A történet lassan behozza a valóság idősíkját, mint ahogy eredetileg terveztem
Jó olvasást mindenkinek!
------------------------------
A
szüleimnek igaza volt, megszoktam az ittlétet, tényleg nem is akartam hazamenni
az őszi szünetre. Szóval huszonhetedikén boldogan hívtam fel őket, hogy nem
kell last-minute repjegy. Örültek annak, hogy jobban lettem, bár azért éreztem
a szomorúságot a hangjukban. Szerettem volna átölelni őket, de így csak az
maradt, hogy telefonon győzködtem őket, hogy mennyire, de mennyire hiányoznak.
Ez igaz is volt, már alig vártam a téli szünetet, hogy végre hazamehessek, de
ezt a bulit nem akartam kihagyni. Az első igazi buli itt!
Október
31-e délutánján a lányokkal készülődtem. A ruháinkat kivasaltuk (már ha
kellett), előkészítetünk minden lehetséges segédanyagot, aztán három körül
belevágtunk! Lilinek amúgy is mániája volt a hajamat fonogatni, rendezgetni,
hát most teljesen szabad utat kapott. A majd’ derékig érő, amúgy is hullámos
hajam végét hajsütővassal begöndörítette, néhány tincset befont, a hajszálak
mellé a ruhámhoz illő narancssárga szalagokat tett. A szememre barna
szemfestéket kent, de ezen kívül nem volt rajtam másféle smink. Szóval nem
velem volt a legtöbb munka. Mivel Katya rövid hajával nem sokat tudtunk
kezdeni, így csak kimosható festékkel kicsit beszíneztük, hogy illjen a zombi
sminkjéhez, aztán meg jól összekócoltuk. Lili szellem lett, amúgy is világos
bőrét arcfestékkel és hintőporral tette falfehérré, száját lilára festette,
sötét szemhéjfestékkel rajzolta meg arca kontúrjait. Szerzett egy hosszú fekete
parókát, amit próbáltunk beállítani olyanra, mint amilyenre ő akarta. Rengeteg
hajsprayvel sikerült elérni, hogy úgy tűnjön, mintha a haja lebegne a
levegőben. Legalábbis a telefonnal készített képeken úgy tűnt, a valóságban meg
mintha megcsapta volna az áram egy kicsit.
A rólunk
készült képeket elküldtük a családunknak. Imádtam apa válaszát: „Szörnyen
festetek!” De Lili bátyjának üzenete is elég tömören összefoglalta az
eredményt: „Mein Gott!”
- Hű! – ez
volt Roderich reakciója, mikor meglátott minket. Szemüvege mögött szemei
kikerekedtek, kicsit mintha elsápadt volna. Igen, szörnyen néztünk ki. Pont,
ahogy egy Halloween éjjeli bulihoz kell. Még egy utolsó jelmez-, smink- és
hajellenőrzés, és indulhattunk is! Megpusziltam az osztrák arcát, aki halványan
elpirult erre a cselekedetemre. A lányok olyan tekintettel bámultak minket,
ahogy a romantikus filmeket szokták nézni. Belekaroltam a kísérőmbe, a szabad
kezemmel pedig a legközelebb álló szobatársam karját ragadtam meg, aki ez
esetben Katya volt. Ő Lilibe kapaszkodott, és elindultunk.
A közös
helyiség fel volt díszítve az alkalomnak megfelelően, a fal mellett sorban
nagyobb, az asztalokon kisebb töklámpások világítottak, amiket még az előző nap
faragtunk ki, ezen kívül semmilyen fényforrás nem volt bent. Mindenkinek kettőt
kellett elkészítenie, a fiúknak a nagyokat, a lányoknak a kicsiket. Azonnal meg
is találtam az enyémeket, amik a sütis asztalon foglaltak helyet. Tökéletes! A
plafonra héliumos lufikat engedtek fel, feketéket, narancssárgákat, lilákat.
