32. fejezet - Nyelvi témahét

A világnapok hete után újabb feladatokkal, szórakozással és veszekedéssel teli hét vár főhősnőnkre, neki kell levezényelnie egy hétperces háború és egy kisebb német egységért folyó harc békekötéseit, de közben a saját feladatával is muszáj foglalkoznia. Vagy talán neki is be kell szállni a porosz-osztrák harcokba?
--------------------------------------------------------

Forrás

Gilnek igaza volt, tényleg lett ismét témahét! Ezúttal a különböző nyelvek kerültek központba. A tanárok összeállítottak nekünk mindenféle feladatot, amit a felkészülési héten kellett megcsinálnunk. Olyan is volt, hogy bizonyos diákokat kellett megkérni, hogy segítsenek. Például olyan szavakkal, amiket a szomszédos népektől vettünk át és használunk. Utána kellett néznem a magyar nyelv történetének is, hogy mely népek befolyásolták, mik a bizonyítékok ezekre a behatásokra. Szerencsére ehhez kaptam szakirodalmat is, de össze lehetett fogni másokkal is, így Attilával egyszer összeültünk és párat együtt oldottunk meg.

Mindenki a saját anyanyelvét kapta, Feliks ki volt akadva, mert alig talált valami használható információt. Felváltva panaszkodott nekem és Torisnak, mi meg hallgattuk és pátyolgattuk a kis lelkét. Nos, mivel lengyel anyanyelvű tanár nem volt az iskolában, így senki sem tudott neki segíteni, és más lengyel se volt a suliban, így mi karoltuk fel és segítettünk, ahogy lehetett, bár elég nehéz volt, így hogy nem értettünk egy szót se lengyelül. Oké, egy kicsit tudtunk, de azt nem sokra használhattuk. Pláne hogy ez a kevés is főleg káromkodásokat fedett le…

A magam lapjával is jól elszórakoztam, szinte minden osztálytársamat végig kérdeztem, hogy melyik szóra tippel, honnan származhat, de ezzel nem csak én voltam így. Oké, az én orrom alá elég kevésszer dugták a papírjukat, kérdezve, hogy „hé, ez magyar?”, de párszor megtudakolták, hogy esetleg nem tudom-e vagy ismerős-e. Gilbertnek is pattogtam elég sokat, mivel elég sok német szó volt, ő meg a sajátját két nap alatt megcsinálta, szóval szabad volt, mint a madár. Szerintem eléggé az agyára mentem a harmadik nap végére, pedig akkor már nagyon puhatolózva mentem oda, hogy ne idegesítsem nagyon.

És ez a „mi a szó eredete?” feladaton kívül volt vagy öt még. Egyik volt a nyelvtani hiba megkeresése, másik a régies írást kellett modernizálni, a harmadikban a szlenget kellett megfejteni, a negyedikben mindenféle nyelvtani feladat volt, kezdve a mondatelemzéstől a szófajokig. Az ötödik volt a legnagyobb kihívás, ez mindenkinek ugyanaz volt: mit tudsz tenni, mit tehetnénk a nyelv „elkorcsosulása” ellen. Néha csak ültem a Word előtt és bámultam ki a fejemből. Egy oldalt kellett volna összehozni, sokan már fél oldalnál megrekedtek, mert fogalmuk sem volt mit kéne mondani. Páran azzal dicsekedtek, hogy mindenféle hülyeséggel sikerült egy oldalnyi hosszúságúra nyújtani. Nem akartam összecsapni, volt egy olyan sejtésem, hogy erre is kapunk jegyet, mint az első témahéten. Csak bámultam a villogó kurzort általában, néha eszembe jutott egy-egy mondat, azt leírtam, de utána elbizonytalanodtam, hogy úgy tényleg jó-e? Néha csak fogtam a laptopom és az ágyamról átültem az asztalomhoz, az asztalomtól átmentem a közös szobába, az ebédlőbe, ki az udvarra, hátha ott megjön az ihlet. Egy-egy bekezdés erejére megjött. Szerintem ha nem töröltem volna mindig ki, amit írtam, hanem meghagyom, akkor biztos lett volna legalább két oldal.

