19. fejezet – Karácsonyi vásár

Hei!
Újra itt és bár már február van, én még maradok a karácsonynál egy kicsit, ezúttal Berlinbe jut el főszereplőnk, ami az én bakacslistámon is előkelő helyet foglal el (kb. mire eljutok oda megtanulok németül is). Szóval őszintén, bárcsak többet tudnék írni erről a vásárról, de csak a képekre hagyatkozhattam...
Sok sikert a következő hétre mindenkinek és a jó olvasást!
---------------------------

Forrás

- Roderich beszélhetnénk? – állítottam meg a fiút reggeli után. Érzelemmentes arccal nézett rám, de megfordult és várta, mit mondok. – Sajnálom, hogy tegnap úgy megsértődtem, de valljuk be, valamennyire te is megnehezítetted a dolgokat.

Erre elkapta a tekintetét, konok kifejezés ült ki az arcára, mintha ezzel a mondattal majdhogynem vérig sértettem volna. Aztán próbálta rendezni a vonásait, de a szemében továbbra is az az érzés ült, ami miatt érezni kezdtem, hogy a gyomrom idegességemben összeszorul.

- Tudom, nem kellene olyan könnyen megsértődnöm, de – itt elakadtam, nem tudtam, hogyan folytassam, nem akartam még jobban megbántani a szavaimmal. Lepillantottam a kezemre, kissé beleharaptam az alsó ajkamba. – Sajnálom, Roderich – motyogtam. Sarkon akartam fordulni, de finoman megfogta a karom és visszahúzott magához, aztán megölelt.

- Semmi baj, Elizabeta – válaszolta és megpuszilta a homlokom. Elmosolyodtam és a szorosan hozzábújtam, remélve, hogy már minden rendben lesz. Kissé megemelte az állam és óvatosan megcsókolt.

A hármunk bőröndje ott feküdt a földön, a ruhák nagy része, pedig az ágyon. Szerencsére az ünnepi ruháink otthon maradtak, így csak a rohangálós cuccokat kellett kiválogatni. Mondjuk abból volt pár… Az biztos, hogy a lengébb ruhák a szekrényben maradtak, tudtak várni azok nyárig, így a hosszú farmerjaim többségét belegyömöszöltem a csomagba, ugyanígy tettem a hosszú ujjúakkal is. Fütyörészve passzíroztam be a maradék cuccom, ami néhány tankönyvet és füzetet, illetve pár személyes holmit takart, aztán a lányok segítségét kértem a cipzár elhúzásához. A fogkefe, a tusfürdő, a parfüm, meg az ilyen pipere holmikat így sem bírtam beletenni a sporttáskámba, egy másik helyet kellett nekik keresnem valamelyik kézipoggyászomban.

- Kész vagyunk, el sem hiszem – dőlt le Lili az ágyára egy hangos sóhaj kíséretében. Én is lezuhantam a puha takarókra, amit végre nem takartak göncök.

- Végre hazamehetünk egy kis időre – szólalt meg Katya a szoba másik oldaláról. Csak álmodozva bólintottunk, némán megegyeztünk abban, hogy mindhármunknak hiányzott a család és az otthon illata. Már vártam, hogy fát díszíthessek, hogy sütit süthessek anyuval, hogy lássam a szeretteim arcát, mikor kinyitják a nekik vett ajándékom… Már otthon akartam lenni!

Épp csak lehunytam a szemem, mikor kinyílt az ajtó. Roderich jelent meg a fal mellett, halkan köszönt aztán rám nézett. Mélyet sóhajtottam, aztán fel is álltam, hogy utána mehessek. A zeneterembe sétáltunk, én hallgattam, míg ő játszott. Mondjuk a gondolataim nem sokáig jártak az iskola körül, sőt Anglia körül.

