39. fejezet – A hármashatár

Sveiki!
Jaj, de rég is voltam erre. Elnézést mindenkitől, aki várja a fejezeteket, egy "kicsit" maximalista vagyok és hát túlvállaltam magam minden tekintetben. :D Már egy csomó fejezet meg van írva, csak arra nem jut idő, hogy feltöltsem. De lemegy a május és máris lesz szabadidőm.
Ha már hivatalosan is tavasz van, akkor a történetben legyen továbbra is hivatalosan nyár. A nyaralás folytatódik a Beilschmidt családdal kiegészülve. A mi gyönyörű Magyarországunkon sok a látnivaló, szóval Lizzy se fogja kihagyni, hogy ne rángassa körbe Gilt néhány városon...
----------------------------------------------

forrás

- Szia! – öleltem meg szorosan aznap reggel, mikor elindultunk a magyar-osztrák-szlovák hármashatár felé. Puszit nyomott az ajkaimra, ami alig tartott fél pillanatig, nehogy apa bepöccenjen egy csók miatt. Mondjuk épp el voltak foglalva a szüleink, nem igazán figyeltek ránk. Végigsimította a hajam, aztán kicsit eltolt magától, de csak annyira, hogy teljesen lássuk egymás arcát. Mélyen a szemembe nézett, mielőtt kérdezett.

- Edelsteinnal beszéltetek meg időpontot?

- Nagy sajnálatodra igen – húztam kissé el a számat, ami belőle halk nyöszörgést váltott ki, az égre meredt egy fintor kíséretében, majd vissza rám, de látszott rajta, hogy akkor már nincs is kedve menni. – De nyugi, csak ott fogunk találkozni, ha jól tudom, nem jön velünk Győrbe – mosolyogtam rá, mire látszólag megnyugodott. Hát, igen. A szüleink találkoztak, és azonnal szerveztek egy egész napi programot, aminek keretében először a határhoz, majd pedig Győrbe megyünk el, aztán pedig ha nagyon autókázni akarunk, akkor Sopronba is. Szóval alapból hét óra kocsikázás. Ezért voltunk már reggel fél nyolckor útra készek.

- Nem akarsz írni neki, hogy kicsit később érünk oda? Mondjuk két órával? – vigyorgott ártatlanul, de a szemében láttam megcsillanni a féltékenykedés szikráját.

- Gil, nyugi. Nem lesz köztünk újra soha semmi. Csak valami barátfélék vagyunk és esküszöm, hogy ez soha sem fog változni – fogtam a kezeim közé az arcát, hogy ne fordulhasson el. Megadóan sóhajtott, aztán egy puszit nyomott a homlokomra. – Felőlem akármit beszólhatsz neki, nem leszek rád mérges, oké?

- Jó lenne, de ha bármit mondanék, akár angolul, akár németül… a szüleim azok lennének…

- Sajnálatos – nevettem fel. Eltoltam magamtól és a kocsinkhoz mentem, ahová már bekészítettem a fülesem, a telefonom és egy párnát. Álmos voltam, nyáron nem szerettem korán kelni, plusz még a gyógyszer is beütött. Apa gyorsan beüzemelte a GPS-t, aztán már indulhattunk is.

A szüleink meglepően gyorsan összebarátkoztak és bár nem hallottuk, de valószínűleg nem csak a mai napi utazás volt a téma, hanem mi magunk is. Gyanúsan sokszor néztek ránk, közben szélesen mosolyogtak. Az autónk kikanyarodott a parkolóból, amit Gilbertéké követett, majd pedig Bettiéké. Elindítottam a zenelejátszót, aztán már aludtam is.

- Bogaram – bökdöste meg valaki a lábam. A megszólítás alapján apa volt az. – Mindjárt ott leszünk.

Álmosan körbenéztem, aztán rá kellett jönnöm, hogy tényleg mindjárt elérjük a határt. Azonnal kiment minden fáradtság belőlem és előrehajoltam a két első ülés közé, hogy teljesen kilássak. Voltak ott páran, de csak magyar rendszámú autók. Valószínűleg Roderich-ék is már ott vannak, gondoltam. Elvettem a hátsó kalaptartóról a fényképezőt, aztán azt a vállamra akasztottam arra várva, hogy végre megálljunk. Amint leállt a motor, kipattantam és nyújtózkodtam egy jó nagyot. Két és fél óra azért fárasztó még akkor is, ha csak ülsz. Teljesen elgémberedtem.

