41. fejezet - Varsó

হ্যালো!
Ha Lizzy-nek a balatoni nyaralás véget is ért és Gilberték hazamentek, de ő sem ülhet sokáig a szobájában, ugyanis szinte azonnal át is ruccanhat Lengyelországba Feliks-hez, aki már nagyon-nagyon, csicsás üdvözlőtáblával a kezében várja őt a reptéren (vagy nem?).
----------------------

forrás

Bólogatva hallgattam a szüleim szabályait a varsói nyaralást illetően, bár mindannyian tudtuk, hogy feleslegesen mondják el, mert se én, se Feliks nem vagyunk azok a fajták. Nos, piálástól nem nagyon kellett félniük, a szextől még kevésbé, mivel a barátom egy másik országban volt, bulizni szerintem amúgy sem akartunk menni, drogot meg egyikünknek sem állt szándékában kipróbálni. De úgy érezték, el kell mondaniuk, legalább a többi ember előtt tűnjenek olyan szülőnek, aki félti ettől a gyerekét. Igazából nem féltettek, mert tudták, hogy úgysem szegem meg a fenti szabályok egyikét sem. Szóval ők is rövidre fogták, az utolsó pár dolgot már csak egy legyintéssel adták tudtomra. Bólogattam, hogy azokat is tudom és nem fogom csinálni.

Megöleltem őket, majd elindultam, hogy végre újra láthassam Varsót, és ezúttal nem kellett órák hosszat buszozni, mint legutóbb.

A repülőút rövid volt, alig több mint egy óra, szóval még a Daedalon is alig kezdett hatni, mikor már szállhattam is le. Jókedvűen, dúdolgatva mentem a váróterem felé, ahol elvileg Feliks és az anyukája vártak. Kezdett ritkulni a tömeg, a nyakamat nyújtogatva kerestem a lengyel barátom, arra számítva, hogy a kezében lesz egy nagy kartontábla, amire hatalmas gyöngybetűkkel ráírta, hogy BÖZSI. De mázlim volt, mert nem láttam nála se táblát, se semmilyen ciki dolgot, így vigyorogva röpültem a nyakába egy hangos kiáltás közepette, ami miatt körülöttem mindenki szétrebbent. Szorosan köré fontam a karjaim, amit hasonló lelkesedéssel viszonzott, egymás szavába vágva kérdezgettük egymást az eddig történtekről.

Megöleltem az anyukáját, Zuzanna-t is, aki nagyon fiatal és nagyon csinos is volt, a fia tőle örökölt szinte mindent, kezdve a ragyogó zöld szemétől az alacsonyságáig. Zuzanna fiatal, alig tizenhat éves volt, mikor összejött egy sráccal, aki elhagyta, mikor megtudta, hogy terhes. Szerencsére Feliks-et megtartotta és tökéletes legjobb baráttá nevelte, közben elvégzett egy főiskolát és most egy butikja van a belvárosban. Szóval ő a tökéletes példakép a tini-anyukáknak, mert igenis képes volt erre a kis Feliks mellett, aki biztos nem volt könnyebb eset kicsinek se, mint nagynak. Sőt, biztos még borzasztóbb volt a hisztije.

Pár perccel később már úton voltunk a lakásukhoz, ahol Feliks-szel elkezdtük az eddig történtek kivesézését, miután Zuzanna visszament a boltjába. Persze a fő téma itt is Gil volt, felvont szemöldökkel várta, hogy mi is volt a nyaralásunk alatt? Gyorsan írtam egy üzenetet az érintettnek, aki azonnal válaszolt is. Felnyitottam Feliks laptopját, bejelentkeztem a Skype-omba és rányomtam a hívás gombra a neve mellett.

- Hallo, Łukasiewicz! – vigyorgott a kamerába miközben a nyakláncával játszott.

- Pedig totál reménykedtem, hogy tökre nem kell látnom az arcod év elejéig – morogta a lengyel, de mosolygott, aztán kérte, hogy meséljünk.

Felváltva elmondtuk, hogy mi volt a Balatonon, néha-néha egymásra mosolyogtunk, mikor olyan részhez értünk, amit utána ki is hagytunk, mert elég személyes volt, nem akartuk mások orrára kötni. Feliks bólogatva, vigyorogva hallgatott minket, megjegyezte Gilbertnek, hogy nem is olyan béna, mint hitte, erre persze a némettől kapott egy beintést. Mindhárman felnevettünk.

- Hé, Łukasiewicz, vigyáznál a barátnőmre Varsóban? – vigyorgott szemtelenül és bár Feliks-hez intézte a szavait, de rám nézett. Nem láttam féltékenységet vagy hasonlót az arcán, inkább mintha a bosszantásom miatt kérdezte volna. Eszemben se volt pasizni, ha esetleg erre gondolt!

- Naná, amúgy is totál tervben volt, de szerintem, ha adok neki egy serpenyőt, tökre megvédi magát – legyintett, mintha semmiség lenne.

- Részvétem annak, akit azzal megtámad – bólogatott együttérzően, közben megsimogatta a tarkóját, mintha még mindig érezte volna azt az egy ütést, amit Roderich szülinapja előtt kapott. Azt amúgy nagyon is megérdemelte!

- Lesz még év eleje, Gilbert, lesz még – fenyegettem meg, ő meg szélesen rám vigyorgott, közben Feliks szeme felcsillant és megkért, hogy majd szóljak neki, ha megint megkergetném Beilschmidtet egy serpenyővel. Ezután viccelődni kezdtek velem meg azzal a rohadt serpenyővel. Éppen szakadtak a röhögéstől, mikor Zuzanna beállított egy kis ebéddel. Felszaladt a szemöldöke az elkeseredett arcom láttán, illetve a fiúk röhögése hallatán.

Kivel beszéltek? – tátogta és a laptop felé bökött. Mutattam, hogy jöjjön nyugodtan. A lengyel köszönt az anyukájának és elfogadta tőle az ételest, amit egy „nagyi küldi” mondattal kapott meg. Zuzanna kicsit lehajolt, hogy lássa, kivel is dumálunk, kicsit felszaladt a szemöldöke az albínó német láttán.

- Öhm… Guten… öhm… Jó napot – köszönt Gilbert esetlenül, zavart mosollyal. Feliks átnyújtott nekem egy villát, közben ő már be is kapta az első falatot, félig teli szájjal beszélni kezdett.

- Ő itt Lizzy új pasija, akit meséltem, hogy meg lett verve egy serpenyővel…

- Csak egy ütés volt! És nem is erősen. Miért állítjátok be ezt úgy, mintha megölni akartam volna?

- Mert Nagyszerűségem kicsi szívének egy darabkáját meg is ölted – műszipogott Gil. A homlokomra csaptam és a szokásos szövegem motyogtam a tenyerembe. Zuzanna hangosan felnevetett, amit Gilbert egy diadalittas vigyorral reagált le, állát kicsit felszegte. Egoista porosz. Nagyon büszke volt magára, amiért mindenki ennyire imádja őt meg a humorát. Kivéve Roderich, természetesen. Bár vele nem sokat viccelődött, hanem hamarabb piszkálta azzal, hogy arisztokreténnek hívta. Bár tudnám, hogy ezt a megnevezést honnan szedte.

Délután a környéken sétálgattunk, az igazi túra másnaptól indult, már ha hihettem a legjobb barátomnak. Amikor először voltam itt csak a legfontosabb dolgokat néztük meg, a kicsit eldugottabb látványosságokra már nem volt idő, de ezúttal ezt be fogjuk pótolni, ígérgette bólogatva.

Még sötétedés után is városban sétálgattunk, fagyit ettünk meg minden (igen, este tízkor is), nézegettük a kirakatokat, amik ki voltak világítva, lefotóztam a város fényeit, aztán leültünk egy térre, ahol addig csevegtünk, amíg az anyukája fel nem hívott minket, hogy most már igazán mehetnénk vissza. Mondjuk nem vettük sietősre a visszautat, ezúttal az út másik oldalán néztük meg a boltokat, nézegettük a ruhákat, a lengyel hunyorogva próbálta rám képzelni az egyik kinézett ruhadarabot, majd megrázta a fejét és közölte, hogy nem lenne előnyös nekem. Hittem neki, mert közvetetten ő is megtanulta, hogy mi a divat és mi áll jól valakinek, hála az anyukájának.

A lakásukban aztán versenyt futottunk a fürdőszobába, persze én nyertem, amit kikért magának. Amíg én zuhanyoztam, addig ő kihúzta az ágyát, hogy ketten is elférjünk rajta. Mindketten szinte ráestünk a matracra, egyikünk se óhajtott ezután megmozdulni, legalábbis én úgy gondoltam. Hirtelen a hasára fordult és kérdőn nézett rám.

- Na, mesélj csak, Bözsi!

- Ne hívj így – húztam össze a szemem, ő meg látványosan felsóhajtott, mint aki már ezerszer hallotta ezt a mondatot. Mert ezerszer hallotta is, mert ezerszer hívott már Bözsinek, pedig tudja, hogy utálom.

- Mondom, mesélj csak! – vigyorgott mindentudóan. Felmorrantam, majd a hátamra fordultam és ától cettig elmondtam mindent, ami a suli vége és az ideérkezésem között történt. Lehunytam a szemem, szinte láttam magam előtt Gilbertet, ahogy rám mosolyog, miközben én a levendulák között sétálgatok. – Ó, ha látnád az arcod – mosolygott már kevésbé gúnyosan. – Te most tényleg fülig szerelmes vagy – jegyezte meg, közben a fejét a tenyerébe támasztotta, miután felkönyökölt.

- Mennyire vagyok más, mint mikor Roderich-kel kezdtem járni?

- Sokkal. Boldogabbnak tűnsz – mérte végig az arcom újra és újra, az apró jeleket kereste, amik mások voltak. Ő és a lányok biztos észrevették ezeket, hiszen végigkísértek a kapcsolataimhoz vezető nagyon rögös, sőt sziklás úton. Bár sziklás főleg Gilberttel volt a félelmeim miatt, amik ugye végül alaptalanok voltak. De jobb félni, mint aztán lesunyt fejjel elmenni a neked tetsző srác mellett, aki viszont nem viszonozza az érzéseid. Vagy nem így szól a mondás?

- Akkor jó! – kuncogtam fel és az oldalamra gördültem, a mellkasomhoz öleltem a párnám. – Nem fotózol le! – szóltam rá, pedig lehunyt szemmel elvileg nem is láthattam, hogy a telefonjáért nyúlt. Csalódottan sóhajtott fel. – Jó éjt!

- Neked is!

- Ez jó kép lett! – röhögött hangosan, mikor végignéztük a reggeli ébredés után készült fotókat. Na, igen, az előző éjszakai fenyegetésem, miszerint nem fotózhat le, úgy értette, hogy aznap, szóval reggel az volt az első dolog, amit csinált, hogy lefotózott. Balszerencséjére ébren voltam, mikor próbálkozni kezdett. Az elsőnél még hagytam magam, aztán meg hozzá vágtam a párnám, ő meg az ijedtség miatt leesett az ágyáról. Meg is érdemelte. – A hülye pasidat üsd le, ő kért meg! – nyüszített a hátát dörgölve, miután feltápászkodott.

- Tudom, hogy nem, szóval ne is próbálkozz – hunyorogtam rá.

- Miért nem hiszel nekem?

- Mert tegnap este még együtt olvastuk, hogy mit írt és tudom, hogy általában tíz előtt nem kel fel nyáron.

- Picsába – morogta, de aztán megrántotta a vállát és elővette a telefonját. – De azért még elküldöm neki…

- Eszedbe se jusson! – visítottam a mobilért nyúlva, amit megpróbált távol tartani tőlem. Ezek ketten amúgy mikor lettek ilyen jóban? Kétségbeesve néztem, ahogy elküldi neki a fotót, de legalább láttam, hogy tényleg nem a német kérte. Pár pillanat múlva jött is a nevetős smiley. Úgy tűnik valaki mégiscsak ébren van. Jött is a videohívás. Gil épp az utcán sétált, láthatóan nagyon jókedvű volt. A reggeli fény aranyszínűre festette a platinaszőke haját, arcának egy kicsit egészségesebb színt adott. Kicsit sem nagy meglepetésemre fekete felső volt rajta, a vállán egy szintén fekete oldaltáska lógott.

- Morgen. Látom, meine Liebe, egy kicsit ideges vagy – jegyezte meg vigyorogva, fogai megvillantak, a jól ismert féloldalas vigyor terült el az arcán.

- Már le is lökött az ágyról – árulkodott Feliks, még a hüvelykujjával is felém bökött. Visszamentünk a dedóba, de jó nekem!