- Hogy megy? – huppant le mellém a német, mikor a közös szobában ültem az egyik díványon, ölemben a laptopommal. Összevont szemöldökkel nézte a magyar szavakat, aztán kicsit hátrébb dőlt, mert rájött, hogy ezt nagyon nem érti. Halkan nevettem, aztán megnyitottam az angol verziót is. Angolul kellett leadni mindenkinek, de én elsőként magyarul fogalmaztam meg, úgy könnyebb volt. Közelebb hajolt, vállát az enyémnek döntötte, az alsó ajkát rágva olvasta a sorokat. – Jó lesz szerintem. Nagyszerűen fogalmazol, esküszöm, pár általad használt szót még szerintem sosem használtam, pedig jók.

- Tényleg úgy gondolod? – pislogtam rá meglepetten, mosolyogva bólintott. Viszont megint elfogott az az érzés, ami mindig, ha megdicsérnek: valami azért mégsem olyan nagyszerű, hogy az ő szavaival éljek. Szóval visszakérdeztem. – Deeee?

- De? – hőkölt kicsit hátra, nem érette mire gondolok. Elmagyaráztam neki, hogy éreztem a szavaiban azt a ki nem mondott „de”-t. Csak a fejét rázta, hogy nagyon jó, nem kell rajta mit javítani, de tovább rágtam a fülét. Egy ideig komolyan nézte a képernyőt, majd rögtön a legelső sorra bökött. Tanácsolta, hogy fogalmazzak meg valami bevezetőt, mint ahogy a történelem esszékben is szoktuk. Igaza volt. Gyorsan végig gondoltam, hogy mit lehetne írni, aztán gépelni kezdtem. Nem voltam tíz ujjas vakíró bajnok, de elég gyorsan gépeltem, ez neki is feltűnt. Hirtelen megragadta a csuklóim és kicsit fentebb emelte őket, hogy a levegőben legyenek. Így kicsit gyorsabb is lettem, döbbentem rá hirtelen, aztán a németre vigyorogtam, aki közben nézte a születő bekezdést. Mikor késznek nyilvánítottam magam, újra rápillantottam, vártam a következő tanácsot. Hümmögve nyúlt az egérért és lentebb tekert, hogy újra átfussa az egészet. Még egy-két kifejezést meg mondatot javíttatott, de ezen kívül tökéletesnek, az ő szavaival élve nagyszerűnek, nyilvánította az esszém. Szorosan átöleltem a fiút a segítségéért, hálálkodtam neki, ígérgettem, hogy bármit kérhet tőlem, én megteszem. Ismét ezek az ígéretek… Ő is hirtelen körém fonta a karjait, állát a fejem búbjára támasztotta, kicsit megszorongatott, amivel halk nevetést váltott ki belőlem.

- Kérsz csokis szuflét? Francis pont azt csinált délután – pislogtam fel rá. Felcsillantak a szemei a csoki szó hallatán, azonnal beleegyezett. Alig tíz perc múlva már a főzőklubban ültünk a maradék édességet majszoltuk, közben halkan beszélgettünk.

- Meine Liebe? – kérdezte, mire megállt a villa a szám felé menet félúton. A lassan üres pohárkát piszkálta, arcán ezúttal nem volt mosoly, meglehetősen komolynak tűnt, de nem úgy, mint az előbb, ahogy az fogalmazásomat javította. Hirtelen megrázta a fejét. – Semmi. Felejtsd el.

- Mit szerettél volna, Gil? – kérdeztem, mert kíváncsi lettem. Még nem sűrűn láttam ilyen arckifejezést rajta, hirtelen olyan elhatározottnak tűnt, de aztán mégis meggondolta magát. Mintha halvány pír ült volna az arcára, terelni akarta a szót, hirtelen kapkodni kezdett, a kis tálat és a villát a mosogatóba tette, ide-oda kezdte kapkodni a fejét.

- Semmi. Semmi tényleg. Finom a süti. Te is segítettél benne? – vágott hülye vigyort, azonban nagyon műnek éreztem.

- Tudod, hogy igen. Mi az? Mit akartál mondani? – tapogatóztam finoman, az ő bőre meg még pirosabb lett, a szeme is vörösebbnek tűnt a kék lencse ellenére is.

- NICHTS! – csattant fel kicsit hangosabban, mint szeretett volna, azonnal elkapta a fejét, a pír lassan kúszott le a nyakán. – Hagyjuk. Bitte…

- Oké – húztam kicsit össze a szemöldököm, nem értettem mi lelte…

Attilával némán ültünk a hatalmas kartonlap mellett, nem tudtuk, hol is kezdjük. A magyar nyelv történetét, a hatásokat (aminek ugye utána kellett nézni) kellett szemléltetni a lapon, mindenféle ábrával meg színes szöveggel. De fogalmunk se volt hogyan is kéne az egészet megfogni. Lili már panaszkodott, hogy náluk, a német nyelvűeknél káosz van. Roderich és Gilbert direkt mindig két különböző dolgot mond, nehogy egyetértés legyen… Megfogadtam, hogy rendet csapok közöttük a serpenyőmmel, de még nem volt rá időm.