Fejben már otthon voltam, láttam magam előtt anya arcát, ahogy a szokásos karácsonyi süteményét készíti, apát, ahogy a fát próbálja belefaragni a talpba, a tesómat, ahogy velem veszekszik a díszek miatt. Eléggé másak voltak az ötleteink szinte mindig, így a kiabálás nálunk már a karácsonyhoz tartozik. Nem csoda, a Héderváryk nagyon akaratosak. Egyszer konkrétan megfeleztük a fát, hogy mindkettőnknek igaza legyen. Az egyik oldal arany-piros, a másik ezüst-kék lett. Érdekesen nézett ki, de az volt a legegyedibb fánk eddig. Fejben már a szobámat díszítettem. Már láttam magam előtt a kis műfenyőmet, amit nyolc éves korom óta díszítettem fel minden évben. Sőt, a ruhát is kigondoltam, amit szenteste akartam felvenni. Egy kötött sötétzöld pulóver és egy bordó A-vonalú szoknya. Gondoltam, hogy veszek a szetthez egy sálat Berlinben. Talán barnát kellene keresnem, gondolkoztam magamban. A hajamat pedig befonhatnám hozzá. Valami natúr sminkkel tök jól nézne ki…

- Elizabeta – ébresztett fel Roderich hangja az álmodozásból. – Minden rendben? – vonta össze kicsit a szemöldökét, barna szemei kérdőn csillogtak. Mosolyogva bólintottam és kértem, hogy folytassa, mert nagyon szép volt, amit játszott. Azt már nem tettem hozzá, hogy az agyam csak a darab első két sorát dolgozta fel, a többi valahogy elveszett. Biccentett és visszafordult.

Én pedig visszamentem Magyarországra. Persze ismét csak gondolatban.

Szinte már éreztem a halászlevet a számban, a margarinos kifli illatát az orromban… Vágytam az otthon ízeire. Annyira sok fiatal akart kimenni külföldre, köztük én is, de aztán mikor ott voltam, máris hiányzott az országom. Mondjuk én még nem a megélhetés, hanem az iskola miatt mentem ki, de akkor is…

Ismét felvillantak előttem a karácsonyi fények, amik az otthoni házunk eresze alatt futottak. Apa még három éve tette fel őket nagy káromkodás közepette és megfogadta, hogy amíg még világít, az onnan le nem kerül. A bátyám jót röhögött rajta, mert az ő ötlete volt, hogy tegyük fel, mondjuk segíteni már nem segített. A kertünkben lévő nagy fenyőfa köré is mindig csavartunk égősort, bár csak mi láttuk. Nem voltunk sosem olyan nagyzolósak, mint sokan az utcánkban, akik amerikai módon világították ki az egész házat és kertet.

Láttam magam előtt a konyhánkat, ahogy fel van díszítve a nagy asztal, körülötte ülnek a nagyszüleim, anyáék, az unokatesómék, mindenki, aki fontos… A fiúk (kivéve az anyai nagyapám) veszekedtek a legjobb adag töltöttkáposztáért, mint minden évben, míg mi lányok csak a szemünket forgattuk a gyerekességükön és megállapítottuk, hogy egy vérből valók. Vacsora után tévét nézünk és beszélgetünk, majd pedig ajándékot nyitunk. Nálunk mindig is az volt a szokás, hogy kaja után bontjuk fel az ajándékokat, mert számunkra mindig is az volt a fontosabb, hogy együtt legyünk legalább arra a napra. Sajnos nem sokszor jut lehetőség arra, hogy az egész család összejöjjön egy vacsorára vagy ebédre. És, jöttem rá, úgy már még kevesebb lesz, hogy én Angliában ültem. Ez egy kicsit elszomorított, de eldöntöttem, hogy nyáron próbálok majd szervezni pár ilyen találkozót.

Észre sem vettem, hogy a zene ritmusára döntögetem oldalra a fejem, közben mosolygok, csak mikor Roderich megállt és rám nézett. Az ő ajkai is felfelé kunkorodtak, ahogy oldalt fordult a zongora széken, és megkérdezte, hogy tényleg ennyire tetszett-e a zene. Csak bólintani tudtam, mert valójában nagyon máshol jártam, de szerencsére ő ezt nem vette észre.