- Magadtól estél le, te hülye! – rivalltam rá. A barátom hangosan felnevetett, mivel elérte, hogy a járókelők mind felé forduljanak. Egy páran még néhány pillanatig őt mustrálták, majd mentek tovább. Éreztem, hogy inkább a kinézete miatt bámulták, mint a nevetése miatt, ami miatt kicsit elszorult a torkom, de őt láthatóan nem zavarta. Ezúttal őt kérdeztem. – Amúgy hová mész?

- Dolgozni – kacsintott, miután a másik kezével kicsit megemelte a napszemüvegét, a nap miatt még így is hunyorgott egy kicsit, az egyik szemét majdnem teljesen be is csukta. Inkább visszaengedte az orrára a szemüveget. – Az egyik helyi könyvtárba. Pontosabban a legközelebbibe. Valami általános iskolásoknak lesz ott előadása vagy mi. Fotózni kell, kitenni a vizet, nasikat, rohangálni, ha kell valami… csak ilyen alap dolgok.

- És milyen messze jársz? Csak hogy mennyi időm van kitalálni valamit, amivel felcseszhetem Bözsi agyát – kuncogott a lengyel, mire oldalba böktem. Szemét! Kacagva átölelte a nyakam és magához húzott egy ölelésre.

- Kábé hét perc. Mindjárt ott vagyok. Fél óra utazgatás után. Berlin kurvanagy! – állapította meg egy fáradt sóhaj kíséretében, a „nagy” szót hosszan elhúzta.

- Te szegény – biggyesztette le az ajkát a legjobb barátom, én is követtem a példáját. De a lengyel ekkor rákontrázott. – Varsó se kicsi.

- De sajnállak, Łukasiewicz – műszipogott Gil, közben kitért egy biciklis útjából, aki idegbetegen csengetett neki, hogy húzzon el az út közepéről.

- Akkor én meg se szólaljak? – kérdeztem, utalva, hogy Szeged ehhez a két városhoz képest semmi. A lengyel bólogatott, ő tudta, hogy az én lakhelyem milyen, a barátom meg csak kicsit felvont a szemöldökét, egy kis magyarázatot várt a kérdéshez. – Szeged nagyjából harmada Berlinnek és fele Varsónak.

- Ja – kacagott fel, miután rádöbbent a dolgokra; megvonta a vállát. – Akkor inkább igen. Amúgy szeretném látni azt a várost.

- Úgyis megbeszéltük, hogy jössz a karácsonyi vásárra, nem? – kérdeztem mosolyogva, visszautaltam az előző télre. Feliks felháborodottan megkérdezte, hogy mi az, hogy Gilbert mehet, ő meg nem, mire vetettem rá egy „emlékszel mi történt legutóbb?” pillantást. Rögtön elhallgatott és kínos vigyort húzott az ajkaira. A német kuncogva bólogatott, aztán elköszönt, mert odaért a könyvtárhoz. – Na, Feliks, mit terveztél mára?

- Agyzsibbasztást! – jelentette ki. Hosszú napunk lesz, állapítottam meg magamban. Egy óra múlva már a lakás előtt voltunk, kíváncsian vártam, hogy merre indulunk el. Egy ideig húzta az agyam, aztán megragadta a karom és elkezdett húzni jobbra. Metróval mentünk egy keveset, majd buszra szálltunk, végül leszálltunk az Óvárosban. Átöleltem a lengyel nyakát, amiért emlékezett rá, hogy ez a városrész tetszett a legjobban, mikor először itt voltam.

Azonnal a főtérre mentünk, ahol beültünk az egyik kávézóba, hogy megreggelizzünk. Vettem magamnak egy bögre cappuccino-t is a pékáru mellé és leültünk a kinti asztalok egyikéhez. Akaratlanul is széles vigyor húzódott az arcomra, mikor az eladó magyarul köszöntött, én pedig lengyelül válaszoltam, mert hála a legjobb barátomnak néhány szót azért tudok. Annyira imádom a lengyeleket, én tényleg a két nemzet barátsága mellett állok teljes erőbedobással!

Ezután megnéztük a sellőszobrot, amit az első ittlétem alatt nem tudtam megtenni, mert épp újították fel a piacteret. Feliks megjegyezte, hogy erről a szoborról mindig én jutok eszébe, csak az én kezemben serpenyő lenne nem pedig kard. Bólogattam és hozzátettem, hogy azért egy pólót is képzeljen rám, ezzel pedig kirobbant belőle a röhögés. Kérte, hogy álljak oda, ugyanabban a pózban és majd egy képszerkesztővel megoldjuk, hogy a serpenyő és a pajzs a kezemben legyenek. Megtettem, amit kért, próbáltam visszafojtani a mosolyom, végül én is nevetni kezdtem. Átöleltem, mikor vége lett a fotózásnak és végignéztük őket, majd kiválasztottuk a legjobbat, amit majd megszerkesztünk.

Végigsétáltunk az egyészt Óvároson, újra megnéztem a Szent Anna templomot is, bár ezúttal felmásztunk a harangtoronyba is, mondjuk Feliks lihegett, mire felértünk, azért nyöszörgött, hogy adjak neki vizet, szóval az utolsó fokokon konkrétan letépte a hátamról a táskám az üvegért kutatva. De a látványért megérte.

A következő állomás az Óvárosban a kis felkelő szobra, majd pedig a Királyi Palota. A délelőtt el is telt az ódonnak tűnő utcácskákat járva, vettem pár dolgot, csak kis apróságokat. A lengyel meg is jegyezte, hogy vegyek a pasimnak egy sörnyitós hűtőmágnest, amiért kapott is egy taslit. Egy idő után azon kezdtünk gondolkozni, hogy hol lehet kapni olyan kitűzőt, amin a lengyel és a magyar zászló van egymással keresztben, de sehol se láttunk, végül úgy döntöttünk, hogy majd a neten megnézzük. Ezután elrángatott a Szent Kereszt templomhoz, ahol talált valami érdekeset. Vagyis nem a templomban, hanem mellette. Egy ház falán lévő táblát mutatott, ami két nyelven is ismertette az emberekkel, hogy ott talált menedéket II. Rákóczi Ferenc, miután elmenekült a bécsi börtönéből, méghozzá egy olyan nyelven, amit anyanyelvi szinten beszéltem, magyarul. Vigyorogva fotóztam le a bronztáblát, hogy aztán körbe tudjam mutogatni a családban.

Egy parkba sétáltunk el, ahol aztán a nap többi részét töltöttük. A szendvicseinkből tört kenyérdarabokkal etettük a madarakat, akik a parkban jártak, illetve egy mókus is közel jött hozzánk, várta, hátha kap valamit. Mivel nem tudtuk, mit adhatnánk neki, egy idő után elment, de szerencsére még volt időnk lefotózni, hogy alig egy karnyújtásnyira toporog tőlünk. Este pedig Zuzanna készített vacsorát, mindketten besegítettünk neki valahogy bármennyire is ellenkezett.

Végül olyan tíz óra körül megkérdeztük Gilbertet, ahogy akar-e beszélni, amire persze a válasza egy igen volt tíz felkiáltójellel. Mikor megjelent az arca a képernyőn, akaratlanul is megdobbant a szívem, széles mosoly húzódott a számra. Rám kacsintott, ahogy meglátta a pírt az arcomon. Lehuppant mellém Feliks is, aki hozott egy nagy tábla csokit a beszélgetéshez, ami miatt a német össze is húzta a szemét egy pillanatra, de nem vette a lelkére túlságosan, hogy nekünk van édességünk, mert nemes egyszerűséggel ő is kivett az asztalának fiókjából egy kis nasit. Fájdalmas nyöszörgést hallattam, mikor megláttam, hogy milyen csokija van. Pont a kedvencem! Kiélvezte, hogy kínozhat több száz kilométer távolságból, lassan, gonoszan vigyorogva evett.

Kifaggattuk, hogy milyen volt a nyári melójának első napja, amire egy vállrándítás után röviden válaszolt: jó. Hogy egy kicsit árnyaltabb képet kapjunk, elkezdtünk mindenféle kérdést feltenni neki. Ezután jött egy csere, mi lettünk azok, akiknek felelni kellett. A beszélgetésünkkel párhuzamosan átküldtünk neki a Messengeren pár képet, amiken hangosan nevetni kezdett. Főleg azon, amin a sellőszobornál pózolok. Ő is megjegyezte, hogy rá kéne photoshopolni egy serpenyőt. Úgy tűnik az én védjegyem tényleg az a hülye serpenyő lett… Újabb csokiszeletet dobott a szájába, és rákérdezett a következő napi terveinkre is. Elmondtuk neki.

Feliks hirtelen felpattant és kirohant arról hadarva, hogy van chips is. Gil kérdőn nézett rám.

- Nem a chips miatt ment ki, igaz?

- Biztos vagyok benne – bólintottam, aztán mindketten elnevettük magunk. Halvány mosollyal nézett rám. Az állát a tenyerébe támasztotta, az asztalára könyökölt. Kicsit szomorkásnak tűnt az arckifejezése.

- Ajj, mikor lesz még év eleje? Esküszöm, eddig egyszer sem vártam, hogy elkezdődjön a suli.

- Szerintem én se – kuncogtam a számra szorítva a kezeim. Hirtelen eszembe jutott valami. – Vegyek neked valami szuvenírt?

- Hmm. Nem is tudom.

- Mit nem tudsz? Kell vagy nem? – kacagtam fel ismét, az ő ajkaira is széles vigyor húzódott.

- Kell hát! Személyesen is fogod odaadni? – vonta fel a szemöldökét, elég egyértelműen utalt arra, hogy egészen pontosan mire is gondol. Menjek Berlinbe. Szerettem volna, de valószínűleg ezen a nyáron ez lehetetlen.

- Persze. Szeptemberben, a suliban.

- Az úgy nem jó – biggyesztette le látványosan az alsó ajkát. – Én úgy gondoltam, hogy te idejössz.

- Lusta vagy te utazni?

- Én már voltam idén nyáron Magyarországon. Te jössz, meine Liebe! – öltötte ki a nyelvét rám, aztán ő is felröhögött. Az a nevetés…

- Anya szerintem közölné velem, hogy nem, szóval várnunk kell – vontam meg a vállam, mire ő is elszontyolodott. Lehet tényleg reménykedett, hogy el tudok hozzá jutni.

- Biztos? – kérdezte, mintha engem kéne meggyőznie erről. Én mentem volna szívesen, csak anya valószínűleg azt mondta volna, hogy elég időt töltöttem külföldön, most Magyarország jön. Megráztam a fejem, amire egy csalódott sóhaj volt a válasza. – Pedig olyan jó lett volna…

- Mi lett volna jó? – kotyogott máris közbe Feliks, aki közben visszatért egy nagy zacskó chips-szel. Vagyis kettővel. Egy egy még nagyobb tállal, amibe aztán összeönti őket. Bár érteném, hogy hogyan tud ennyit enni!

- Hogy Eliza eljön hozzánk és elhozza nekem a szuveníreket. – motyogta rosszkedvűen a német, közben a nyakláncát kezdte piszkálni. Kicsit felszaladt a szemöldököm az Eliza névre. Még mindig furcsa volt a szájából a nevem egy változatát hallani. Úgy látszik, mindenkinél más ragadt meg, ha már az Erzsébet a külföldieknek lehetetlen volt. Az Elizabeth sokféle verzióját hallottam már, illetve még a Lizzy volt a leggyakoribb, ami amúgy Felikstől jött. Az elejében még Lizzy-nek hívott, miután elmagyaráztam neki, hogy az Erzsébet az Elizabeth magyar megfelelője, de aztán meghallotta a Bözsi becenevet a bátyámtól, és tudta, ismétlem, tudta, hogy ez lesz megfelelő megszólítás. De az Eliza még így is új volt, főleg tőle, de ahogy láttam, ő észre se vette. Valószínűleg ha rólam beszélt, mindig így hívott.

- Nem! Veled is töltött egy hetet, velem is, így egál! – jelentette ki a lengyel, mire mindketten rá meredtünk. Gyorsan rákérdeztem, hogy miért kell ennek egálnak lennie, mire magyarázni kezdett, hogy nem fogja hagyni, hogy rózsaszín felhőben ússzunk mindketten, mert attól (elnézést, de ő fogalmazott így) totálisan okádni fog. Továbbra is csak bámultuk őt, majd egymára pillantottunk Gillel és mindketten nevetni kezdtünk.

A másnapot a Kultúra és Tudomány Palotájában kezdtük. Feliks már a belépésnél mondott valami olyan viccet, hogy a város látképe ennek az épületnek a tornyából a legszebb, mert akkor nem látszik a torony… a lengyelek is pozitívan viszonyulnak a szocreál épületekhez… Először is végigjártuk az ottani múzeumokat, csillogó szemekkel néztünk meg minden kiállítási tárgyat. Ide-oda is bekukkantottunk sétálás közben, hátha találunk valami érdekeset, bár a fő célunk a torony teteje volt, ahonnan körülnézhettünk. Miután megjártuk a tetőt, egy kis éttermet kerestünk, hogy valami ebédszerűt csapjunk. Beültünk egy So! Caffe nevű kávézóba az épületen belül, ahol vettünk egy kis szendvicset, majd pedig fagyit. Nem akartunk sokat enni, mert Zuzanna megígérte, hogy este készít valami tipikus lengyel kaját.