-Fick dich, Arschloch! – tört be Gilbert a terembe és becsapta maga mögött az ajtót, majd pedig kisebb szívrohamot kapott, mikor meglátott minket. – Rossz terem, bocs – morogta egykedvűen, de ahogy láttam nem szándékozott kimenni egy kis ideig.

- A csoportfeladat? – kérdezte a társam, mire a német egy unott „az”-t felelt.

- Roderich? – tettem hozzá, amire szintén az előbbi választ kaptam. Honnan is sejthettem én ezt? – Maradj nyugodtan, a semmit nem tudod megzavarni.

- Hát ja – nevetett fel Attila, aztán csettintett, mint akinek eszébe jutott valami. Már kezdte is magyarázni, hogy hogyan kéne a tablót. Azonnal rákaptam az ötletére, bele is kezdtünk a megvalósításába. Fél óra múlva néztünk csak fel, szinte el is feledkeztünk az ott lévő harmadik személyről. A német halvány mosollyal nézett fel a telefonjából, mikor észrevette, hogy őt figyeljük és már vissza is merült. Egymásra néztünk a másik magyarral, aztán le a lapra. Már egészen jól álltunk, szinte csak a képekre volt szükség. Úgy döntöttünk másnap befejezzük, addig mindketten keresünk mindenféle fotót, amit kinyomtattathatunk és ráragaszthatunk. Összetekerte a kartont és már ott sem volt, én meg Gilberthez andalogtam, aki zenét hallgatva ült az egyik padon. Belepillantottam a telefonjába, hogy mit csinál. Épp olvasott valamit, nem értettem mit, németül volt. Én is felültem mellé, csendben néztem magam elé, aztán hirtelen kikaptam az egyik füléből a fülest és belehallgattam a zenébe. Valami német rock zene volt, de egészen dallamosnak tűnt. Tovább hallgattam, közben a vállára hajtottam a fejem.

- A pokolnak várnia kell – mondta hirtelen. Kérdőn hümmögtem, hirtelen nem értettem miért mondja ezt. – Ez a dal címe. A pokolnak várnia kell.

- Ó! – csak ennyit bírtam kinyögni. Visszahajtottam a fejem a vállára. – Tetszik.

- Örülök, meine Liebe – mosolygott.

- Én feladom! Ezek ketten szörnyűek! – akadt ki teljesen Lili, az ajtót bevágva viharzott be a szobánkba. Katyával kérdőn néztünk egymásra, majd a barátnőnkre, aki majd’ felrobbant az idegességtől. – Esküszöm, ha az egyik jobbrát mond, a másik balrát! Tuti direkt csinálják! Nem igaz, hogy legalább a csoportmunka idejére nem bírják befejezni a hadakozást. Olyan idegesítőek! Már azon gondolkoztunk, hogy nélkülük csináljuk meg, nem érdekel, mit mond a tanár! Argh! – dobbantott ingerülten, szinte forrt az indulatoktól.

- Kiről is beszélsz? – kérdezte az ukrán szobatársam, én pedig már sejtettem is a két személy kilétét. A liechtensteini lány felcsattant.

- Gilbertről és Roderich-ről! Már a falra mászunk tőlük! Ször-nyű-ek! – vágta le magát az ágyra, kék szemei szikrákat szórtak a dühtől. Ajaj, ha Lili kiakad, ott már tényleg baj van, pedig ő az egyik legtürelmesebb ember a suliban, mégis sikerül valakinek kihúznia a gyufát.

- Rendet tegyek? – kérdeztem kissé félve. Rám nézett, most már szomorúság ült az arcán.

