Itt is lennék a legfrissebb fejezettel. Elég hosszú lett, még számomra is, ilyen hosszú fejezetek nem mindig fognak születni. :D
Most láttam, hogy már hárman feliratkoztak, pedig csak egy fejezet került fel. Nagyon köszönöm!
Ha esetleg valaki észrevesz az idegen nyelvű (ne adj Isten magyar) szövegekben hibát, ne habozzon szólni! Én jobb esetben a magyaron kívül csak angolul és olaszul tudok megszólalni, de ebben a történetben nyelvek kavalkádja lesz, szóval ha valamit esetleg rosszul fordított a Google, akkor szívesen fogadom a módosító javaslatokat. :)
Jó olvasást mindenkinek, ha van kedvetek dobjátok fel a napom egy kommenttel vagy kritikával. ^^
--------------------------------------------------------------
Még a többiek előtt
felébredtem, szóval csendben felkeltem és elsettenkedtem a folyosó végén lévő
fürdőbe, ami másodszorra is lenyűgözött. Modern volt és tiszta. Ahogy beléptél
szembetaláltad magad a vécéfülkékkel, velük szemben, az ajtó mellett pedig a kézmosókkal.
Az ajtótól balra hat zuhanyzó sorakozott egymás mellett, mindegyiket ajtó
választotta el a mosdó többi részétől. Az ajtón túl ott volt maga a
zuhanyzófülke, előtte egy kis üres résszel, ahol a falon akasztók voltak, a
földön pedig egy szék, ahová lepakolhattunk. Mivel mi lányok amúgy sem vagyunk
sokan, így konkrétan enyém volt ez a hatalmas fürdőszoba. A forró zuhanynál ki
is használtam, hogy senki sem dörömbölt az ajtón.
Mire visszaértem a szobánkba,
az ukrán szobatársam is ébredezni kezdett. Rövid haja teljesen kócos volt, kék
szemeit alig bírta nyitva tartani. Rá mosolyogtam, aztán beálltam a tükör elé
és a hajamba tűztem egy rózsaszín kis virágocskát – amit akkor téptem le a
folyosó ablakában lévő növények egyikéről, mikor senki sem figyelt. De erről,
pszt! Lili azt nyöszörögte, hogy olyan korán van, ő nem akar felkelni. A másik
lány csak bólogatott. Pedig ideje volt az ébredésnek, mert lassan mehettünk
reggelizni. A sötétkék függönyökhöz léptem és széthúztam őket, aztán
felolvastam a papírt, amit az ajtónkon találtam. Pontosabban két papírt. Az
egyiken az állt, hogy menjünk majd az osztálytermünkbe, amit ugye az előző nap
láttunk. A másikat Antonio írta, azt szerette volna, ha délután elmegyünk vele
meg a haverjaival a városba. A lányokra néztem. Nagyon úgy festett, délután
inkább aludni akarnak majd, nem városba menni. Sajnálattal kellett közölnöm a
spanyol fiúval, hogy majd legközelebb.
A kantin előtt a srác azonnal
követelte a választ. De már akkor tudta, mit akarok mondani, mikor ránéztem. A
mosoly lefagyott az arcáról, élénkzöld szemei is veszítettek fényükből.
- Hé, tomato bastard, jössz! –
kiáltott oda neki egy fiú erős olasz akcentussal. Mellette egy hozzá nagyon
hasonló, bár ijedtebbnek tűnő diák állt. Szóval testvérek. Várjunk? Tomato bastard?
Hű, milyen kedves megszólítás.
- Persze, Lovino, egy pillanat
– nézett még egyszer rám. Még a kezeit is könyörgően összekulcsolta az álla
alatt, annak reményében, hogy a boci tekintete miatt igent mondok. Nagyon
reménykedő volt a pillantása, de le kellett lomboznom. Lebiggyesztette az alsó
ajkát, aztán elfordult és odament a testvérpárhoz. Az idősebb, Lovino, azt
kérdezte, hogy bejövök-e neki. Felkaptam a fejem, a szemem szerintem
serpenyőméretűre nőtt. Micsodaaa? A választ már nem hallottam, talán nem is
akartam. Lehet annyi lett volna az Antonio-ról képzett képemnek. Kicsit vörös
arccal indultam a szobatársaim után, akik már enni is elkezdtek. Tényleg
fáradtak voltak, fel se tűnt nekik, hogy útközben elhagytak. Odamentem egy
ételekkel teli asztalhoz és szedtem magamnak gabonapelyhet, utána tejet
öntöttem rá. Leültem a lányokhoz és rágcsálni kezdtem a reggelim, közben
körül-körül néztem.
Tényleg sok fiú volt, lányokat
még a nagy nézelődés közepette is csak néha-néha fedeztem fel. Egészen pontosan
hármat. Valószínűleg többen is voltak, de lehet, hogy elkerülték a figyelmem
vagy még nem jöttek le reggelizni. Megpillantottam a szőke fiút is a
főzőklubból. A tincsei ekkor nem voltak összekötve a tarkójánál, szabadon
lógtak az arca körül. A kezében lévő tálca meg volt pakolva mindenféle
péksütivel, gyümölccsel, a másik kezében pedig egy csésze, talán, kávét fogott.