Arról kezdtünk beszélgetni, hogy mit fogunk csinálni a téliszünetben. Mint kiderült, ők nem maradnak otthon, hanem a szüleivel elmegy egy igazi síparadicsomba, amiről én csak álmodhatok, ahol eltöltik a karácsonyt és a szilvesztert. Megtudtam, hogy majdnem minden évben odamennek már lassan tíz éve, és már törzsvendégnek számítanak ott. Azonnal levettem, hogy akkor tud síelni is. Egyszer mi is elmentünk a Kékesbe… hát… kificamodott bokával kuksoltam az étteremben két napig, míg a szüleim próbálkoztak. Szóval nekem nem voltak túl jó élményeim a síeléssel kapcsolatban, de ahogy elmesélte, ő pont ellentétesen állt hozzá.

Mikor én jöttem volna a mesélésben, csak megrántottam a vállam és annyit mondtam, otthon leszek egész végig. Láttam, hogy ez majdnem furcsának tűnt neki, így elmondtam, hogy nálunk egyféle hagyomány ez a közös vacsora. Somolyogva mondta, hogy a mi karácsonyunk biztos sokkal jobb lesz, mint az övék. Félrebillentettem a fejem, nem értettem miért gondolja ezt, mire elkapta a tekintetét.

- Nálunk nem sokszor jön össze a család. Valahogy… nem tudom, miért… Az apám szülei nem szeretik anyámat, az anyám szülei apámat, meg egymást se. Egy óráig nem tudnak egy légtérbe lenni anélkül, hogy ne vesznének össze. Így hanyagoljuk az egészet.

- Sajnálom – mondtam halkan, de közben belegondoltam, hogy milyen lenne, ha az én családommal lenne ez. Még belegondolni is rossz.

- Ugyan. Már hozzászoktam – simogatta meg a kezem. Kissé félrebillentette a fejét. – Veled minden rendben?

- Persze. Csak már honvágyam van – feleltem, a gyomrom pedig szinte azonnal görcsbe rándult a gondolattól, hogy másnap este már otthon lehetek.

- Jó utat – ölelt meg másnap délelőtt kilenckor. Az én buszom, ami kivitt a reptérhez, volt a második. A két szobatársam már elment az elsővel, akárcsak Feliks még hétkor. Sokáig búcsúzkodtunk, a lányokkal öt percen keresztül öleltük egymást, ígérgettük, hogy beszélünk szünet alatt, a lengyelt is megszorongattam, majd egy cuppanós puszit nyomtam az arcára. Neki nem kellett mondani, hogy majd beszélünk, mert tudtuk, hogy beszélni fogunk. Úgyis tartoztam neki egy beszámolóval.

Roderich megsimogatta a hajam, aztán elengedett egy pillanatra, hogy utána ismét magához húzzon egy csókra.

- Majd beszélünk, ha egyszer végre mindketten hazaérünk – szorítottam meg kissé a kezét, mire lepillantott az összekulcsolódó ujjainkra.

- Igen, majd beszélünk.

- Szia! – engedtem el végül és indultam a busz felé. A két Beilschmidt-et csak a szemem sarkából láttam, mikor megfordultam, de ahogy az idősebb elhaladt az osztrák mellett, a puffanás alapján valószínűleg hátba vágta.

- Auf Wiedersehen, Edelstein! – röhögött fel Gilbert, mire összehúzott szemmel hátranéztem rá. Ludwig az orrnyergét dörzsölgetve sóhajtott egyet, inkább gyorsított a léptein, hogy nehogy bárki is rokonoknak gondolja őket.

Mivel a sporttáskám már be lett gyömöszölve a csomagtérbe, így csak fel kellett szállnom a maradék cuccommal a kezemben. Beültem az ablak mellé, ahonnan még láttam a suli épületét. Elővettem a telefonom és lefotóztam, hogy megmutathassam anyáéknak, milyen pöpec kis suliba kerültem.