Néhányan leszedtek párat a madzagnál fogva és azzal szórakoztak, míg ki nem
sikerült durrantani. Az ablakokra ugyanezekben a színekben pompázó
papírgirlandokat tettek fel. Az asztalokon a sütik mellett mindenféle üdítő
foglalt helyet, egy jó nagy tálcán pedig egy csomó poharat láttunk, amikhez
valaki odatett pár alkoholos filcet, hogy rájuk írhassuk a nevünket. Valaki
totál nagy zseni volt!
Páran a
kanapékon és a székeken ücsörögtek, a maradék pedig vagy evett, vagy táncolt.
Én a legutóbbit szerettem volna csinálni, így megragadtam Roderich karját és
behúztam a többi ember közé. Ő kicsit rémülten nézett rám. Hát, igen, a
táncórák is mindig érdekesre sikerültek. Ezen nevetnem kellett. Persze itt nem
keringőztünk, hanem csak úgy csináltunk, mintha egy létező táncot járnánk. Egy
kis idő után megnyugodott és ő is elkezdte élvezni a helyzetet.
Ezután a
lányokkal és Feliks-szel is csacsogtam egy kicsit, miközben mindenféle sütit
kóstolgattunk, aminek egy részét a főzőklubosok dobták össze előző nap és aznap
délelőtt, a másik felét pedig a tanárok hozatták. Tök jól éreztem magam.
Legalábbis addig, míg egy bizonyos valaki meg nem próbált kibékülni velem.
- Gute Nacht, meine Liebe – köszöntött
Gilbert, ahogy megállt mellettünk. Csak egy gyilkos pillantásra méltattam,
aztán visszafordultam a lengyel barátom felé, aki csak furcsa tekintettel
méregetett hol engem, hol azt a szaros németet, aki ezután a fülemhez hajolt,
hogy biztos halljam mit mond. – Mit kell tennem, hogy megbocsáss?
Megperdültem
a szavaira, több okból is. Hátrébb akartam húzódni tőle, másodszor pedig: mert
be akartam olvasni neki. Először is végignéztem a jelmezén. Úgy nézett ki, mint
egy elegáns, huszonegyedik századi múmia. Ing volt rajta, nyakában be nem
kötött nyakkendő. Arca egy részét, nyakát és kezét is géz takarta, és talán még
a színes kontaklencsével sem vacakolt. Sötét volt, a lámpások fényében nehéz
volt megmondani pontosan, hogy milyen színű is volt a szeme.
- Tetszik,
amit látsz? – vigyorodott el kajánul. Ismét összehúztam a szemem és előemeltem
valamit, amit eddig rejtegettem. Tekintetébe rémület költözött, ahogy meglátta
a serpenyőt. – Az honnan került ide? – ugrott hirtelen egy oktávnyit a hangja,
aminek hallatán rajtam volt a gonoszkodás sora. Nem mondtam neki semmit, hanem
sarkon fordultam és újra a barátaimhoz kezdtem beszélni. Nem láttam, de
éreztem, hogy őt is kissé elönti a düh. Csak a fújtatását hallottam ezután, ő
maga pedig eltűnt.
-
Táncoljunk! –ragadtam meg Feliks karját és a tömeg közepére húztam. Kicsit
megszeppenve állt az emberek között, idegesen tekintett körbe, aztán rám
nézett. Nem voltak sokan a tánctéren, leginkább az a kevés lány foglalta el a
helyet, akivel a suli büszkélkedhetett. Néhányan hozzám hasonlóan berángattak
valakit, a társaság az a fele kicsit vontatott mozdulatokkal táncikált először,
aztán ők is belejöttek.