- Megtennéd? Nem akarom, hogy bárki is rosszban legyen! Miért nem bírnak ezek ketten megbékélni legalább erre a pár órára? Vagy legalább úgy csinálni… – szipogott, könnycseppek gördültek le az arcán. Katyával a két oldalára ültünk és halkan vigasztaltuk, próbálva elmondani neki, hogy ezért nem kell sírni, úgyis kész lesz a tabló. Nem igazán tudtuk meggyőzni a lányt, még jobban sírni kezdett. A bátyja is hívta, akinek azonnal feltűnt, hogy valami baja van a húgának, szinte kiabálva kérdezte meg, hogy ki bántotta, mert azt lelövi. Erre halkan nevetni kezdett, megnyugtatta a testvérét, hogy senki, csak kicsit kiborult. A fiú ismét megkérdezte, hogy kit kell helyre tenni. El lett magyarázva, hogy majd én helyette is intézkedek, amit én egy halvány mosollyal fogadtam. Basch, Lili bátyja, kérdezte, hogy kell-e a puskája, amivel mindhármunkból hangos nevetést váltott ki, eldicsekedtem azzal, hogy van saját fegyverem, aminek már híre van a suliban. Egy bizonyos német meg főleg fél tőle. Ezzel megnyugtattuk a svájci bankárt.

Délután csajos napot tartottunk, a kevés sminkünkkel próbálgattuk a YouTube videósok tutorialjait, egymás hajából (főleg az enyémből) alkottunk újabb és újabb műveket. Divatbemutatót tartottunk a lassan újra előkerülő nyáriasabb ruhákból. Élveztük a hülyéskedést, eltűnt az iskola nem is tudom hány száz fiú tanulója és csak mi voltunk csajok.

- Oké, elegem van belőletek! – csattant fel Ludwig, a hangja végigzengett a folyosón. Megugrottam, aztán közelebb settenkedtem az ajtóhoz, belestem az üvegen.

Gil a tanári asztalnak dőlve, karba tett kézzel állt, arcán őszinte megvetés. Roderich a lehető legmesszebb húzódott tőle, gyilkos pillantással illette a poroszt. A többi német anyanyelvű közöttük kapkodta a fejét, egyedül a fiatalabb Beilschmidt bámult az asztalra, amire támaszkodott. Lili észrevett és mutatta, hogy segítsek, mert a két srác csak rám hallgat. Ebben nagyon kételkedtem, de beléptem. Az osztrák és a német tekintete azonnal rám villant.

- Ti ketten maradtok – nézett Ludwig a bátyára és Roderich-re, a többiek bólintottak és már ott sem voltak. A két srác továbbra se mozdult, meredten nézték a másikat.

- Jól van –szólaltam meg végül, aztán megköszörültem a torkom, hogy eltüntessem a bizonytalanságot a hangomból. – Tudom, hogy ki nem állhatjátok egymást…

- Az enyhe kifejezés, nem igaz, Edelstein? – vigyorgott Gil, mire a másik elfintorodott.

- Most fejezd be! – figyelmeztettem, aztán visszatértem a mondandómhoz. – De legalább a többiek kedvéért legalább erre a kis időre befejezhetnétek, oké? Nehogy már ők szívják meg, mert ti épp rosszban vagytok.

- Egyetértek, Elizabeta – sóhajtotta a szőke német, aki közben az orrnyergét dörzsölgette.

- Próbáljátok már legalább felismerni, ha a másiknak vannak jó ötletei és nem szándékosan az ellenkezőjét mondani, jó? – néztem előbb Gilbertre, majd Roderichre. – Azt kérdeztem, jó?

- Jó – morogta az albínó, a másik meg csak elkapta a tekintetét róla, helyette engem figyelt.

- Roderich? – kérdeztem ellentmondást nem tűrő hangon. Erre felszegte a fejét, látszott, hogy nem akar behódolni, jobban szerette az ő tervei szerint mennek a dolgok. Ezt a két Beilschmidt is észrevette, az idősebb gúnyos vigyort villantott rá, a fiatalabb pedig egy szúrós pillantást. Én sem tudtam megállni, hogy ne tűnjek csalódottnak és egy kicsit mérgesnek, amit ő eléggé rossz néven vett.

- Miért nem állsz mellém, Elizabeta? – fonta össze maga előtt a karjait. Már épp megszólaltam volna, mikor Gilbert közbekotyogott.

- Miért állna melléd? Tudtommal a bíróságok pártatlanok. Az hogy a csajod volt, nem jelenti azt, hogy ÁLLANDÓAN neked kell igazat adnia.

- Téged senki sem kérdezett, ostoba! – szólt rá erélyesen az osztrák, de a másikból ez csak egy gonosz nevetést váltott ki.

Éreztem, hogy ökölbe szorul a kezem, a fejem főni kezdett a méregtől. Hogy lehetnek valakik ennyire gyerekesek? Hallgattam őket vagy öt percig, éreztem a hangjukból csöpögő gúnyt, rosszmájúságot, de amíg az egyik össze-vissza beszélt, addig a másik megfontoltabb válaszokat adott. Egy idő után németre váltottak, így nem érettem a szavakat, de a hanglejtésükből és a tekintetükből mégis kivettem jelentéseket. Összenéztem Ludwiggal, az ő arcán is hasonló érzés ült, mint ami bennem dúlt. Megragadtam a tanári asztalon lévő könyvek egyikét és teljes erőből a fához csaptam. Erre elhallgattak, három meglepett pillantás szegeződött rám.

- Kuss legyen! Elegen van belőletek. Ludwig, tudod mit? Szerintem nélkülük csináljátok meg, ezt én sem bírnám. Áh! – pördültem meg és kirontottam a teremből. Hallottam a lépéseket magam mögött, így gyorsan bekanyarodtam a sarkon, de a lépcső helyett a másik osztálytermes folyosóra rohantam. Elbújtam az egyik szekrénysor mögött. Nem hallottam tovább a lépéseket, valószínűleg lement, bárki követett is. A tenyerembe temettem az arcom és lehajtottam a fejem. Épp le akartam guggolni, a hátam a falnak vetni, mikor éreztem, hogy valaki felbukkan a rejtekhelyem előtt.

- Nem vagyok ám hülye, meine Liebe – szólalt meg hirtelen Gilbert, rászegeztem a szemeim.

- Mit akarsz? – motyogtam a hajam piszkálva.

- Bocsánatot kérni – billentette kissé oldalra a fejét, tekintete egy pillanatra se szakadt le az arcomról, mire forróság öntött el.

- Ne tőlem kérj bocsánatot, hanem a csapattársaidtól. Azt hittem, hogy neked legalább lesz annyi eszed, hogy ne kezdj veszekedni – fordultam el tőle, mert már nem bírtam tovább állni az átható pillantását. Ekkor megragadta az állam és visszafordított magához, arca csak pár centire volt az enyémtől.

- Tényleg, őszintén sajnálom ezt az egészet, meine Liebe! Először nem akartam, de… Edelsteintól a falra mászok!

- Tudom, Gil, azonban legyél már te a felnőttesebb – sóhajtottam. Erre mosoly húzódott az ajkaira, aztán hozzám hajolt és megpuszilta a fejem búbját, mire kikerekedtek a szemeim.

- Na, Lizzy, hogy ment a beszélgetés? – kérdezte Lili, mikor visszatértem a szobánkba. A fintoromból kitalálgatta, hogy nem túl jól, mert a következő pillanatban már elhúzta a száját, rá is kiült a csalódottság. Elmeséltem neki, hogy mi volt, próbáltuk kiokoskodni, hogy tényleg mit kéne tenni, hogyan lehetne kiküszöbölni a problémát. Semmi megoldást nem találtunk.

Mondjuk másnap a barátnőm elmondása alapján sokkal jobb lett a helyzet, Gil konkrétan levegőnek nézte Roderich-et, bár ez nem is volt nehéz, mert az meg se mukkant egész végig, csak ült, mert ott kellett lennie. De az albínó német amúgy jó csapattársnak bizonyult, mert elég logikusan gondolkozott és ha ezt még párosítottuk Ludwig vezéregyéniségével, meg még három másik szorgalmas német anyanyelvűvel, akkor az eredmény már csak jó lehetett. Mosolyogva hallgattam Lilit, ahogy elmesélte, milyen jó lett a plakát, incselkedően kijelentette, hogy biztos az övék lesz a legjobb, mire Katya közbeszólt, hogy öten nem nehéz megcsinálni, ő egyedül lett hagyva ezzel. Jogos! Nem volt másik ukrán a suliban.

- És kész! – kiáltottunk fel örömünkben Attilával, mikor végre teljes lett a mi kartonunk is. Büszkén meredtünk a művünkre, amit már csak ki kellett tenni a folyosóra. Csütörtök volt, már néhány tabló kint volt, szóval mi is úgy döntöttünk, hogy keresünk neki egy jó helyet. A két sarkára kötöttünk damilt, amivel majd felakaszthattuk, aztán már rohantunk is, mielőtt a kigondolt „jó helyet” el nem lopja valaki más. Ez egy töris suli. Tuti kirobbantottunk volna egy háborút. Valakik nagy mázlijára még szabad volt az a kis falszakasz, gyorsan fel is akasztottuk, aztán elégedetten meredtünk a hatalmas kartonlapra. Tökéletes volt!