- Hallo, meine Liebe! – huppant le mellém Gilbert, mire megugrottam. Lilás szemei csillogtak az izgatottságtól, nekem pedig azonnal eszembe jutott, hogy majdnem az egész napot vele fogom tölteni. Ki fog készíteni, jöttem rá azonnal. Az ablakon kinézve láttam, hogy Roderich szikrázó szemekkel nézi a németet, aki csak egy széles vigyorral válaszolt, aztán egy lendülettel el is húzta a függönyt. Visszakézből karon vágtam, ahogy visszarántottam a sötétítőt. A szememet forgatva intettem egyet az osztráknak, mikor elindult a busz. Alig telt el fél perc, mikor jött tőle egy SMS: Éld túl, Elizabeta… Kuncognom kellett ezen, pedig elég valószínű volt, hogy meg kell fogadnom a tanácsát.

Ásítottam egyet már az első öt perc után. Majdnem háromnegyed óra volt az út, a gép pedig háromnegyed tizenegykor szállt fel. Úgy gondoltam a buszút elég lesz egy kis alvásra, mivel be szerettem volna pótolni azt, amit előző éjszaka kihagytunk a beszélgetés miatt a lányokkal. Az ablak felé fordultam, a párnám a fejem alá gyűrtem és próbáltam kizárni a sok élénk diák moraját. Könnyebben ment, mint hittem, pár perc elég volt, hogy elaludjak.

- Hé, meine Liebe – bökött meg Gilbert, mire elhessegettem a kezét. Ismét próbálkozott a felkeltésemmel, de ugyanaz volt a válaszom. – Kelj fel, mindjárt ott vagyunk!

Erre felkaptam a fejem és körülnéztem. Rájöttem, hogy már egyáltalán nem az ablaknak dőlve aludtam, hanem az ő vállát használtam párnának, közben a felkarját átkaroltam álmomban. Páran már szedelőzködtek. A német félrebillentett fejjel figyelt, az egyik füléből lógott a fülhallgató, aminek a másik felét a balja ujjai között forgatta.

- Mondom: ébresztő! – pöccintette meg az orrom vigyorogva, ezúttal már teljes erőből csaptam oda. – Au! Ez már tényleg fájt! – biggyesztette le az ajkát.

- Miért kísértetted a sorsot? – morogtam a hajam rendbehozása közepette. Ismét a szokásos féloldalas vigyorát vette elő és ő is kezdte összeszedni magát. A sálját gyorsan a nyaka köré tekerte és belebújt a kabátjába, majd segített levenni a táskám a tartóról. Azt gyorsan a vállamra akasztottam, míg a hátitáskám próbáltam a hátamra kanyarítani. Körbenéztem, hogy otthagytam-e valamit és már mentem is ki a buszból.

Még volt egy kis idő a becsekkolásig, így a legtöbben gyorsan körbenéztek a reptéren. Én egyik lábamról a másikon álltam és egy irányjelző táblát kerestem, de sehol sem láttam. Megköszörültem a torkom, mire Gilbert felém fordult.

- Nem tudod, hol van a mosdó? – kérdeztem kissé kipirult arccal. Ő is gyorsan körbefordult, aztán ráparancsolt az öccsére, hogy figyeljen a cuccainkra, és már mutatta is az utat. Igazából nem volt nagyon eldugva, csak egy kicsit messze volt a bejárattól. Pár perc alatt meg is voltam, az ajtó mellett, a falnak dőlve Gilbert várt halványan mosolyogva. Ellökte magát a faltól, mellettem sétálva nyújtózkodott egyet, közben arról beszélt, hogy hogyan fog végigrángatni a vásáron. Aztán szöget ütött a fejemben egy kérdés: a cuccom addig hová fogom tenni? Ezen elgondolkozott, aztán csettintett egyet.

- Mutti munkahelye pont útba esik. Esetleg mondom neki, hogy vigyázzon rá, amíg mi a vásáron vagyunk…

- Az jó lenne – mosolyogtam rá, mire neki is vigyor húzódott az ajkaira.

- Remélem tetszeni fog Berlin – mondta hirtelen, mire a gondolataim ismét elkalandoztak, bár ezúttal nem Magyarország felé. Az igazat megvallva nem sok mindent tudtam a német fővárosról, csak azt, hogy anya szerint szép. Ő volt ott fősuli alatt, bár az már jó pár éve volt, azóta biztosan sokat változott a város.