- Nem
akarsz valamit enni? – ordította bele a barátom a fülembe alig öt perccel
később. Szegénykém nem igazán az a táncolós fajta… Bólintottam, most ő húzott
visszafelé, aztán azonnal a kezembe nyomott egy sütit, amit pár órával ezelőtt
még én készítettem. Először a sírkőnek kidekorált kekszet kezdtem el rágcsálni,
aztán öntöttem magunknak egy vérvörösre ételfestékezett puncsszerű édes
löttyöt. Nem mondom, hogy puncs volt (mert semmi köze se volt hozzá), inkább
valami szirupnak mondanám… Elég érdekes volt, úgy döntöttem, az asztalon lévő
vízzel kicsit felhígítom a sajátomat. Feliks, aki amúgy is oda van az édes
cuccokért, simán megitta, aztán azon kezdett gondolkozni, hogy lehet önt még.
Eldöntöttem, hogy neki valami szupercsokis-marcipános tortát gyártok
szülinapjára. Úgyis közeledett az a bizonyos nap…
Alena
jelent meg mellettem, akinek a jelmeze láttán nem tudtam, hogy megijedjek vagy
ledöbbenjek. Sötétbarna haját elegáns kontyba fonta, ez alá egy fátyolt tűzött.
Ruhája törtfehér volt, alja szaggatott és sáros hatású, itt-ott ki is volt
szakadva. Kezében egy hervadt virágokból álló csokor. De a sminkje vitt
mindent. A sötétben úgy tűnt, hogy csak egy csontváz áll előttem. Az arca,
nyaka, mellkasa, még a karjai és szerintem a háta szabadon lévő része is meg
volt festve. A szemem sarkából láttam, hogy a lengyelnek is leesik az álla.
- Szia
Lizzy! – köszönt a lány magyarul. Mosoly húzódott a számra és az egekig
magasztaltam a jelmezét. Felvetettem, hogy ha van jelmezverseny, akkor tuti
megnyeri. Felnevetett és legyintett, mondván itt nincs ilyen. Legalábbis eddig
nem volt. Keresni kezdtem Attilát, mert tudtam, hogy biztos együtt jöttek. A
fiú konkrétan a semmiből tűnt elő, ő is hasonlóan ijesztően élethű sminket
viselt, a ruhája egy vőlegényét idézte. A halott jegyespár… Elképesztő!
- Ez
melyikőtök műve? – kérdeztem, mert ahogy láttam Feliks túlságosan döbbent volt,
hogy ő tegye fel ezt a kérdést. Attila elvigyorodott és „nem túl feltűnően” a
barátnőjére nézett, aki kicsit behúzta a nyakát és földet kezdte bámulni,
mintha az olyan érdekes lenne. – Ne légy már ennyire szerény, fantasztikusan
néztek ki!
- Hvala [1]–
felelte halkan. Csak sejtettem, hogy mit mondhatott, de tovább mosolyogtam rá.
- Mióta
tervezitek ezt a jelmezt, biztos rengeteget szó…
- Akarod
mondani szenvedtünk vele – vigyorgott a srác. – Amúgy mióta is, Ally?
- Hát,
talán tavaly ilyenkor óta – gondolkozott el, közben a plafonra meredt pár
pillanatra. – Igen, egy tavaly elballagott pár is összeöltözött, durván jól
sikerült a jelmezük. Aztán megbeszéltük, hogy idén mi is „passzolni fogunk
egymáshoz”.
- De ez a
jelmez az övék nyomába se ér! – szólt közbe a másik, annyira belelendült a
mesélésbe, hogy szinte elmutogatta, hogy az előző évben mi hol volt. – A
tavalyi téma a természet szellemei voltak. Tudod, tündérek, nimfák, najádok,
meg ilyenek. Azok ketten meg úgy néztek ki, mintha valami fantasy filmből
léptek volna ki! Hihetetlenül néztek ki.
- De azért
ez a jelmez sem semmi – jegyeztem meg, utána meg magamra és rájuk mutattam,
jelezve, hogy a jelmezeink között körülbelül ég és föld a különbség. Csak
legyintettek.
- Reméljük
lesz még az a téma, ami tavaly volt. A fejemben már van egy ötlet, amit veled
akarok megvalósítani – nézett rám Alena, szemei csak úgy csillogtak az
izgatottságtól.