A délutánunk fő célpontja a Fryderyk Chopin Múzeum volt. Végigsétáltunk az épületen, ámultunk egyet a szobákat, bútorokat, mindent látva, felvetettük, hogy ide a zeneszakkörösöket el kéne hozni, bár szerintem nem tudtuk volna meggyőzni az igazgatónőt. Bár… sikerült a focit is kikönyörögni, akkor ezt miért ne lehetett volna?

Ezután sétáltunk még egyet, mielőtt visszamentünk volna a lakásukhoz. Zuzanna már készülődött, ajánlkoztam, hogy segítek, de ráparancsolt a fiára, hogy véletlenül se engedjen a konyha közelébe. Szóval kiültünk a teraszra, mert jó idő volt, szóval beszélgettünk és a legegyszerűbb kártyajátékot játszottuk, amit ismertünk: piros papucs. Feliks még vett magyar kártyát, mikor nálunk járt, szóval azzal szórakoztunk. Szidtuk egymást rendesen, pláne mikor már csak egy vagy két lap volt nálunk, erre fel kellett venni az összes kijátszottat. Már nem is tudom, hogy ki nyert, annyi kört játszottunk, de jól szórakoztunk. Egy idő után bekapcsoltam a Skype-ot is, egyszerre beszélgettünk a lányokkal és Toris-szal, akik szórakozottan figyelték a játékunk, majd kacagtak rajtunk, mikor valaki veszített. Olyan hat-hét körül befutott Gilbert hívása is, piruló arccal kértem elnézést, majd félrehúzódtam, hogy váltsak vele pár szót. A terasz sarkába álltam, figyeltem Varsó utcáit miközben vele csevegtem, persze így nem láttam (legalábbis pár percig), hogy a lengyel felém fordította a laptopot, így a barátaink láthatták a piros arcom és a zavart kifejezésem. De mikor észrevettem, akkor elég élesen rászóltam, mire ijedtében még le is csapta a laptop fedelét. Persze mindenki röhögött nem csak a Skype, de a telefonhívás túloldalán is. Gil mondta, hogy menjek nyugodtan, majd beszélünk másnap.

- Remélem, örülsz – sziszegtem neki, ő meg ártatlanul vigyorogni kezdett.

- Szeretlek, Bözsi? – tárta szét a karját, mintha ölelést kérne.

- Rossz válasz – mondtam, de azért az ölébe ugrottam az ölelésért, ami miatt felvisított, mikor majdnem hátraestünk. Szerintem az emberek az utcán azt hitték, hogy valakit kínoznak, mert láttam, hogy páran próbáltak úgy helyezkedni, hogy fellássanak a balkonra. Vigyorogva hajoltunk ki a korláton.

- Magyar-lengyel barátság – mondtuk angolul, mire a lengyelek felnevettek, a turisták meg a szemöldöküket ráncolták. Ők nem érthették ezt.

Wilanów Palota. Ezt vártam a legjobban! Annyi képet láttam már róla, tudtam, hogy meg akarom nézni, Feliks pedig gondolt rám, ez is a tervezett programja része volt. Fejenként 20 zloty-ért mehettünk be, úgy, hogy mindent megnézhettünk. A parkot imádtam a legjobban, rengeteg képet készítettem. Aztán odaadtam a lengyelnek a kamerát, mire ő átvedlett profi fotóssá, legalábbis gondolatban és utasítgatott, hogy hogyan álljak, merre nézzek, a végén már nem bírtam ki és nevetni kezdtem. Hangosan kacagtunk az egyik padon egymásnak dőlve, ahogy újra megnéztük a kész képeket. Jók lettek. Átöleltem a nyakát és puszit nyomtam az arcára.

- Na, merre tovább? – gondolkozott el.

- Te vagy az idegenvezető, neked kell tudni – mondtam jókedvűen, közben még mindig a fotókat figyeltem. Mély sóhajjal a vállamra borult.

- Szerintem kifogytam az ötletekből. Múzeum még van húszezer, de… Valami érdekesebb kéneee – nyöszörgött.

- Nekem jók a múzeumok is – jegyeztem meg és megveregettem a kezét.

- Akkor… talán a Varsói Felkelés Múzeuma és a Nemzeti Múzeum…

- Gyerünk! – mosolyogtam rá, mire visszatért belé az élet és felpattant.

- Tak![1] – kiáltott fel, mire körülbelül mindenki minket kezdett figyelni. Zavartan kezdett pislogni és gyorsan visszahuppant mellém, az arcát a tenyerébe temette. Nevetve öleltem át szegénykémet és megsimogattam a hátát is. – Ez nem vicces – sziszegte vöröslő arccal. Dehogynem! Újból felkacagtam, finoman megveregettem a még mindig a zavartól piros, morcos pofiját, aztán felálltam és felajánlottam, hogy menjünk.

A nap múzeumtúrával telt, esküszöm a végére lezsibbadt az agyam meg úgy mindenem. Nem csak a sok sétától meg olvasástól, de Feliks hadarásától is. Egy idő után már a véletlenül becsúszott lengyel szavak után se kérdeztem vissza, csak próbáltam kikövetkeztetni, hogy mit jelenthet. Zuzanna este hangosan nevetett, mikor meglátott, látszott rajtam a fáradtság. Csak megdörzsöltem a halántékom és motyogtam valamit arról, hogy Feliks egy energiavámpír. A nő csak megveregette a vállam és odasúgta, hogy tudja. A barátom szúrósan nézett ránk, kissé még csücsörített is hozzá, kikérte magának ezt a megállapítást, mert ő nem energiavámpír. Akkor mitől fáradtam el?

- Azt neked kell tudni, Bözsi – tárta szét a karját, majd egy királynői mozdulattal sarkon fordult, állig érő arany fürtjei csak úgy repültek és a szobájába ment. Az anyukája hozzám hajolt.

- De igen, energiavámpír.

- Nem vagyok az! – tépte fel az ajtót hisztizve, hogy aztán visszacsapja. Az ajtó persze nem vágódott be, hanem újra kinyílt, lassan, nyekeregve. – Bözsi, ha bejössz, csukd be az ajtót – kiáltotta ki. Zuzannára néztem, aki csak megrántotta a vállát, zöld szemeivel rám meredt, tudtam, hogy már történt hasonló. Feliksből ki is néztem.

- Energiavámpír – motyogtam, közben becsoszogtam a szobába. A lengyel megint visított, hogy nem is az.

A következő nap elindultunk a vonatállomásra, hogy felüljünk egy random, de nem túl messzi városba tartó vonatra. Ki akartunk mozdulni egy kicsit Varsóból, legalábbis Feliks, szóval reggel azzal keltet, hogy megyünk az állomásra. A választásunk pedig, miután perceken át nézegettük a kijelzőt, ami az induló vonatokat mutatta, Siedlce városára esett. Még volt idő megvenni a jegyet, majd pedig megkeresni a megfelelő peront. Aztán indulás előtt sikerült helyet találni, majd az előre elkészített szendvicseink egyikét már enni is kezdtük. Magyaráztunk egymásnak mindenről, én főleg arról, hogy miért tett a szendvicsekbe fél üveg majonézt, amit ő nem értett, szerinte semmi baja nem volt a kajánknak.

Aztán elindultunk. Mivel a mi kabinunkba senki sem ült be, így úgy döntöttünk, videochatelünk emberekkel. Kezdtük Torissal, majd Katya és Lili. Mondtam, hogy írjunk rá Ivanra is, hátha ráér, de a barátom csak rázta a fejét, kissé ijedtnek tűnt. Nem értettem, hogy a srácok miért voltak ennyire betojva a nagy orosztól, teljesen ártalmatlannak tűnt. Néha egyenesen kisfiúsan bárgyú volt a kétméteres magassága ellenére. Már az út vége felé ráírtam még pár osztálytársra, mint Feli, Kiku vagy Ludwig. Feli azonnal válaszolt, csak úgy röpködtek a vigyorgó hangulatjelek az üzenetei között. Kiku válaszára nem vártam, mert fogalmam se volt, hogy mennyi az idő Japánban, Ludwigot meg nem tudtam belőni, hogy mikor írhat. Lehet, ha Gil dolgozott, akkor ő is. Pont a munka miatt nem zaklattuk a barátom, akinek a multitasking nagyon lerontotta a hatékonyságát. Ha ő ráfókuszált valamire, akkor csak azzal az eggyel törődött.

A városban túl sok mindent nem terveztünk, csak nézelődést és sétálást. Nem szándékoztunk sehova se bemenni, egyszerűen a legjobb barátom csak meg akart mutatni valamit Varsón kívül is, ami elérhető távolságra volt. Legalábbis arra készült, ha lekésnénk az utolsó vonatot (ami valószínű volt), akkor az anyukájának ne kelljen túl messzire jönni értünk. Állítása szerint a büntetése a távolsággal egyenesen arányosan nőtt. Megnéztünk néhány üzletet, templomot, úgy tettünk, mint akik vásárolni akarnak, de ha valami megtetszett, ő csak a fülembe súgta, hogy az anyukájának van hasonló… Az eladók imádhattak minket. Mivel általában angolul beszéltünk, így a legtöbben simán turistának gondoltak minket, simán elbeszélgettek mellettünk lengyelül. Ez mondjuk néha Feliksben felhúzta a pumpát, épp csak nem kezdett el lengyelül hadarni néhány embernek. El nem tudtam képzelni, hogy mit mondhattak.

- Amint visszaérünk a suliba, teljes egészében átruházom a tulajdonjogot rád – nézett Gilbertre, mikor a német arca megjelent a képernyőn. Ő csak kérdőn pislogott először rá, majd rám, hátha én tudom, miről karattyol a srác. Nem nagyon tudtam… Oké, lehet egy kicsit bosszantóbb voltam a vonatúton visszafelé, mint általában, de nem voltam olyan szörnyű!

- Milyen tulajdonjogot? – kérdezett vissza, mikor már nem bírta tovább az összefüggéstelen karattyolást.

- Lizzy tulajdonjogát. Nekem már nem kell!

- Hé! – kaptam levegő után sértődötten. – A tulajdonjog nem átruházgató, csak megosztható. Ugyanúgy bosszantani foglak életed végéig, mint eddig – öleltem át. Egy kicsit szerepet cseréltünk, most én mentem az ő idegeire. Gil továbbra is kérdőn nézett ránk, főleg mikor a lengyel műsírásba kezdett.

- Ezt most értenem kéne, meine Liebe? – vonta fel a szemöldökét, majd meghúzta a vizeskulacsát, a kézfejével megtörölte a száját.

- Nem muszáj – kuncogtam. Rám mosolygott, majd kacsintott egyet, a tekintetét le sem vette rólam, amíg meséltem teljes beleéléssel. Tudattam vele, hogy mivel csesztem fel Feliks agyát, aki kezdte átérezni az én helyzetem.

- Reménytelen esetek vagyok – nevetett már ő is.

- Majd meglátod – nyöszörögte a legjobb barátom a karjaim között, a németen meg azt láttam, hogy nem nagyon fogja bánni a dolgot.

Feliks köztünk kapkodta a fejét, majd megjegyezte, hogy hogyan tudjuk azt megcsinálni, hogy Gilbert van többszáz kilométerre, mégis a lengyel az, aki a harmadik kerék. Nem volt ő harmadik kerék, bármennyire is állította. Ellenben velem, Gil felröhögött, majd gondolkozó arcot vágott mielőtt kijelentette, hogy ő inkább lenne harmadik kerék hármunk közül csak közben ő legyen mellettem. Ezen kicsit megdöbbentem. Halványan elmosolyodtt erre, mert Feliks is felvonta egy kicsit a szemöldökét.

- Cseréljünk, Beilschmidt?

- Odamehetek?

- Nem.

- Akkor?

- Te totál csendben figyelsz, míg én elvagyok Lizzy-vel.

- Én azt mondtam, hogy úgy lennék harmadik kerék, ha én is ott lehetnék – nyavalygott.

- Egyikőtök se lesz harmadik kerék – szóltam közbe gyorsan, mielőtt hisztipárbajt rendeztek volna. Képesek voltak rá. Ekkor a barátom mögött kinyílt a szobájának ajtaja, Ludwig lépett be.

- Hallo, Elizabeta! – köszöntött és lehajolt a fivére mellé. Visszaköszöntünk, Gil pedig az égnek emelte a tekintetét.