Ja, és közben Antonio-nak kiabált. Mosolyogva megráztam a fejem és
továbbhaladtam. Ekkor megakadt a szemem egy hihetetlennek tűnő hajszínen. A tincsek
nagyon világos szőkék voltak, majdnem fehérek, egyedül a hajtöveknél tűnt
enyhén bézs színűnek, de lehet, hogy csak a világítás miatt látszott annak. A
hozzá tartozó fiú bőre is világos volt. Egy albínó? Annál az asztalnál ült,
ahol a spanyol és a két olasz is helyet foglalt. Csak a szemem sarkából
figyeltem, nem akartam olyannak tűnni, aki leplezetlenül bámulja a kicsit
máshogy kinézőket. De őszintén: meg voltam lepődve. Úgy hittem, mindjárt felénk
fordul, így inkább másfelé kezdtem nézni.
Feliks pattant le mellém,
nyomában Toris-szal. A lengyel megölelt, én pedig egy puszit nyomtam az arcára,
aztán megjegyezte, hogy „tök fáradtnak tűnünk”. Vajon miért, Sherlock? Mondjuk
ez a válasz nem volt ínyére, de elintéztem annyival, hogy reggeli morcosság. A
fiúk valamiről beszélni kezdtek, én pedig próbáltam felébreszteni a lányokat,
akik szinte elaludtak a tányérjuk fölött. Katya a fejét támasztva nézett körül,
aztán mivel nem látott semmi érdekeset, így inkább visszamerült az álom és
ébrenlét közötti állapotba. Lenéztem a tányéromban lévő maradék gabonapehelyre.
Már pépes lett, valahogy nem nagyon maradt gusztusom hozzá, de az éhség miatt
mégis inkább megettem. Ezt követően elloptam a lengyel barátom tányérjáról egy
kisebb bundáskenyeret és nem törődve a felháborodott pillantásával megettem.
- Tökre ne csórd a kajám,
csajszi! – szólt rám, amire egy újabb arcra puszi volt a válaszom.
Halk sóhajt hallattam, aztán
felálltam, hogy visszavigyem a tányérom. Aztán töltöttem magamnak a kávégépből
egy kis tejeskávét. A két kezem közé szorítottam a bögrét, ami azonnal
melegíteni kezdte az ujjaim. Belebámultam a barna folyadékba, majd kis
kortyokban inni kezdtem.
- Mi történt, Lizzy? –
mosolygott rám Katya és ő is töltött magának kávét. Leültünk a fal mellé
elhelyezet székekre és beszélgetni kezdtünk. Alig ültünk ott tíz perce, mikor a
hangosbemondóból egy csengőszerű hang szólalt meg. Rögtön megtudtam, hogy ez
azt jelenti, fél óra múlva kezdődik az óra.
Az egyenruhám igazgatva
lépdeltem az iskola épülete felé Lili mellett, akinek a másik oldalán az ukrán
szobatársunk battyogott. A vállamon ott lógott a fekete táskám, ami színben
pont passzolt a szettemhez. A piros, kockás szoknyával, fehér inggel és a
fekete nyakkendővel még megbékéltem, de a térdzokni valahogy nem akart úgy
állni rajtam, ahogy én akartam. De legalább a cipő szabadon választott volt.
Ahogy láttam a legtöbb lány ugyancsak tornacipőt viselt.
Bent leültem egy szimpatikus
padba az ablak mellé, aztán elővettem a táskámból egy könyvet. Legalább az az
anyanyelvemen volt. Már kezdett megfájdulni a fejem a sok akcentusos angol
szótól. A telefonom és a zenelejátszóm is tele volt magyar zenével, mindenféle
műfajból, hogy ha már nagyon meguntam az angolt, akkor tudjak egy kis hazai
szót is hallani. Bár néha én magam is kiejtettem pár magyar kifejezést,
ilyenkor pedig mindenki furcsán nézett rám néhány pillanatig, aztán minden ment
tovább a maga útján. Itt nem volt szokatlan, ha más nyelven szólaltál meg,
szerencsére, ami nagyban megkönnyíti a helyzetet. Igazából, mielőtt idejöttem,
attól féltem a leginkább, hogy mi lesz, ha kiröhögnek az akcentusom, kiejtésem
miatt, vagy ha nem jut eszembe pár szó. Elmondjam, mi történik, ha rosszul
mondok valamit? Semmi. Esetleg az anyanyelvi angolok mosolyognak, de amúgy
mindenki mást hidegen hagyja az eset. Ők is mondtak rosszul sok mindent, nem
harapják le a fejem ezért. Az évek alatt majd javul a kiejtés, a nyelvtan, a
szókincs.
Pár pillanat múlva Feliks ült
le a mellettem lévő helyre. Rá mosolyogtam, aztán visszamerültem a sorokba. Éreztem,
hogy felém hajol és beleles a lapokba. Aztán csalódott arcot vágott, mert
rájött, hogy nem érti, mi áll ott. Becsuktam a kötetet és felé fordultam. Csak
annyit kérdezett, hogy nincs-e honvágyam. A tekintetéből ítélve neki volt.
Sosem voltam egyedül távol egy hétnél tovább, de akkor is belföldön volt a
tábor. Ezen kívül még volt pár alkalom, mikor Lengyelországban voltam, de ott
is egynél több ismerős volt. Legközelebb pedig karácsonykor mentem haza. Az
még… három és fél hónap. Erre rögtön elszomorodtam. Túl sok idő. Eddig nagyon
bele se gondoltam, hogy ilyen sokáig leszek távol a családomtól. Lehunytam a
szemem és előrefordultam. Feliks a nevem suttogta és megsimogatta a hajam.