Ludwig az ajtót teljes erejéből vágta be, ami miatt az apja rá is szólt. A túloldalt Gilbert vigyorgott, mint a tejbetök. A szőke német, ahogy elhaladt mellettem, azt mondta a bátyja visszafelé velünk megy. Döbbenten néztem az említettre, aki csak egy nevetéssel reagálta le az öccse kiakadását. Jaj, nekem. A csomagtartóból kivettük a kisebb hűtőtáskát, amiben pár szendvics és üdítő volt. A csomagtartó szélére ülve falatoztam, mikor Gil letelepedett mellém. Lábunk és vállunk összeért, először úgy éreztem, mintha megrázott volna az áram, ahol a bőrünk találkozott, de utána az egész testemben elterjedt az bizsergés. A rántott húsos szendvicsre próbáltam koncentrálni, hogy az arcom ne piruljon ki a gondolataim miatt.

- Biztos nem írtál neki, hogy később érünk ide? – kérdezte reménykedve. Csak egy pillantással válaszoltam neki, ami körülbelül ezt üzente: ne légy szemét! Kicsit elszontyolodva harapott bele a szendvicsébe, amiből a következő pillanatban az ölébe esett egy uborka. Sajnálatos eset (mármint az, hogy muszáj lesz találkoznia az osztrákkal, és az is, hogy leette magát). Megpusziltam az arcát, hátha akkor feldobódik kissé, és el is értem a célom: kuncogva húzott magához és úgy is tartott egész addig, míg mindenki jól nem lakott és el nem indultunk. Tegyük hozzá, egy kicsit húzta az időt, apukáink végül odaadták nekünk a kocsikulcsokat, hogy ha befejeztük a turbékolást, akkor majd menjünk mi is. De azért Ludwigot ott hagyták gardedámnak, aki nem hagyta, hogy esetleg lelépjünk vagy bármi történjen. Egyik se volt tervben, de ő felkészült minden lehetőségre. Gil meg is jegyezte, hogy legalább ne ennyire feltűnően őrizne minket. Erre ő felszegte az állát, karjait összefonta a mellkasa előtt, de nem mozdult. Az idősebb egy idő után megunta és közölte, hogy akkor menjünk.

A szoborpark szép volt a maga egyszerűségével, mondjuk én nem igazán értem ezeket az absztraktszerű dolgokat. Végignéztük a szobrokat, fényképeztünk, hülyéskedtünk (amibe még Ludwig is beszállt!), beszélgettünk. Roderich, Gilbert örömére, még nem volt ott, szóval kihasználta az osztrák hiányát. Készítettünk egy csomó fotót, emellett rengeteget nevettünk, főleg a főbohócunkon, Gilen, aki felült a három ország határául szolgáló asztalra és kijelentette, hogy „mit neki két helyen egyszerre lenni, ő most három helyen van egyszerre.” Még Ludwig is elnevette magát, pedig úgy tűnt, megfogadta, hogy a bátyja egy viccén se fog kacagni. Gyorsan lefotóztam az asztalon törökülésben ülő németet, előtte pont a magyar címer látszott. Mikor meglátta a kamerát, a lehető legszélesebb vigyorát villantotta rám, vörös szemei csak úgy csillogtak, ahogy rám nézett, fél kézzel kicsit megemelte a napszemüvegét. Fotogén? Áááá, dehogy. (Szarkazmus)

A szülők megint elvonultak nem sokkal azután, hogy megtaláltak minket, én meg egyedül maradtam a két fiúval, miután a bátyám és a barátnője felszívódtak. És ezt a pillanatot választotta Roderich is, hogy feltűnjön. Az arcán láttam, reménykedett, hogy rosszul látja a testvérpárt, de… sajnos a Beilschmidtek voltak. Legelőször Gil vette észre, aki a szemét kicsit összehúzta, de a mosolya továbbra is az arcán virított. Visszatolta az orrára a napszemüvegét, ezzel elrejtve tekintetét, ami elárulhatta, hogy szíve szerint bemosna az osztráknak.

