáról.
- Csak így
tovább. Eddig maximum két csapat jutott el idáig – kacsintott, mikor elvettem
tőle a lapot.
- Szurkolj
nekünk! – intettem és belekaroltam a két osztálytársamba, majd elindultunk a
következő állomás felé.
Vacsora
előtt mindenki a kollégium előtt állt, várták az eredményhirdetést. Mi hárman
keresztbe tett ujjakkal vártuk az eredményt. Kicsit elszomorodtunk, mikor a
Gilbert által említett két csapat közül került ki egyik győztesként. A másik
osztályból volt három ember, még a nevüket sem tudtam. Természetesen az lett a
jutalmuk, mint azoknak, akik eddig nyertek: mentesség. Amit szinte sosem
tartottak be a szervezőink, de oké.
De a
vacsorához legalább járt mindenkinek valami jutalom: sütiii! Miközben ettem a
mennyei édességet, Feliks elmesélte, hogy szövetkeztek két osztálytársunkkal,
akiknél nem volt harmadik fő, így viszonylag hamar végigjutottak, viszonylag
kevés hibával a versenyen.
Hát igen.
Elvileg időre ment volna, de valakik annyira poénra vették és szándékosan rossz
választ mondtak, hogy a végén már csak egyszerűen visszarángatták azt, aki nem
végzett.
Már épp
indultunk volna, mikor lecsaptak minden lámpát. Páran felsikkantottak (nem csak
a lányok, azt kell, mondjam), aztán hangos mormogás kezdődött. Sorra villantak
fel a kijelzők, hogy legalább valami csekély esélye legyen annak, hogy lássunk
valamit. Valaki megérintette a vállam, mire majdnem felsikoltottam, de aztán a
telefon fényében megláttam, hogy csak az egyik osztálytársam az. Matthew
halványan rám mosolygott, mögötte Alfred próbált még ismerősöket találni a sötétben.
Nem sok sikerrel, csak úgy megsúgom.
Megkerestem
a telefonomon a zseblámpa alkalmazást, mint sokan mások és elindultam a
nyomomban a többiekkel, hogy felkutassuk az osztálytársainkat. Elsőre
megtaláltunk mindenkit, aki nem a mi osztályunkba jár, csak aztán kezdtek
felbukkanni azok, akikkel egy órán szoktunk az első órákban ülni.
Megpillantottam az osztályunk északi ötösét (svéd, finn, dán, norvég és izlandi
srácok), akik az ablak mellett állva beszélgettek, nem zavarta őket a sötét,
sem a pánikoló tömeg. Mikor odaértünk a norvég épp belecsípett a dán arcába,
mire az vinnyogni kezdett.
- Tino –
szólítottam meg a finn fiút, mivel hirtelen csak az ő neve jutott eszembe. Rám
mosolygott, mikor látta, hogy a húsz főből legalább tizenketten megvagyunk.
Innen egy
válogatott angol káromkodást követve megtaláltuk Arthurt is, aki épp
Francis-szel ordibált, aki csak nevetett rajta a szokásos ohonhonhonhon-szerű
kacajával. Mögötte két oldalt a két szobatársa ült, mindkettőnek némán
rázkódtak a vállai, minden bizonnyal a visszafojtott jókedvtől. Annál az
asztalnál ült még Lovino és az öccse, Feli is, aki mögött ott állt Ludwig, aki
az orrnyergét masszírozta. Talán az egész bagázsból ő viselkedett a
legérettebben. De legalább már tizenöt ember megvolt. Már csak öt hiányzott.
Ivant
akartam kiszúrni, ami a tömegben nem is lett volna olyan nehéz, tekintve, hogy
majdnem egy fejjel magasabb mindenkinél, ha nem húzódik be az egyik legsötétebb
sarokba. Mondtam a többieknek, hogy maradjanak ott, én pedig Katyával odamentem
az orosz fiúhoz, aki kerek szemekkel, kicsit félve nézte a sötét, hangos
termet. Két oldalról karoltunk belé, aztán odahúztuk az osztályunkhoz. Talán őt
szúrták ki mások is, de végül megleltük még két osztálytársunkat, akik szinte
futva érkeztek oda hozzánk. Már csak egy ember hiányzott: Roderich.