- Velem? –
a hangom talán kicsit ijedtnek hangzott. A lány hevesen bólogatott, de nem
árult el semmit az ötletről, inkább arról kezdett fantáziálni, hogy beküld egy
kérvényt az igazgatóságnak azzal kapcsolatban, hogy az jövő év témája megint az
erdő szellemei legyen.
Ezt
követően elköszöntek és belevetették magukat az élőhalottak tömegébe. Egy halk
sóhaj hagyta el a szám és Feliks felé fordultam, aki összevont szemöldökkel
nézett rám. Le sem vette rólam a szemét, miközben beleivott a puncsizébe.
- Totál nem
értettem egy szót sem, Bözsi.
- Magyarul
beszéltünk? – kérdeztem meglepetten. Egyre kevésbé vettem észre a váltást az
angol és a magyar között, annyira megszoktam, hogy kikkel milyen nyelven
beszélek, hogy néha észre sem veszem, hogy van valaki körülöttünk, aki nem ért
valamit. Hopszi! – Bocsi, Feliks – kuncogtam.
- Nah –
legyintett – már megszoktam.
Átöleltem a
nyakát és megint táncolni invitáltam.
- De most
totál komolyan! Hol az osztrák pasid, hogy őt rángasd be arra a totál szűkös
helyre?
Amúgy igaza
volt. Körbenéztem, de Roderich-et sehol sem láttam. Úgy döntöttem, kicsit
körbenézek a teremben, hátha meglátom valakivel beszélgetni, de csalódnom
kellett, sehol sem bukkantam rá. Kissé csalódottan indultam vissza az ételes
asztalhoz, abban a reményben, hogy még Feliks is ott van. Persze a lengyelt is
elnyelte a föld! Csípőre vágott kézzel fordultam körbe, hátha meglátok valaki
ismerősebbet, azonban egyik osztálytársamra sem leltem rá. Kezdett elfogni egy
érzés: hová lett mindenki? Kihagytak valamiből? Éreztem, hogy a jókedvem
elpárolog. Fázósan összefontam magam előtt a kezem és eldöntöttem, hogy sétálok
kinn egyet.
Amint
kiértem, a japánkert felé vettem az irányt. Ahogy haladtam a suli területén,
kezdtem úgy érezni valaki figyel. Halloween este ez semmiképpen sem jelentett
jót, még akkor se, ha csak néhány gyerekes diák volt az. Kitudta milyen jelmezben
ugranának elő! A tekintetem ide-oda villant az út két oldalát szegélyező fák
között, vártam, hogy mikor pattan ki onnan valaki. Igazából reménykedtem, hogy
csak paranoiás vagyok, még mindig jobb, mintha valaki tényleg a nyomomban
lenne.
Közvetlen a
fülem mellől csak egy hangot hallottam: bu!
Sikítva
kaptam elő a serpenyőmet és csaptam az ismeretlen felé, aki hangosan röhögve
ugrott félre az útból. Egészen pontosan tizenkilenc ismerős arc bukkant elő a
közeli fák és bokrok takarásából. Dühösen meredtem rájuk, de őket lefoglalta a
rajtam nevetés. Ez annyira nem igazságos! Megkerestem a szobatársaim, Feliks és
Roderich tekintetét. Ők próbáltak legalább egy kicsit bűnbánónak tűnni, de a
mosolyuk minduntalan elő-előtűnt.
- Hát, dudette – nevetett Alfred, minden
bizonnyal az ötletgazda. – Ez vicces volt.
- Olyan
helyen csaplak meg a serpenyőmmel, hogy egy hétig szopránt fogsz énekelni –
mondtam neki magyarul, kedvesen mosolyogva, de valószínűleg érezte, hogy nem
valami édes dolgot mondtam neki. Kissé zavartan kacagott tovább, közben
segítségkérően nézett körül, hogy ki értette, amit mondtam, illetve ki mögé
rejtőzhetne el, ha a kezeimben szorongatott fegyvernek avanzsált konyhai
eszközzel nekitámadnék.