- Was geht ab, Edelstein?

Roderich kezdett elvörösödni a méregtől, de tekintetét le se vette rólam. Szóval most rám volt mérges?

- Elizabeta, mit keresnek itt? – szegezte nekem a kérdést. Ludwig felvonta a szemöldökét, de a másik felelt helyette.

- Mi is itt vagyunk, ostoba.

Az osztrák oda se figyelt rájuk, csak engem nézett mereven. Kissé összehúztam a szemem, remélve, hogy rájön, nagyon nem jó a hely és az idő a veszekedéshez. Vett egy mély levegőt, aztán kifújta, próbált nem túl dühösnek tűnni, de nem sikerült átvernie minket.

Végignéztem rajta. Furcsa volt hétköznapi ruhában látni, hiszen a suliban még hétvégén is eléggé iskolai egyenruhás jellegűek voltak a ruhái. Most viszont sötétszürke farmerban volt és rövidujjúban, lábán kényelmesnek tűnő edzőcipő. Szemüvege mögül a két németet figyelte, akik ezt követően hozzá se szóltak. Még Gilbert is kibírta, hogy ne mondjon valamit, sőt, szinte teljesen komollyá vált az arckifejezése. Hát ezt nem így terveztem… Sejtettem, hogy nem fognak egymás nyakába ugrani, de azt nem, hogy ennyire… ellenségesek lesznek egymással. Abban reménykedtem, hogy legalább Ludwig normálisan fog vele viselkedni, viszont a szőke fiú a szeme sarkából legalább olyan éles pillantásokat lövellt felé, mint a bátyja. Úgy tűnik hiába reménykedtem, hogy nyugis lesz ez a találkozás, pedig már volt eszemben pár lehetséges forgatókönyvt, de talán erre számítottam a legkevésbé. Éreztem, hogy Gil keze végigsiklik a hátamon, valószínűleg provokálni akarta a vendégünket, amit sikerült is elérnie. A barna szemek mérhetetlen csalódottságot küldtek felém.

- Elizabeta, beszélhetnénk? – kérdezte Roderich. A két oldalamon álló fiúkra néztem, aztán lassan bólintottam. Az osztrák elvitt vagy ötven méterre, hogy biztos ne hallják, mit mond, bár fölösleges volt ennyire óvatoskodnia, úgyis elmondtam mindent nekik. A szemem sarkából láttam a szüleit, akik elég látványosan figyeltek minket, láttam, hogy az anyukája egy kicsit összevonta a szemöldökét, karjait összefonta a mellkasa előtt. Biztos ezer meg egyszer elmondták a fiuknak, hogy ezért nem kell olyan lányokkal járni, mint én. Olyan lányokkal, mint én… mit is takar ez? Magyar? Kissé fiús? Aki nem szeret behódolni? Aki nem egy úrihölgy, hanem egy vidéki lány, aki a porban fetreng és élvezi, ha elterülhet a füvön? Esetleg, aki mindegyik egyszerre? Már régen is biztos voltam benne, hogy nem nyertem el a tetszésüket, de ekkorra ez már nagyon nyilvánvaló lett.

Ismét a beszélgetőtársamra kezdtem figyelni, aki legalább olyan csúnyán nézett, mint az anyja, aki valószínűleg nem vette jó néven, hogy szakítottam a fiával, bármennyire is próbáltunk békében elválni.

- Miért nem szóltál, hogy ők is jönnek?

- Nem rég derült ki – mondtam közönyösen. Ez igaz is volt. A szüleink előző nap beszéltek össze, miután elmondták, hogy ki mit tervez. Mondjuk, ezt Gilberttől tudom, ő volt a fordító, hogy én is értsem. Volt még mit tanulni németből, az biztos…

- Legalább írhattál volna, hogy ő is itt lesz!

- Miért kellett volna? – emeltem fel kicsit a hangom felháborodottan. Miért lett volna kötelességem szólni neki? – Mi változott volna akkor? Talán az, hogy el se jössz?