- És hogyan jutunk el a reptértől az Alexanderplatzra? – kérdeztem hirtelen.

- Egyértelmű, meine Liebe: busszal. Fél óra és már ott is vagyunk.

- Oké, szóval a nagyjából négy óra várakozásból egyet biztosan utazunk, plusz kell legalább fél óra a becsekkoláshoz – számolgattam magamban. – Szóval kicsivel több, mint két óránk van nézelődni.

- Hah! Nyugodj meg. Berlinben most ritka szar idő van, szóval biztos, hogy később fog indulni a gép. Mire odaérünk már ki is fogják írni a késést, fogadni merek – javított ki vigyorogva. – De ha elég gyors vagy, akkor egy óra is elég, hogy végignézd. Van valami terved, hogy mit akarsz venni? Ú, nekem már van ötletem, hogy mit kóstoltatok meg veled! – csak úgy ragyogott az arca, ahogy az ötletek suhantak el lelki szemei előtt.

- Esküszöm, most olyan vagy, mint Feliks – nevettem el magam, ő pedig csillogó szemekkel nézett rám. Kissé félrebillentette a fejét, mint aki nem érti, miért hasonlítom a lengyelhez. – Ő meg már most azt tervezi, hogy ő hogy fog Varsón végigrángatni – kuncogtam. Már ő is kezdte érteni a dolgot, így csatlakozott hozzám.

- Szerintem ezt ő kikérné magának – röhögött most már hangosan is.

Végre lehuppantam a helyemre a repülőn. Már szedtem elő a telefonomat és a fülesemet, mikor az előttem lévő székről felemelkedett valaki, aki történetesen Gilbert volt. Fél órára se szabadulok tőle?

- Hallo, meine Liebe! – köszöntött, mellette Ludwig is feltérdelt az ülésre. – Furcsa véletlenek vannak, nein?

- Kezdem azt hinni, hogy veled kapcsolatban nincsenek véletlenek, Gilbert.

Kuncogni kezdett, állát a háttámlára támasztotta. A fiatalabb megkérdezte, hogy biztos átgondoltam-e a mai délutánt, mire az idősebb finoman karon ütötte. Ludwigra mosolyogtam, aki csak a szemét forgatva ütött vissza a testvérének, aztán újra előre fordult. Gilbert továbbra is dumálni próbált velem, bármennyire próbáltam mutatni, hogy aludnék, vagy csak kizárnék mindent a fejemből. Hát, ő nem volt egy tipikus német, sőt. Rá a nagyszájú jelző volt a legjobb, ellentétben az öccsével, aki inkább a csendes, komolyfajta volt, pont úgy, ahogy a sztereotípiák tartják a németekről.

- Bruder, vagy fordulj előre és hallgass, vagy pedig helyet cserélek Elizabetával vagy nem tudom, de az állandó dumálásod idegesít…

- Egy: a második opcióban benne vagyok. Kettő: csak a te kedvedért otthon egész végig pofázni fogok, ja? – vágott vissza. Ez pont elég volt a tesójának, aki felpattant és az idegtől tikkelő szemmel rám nézett.

- Ludwig, miért utálsz ennyire? – néztem rá szenvedő fejjel, mire mintha kicsit megingott volna az elhatározása.

- Nem téged utállak, ő túl idegesítő – bökött a másikra, aki csak a lehető legártatlanabb vigyorával tudott előhozakodni. – Kérlek, Elizabeta! Neked csak pár óráig kell elviselned, nekem meg egész életemben!