- Ja, hallo, West. Köszöntél, mehetsz is! – lökte meg, hogy eltűnjön a képből. A fiatalabb csak visszavágott valamit németül, utána az előző helyére állt. A barátom csak megint tekergetni kezdte a szemeit, csendben pufogott magában.

Egy ideig beszélgettünk a német testvérekkel, akik pár perc után áttelepedtek a földre, hogy mindketten kényelmesen elférjenek. Ezt az ötletet amúgy Ludwig vetette fel, akinek gyorsan beállt a háta és a dereka a kényelmetlen előredőléstől, Gil pedig, amilyen jófej, először csak vigyorgott, nem értette, hogy miért nem jó ott, ahol vannak. Voltak pillanatok, amikor én és Gil annyira belemerültünk az egymással beszélgetésbe, hogy észre se vettük a másik kettő némaságát hosszú perceken át. Ilyenkor Feliks szólalt meg, egyenesen Ludwighoz beszélt.

- És én ezt kénytelen vagyok elviselni napok óta! Harmadik kerék vagyok!

- Nem vagy harmadik kerék! – vágtuk rá a barátommal ingerülten. És kezdődött előröl a kör.

- Szia, anyuuu – csicseregtem a telefonba, miután felvette. Ha már mindenkivel beszéltem, akkor anyát se hagytam ki. Nagyjából minden második nap felhívtam, amit egy kicsit szomorúan a szememre is vetett, mert szerintem tudta, hogy Gillel minden nap beszélek.

- Szia, Erzsi – nevetett, aztán gyorsan kérdezett, mielőtt esélyem lett volna megszólalni. – Ugye most nem kéréssel fordulsz hozzám, mert nem, nem engedem, hogy tovább ott maradj, sem azt, hogy átruccanj Berlinbe.

- Óóóó – biggyesztettem le látványosan az alsó ajkam, bár ő ezt nem láthatta. Feliks felkönyökölt az ágyon, kíváncsian figyelt, hogy mire adtam ilyen reakciót. – Amúgy nem, csak úgy felhívtalak.

- Már azt hittem – sóhajtotta megkönnyebbülten. Újból mosolyogtam és a lábam kezdtem lóbálni. – És milyen eddig Varsó? – kérdezte.

- Jó. Sok képet csináltam, majd akkor részletesen elmondok mindent, oksi? Meg majd megmutatom a kedvenc fotóm is! Vicces lesz – és elkezdtem a hosszas mesélést az előző napról és a mairól. Közben Feliks kiment fürdeni, én eszegetni kezdtem a gyümölcsökből, amit nap közben vettünk, de nem ettünk meg, anya pedig pakolászott a papírjai között.

- Ugye segítesz Feliks anyukájának?

- Segítenék, ha hagyná, de szinte be se tehetem a konyhába a lábam, mert én most vendég vagyok – vontam meg a vállam, közben Feliks kómás fejjel csoszogott be a szobába, majd borult rá az ágyra, arccal lefelé. Igen, ő is elfáradt. Megveregettem a lengyel hátát és tovább csevegtem anyuval. Ezután beszéltem egy keveset Gillel is ismételten, majd én is ledőltem.

- Beilschmidt amúgy milyen? – kérdezte félálomban és kisöpörte az arcából a haját. – Jobb vagy rosszabb, mint mikor még nem voltatok együtt? Mert akkor seggbe rúgom, ha rosszabb.

- Nem kell bántanod, Feliks, de köszi. Amúgy jobb. De tuti lesz rosszabb is – kuncogtam. Mosolyogva bólintott és a feje alá gyűrte a párnáját, hatalmasat ásított és az éjjeliszekrényen lévő lámpa gombja után kezdett kutatni. – Jó éjt!

- Dobranoc!

És eljött az utolsó nap Lengyelországban. A délelőtt pakolászással telt, majd még elmentünk egy kicsit sétálni a környéken, Zuzanna vett sütit, mire Feliks benyögte, hogy úgyis ünnepelni kell, hogy elmegyek. Dühösen néztem rá, de nem csak én, mire behúzta a nyakát és inkább enni kezdett. Aztán jöhetett a reptér.

- Hiányozni fogsz – „szipogtam” és széttártam a karom, hogy megöleljem. Pislogott kettőt, közölte, hogy „neki én nem fogok hiányozni”, majd menekült volna, de Zuzanna megragadta a karját és visszapenderítette a kezeim közé.

- Oké, nekem is – vallotta be, megsimogatta a hátam, de hogy ne hazudtolja meg magát, egy kicsit meghúzta a fonatomat. – Majd szeptemberben tökre talizunk, csajszi.

- Oksi – szorongattam meg, majd az anyukáját is átkaroltam. – Nagyon köszönöm a ruhát, Zuzanna!

- Nagyon szívesen, használd egészséggel – mosolygott szélesen, kacsintott. Úgy adta át reggel, hogy majd vegyem fel egy randira, mert a srác el fog ájulni. Nevetgélve ígértem meg neki, a fiára böktem, hogy ő majd leadja a drótot. Büszkén bólogatott.

-  Jó utat, Bözsii – kiáltott utánam a legjobb barátom, egy pillanatra megtorpantam, de aztán elnyomtam magamban az ingert, hogy visszaordítsak, bár tudtam, hogy nagyjából mindenki minket nézett. Azért egy pár méter után visszapillantottam, láttam, hogy Feliks büszkén vigyorog, mellette az anyukája a tenyerébe temette az arcát és a fejét rázta.

---

[1] Igen! (lengyel)

40. fejezet – Kalandra fel!

გამარჯობა! (Gamardschoba!)

Nagyon sajnálom, hogy megint ennyi időre magára hagytam a blogot és a történetet. Újra itt, vége az érettséginek, és talán végre lesz szabadidőm is az elkövetkező két hónapban. Ahogy a valóságban, úgy a történetben is (még mindig) nyár van, és ha már most volt a levendulaszezon, akkor a főszereplőink se hagyhatják ki Tihanyt, ha már arra járnak. Irigyellek, Lizzy, te legalább eljutottál oda! És ha már Balaton, akkor valószínűleg Zamárdit se akarják majd kihagyni, legalábbis Gilbert biztosan nem.

Remélem még nem untátok meg a várakozást, ha esetleg valaki mégis erre járna, annak nagyon jó olvasást kívánok! 😊

---------------------------------------------------------

- Ma délutánra mi a tervetek? – kérdeztem a Beilschmidt fivéreket vigyorogva. Erre egymásra sandítottak, aztán hátrapillantottak a szüleikre, németül gyorsan rákérdeztek a dologra. A „semmi”-t még fordítás nélkül is értettem, ők meg a kérdésemből tudták, hogy nekünk van ötletünk. Elmeséltem, hogy anya kitalálta, hogy meg akarja nézni a Levendula házat Tihanyban, mire Alishea is teljesen lázba jött, mert imádja a levendulát. Mosolyogva írtam egy üzenetet anyunak, hogy benne vannak, aztán elmondtam, hogy akkor várjuk őket a házunknál egy órakor.

- És mi van még… ott? – mutogatott Ludwig az északi part felé, mert feladta, hogy kimondja vagy visszaemlékezzen Tihany nevére.

- Van ott egy apátság meg sok-sok levendula – próbáltam visszafojtani a vigyorom, mire ők kissé megemelték a szemöldöküket. Tudták, hogy ennél többet takar az egész. – Szóval készüljetek fel, hogy miután nem találunk parkoló helyet, sétálunk fél órát az apátsághoz, majd végigsétálunk egy csomó eladó holmi között, megetetek veletek egy levendulás fagyit és valahonnan kerítek levendulás jégkását is.

- Más szóval levendulamérgezést fogunk kapni? – fordította le a fiatalabb, hevesen kezdtem bólogatni, mert pontosan beletrafált.

- Iiiigen! – kuncogtam. – Legalábbis ha az emlékeim nem csalnak. Rég voltam ott. Talán ötödikben osztálykiránduláson? – gondolkoztam el az égre meredve. Gil halványan mosolyogva dőlt nekem, ujjai végigsiklottak a karomon, közben ajkai a nyakamhoz értek. Éreztem, hogy elpirulok, menekülni akartam, de a tagjaim fellázadtak az agyam ellen, a szívem oldalára álltak. – Gil – hebegtem, próbáltam megragadni a csuklóját, miközben ujjai a karom belső felét cirógatták. A bőröm vékony volt azon a helyen és érzékeny, a csiklandósságom kezdett előjönni.

- Bruder! – kiáltotta Ludwig, mire a bátyja megrezzent és felé pillantott. Hálát adtam az égnek a sörért, végre sikerült megmenekülnöm az idősebb Beilschmidt karmai közül. Gyorsan kaptam is az alkalmon, beleugrottam a Balatonba, a hideg víz lehűtötte az égő bőröm. A német felém kapta a fejét, arcára kiült a drámai csalódottság, de szemei továbbra is csillogtak. Az öccse leült mellé, átnyújtott neki egy dobozos sört. Németek… Gilbert rám villantotta az ezer wattos mosolyát, aztán belekortyolt az italba, szinte hallottam a fejemben a hangját, hogy még nincs vége…

Délután komppal átmentünk az északi partra, először a Levendula házba sétáltunk el. Nem volt rossz idő, sőt, majd megrohadtunk, olyan meleg volt, én már nagyon vágyni kezdtem egy fagyira, a bátyám meg egy nagy pohár jégkására. Duóban vinnyogtunk a szüleinknek, akik már az első öt perc után kezdték megbánni, hogy minket is hoztak. Betti a szemét forgatta a barátja gyerekességén, a szülei pedig hálát adtak az égnek, hogy a lányuk nem ilyen. A németek nem sok mindent értettek abból, amiket mondtunk, de a hanglejtésünkből nagyjából rájöhettek arra, hogy panaszkodunk teljes erőbedobással, Gil már szóra is nyitotta a száját, hogy ő is belekezdjen, de három kék szempár belefojtotta a szót, így inkább hozzám sunnyogott, én legalább meghallgattam.

A Levendula házban már egyszer jártam, akkor és most is az interaktív kiállítás tetszett a legjobban, nem is a levendula. Tök jól elszórakoztunk a fiúkkal, visszavedlettünk kisgyerekekké, akik össze-vissza nyomogatták a gombokat, hogy lássák, mi történik. Nagyon éltük! A srácokba karolva sétálgattam a levendulák között ezután, a kis virágokat szagolgattam, amit Gilbert meg is örökített. Elmeséltem nekik, hogy mikor először voltam itt a sulival, pár lány, köztük én is, azt akartuk, hogy az esküvős képeink itt készüljenek. Erre Ludwig oldalba bökte a bátyját, akinek pírba borult az arca. Hangosan nevettem a németen, aztán megnyugtattam, hogy semmilyen ilyesmi elvárásom nincs felé. Zavartan vigyorogni kezdett, a pirosság még mindig ott ült az arcán. Lábujjhegyre álltam és puszit nyomtam a szájára.

Ezután elmentünk az apátsághoz, ötször körbejártuk, fotózkodtunk a Balatonnal a háttérben, majd elindultunk Gillel fagyikeresésre. Végül találtunk egy olyan kis fagyizót, ahol kaphattunk levendulás fagyit, egy lépcsőn tudtunk lemenni hozzá. Úgy döntöttünk, mivel csak tesztfagyi, veszünk egy egygombócos levendulásat és külön két másmilyet. Vele kóstoltattam meg először, de már akkor láttam, hogy neki nem annyira jön be.

- Fura – nyújtotta át furcsa fintorral a tölcsért, aztán én is belekóstoltam. Hát… a levendula illata jobb, mint az íze… Megettük, de aztán konkrétan nekiestünk a másiknak, ami akkorra már kicsit meg is olvadt. A szüleink egy padon találtak ránk, mikor röhögve próbáltuk valamihez hasonlítani a fagyi ízét, de semmi hasonlót nem találtunk.

Ahogy láttam a bátyám és Betti is leléptek, a maguk útját járták, illetve a szülők is kicsit szétszakadoztak. Ludwig a telefonját nyomkodta, lehet Felivel vagy Kikuval beszélt. Gil az arcomhoz hajolt és megpuszilta a szám sarkát. Láttam az örömöt a szemében, hogy itt lehet, itt Magyarországon, itt mellettem, hogy itt vagyok a karjaiban, alig pár centire tőle. Ha tényleg igaz, hogy hónapok óta próbálta magára felhívni a figyelmem, akkor ez neki maga a főnyeremény. Nem tudom, mi tetszett meg neki rajtam, nem éreztem magam másabbnak, mint bármely lány, de nem igazán bántam.