Mikor a
létszámellenőrzés után elkezdtünk gondolkozni, hogy ki nincs meg, körülbelül öt
percbe telt, mire rájöttünk, hogy az osztrák. Gilbert hangosan felröhögött és
az asztalt kezdte ököllel csapkodni, annyira jól mulatott azon, hogy
elfelejtettük az, ő szavaival élve, arisztokretént. Fejbe csaptam, aztán újra a
többiekre néztem. Valahogy senki sem vállalkozott arra, hogy megkeresse. Szóval
megint én voltam a cselekedni kényszerülő. Belevetettem magam a tömegbe, hátha
a hiányzó nyomára lelek. Valahogy eljutottam az ajtóig, ahol azt láttam, hogy
két tanár áll és kéri az arra menőket, hogy maradjanak itt, amíg meg nem
javítják az elektromossági hibát. Szóval Roderich nem mehetett ki.
Félrelökdöstem néha az embereket, hogy utat törjek magamnak.
Egy idő
után kezdtem úgy érezni, állandóan elkerüljük egymást. Mindenhol megnéztem, de
ő sehol sem volt. Végül meguntam és keresni kezdtem a visszautat. Ekkor kapta
el valaki a kezem. Széles mosolyra húzódott a szám, annak reményében, hogy a
keresett osztrák az, de egy kisebb csalódásként ért, mikor Gilbertet láttam
ott. Ő ki is kérte magának a nézésem, miközben húzott vissza az otthagyott
csapathoz. Közölte, hogy az arisztokretén is megkerült végül. Felmordultam
bosszúságomban. Tök jó. Szóval ezért kerestem. Morogva sétáltam oda a
többiekhez, majd enyhén karon ütöttem az osztrákot. Ő megugrott, rajta kívül
pedig mindenki felröhögött. Főképp a mellettem álló albínó német fejezte ki
tetszését az előbbi mozdulat iránt.
Végre
felkapcsolódtak a lámpák. Mindenki felkiáltott örömében, aztán egyszerre
rohantunk ki a teremből a szobáink felé. Nem akartuk, hogy megint ott érjen
minket még egy ilyen áramszünet a furcsán szeles kora őszi időjárás miatt.
Elnyúltam
az ágyamon, aztán a hasamra fordultam és vártam, hogy a szüleim hívjanak. A
lábamnál Lili bámult ki az ablakon, figyelte, ahogy a szél cibálja a fákat,
közben fel-felszisszent, mikor eltört egy ág, vagy épp úgy döntött egy másik,
hogy az ablakunknak ütődik. Elkezdtem gondolkozni, hogy hogyan fogunk mi
aludni, ha a gallyak állandóan az üvegnek csapódnak. Én már azt is bevállaltam
volna, hogy átmegyek Feliks-hez. Aztán rájöttünk, hogy mivel sokkal kevesebb a
lány, így a nyugati szárnynak rengeteg üres szobája van. Szóval ha nagyon
bosszantó lett volna a vihar, akkor fogtuk volna magunkat és átcammogtunk volna
egy olyan helyiségbe, aminek az ablakán nem kopogtat a fa.
Hirtelen
megrezzent a telefonom, mire felugrottam és kirohantam a szobából. Nem akartam
zavarni Katyát, aki ugyancsak a szüleivel beszélt.
- Szia! –
köszöntöttem anyát, ahogy megnyomtam a zöld gombot.
- Szia,
Erzsi! – mondta, hallottam a hangján, hogy mosolygott. Igen, a bátyám
Bözsizett, anya Erzsizett, nagypapámnak Erzsó voltam, mamámnak Erzsébet, a
másik nagyszüleimnek pedig hol szintén Erzsi, hol pedig ezt megtoldva:
Erzsi-berzsi. Ezt szerettem a legkevésbé, de nem volt szívem nekik mondani,
főleg mert ez a mamám mindig valami finom süteménnyel kínált, mikor így hívott.
– Hogy vagy?
- Jól!
Képzeld ma megint kincskeresés volt! – nevettem fel.
- És most
is ti voltatok a kincs? – kuncogott velem együtt. Csak a fejem ráztam, aztán
szóban is megerősítettem, hogy most én kerestem a kincset. Ezt követően
elmeséltem neki az áramszünetet, az ítéletidőt, meg az ilyeneket, illetve azt
is, hogy végre véget ért a rejtvényes játék. – Hát, húsz találós kérdés után
nem is csodálom – jegyezte meg.
- Nem volt
olyan szörnyű. Csak tudnám, hogy ki volt az ötletgazda – motyogtam, közben a
folyosó láthatatlan porát rugdostam.