- Szerintem még a túlvilágban is téged foglak csesztetni, West! – tett rá még egy lapáttal Gilbert. Felpattantam a helyemről és átültem az albínó német mellé, mielőtt azt a tesója kihajította volna a gépből. Mondjuk még nem indultunk el, szóval nem esett volna nagyot. De nagy csalódására oldalt fordultam, a fejem alá gyűrtem a párnám és aludni akartam. Nem voltam épp jóban a repüléssel, de az alvás mindig segített, ha a Daedalon nem. Hallottam, hogy szomorú, nyüszítő hangot hallatott, már nem is piszkált egyikünket sem. A vállam fölött hátranéztem rá. Fejét a falnak döntötte, karjait keresztbe fonta a mellkasa előtt, fülében már benne volt a fülhallgató. Láthatóan morcos volt, szeme sarkából vetett rám egy vádló pillantást, aztán újra előre nézett. Halk sóhajt hallattam, aztán megragadtam a fülese zsinórját és kirántottam a füléből, amivel sikerült kicsikarnom belőle egy felháborodott „hé”-t. Belehallgattam az aktuális számba, aztán kicsit fintorogva visszadobtam neki.

- Látom, tetszik az egyik kedvenc számom – vigyorodott el.

- Az a bajom, hogy egy büdös szót sem értek – gyömöszöltem vissza a párnám a fejem mögé, de ezúttal úgy, hogy őt is láthassam. Ő is kicsit oldalt fordult, a hátát a repülő falának vetette, majd az ülések fölött átnézett a stewardessekre, akik épp azt magyarázták, hogy mit tegyünk, ha ez meg az történne. Ahogy láttam már elégszer végighallgatta ahhoz, hogy fejből tudja, mit mondanak, így nem zavartatta magát és halkan beszélni kezdett.

- És nem is lettem rosszul. Ez igazi csoda – néztem vissza a repülőre, mikor már a terminál felé mentünk a csomagjainkért. A két német meglepetten nézett rám.

- Rosszul szoktál lenni? – kérdezte Ludwig, mire csak egy bólintás volt a válaszom, bár azt hozzátettem, hogy a gyógyszer általában segít. Mondjuk mikor augusztus végén jöttem Angliába, akkor fel- és leszállásnál végig azt mantráztam, hogy „orron be, szájon ki, hasba vesszük a levegőt, és egy kicsit sem gondolunk arra, hogy kidobjuk a taccsot… mondom egy KICSIT SEM!” Szóval az a pár óra is jó buli volt. Az autóutakat is általában végigalszom a gyógyszer miatt, de legalább nem vagyok rosszul, a bátyám és a szüleim pedig örülni szoktak, hogy tiszta marad a kocsi.

- Gyere! – ragadta meg Gilbert a kezem és már húzott is maga után. Egy kis trafikszerű utazási irodához vezetett, ahol bekopogott.

- Oh! Tschüss Gilbert! – köszöntötte a bent lévő nő.

- Tschüss Maria! – vigyorodott el. Gyorsan lehadarta neki a dolgokat, szerencsére a nő beleegyezett, mosolyogva hagyta, hogy betegyük a bőröndjeink hozzá.

- Mutter? – kérdezte még mielőtt elindultunk volna.

- Geheimnis[1] – kacsintott Maria és már be is csukta az ajtót.

- Jaj, nekem – nyögött fel Ludwig.

- Jaj, nekünk! – helyesbített a másik, aztán ismét megfogta a kezem, gyorsan ellenőrizte, hogy mennyi pénze van és már mehettünk is.

- Miért jaj nektek? – kérdeztem értetlenül, mikor végre felszálltunk a buszra. Elmagyarázták, ha az anyukájuk meglepetést szervez, akkor mindig a bőség zavara áll fent, utána persze sosem akar elfogyni a kaja, az anyukájuk mérges lesz és kicsit bedurcizik. Hm, ismerős… Mintha a saját anyám leírását hallottam volna. Mondjuk ezt nem mondtam el neki, csak magamban mosolyogtam rajta. Elővettem a telefonom, mikor a busz elindult és lőttem pár képet útközben. A hosszú út közben. Kicsivel több, mint fél óra volt az út a térig, ahol a vásár volt.

- Remélem Maria nem szólt Mutti-nak, hogy megjöttünk – kapott hirtelen észbe Ludwig, aztán ő is előpecázta a mobilját és megnézte, hogy hívta-e valaki. – Eddig még nem keresett.

- Ki fog akadni, ha megtudja, hogy hol voltunk – röhögött Gilbert, aki már előre látta, hogy a szülei sokáig fogják emlegetni, hogy négy hónap külön töltött idő után elsőként egy iskolatársukat vezették körbe a városban, és csak utána mentek haza.

- Ha engem kérdezel, meg fogják érteni – mosolygott a szőke a bátyjára, aki mintha elpirult volna.

- Áruló! – csapta fejen válaszul, mire kicsit mindenki hátrahőkölt a közelben. Szerettem volna körbefordulni és azt mondani nem ismerem őket, de egy büdös szót sem tudtam németül. Oké, ez enyhe túlzás volt, mert a „túlélőszavakat”, ahogy apa nevezte őket, tudtam. Mint a ja, nein, guten Tag, danke, bitte… De ezen kívül egy kicsit meg voltam lőve nyelvtudás tekintetében. Szerencsére két német állt a segítségemre ezúttal, akikkel száz százalékosan tudtam angolul kommunikálni. Legtöbbször. Mindegy.

Jól elbeszélgettünk a buszúton, csak akkor eszméltünk fel, mikor megláttuk a vásár fényeit. Gyorsan leszálltunk és már mentünk is a tér felé.

Miután már legalább ötször majdnem elsodródtam a fiúktól, és csak az mentett meg, hogy valamelyikük mindig észrevette, hogy hiányzom és visszahúzott, fogtam magam és beléjük karoltam. Ludwig meglepetten nézett rám, Gilbert pedig vigyorogva.

Ámulva néztem a standokat, a játékokat, a fényeket, mindent! Hihetetlen volt, egy teljesen más világ. Az otthonit is szerettem, de ennek teljesen más volt a hangulata is. Imádtam a kis házikókat, amikben a standok voltak, olyan volt az egész, mint egy mini város a nagyvárosban. Pár fényfüzér mögött megláttam Berlin egyik jelképét, a tévétornyot is. A telefonom úgy szorongattam a kezemben, mint a legnagyobb kincsemet, bár mondjuk abban a pillanatban a pénztárcámmal együtt az is volt, mert rengeteg kép és emlék lett rögzítve rajta.

Forrás

- Tetszik? – húzott félre Gilbert, mikor Ludwig forrócsoki után nézett. Vigyorogtam, mint a tejbetök igenképp. A kezemben már volt pár szatyor, szinte mindent megvettem, amit szerettem volna. Már csak a vendéglátóimnak akartam valami kis dolgot, de aztán belegondoltam és úgy döntöttem inkább elnézek majd a szegedi vásárra és onnan hozok valamit nekik.

- Igen. Gyönyörű! – néztem ismét körbe, a szemem újra megakadt a körhintán. – A hét éves énem nagyon szerette volna azt! – kacagtam fel. Ő is elmosolyodott, ahogy a gépezetre nézett.

- Elhiszem, meine Liebe – mondta halkabban, alig tudtam kivenni a szavait.

- Csináltál te is képeket, nem? – kérdeztem, mire bólintott. – Átküldenéd majd őket? Lehet párat kinyomtatok és kiteszem a szobámban – húztam fel kicsit a vállam, a hangom szégyenlősebb lett. Ismét egy biccentés volt a válasza, aztán hirtelen megfogta a kezem és hátrébb húzott, pont időben ahhoz, hogy ne rohanjon belém egy kisgyerek a teájával.

- Akkor te is olyan vagy, mint én? – kuncogott hirtelen a srác, mire értetlenül néztem rá. – Én is ki szoktam tenni a képeket a falamra.

- Tényleg? – csodálkoztam el. Nem néztem Gilbertet egy olyan srácnak, akinek a szobája tele van fotókkal. – Nálad is kéthetente változnak a képek? – kuncogtam el magam. Oké, ez egy kis hazugság volt, mert mivel négy hónapig nem voltam otthon, így a nyári képek maradtak fent, de pont ezért szerettem volna újítani is egy kicsit. Az íróasztalom fölött raktam ki a képekből egy szívecskét egy Pinterest-ihlet hatására. Szerintem szép volt, jól mutatott a szobám fehér falán.