- Olyan jó illata van – áradoztam, mikor egy levendulás testápolót találtam. Gil mellettem kuncogott, vállát egy polcnak döntve figyelt, kezében valami kis mágnest forgatott. A fényképezőnk, amit aputól kunyiztam el, a másik vállán lógott, vigyázott rá, amíg én végignéztem mindenféle kenceficét, amit úgysem tudok átvinni Angliába a repülőn. Legalábbis a folyékony állagúakat. A suli első hetében nem is volt tusfürdőm, csak sima szappanom. Hirtelen bekapcsolta a kamerát, nyomogatott meg tekergetett valamit rajta, és lefotózott, ahogy válogatok a cuccok között kicsit lehajolva. Vigyorogva nézte meg a kész művét, én meg egyre biztosabb lettem benne, hogy neki valamikor kapnia kéne egy fényképezőt.

- Meine Liebe – kezdte, közben a képeket nézegette. – Tudsz valamit mondani arról a kalandparkról, ami nem messze van a szállástól?

- Zamárdira gondolsz? – kérdeztem kibontva egy újabb teszter tégelyt, hogy azt is kipróbáljam. Ó, ez nem volt annyira folyékony állagú! Belenyúltam és a csuklómra kentem egy keveset, majd megszaglásztam. Illatra hasonló volt, mint a másik, talán egy kicsit erősebb. Hmm…

- Biztos – vonta meg a vállát, aztán a fel nem tett „miért” kérdésre kezdett válaszolni. – Mert Ludwig ki akarja próbálni. Én meg röhögni akarok rajta – vigyorgott.

- De jó testvér vagy – forgattam a szemeim, aztán belegondoltam: konkrétan mi a bátyámmal ugyanígy szoktunk viselkedni. – De amúgy még nem voltam ott. Vagyis voltam, de nem mertem felmenni.

- Komoly? – szökött fel a szemöldöke. – A nagy, serpenyővel mindenkit leverő Héderváry Erzsébet nem mert felmenni egy kalandpályára? Most hatalmasat csalódtam benned, meine Liebe! – játszotta meg a döbbentet, még a szívéhez is kapta a kezét.

- Gilbert – szóltam figyelmeztetően, az ő arcán meg megjelent egy széles mosoly, visszavedlett a szokásos énjévé. Hirtelen elkapta a karom, tágra nyitott szemekkel meredt rám. Támadt egy ötlete… Ami azt jelentette, hogy én nagyon meg fogom szívni, már tudtam, hogy veszekednem kell vele. Sőt, lehet azt is éreztem, hogy úgyis megadom magam, de ezt még nem vallottam be akkor. Éééés a sejtésem bevált.

- Gyere el velünk!

- Nem!

- Naa, léci! Majd a legkönnyebb pályával kezdünk. Segíteni fogok neked. Ludwig meg mehet a nehezebbre! Naaaaa! Bittebittebittebitte! – pislogott rám kiskutyamódra. Ajj, Gilbert! Próbáltam úgy tenni, mint aki nem hallja, gyorsan megvettem egy testápolót és a szüleim keresésére indultam, de ő egy pillanatra se tágított mellőlem, tovább könyörgött, hogy menjek el velük. Vagy húszszor visszakérdeztem, hogy neki biztos van tériszonya, mert a London Eye-on még el akart ájulni. Rögtön magyarázta, hogy csak nagyon magasban jön elő, mire majdnem felsikítottam és mellkason ütöttem. Ezt nem veszem be! Úgy meredtem a szüleimre, mintha azt mondanám: üssétek le vagy én fogom. Anya csak mosolygott, apa meg némán felelt rá: megérdemled, én megmondtam! Köszönöm, felmentősereg! – Mivel tudlak meggyőzni?

- Semmivel, törődj bele.

- Nein! – nyavalygott, elgondolkozott, hogy hogyan is járhatna túl az eszemen. Nos, a vigyor, ami pár pillanat után az ajkaira húzódott nem ígért túl sok jót. Készülhettem arra, hogy igenis menni fogok.

Másnap reggel kómás fejjel ettem a pirítósom, amit Betti anyukája készített. Már annyi energiát gyűjtöttem, hogy lezuhanyozzak és felöltözzek, de amúgy úgy néztem ki, mint akit kimostak. A hajam is csak simán összekötöttem, bár előző este még az volt a tervem, hogy megmosom. Egyedül azzal dobtam fel egy kicsit magam, hogy a levegőbe fújtam a kedvenc testpermetem és lejtettem egy rövid táncot a felhőben. Mondjuk a bátyám kiröhögött, bár ő mindig ilyen ünneprontó volt. És vissza a reggelihez, ugyanis ekkor állított be Gilbert vigyorogva, kissé felvonta a szemöldökét, várta, hogy mit reagálok. Igazából teljesen lefagytam, kerek szemekkel bámultam az albínó németre, aki a szokásos fekete cuccában állt előttem, ezúttal nem fekete tornacsuka, hanem rendes sportcipő volt rajta. Na, nem, velem ezt nem fogja eljátszani.

- Te engem ebből a faházból nem rángatsz ki, Gilbert Friedrich Beilschmidt! – közöltem vele, mire, ha lehet, még ördögibb lett a vigyora. Közelebb lépet, az aztal másik felére tenyerelt, szinte fenyegető volt a jelenléte.

- Fogadjunk?

- Menj innen! – sziszegtem, gyorsan betettem a mosogatóba a tányért és a szobámba mentem, a barátom szorosan a nyomomban. Megperdültem, fenyegetően emeltem rá a mutatóujjam, de a karikákkal a szemem alatt nem keltettem túl dühös hatást.  – Mit mondtam?

- Nem tudni, nem beszélni angol – játszotta az értetlent, miközben a vállát vonogatta, ahogy elállta az ajtót. Az ajtót, ami a szabadság felé vezetett (az ablakon mégsem akartam kimenni). Szúrós pillantást vetettem rá, remélve, hogy mégis ért a szóból. Újabb egoista vigyor. – Vegyél fel zárt cipőt és gyere.

- Nem! – ültem le az ágyra inkább, a kezeimet összefontam a mellkasom előtt. Engem innen ki nem robbant, bármilyen bombával is próbálkozik. Igyekeztem a lehető legcsúnyább nézésemmel meghátrálásra kényszeríteni, de nem jött be. Belépett megragadta a földön lévő táskám, beledobta a piros tornacipőm, már épp fel akartam volna háborodni, hogy miért is teszi bele a hátitáskámba a tornacsukám, mert az nem arra való, mikor engem kapott fel és elindult ki. Pont úgy, mint lassan egy éve azon a „kincskeresős-térképes” gólyaszívatáson. Mondjuk ezúttal nem voltam megkötözve, így az öklömmel verhettem a hátát, ahogy akartam. Egyszer véletlen majdnem fejbe is rúgtam, hoppá…

- Olyan nehéz téged meggyőzni, meine Liebe. A te bajod, hogy erőszakhoz kell folyamodnom – csóválta a fejét csalódottan, megveregette a lábszáram.

- Gilbert! Tegyél le! Ricsi! Ricsii! – visítottam, mikor megláttam a bátyámat, aki épp akkor lépett ki a szobájából. Elvigyorodott és intett egyet, mondta, majd szól anyuéknak, hogy elmentem a németekkel. Neki aztán hiába könyöröghettem…

Az autójuk már kint várt a ház előtt, végighallgathatták, hogy Gilt szidom teljes erőbedobással, magyarul. A „szaros német” már többször is elhangzott, szinte kötőszóvá vált a szitkozódásom közepette. Nem adtam fel, hogy esetleg mégis el tudok menekülni, de ahogy láttam, a hülye barátom már előre kitervelte a dolgot. Az öccse kinyitotta neki az ajtót, gyorsan bedobta a táskám, majd pedig engem, végül ő is beült, így a két testvér közé szorultam. A szüleik együttérző pillantást vetettek rám, majd egy kicsit neheztelően néztek a fiukra, akit ez egy cseppet sem zavart, szerinte ő ártatlan volt. De legalább valaki mellém állt…

- Most végig mérges leszel rám? – biggyesztette le az alsó ajkát az idősebb Beilschmidt, miután a szüleik kitettek minket. Mondták, hogy két és fél-három óra múlva jönnek, addig ők is szétnéznek erre-arra. Szóval ott voltunk mi hárman, illetve ketten és egy nemsokára halott. Nem feleltem a kérdésre, csak az orrom a magasba emelve elfordultam, mint valami dáma. Odamentem a pénztárhoz és megvettem a magam jegyét minden szó nélkül. Úgysem úsztam volna meg, akkor meg miért küzdöttem volna tovább. Mikor bent voltunk, Gil átölelt, orrát a hajamba fúrta, halkan bocsánatot kért, amiért elrabolt otthonról. Kis puszit nyomott a halántékomra engesztelésül, egy idő után már nem bírtam ellenállni a szavainak felé fordultam és csókot nyomtam a szájára.

- Ne bánjam meg, Gil – néztem mélyen a ragyogó rubinszínű szemeibe, amikben újra fellángolt a remény, fogadkozni kezdett, hogy segíteni fog végig, ott lesz mellettem meg minden. Megkaptunk minden felszerelést. Ajánlották, hogy először a legkönnyebb pályával kezdjünk és fokozatosan menjünk egyre fentebb és fentebb. Nekem amúgy is csak a legkönnyebb pálya létezett, szóval ez nem volt kérdés. Végighallgattuk az eligazítást, Gilbert és Ludwig végig bólogatott, mint aki érti, majd utána gyorsan lefordítottam nekik angolra a lényeget, bár a mutogatásból már leszűrték, hogy mit hogyan kell. Furcsa, hogy nem voltunk olyan sokan, pedig sorban állás szokott itt lenni, azt mondják. Alig lehettünk összesen tízen, ebből páran már azonnal a nehezebb pályák felé vették az irányt, mi a könnyűekkel kezdtünk. Ludwig ment előre, őt nem akartuk hátráltatni azzal, hogy én bénázok előtte, aztán meg jöttem én és Gilbert. A srác hátulról figyelt engem, segített, ha kellett, bátorságot adott. Némelyik akadálynál szinte remegtek a lábaim annyira féltem. Nem szerettem ezeket az instabil dolgokat! Mikor mamám egy barátnőjénél is szedtük a cseresznyét az egyik fáról, szinte rettegtem a létrán. Tesiórán a gerendát ne is említsük ugye! Az egész cucc úgy remegett alattam, mintha kocsonyából volna, milyen mázli, hogy mikor először kellett felmennem rá, Gil ott volt mellettem.

Aztán valahogy az első végére értünk. Gil kíváncsian várta, hogy készen állok-e a másodikra. Egy ideig gondolkoztam, aztán beadtam a derekam. Induljunk. Miért ne? Továbbra is ott volt mellettem és támogatott, ha kellett előre ment és a másik oldalon várt, főleg ha Tarzan-módra kellett átlendülni. Ez már tényleg nehezebb volt, de még volt bennem kurázsi, hogy a harmadikat is megpróbáljam. Adott egy kis sikerélményt az első kettő pálya legyőzése, így már kevésbé félve vágtam bele a következőbe. Nos, az volt az utolsó, már az is eléggé megizzasztott.

Ezelőtt a legnagyobb kalandpálya a fentebb említett létra és gerenda volt, akárhányszor voltunk ilyen helyen, mindig úgy voltam vele, hogy majd lesz legközelebb, majd akkor megpróbálom. Ezúttal is volt bennem egy kis félsz, de tudtam, hogy le nem tudok esni, ha esetleg fennakadnék, akkor Gil vagy valaki úgyis leszedne. Persze voltak feladatok, ahol inkább előre küldtem a barátom, néztem, hogy ő hogy csinálja, próbáltam érvényesíteni „az okos a más kárából tanul” közmondást, néha be is jött, mégha lassabban is mentem végig egy-egy akadályon. És persze mindig ott várt egy kinyújtott kéz, mikor már ott jártam a pihenőnél, a kéz tulajdonosa még tanácsokkal is ellátott ha kellett, hol fogjam meg, hová helyezzem a testsúlyom… Jobb volt, mint amire számítottam. Sokkal. Így olyan első kalandnak éreztem Gillel… aki közölte, hogy máskor is el fog ilyenre rángatni. Persze-persze, jóból is megárt a sok, Gilly.

Leadtam a felszerelésem, majd a földről néztem, ahogy végigmegy a következő kettőn. Lentről követtem, persze lefelé nem nézett, akkor valószínűleg ő ájult volna le a tériszonynával együtt. Csak biztattam néha olyan kedves szavakkal, mint „ha leesik és meghal, akkor kinyírom” meg hasonlók. Támogató barátnő vagyok, nem igaz? És az ötödik pálya végén már elég volt, mind a sok akadály, mind a magasság. Lecsúszott és pontosan előttem állt meg, széttárta a karját és kihúzta magát, mint egy bűvész egy sikeres varázslat után, aki várja a tapsot. Mondjuk tőlem nevetést kapott meg egy csókot.