- U-u,
Bözsi tökre morcos – vigyorgott Feliks, aki persze teljesen átlátott a
mosolyomon. Bólogattam és meglengettem a serpenyőt, mire a kétméteres
körzetemből eltűnt minden ember, egyedül csak a lengyel, az osztrák és a két
szobatársam maradt. Roderich odalépett mellém és végigsimította a karom,
remélve, hogy megbocsátást nyer. A lányok csak mosolyogtak, míg a legjobb
barátomnak titulált áruló fölényes vigyorral állt ott, mert tudta, hogy úgysem
bántanám azt a cuki lengyel pofiját. Addig a háttérben a többiek lázba jöttek
annak ötletétől, hogy mi lenne, ha házalnánk cukrot és csokit követelve. Páran
furcsán néztek az ötletadóra (na, kedves Olvasó, kire tippelsz?), de aztán
belementek, még a mindig komolynak tűnő Arthur is végül beadta a derekát,
azonban kikötötte, hogy nincs tojásdobálás, ha valaki visszautasít minket. Még
csak azt kellett volna, hogy magunkra haragítsunk mindenkit.
Elindultunk,
miután kerítettünk pár random zsákot, amibe gyűjthettünk. Úgy terveztük, hogy a
végén elosztjuk, bár ebben nem lettem volna olyan biztos, azok után, ahogy
elnéztem néhány osztálytársam arcát, többek között az amerikaiét és a dánét.
Meg szerintem Feli sem akart volna kimaradni az édességevésből. A kis olaszból
kinéztem, hogy ha kajáról van szó, akkor biztos nem olyan ártatlan, mint
amilyennek tűnik.
Én és
Roderich kicsit hátrébb sétáltunk kézen fogva, minket hidegen hagyott a csokit
vagy csalunk, csak a társaság kedvéért mentünk el leginkább. Annyi hülyeség
hangzott el, hogy vétek lett volna kihagyni.
A városka
káprázatos volt! Minden ház előtt legalább két tök vigyorgott ránk, némelyik
ablakban fekete alakok ijesztgették az arra járókat, máshol a fáról lógtak
szellemek. Tipikus angol Halloween, amit legalább egyszer látni kell élőben. És
ha minden jól megy, én még legalább háromszor fogom ezután, gondoltam magamban,
közben közelebbről is megnéztem az egyik díszt. Egy madárijesztő volt, de olyan
horrorfilmbe való. Aztán meg is mozdult, mire Roderich nyakába ugrottam, a
serpenyőm pedig védekezésképpen magunk elé emeltem, hátha a vas nem csak az
idegesítő német albínók ellen hatásos. Mint kiderült egy korunkbeli helyi srác
volt, aki hangosan nevetve kért bocsánatot és felajánlotta, hogy mindannyian
kaphatunk édességet. Amíg a többiek válogattak, ő próbált beszédbe elegyedni a
sok fiú között megbúvó három lánnyal, köztük velem is.
- A
boszorkányok nem seprűvel járnak? Miért van nálad serpenyő? – mosolygott.
- Áh, nem
hozhattam át a csalagúton – legyintettem, mintha mindennapos lenne. Mindenki
felnevetett, aki hallotta, bár éreztem, hogy nem volt egy erős vicc.
- Úgy van,
Bözsi. Még a végén azt hitték volna, hogy a Roxfortba mész – ölelte át a vállam
Feliks. Gúnyosan mosolyogtam rá. Ezt muszáj volt elsütnie… Szerintem egész este
arra várt, hogy mikor tehet rám egy Harry Potteres megjegyzést. Ellöktem
magamtól a hülye lengyelt, aki már jött is vissza hozzám, hogy megöleljen
ismét.