- Nyomozz
tovább, Erzsi, tudom, hogy ki fogod találni. Végül is egy Héderváry vagy! –
szinte kiáltott, hangjában büszkeség csengett. Melegség árasztotta el a szívem
a szavai hallatán. Még mindig magam előtt láttam az arcát, mikor megtudta, hogy
felvettek a W Akadémiára. Szinte sírt, annyira megörült a felvételnek. Hiszen
egy országból általában egy ember kerül felvételre, és ekkor az ő kicsi lánya
szorongatta a felvételi papírokat. Aztán ott volt apa is, aki alig akart
elengedni Angliába. Apropó apa:
- A Bogárkámmal
beszélsz? Add! – hallottam a hangját a háttérből, aztán minden bizonnyal
kikapta anyu kezéből a telefont és ő is kérdezősködni kezdett. – Ugye a fiúktól
távol tartod magad? Hogy érzed magad ott? Ugye eszel rendesen? Tényleg!
Milyenek ott az ételek? Remélem, nem fogsz koplalni, hogy a fiúknak tetssz!
Bogaram, ott vagy még?
- Neked is
szia, apuci! – vigyorogtam kislányosan, bár ezt ő nem láthatta. Gyorsan
válaszoltam minden kérdésére, majd neki is elmeséltem a napomat. Miközben
beszéltem, észrevettem, hogy egyre több könny csorog le az arcomon.
Hiányoztak
a reggeli elköszönések, a vacsorák alatti diskurálás. Apa puszijai, mikor
pontban hétkor elment otthonról. A hétvégénkénti sütögetések anyuval, a
szombatesti filmmaratonok a bátyámmal. Hiányzott, mikor a kutyámat elvittem
sétálni és majdnem elrántott magával, mert meglátott egy macskát. Hiányzott,
mikor délutánonként a leckével traktáltak a szüleim. Hiányzott a hónap első
vasárnapján a nagyszüleimnél eltöltött ebéd. Hiányzott a magyar nyelv, Szeged, az
otthoni levegő. Haza akartam menni.
- Bogaram…
– hallottam a hangját a vonal másik feléről. – Te sírsz?
Ekkor
vettem észre, hogy hüppögök és szipogok. Gyorsan letöröltem a könnyeim, de
ezzel nem segítettem a rekedt hangomon, ami ekkor kijött a számon.
- Nem –
hazudtam.
- Jaj,
Erzsi – mondta anyu a telefonba. Még jobban kitört belőlem a sírás. – Már egy
hónapja ott vagy! Tudjuk, hogy ki fogod bírni karácsonyig, de ha mégsem, akkor
szólj és foglalunk jegyet az őszi szünetre is, rendben?
- Oké –
suttogtam két szipogás között.
- Ismerünk
téged, Bogaram. Tudjuk, hogy ki fogod bírni. Talán haza se akarsz majd jönni
télen – próbált felvidítani apa is. – Ugye tudod, miért?
- Mert egy
Héderváry vagyok – feleltem remegő ajkakkal, de mosolyogva. Halk nevetés volt a
válaszuk, aztán elköszöntek.
Szipogva
néztem a kijelzőt, ami a hívás végét jelezte. Hirtelen egy zsepi jelent meg
előttem, mire hátraugrottam. A folyosó félhomályában Gilbert a világos bőrével
és hajával szinte világított. Felnéztem a szemeibe, amik együtt érzően
tekintettek vissza rám. Elvettem a zsebkendőt és megtöröltem vele a szemem.
- Honvágy,
mi? – próbálta a szokásos vigyorát villantani rám, de nem igazán sikerült neki.
Valószínűleg ő is ugyanezt érezte egy évvel ezelőtt, legalábbis az alapján ezt
gondoltam, amit a szemében láttam.
Bólintottam
egyet, aztán orrot fújtam. Hirtelen egyikünk sem tudta, hogy mit mondjon. Ő
láthatóan azon törte a fejét, hogy hogyan is kéne elterelni egy kicsit a
figyelmem, én pedig akaratlanul elkezdtem visszakanyarodni oda, hogy mi
hiányzott. Ekkor viszont karjai körém fonódtak és magához húzott. Egy
pillanatig levegőt sem bírtam venni a meglepettségtől, aztán újra eleredtek a
könnyeim, hagytam, hogy szorosan átöleljen. Jól esett, hogy valaki átölel, hogy
próbál vigasztalni, így pár másodperc után az agyam utolsó részre is feladta
küzdelmet a szívemmel és a fiú mellkasába fúrtam az orrom.
Szia
VálaszTörlésElső vagyok. Gratula ehhez a fejethez. Nagyon jó volt. Ez a Gilbert srác nagyon jó benne.
http://volterrakiralynoje.blogspot Ha tudsz kukancs be ide.