Nem tudtuk, hogy Ludwig merre járhat, belőle simán kinéztem, hogy az utolsó kettőn is végigmegy, nagyon elszántnak tűnt az elején. Gil is leadta a hevedert és a sisakot, ujjaival végigszántotta csatakos haján, ami újra a szélrózsa minden irányába kezdett állni, majd felajánlotta, hogy menjünk be pizzázni, a magasból látott egyet! Azért már nem szóltam, hogy a pizzéria a pályák közelében sincs, hanem a bejárat mellett van, beletörődtem, hogy ő azt a magasból látta, nevetve fogadtam el az ajánlatát. Megegyeztünk egy szokásos kukoricás pizzában, aztán rendeltünk. Tovább beszélgettünk mindenféléről, vártuk, hogy kész legyen az étel vagy Ludwig betoppanjon. Már ha tudja, hogy hol keressen minket. Amúgy tudta. Az ablakból láttuk, hogy ő is leadja a felszerelését, aztán egyenesen hozzánk jött. Mi már belekezdtünk a pizzánkba, de voltunk olyan jófejek és nagyot rendeltünk, hogy ő is kaphasson belőle. Az osztálytársam arca kicsit kipirult, szőke tincsei a halántékához tapadtak. Megkérdeztem meddig jutott: épp akkor ért le az utolsó pályáról! Ezen a bátyja is teljesen meglepődött, szóhoz se jutott. Aztán gúnyosan megszólalt:

- Csodálkozni fogok, ha holnap ki bírsz kelni az ágyból.

- Én is, ha te kikelsz – jött is azonnal a válasz, ezek ketten meg elkezdték egymást csépelni. A szemem forgatva hallgattam őket, közben kicsit megmozgattam a vállam. Az izomlázról szólva…

Nos, másnap tényleg mindhárman készek voltunk, egyikünk se akart felkelni. Gillel reggel telefonon beszéltünk, gonoszan röhögött a testvérén, aki a leginkább kivolt hármunk közül. Ő aznap ki se jött a szobából olyan szinten fájt mindene, de mi se voltunk sokkal jobbak. Úgy éreztem magam, mint akit megvertek vagy elütöttek, alig bírtam mozogni, a barátomat is úgy kellett a karjánál fogva felrántani ülésbe, mert amúgy nem ment volna. Ezen a napon mindketten a családunkkal voltunk külön-külön, mi a parton ücsörögtünk és lángost meg hekket ettünk, mint valami Balaton-népszerűsítő propagandareklám-család, ők a városban sétálgattak. Este mi kerestünk egy éttermet, ők a hotelban vacsoráztak. Ez ilyen külön töltött nap volt.

Épp a parton voltunk anyáékkal, én közvetlenül a víz mellett ültem és olvastam, mikor a bátyám leült mellém és rám mosolygott.

- Tudom, hogy valószínűleg elkéstem, mert már volt barátod a suliban, de…

- Ha megbánt szóljak és kinyírod? – vontam fel a szemöldököm kissé, halványan elvigyorodtam. Bólintott.

- Igen-igen. Ha csak egy rossz szót is szól, már repülök is – kacsintott jókedvűen.

- Akkor már legalább hárman fogtok nekiesni: te, apa és Feliks – gondolkoztam az állam dörzsölgetve, majd még hozzátettem: - meg szerintem Ludwig is. Ha Gil seggfej lesz, akkor ő aztán meg fogja neki mondani.

Hangosan felnevetett, én pedig úgy döntöttem, hogy témát váltok. Mi van már Bettivel? Már évek óta együtt vannak, a család pedig időről időre megkérdezi, hogy lánykérés nem lesz-e. A bátyám csak hümmögött, majd mondta, hogy megvárja, hogy végezzenek az egyetemmel, esetleg utána, addig titokban próbál spórolni a gyűrűre. Jogos, per pillanat tényleg az egyetem volt a legnagyobb gondjuk, örültek, hogy kiszakadtak egy kicsit a tanulásból a nyárra. Azt bevallotta, hogy egyszer látta Bettit esküvős dolgokat nézni, de egy szóval se hozta még fel neki, hogy „milyen régóta együtt vannak, házasodjanak már össze”, mert a lány nagyon nem ilyen volt. Úgy volt vele, hogy megvárja, míg a tesóm lép. De Ricsi azért odasúgta egy kacsintás kíséretében, hogy talán már talált megfelelő gyűrűt.

Az utolsó, hetedik nap volt nekem a legszomorúbb. Mindketten másnap reggel indultunk haza, már akkor nem találkozhattunk, így az egész napot összenőve töltöttük. Lángost ettünk, jégkását ittunk, megkóstoltattam vele az igazi magyar hekket, aztán fagyi után kutattunk, este újabb sétára mentünk a parton, mint az első nap. Imádtam minden pillanatát. A víz mellett ülve, a hullámok hangját hallgatva bámultuk a csillagokat. Nem nagyon beszélgettünk, csak csendben figyeltük az eget. Keze fel-le járt a hátamon, néha puszit hintett az arcomra, vagy megigazította a hajamban az amúgy is jól álló virágot.

Visszakísért a házunk elé, ahol kaptam tőle jó pár csókot, még háromnegyed óráig álltunk a kapu előtt. Jó utat kívántunk egymásnak, váltottunk még egy (vagy több) utolsó utáni búcsúcsókot, megbeszéltük, hogy majd dumálunk, ha mindketten hazaértünk. Vagy útközben… Vagy reggel… Vagy nagyjából mindig.

- Auf Wiedersehen, meine Liebe – intett egyet, miután ellépett. Mintha rájöttünk volna, hogy akkor most két hónapig nem látjuk egymást személyesen, egy pillanatra megtorpantunk. Végül ő tette meg az első lépést hátra, láttam az arcán, hogy már korántsem olyan boldog, mint pár pillanattal ezelőtt.

- Szia, Gil! – mosolyogtam rá, emlékeztetve, hogy ha webkamerán keresztül is, de látjuk még egymást addig, és kinyitottam a kaput.

39. fejezet – A hármashatár

Sveiki!
Jaj, de rég is voltam erre. Elnézést mindenkitől, aki várja a fejezeteket, egy "kicsit" maximalista vagyok és hát túlvállaltam magam minden tekintetben. :D Már egy csomó fejezet meg van írva, csak arra nem jut idő, hogy feltöltsem. De lemegy a május és máris lesz szabadidőm.
Ha már hivatalosan is tavasz van, akkor a történetben legyen továbbra is hivatalosan nyár. A nyaralás folytatódik a Beilschmidt családdal kiegészülve. A mi gyönyörű Magyarországunkon sok a látnivaló, szóval Lizzy se fogja kihagyni, hogy ne rángassa körbe Gilt néhány városon...
----------------------------------------------

forrás

- Szia! – öleltem meg szorosan aznap reggel, mikor elindultunk a magyar-osztrák-szlovák hármashatár felé. Puszit nyomott az ajkaimra, ami alig tartott fél pillanatig, nehogy apa bepöccenjen egy csók miatt. Mondjuk épp el voltak foglalva a szüleink, nem igazán figyeltek ránk. Végigsimította a hajam, aztán kicsit eltolt magától, de csak annyira, hogy teljesen lássuk egymás arcát. Mélyen a szemembe nézett, mielőtt kérdezett.

- Edelsteinnal beszéltetek meg időpontot?

- Nagy sajnálatodra igen – húztam kissé el a számat, ami belőle halk nyöszörgést váltott ki, az égre meredt egy fintor kíséretében, majd vissza rám, de látszott rajta, hogy akkor már nincs is kedve menni. – De nyugi, csak ott fogunk találkozni, ha jól tudom, nem jön velünk Győrbe – mosolyogtam rá, mire látszólag megnyugodott. Hát, igen. A szüleink találkoztak, és azonnal szerveztek egy egész napi programot, aminek keretében először a határhoz, majd pedig Győrbe megyünk el, aztán pedig ha nagyon autókázni akarunk, akkor Sopronba is. Szóval alapból hét óra kocsikázás. Ezért voltunk már reggel fél nyolckor útra készek.

- Nem akarsz írni neki, hogy kicsit később érünk oda? Mondjuk két órával? – vigyorgott ártatlanul, de a szemében láttam megcsillanni a féltékenykedés szikráját.

- Gil, nyugi. Nem lesz köztünk újra soha semmi. Csak valami barátfélék vagyunk és esküszöm, hogy ez soha sem fog változni – fogtam a kezeim közé az arcát, hogy ne fordulhasson el. Megadóan sóhajtott, aztán egy puszit nyomott a homlokomra. – Felőlem akármit beszólhatsz neki, nem leszek rád mérges, oké?

- Jó lenne, de ha bármit mondanék, akár angolul, akár németül… a szüleim azok lennének…

- Sajnálatos – nevettem fel. Eltoltam magamtól és a kocsinkhoz mentem, ahová már bekészítettem a fülesem, a telefonom és egy párnát. Álmos voltam, nyáron nem szerettem korán kelni, plusz még a gyógyszer is beütött. Apa gyorsan beüzemelte a GPS-t, aztán már indulhattunk is.

A szüleink meglepően gyorsan összebarátkoztak és bár nem hallottuk, de valószínűleg nem csak a mai napi utazás volt a téma, hanem mi magunk is. Gyanúsan sokszor néztek ránk, közben szélesen mosolyogtak. Az autónk kikanyarodott a parkolóból, amit Gilbertéké követett, majd pedig Bettiéké. Elindítottam a zenelejátszót, aztán már aludtam is.

- Bogaram – bökdöste meg valaki a lábam. A megszólítás alapján apa volt az. – Mindjárt ott leszünk.

Álmosan körbenéztem, aztán rá kellett jönnöm, hogy tényleg mindjárt elérjük a határt. Azonnal kiment minden fáradtság belőlem és előrehajoltam a két első ülés közé, hogy teljesen kilássak. Voltak ott páran, de csak magyar rendszámú autók. Valószínűleg Roderich-ék is már ott vannak, gondoltam. Elvettem a hátsó kalaptartóról a fényképezőt, aztán azt a vállamra akasztottam arra várva, hogy végre megálljunk. Amint leállt a motor, kipattantam és nyújtózkodtam egy jó nagyot. Két és fél óra azért fárasztó még akkor is, ha csak ülsz. Teljesen elgémberedtem.

Ludwig az ajtót teljes erejéből vágta be, ami miatt az apja rá is szólt. A túloldalt Gilbert vigyorgott, mint a tejbetök. A szőke német, ahogy elhaladt mellettem, azt mondta a bátyja visszafelé velünk megy. Döbbenten néztem az említettre, aki csak egy nevetéssel reagálta le az öccse kiakadását. Jaj, nekem. A csomagtartóból kivettük a kisebb hűtőtáskát, amiben pár szendvics és üdítő volt. A csomagtartó szélére ülve falatoztam, mikor Gil letelepedett mellém. Lábunk és vállunk összeért, először úgy éreztem, mintha megrázott volna az áram, ahol a bőrünk találkozott, de utána az egész testemben elterjedt az bizsergés. A rántott húsos szendvicsre próbáltam koncentrálni, hogy az arcom ne piruljon ki a gondolataim miatt.

- Biztos nem írtál neki, hogy később érünk ide? – kérdezte reménykedve. Csak egy pillantással válaszoltam neki, ami körülbelül ezt üzente: ne légy szemét! Kicsit elszontyolodva harapott bele a szendvicsébe, amiből a következő pillanatban az ölébe esett egy uborka. Sajnálatos eset (mármint az, hogy muszáj lesz találkoznia az osztrákkal, és az is, hogy leette magát). Megpusziltam az arcát, hátha akkor feldobódik kissé, és el is értem a célom: kuncogva húzott magához és úgy is tartott egész addig, míg mindenki jól nem lakott és el nem indultunk. Tegyük hozzá, egy kicsit húzta az időt, apukáink végül odaadták nekünk a kocsikulcsokat, hogy ha befejeztük a turbékolást, akkor majd menjünk mi is. De azért Ludwigot ott hagyták gardedámnak, aki nem hagyta, hogy esetleg lelépjünk vagy bármi történjen. Egyik se volt tervben, de ő felkészült minden lehetőségre. Gil meg is jegyezte, hogy legalább ne ennyire feltűnően őrizne minket. Erre ő felszegte az állát, karjait összefonta a mellkasa előtt, de nem mozdult. Az idősebb egy idő után megunta és közölte, hogy akkor menjünk.