Őszintén, ekkor döbbentem rá,
hogy tényleg kijöttem Angliába tanulni. Eddig az izgatottság uralkodott rajtam,
de a második napra leesett ez is.
Egy középkorú nő rontott be a
terembe, egyik kezében egy csomó papírt tartott, a másikban meg egy kis
zacskót, tele kulccsal. A bent lévők egyszerre kapták fel a fejüket a tanár
érkezésére. Aki lihegve megállt a tanári asztal mögött és ránk mosolygott.
- Sziasztok! Alexandrina
Victoria Attwood vagyok, az osztályfőnökötök és tornatanárotok – ezután
felemelte a papírtömböt. – Tudom, még nincs mindenki itt, de aki a nevét
hallja, az jöjjön ide. Alfred F. Jones – olvasta fel az első fiú nevét, aki
felpattant a hátsó padok egyikéből és odarohant az asztalhoz. Így haladtunk
szépen névsorrendben. Mikor a nevem hallottam – a tanárnőnek valahogy sikerült
kiejtenie az Erzsébetet – odamasíroztam. A tanárnő is megkérdezte, hogy hogyan
szólíthat, aztán megkaptam az órarendem és a szekrényem kulcsát. Megköszöntem
és a papírt nézve visszamentem. Aztán összehasonlítottam Feliks-ével, miután ő
is megkapta. Az első pár óránk ugyanaz, utána változik.
Nemsokára az osztály hiányzó
része is befutott, az osztályfőnökünk pedig bemutatkozott ismét és kiosztotta a
maradék diáknak az órarendet és a kulcsot. Utána belekezdett a házirend
elmondásába.
Először az alapok, amik minden
iskolában ugyanazok. Utána kitért az öltözékre. A lányok kaptak két szoknyát,
emellé öt rövid és öt hosszú ujjú inget. A téli egyenruhákat majd októberben
kapjuk meg. A szoknya/nadrág és az ing kötelező. A többi: nyakkendő, blézer,
mellény, pulcsi, térdzokni viszont opcionális. Ennek örültem, mivel a zoknival
nem lettünk jó barátok. De ahogy a többi lány láttam, ők se. A felsőbb éveseken
sem láttam, az újoncok, köztük én, pedig rángatták, állandóan megigazították,
meg ilyenek. Utána kitért az oktatási rendszerre.
- Szerintem észrevettétek,
hogy ez nem tipikus brit iskola. Ez is kicsit multinacionális. Négy éves,
általában tizennyolc éves korban végeznek itt a diákok. Mint tudjátok, van négy
kötelező tantárgy. Történelem minden nap lesz, matematika és angol heti
négyszer, testnevelés pedig háromszor. A napi óráitok száma csak rajtatok
múlik. Ahogy láttam, szinte mindenki legalább négy tantárgyat felvett. Ezekből
a kiegészítő tárgyakból is heti három lesz.
Hát igen. Én is, a táncon,
számítástechnikán és a latinon túl, még felvettem a művészettörténelmet és a
magyar történelmet. Ez utóbbin valószínűleg csak én leszek.
Ezt követte a mi
bemutatkozásunk. Névsorrendben mentünk. Először az az Alfred nevű srác pattant
fel ugyanolyan lendülettel, mint az óra előtt. Mind kiderült Amerikából jött,
addig New Yorkban élt és majd ő akar lenni a világ legnagyobb hőse, vagy ha ez
nem teljesül, akkor régésze. Ezen mindenki nevetett. Őt egy angol fiú követte.
Elsőre nem sok mindenkinek tudtam megjegyezni a nevét, de biztos voltam benne,
hogy előbb-utóbb sikerülni fog. Mikor hirtelen csend lett, rájöttem, hogy én
jövök. Lassan felálltam és az idő alatt átgondoltam, hogy mit is kéne mondanom.
- Héderváry Erzsébet vagyok –
mondtam angolul. – Magyarországról jöttem, Szegedről. Van egy bátyám, aki már
főiskolás. Már kiskorom óta érdekel a régészet és a történelem. Egy nap
szeretnék, ha nem is a világ, de a kis hazám egy híres régésze lenni – ezzel
leültem. A tanárnő rám mosolygott, aztán a következő diákra nézett.
- Magyarország legnagyobb
történésze leszel, Lizzy – nevetett rám Feliks. Rákuncogtam, aztán a vigyorgó
olasz fiúra néztem, aki épp beszélt.
Az első óra után mindenki
személyesen is bemutatkozott mindenkinek. Hozzám egy osztrák fiú lépett oda
először. Látszott rajta, hogy nem átlagcsaládból származott, már az aurája is a
méltóságot sugározta. Azon sem lepődtem volna meg, ha kiderül, hogy köze van a
Habsburgokhoz. Kíváncsian nézett rám a szemüvege mögül, a barna szemek mintha
megpróbáltak volna feltérképezni, bár engem gyakran félreismertek azok, akik
elsőre ítéltek. Oldalra fésült hajában egyetlen tincs megmakacsolta magát és
elvált a többitől. A jobbját nyújtotta felém, amit talán kicsit erősebben
szoríthattam meg, mert kikerekedett a szeme. Megvontam a vállam, de közben
mosolyogtam. A neve Roderich Edelstein volt. Megtudtam, hogy Bécsben él és
valami nemzetközi magániskolába járt ott, ahol angolul tanultak már a
kezdetektől fogva. Mondjuk ebben volt is valami, nem is éreztem a hangján
akcentust. Számára valószínűleg fülsértő lehetett a kiejtésem, de volt benne
annyi tisztelet, hogy ezt nem tette szóvá, néha pedig ki is segített, ha nem
jutott eszembe egy-egy szó. Kedves volt, nem tűnt elkényeztetettnek ahhoz
képest, hogy az első szó, ami róla eszembe jutott az arisztokrata volt.
Amint elléptek Roderich-től az
az olasz srác pattant oda elém és mutatkozott be, akit reggel is láttam
Antonio-val és azzal a másik olasszal. Végig vigyorgott, mintha úgy maradt
volna az arca. Aranyos volt! Azt hiszem még egy ember látványától se akartam
minden áron nevetni, de neki sikerült ezt elérni. Hatalmas mézszínű szemei tele
voltak élettel, ahogy konkrétan pattogott ott előttem.
- Ciao, bella! A nevem
Feliciano Vargas, de szinte mindenki Felinek szólít, piacere[1] – rázta meg a kezem. – Hogy szólíthatlak?
- A Lizzy megteszi –
mosolyogtam rá. Virulva bólogatott, aztán körülnézett.
- Olyan sokan vagyunk. Lehet,
meg sem tudom jegyezni a neveket – sóhajtotta kicsit halkabban. Aztán újra
vidám lett egy szempillantás alatt. – Remélem, jó osztály leszünk. Ve~!
- Én is remélem – feleltem,
aztán elindultam vissza a helyemre, mert a tanárnő bejött.
Levágtam magam a padomba és
vártam, hogy mi jön ezután. Az ofő bekapcsolta a terem elejében lévő
digitáblát. Ott azonnal felvillant a suli oldala. Ujjával rábökött a
digitálisnapló feliratra és magyarázni kezdte, hogy a lapon, amit kaptunk,
rajta az órarenddel és a szekrényünk számával, még rajta van a digitálisnapló
jelszava és felhasználóneve is. A jelszót nem lehetett megváltoztatni. Arra
kért minket, hogy küldjük el a jelszót és a nevet is szüleinknek, hogy lássák,
hogyan alakulnak a jegyeink. Az osztály egy emberként bólintott. A táblán ekkor
a minket tanító tanárok nevei jelentek meg. Leírhattuk, ha akartuk, de nem volt
kötelező. Én inkább lefirkantottam, mert a nevek megjegyzésével sosem voltam jó
barátságban, legalábbis akkor, ha nem történelmi személyek…
A padomon egy papír landolt,
mikor a tanárnő elfordult. Széthajtogattam a fecnit, és még meg se néztem az
írót, de már felismertem Feliks gyöngybetűit. Azt kérdezte, milyen klubokat
akarok megnézni? Válaszul csak egy nem tudom-ot írtam. Lebiggyesztett ajkakkal
nézett rám. Nem erre a válaszra számított. Általában mindig volt egy kész
tervem, de ez az új hely valahogy minden önálló gondolatot eltűntetett.
Elfelejtettem az igazi Héderváry Erzsébetet elrángatni Szegedről…
A következő órán a tanárnő
kiosztotta a klubok listáját, és hogy melyik teremben találjuk. Mondott pár
szót a kiemelkedőbb szakkörökről, leginkább a sportokat említette. Úszás,
atlétika, foci, mindenféle. Kiderült, hogy a kluboknak nincs tanár vezetője,
mindegyiknek csak diák tagjai vannak. Havonta egyszer megnézik, hogy minden
rendben megy-e, de ezen kívül ránk bízzák a dolgot. Ha kell pénzzel is
támogatják a klubot, de csak akkor, ha tényleg olyan, ami érdemes rá. Itt a
főzőklubot és a természetjáró klubot említette. Utóbbihoz néha tanárok is
csatlakoznak, főleg ha tényleg egy említésre érdemes helyre mennek.
A negyedik és egyben a nap
utolsó óráján az év rendjéről volt szó. Hogy milyen ünnepségek, szünetek,
szünnapok vannak. Elmondta még azt is, hogy a városba ki lehet menni
ebédszünetben is, de ezen kívül csak délután, a tanítás után, máskor nem. A
szünnapokra más dolgok vonatkoznak. Vannak egy napos szünetek, ilyenkor
mindenféle rendezvény van a sulin belül, de leginkább szabadfoglalkozás van.
Aztán vannak a hosszabb szünetek, számra pontosan négy: őszi, téli, tavaszi és
nyári. Ezek közül kettő, mikor kötelező hazamenni: a téli és a nyári. Bár
szerintem akkor senki sem maradna itt. Összevigyorogtunk Feliks-szel, mert mi
nyárra már lefixáltunk egy Varsói találkát. Már előre vártam a nyarat.
Órák után elkezdődtek a
klubok. Antonio mondta, hogy az első nap mindig csak négy óra van megtartva,
hogy utána mindenki reklámozhassa a maga klubját. Amint leértünk az elsőre,
letámadott minket egy srác, mondván, csatlakozzunk az ő klubjához. Hátrahőköltem,
kicsit neki is ütköztem Lilinek, aki a vállam fölött nézett a fiúra. A kezünkbe
nyomott egy szórólapot és már ment is tovább riogatni a többi elsőst. Megakadt
a szemem az egyik ajtón lévő plakáton. Úszó klub. Vigyorogva léptem be, azonban
egy kicsit lehangolódtam, mert senki se volt bent. Már épp mentem volna ki,
mikor egy alak esett be az ajtón. Szó szerint. Elterült a földön, de egy
pillanaton belül fel is pattant és a jobbját nyújtotta felém.
- Jett vagyok az úszóklub
elnöke és egyben egyetlen tagja – a mondat végén furcsa fintor ült az arcára.
Összevontam a szemöldököm.
- Lizzy vagyok. Hogy-hogy csak
egyedül vagy? – kérdeztem, mire megvonta a vállát.
- Van egy sportklubunk, foci
klub és egy pár labdajátékos klub is. Az úszás kevesebb embert vonz – bökött
hátra a folyosó felé. – Ez lenne a harmadik év, hogy egyedül edzek.
Reménykedtem, hogy idén megnyerek magamnak pár elsőst, szóóóóval – vigyorgott.
– Csatlakozol vagy bevágjalak a medencébe? – vonja fel a szemöldökét. Úgy
tettem, mintha elgondolkoznék, de végül a kezemet nyújtottam a kezében lévő
listáért. Örömujjongásban tört ki, mikor odafirkantottam a nevem az övé alá.
Azzal küldött el, hogy edzés minden szerdán, háromtól. Szóval ne késsek, vagy
különben... Nevetve ráztam meg a fejem, aztán kimentem a folyosóra. A lányok
eltűntek, de Feliks rögtön belém karolt és tovább rángatott a folyosón. A
lelkemre kötötte, hogy segítsek neki is találni legalább egy klubot.
Fél órával később csalódottan
ült le az egyik padra és a tenyerébe támasztotta az állát. Megsimogattam a
vállát és kértem, hogy ne adja fel. Csak rosszkedvűen sóhajtott egyet, közben a
földet bámulta, zöld szeme szomorúan csillogott; az egyenruhája nyakkendőjét
piszkálta. Megböktem a vállát, jelezve, hogy fejezze be. Hová lett az én
Feliks-em? Próbált elfojtani egy mosolyt, bár a tekintete elárulta, hogy
annyira nem bánkódik, mint mutatja. Eszembe jutott valami: itt nincs dráma
szakkör? Amilyen jelenetet lenyomott néha a kamerában, el tudom képzelni valami
olyasmi szerepben. Felálltam és velünk szemben lévő hirdetőtáblához léptem,
rajta az összes klub plakátjával. Elbújva, de megtaláltam, amit kerestem.
Megragadtam a fiú karját és elkezdtem vonszolni a folyosó vége felé, az utolsó
terembe. Belöktem az ajtón és hagytam, hogy elbeszélgessen a bent lévőkkel. Én
addig elindultam vissza, hogy átnézzem a többi szórólapot, hátha találok még
valami érdekeset.
Az egyik ajtó azonban pont
előttem nyílt ki, és sikeresen bele is ütköztem. Az orromra szorított kézzel
néztem fel. Felszaladt a szemöldököm a lilás-kékes szemek láttán. Az első
gondolatom, hogy hogyan lehetséges ilyen szemszín? A valaki írisze vörösből
ment át lilába, majd kékbe. A második pedig, hogy fáj az orrom. Ő is megemelte
az egyik szemöldökét a nézésem miatt. Az a srác, akire Antonio ráugrott, az
albínó az ebédlőből.
- Bocsánat, jobban is
figyelhetnék – motyogtam és elvettem az orrom alól a kezem. Néhány vércsepp
csillogott a bőrömön. Nagyszerű. Csak én lehetek olyan ügyes, hogy lefejeljek
egy ajtót már az első napon.
- Entschuldigung[2]! – mondta
németül egy zsebkendőt nyújtott át. – Ha vársz egy percet, akkor hozok jeget. A
homlokod is elég piros – motyogta angolul és végigsimította a helyet, amit
megütöttem. Éreztem, hogy a vér az arcomba fut, ami nem volt túl jó, tekintve,
hogy már így is vérzett az orrom. Ledobta a táskáját a földre és már ott sincs.
Ha azt mondta, hogy csak egy percet kér, nem túlzott, mert nem sokkal később
már előttem állt, kezében egy jéggel teli ruhával. Finoman a homlokomnak nyomta
az anyagot, közben kissé megemelte az állam. Így álltunk pár percig, míg a
kendőben lévő jégdara, amit valószínűleg a másik folyosón lévő automatából
szedett, el nem olvadt. Halkan megköszöntem a segítségét, mire bólintott. A
folyosó végén ekkor kinyílt egy ajtó, mire ellépett tőlem. – Rendben leszel? –
kérdezte már másmilyen hangon, mint ahogy az előbb beszélt. Értetlenül
bólintottam. Felkapta a táskáját a földről és elindult, közben hátra se nézett.
Még akkor is az ezüstösen szőke haját bámultam, mikor eltűnt a kanyarban.
- Lizzy – ugrott hátulról a
nyakamba Feliks. Azonnal észrevette a véres zsebkendőt. – Pár percre se
hagyhatlak magadra, mert nekimész valaminek? Ejnye, Héderváry – mondta a
vezetéknevemet furcsa kiejtéssel, mire felnevettem. Az orrom és homlokom
azonnal belefájdult. Azonnal tudni akarta, hogy mi történt. Rövid történet:
sétáltam, elbambultam, lefejeltem egy ajtót. Összehúzza a szemöldökét, ajkain
gúnyos mosoly ült. Már ekkor közöltem, hogy egy rossz szó és... De nem bírta
ki. Gonoszan és hangosan röhögni kezdett, mire több ajtó is kinyílt a folyosón,
a csendet felváltotta az értetlen mormogás. Köszi, Feliks!
- Tök jó idő van – nyújtózott
a lengyel, mikor kimentünk a teraszra. Helyeslően hümmögtem és a korlátra
könyököltem. – Annyira kíváncsi leszek erre az osztályra – ült le mellém, hátát
a falnak vetette.
- Érzem, hogy jó lesz ez –
mosolyogtam magam elé. Felnézett rám, és vigyorogva megütögette a lábam, aztán
közölte, hogy hülyén áll a térdzokni, mire a combjába rúgtam. Felkiáltott, a
következő pillanatban pedig felpattant és fenyegetően nézett rám. Összevonta a
szemöldökét, az ujjait próbálta ropogtatni fenyegetése jeléül. Nem igazán jött
össze. Csípőre vágtam a kezem és vártam, hogy támadjon, de mikor látta, nem
rettentem meg, inkább hagyta a támadást a fenébe és nekidőlt a korlátnak, arcát
az ég felé fordította. Odamentem mellé és lenéztem az udvarra, ahol két
osztálytársam marta egymást. Egy nap alatt megtalálták a közös hangot.
Mindketten angolul ordítottak, szóval valószínűleg a brit és az amerikai fiúk
voltak. Nevetve vettem elő a telefonom és készítettem egy képet. Az
osztályfőnök mesélte, hogy az utolsó év végén minden osztályról készül egy
videó az addigi évek képei és videói alapján. Az ilyeneket is bele kell tenni.
- Lizzy, mi querido[3]–
vigyorgott az ajtóban Antonio, mellette az a srác állt, akit az egyik
osztálytársam testvérének tippeltem. Igazam is volt, mert Feli ott állt
mögöttük és vigyorogva integetett nekünk. Mindhárman kiléptek a teraszra és
odajöttek hozzánk. Még mindegyikük az iskolai egyenruhájában volt, de már nem
érdekelte őket teljesen, hogy hogy áll rajtuk. – Lizzy és... izé...
- Feliks – segítette ki
gúnyosan vigyorogva a lengyel. A spanyol srác csak intett és a mellette álló
olasz vállára csapott, akinek erre megrándult az arca, nem sok tartotta vissza,
hogy rárivalljon. Zöldesbarna szemeiben megcsillant egy enyhe düh, kezeit is
ökölbe szorította. Szép lett volna, ha helyben gyomorszájon vágja a másikat.
- Ez a született kedvesség itt
Lovino és... ahogy látom Feliciano-t már ismeritek – intett a fiatalabb olasz
felé, aki hevesen bólogatott, majd mondta, hogy egy osztályba járunk. Lovino
megforgatta a szemét és lelökte magáról az osztálytársa kezét, mire az
felnevetett.
- Ne légy már ilyen,
Fratello[4] – mosolygott az öccse, és
odalépett mellénk. – Bocsi, mindig ilyen azokkal, akiket nem ismer – vonta meg
a vállát, aztán megigazította az egyik övtartójára kötött fehér kendőt.
Elmosolyodtam a tárgy láttán, azonnal a fehér zászlók jutottak eszembe, amiket
akkor szoktak lengetni, ha megadják magukat. Feli nem is tűnt túl harcos
természetnek, állandóan mosolygott, mindenkivel kedves volt eddig.
- És azokkal is, akiket ismer
– kurjantotta valaki mögöttünk, mire az idősebb olasz tekintete elborult és
dühösen fordult meg, hogy aztán beintsen a beszólogatónak.
- Bekussolhatsz, csigazabáló!
– sziszegte, mire az ott álló szőke hajú fiú felnevetett. Letépett az ajtó
mellett álló rózsabokorról egy virágot és az ujjai közt forgatva azt lépkedett
felénk. Ábrándos tekintettel nézte a növény szirmait, közben beszélt.
- Jaj, ne légy ilyen, Lovi –
rázta bánatosan a fejét, aztán ránk emelte kék szemeit. Vigyor, az a tipikus
mindentudó vigyor húzódott az ajkaira és a spanyolra nézett, aki alig láthatóan
bólintott. Mi volt ez a nézés? A fiú hirtelen meghajolt előttem és a kezét nyújtotta
felém. Megilletődve pislogtam a többi srácra, akik mutatták, hogy nyújtsam oda
a kezem. Azt tettem, mire egy csókot nyomott a kézfejemre. Azonnal beugrottak a
17-18. században játszódó filmek, ahol így üdvözölték a hölgyeket. Az ajkamba
harapva pirultam el. – Örülök, hogy megismerhetem, ma chérie[5] – kacsintott fel rám. Felegyenesedett és a
kezembe adta a virágot, amit letépett. – Drága espagnol[6] barátom már mesélt Önről – pillantott Antonio
felé, aki hevesen bólogatott. – Francis Bonnefoy vagyok Franciaországból...
- Khm... a középkori
Franciaországból... khm – köszörülte meg a torkát a spanyol, mire összehúzta a
szemöldökét.
- Attól még, hogy udvarias
vagyok, nem a középkorból jöttem. Különben is, tudhatnád, hogy 18. század már
nem a középkor – igazította meg az inge fölé vett elegáns zakót. A másik
felnevetett és közölte, hogy csak vicc volt. A francia gúnyos mosollyal az
arcán bólogatott, majd hátrasimította szőke haját. – Lizzy, szívesen látunk a
főzőklubban, ha szeretsz főzni – mosolygott rám.
- Lö az a klüb, ami nhem shok
thagot számlál, cshak az idhiotákat – játszotta a franciát Lovino szörnyű
műakcentussal. Akaratlanul is felnevettem, mire Francis egy kissé sértődött
pillantással jutalmazott. Antonio átölelte az olasz vállát, akinek a szemében ismét
megcsillant az üthetnék érzése.
- Ez hiba volt, elmondja
Sadiq-nak, aki jól leüt – nevetett, mire Lovino csak legyintett, mintha azt
mondaná, hogy jöjjön csak, ha mer. Ahogy láttam az évnyitón, szerintem merne.
- Ve~, Fratello, ne légy már
ilyen – csóválta a fejét Feliciano, de az ő szája sarkában is megbújt egy kis
vigyor. Feliks arcán pedig egyenesen tündökölt a mosoly, oké, kicsit gúnyos
volt, de amúgy boldognak tűnt. És nem ütközött ki rajta a félelme se, amit az
ismeretlenek iránt érez.
Feliks először megszólalni sem
mert, mikor találkoztunk, csak hebegett valamit lengyelül. Másnap már valami
értelmes angol szót is kinyögött, hogy én is értsem, de nagyjából három nappal
később jutottunk el oda, hogy rendesen beszélgettünk. Sokat fejlődött ilyen tekintetben.
Bár az is lehet, hogy először próbálja tartani magát és csak később üt ki rajta
a dolog. De egyelőre rendben volt.
Hirtelen Feli pattant oda
mellém és mosolygott rám, miközben megkérdezte, hogy milyen plusz tárgyakat
vettem fel. Felcsillant a szeme a latin hallatán. Azt mondta, a nagypapája
anyanyelvi szinte beszéli és ő is szeretné tudni. Bólogattam, majd elmondtam az
én okom is, ami egyáltalán nem volt olyan érdekes: érdekel. Nevetett, mert
szerinte ez sokkal jobb motiváció, mint az övé. Felült mellém a korlátra és
kérdezgetni kezdett Magyarországról. Hirtelen azt se tudtam, mivel kezdjem.
Ahogy láttam, leginkább a kaja érdekelte. Felvetette, hogy csatlakozzak a
főzőklubhoz és akkor megkóstolhatja a magyar ételeket. Felnevettem. Végül is
nem rossz ötlet. Francis is helyeselt és közölte, hogy másnap úgyis az orrom
alá nyomja a szakkör névlistáját és ha kell, akkor aláhamisítja. Ha pedig a
nevem ott van, akkor kénytelen vagyok járni, mert különben igazolatlan.
Legyintettem, hogy úgyis aláírom.
- Sziasztok – ültem le a
lányokhoz vacsoránál. Rám mosolyogtak és rögtön rátértek a lényegre: milyen
klubba iratkoztam be eddig. – Úszó- és beígérkeztem a főzőklubba is. Ti?
- Van itt természetjáró klub.
Hétvégénként mennénk! Olyan jó lesz – vidult Lili és piszkálni kezdte a hajában
a szalagot. Elgondolkozva nézte a plafont. – Meg még volt pár, ami esetleg
érdekelne, de... még nem vagyok bennük biztos. Majd a hét folyamán megnézem.
- A természetjáró klub nekem
is tetszett. Meg a kórus klub is. Lehet, oda csatlakozom – mosolygott.
- Nektek hogy tetszett a suli?
– kérdeztem. Azonnal fecsegni kezdtek, hogy imádják, mindenki olyan kedves,
sokkal jobb, mint az általános iskola volt. Helyeslően bólogatok végig, mert
teljes egészében igazuk volt. Az asztalon heverő telefonom világítani és
rezegni kezdett. Anya volt. Gyorsan bocsánatot kértem, majd kirohantam a kantin
teraszára.
- Szia! – köszöntem bele. Jó
volt újra magyarul beszélni. Anya halkan nevetett, de hallatszott a hangján,
hogy szomorú. Az én ajkaimra is bánatos mosoly ült. – Mi újság van otthon?
- Ugyanaz, mint eddig is. A
bátyád üzeni, hogy fel fog hívni kicsit később. Na, de mesélj, milyen volt az
első két nap? – kíváncsiskodott. Gyorsan elmeséltem neki az évnyitót, a
körbevezetést, a segítőkész spanyolt, az ajtólefejelést, Feliks fogadalmát,
hogy minden nap piszkálni fog. Csak nevetett, főleg az utolsó kettőn. Hirtelen
halkult el a hangja, helyette egy férfi szólt a készülékbe.
- Milyen spanyol fiú?! – apa
szinte kiáltotta ezeket a szavakat. Gyorsan megmagyaráztam, hogy csak segített
felvinni a cuccom. De ahogy éreztem, nem nyugtattam meg. – Vigyázz a srácokkal,
Bogaram!
- Apa, a diákok kilencven
százaléka fiú – csóváltam a fejem. Kicsit kiakadt, hogy ezt ő miért nem tudta.
Hát, igen. Ő már így se akart elengedni, hát, ha még tudta volna, hogy alig
vannak lányok... – Szeretlek, Apuci, jó éjt! Add át anyának!
- Jaj, ezt most miért kellett?
– kacagott anyu. Mormogtam valamit arról, hogy valamikor úgyis megtudta volna
az igazságot. – Azon gondolkodtam, hogy mikor küldjük el a téli ruháid...
- Öhm, télen?
- Novemberben is
rövidnadrágban fogsz rohangálni? – tette fel a költői kérdést.
- Ennyi srác között, miért is
ne? – feleltem. Halk sóhaj volt a válasza. – Szeretlek titeket.
- Mi is téged! Jó éjt! –
köszönt el, majd kinyomta. Vettem egy mély levegőt és kifújtam, csak azután
engedtem le a kezem, amiben a mobilt szorongattam. Megfordultam és halkan
felsikkantottam, mikor megláttam az ajtó mellett álló árnyat. Oké, nem árny
volt, hanem egy diák, de egész addig észre sem vettem. A hangom hallatán ő is
megugrott és letolta a fejéről a fejhallgatóját. Az a srác volt, aki jeget
hozott a homlokomra. Kérdő pislogott rám, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam
egyet. Összevonta világosszőke szemöldökét.
- Jól van a homlokod és az
orrod? – kérdezte halkan. Csak bólintani tudtam. – Akkor jó – ezzel visszatette
a fejére a fejhallgatót és visszamerült a dalba, amit ezután olyan hangosra
vett, hogy onnan is hallottam, ahol álltam. Valami német szövegű zene volt.
Elmentem mellette, vissza a kantinra, de még mielőtt beléptem az ajtón, láttam,
hogy mosoly húzódik az ajkaira.
Bent a lányok már csak rám
vártak, a diákok száma is lecsökkent. Lili az asztalra könyökölve ásítozott,
közben ő is a mobilját szuggerálta, mellette Katya pedig üzenetet írt.
Lehuppantam melléjük, mire mindketten rám emelték a szemeiket. Az ukrajnai lány
azt kérdezte, én miért nem tűnök olyan álmosnak, mint ők. Halkan nevettem és
gyorsan megettem a vacsorám maradékát, hogy mehessünk fel. Nem volt igaz, hogy
nem voltam álmos. Szerettem volna végre aludni és a honvágy is elfogott a
szüleim hangja hallatán. Lehunytam a szemem és lepillantottam a telefonomra.
Anya azt mondta, a bátyám is hívni fog nemsokára.
Ez a hívás pont a szobánk
előtt állva futott be. De ezzel egy időben Lili telefonja is megrezdült.
Intettem, hogy lemegyek sétálni. A lépcsőn lefelé menet elhúztam az ujjam a
kijelzőn és a fülemhez emeltem a készüléket. Jó volt a testvérem hangját
hallani. Azonnal az időjárás felől érdeklődött, mert szerinte otthon rohadt
meleg volt aznap. Nevetve mondtam, hogy itt kellemes a klíma.
- Na, elmondtátok már apának,
hogy abba a suliba soooookkal több fiú jár, mint lány? – kérdezte jókedvűen.
Felnevettem és eljátszottam neki a beszélgetést apával. Fuldokolva kacagott,
szinte megjelent előttem a kép, ahogy a szájára szorított kézzel ül az ő
koliszobájában, a lakótársa pedig felvont szemöldökkel figyeli őt.
- Kicsit kiakadt. Szerintem ki
kel szöktetni otthonról a téli szünet végén – mondtam a telefonba. Ismét
felhangzott a nevetése. A hívás ára miatt rövidre fogtuk, de megígérte nekem,
hogy karácsonyra segít kipótolni a pénzem, hogy vehessek laptopot és ezáltal
legyen Skype-om is, mert egész addig anya gépét használtam, ha netezni akartam.
Ezután még sétáltam egy kicsit
a suli területén, kimentem egész a kerítésig, ahonnan láttam a város fényeit.
Szép volt, ezt pedig csak tetézte a zeneszó. Zeneszó?! Megperdültem és keresni
kezdtem a hang forrását. Halkan lépkedtem a kis park fái között, majd
megtorpantam, mikor megláttam valakit a szoborösvénynél – amit másnap
terveztünk megnézni. Az egyik talapzat előtt ült, kezében egy gitárt tartott,
halkan pengette a húrokat, közben dúdolgatott. A fiú haja ezüstszínűnek tűnt a
holdfényben. Már megint az a német srác! Most már tényleg tudni akartam, ki
lehet.
____________________________
[1] piacere - örvendek (olasz)
[2] Entschuldigung - Elnézést, bocsánat (német)
[3] mi querido - kedvesem (spanyol)
[4] Fratello - (idősebb) fiútestvér, itt: Bátyó (olasz)
[5] ma chérie - kedvesem (francia)
[6] espagnol - spanyol (francia)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése