40. fejezet – Kalandra fel!

გამარჯობა! (Gamardschoba!)

Nagyon sajnálom, hogy megint ennyi időre magára hagytam a blogot és a történetet. Újra itt, vége az érettséginek, és talán végre lesz szabadidőm is az elkövetkező két hónapban. Ahogy a valóságban, úgy a történetben is (még mindig) nyár van, és ha már most volt a levendulaszezon, akkor a főszereplőink se hagyhatják ki Tihanyt, ha már arra járnak. Irigyellek, Lizzy, te legalább eljutottál oda! És ha már Balaton, akkor valószínűleg Zamárdit se akarják majd kihagyni, legalábbis Gilbert biztosan nem.

Remélem még nem untátok meg a várakozást, ha esetleg valaki mégis erre járna, annak nagyon jó olvasást kívánok! 😊

---------------------------------------------------------

- Ma délutánra mi a tervetek? – kérdeztem a Beilschmidt fivéreket vigyorogva. Erre egymásra sandítottak, aztán hátrapillantottak a szüleikre, németül gyorsan rákérdeztek a dologra. A „semmi”-t még fordítás nélkül is értettem, ők meg a kérdésemből tudták, hogy nekünk van ötletünk. Elmeséltem, hogy anya kitalálta, hogy meg akarja nézni a Levendula házat Tihanyban, mire Alishea is teljesen lázba jött, mert imádja a levendulát. Mosolyogva írtam egy üzenetet anyunak, hogy benne vannak, aztán elmondtam, hogy akkor várjuk őket a házunknál egy órakor.

- És mi van még… ott? – mutogatott Ludwig az északi part felé, mert feladta, hogy kimondja vagy visszaemlékezzen Tihany nevére.

- Van ott egy apátság meg sok-sok levendula – próbáltam visszafojtani a vigyorom, mire ők kissé megemelték a szemöldöküket. Tudták, hogy ennél többet takar az egész. – Szóval készüljetek fel, hogy miután nem találunk parkoló helyet, sétálunk fél órát az apátsághoz, majd végigsétálunk egy csomó eladó holmi között, megetetek veletek egy levendulás fagyit és valahonnan kerítek levendulás jégkását is.

- Más szóval levendulamérgezést fogunk kapni? – fordította le a fiatalabb, hevesen kezdtem bólogatni, mert pontosan beletrafált.

- Iiiigen! – kuncogtam. – Legalábbis ha az emlékeim nem csalnak. Rég voltam ott. Talán ötödikben osztálykiránduláson? – gondolkoztam el az égre meredve. Gil halványan mosolyogva dőlt nekem, ujjai végigsiklottak a karomon, közben ajkai a nyakamhoz értek. Éreztem, hogy elpirulok, menekülni akartam, de a tagjaim fellázadtak az agyam ellen, a szívem oldalára álltak. – Gil – hebegtem, próbáltam megragadni a csuklóját, miközben ujjai a karom belső felét cirógatták. A bőröm vékony volt azon a helyen és érzékeny, a csiklandósságom kezdett előjönni.

- Bruder! – kiáltotta Ludwig, mire a bátyja megrezzent és felé pillantott. Hálát adtam az égnek a sörért, végre sikerült megmenekülnöm az idősebb Beilschmidt karmai közül. Gyorsan kaptam is az alkalmon, beleugrottam a Balatonba, a hideg víz lehűtötte az égő bőröm. A német felém kapta a fejét, arcára kiült a drámai csalódottság, de szemei továbbra is csillogtak. Az öccse leült mellé, átnyújtott neki egy dobozos sört. Németek… Gilbert rám villantotta az ezer wattos mosolyát, aztán belekortyolt az italba, szinte hallottam a fejemben a hangját, hogy még nincs vége…

Délután komppal átmentünk az északi partra, először a Levendula házba sétáltunk el. Nem volt rossz idő, sőt, majd megrohadtunk, olyan meleg volt, én már nagyon vágyni kezdtem egy fagyira, a bátyám meg egy nagy pohár jégkására. Duóban vinnyogtunk a szüleinknek, akik már az első öt perc után kezdték megbánni, hogy minket is hoztak. Betti a szemét forgatta a barátja gyerekességén, a szülei pedig hálát adtak az égnek, hogy a lányuk nem ilyen. A németek nem sok mindent értettek abból, amiket mondtunk, de a hanglejtésünkből nagyjából rájöhettek arra, hogy panaszkodunk teljes erőbedobással, Gil már szóra is nyitotta a száját, hogy ő is belekezdjen, de három kék szempár belefojtotta a szót, így inkább hozzám sunnyogott, én legalább meghallgattam.

A Levendula házban már egyszer jártam, akkor és most is az interaktív kiállítás tetszett a legjobban, nem is a levendula. Tök jól elszórakoztunk a fiúkkal, visszavedlettünk kisgyerekekké, akik össze-vissza nyomogatták a gombokat, hogy lássák, mi történik. Nagyon éltük! A srácokba karolva sétálgattam a levendulák között ezután, a kis virágokat szagolgattam, amit Gilbert meg is örökített. Elmeséltem nekik, hogy mikor először voltam itt a sulival, pár lány, köztük én is, azt akartuk, hogy az esküvős képeink itt készüljenek. Erre Ludwig oldalba bökte a bátyját, akinek pírba borult az arca. Hangosan nevettem a németen, aztán megnyugtattam, hogy semmilyen ilyesmi elvárásom nincs felé. Zavartan vigyorogni kezdett, a pirosság még mindig ott ült az arcán. Lábujjhegyre álltam és puszit nyomtam a szájára.

Ezután elmentünk az apátsághoz, ötször körbejártuk, fotózkodtunk a Balatonnal a háttérben, majd elindultunk Gillel fagyikeresésre. Végül találtunk egy olyan kis fagyizót, ahol kaphattunk levendulás fagyit, egy lépcsőn tudtunk lemenni hozzá. Úgy döntöttünk, mivel csak tesztfagyi, veszünk egy egygombócos levendulásat és külön két másmilyet. Vele kóstoltattam meg először, de már akkor láttam, hogy neki nem annyira jön be.

- Fura – nyújtotta át furcsa fintorral a tölcsért, aztán én is belekóstoltam. Hát… a levendula illata jobb, mint az íze… Megettük, de aztán konkrétan nekiestünk a másiknak, ami akkorra már kicsit meg is olvadt. A szüleink egy padon találtak ránk, mikor röhögve próbáltuk valamihez hasonlítani a fagyi ízét, de semmi hasonlót nem találtunk.

Ahogy láttam a bátyám és Betti is leléptek, a maguk útját járták, illetve a szülők is kicsit szétszakadoztak. Ludwig a telefonját nyomkodta, lehet Felivel vagy Kikuval beszélt. Gil az arcomhoz hajolt és megpuszilta a szám sarkát. Láttam az örömöt a szemében, hogy itt lehet, itt Magyarországon, itt mellettem, hogy itt vagyok a karjaiban, alig pár centire tőle. Ha tényleg igaz, hogy hónapok óta próbálta magára felhívni a figyelmem, akkor ez neki maga a főnyeremény. Nem tudom, mi tetszett meg neki rajtam, nem éreztem magam másabbnak, mint bármely lány, de nem igazán bántam.

- Olyan jó illata van – áradoztam, mikor egy levendulás testápolót találtam. Gil mellettem kuncogott, vállát egy polcnak döntve figyelt, kezében valami kis mágnest forgatott. A fényképezőnk, amit aputól kunyiztam el, a másik vállán lógott, vigyázott rá, amíg én végignéztem mindenféle kenceficét, amit úgysem tudok átvinni Angliába a repülőn. Legalábbis a folyékony állagúakat. A suli első hetében nem is volt tusfürdőm, csak sima szappanom. Hirtelen bekapcsolta a kamerát, nyomogatott meg tekergetett valamit rajta, és lefotózott, ahogy válogatok a cuccok között kicsit lehajolva. Vigyorogva nézte meg a kész művét, én meg egyre biztosabb lettem benne, hogy neki valamikor kapnia kéne egy fényképezőt.

- Meine Liebe – kezdte, közben a képeket nézegette. – Tudsz valamit mondani arról a kalandparkról, ami nem messze van a szállástól?

- Zamárdira gondolsz? – kérdeztem kibontva egy újabb teszter tégelyt, hogy azt is kipróbáljam. Ó, ez nem volt annyira folyékony állagú! Belenyúltam és a csuklómra kentem egy keveset, majd megszaglásztam. Illatra hasonló volt, mint a másik, talán egy kicsit erősebb. Hmm…

- Biztos – vonta meg a vállát, aztán a fel nem tett „miért” kérdésre kezdett válaszolni. – Mert Ludwig ki akarja próbálni. Én meg röhögni akarok rajta – vigyorgott.

- De jó testvér vagy – forgattam a szemeim, aztán belegondoltam: konkrétan mi a bátyámmal ugyanígy szoktunk viselkedni. – De amúgy még nem voltam ott. Vagyis voltam, de nem mertem felmenni.

- Komoly? – szökött fel a szemöldöke. – A nagy, serpenyővel mindenkit leverő Héderváry Erzsébet nem mert felmenni egy kalandpályára? Most hatalmasat csalódtam benned, meine Liebe! – játszotta meg a döbbentet, még a szívéhez is kapta a kezét.

- Gilbert – szóltam figyelmeztetően, az ő arcán meg megjelent egy széles mosoly, visszavedlett a szokásos énjévé. Hirtelen elkapta a karom, tágra nyitott szemekkel meredt rám. Támadt egy ötlete… Ami azt jelentette, hogy én nagyon meg fogom szívni, már tudtam, hogy veszekednem kell vele. Sőt, lehet azt is éreztem, hogy úgyis megadom magam, de ezt még nem vallottam be akkor. Éééés a sejtésem bevált.

- Gyere el velünk!

- Nem!

- Naa, léci! Majd a legkönnyebb pályával kezdünk. Segíteni fogok neked. Ludwig meg mehet a nehezebbre! Naaaaa! Bittebittebittebitte! – pislogott rám kiskutyamódra. Ajj, Gilbert! Próbáltam úgy tenni, mint aki nem hallja, gyorsan megvettem egy testápolót és a szüleim keresésére indultam, de ő egy pillanatra se tágított mellőlem, tovább könyörgött, hogy menjek el velük. Vagy húszszor visszakérdeztem, hogy neki biztos van tériszonya, mert a London Eye-on még el akart ájulni. Rögtön magyarázta, hogy csak nagyon magasban jön elő, mire majdnem felsikítottam és mellkason ütöttem. Ezt nem veszem be! Úgy meredtem a szüleimre, mintha azt mondanám: üssétek le vagy én fogom. Anya csak mosolygott, apa meg némán felelt rá: megérdemled, én megmondtam! Köszönöm, felmentősereg! – Mivel tudlak meggyőzni?

- Semmivel, törődj bele.

- Nein! – nyavalygott, elgondolkozott, hogy hogyan is járhatna túl az eszemen. Nos, a vigyor, ami pár pillanat után az ajkaira húzódott nem ígért túl sok jót. Készülhettem arra, hogy igenis menni fogok.

Másnap reggel kómás fejjel ettem a pirítósom, amit Betti anyukája készített. Már annyi energiát gyűjtöttem, hogy lezuhanyozzak és felöltözzek, de amúgy úgy néztem ki, mint akit kimostak. A hajam is csak simán összekötöttem, bár előző este még az volt a tervem, hogy megmosom. Egyedül azzal dobtam fel egy kicsit magam, hogy a levegőbe fújtam a kedvenc testpermetem és lejtettem egy rövid táncot a felhőben. Mondjuk a bátyám kiröhögött, bár ő mindig ilyen ünneprontó volt. És vissza a reggelihez, ugyanis ekkor állított be Gilbert vigyorogva, kissé felvonta a szemöldökét, várta, hogy mit reagálok. Igazából teljesen lefagytam, kerek szemekkel bámultam az albínó németre, aki a szokásos fekete cuccában állt előttem, ezúttal nem fekete tornacsuka, hanem rendes sportcipő volt rajta. Na, nem, velem ezt nem fogja eljátszani.

- Te engem ebből a faházból nem rángatsz ki, Gilbert Friedrich Beilschmidt! – közöltem vele, mire, ha lehet, még ördögibb lett a vigyora. Közelebb lépet, az aztal másik felére tenyerelt, szinte fenyegető volt a jelenléte.

- Fogadjunk?

- Menj innen! – sziszegtem, gyorsan betettem a mosogatóba a tányért és a szobámba mentem, a barátom szorosan a nyomomban. Megperdültem, fenyegetően emeltem rá a mutatóujjam, de a karikákkal a szemem alatt nem keltettem túl dühös hatást.  – Mit mondtam?

- Nem tudni, nem beszélni angol – játszotta az értetlent, miközben a vállát vonogatta, ahogy elállta az ajtót. Az ajtót, ami a szabadság felé vezetett (az ablakon mégsem akartam kimenni). Szúrós pillantást vetettem rá, remélve, hogy mégis ért a szóból. Újabb egoista vigyor. – Vegyél fel zárt cipőt és gyere.

- Nem! – ültem le az ágyra inkább, a kezeimet összefontam a mellkasom előtt. Engem innen ki nem robbant, bármilyen bombával is próbálkozik. Igyekeztem a lehető legcsúnyább nézésemmel meghátrálásra kényszeríteni, de nem jött be. Belépett megragadta a földön lévő táskám, beledobta a piros tornacipőm, már épp fel akartam volna háborodni, hogy miért is teszi bele a hátitáskámba a tornacsukám, mert az nem arra való, mikor engem kapott fel és elindult ki. Pont úgy, mint lassan egy éve azon a „kincskeresős-térképes” gólyaszívatáson. Mondjuk ezúttal nem voltam megkötözve, így az öklömmel verhettem a hátát, ahogy akartam. Egyszer véletlen majdnem fejbe is rúgtam, hoppá…

- Olyan nehéz téged meggyőzni, meine Liebe. A te bajod, hogy erőszakhoz kell folyamodnom – csóválta a fejét csalódottan, megveregette a lábszáram.

- Gilbert! Tegyél le! Ricsi! Ricsii! – visítottam, mikor megláttam a bátyámat, aki épp akkor lépett ki a szobájából. Elvigyorodott és intett egyet, mondta, majd szól anyuéknak, hogy elmentem a németekkel. Neki aztán hiába könyöröghettem…

Az autójuk már kint várt a ház előtt, végighallgathatták, hogy Gilt szidom teljes erőbedobással, magyarul. A „szaros német” már többször is elhangzott, szinte kötőszóvá vált a szitkozódásom közepette. Nem adtam fel, hogy esetleg mégis el tudok menekülni, de ahogy láttam, a hülye barátom már előre kitervelte a dolgot. Az öccse kinyitotta neki az ajtót, gyorsan bedobta a táskám, majd pedig engem, végül ő is beült, így a két testvér közé szorultam. A szüleik együttérző pillantást vetettek rám, majd egy kicsit neheztelően néztek a fiukra, akit ez egy cseppet sem zavart, szerinte ő ártatlan volt. De legalább valaki mellém állt…

- Most végig mérges leszel rám? – biggyesztette le az alsó ajkát az idősebb Beilschmidt, miután a szüleik kitettek minket. Mondták, hogy két és fél-három óra múlva jönnek, addig ők is szétnéznek erre-arra. Szóval ott voltunk mi hárman, illetve ketten és egy nemsokára halott. Nem feleltem a kérdésre, csak az orrom a magasba emelve elfordultam, mint valami dáma. Odamentem a pénztárhoz és megvettem a magam jegyét minden szó nélkül. Úgysem úsztam volna meg, akkor meg miért küzdöttem volna tovább. Mikor bent voltunk, Gil átölelt, orrát a hajamba fúrta, halkan bocsánatot kért, amiért elrabolt otthonról. Kis puszit nyomott a halántékomra engesztelésül, egy idő után már nem bírtam ellenállni a szavainak felé fordultam és csókot nyomtam a szájára.

- Ne bánjam meg, Gil – néztem mélyen a ragyogó rubinszínű szemeibe, amikben újra fellángolt a remény, fogadkozni kezdett, hogy segíteni fog végig, ott lesz mellettem meg minden. Megkaptunk minden felszerelést. Ajánlották, hogy először a legkönnyebb pályával kezdjünk és fokozatosan menjünk egyre fentebb és fentebb. Nekem amúgy is csak a legkönnyebb pálya létezett, szóval ez nem volt kérdés. Végighallgattuk az eligazítást, Gilbert és Ludwig végig bólogatott, mint aki érti, majd utána gyorsan lefordítottam nekik angolra a lényeget, bár a mutogatásból már leszűrték, hogy mit hogyan kell. Furcsa, hogy nem voltunk olyan sokan, pedig sorban állás szokott itt lenni, azt mondják. Alig lehettünk összesen tízen, ebből páran már azonnal a nehezebb pályák felé vették az irányt, mi a könnyűekkel kezdtünk. Ludwig ment előre, őt nem akartuk hátráltatni azzal, hogy én bénázok előtte, aztán meg jöttem én és Gilbert. A srác hátulról figyelt engem, segített, ha kellett, bátorságot adott. Némelyik akadálynál szinte remegtek a lábaim annyira féltem. Nem szerettem ezeket az instabil dolgokat! Mikor mamám egy barátnőjénél is szedtük a cseresznyét az egyik fáról, szinte rettegtem a létrán. Tesiórán a gerendát ne is említsük ugye! Az egész cucc úgy remegett alattam, mintha kocsonyából volna, milyen mázli, hogy mikor először kellett felmennem rá, Gil ott volt mellettem.

Aztán valahogy az első végére értünk. Gil kíváncsian várta, hogy készen állok-e a másodikra. Egy ideig gondolkoztam, aztán beadtam a derekam. Induljunk. Miért ne? Továbbra is ott volt mellettem és támogatott, ha kellett előre ment és a másik oldalon várt, főleg ha Tarzan-módra kellett átlendülni. Ez már tényleg nehezebb volt, de még volt bennem kurázsi, hogy a harmadikat is megpróbáljam. Adott egy kis sikerélményt az első kettő pálya legyőzése, így már kevésbé félve vágtam bele a következőbe. Nos, az volt az utolsó, már az is eléggé megizzasztott.

Ezelőtt a legnagyobb kalandpálya a fentebb említett létra és gerenda volt, akárhányszor voltunk ilyen helyen, mindig úgy voltam vele, hogy majd lesz legközelebb, majd akkor megpróbálom. Ezúttal is volt bennem egy kis félsz, de tudtam, hogy le nem tudok esni, ha esetleg fennakadnék, akkor Gil vagy valaki úgyis leszedne. Persze voltak feladatok, ahol inkább előre küldtem a barátom, néztem, hogy ő hogy csinálja, próbáltam érvényesíteni „az okos a más kárából tanul” közmondást, néha be is jött, mégha lassabban is mentem végig egy-egy akadályon. És persze mindig ott várt egy kinyújtott kéz, mikor már ott jártam a pihenőnél, a kéz tulajdonosa még tanácsokkal is ellátott ha kellett, hol fogjam meg, hová helyezzem a testsúlyom… Jobb volt, mint amire számítottam. Sokkal. Így olyan első kalandnak éreztem Gillel… aki közölte, hogy máskor is el fog ilyenre rángatni. Persze-persze, jóból is megárt a sok, Gilly.

Leadtam a felszerelésem, majd a földről néztem, ahogy végigmegy a következő kettőn. Lentről követtem, persze lefelé nem nézett, akkor valószínűleg ő ájult volna le a tériszonynával együtt. Csak biztattam néha olyan kedves szavakkal, mint „ha leesik és meghal, akkor kinyírom” meg hasonlók. Támogató barátnő vagyok, nem igaz? És az ötödik pálya végén már elég volt, mind a sok akadály, mind a magasság. Lecsúszott és pontosan előttem állt meg, széttárta a karját és kihúzta magát, mint egy bűvész egy sikeres varázslat után, aki várja a tapsot. Mondjuk tőlem nevetést kapott meg egy csókot.

Nem tudtuk, hogy Ludwig merre járhat, belőle simán kinéztem, hogy az utolsó kettőn is végigmegy, nagyon elszántnak tűnt az elején. Gil is leadta a hevedert és a sisakot, ujjaival végigszántotta csatakos haján, ami újra a szélrózsa minden irányába kezdett állni, majd felajánlotta, hogy menjünk be pizzázni, a magasból látott egyet! Azért már nem szóltam, hogy a pizzéria a pályák közelében sincs, hanem a bejárat mellett van, beletörődtem, hogy ő azt a magasból látta, nevetve fogadtam el az ajánlatát. Megegyeztünk egy szokásos kukoricás pizzában, aztán rendeltünk. Tovább beszélgettünk mindenféléről, vártuk, hogy kész legyen az étel vagy Ludwig betoppanjon. Már ha tudja, hogy hol keressen minket. Amúgy tudta. Az ablakból láttuk, hogy ő is leadja a felszerelését, aztán egyenesen hozzánk jött. Mi már belekezdtünk a pizzánkba, de voltunk olyan jófejek és nagyot rendeltünk, hogy ő is kaphasson belőle. Az osztálytársam arca kicsit kipirult, szőke tincsei a halántékához tapadtak. Megkérdeztem meddig jutott: épp akkor ért le az utolsó pályáról! Ezen a bátyja is teljesen meglepődött, szóhoz se jutott. Aztán gúnyosan megszólalt:

- Csodálkozni fogok, ha holnap ki bírsz kelni az ágyból.

- Én is, ha te kikelsz – jött is azonnal a válasz, ezek ketten meg elkezdték egymást csépelni. A szemem forgatva hallgattam őket, közben kicsit megmozgattam a vállam. Az izomlázról szólva…

Nos, másnap tényleg mindhárman készek voltunk, egyikünk se akart felkelni. Gillel reggel telefonon beszéltünk, gonoszan röhögött a testvérén, aki a leginkább kivolt hármunk közül. Ő aznap ki se jött a szobából olyan szinten fájt mindene, de mi se voltunk sokkal jobbak. Úgy éreztem magam, mint akit megvertek vagy elütöttek, alig bírtam mozogni, a barátomat is úgy kellett a karjánál fogva felrántani ülésbe, mert amúgy nem ment volna. Ezen a napon mindketten a családunkkal voltunk külön-külön, mi a parton ücsörögtünk és lángost meg hekket ettünk, mint valami Balaton-népszerűsítő propagandareklám-család, ők a városban sétálgattak. Este mi kerestünk egy éttermet, ők a hotelban vacsoráztak. Ez ilyen külön töltött nap volt.

Épp a parton voltunk anyáékkal, én közvetlenül a víz mellett ültem és olvastam, mikor a bátyám leült mellém és rám mosolygott.

- Tudom, hogy valószínűleg elkéstem, mert már volt barátod a suliban, de…

- Ha megbánt szóljak és kinyírod? – vontam fel a szemöldököm kissé, halványan elvigyorodtam. Bólintott.

- Igen-igen. Ha csak egy rossz szót is szól, már repülök is – kacsintott jókedvűen.

- Akkor már legalább hárman fogtok nekiesni: te, apa és Feliks – gondolkoztam az állam dörzsölgetve, majd még hozzátettem: - meg szerintem Ludwig is. Ha Gil seggfej lesz, akkor ő aztán meg fogja neki mondani.

Hangosan felnevetett, én pedig úgy döntöttem, hogy témát váltok. Mi van már Bettivel? Már évek óta együtt vannak, a család pedig időről időre megkérdezi, hogy lánykérés nem lesz-e. A bátyám csak hümmögött, majd mondta, hogy megvárja, hogy végezzenek az egyetemmel, esetleg utána, addig titokban próbál spórolni a gyűrűre. Jogos, per pillanat tényleg az egyetem volt a legnagyobb gondjuk, örültek, hogy kiszakadtak egy kicsit a tanulásból a nyárra. Azt bevallotta, hogy egyszer látta Bettit esküvős dolgokat nézni, de egy szóval se hozta még fel neki, hogy „milyen régóta együtt vannak, házasodjanak már össze”, mert a lány nagyon nem ilyen volt. Úgy volt vele, hogy megvárja, míg a tesóm lép. De Ricsi azért odasúgta egy kacsintás kíséretében, hogy talán már talált megfelelő gyűrűt.

Az utolsó, hetedik nap volt nekem a legszomorúbb. Mindketten másnap reggel indultunk haza, már akkor nem találkozhattunk, így az egész napot összenőve töltöttük. Lángost ettünk, jégkását ittunk, megkóstoltattam vele az igazi magyar hekket, aztán fagyi után kutattunk, este újabb sétára mentünk a parton, mint az első nap. Imádtam minden pillanatát. A víz mellett ülve, a hullámok hangját hallgatva bámultuk a csillagokat. Nem nagyon beszélgettünk, csak csendben figyeltük az eget. Keze fel-le járt a hátamon, néha puszit hintett az arcomra, vagy megigazította a hajamban az amúgy is jól álló virágot.

Visszakísért a házunk elé, ahol kaptam tőle jó pár csókot, még háromnegyed óráig álltunk a kapu előtt. Jó utat kívántunk egymásnak, váltottunk még egy (vagy több) utolsó utáni búcsúcsókot, megbeszéltük, hogy majd dumálunk, ha mindketten hazaértünk. Vagy útközben… Vagy reggel… Vagy nagyjából mindig.

- Auf Wiedersehen, meine Liebe – intett egyet, miután ellépett. Mintha rájöttünk volna, hogy akkor most két hónapig nem látjuk egymást személyesen, egy pillanatra megtorpantunk. Végül ő tette meg az első lépést hátra, láttam az arcán, hogy már korántsem olyan boldog, mint pár pillanattal ezelőtt.

- Szia, Gil! – mosolyogtam rá, emlékeztetve, hogy ha webkamerán keresztül is, de látjuk még egymást addig, és kinyitottam a kaput.