A szoborpark szép volt a maga egyszerűségével, mondjuk én nem igazán értem ezeket az absztraktszerű dolgokat. Végignéztük a szobrokat, fényképeztünk, hülyéskedtünk (amibe még Ludwig is beszállt!), beszélgettünk. Roderich, Gilbert örömére, még nem volt ott, szóval kihasználta az osztrák hiányát. Készítettünk egy csomó fotót, emellett rengeteget nevettünk, főleg a főbohócunkon, Gilen, aki felült a három ország határául szolgáló asztalra és kijelentette, hogy „mit neki két helyen egyszerre lenni, ő most három helyen van egyszerre.” Még Ludwig is elnevette magát, pedig úgy tűnt, megfogadta, hogy a bátyja egy viccén se fog kacagni. Gyorsan lefotóztam az asztalon törökülésben ülő németet, előtte pont a magyar címer látszott. Mikor meglátta a kamerát, a lehető legszélesebb vigyorát villantotta rám, vörös szemei csak úgy csillogtak, ahogy rám nézett, fél kézzel kicsit megemelte a napszemüvegét. Fotogén? Áááá, dehogy. (Szarkazmus)

A szülők megint elvonultak nem sokkal azután, hogy megtaláltak minket, én meg egyedül maradtam a két fiúval, miután a bátyám és a barátnője felszívódtak. És ezt a pillanatot választotta Roderich is, hogy feltűnjön. Az arcán láttam, reménykedett, hogy rosszul látja a testvérpárt, de… sajnos a Beilschmidtek voltak. Legelőször Gil vette észre, aki a szemét kicsit összehúzta, de a mosolya továbbra is az arcán virított. Visszatolta az orrára a napszemüvegét, ezzel elrejtve tekintetét, ami elárulhatta, hogy szíve szerint bemosna az osztráknak.

- Was geht ab, Edelstein?

Roderich kezdett elvörösödni a méregtől, de tekintetét le se vette rólam. Szóval most rám volt mérges?

- Elizabeta, mit keresnek itt? – szegezte nekem a kérdést. Ludwig felvonta a szemöldökét, de a másik felelt helyette.

- Mi is itt vagyunk, ostoba.

Az osztrák oda se figyelt rájuk, csak engem nézett mereven. Kissé összehúztam a szemem, remélve, hogy rájön, nagyon nem jó a hely és az idő a veszekedéshez. Vett egy mély levegőt, aztán kifújta, próbált nem túl dühösnek tűnni, de nem sikerült átvernie minket.

Végignéztem rajta. Furcsa volt hétköznapi ruhában látni, hiszen a suliban még hétvégén is eléggé iskolai egyenruhás jellegűek voltak a ruhái. Most viszont sötétszürke farmerban volt és rövidujjúban, lábán kényelmesnek tűnő edzőcipő. Szemüvege mögül a két németet figyelte, akik ezt követően hozzá se szóltak. Még Gilbert is kibírta, hogy ne mondjon valamit, sőt, szinte teljesen komollyá vált az arckifejezése. Hát ezt nem így terveztem… Sejtettem, hogy nem fognak egymás nyakába ugrani, de azt nem, hogy ennyire… ellenségesek lesznek egymással. Abban reménykedtem, hogy legalább Ludwig normálisan fog vele viselkedni, viszont a szőke fiú a szeme sarkából legalább olyan éles pillantásokat lövellt felé, mint a bátyja. Úgy tűnik hiába reménykedtem, hogy nyugis lesz ez a találkozás, pedig már volt eszemben pár lehetséges forgatókönyvt, de talán erre számítottam a legkevésbé. Éreztem, hogy Gil keze végigsiklik a hátamon, valószínűleg provokálni akarta a vendégünket, amit sikerült is elérnie. A barna szemek mérhetetlen csalódottságot küldtek felém.

- Elizabeta, beszélhetnénk? – kérdezte Roderich. A két oldalamon álló fiúkra néztem, aztán lassan bólintottam. Az osztrák elvitt vagy ötven méterre, hogy biztos ne hallják, mit mond, bár fölösleges volt ennyire óvatoskodnia, úgyis elmondtam mindent nekik. A szemem sarkából láttam a szüleit, akik elég látványosan figyeltek minket, láttam, hogy az anyukája egy kicsit összevonta a szemöldökét, karjait összefonta a mellkasa előtt. Biztos ezer meg egyszer elmondták a fiuknak, hogy ezért nem kell olyan lányokkal járni, mint én. Olyan lányokkal, mint én… mit is takar ez? Magyar? Kissé fiús? Aki nem szeret behódolni? Aki nem egy úrihölgy, hanem egy vidéki lány, aki a porban fetreng és élvezi, ha elterülhet a füvön? Esetleg, aki mindegyik egyszerre? Már régen is biztos voltam benne, hogy nem nyertem el a tetszésüket, de ekkorra ez már nagyon nyilvánvaló lett.

Ismét a beszélgetőtársamra kezdtem figyelni, aki legalább olyan csúnyán nézett, mint az anyja, aki valószínűleg nem vette jó néven, hogy szakítottam a fiával, bármennyire is próbáltunk békében elválni.

- Miért nem szóltál, hogy ők is jönnek?

- Nem rég derült ki – mondtam közönyösen. Ez igaz is volt. A szüleink előző nap beszéltek össze, miután elmondták, hogy ki mit tervez. Mondjuk, ezt Gilberttől tudom, ő volt a fordító, hogy én is értsem. Volt még mit tanulni németből, az biztos…

- Legalább írhattál volna, hogy ő is itt lesz!

- Miért kellett volna? – emeltem fel kicsit a hangom felháborodottan. Miért lett volna kötelességem szólni neki? – Mi változott volna akkor? Talán az, hogy el se jössz?

Ezzel beletrafáltam. Ismét mérgesen nézett rám, én pedig úgy döntöttem, akkor ennyi. Sarkon fordultam és visszamentem a fiúkhoz.

- Allet paletti?[1] – kérdezték egyszerre. Nem tudtam, mit kérdeznek, csak sejtettem. Bólintottam, aztán a vállam fölött visszanéztem Roderichre, aki máris a szülei felé indult. Ahogy eltűnt a szemünk elől, Gil körém fonta a karjait és magához húzott egy csontroppantó ölelésre, orrát a nyakamba fúrta, aztán egy apró puszit nyomott a bőrömre. Kuncogva megsimogattam a haját, aztán elengedtem.

- Gyerünk vissza, irány Győr – mosolyogtam fel rájuk.

- Mondtam, hogy visszafelé biztos nem utazol velem! – acsarkodott Gilbertre Ludwig, mikor az be akart szállni a kocsijukba. Szerintem a srác őszintén megijedt, mert könyörgően előbb a szüleire, majd rám meredt. Anyára néztem, mert tudtam, hogy ő engedékenyebb ilyen szempontból, szóval már előre láttam, hogy egy bólintás lesz a válasza. Intettem a cserben hagyottnak, hogy üljön be.

- Köszönöm, hogy elvisznek, Frau und Herr Héderváry! – mosolygott kisfiúsan. – Ha már a saját öcsém kirúgott a kocsinkból…

- Nagyon szívesen Gilbert. De mivel is érdemelted ki ezt? – kuncogott anya. Erre először egy zavart torokköszörülés volt a válasz.

- Egy petit[2] felidegesítettem…

- Jaj, Gil… - nevettem fel. Sejtettem, hogy Ludwig nem véletlenül ebrudalta ki onnan a bátyját.

- Amúgy – nézett rám, vörös szemei kíváncsian csillogtak. – A családodban hogy-hogy csak te nem tudsz németül?

Erre elhúztam a számat, a szüleim pedig hangosan nevetni kezdtek… Anya német-történelem szakos tanár volt egy szegedi gimiben, apa pedig egy osztrák cégnél volt kapcsolattartó vagy mi (tényleg nem tudom mi) de a lényeg, hogy kellett hozzá a német nyelv (emellett persze mindketten beszéltek valamennyire angolul). Tényleg elég alap lett volna, ha legalább egy kicsit beszélek németül, de mikor az általános suliban választani kellett, hogy angolul vagy németül akarunk tanulni, én automatikusan az angolra adtam le a voksom.

- Így döntöttem tíz éves fejjel… Most pedig inkább örülj, hogy angolul tanultam, mert különben nem ülnél itt – böktem meg a karját. Erre elmosolyodott. Most megfogtam! Hiszen ha nem kezdek angolt tanulni, akkor nem biztos, hogy lett volna bármiféle esélyem bekerülni a World Akadémiára… Annyi mindent hagytam volna akkor ki, kezdve a lengyel barátommal töltött időn, a két szobatársamon át, egészen a vele való találkozásig. Szóval nem bántam meg, hogy angolul kezdtem tanulni. Abban is biztos voltam, hogy anya egész nyáron nyaggatni fog a némettel, hogy itt a motiváció, hogy miért tanuljak. Azt már nem fogom neki mondani, hogy eddig is ő volt a motiváció.

- Amúgy a suliban csináltál képeket? – kérdeztem Gilt.

- Ja, mindig volt valami hülyeség, amit lefotózhattam – kapta elő a telefonját a zsebéből. Kicsatoltam magam és átcsúsztam a középső ülésre, hogy rálássak a telója képernyőjére, közben apára vigyorogtam, aki kicsit összehúzott szemmel figyelt minket a visszapillantóból. A vállam a fiúénak döntöttem, a balommal megfogtam a mobilja egyik felét, míg a másikat ő tartotta. A szabad kezeink szinte azonnal összekulcsolódtak. A szeptemberi képektől indultunk. Az első hónapban tényleg csak mindenféle hülyeséget ábrázoló kép volt, de aztán ahogy beköszöntött az igazi ősz, megszaporodtak a tájképek is.

- Szeretsz fotózni? – kérdeztem. Rám pillantott, aztán egy puszit nyomott az arcomra.

- Ja. Kell, hogy valahogy emlékezzek dolgokra – mosolygott és már fordult volna vissza, mikor megszólaltam.

- Naplót is írhatnál. Azzal is emlékezhetsz…

- A napló lányos! – mondta sértődött hangon, de az arca kissé elpirult. Na neeee!

- Te naplót írsz! – kacagtam fel, mire ha lehet még vörösebb lett a feje.

- Nem igaz! – csattant fel, de mikor látta, hogy nem tud meggyőzni az ellenkezőjéről, előre fordult és a kijelzőt kezdte bámulni. – Gáznak tartod?

- Dehogy – ráztam meg a fejem azonnal, mire kissé meglepődöttnek tűnt. – Igazából csodálom azokat, akik tudnak rendesen naplót írni. Annyiszor próbáltam, de aztán kezdődött ez a „majd holnap megírom a mai napot is” vagy „majd holnapután…” Aztán mindig toltam és toltam és végül már nem is írtam.

Erre már nem felelt, csak somolygott. Újra hátradőlt, hogy a vállunk a másikéhoz érjen, és folytattuk a képnézegetést. Elértünk egy olyan képhez, ahol fel kellett nevetnem. A Halloween bulin készült, ő és én az ételes asztalnál álltunk, épp a serpenyőmmel fenyegettem. A levegő kapkodása közben megkérdeztem, hogy ki csinálta ezt a képet, mert egy tökéletes pillanatot kapott el. Ő is nevetni kezdett, aztán kicsit elkomorodott, mikor megemlítettem, hogy aznap este nagyon eltűnt. Azt mondta, mérges volt, mert miatta utáltam őt. Egy kis ideig bámult ki az ablakon, de aztán egy sóhaj után újra nézegetni kezdte a képeket. A következő, amin nagyon, de nagyon megakadt a szemem, a téli szünet előtti bálon készült fotó. Abban a zöld ruhában voltam, ami annyira tetszett. Nem tudom, hogy Gil hogy csinálta, de a fények, az emberek helyzete, minden tökéletes volt. Minden mintha arany fényben fürdött volna…

- Tudom, mit kapsz szülinapodra – néztem rá komoly tekintettel, mire felnevetett, de aztán rájött, hogy most nem viccelek. Ha kölcsönt is kellett felvennem, akkor is venni akartam neki egy jó fényképezőgépet. Még ha hobbiból is, de neki folytatni kell a fotózást, mert marhajó érzéke volt hozzá. Na, még egy dolog, amiben „awesome”.

- Eszedbe se jusson, meine Liebe – nyomott puszit az arcomra. Nem mondtam le a tervről…

- Üdv Győrben – vigyorogtam rá, miután kiszálltunk. Körülfordult a házakat mustrálva, már láttam, hogy nyúl a telefonja után. A bátyám lépett mellém, a szemében megláttam azt a tipikus mindentudó nézést, amit Feliks is rám szokott elég gyakran villantani. Összeborzolta a hajam és tovább ment.

Apropó Feliks! Pont ebben a pillanatban csörrent meg a telefon a zsebemben, a képernyőn a szőke lengyel képe villant fel. Intettem, hogy egy pillanat és félre is vonultam, hogy végre beszélhessek vele.

- Hali, csajsziiii! – köszöntött vidáman. – Merre jársz? És mikor jössz? Komolyan végig akarlak rángatni Varsón!

- Nyugi – nevettem fel. Ő tovább pörgött, kérdésekkel bombázott a nyaralásról, arról, hogy mi lesz, ha végre ott leszek náluk, aztán Gilbertre is rákérdezett… - Állj le, Feliks!