- Elloptátok a helyemet – morogta mellettünk valaki bosszúsan. Ó, a román évfolyamtársam volt, ki más? Kissé felvontam a szemöldököm, majd a társamra néztem, aki ugyancsak értetlenül fordult a srác felé.

- Bocs, nem volt ráírva a neved – mondtam, aztán már indultam volna el, mikor utánam fordult és valami olyasmit motyogott az orra alatt, hogy húzzak vissza keletre. Próbáltam úgy tenni, mint aki nem hallotta, de aztán mégis vetettem a vállam felett egy dühös pillantást rá. Megfogalmazódott bennem egy jó kis visszavágás, végül azonban nem mondtam ki, nem akartam lesüllyedni a szintjére. Attilára néztem, aki úgy tűnt ugyanezen gondolkozik.

Vacsoránál elmeséltem a lányoknak a délutáni dolgot, megnyugtattak, hogy jól tettem, hogy nem feleseltem vissza, én viselkedtem érettebben. Nem is értették, hogy miért kell ennyire utálni egymást. Előbb Francis majd Arthur felé böktem, utalva arra, hogy ők sem jönnek ki túl jól a nemzeteik történelme miatt, velünk is ugyanez a helyzet. Sajnos az idő kerekét már nem tudjuk visszaforgatni, hogy megváltoztassuk a dolgokat.

Vacsi után felmentünk és a töri átnézése után csacsogni kezdtünk mindenféléről. Eszünkbe jutott, hogy jövőre lehetne ajánlani a tanári karnak, hogy milyen témahét legyen a második félévben. Mi a népművészetre gondoltunk: népzene, néptánc, öltözetek, motívumok. Otthon volt a témával kapcsolatban anyának egy csomó könyve, én magam is odavoltam ezekért, általános iskolás koromban néptáncoltam is. Rögtön meg is nyitottuk a Pinterestet, hogy megmutogassuk egymásnak a nemzeteink népi öltözeteit. Áradoztunk, hogy milyen szépek, kiválasztottuk, hogy melyikek tetszenek a legjobban, még külön táblát is nyitottunk nekik, hogy oda gyűjtögessük. Már előre beleéltük magunkat a dologba, pedig ez még csak egy ötlet volt, elkezdtük tervezni, ha lenne ilyen, akkor milyen ruhát vennénk fel, milyen lenne a hajunk, milyen táncot lehetne addig megtanulni… Szóval sok minden szóba került.

Eszünkbe jutott, hogy talán mondhatnánk Arthurnak a dökösnek, hogy ha szóba kerül a jövő évi téma, akkor ajánlja már az ötletünket. Megfogadtuk, hogy másnap elé állunk és a lehető legszélesebb vigyorunkkal megkérjük erre.

Meg is találtuk már rögtön reggeli után a japán kertben ült az egyik padon, zenét hallgatott. Mikor elé léptünk, azonnal rájött, hogy kérni szeretnénk valamit.

- Morning, love…s – pislogott ránk kérdőn, közben kirántotta a fülhallgatókat. – Tudok valamiben segíteni esetleg?

- Nos, ami azt illeti – kezdett bele Lili vigyorogva. – Szokott lenni a diáktanácsban szavazás arról, hogy milyen témahetek legyenek?

- Szokott. Miért? Van valami ötlet esetleg? – vonta fel kissé a szemöldökét, a térdére könyökölve hajolt közelebb, ujjai a jobb csuklóján lévő szegecses karperecet piszkálták.

- Hát, így hogy kérdezed – vette át a szót Katya, még mindig látszott rajta a lelkesedés. – Ha jövőre is lesz olyan témahét, mint most volt, akkor esetleg lehetne a téma a népművészet.

- Tudod, néptánc, népzene meg ezek – pontosítottam egy kicsit a barátnőm szavait. Az angol elgondolkozva bólintott, aztán lassan elmosolyodott és megigazította a bőrkabátját.

- Mintha az utolsó gyűlésen a jövő évi témahetek lennének megszavazva. Majd felvetem az ötletet.

- Köszönjük Arthur! – csicseregtük egyszerre, ő meg legyintett, hogy semmiség. Megöleltük a srácot, aztán elindultunk vissza, hogy tovább témázzunk erről, egyre jobban körvonalazódtak az ötleteink, hogy mi lesz, ha sikerül megszavaztatni a diáktanácssal ezt a tervet.