- Nem – rázta a fejét, aztán gonoszkás mosolyt villantott rám. – Igazából, vannak olyan fotók, amik lassan tíz éve ott vannak – gondolkozott el.

- Azt hogy? – hajoltam hozzá közelebb, hogy jobban halljam a hangját. Vállát nekivetette az egyik bódé falának, a semmibe meredve próbálta összetenni a válaszát.

- Úgy hogy nem szedtem le. Mondjuk, az újak már lassan teljesen elfedik a régieket.

- Hány képed van neked? – kérdeztem kissé összehúzott szemöldökkel. Már alig látszódnak a régiek? Mondjuk, ha kis felületre tette ki, akkor lehetséges, de ha mondjuk egy fél falat foglal el…

- Sacperkábé ötszáz van az ágyam melletti falon.

- MENNYI? – akadtam ki magyarul, pont abban a pillanatban, mikor Ludwig befutott. A kezünkbe nyomta a forrócsokinkat, közben próbálta nem leejteni a sajátját. – Köszi, Ludwig! – mosolyogtam rá, amit csak egy bólintással reagált le, de ahogy láttam az ő ajkai sarka is halványan felfelé kunkorodott.

- Elizabeta, nem szeretném elrontani a hangulatot, de lassan indulnunk kell visszafelé – szólalt meg a fiatalabb Beilschmidt hirtelen, mire a telefonon felé kaptam a tekintetem. Igaza volt, amit nagyon sajnáltam.

- Gyerünk, nem akarom lekésni a gépet – mondtam elszontyolodva.

Gilbert mondott valamit az öccsének németül, mire annak kikerekedett a szeme. Hátrapillantottam rá, láttam, hogy ő is kicsit csalódott, hogy máris mennem kell.

A buszút csendben telt, és talán túl gyorsan véget is ért. Még utoljára megnéztem a kivilágított Berlint, hogy utána már csak az égből láthassam. A reptéren felvettük a csomagjaink, utána mehettem becsekkolni. Még a váróteremben elköszöntem a két fiútól, Ludwigtól csak egy szoros öleléssel, míg Gilbert kapott egy grátisz puszit is, amiért elhívott ide. Az arca vörös lett, amitől a szemei is kevésbé tűntek lilának, sokkal inkább az eredeti szín tűnt elő.

- Nagyon köszönöm, hogy itt lehetettem – mosolyogtam még egyszer rájuk, még mondani szerettem volna nekik valamit, de az idősebb fivér megelőzött:

- Frohe Weihnachten![2] – vigyorgott kisfiúsan, teljesen eltűnt az a nagyképű „szaros német”, akit az iskolában megismertem, csak… az igazi Gilbert maradt pár másodpercre.

- Nektek is boldog karácsonyt – mondtam magyarul és sarkon fordultam.

- Majd küldöm a képeket! Ó, und… Auf Wiedersehen, meine Liebe! – kiáltott utánam, mire többen is felénk fordultak. Karmazsinvörös arccal pillantottam vissza rá és megköszöntem neki még egyszer. Kacsintott egyet, majd ők is megfordultak és elmentek. Az apukájuk már valószínűleg várta őket kint a kocsival.

Fentről néztem a kivilágított Berlint. Gilbertnek igaza volt, még mindig látszott a város két fele között a különbség. Olyan volt az egész város, mint egy törött üveg, de ettől függetlenül nagyon gyönyörű volt.

De én már Budapestet szerettem volna nagyon látni az égből. Tudni, hogy otthon vagyok.

Másfél órával később, mikor megláttam a szüleim és a testvérem, sírni kezdtem, mint mikor először mentem ottalvós táborba. Az sem érdekelt, hogy majdnem felbukok a sporttáskámban, futottam feléjük bőgve, hogy aztán a nyakukba vethessem magam.

- Annyira hiányoztatok.

És négy hónap óta először, erre a mondatra élőben kaptam választ.

---

[1] Titok (német)

[2] Boldog karácsonyt! (német)