- Naa, csak kíváncsi vagyok!

- Most Győrben vagyunk, aztán megyünk Sopronba, végül vissza a Balatonhoz. Mondott ez neked valamit?

- A Balaton igen! – helyeselt, utána rátért a témára. – Na, találkoztál már az exeddel a határnál? Vagy még nem mentetek?

- Igen, találkoztam és kissé kiakadt, mikor Gilbertet is meglátta.

- Mit keresett ott Beilschmidt?! – ordította, de olyan hangosan, hogy mindenki felém fordult. Idegesen mosolyogtam rájuk, közben a kezem rászorítottam a hangszóróra, remélve, hogy kicsit elnyomja a lengyel hadarását. - …nem csodálom, hogy kiakadt – fejezte be végül.

- Majd mindent elmesélek, ha ott leszek, de most mennék várost nézni, ha nem baj…

Hirtelen eltűnt a kezemből a mobil. Kerek szemekkel, leesett állal néztem Gilbertre, aki vigyorogva köszöntötte Feliks-et.

- Hallo, Łukasiewicz!

- Co tam do cholery robisz?[3] - jött a dühös válasz, aztán hozzám intézte a szavait. – Bözsi, választ!

Kikaptam a német kezéből a telefont és el akartam hessegetni onnan, de szorosan megölelt és nem tágított.

- Épp nyaralnak – hebegtem a telefonba.

- Esküszöm én is lemegyek hozzátok!

- Nein. Ő most az enyém! – öltötte ki a nyelvét Gil, mintha Feliks láthatná is.

- Álmaidban!

- Nyugi! – intettem csendre őket. – Mondom, majd Varsóban mindent elmagyarázok. Addig meg ezzel a szaros némettel is töltök egy kis időt.

Még mindig magyarul mondtam ezt a kis megszólítást, szerintem Gil már megszokta, lehet már nem is érdekelte, hogy mit jelent. De azért figyeltem arra, hogy a családom ne hallja, mert azért mégis csak…

- Ha bármivel próbálkozik, szólj és már tökre ott is vagyok, hogy totál seggbe rúgjam, oké? – ígértette meg velem a lengyel, amire csak bólogattam, mivel úgysem mondhattam volna mást. A német gonoszan kuncogott, mert nagyon jól tudta, hogy Feliks-nek semmi esélye se lett volna vele szemben, de azért értékelte, hogy ilyen jó barátom van.

- Erzsi, Gilbert! Jöttök? – szólt oda nekünk anya, mire csak mutattam, hogy egy pillanat. Gyorsan elköszöntünk a lengyeltől, én kedvesen, Gil a saját stílusában, aztán egymásra mosolyogtunk és kéz a kézben elindultunk a családjaink felé.

Először a Bécsi kapu térhez mentünk, onnan lesétáltunk a folyópartra, ahol kiszórakoztuk magunkat az ágyúknál. Mi, az öt fiatal, gyermeki lelkesedéssel rohantunk végig közöttük, ültünk fel rájuk, csináltuk a fotókat, vigyorogtunk a szüleinkre, mikor azok csak egy „te jó ég” pillantást vetettek egymásra. Végül is sosem lehet elég idősnek lenni egy kis hülyeséghez!

Innen visszacaplattunk a térre, ott néztünk körül, utána átbaktattunk a Káptalandombra, ahol megtekintettük a bazilikát és a püspöki palotát, majd egy főiskola előtt elhaladva észrevettünk egy fagyizót. Ismétlem: FAGYIZÓT! Legalább harminchét fok volt, kellett nagyon a fagyi!

A németeknek gyorsan lefordítottam angolra a választékot, amíg Betti, a tesóm, a lány szülei és az én szüleim kértek, majd pedig a Beilschmidt szülők nevében is elmondtam a rendelést. Ludwig a saját pénzéből fizetett, Gil pedig ragaszkodott hozzá, hogy ő állja az enyémet is, cserébe az első napi lángosért. Hümmögve néztem végig a kínálatot, majd ráböktem a „málnás belgacsoki fehércsokival” és a „Velencei álom” ízűekre. Összefoglalva a fagylaltozást: isteni volt! Miközben ettük, barangoltunk a belvárosban, kirakatokat nézegettünk, fejben feljegyeztük, hogy melyik múzeumba lehetne bemenni (töris suliba járunk, na), közben a felnőttek inkább az éttermekre fókuszáltak. Még Sopronba is át akartunk menni, szóval olyan túl sok idő nem állt a rendelkezésünkre.

Végül én, Ludwig és Gilbert gyorsan berontottunk az Apátúr házba, ha jól emlékszem a nevére, vettünk diákjegyet, háromfelé szétdobva fotójegyet, így összesen nyolcszázért bemehettünk. Gyorsan végigmentünk rajta, aztán már futottunk is vissza szüleinkhez, akik időközben találtak egy jó és egészen olcsó éttermet. Szerencsénkre volt egy nagy asztal mindannyiunknak, így nem kellett külön ülnünk. Gilbert előtt próbáltam magam moderálni evés közben, a bátyám meg is jegyezte, hogy most miért nem éhes farkas módjára eszek. A könyököm és a bordája jó barátságot kötöttek… A német kuncogva figyelt. Inkább gyorsan lepillantottam a libamellre, amit ettem, és azon kezdtem filózni, hogy milyen finom az öntet, ami rajta van, csak hogy ne kelljen a barátom szemébe néznem. Újra oldalba böktem a tesóm, remélve, hogy érzi, jaj neki, ha kettesben leszünk… Már lassan mindenki végzett, mikor Gil megköszörülte a torkát elérve, hogy negyed óra után végre ránézzek. Mutatta, hogy töröljem meg a szám sarkát, közben óvatos vigyorra húzódtak az ajkai. Éreztem, hogy elpirulok, ahogy gyorsan a szalvétáért kaptam és újra megtöröltem a szám. Na, pontosan ezért nem akartam úgy enni előtte, ahogy szoktam.

Lehet, elsőre lányosnak tűnhetek az embereknek, de aztán meglátják, hogy hogyan eszem vagy focizok… Addig tart az illúzió…

Igazából a pirulásom Sopronig tartott, amin a német tök jól szórakozott. Konkrétan egész úton cukkolt, mint aki azt próbálta volna elérni, hogy előkapjak valahonnan egy serpenyőt és jól fejen vágjam. Lehet a Halloweeni buli után azt hitte tényleg képes vagyok rá, gondolkoztam el egy kicsit akkor, akaratlanul is elvigyorodtam. Erre persze megbökte az arcom, hogy tovább idegesítsen.

- Visszafelé biztos nem velünk jössz! – dörrentem rá ellökve a kezét.

- Esküszöm, Ludwig ugyanezt mondta! – vihogott.

- Én ott foglak hagyni Sopronban – fenyegettem a mutatóujjammal bökdösve a mellkasát, amivel csak még jobban kiváltottam belőle a nevetést. – Onnan meg jobb esetben Magyarország belseje felé indulsz el, rosszabb esetben Ausztria felé. Ott pedig Roderich fog rád várni, Gilbert Beilschmidt!

- Nee, bárkit csak őt nee! – könyörgött imára kulcsolt kezekkel, kiskutyaszemekkel, majdhogynem sírva. Oké, az utolsó megjegyzés enyhe túlzás volt. – Léciléciléci – hüppögte a vállamra hajtott fejjel. – Ne hagyd hogy én oda kerüljek!

- Szörnyű vagy – sóhajtottam fel fáradtan, némán kértem a szüleimet, hogy dobjuk ki, de megkaptam tőlük a következő nézést: te akartad, hogy velünk utazzon, kislányom!

- Esküszöm, Ludwig ugyanezt monda!

- Gilbert!

A barátom épp hátulról ölelgetett, próbált megbékíteni a kocsiban történtek után, kis puszikat nyomott az arcomra, a fülem tövére, közben mindenfélét suttogott, amitől a hátamon végigfutott a hideg. A fiatalabb Beilschmidt vetett rám egy olyan pillantást, hogy „én megmondtam”, amire csak egy szemforgatást volt a feleletem. Gil tovább suttogott nyálasabbnál nyálasabb szövegeket, amikkel valószínűleg pont az ellenkező hatást akarta elérni, mint amire valók, azonban egy idő után meguntam és hasba könyököltem, hogy végre elengedjen.

- Ez a hála, amiért fagyit kaptál? – biggyesztette le az alsó ajkát szomorúan, vörös szemei csillogtak a kontaktlencsék mögött.

- Engem nem tudsz kajával lekenyerezni, Gilbert, én nem vagyok Feliks – közöltem vele a tényt, aztán sarkon fordultam és a többiek után mentem. A szemem sarkából láttam, hogy elgondolkozik egy „hmmm” kíséretében, utána felragyogott az arca egy ötlet miatt. Öt percre el is tűnt, aztán minden előzmény nélkül felbukkant mellettem és kivette a virágos csatot a hajamból, a helyére tűzött egy kis rózsát. Éreztem, hogy elpirulok, ahogy az ujjai végigsiklottak az arcomon és a hajamon a művelet közben. Felnyúltam és megérintettem a virágot, zavartan kezdtem köszörülni a torkom.

- Ja, tényleg! Téged a virágokkal lehet lekenyerezni – vigyorodott el szélesen, aztán lehajolt egy csókért. Átöleltem a nyakát és kissé lábujjhegyre álltam, amit ő halk kuncogással reagált le, ajkai mosolyra húzódtak a csók közben. Mikor elhúzódtam, kacsintott egyet. – Mondom én!

- Oké, igazad van – nevettem el magam, aztán hagytam, hogy összekulcsolta az ujjainkat, észbe kaptunk és a családjaink után futottunk kéz a kézben. Alishea meg is jegyezte mosolyogva, hogy de eltűntünk, tekintete a hajamban lévő virágra tévedt, a fia szélesen elvigyorodott és a vállam átölelve húzott magához. Azt mondta, megbékített, ami igaz is volt.

Útnak indultunk Sopronban. Egyértelmű, hogy mi fiatalok a Tűztornyot akartuk nagyon látni, míg a szüleink inkább az óváros kis utcácskáit. Találjátok ki, ki nyert… Persze miután sétáltunk egy órát (amit mi gyerekek nem annyira díjaztunk), benéztünk vagy öt templomba, eljutottunk a Tűztoronyhoz is. Aztán jöhetett a mászás! De a látványért megérte, próbáltunk jó kis panorámaképet is csinálni, bár az nem teljesen adta vissza az egész hangulatát.

Gil persze rögtön felfedezte, hogy van egy fesztivál is a közelben, úgy kellett a karjánál fogva magunk után rángatni, ő már futott is volna. Hangosan kifejezte a nemtetszését, mikor konkrétan belöktük a kocsiba, akkor meg még hangosabban panaszkodott, mikor még az ajtót is rázártuk.

Még volt egy kis kitérő, elmentünk a Vasfüggöny Emlékhelyre, amit Ludwig ajánlott, mert ő utána nézett, hogy mit lehetne megnézni, ellenben velünk, velem és Gilberttel. Alig fél óra alatt ott voltunk, csendben végigsétáltunk a szögesdrótkerítések között, elolvastuk a táblákat, próbáltunk belegondolni, milyen lehetett itt a szökést megpróbálóknak, az őröknek.

Aztán indulhattunk vissza. Most már nem csak a Daedalon miatt, hanem a sok sétának köszönhetően is fáradt voltam, így egész egyszerűen Gil vállára hajtottam a fejem és elaludtam.

Mikor megérkeztünk, már sötét volt, nem is nagyon csodáltam, hiszen már a vasfüggönynél is kezdett lemenni a nap. A német az ablaknak döntötte a fejét, egyik füléből fülhallgató lógott, a telefonját a kezében tartotta, halkan szuszogott.

- Bogaram – szólított meg apa, mire felkaptam a fejem. Álmosan pislogtam rá. – Ébreszd fel, mi addig elköszönünk a többiektől – mondta, aztán kiszállt anyával együtt. Néztem, ahogy odamennek a Beilschmidt szülőkhöz, aztán a fiú felé fordultam, aki ekkorra már engem figyelt óvatos mosollyal az arcán. Odahajoltam hozzá és csókot nyomtam a szájára, már épp elhúzódtam volna, mikor a két keze közé fogta az arcom és elmélyítette a csókot.

- Gute Nacht, meine Liebe – suttogta, aztán elengedett és kiszállt. Egy pillanatra lefagyva meredtem előre, utána én is kimásztam. Elköszöntem én is a németektől, aztán a barátomra néztem, akivel mosolyogva, egyszerre mondtuk, hogy másnap a parton a legközelebbi árnyékos helyen.

---

[1] Minden rendben? (német – berlini dialektus)

[2] Kicsi (francia)

[3] Mi a fenét csinálsz ott? (lengyel)