Ezzel beletrafáltam. Ismét mérgesen nézett rám, én pedig úgy döntöttem, akkor ennyi. Sarkon fordultam és visszamentem a fiúkhoz.

- Allet paletti?[1] – kérdezték egyszerre. Nem tudtam, mit kérdeznek, csak sejtettem. Bólintottam, aztán a vállam fölött visszanéztem Roderichre, aki máris a szülei felé indult. Ahogy eltűnt a szemünk elől, Gil körém fonta a karjait és magához húzott egy csontroppantó ölelésre, orrát a nyakamba fúrta, aztán egy apró puszit nyomott a bőrömre. Kuncogva megsimogattam a haját, aztán elengedtem.

- Gyerünk vissza, irány Győr – mosolyogtam fel rájuk.

- Mondtam, hogy visszafelé biztos nem utazol velem! – acsarkodott Gilbertre Ludwig, mikor az be akart szállni a kocsijukba. Szerintem a srác őszintén megijedt, mert könyörgően előbb a szüleire, majd rám meredt. Anyára néztem, mert tudtam, hogy ő engedékenyebb ilyen szempontból, szóval már előre láttam, hogy egy bólintás lesz a válasza. Intettem a cserben hagyottnak, hogy üljön be.

- Köszönöm, hogy elvisznek, Frau und Herr Héderváry! – mosolygott kisfiúsan. – Ha már a saját öcsém kirúgott a kocsinkból…

- Nagyon szívesen Gilbert. De mivel is érdemelted ki ezt? – kuncogott anya. Erre először egy zavart torokköszörülés volt a válasz.

- Egy petit[2] felidegesítettem…

- Jaj, Gil… - nevettem fel. Sejtettem, hogy Ludwig nem véletlenül ebrudalta ki onnan a bátyját.

- Amúgy – nézett rám, vörös szemei kíváncsian csillogtak. – A családodban hogy-hogy csak te nem tudsz németül?

Erre elhúztam a számat, a szüleim pedig hangosan nevetni kezdtek… Anya német-történelem szakos tanár volt egy szegedi gimiben, apa pedig egy osztrák cégnél volt kapcsolattartó vagy mi (tényleg nem tudom mi) de a lényeg, hogy kellett hozzá a német nyelv (emellett persze mindketten beszéltek valamennyire angolul). Tényleg elég alap lett volna, ha legalább egy kicsit beszélek németül, de mikor az általános suliban választani kellett, hogy angolul vagy németül akarunk tanulni, én automatikusan az angolra adtam le a voksom.

- Így döntöttem tíz éves fejjel… Most pedig inkább örülj, hogy angolul tanultam, mert különben nem ülnél itt – böktem meg a karját. Erre elmosolyodott. Most megfogtam! Hiszen ha nem kezdek angolt tanulni, akkor nem biztos, hogy lett volna bármiféle esélyem bekerülni a World Akadémiára… Annyi mindent hagytam volna akkor ki, kezdve a lengyel barátommal töltött időn, a két szobatársamon át, egészen a vele való találkozásig. Szóval nem bántam meg, hogy angolul kezdtem tanulni. Abban is biztos voltam, hogy anya egész nyáron nyaggatni fog a némettel, hogy itt a motiváció, hogy miért tanuljak. Azt már nem fogom neki mondani, hogy eddig is ő volt a motiváció.

- Amúgy a suliban csináltál képeket? – kérdeztem Gilt.

- Ja, mindig volt valami hülyeség, amit lefotózhattam – kapta elő a telefonját a zsebéből. Kicsatoltam magam és átcsúsztam a középső ülésre, hogy rálássak a telója képernyőjére, közben apára vigyorogtam, aki kicsit összehúzott szemmel figyelt minket a visszapillantóból. A vállam a fiúénak döntöttem, a balommal megfogtam a mobilja egyik felét, míg a másikat ő tartotta. A szabad kezeink szinte azonnal összekulcsolódtak. A szeptemberi képektől indultunk. Az első hónapban tényleg csak mindenféle hülyeséget ábrázoló kép volt, de aztán ahogy beköszöntött az igazi ősz, megszaporodtak a tájképek is.

- Szeretsz fotózni? – kérdeztem. Rám pillantott, aztán egy puszit nyomott az arcomra.

- Ja. Kell, hogy valahogy emlékezzek dolgokra – mosolygott és már fordult volna vissza, mikor megszólaltam.

- Naplót is írhatnál. Azzal is emlékezhetsz…

- A napló lányos! – mondta sértődött hangon, de az arca kissé elpirult. Na neeee!

- Te naplót írsz! – kacagtam fel, mire ha lehet még vörösebb lett a feje.

- Nem igaz! – csattant fel, de mikor látta, hogy nem tud meggyőzni az ellenkezőjéről, előre fordult és a kijelzőt kezdte bámulni. – Gáznak tartod?

- Dehogy – ráztam meg a fejem azonnal, mire kissé meglepődöttnek tűnt. – Igazából csodálom azokat, akik tudnak rendesen naplót írni. Annyiszor próbáltam, de aztán kezdődött ez a „majd holnap megírom a mai napot is” vagy „majd holnapután…” Aztán mindig toltam és toltam és végül már nem is írtam.

Erre már nem felelt, csak somolygott. Újra hátradőlt, hogy a vállunk a másikéhoz érjen, és folytattuk a képnézegetést. Elértünk egy olyan képhez, ahol fel kellett nevetnem. A Halloween bulin készült, ő és én az ételes asztalnál álltunk, épp a serpenyőmmel fenyegettem. A levegő kapkodása közben megkérdeztem, hogy ki csinálta ezt a képet, mert egy tökéletes pillanatot kapott el. Ő is nevetni kezdett, aztán kicsit elkomorodott, mikor megemlítettem, hogy aznap este nagyon eltűnt. Azt mondta, mérges volt, mert miatta utáltam őt. Egy kis ideig bámult ki az ablakon, de aztán egy sóhaj után újra nézegetni kezdte a képeket. A következő, amin nagyon, de nagyon megakadt a szemem, a téli szünet előtti bálon készült fotó. Abban a zöld ruhában voltam, ami annyira tetszett. Nem tudom, hogy Gil hogy csinálta, de a fények, az emberek helyzete, minden tökéletes volt. Minden mintha arany fényben fürdött volna…

- Tudom, mit kapsz szülinapodra – néztem rá komoly tekintettel, mire felnevetett, de aztán rájött, hogy most nem viccelek. Ha kölcsönt is kellett felvennem, akkor is venni akartam neki egy jó fényképezőgépet. Még ha hobbiból is, de neki folytatni kell a fotózást, mert marhajó érzéke volt hozzá. Na, még egy dolog, amiben „awesome”.

- Eszedbe se jusson, meine Liebe – nyomott puszit az arcomra. Nem mondtam le a tervről…

- Üdv Győrben – vigyorogtam rá, miután kiszálltunk. Körülfordult a házakat mustrálva, már láttam, hogy nyúl a telefonja után. A bátyám lépett mellém, a szemében megláttam azt a tipikus mindentudó nézést, amit Feliks is rám szokott elég gyakran villantani. Összeborzolta a hajam és tovább ment.

Apropó Feliks! Pont ebben a pillanatban csörrent meg a telefon a zsebemben, a képernyőn a szőke lengyel képe villant fel. Intettem, hogy egy pillanat és félre is vonultam, hogy végre beszélhessek vele.

- Hali, csajsziiii! – köszöntött vidáman. – Merre jársz? És mikor jössz? Komolyan végig akarlak rángatni Varsón!

- Nyugi – nevettem fel. Ő tovább pörgött, kérdésekkel bombázott a nyaralásról, arról, hogy mi lesz, ha végre ott leszek náluk, aztán Gilbertre is rákérdezett… - Állj le, Feliks!

- Naa, csak kíváncsi vagyok!

- Most Győrben vagyunk, aztán megyünk Sopronba, végül vissza a Balatonhoz. Mondott ez neked valamit?

- A Balaton igen! – helyeselt, utána rátért a témára. – Na, találkoztál már az exeddel a határnál? Vagy még nem mentetek?

- Igen, találkoztam és kissé kiakadt, mikor Gilbertet is meglátta.

- Mit keresett ott Beilschmidt?! – ordította, de olyan hangosan, hogy mindenki felém fordult. Idegesen mosolyogtam rájuk, közben a kezem rászorítottam a hangszóróra, remélve, hogy kicsit elnyomja a lengyel hadarását. - …nem csodálom, hogy kiakadt – fejezte be végül.

- Majd mindent elmesélek, ha ott leszek, de most mennék várost nézni, ha nem baj…

Hirtelen eltűnt a kezemből a mobil. Kerek szemekkel, leesett állal néztem Gilbertre, aki vigyorogva köszöntötte Feliks-et.

- Hallo, Łukasiewicz!

- Co tam do cholery robisz?[3] - jött a dühös válasz, aztán hozzám intézte a szavait. – Bözsi, választ!

Kikaptam a német kezéből a telefont és el akartam hessegetni onnan, de szorosan megölelt és nem tágított.

- Épp nyaralnak – hebegtem a telefonba.

- Esküszöm én is lemegyek hozzátok!

- Nein. Ő most az enyém! – öltötte ki a nyelvét Gil, mintha Feliks láthatná is.

- Álmaidban!

- Nyugi! – intettem csendre őket. – Mondom, majd Varsóban mindent elmagyarázok. Addig meg ezzel a szaros némettel is töltök egy kis időt.

Még mindig magyarul mondtam ezt a kis megszólítást, szerintem Gil már megszokta, lehet már nem is érdekelte, hogy mit jelent. De azért figyeltem arra, hogy a családom ne hallja, mert azért mégis csak…

- Ha bármivel próbálkozik, szólj és már tökre ott is vagyok, hogy totál seggbe rúgjam, oké? – ígértette meg velem a lengyel, amire csak bólogattam, mivel úgysem mondhattam volna mást. A német gonoszan kuncogott, mert nagyon jól tudta, hogy Feliks-nek semmi esélye se lett volna vele szemben, de azért értékelte, hogy ilyen jó barátom van.

- Erzsi, Gilbert! Jöttök? – szólt oda nekünk anya, mire csak mutattam, hogy egy pillanat. Gyorsan elköszöntünk a lengyeltől, én kedvesen, Gil a saját stílusában, aztán egymásra mosolyogtunk és kéz a kézben elindultunk a családjaink felé.

Először a Bécsi kapu térhez mentünk, onnan lesétáltunk a folyópartra, ahol kiszórakoztuk magunkat az ágyúknál. Mi, az öt fiatal, gyermeki lelkesedéssel rohantunk végig közöttük, ültünk fel rájuk, csináltuk a fotókat, vigyorogtunk a szüleinkre, mikor azok csak egy „te jó ég” pillantást vetettek egymásra. Végül is sosem lehet elég idősnek lenni egy kis hülyeséghez!

Innen visszacaplattunk a térre, ott néztünk körül, utána átbaktattunk a Káptalandombra, ahol megtekintettük a bazilikát és a püspöki palotát, majd egy főiskola előtt elhaladva észrevettünk egy fagyizót. Ismétlem: FAGYIZÓT! Legalább harminchét fok volt, kellett nagyon a fagyi!

A németeknek gyorsan lefordítottam angolra a választékot, amíg Betti, a tesóm, a lány szülei és az én szüleim kértek, majd pedig a Beilschmidt szülők nevében is elmondtam a rendelést. Ludwig a saját pénzéből fizetett, Gil pedig ragaszkodott hozzá, hogy ő állja az enyémet is, cserébe az első napi lángosért. Hümmögve néztem végig a kínálatot, majd ráböktem a „málnás belgacsoki fehércsokival” és a „Velencei álom” ízűekre. Összefoglalva a fagylaltozást: isteni volt! Miközben ettük, barangoltunk a belvárosban, kirakatokat nézegettünk, fejben feljegyeztük, hogy melyik múzeumba lehetne bemenni (töris suliba járunk, na), közben a felnőttek inkább az éttermekre fókuszáltak. Még Sopronba is át akartunk menni, szóval olyan túl sok idő nem állt a rendelkezésünkre.

Végül én, Ludwig és Gilbert gyorsan berontottunk az Apátúr házba, ha jól emlékszem a nevére, vettünk diákjegyet, háromfelé szétdobva fotójegyet, így összesen nyolcszázért bemehettünk. Gyorsan végigmentünk rajta, aztán már futottunk is vissza szüleinkhez, akik időközben találtak egy jó és egészen olcsó éttermet. Szerencsénkre volt egy nagy asztal mindannyiunknak, így nem kellett külön ülnünk. Gilbert előtt próbáltam magam moderálni evés közben, a bátyám meg is jegyezte, hogy most miért nem éhes farkas módjára eszek. A könyököm és a bordája jó barátságot kötöttek… A német kuncogva figyelt. Inkább gyorsan lepillantottam a libamellre, amit ettem, és azon kezdtem filózni, hogy milyen finom az öntet, ami rajta van, csak hogy ne kelljen a barátom szemébe néznem. Újra oldalba böktem a tesóm, remélve, hogy érzi, jaj neki, ha kettesben leszünk… Már lassan mindenki végzett, mikor Gil megköszörülte a torkát elérve, hogy negyed óra után végre ránézzek. Mutatta, hogy töröljem meg a szám sarkát, közben óvatos vigyorra húzódtak az ajkai. Éreztem, hogy elpirulok, ahogy gyorsan a szalvétáért kaptam és újra megtöröltem a szám. Na, pontosan ezért nem akartam úgy enni előtte, ahogy szoktam.

Lehet, elsőre lányosnak tűnhetek az embereknek, de aztán meglátják, hogy hogyan eszem vagy focizok… Addig tart az illúzió…

Igazából a pirulásom Sopronig tartott, amin a német tök jól szórakozott. Konkrétan egész úton cukkolt, mint aki azt próbálta volna elérni, hogy előkapjak valahonnan egy serpenyőt és jól fejen vágjam. Lehet a Halloweeni buli után azt hitte tényleg képes vagyok rá, gondolkoztam el egy kicsit akkor, akaratlanul is elvigyorodtam. Erre persze megbökte az arcom, hogy tovább idegesítsen.

- Visszafelé biztos nem velünk jössz! – dörrentem rá ellökve a kezét.

- Esküszöm, Ludwig ugyanezt mondta! – vihogott.

- Én ott foglak hagyni Sopronban – fenyegettem a mutatóujjammal bökdösve a mellkasát, amivel csak még jobban kiváltottam belőle a nevetést. – Onnan meg jobb esetben Magyarország belseje felé indulsz el, rosszabb esetben Ausztria felé. Ott pedig Roderich fog rád várni, Gilbert Beilschmidt!

- Nee, bárkit csak őt nee! – könyörgött imára kulcsolt kezekkel, kiskutyaszemekkel, majdhogynem sírva. Oké, az utolsó megjegyzés enyhe túlzás volt. – Léciléciléci – hüppögte a vállamra hajtott fejjel. – Ne hagyd hogy én oda kerüljek!

- Szörnyű vagy – sóhajtottam fel fáradtan, némán kértem a szüleimet, hogy dobjuk ki, de megkaptam tőlük a következő nézést: te akartad, hogy velünk utazzon, kislányom!

- Esküszöm, Ludwig ugyanezt monda!

- Gilbert!

A barátom épp hátulról ölelgetett, próbált megbékíteni a kocsiban történtek után, kis puszikat nyomott az arcomra, a fülem tövére, közben mindenfélét suttogott, amitől a hátamon végigfutott a hideg. A fiatalabb Beilschmidt vetett rám egy olyan pillantást, hogy „én megmondtam”, amire csak egy szemforgatást volt a feleletem. Gil tovább suttogott nyálasabbnál nyálasabb szövegeket, amikkel valószínűleg pont az ellenkező hatást akarta elérni, mint amire valók, azonban egy idő után meguntam és hasba könyököltem, hogy végre elengedjen.

- Ez a hála, amiért fagyit kaptál? – biggyesztette le az alsó ajkát szomorúan, vörös szemei csillogtak a kontaktlencsék mögött.

- Engem nem tudsz kajával lekenyerezni, Gilbert, én nem vagyok Feliks – közöltem vele a tényt, aztán sarkon fordultam és a többiek után mentem. A szemem sarkából láttam, hogy elgondolkozik egy „hmmm” kíséretében, utána felragyogott az arca egy ötlet miatt. Öt percre el is tűnt, aztán minden előzmény nélkül felbukkant mellettem és kivette a virágos csatot a hajamból, a helyére tűzött egy kis rózsát. Éreztem, hogy elpirulok, ahogy az ujjai végigsiklottak az arcomon és a hajamon a művelet közben. Felnyúltam és megérintettem a virágot, zavartan kezdtem köszörülni a torkom.

- Ja, tényleg! Téged a virágokkal lehet lekenyerezni – vigyorodott el szélesen, aztán lehajolt egy csókért. Átöleltem a nyakát és kissé lábujjhegyre álltam, amit ő halk kuncogással reagált le, ajkai mosolyra húzódtak a csók közben. Mikor elhúzódtam, kacsintott egyet. – Mondom én!

- Oké, igazad van – nevettem el magam, aztán hagytam, hogy összekulcsolta az ujjainkat, észbe kaptunk és a családjaink után futottunk kéz a kézben. Alishea meg is jegyezte mosolyogva, hogy de eltűntünk, tekintete a hajamban lévő virágra tévedt, a fia szélesen elvigyorodott és a vállam átölelve húzott magához. Azt mondta, megbékített, ami igaz is volt.

Útnak indultunk Sopronban. Egyértelmű, hogy mi fiatalok a Tűztornyot akartuk nagyon látni, míg a szüleink inkább az óváros kis utcácskáit. Találjátok ki, ki nyert… Persze miután sétáltunk egy órát (amit mi gyerekek nem annyira díjaztunk), benéztünk vagy öt templomba, eljutottunk a Tűztoronyhoz is. Aztán jöhetett a mászás! De a látványért megérte, próbáltunk jó kis panorámaképet is csinálni, bár az nem teljesen adta vissza az egész hangulatát.

Gil persze rögtön felfedezte, hogy van egy fesztivál is a közelben, úgy kellett a karjánál fogva magunk után rángatni, ő már futott is volna. Hangosan kifejezte a nemtetszését, mikor konkrétan belöktük a kocsiba, akkor meg még hangosabban panaszkodott, mikor még az ajtót is rázártuk.

Még volt egy kis kitérő, elmentünk a Vasfüggöny Emlékhelyre, amit Ludwig ajánlott, mert ő utána nézett, hogy mit lehetne megnézni, ellenben velünk, velem és Gilberttel. Alig fél óra alatt ott voltunk, csendben végigsétáltunk a szögesdrótkerítések között, elolvastuk a táblákat, próbáltunk belegondolni, milyen lehetett itt a szökést megpróbálóknak, az őröknek.

Aztán indulhattunk vissza. Most már nem csak a Daedalon miatt, hanem a sok sétának köszönhetően is fáradt voltam, így egész egyszerűen Gil vállára hajtottam a fejem és elaludtam.

Mikor megérkeztünk, már sötét volt, nem is nagyon csodáltam, hiszen már a vasfüggönynél is kezdett lemenni a nap. A német az ablaknak döntötte a fejét, egyik füléből fülhallgató lógott, a telefonját a kezében tartotta, halkan szuszogott.

- Bogaram – szólított meg apa, mire felkaptam a fejem. Álmosan pislogtam rá. – Ébreszd fel, mi addig elköszönünk a többiektől – mondta, aztán kiszállt anyával együtt. Néztem, ahogy odamennek a Beilschmidt szülőkhöz, aztán a fiú felé fordultam, aki ekkorra már engem figyelt óvatos mosollyal az arcán. Odahajoltam hozzá és csókot nyomtam a szájára, már épp elhúzódtam volna, mikor a két keze közé fogta az arcom és elmélyítette a csókot.

- Gute Nacht, meine Liebe – suttogta, aztán elengedett és kiszállt. Egy pillanatra lefagyva meredtem előre, utána én is kimásztam. Elköszöntem én is a németektől, aztán a barátomra néztem, akivel mosolyogva, egyszerre mondtuk, hogy másnap a parton a legközelebbi árnyékos helyen.

---

[1] Minden rendben? (német – berlini dialektus)

[2] Kicsi (francia)

[3] Mi a fenét csinálsz ott? (lengyel)