Még
végigjártunk pár házat, aztán leültünk a parkban, hogy szétoszthassuk az
összegyűjtött édességeket. A srácok nagytöbbsége azonnal lecsapott a nagyobb
csokikra, nekünk, a maradéknak, akik nem harcoltak, csak a kis csokiszeletek
maradtak. Lenéztem a nekem jutott kis Snickers szeletre, aztán Lili-re, aki
kicsit szomorúan nézett a fiúkra. Az alig másfél méterével nem szállhatott
harcba velük szemben. A kezébe adtam az enyémet, Katya pedig követte a példám.
A barátnőm meglepődve forgatta közöttünk a fejét, nem értette, miért nyomtuk a
kezébe a saját csokijainkat, de aztán mikor némán a srácok felé intettünk a
fejünkkel, megvilágosodott. Nagy zöldeskék szemei könnybe lábadtak és szorosan
átölelt minket.
- Olyan jó
barátok vagytok! – hüppögte, közben teljesen elkente a sminkjét. Katyával mi is
szorosan magunkhoz vontuk, aminek következtében sírása halk nevetéssé vált.
Tudtuk,
hogy Lili mennyire szereti a csokit, és nem akartuk, hogy pont most bánkódjon a
többiek falánksága miatt. Nem hiányoltam a csokim, mert tudtam, hogy a
szobatársam jobban örül neki, mintha egy olyan nagy táblás Milkát vettünk volna
neki másnap.
- Jó
éjszakát, Elizabeta – puszilt meg Roderich, aztán felnézett a másik két lányra.
– Nektek is jó éjt!
- Viszont!
– intett neki Lili, aztán már futott is fel, hogy végre lemoshassa az állítása
szerint akkorra tényleg szörnyen kinéző sminkjét. Katya úgy döntött megvár, így
rövidre fogtam a búcsúzást Roderich-től.
- Jó
éjszakát – suttogtam neki, aztán a serpenyőmet lengetve felszökelltem a
lépcsőn…
- Gil az
egész estét a szobában töltötte. Azt állította nem érzi jól magát. Aztán jött
Eliska és mintha kicserélték volna! – mesélte Francis másnap, mikor a maradék
édességet vittük vissza a főzőklubba. A tizenkét fős klubból alig voltunk öten,
hozzánk is a francia kopogott be reggel, mondván menjünk segíteni. Ahogy láttam
a legtöbben elküldték a fenébe, köztük a cseh lány is. – Mire visszamentünk,
már hűlt helyük volt. Sejtettem én, hogy semmi baja – morogta az orra alatt,
aztán bekapott egy kis szelet sütit. Halk sóhajt hallatott, aztán leült az
egyik székre. Már minden maradékot áthordtuk, csak azt kellett volna megoldani,
hogy hová is tegyük. Az is szóba jött, hogy a vacsoránál kirakjuk az
asztalokra, hátha végre elfogy. – Gil olyan furcsa mostanság.
- Mi benne
furcsa? – kérdezte Oliver, közben egy muffinon csámcsogott, szeplős arca csak
úgy ragyogott a sütőtökös édesség ízétől.
- Sok
minden! Év eleje óta olyan más…
- Szóval
ezelőtt nem piszkált random embereket? – horkantottam Roderich-re utalva.
Meglepetésemre (vagy talán annyira mégsem) Francis nemet intett a fejével.
Gilbert eddig nem csesztetett senkit. Oké, néha nagy volt a pofája már tavaly
is, de ennyire még senkire se szállt rá.
Amúgy
Gilbert aznap tényleg furcsa volt. Nem láttam vigyorogni, ebédnél és vacsoránál
is csak tologatta az ételt, úgy ment el mellettünk, hogy nem szólt be semmit
Roderich-nek. Egyedül akkor látszott egy kis élet rajta, mikor Eliska odament
hozzá. A lány közelségétől mosolyra (bár nem olyan szélesre, mint kellett
volna) húzódtak az ajkai, kissé ki is húzta magát, hogy legalább előtte ne
látszódjon, hogy valami baja van.
Mi lett
veled, Gilbert?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése