Újra itt vagyok egy szép szóval is kurvahosszú fejezettel. 😆 Remélem már mindenki várja az év végét, mert én nagyon!
Jó olvasást kívánok mindenkinek, aki erre jár és beleolvas a történetembe! És mindenkinek kitartást az utolsó pár héthez a suliban (aki még oda jár)!
-------------------------------------------------
Forrás |
Másnap
reggel azzal a céllal keltem, hogy megtudom, kinek hála tört be majdnem a
fejem. Mert már találkoztunk párszor, de a neve még mindig kérdéses számomra.
Tudni akartam, ki azoknak a lilás szemeknek a tulajdonosa. Nem sok dolgot
tudtam róla, csupán hogy német (vagy osztrák, vagy svájci, vagy liechtensteini,
vagy tudomisén), Antonio egyik
haverja, és hogy hogy néz ki. Ennyi. Tényleg meg szerettem volna neki köszönni
a segítséget és megkérdezni, hogy mit játszott előző nap, mert tetszett a
dallama.
Mielőtt még
bárki azt gondolná, azért akarom megkeresni, mert jó pasi és nem lenne rossz
összejönni vele, az téved. Senki se gondoljon rosszra! Oké, az biztos, hogy
jóképű, de megígértem magamnak, hogy nem fogok már az első hónapokban
összejönni valakivel. (Ezzel most szerinted, kedves Olvasó, magamat próbálom
meggyőzni vagy Téged?)
Megráztam a
fejem, aztán visszatértem a reggeli készülődéshez. A hajamat megpróbáltam
kibontani az estére kötött kontyból, aztán próbáltam nem visítani a
fájdalomtól, mikor a hajgumi beragadt a tincsek közé. Felkaptam a hajkefémet az
asztalról. Kezdődhetett a reggeli kedvenc procedúrám.
Míg vártam,
hogy a lányok felkeljenek, el-elmerültem a gondolataimban. Hol az osztályon
gondolkoztam, hol visszakanyarodtam Magyarország felé, az ottani életem
elemezgettem. Tény, ami tény, hiányzott a kis országom, a nyelv, anya főztje.
Még a szomszéd idegesítő csivakarcsa
is, amit a vizslánk egyszer majdnem meg akart enni ebédre… Főleg a napot
hiányoltam. Itt az ég szinte mindig borongós, állandóan a felhőket vizslatom,
attól rettegve, hogy pont akkor kezd el esni, mikor nem tető alatt vagyok. Két
esernyőt is hoztam magammal, egyik a sulis szekrényben van, a másik a
táskámban. Lili meg is jegyezte, hogy elővigyázatos vagyok, mire elvigyorodtam
és közöltem vele, majd egyszer megköszöni, hogy ennyire nem szeretek elázni.
Apropó Lili, szegény lány hét óra körül ébredt fel a telefonja csipogására,
aztán vissza is bújt a meleg takarók alá. Mellette Katya nyújtózkodva ült fel,
aztán mosolyogva körülnézett. Egy pillanat alatt kipattant az ágyból,
lerángatta az egyenruháját a vállfáról, megkereste a törülközőjét és a
tusfürdőjét és elindult a fürdőbe. Amíg ő zuhanyozott én megpróbáltam
felkelteni a liechtensteini lányt, de azt alig lehetett kirángatni az álmai közül.
Katya pár perccel később vissza is tért, így már ketten imádkoztunk a
társunknak, hogy keljen fel, mert elkésik. Ez megtette a hatását. Lili
villámsebességgel rohant tusolni és fogat mosni, majd kapkodta magára a ruháit.
Kérte, hogy gyorsan csináljam meg a haját, míg ő átnézte az órarendet és
hangosan felolvasta, hogy mivel kezdünk. Történelem, mint ezután majd mindig.
Még utoljára megigazítottam a hajában szalagot, aztán felkaptam az előző nap
kapott kis rózsát és a fülem mögé tűztem egy hullámcsat segítségével.
Mindhárman felkaptuk a táskáinkat és a tornazsákjaink és elindultunk lefelé a
kantinhoz.
Leültünk a
tegnapi asztalhoz Feliks-ék mellé. A lengyel fiú is álmosan meredt maga elé, a
mellette ülő pedig kedvetlenül piszkálta az ételét. A két srác reggele se
indult rózsásan. Mindketten sóhajtottak egyet, mikor köszöntünk és
megkérdőjelezték, hogy ez a reggel miért is jó. Ebben igazuk volt, tényleg
fáradtak voltunk már ekkor. Talán az angliai borongós idő nyomta ránk ennyire
bélyegét.
Maga az
osztály hangulata is lapos volt, a legtöbbeken most ütött ki az időeltolódás,
az osztálytársaim nagytöbbsége álmosan borult a padra, még beszélgetni se sokan
beszélgettek. Feli intett nekünk egyet, mikor beléptünk, de aztán ő is
visszamerült a pihenésbe. Leültem a helyemre és bámulni kezdtem ki az ablakon.
Figyeltem, hogy az egyik osztály, akiknek az első órája tesi, bemelegítenek a
füvön. A nyitott ablakon át behallatszott a nevetésük. Ők biztos nem voltak
fáradtak, már hozzászoktak az itteni időhöz. Kerestem közöttük valaki
ismerőset, de nem igazán találtam, csak Jett-et az úszóklubból.
Sóhajtva
fordultam előre, mikor kinyílt az ajtó. Egy mosolygós, harmincas évei közepén
járó nő lépett a terembe. Letette a könyveit az asztalra, aztán csípőre tett
kézzel nézett végig az osztályon. Húsz álmos szempár tekintett rá vissza, míg ő
az ajkait ütögetve gondolkozott, hogy hogyan is dobhatná fel a csapatot.
Kisimította rézszínű haját a szeméből, majd a táblához lépett.
-
Üdvözöllek titeket a W Akadémián. Valószínűleg a tanáraitok közül velem fogtok
a legtöbbet találkozni – mondta, hangja dallamos volt. – Ms. Elizabeth T.
Anderson vagyok, történelem és angol irodalom szakos tanár. Ejtenék pár szót
magamról, aztán szeretném, ha mind bemutatkoznátok. Honnan jöttetek, esetleg van-e
valami, amit nagyon fontosnak találtok magatokkal kapcsolatban? Szóval:
Londonban születtem, odáig vagyok az angol történelemért, az irodalomért, a
divatért. Nem vagyok férjnél, talán mondhatom magam karrierista nőnek. – ült
fel az asztalra kacagva, aztán az ajtó felöli padsor első emberére nézett.
Annak kikerekedett a szeme, aztán azt morogta, hogy miért mindig ő kezdi.
Hátrébb az egyik fiú ezen felnevetett, mire egy gyilkos pillantás volt a
válasz. Kezdődhetett a tegnapi nap ismétlése.
Aztán a
tanárnő egy szót írt fel a táblára: őskor. A kérdés: kinek mi jut róla eszébe?
Kezek erdeje lendült fel, senki se lapított vagy húzta a száját, mint az előző
osztályomban. Egyre szaporodtak a táblán a szavak, míg Ms. Anderson feladta és
közölte, hogy ez több, mint amire számított. Boldogan jelentette ki, hogy mióta
itt tanít egyetlenegy osztály sem mondott még ennyi mindent.
Óra után
mindenki nevetgélt, láthatóan felvillanyozódtunk a történelem órától. Mindenki
beszélgetni kezdett valakivel, akivel talán még egy szót sem váltott addig.
Katya Feliks másik szobatársával, a két méter magas orosz fiúval beszélgetett.
Mindenki megtalálta valakivel a közös hangot, ki így, ki úgy. Mert, ahogy
elnéztem az angol és az amerikai osztálytársam... Szerintem közöttük még lesz
harc bőven. Feli egy magas, szőke fiúval beszélgetett. Eléggé ellentétnek
tűntek egymás mellett állva, de a mosolyukból ítélve jól el voltak. Lili
ücsörgött csak egyedül előttem. Azonnal ott teremtem nála, mikor észrevettem
ezt. Rám mosolygott, de aztán lassan kiült az arcára a szomorúság. Nem kellett
megkérdeztem, rá volt írva, hogy miért lett letört: honvágy.
Felvetettem
neki egy ötletet: esetleg holnap órák után végignézünk egy csomó klubot, utána
kimegyünk a városba körülnézni. Azonnal felcsillant a szeme, hevesen bólogatni
kezdett, aztán megölelt. Körülnéztem, hogy kit hívjunk még magunkkal. Végül
fogtam magam és kiálltam a tanári asztal elé. A számba vettem a mutató és a
hüvelykujjam és füttyentettem egyet, mire mindenki csendben maradt és felém
fordult. Rögtön rossz ötletnek gondoltam a dolgot, de már nem hátrálhattam meg.
Végignéztem a kíváncsi tekintetek erdején, aztán egy mély sóhaj után
belekezdtem.
- Nos, arra
gondoltam, hogy holnap délután elmehetnénk körülnézni a közeli városban.
Szerintem nem nagyon ismerjük és jó kis csapatépítő lenne. Na, valaki szeretne
jönni? – mosolyogtam, de csend fogadott. Mindenki vagy rám, vagy valaki másra
nézett. Ez tényleg nagyon rossz ötlet volt. Egy lemondó sóhajt hallattam, mikor
valaki hirtelen fellendítette a kezét és felkiáltott. Feliciano volt, ugyanaz a
széles vigyor ült az ajkain, mint eddig. Azt mondta, ő benne van. A mellette
álló fiú, ha egy kis unszolásra is, de feltette a kezét.
- Remek
ötret, Rizzy-chan[1] – mondta
az első padban ülő japán fiú. Megkönnyebbülten néztem, ahogy egyre többen
bólintanak rá az ötletre. Az egyik srác ekkor röhögve azt mondta, most majd a
város megismeri a mi kis osztályunkat, mire azt a visszajelzést kapta
valakitől, ha így fog ott is viselkedni, őt ki is tiltják onnan. Mindenki kacagott,
a két fiú pedig egymásra vicsorgott. Ugyanazok voltak, akik előző délután
egymást tépték. Tényleg jó barátok lesznek. Feliks-re néztem, aki felemelte a
hüvelykujját, jelezve, hogy ügyes vagyok.
A nap többi
részében azt beszéltük meg, hogy mikor találkozzunk, mit keressünk, nézzünk meg
és hasonlók. Valakik már egy kis listát is összeírtak a nap végére, mondjuk a
város nem volt túl nagy, szóval nem sok minden szerepelt a papíron.
Az órák jó
hangulatban teltek, mindenki élvezte a napot. Nagyon úgy tűnt, mindig ilyen
marad, bár szerintem mind tudtuk, hogy egyre nehezebb lesz.
Táncórán a
tornaterem egy kisebb szobájában ültem, unottan piszkáltam a tornacipőm
fűzőjét. Vártam, hogy jöjjön valaki, de egyre jobban azt éreztem, hogy egyedül
leszek. Milyen lenne már, hogy az év végi bemutatókon egyedül táncolok?
Elővettem a táskám egyik zsebéből egy régi százforintost. Ez volt az első
munkával szerzett pénzem, már ha a mosogatás öt éves fejjel annak számít. Azóta
ez a szerencsepénzem. Akkor se költeném el, ha már egy forintom se lenne.
Nekidőltem a falnak és fej vagy írást játszottam magammal.
Megszólalt
a csengő. Még mindig senki. Talán még a tanár se jön be, gondoltam keserűen.
Hirtelen
valaki kinyitotta az ajtót, mire összerezzentem. Egy huszonpár éves, vékony, fekete
hajú nő nyitott be. Rám mosolygott, mikor meglátott, majd csalódottan
körbenézett. Fintorogva motyogta, hogy ilyenek a fiúk. Felnevettem, de közben
bólogattam. Hát, igen. Ilyenek.
Leült velem
szemben és a jobbját nyújtotta felém. Isadora Dunchan, táncos. Kérte, hogy ne
szólítsam Miss Dunchan-nak, mert attól a falra mászik, csak simán az Isa is
megteszi. Elkezdte felvázolni a félév menetét. Az első hónap arról szól, hogy
megtanulunk pár alaplépést. Elmondása szerint idén keringőt akart tanítani, de így,
hogy egyedül vagyok, lehet, valami mást talál ki. Aztán elgondolkozott.
- Pedig meg
mertem volna esküdni, hogy két nevet láttam a papíron – ráncolta az orrát.
Ezt a
pillanatot választotta a másik társam, hogy beessen. Szó szerint (ő is). A szám
elé kaptam a kezem, mikor az osztálytársam, Roderich elterült az ajtóban.
Azonnal felpattantam és a kezem nyújtottam az osztrák fiú felé, aki pislogva
bámulta a cipőm orrát, majd felállt és az eséssel együtt elszállt méltóságát
próbálta összeszedni. Megigazította a szemüvegét és a nem létező szöszöket
próbálta leporolni a tornafelsőjéről.
- Elnézést
a késésért. Akit megkérdeztem, hogy hol van ez a terem, teljesen más irányt
mondott – hebegte zavartan. Isa felnevetett és neki is bemutatkozott.
- A
másodikosokat kérdezted? Azt hiszem, nekik van most testnevelésük.
- Igen. A
srác még német is volt, biztos nem hallottam félre – szabadkozott, aztán
rendbeszedte a haját is. Isa összecsapta a kezét, arca ragyogott az örömtől,
hogy mégis ketten vagyunk.
Először
megtanultunk pár alaplépést, csak zene nélkül. Sokat nevettünk, mert minden
második percben összeütköztünk Roderich-kel. A tanárnő azt mondta, ne nézzük a
lábunkat, de akkor jött csak az igazi káosz. Mindkettőnknek a balból jobb lett,
a jobból pedig bal. Szóval az óra végére sikerült négy lépést hibátlanul
megcsinálni. Hát igen, még van mit gyakorolni.
Isa
megnyugtatott minket, hogy a félév zárása majd a karácsonyi bulin lesz. Minden
évben kihúznak egy témát hozzá, idén az 1800-as évek vége lett. Ilyenkor
mindenki korhű ruhákba öltözködik és korhű zenére korhű táncot járnak. Ilyet
próbál most nekünk is megtanítani. Elvileg minden osztály megmutatja, hogy ő
hogy táncol, így mi egy kisebb előnyt tudunk élvezni, ha megtanítjuk a
többieknek. Bár így, hogy csak három lány van...
- Milyen
órád lesz? – kérdezte Roderich, mikor végeztünk. Előkaptam a zsebembe gyűrt
órarendet. Latin. Kicsit szomorúan nézett. Megtudtam, hogy neki szolfézs volt a
következő. Elmondta, hogy már kiskorától fogva hegedül és zongorázik, emiatt a
szolfézst is tudja, de muszáj, mert ténylegesen zenélni csak a második félévben
lehetne. A zeneóra nélkül pedig nem használhatná a suli hangszereit. A zeneklub
pedig heti egyszer édeskevés neki. Megértően bólogattam Még csak tizenöt éves,
de már két hangszer! Én sosem tudtam megtanulni semmilyen szeren, mert mindig
hamar feladtam. Utáltam is magam érte, de a zene valahogy nem az én világom.
Hallgatni szeretem, de előadni már nem tudom. Ezután elköszöntünk és ki-ki ment
a maga útján.
Ebben a teremben
már többen voltak, nem csak elsősök, hanem felsőbb évesek is. Elsőként
Feliciano kezdett integetni, hogy foglalt nekem helyet. Elmosolyodtam és
lehuppantam mellé. Az olasz fiú ódákat zengett rajzóráról, mert szerinte
fantasztikus volt. Nevetve hallgattam, ahogy elmesélte, milyen kedvesek a
felsőbb évesek, hogy miért jó, hogy csak alig tízen vannak... Látszott az arcán
az őszinte öröm, ahogy beszélt, utána megmutatta nekem a képet, amit rajzolt.
Leesett állal figyeltem a művet, amit ő firkának nevezett. Egy római légióst
ábrázolt teljes fegyverzetben. Rá is rivalltam, hogy ez neki firka, mire
felkacagott.
A latint
tanító tanár egy már őszülő férfi volt, arcán szigorúság látszott, ahogy
végigpásztázta a termet. Megkérdezte, hogy van-e olyan, akinek az anyanyelve a
spanyol, francia, portugál, olasz vagy román. Nem sokan tették fel a kezüket,
talán csak öten. A tanár folytatta: nekik könnyebb dolguk lesz. Lényegében
elmondta, hogy ezek a nyelvek mind a latinból fejlődtek ki. Az első óra
konkrétan egy nyelvtörténeti előadás volt.
Eddig is
voltak olyan szavak, amiket nem teljesen értettem, de a tanár olyan mondatokat
is mondott, amiket teljes egészében nem tudtam összerakni. Néha több elsős
arcán is átfutott ugyanaz az érzés, mint az enyémen. Mivan? Reménykedtem, hogy később majd egyszerűbben fogalmaz a
kedvünkért, esetleg én fejlődök majd angolból. Felsóhajtottam, mikor
kicsengettek. Az agyam még dolgozta fel a hallottakat és fordította át
magyarra. Arra eszméltem fel, hogy Feli áll a padom előtt és rám vár. Megnéztem
az órarendem. Magyar történelem. Mosolyogva mondta, hogy neki pedig olasz töri
lesz. Felnevettem. Hasonló az órarendünk. Művészet, latin és a saját országunk
történelme.
Volt egy
olyan sejtésem, hogy a magyar történelmen se lesznek sokkal többen, mint a
táncon. Azt hiszem kellemes csalódás volt, mikor megláttam az egyik első padban
egy lányt, hátrébb meg egy fiút. Mindketten mosolyogva néztek, mikor beléptem,
az előbbi szeme felcsillant és mutatta, hogy üljek mellé. Felém nyújtotta a
kezét és bemutatkozott. A neve Alena és Szlovéniából jött. A fiú is közelebb
jött, majd felült a mögöttünk lévő padra. Aztán magyarul szólalt meg.
- Végre
valaki, aki érti, amit mondok – nevetett. A lány összevonta a szemöldökét. Volt
egy olyan érzésem, valamennyire ő is értette. – Attila vagyok Győrből. A suli
első teljesen magyar diákja.
- Neked
hála mindenki azt hiszi, hogy a magyarok csak káromkodni tudnak – mondta Alena
tört magyarsággal. A fiúra néztem, aki egy frappáns válaszon törte a fejét, de
ezt a belépő tanár megakadályozta.
- Tény, ami
tény, hogy a magyarok tudnak a legválogatottabban káromkodni – tette le nevetve
a könyvét a tanár, aki mily meglepő módon magyar volt. Egy fiatal nő volt,
nagyjából Isa-val lehetett egykorú. – Csenki Fanni vagyok, Isa-hoz hasonlóan
nem igazán szeretem, ha magáznak. Nem, tudom, Miss. Novak, milyen nyelven
beszéljek? – nézett a szlovén lányra, aki megrántotta a vállát, majd mondta,
hogy nyugodtan magyarul, viszonylag jól beszéli a nyelvet.
Lényegében
ez is egy bemutatkozó óra volt, beszélgettünk, meséltünk egy csomó mindent és
az is kiderült, hogy Alena honnan beszél ilyen jól magyarul: apai ágról. A
nyarakat is sokszor a magyar nagyszüleinél tölti, több magyar barátja is van.
És megtudtam, hogy mindketten harmadikosok. A tanárnőnek pedig ugyancsak ez az
első éve itt, a magyar történelem mellett magyart és ugyancsak táncot oktatna,
de így, hogy alig vagyunk, csak az a történelmet tudja tanítani.
Mosolyogva
bólogattunk, aztán arról kezdtünk beszélni, hogy ki miért jött ide. A történelem
melyik szakasza tetszik leginkább és így tovább.
Óra után
megkerestem a főzőklubot. Bár úgy nem volt nehéz, hogy az ajtón egy nagy muffin
képe díszelgett. És az is könnyített a helyzetemen, hogy Francis pont akkor
jött ki és tépte le ezt a plakátot, bármennyire is könyörgött a másik tag. A
tekintetével épp egy kukát keresett, mikor meglátott. Széles mosoly húzódott az
ajkaira, majd belém karolt és – enyhén szólva – berángatott a terembe. Bent
csak alig tíz diák volt, de közülük egy az osztálytársam. Köszöntem a fiúnak,
aki cuki vigyorral válaszolt. Francis megállt a terem közepén, aztán
körülnézett.
- Csak
tizenkét fő! Az elsősök közül két embert már idecsábítottunk. Még van egy
hetünk! Et vogue la galère[2],
húzzunk bele! Oliver, te csinálj több muffint...
- Azután,
hogy letépted a plakátom... – kezdte Oliver, de a francia félbeszakította,
pontosabban oda se figyelt rá.
- Sadiq
valami tipikus mediterrán kaját! Lizzy és Yao... valami nemzeti sütemény?
Erre
felcsillant a szemem. Még jó, hogy van! Francis az egyik sütő felé mutatott.
Azt mondta, holnapra legyen kész, a szünetekben osztogatunk. Bólintottam és
nekiláttam. A szekrényekben és a hűtőkben is rengeteg hozzávaló volt. Miközben
dolgoztunk, Francis elmondta, hogy a suli támogatja a klubokat, így pénzt is
kapunk a hozzávalókra. Miközben a tésztát kevertem, elmeséltem, hogy pontosan
mit is csinálok. Dobostortát. Anya egy évben legalább kétszer sütött ilyet, én
pedig mindig segítettem neki. Már fejből tudtam a receptet. A francia fiú
érdeklődve nézte, ahogy csinálom. A mozdulataim gyorsak voltak és gyakorlottak.
A lapokat is mindig mi csináltuk, sosem vettük. Bár így hosszúra nyúlt volna a
sütési idő, de szerencsére több szabad sütő is volt. Hat óra volt, mire
elkészült a torta. Egy, de nagyon nagy torta. A fiúk és a lányok is meg akarták
kóstolni. Az ajkamat rágva vártam a reakciót, ami egy jókedvű felkiáltás volt
egy cseh lány részéről.
- Tuti
leszünk egy csomóan!
Vacsora
után még segítettem a főzőklubnak kis zászlókat, amiket majd a sütikbe szúrunk,
és szórólapokat csinálni. Megforgattam az ujjaim között az első elkészült
díszt. Magyar zászló volt, egyik oldalán angolul, másikon magyarul (nyers
fordítás volt, úgyis csak maximum négy ember értette), hogy Ínyenc Étel Klub
(Gourmet Food Club). Körülöttünk egy csomó ilyen zászló hevert, mind más-más
nemzeté volt, más-más nyelvű szöveggel rajta. Megbeszéltük, hogy hamarabb
jövünk reggelizni és előkészülünk az egész napos sütiosztásra. Szétosztottuk
magunkat hatfelé. Én és Yao majd a mi termünk körül üldözzük a diákokat a
csábító finomságokkal, ketten a másik osztálytermes folyosón, három csapat egy
emelettel lejjebb, Francis és Sadiq pedig a bejáratnál, mint a klub két
vezetője. A két fiú eltökélte, hogy beszerveznek egy csomó mindenkit, aki
szereti a saját nemzete konyháját.
- Toni
üzeni, hogy kizár, ha nem tolod fel a francia segged a szobába. Jó, nem
pontosan így mondta, de… – szólal meg mögöttünk egy hang erős akcentussal. Mind
a tizenkét fő a jövevény irányába fordult. Az albínó srác fekete rövidujjúban
és térdig érő nadrágban állt a közös helyiség bejáratában, vállát a falnak
vetette. – Tíz órakor volt takarodó. Fél egy van – ásított, fejét álmosan az
ajtófélfának döntötte. Erre mindenki szemöldöke felszaladt. Így eltelt az idő?
És még másnap korábban is kéne kelni. Sadiq kapkodni kezdte a fejét közöttünk,
majd az én kezembe nyomta a zacskót, benne a kis zászlókkal, a plakátokat pedig
egy tajvani lányra, Xia-ra bízta. Azzal köszöntünk el, hogy akkor másnap fél
hétkor ugyanitt. A klub további két lánytagjával egymás mögött rohanva mentünk
fel az emeletre.
Fent a
lányok már aludtak, mikor odaértem. Lassan összeszedtem a tisztálkodó cuccom és
kiosontam a fürdőbe. Összefutottam a cseh lánnyal, Eliskával, akivel elég volt
egymásra nézni és nevetni kezdtünk. Fogmosás közben beszélgettünk a suliról.
Elmondta, hogy ő hogy érzi magát így egy év után. Egy szóval összefoglalva:
fantasztikus!
Reggel úgy
éreztem magam, mint akit fejbe vertek és ezen a hideg zuhany se segített. Ahogy
láttam, a többiek is így éreztek. Gyorsan megreggeliztünk, aztán rohantunk is
át a suliba. Kikaptuk a hűtőből a kész sütiket, némelyiket még kicsit
megmelegítettük, aztán beleszúrtuk a zászlócskákat. A fiúk előző nap vettek
pont elég papírtányért, szalvétát és műanyag villát néhány sütihez. Pár teremből
kivettünk néhány fölösleges padot, amik mellé tettünk egy-egy kukát a
hulladéknak. Aztán kirakodtunk. A többi diák figyelme azonnal megakadt az
újdonságon, csillogó szemekkel nézték a széles választékot. Attila és Alena is
megjelentek első óra előtt, a fiú azonnal lecsapott az egyik
dobostortaszeletre, akárcsak Feli, aki nem bírta kivárni, hogy beérjen a
terembe, már az ajtó előtt enni kezdett, majd odakiáltott valakinek félig teli
szájjal.
- Ludwig, la torta è divina![3]
Nem
értettem mit mondott, de akkor is nevetésre késztetett. Valami a tortával
kapcsolatban, az biztos.
Az első és
második óra után is tolongtak az asztaloknál. Voltak, akik hárman osztoztak egy
süteményen, míg másoktól úgy kellett elvenni, mert egyszerre többet akartak
megenni. Egyszer kaptam egy ötperces szünetet, amikor megnéztem a többi ételes
bódét. A másik osztálytermes folyosón Antonio és Lovino próbált alkudni
Eliskával, hátha akkor kapnak extra sütit. A mondat, amivel megpróbálták
meggyőzni: naaa, léciiii! Osztálytársak
vagyunk! Legalábbis a spanyol így próbálkozott. Az olasz a harmadik nem
után morcosabbá vált és olaszul mondott valamit a lánynak. A reakció az volt
erre, hogy Eliska összegyűrt egy szórólapot és Lovino-hoz vágta. Igen, ők is
kijöttek egymással. Aztán lekukkantottam Francis-hez is. Ott is legalább akkora
káosz volt, mint fent. Shadiq néha rádörrent egy-egy emberre, míg a társa
inkább jó pofizott és kínálgatta a finomságokat. Pont abban a pillanatban,
mikor a francia meglátott és rám köszönt, becsengettek, ami a szünetem végét
jelentette. Intettem egyet a két fiúnak és gyorsan felrohantam. Yao-val
letakartuk a sütiket, aztán a tanár előtt gyorsan berohantunk a terembe.
A harmadik
szünetben már csak egy dobostorta volt, de az csak nem akart elkelni. Kezdtem
feladni, hogy bárki is elviszi, mikor feltűnt az a srác, akinek már második
napja ki akartam deríteni a nevét. Ezüstösszőke haját azonnal kiszúrtam a
tömegben. Összevonta a szemöldökét, ahogy közelebb ért és meglátta, hogy mit
árulunk. A kínálat kicsit megcsappant, szinte minden süteményből már csak
egy-egy maradt. Megállt az asztal előtt, aztán rám nézett. Persze másra nem is
tudott, Yao épp nem volt ott. Felvonta a szemöldökét, ezzel pedig mintha azt
kérdezte volna, mit ajánlok. Gyorsan elsoroltam neki, hogy mi a választék,
utoljára mondtam az én nemzeti sütimet. Arca is annál tűnt a legérdeklődőbbnek.
Gondoltam, hogy akkor azt választja. Felé nyújtottam a papírtányérra tett
édességet és mellé adtam egy villát is. Halványan rám mosolygott, majd
megköszönte és elment. A sütiárus társam is ekkor ért vissza, a kezében egy
üveg vizet tartott, amit nekem nyújtott át.
- Francis
küldi – motyogott és lehuppant mellém a székre. Az ő szemei alatt is karikák
húzódtak, ugyanúgy, arca is nyúzott volt. Ahogy láttam nagyon szemezik az egyik
édességgel a kínálatból, de mind tudtuk, hogy mi nem ehetünk.
- Sziasztok
– állt meg előttünk Roderich, aztán megigazította a szemüvegét. Ő is megszemlélte
a kínálatot, majd elhúzta a száját. – Pedig Feliciano annyit áradozott a te
süteményedről. Eddig ide se tudtam jönni, annyian voltak, most meg...
- Az utolsó
pont egy perce kelt el – somolyogtam. Felkapott egy muffint, amin egy brit
zászló díszelgett, aztán elvett egy szórólapot is. – Milyen klubokba
jelentkeztetek? – kérdeztem.
- Zene –
mondta az osztrák, közben vele egyszerre a másik fiú is felelt.
-
Harcművészet.
- Van
harcművészet is? – hökkentem meg. Ebben a suliban több szakkör van, mint a szülővárosomban.
Yao bólintott és valami karatés mozdulatot tett, amivel csak ennyit ért el,
hogy az üvegét lelökte az asztalról. Hangosan felnevettem, és lehuppantam a
karatemester mellé a székre. Csak azt vettem észre, hogy a folyosón mindenki
minket néz. Hogy is mondjam? Én és Yao égtünk, mint a Reichstag.
A szünet
alatt elfogyott az összes süti, vele együtt az összes szórólap is. Elindultunk
a tornaterem felé, ahol a többiek vártak minket. Gyorsan átöltöztünk, majd
beálltunk a tornasorba. A tanár fel-alá járkált előttünk, kezében egy labdát
tartott. Hirtelen megállt a tornasor másodikja, azt hiszem Ludwig előtt és a
kezébe nyomta. Azt mondta, ő az egyik csapatkapitány, aztán rábökött egy másik
fiúra, ha jól emlékszem Dániából. Széles mosoly ült az arcára, aztán egy gonosz
pillantást vetett az ellenfelére. Kiálltak elénk. Feli rögtön ugrálni kezdett
és Ludwig nevét kiabálva kérte, hogy őt válassza. A fiú sóhajtott egyet és
intett neki. A másik egy ideig méregette az osztályt, majd egy alacsonyabb,
szőke fiúra mutatott, aki halk sóhajt hallatott és mellé lépett. A fiúk szép
lassan elfogytak, végül csak mi, a három lány maradtunk. A dán fiú mögött
Feliks keresztbe tett ujjakkal ugrált, közben végig engem figyelt. Azt akarta,
hogy hozzájuk kerüljek. De először Ludwig jött, aki az állát dörzsölgetve
pillantott hol rám, hol a másik két lányra. Aztán leengedte a kezét és
határozottan megszólalt.
-
Elizabeta.
Beálltam
mögé és elhúzott szájjal a lengyel barátomra néztem, aki mérgesen nézett a
másik fiúra, persze azt kicsit sem zavart a dühös bámulás. Hozzánk került még
Lili, aki azonnal hozzám ugrott és megölelt. Nevetve húztam a lányt hátra.
Kidobónál mindig szerettem hátrébb állni, mert volt időm kikerülni a labdát.
Nem sokkal több, de jobb volt ott. Összedörzsöltem a kezem és vártam a kezdést,
ami a csapatkapitányunk szervájával kezdődött. A másik csapat szétugrott,
mintha bombát dobott volna oda. Valaki fel is nevetett közülünk. Feliks
szobatársa, a kétméteres orosz fiú kaparintotta meg a labdát, aztán kisfiúsan mosolyogva
közénk hajította. Gyengének tűnt a dobás, az egyik csapattársam mégis akkora
erővel találta el, hogy majdnem hátraesett. De nem ejtette el, így bennmaradt.
Köhögve passzolta vissza Ludwignak, aki azonnal kiütött valakit. Az
ellenfeleink egyre hátrébb húzódtak, csak alig öt fiú maradt előrébb, középen
Alfreddal, az amerikai sráccal, aki gúnyosan vigyorgott ránk, aztán a jobbjába
fogta a labdát és dobott. A japán diák, Kiku kezében kötött ki. Alfred
hátrafordult a csoporttársaihoz.
- Ne
legyetek már gyávák! Álljatok előre! Mi fogunk győzni az én vezetésemmel...
- Te hülye
vagy – szólalt meg mellette az angol, de ő csak legyintett.
- Én leszek
a hős! – ordított, de a következő pillanatban hátravágódott, mert homlokon
találta a labda. Mindenkiből kitört a röhögés. „Hős...” Kiku halkan kért
bocsánatot, bár arcán nem látszódott, hogy bánná a dolgot.
- Pearl
Harbor [4],
huszonegyedik századi verzió – suttogtam Lilinek, aki hangosan felnevetett, de
közben végig bólogatott.
- Üssétek
ki a japcsit! – kiáltotta az amerikai, miközben morogva a padhoz ment és fájó
homlokát dörzsölte. Kikunak több előnye is volt. Gyors és kicsi. Úgy kerülte ki
a labdákat, mint valami természetfeletti lény.
Feliks elég
hamar kiesett. A mögötte álló orosznak hála nem tudta kikerülni Ludwig dobását,
dühösen rá is rivallt a csapattársára. Nem sokkal utána következtünk mi,
lányok. Leültem Feliks mellé, aki dühösen meredt a csapatkapitányunkra. Úgy
tűnik több okból is berágott már rá. Ők se lesznek puszipajtások.
Utolsónak
az orosz fiú, Ivan és Ludwig maradtak. Előbbi folyamatosan mosolygott, közben
felvette a földről a labdát.
- Ez a
meccslabda, da? – kérdezte. A
csapattársaik ordibáltak mindkettőjüknek. A csapatkapitányunk végignézett a
kiesetteken, majd a hátsó sarokba pillantott. Ott még állt valaki. Ivan bár
kiütötte Ludwigot, de a nagy üdvrivalgás közepette elfeledkezett arról, hogy
nálunk még volt egy ember, aki viszont kiütötte őt. Nyertünk! Mindenki
meglepetten fordult a felezővonalnál álló fiúra, aki szégyenlősen mosolygott
ránk. A legtöbbek arcán „ez honnan került ide” érzés tükröződött.
- Akkor
nyertünk? – nézett körül. Felpattantunk Lilivel és megöleltük. Halkan nevetett.
Feli-vel a
következő két óránk együtt volt, latin és művtöri. Kíváncsiak voltunk, hogy mit
fogunk csinálni ezeken az órákon. Leültünk az előző napi helyünkre és
beszélgetni kezdtünk. Kérdezte, hogy honnan ismerem Feliks-et, mire elmondtam a
kettőnk nagyon érdekes történetét, miszerint pár éve találkoztunk Varsóban egy
fesztiválon, mert a kettőnk általános iskolája testvérsulik voltak és mi
elmentünk Lengyelországba egy hétre. Minden lengyel diákra rábíztak egy
magyart, hogy vezesse körbe. Én őt kaptam.
Rákérdeztem,
hogy ő már találkozott-e ezelőtt Ludwiggal, mire hevesen bólogatni kezdett. Az
ujján számolgatta az összefutásaik számát, miközben beszélt. Egyszer még
kiskorukban, mikor ők jártak Németországban, utána két éve, mikor angoltáborban
voltak, aztán pedig tavaly, mikor eljöttek ide nyíltnapra a testvéreikhez.
- Lehet,
hogy elsőre ijesztő, de nagyon kedves is tud lenni – kacagott a szék lábán
egyensúlyozva.
- Vargas
befejezi a billegést, Freitas előrefordul, Carualho kiköpi a rágót – csapta le
a kezében lévő könyveket az asztalra a tanár úr. Az egyik elöl ülő lányra
nézett és mondta, hogy ossza ki a tankönyveket. Végigsimítottam a borítóját,
mikor kézhez kaptam. A Colosseum volt az elején, alatta nagy, fehér betűkkel Latin alapok. Feliciano-ra mosolyogtam, aki viszonozta a
gesztust.
A
művészettörténelem már kicsit oldottabb volt. Ugyanaz a tanár tanította, mint a
rajzot. Már minden padon ott pihent a művtöri könyv, a tanár is ott volt a
teremben, épp a táblára írta az óra vázlatát. A könyvön volt egy lap, ugyanaz
állt rajta, mint ami lassan betöltötte a fekete táblát is. Mikor becsengettek,
felénk fordult, arcán széles mosoly ült.
- Mesdames et Messieurs[5],
üdvözlök mindenkit a művészettörténelem órán. Aki esetleg nem ismer, annak
Monsieur Congrand vagyok. Ebben a félévben elkezdjük végigvenni az egyes korok
művészetét, kicsit részletesebben, mint esetleg önök tanulták. Ez egy négy
féléves tantárgy, az egyik legrövidebb, szóval érdemes végigcsinálni – nézett
végig rajtunk. – Szeretném, ha bemutatkoznátok. Elég egy név és egy ország.
- Feliciano
Vargas Olaszországból – mondta mellettem Feli, mire a tanár kissé összehúzta a
szemét. Szegény kis olasz egy pillanatra megijedt.
- Nem
Lovino Vargas testvére vagy?
- Ve… Sì – felelte még mindig kicsit
szeppenten.
- Remélem,
te nem fogsz paradicsomot dobálni, mint ő meg Carriedo – nevetett fel, mire a
padtársam megkönnyebbült. Nevetve rázta meg a fejét.
Tartalmasan
telt az óra, a már mindenki által jól ismert barlangrajzokkal kezdtünk.
Betettem a füzetembe a lapot, majd párokba ültünk és próbáltunk saját
barlangrajzot készíteni. Szerencsére Feliciano nagyon jól rajzolt, így a munka
nagy részét ő végezte, én csak színeztem. Oldalt valakik felnevettek, aztán a
lány a fiú fejére csapott, mire az megkérdezte, hogy mi a gond, ha dínót
rajzolt oda. A tanár úr is velünk kacagott, aztán megnézte a művüket. Hangosan
kezdett gondolkozni azon, hogy mi lett volna, ha az őskorban még vannak
dinoszauruszok.
A lapunk
sarkába odafirkantottuk a nevünk, aztán odaadtuk Monsieur Congrand-nak, aki
közben hátrafelé beszélt az egyik sráchoz.
Végignéztem
a termen. Itt egy kicsit többen voltak, mint latinon, de nem sokan, leginkább
elsősök és másodikosok lehettek. Furcsa volt újra kétszemélyes padokat látni.
Lepillantottam a füzetembe tett lapra, rajta a barlangrajzok lényegével.
Megnéztem
az karórám. Még jó háromnegyed órám volt az úszóklubig és két órám a találkáig
a többiekkel. Halkan sóhajtottam egyet és elindultam a koli felé, hogy
ebédeljek. A többiek már ott voltak, Feliks rám is kiáltott, hogy mi a francot
csináltam eddig, mire ránevettem. Leültem mellé, miután elvettem a tálcát az
ételkiadóból. Megbökdöste a karom és számonkért, hogy milyenek voltak az óráim.
Kiöltöttem rá a nyelvem és belekóstoltam a levesbe. Finom volt! Mindenki
elmesélte, hogy milyen a saját órája, egyszerűen nem tudták befejezni a tanárok
dicsérését.
Ekkor
megpillantottam egy platinaszőke fejet a bejáratnál. Unott arccal jött be a
menzára, aztán vigyor húzódott az ajkaira, mikor meglátta Antoniot és Lovinot,
amint egymással veszekednek. Pontosabban az olasz veszekszik, a spanyol meg
nevet rajta. Velük szemben Francis támasztotta a fejét, álmosan tologatta a
tányérján az ételt, aztán megrezzent, mikor a másik lakótársa a vállára
csapott. A srác elhaladt mellettük, hogy ő is átvegye az ebédjét, aztán eltűnt
az ételkiadó ablaknál tolongó sorban.
- Szia,
Elizabeta – állt meg mellettünk Roderich. Rá mosolyogtam és megkérdeztem tőle
is, hogy hogy tetszett a nap. Mesélt pár szót a zeneóráról, de elhallgatott,
mikor Feliks egy unott ásítást hallatott. A lengyel fiú karjába csíptem, aki
erre felkiáltott. Persze, a teljes ebédlő felénk fordult, még a konyhásnéni is
a nyakát nyújtogatta, hogy lássa, mi történik. Nem messze tőlünk Francis és
Antonio felnevetett, akik látták az egész jelenetet.
- Ahogy
látom, Lizzy, téged nem kell félteni – kacagott a francia. Visszanevettem rá,
aztán megöleltem a megsértődött Feliks-et.
- Ez tökre
fájt – motyogta, de ajkai sarkában megbújt egy mosoly. Puszit nyomtam az arcára
bocsánatkérésképp, mire látványos műfintort vágott.
- Roderich,
nem ülsz le? – kérdeztem, mire a lengyel vihogva hozzátette, hogy úgy áll itt,
mint egy idióta. Ismét megcsíptem. Most már visszaadta. Szóval az ebédünk azzal
telt, hogy egymást csipkedtük, lökdöstük, piszkáltuk, amin a többiek
folyamatosan röhögtek. Katya meg is kérdezte, hogy hol az a híres
lengyel-magyar barátság. Erre egymásra néztünk. Egy pillanattal később azonban
elvigyorodott és megpöckölte az orrom. Szemét! Rám nevetett, aztán felpattant
és rohant a tálcájával a leadóhoz. Utána futottam, hogy elkapjam a grabancát.
Egy Héderváry-val senki sem packázhat. Kirohant a kantinról, de még a koleszból
is. Elindult a tornaterem felé, azt remélve, hogy ott le tud engem hagyni.
Nagyon-nagyon rosszul hitte! Pár pillanattal később már majdnem beértem.
Megkerültük a teljes épületet, mire visszafelé vette az irányt. Magyarul
ordibáltam utána, mert tudtam, hogy bármit a fejéhez vághatok, csak pár ember
fogja érteni. Berontott a kollégiumba, én pedig utána. Én is feltéptem az
ajtót, de valami koppant rajta. Már nem érdekelt az emelet felé rohanó lengyel,
ijedten néztem meg, hogy kit ütöttem le. Az a srác dörzsölgette a homlokát, aki
pár napja engem ütött ki ugyanígy. Hunyorogva felnézett rám, aztán gúnyos
vigyor húzódott az ajkaira.
- Legalább
visszakaptam – mondta és nevetni kezdett. Közben felállt, majd leporolta magát.
Rám nézett, furcsa színű szemei fel-le siklottak rajtam. Karba tettem a kezem
és megköszörültem a torkom.
- Akkor
gondolom jól vagy – hebegtem. Bólintott, de a kuncogása még mindig nem halt el.
- Ja,
Nagyszerűségem nem lehet ennyivel kiütni – kacagott fel megint. Karakteres volt
a nevetése, még nem sok embert hallottam így röhögni.
-
Nagyszerűséged? – kérdeztem vissza. Bólintott, aztán megtámaszkodott a fejem
mellett a falnál. Kikerekedett a szemem. Mi a? Ilyen közelről még
különlegesebbnek tűnt a mássága. A hajában szinte fehér és platinaszőke szálak
váltották egymást, bőre is nagyon halvány volt, csak az orra két oldalán volt
kicsit kipirulva. A nyakában egy lánc lógott, aminek a medálja eltűnt az inge
alatt. Mély levegőt vettem és a falhoz lapultam.
- Ja, mert fantasztikus vagyok és rám
ragadt – felelte. A szemét néztem és rájöttem, hogy kontaklencse. De vajon
miért viselne színes lencséket? Aztán eljutott az agyamig, hogy mit mondott.
- Egoista
barom – morogtam, ő pedig felnevetett. Szerintem már mondták rá párszor. A
mellkasára tettem a kezem és ellöktem magamtól. Csak egy lépést hátrált.
- Kár –
biggyesztette le az alsó ajkát bánatosan. Tudtam, hogy csak színlel. – A
lányoknak általában bejönnek a magabiztos srácok – jött még közelebb.
Elhaladtam mellette, közben megfékeztem magam, hogy teljes erőből hasba verjem.
Utánam fordult és halkan füttyentett, mire elborult az agyam. Azt kívántam,
bárcsak lenne nálam valami vasból készült tárgy, hogy jól leüssem. Mondjuk egy
serpenyő. Megperdültem és szikrázó szemeket meresztettem rá, de ő továbbra is
kajánul somolyogott.
- Kurvanő fia, szaros német[6]
– morogtam magyarul, mire kicsit összevonta a szemöldökét. Szerencséd, hogy nem
értetted, barátom! – gondoltam dühösen. Mögém pillantott, tekintete talán
kicsit gonoszabb lett.
-
Elizabeta? – hallottam magam mögött Roderich hangját. Mellém lépett és az
arcomat kezdte fürkészni, aztán az albínóra pillantott. – Te voltál az az
ostoba, aki rossz irányba küldött! – csattant fel. Ő erre csak megvonta a
vállát, mintha azt mondta volna, ez van. A két srác pusztán tekintettel
próbálta egymást elküldeni a francba, talán ez mehetett is volna a
végtelenségig, így hirtelen belekaroltam az osztrákba és felmosolyogtam rá.
- Menjünk
sétálni, jó?
A kollégium
bejárata felé kezdtem húzni a ledermedt fiút. A másik szeme kissé kikerekedett,
majd fújtatott egyet és elindult fel a lépcsőn. Bocsi, bebukott a csábítási
hadműveleted.
- Köszi, ha
te nem jössz, akkor lehet, tökön rúgom – sóhajtok, mire halványan felfelé
kunkorodik az ajka sarka. Lenéztem a csuklóján lévő órára. Vissza kellett
mennem az úszós dolgaimért. Elengedtem a karját, majd halkan szabadkozni
kezdtem, hogy szakkör lesz. Felajánlotta, hogy visszakísér, úgyis a szobájába
indult, mikor belénk futott.
Felrohantam
a szobámba és kirángattam az úszódresszem a sporttáskámból. Elővettem egy
száraz törülközőt, meg egy papucsot és beledobáltam őket egy kisebb
oldaltáskába. A hajamat összekötöttem, aztán felkaptam a táskát és elindultam a
sportcsarnok felé. Miközben haladtam a kis köves ösvényen, az egyik ablakban
megláttam Francis-t, aki integetni kezdett nekem, aztán átszólt a válla felett,
mire megjelent Antonio is. Rájuk nevettem, mire a spanyol hátrasandított, majd
leordított nekem, igaz-e, hogy délután bejárjuk a várost, mert akkor szívesen
vállalják megint az idegenvezető szerepét. Francis nagyban helyeselt.
- Ki a
franc akarja, hogy te vezesd körbe, csigazabáló? – hajolt ki az első emeleti
ablakból Arthur és felnézett a franciára, aki erre felvonta a szemöldökét és
szóra se méltatta az angolt. Ők is a szívükbe zárták egymást.
- Kuss,
szemöldökhuszár – rendezte le ennyivel és ismét rám szegezte kék szemeit. Az
angol eltátotta a száját, aztán bevágta az ablakot, majd az üvegen keresztül
mutogatta, hogy nem. Elhúzott szájjal néztem fel a két srácra, akik értették a
jelzésem.
- Bocsi, ez
leginkább osztályprogram – mosolyogtam bocsánatkérően.
- De
egyszer úgyis megmutatjuk a legjobb helyeket, amit magatoktól úgyse találtok
meg – kacsintott a spanyol. Bólintottam, aztán egy intés után elindultam a
tornaterem felé.
A
tornacsarnok egy nagy épület volt, aminek alig a felét foglalta el maga a
tesiterem. A bejárattal szemben volt maga a terem, annak két oldalán meg
egy-egy folyosó. Egyik oldalt az öltözők voltak, a másiknál pedig az egyéb
termek. Végül az öltözőfolyosó végén találtam meg az uszodát. Egy pillanat
alatt átöltöztem és futottam is be oda. Jett már ott volt, épp nyújtott. Aztán
hirtelen megfordult és rám vigyorgott.
- Üdv a
kétszemélyes klubunkban – hajolt meg színpadiasan.
- Senki más
nem jelentkezett?
Fújtatva
legyintett, mondván, hogy nem. Azzal magyarázta, hogy itt a legközkedveltebb
sport a foci, a fiúk nagytöbbsége azért jelentkezik oda, mert az egy népszerű
társaság. Fintorogva bólintottam. Kár, pedig az úszás is egy remek sport,
gondoltam csalódottan. Ledobtam a törülközőm egy padra, aztán beálltam Jett
mellé nyújtani. Kérdezgetni kezdett Magyarországról, azután ő is mesélt a
szülőhazájáról, Ausztráliáról. Jó messziről jött ide. Kérdeztem, hogy nincs-e
honvágya, de csak megrántotta a vállát, mondván, már megszokta az évek alatt.
- Minden
nap felhívom a szüleim és a barátnőm skype-on – állt a medence szélére, majd
visszanézett rám.
- Van
barátnőd? – kérdeztem. Elmosolyodott a lány gondolatára, aztán a vízbe vetette
magát. Pár pillanattal később felbukkant és hátracsapta vizes haját a
homlokából.
- Elsőre
talán kicsit hideg lesz a víz – mondta, aztán ismét eltűnt a felszín alatt.
Mélyet sóhajtottam és oda álltam, ahol az előbb ő is volt. A fejem fölé emeltem
a kezem, aztán fejest ugrottam.
- Hogy mennyit
fenyegetett azzal, simán elkap, erre mikor kergetett, a nyomomba se ért –
nevetett Feliks, előtte az osztályunk állt. Már percek óta azt ecsetelte, hogy
milyen könnyen lerázott. Karba tettem a kezem és úgy hallgattam közvetlenül
mögötte állva a meséjét, közben a többiek vigyorogva néztek minket. Ő azt
hitte, a történet szórakoztatja őket, de nem tudta, én is ott vagyok. Csak
mikor Toris-nak sikerült kijutnia Ivan karjai közül és mutogatni kezdte a
lengyelnek, hogy forduljon meg. Az megdermedt, aztán rajzolgatni kezdett a
levegőbe: hosszú hajat, benne virágot imitált, ezzel rám utalva. Az egész
osztály egy emberként bólintott. Lassan megfordult és ártatlan vigyort
villantott rám.
- Szia,
Lizzy. Milyen volt az úszás?
Feliks a
tarkóját dörzsölgetve sétált mellettem, miközben a csoportunk, mint valami
csürhe, elindult a város felé. A fiúk hangosan röhögtek mindenfélén, felváltva
meséltek a saját szülővárosukról. Az egyikük hátrafordult felénk és kérdőn
nézett ránk. Megböktem Feliks-et, aki erre felkapta a fejét. Lelkesen kezdett
ecsetelni a hazájáról, éltetve az emberek kedvességét és az ételeket. Úgy tűnt,
be sem áll a szája, csak akkor fogta be, mikor rájött, hogy senki se beszél,
hanem őt hallgatja kerek szemekkel. Ennek az volt az oka, hogy olyan félúton angolból
átváltott lengyelbe.
A város
otthonos volt, kicsi és szerény, de volt jó pár bolt, ahová elmehettünk. A fiúk
rögtön felfedeztek egy kocsmát. Összenéztem a lányokkal, akik ugyancsak a
szemüket forgatták, mint én. Pasik. Úgyse tudják mi a jó, amíg nem kóstoltak
pálinkát. Erre elvigyorodtam.
- ¡Hola! – vigyorgott ránk a közeledő
spanyol, mögötte Francis-szel és Lovino-val. Pár méterrel lemaradva az az
egoista német srác kullogott, fejére kapucnit húzott, a kezében tartott
telefonba fülhallgatót dugott, aminek a zsinórja eltűnt a csuklyája mögött.
- Honnan
kerültök ide? – kérdezte idegesen Arthur, közben villámló tekintettel nézte a
franciát, aki csak gúnyosan mosolygott rá.
-
Ohnhonhonhon – kuncogott, aztán megpaskolta a fiú fejét és elsétált mellette. Az
angol erre mérgesen utána kiáltott, amit jobb lett volna nem érteni.
A német
srác előre sem nézett, csak a telefonja kijelzőjét bámulta, egyenest nekiment
Antonionak, aki csak felnevetett és átölelte a szobatársa vállát, mire az
kirántotta a fülhallgatót a füléből. Morgott neki valamit, a spanyol meg csak
megvonogatta a szemöldökét, mintha mindent tudna. A másik beleöklözött a
vállába, ezzel félretaszítva őt.
- Elizabeta
– állt meg mellettem Roderich, zavartan piszkálta az ingje ujját. Mondani akart
valamit, de ekkor az egyik fiú elordította magát. Az már később tűnt fel, hogy
nem is volt az osztálytársam.
- Mindenki!
Egy óra múlva ugyanitt!
Hirtelen
mindenkit vagy karon ragadtak vagy szó szerint elrángattak, nekem pedig
felfogni sem volt időm semmit.
- Szóval…
nem nézzük meg a…? – kezdett bele újra az osztrák fiú, de ekkor kettő plusz egy
ember termett előttünk. Kettő plusz egy, igen, mert Antonio és Francis egymás
mellett álltak, az utóbbi pedig a német srácot karjánál fogva rángatta maga
után. Rám vigyorogtak. A spanyol felajánlotta a karját, én pedig egy kis
tanakodás után elfogadtam és belekaroltam. (Hiba volt, utána rájöttem.)
Bocsánatkérően mosolyogtam Roderich-re, aki a szemüvege mögül csak egy szomorú
pillantással válaszolt. A két másodéves mutatta az utat fogalmam se volt merre.
Engem és a másik srácot is úgy húztak maguk után, mintha meg akarnánk lépni.
Talán ő úgy is volt vele. Szegény osztrák csak kocogott mögöttünk, alig bírta
tartani az iramot. Megragadtam a kezét és magunk után húztam. Kikerekedett a
szeme, aztán halvány mosoly jelent meg az ajkain.
- Bal
oldalt láthatod a legjobb pubot a városban, hidd el párszor el fogunk rángatni,
aztán magatoktól is jöttök majd – kezdte Francis az idegenvezetést, közben
szabad kezével az említett épület felé intett. – Nagyon ajánlom a pezsgőket!
- A másik
oldalon pedig láthatjátok a parkot, ahová most bemegyünk – vette át a szót
Antonio.
A park nem
volt túl nagy, volt rajta egy játszótér, meg egy kisebb liget, közepén térrel.
Az út mentén padok sorakoztak, amik körül kisgyerekek rohangáltak. A fiúk
odakísértek az egyikhez, majd lelökték mellém a németet és kérték, ha menekülni
próbál, buktassam fel. Rá sandítottam és úgy biccentettem egy kicsit. A
vezetőink közrefogták Roderich-et.
- És akkor
most beavatunk, kicsi gólya – vihogott Francis.
- Mi? –
kérdezte az osztrák ijedten.
- Komolyan
azt hittétek, hogy ilyen könnyen megússzátok? – vonta fel a szemöldökét a
spanyol is, ajkain kárörvendő mosoly ült. – Dehogyis! Szép sorban végigmegyünk
minden diákon – kacagott. – Valószínűleg a többi másodikos már elkapta az
osztálytársaitokat.
- Viszont
Lizzy-t lehet, kihagyjuk – gondolkozott el a francia az állát dörzsölgetve.
Aztán megrántotta szegény fiú karját, aki majdnem elesett. Azt kérdezte, mit
választ: kút vagy mesterséges tó, alias egy kicsit nagy pocsolya. A rémült
szemek rám szegeződtek, azt tátogta, segítsek. Felálltam, hogy kirángassam a
két srác karmai közül, de ekkor két kar fonódott a derekamra és húzott vissza.
- A kútba
dobjátok, szeretném látni – hallottam a fülem mellett az albínó fiú hangját,
mikor az ölébe huppantam. Az arcom vörössé vált hol a zavartól, hol a méregtől.
Hogy képzeli? Megfogta a két csuklóm, úgy ölelte át a hasam. A lábába próbáltam
belerúgni, nem sok sikerrel. Szegény osztálytársam hiába könyörgött, ígért
nekik mindent, ők semmi kedvéért nem engedték el. Így volt ezzel a harmadik fiú
is. Először szépen, majd egyre csúnyábban kértem, hogy eresszen. Persze
rohadtul nem óhajtott szabadon engedni, szerintem nagyon is élvezte a
helyzetet. Annyi volt a szerencséje, hogy a keze nem tévedt rossz irányokba.
Alig egy perc elteltével feladtam a próbálkozást, csak néha-néha próbáltam
belekönyökölni az oldalába.
Addig a két
fiú elrángatta Roderich-et a nem messze lévő kúthoz. Ő hiába ellenkezett, egy gyors
mozdulattal bevágták a vízbe, aztán nevetve visszasétáltak hozzánk.
- Lizzy
mérgesnek tűnik – jegyezte meg félhangosan Francis.
- Mert
Lizzy az is – sziszegtem és még egyszer az engem fogvatartó bordái közé vágtam
a könyököm. Azt persze a legkevésbé sem zavarta a támadásom. Kiélvezte, hogy az
ölében ülök egészen addig, míg szegény osztrák osztálytársam oda nem caplatott
hozzánk. A ruhájából csöpögött a víz, haja is nedvesen tapadt a fejéhez. Volt
egy sejtésem, hogy mit gondolt a három másodikosról. Mikor az albínó srác végre
elengedett, azonnal felpattantam és továbbra is vöröslő arccal néztem bele a
szemébe, ami csupa kaján gondolatot tükrözött, aztán Roderich kezét megragadva
sarkon fordultam és elindultam a park bejárata felé.
- Ezek
ostobák – motyogta a fiú. Bólintottam, majd kicsit kijavítottam.
- Inkább
őrültek.
- Ez a
három mindenképp az – nevetett fel halkan. Erre én is elmosolyodtam. – Úgy is
meg akartam nézni azt a kutat. Nem ennyire közelről, de…
Erre
hangosan felnevettem. Elhallgatott, arcán meglepetés ült, miközben engem
nézett.
Csak akkor
engedtük el egymás kezét, mikor odaértünk a gyülekezőhelyre.
Előző nap
nem csak minket találtak meg a másodikosok, hanem – mint ahogy Antonio mondta –
a többieket is. Kit így, kit úgy vicceltek meg. A legtöbben poénnak vették,
páran viszont bosszút esküdtek. És ezt tervezték egész álló nap. Legalábbis az
első órán biztosan. A második óra előtt jött egy kis meglepetés. Épp csak
kicsöngettek, mikor egy halványszőke fej jelent meg az ajtóban.
- Bruder – állapodott meg a tekintete
Ludwigon, aki erre felkapta a fejét.
- Gilbert,
mit keresel itt? – kérdezte meglepetten. A srác – akiről kiderült, hogy
Gilbertnek hívják és hogy az osztálytársam bátyja – végignézett a termen, a
szeme pedig megakadt rajtam és a padom mellett álló Roderich-en. Csak egy
pillanat volt, aztán már nézett is újra az öccsére. Mondott neki valamit
németül, mire a szőke fiú felállt egy hangos sóhaj kíséretében és kiment.
- Csak
nekem nem tűnt fel, hogy testvérek? – kérdezte valaki. A sok közül az egyik
szőke fiú volt, valami észak-európai országból, talán Dániából. A székén
billegve nézett az ajtóra, ahol eltűnt a két német.
-
Feliciano-ról és Lovino-ról simán meg lehet mondani, hogy rokonok, de eddig fel
se tűnt, hogy ezeknek is van egymáshoz köze – harsant a válasz Alfredtól.
- Pedig
van, amiben hasonlítanak – szólt halkan Feli, de szinte senki se figyelt rá.
- Figyelsz,
Elizabeta? – kérdezte Roderich. Ó, tényleg! Megkérdeztem tőle, hogy láthatom-e,
ahogy zongorázik. Épp azt beszéltük meg, hogy mikor tudnám megnézni. Őszintén
kíváncsivá tett, mikor a zongorázást említette, mivel mindig is szerettem volna
zongorázni, csak épp nem volt hol lehetőségem megtanulni. – Szerintem ma nincs
senki vacsora után a zeneteremben – gondolkozott hangosan. Megigazította a
szemüvegét, aztán lepillantott rám, várva a válaszomat. Mosolyogva
biccentettem, mire az ő ajkai is felfelé kunkorodtak.
Harmadik
órán, testnevelésen, ismét játszottunk, de ezúttal nem kiütőt, hanem a röplabda
egy egyszerűsített formáját. Ki volt feszítve a háló, de nem visszaütni
kellett, hanem elkapni és úgy visszadobni. A lényeg az volt, hogy ne essen le a
labda.
Ezúttal
mások voltak a csapatkapitányok. Feliks és egy norvég srác, Lukas választhattak
csapatot. A lengyel tekintete először egyértelműen rám esett. Ki gondolta
volna. Somolyogva megforgattam a szemem és mellé léptem, aztán mikor a tanár
mondta, hogy válasszon még valakit, a vállára tettem a kezem és füléhez
hajoltam. Csak egy keresztnevet mondtam: Ludwig. Összevont szemöldökkel meredt
rám, mintha azt mondta volna, biztos nem. Nem érdekelt a makacssága, mert
tudtam, hogy veszíteni meg nem szeret.
- Ha győzni
akarsz, a te csapatodban kell lennie – suttogtam halkan. Nagy nehezen kinyögte
a fiú nevét, mire az mögénk sétált. Most Lukas választott kettőt. És így
haladtunk végig. Feli vigyorogva ugrott közém és a német közé, aztán azt
suttogta, nyerni fogunk. Lehet ő is tudta, amit én: ha Ludwig nálunk van, akkor
nem veszíthetünk.
- Aztán ne
legyen hiába, hogy a csapatban van – sziszegte Feliks. Gúnyosan bólogattam.
Higgye el, nem volt rossz választás. Fogadnom kellett volna vele.
- Hiába
lett? – kérdeztem a játék végeztével. Összehúzta zöld szemeit, kisimított egy
szőke tincset a szeméből. Erre nem válaszolt. Átöleltem, ő pedig felnevetett.
- Jól van,
Bözsi.
Erre
eltátottam a szám. Mióta nem hívott már így. A bátyám egyszer mondta ezt
előtte, ő meg tanulta és imád húzni vele. Ki nem állhattam ezt a becenevet!
Kiugrott a kezeim közül, mielőtt még jobban megölelgethettem volna. Futott is a
fiúöltöző felé.
-
Gratulálok, Elizabeta – nyújtotta felém a jobbját Roderich. Ellenséges
csapatban voltunk, de ő legalább nem kiabálta, hogy csaltunk. Elfogadtam a
felém nyújtott kezet és megráztam. Mindketten elmentünk az öltözőbe a
cuccainkért, aztán elindultunk a táncterem felé. Azon nevettünk, hogy ezúttal
hátha nem leszünk olyan bénák, mint elsőre. A tanárnő érkezése előtt
megpróbáltuk átvenni az előző napi lépéseket, bár azok nehezen jutottak az
eszünkbe.
Isa
felkacagott, mikor belépett. Érdekesen festhettünk, ahogy próbáltuk felidézni
az előző napot. A tánctanár még egyszer átvette velünk az alaplépéseket, aztán
kérte, hogy álljunk egymással szembe. Fél méter volt köztünk, de én már akkor
éreztem, hogy vörösebb lett az arcom. Isa ezt az ötven centit kábé ötre
szűkítette azzal, hogy a hátunkra tette a kezét és közelebb tolt minket a
másikhoz. Felemelte az én jobb-, Roderich-nek pedig a bal kezét. A balomat a
fiú vállára tette, az ő jobbját pedig a derekamra. A tanárnő összecsapta a
kezét, jelezve, hogy csodás. Ezt követően már csak az előző nap tanult
lépéseket kellett megtenni. Az első még jól ment, a második is. Aztán Isa
kérte, hogy ne nézzük a lábunkat. Ekkor jött megint a káosz. Hol én tapostam le
az övét, hol ő az én lábamat. Hangosan nevettünk, mert lehetetlennek tűnt, hogy
ez valaha is menni fog.
- Szia –
nyitottam be a zene terem ajtaján egy halk kopogás után. Ő már a terem közepén
álló versenyzongoránál ült, kezeiben kották sorakoztak. A szememmel kerestem
egy széket a terem szélén és elindultam oda. Azt kérdezte, félek-e a
zongorától, hogy ilyen messzire elkerülöm. Megráztam a fejem meglepettségemben.
A zongoraszék mellett álló ülőhely felé biccentett. Zavartan leporoltam a
farmeromról a nem létező szöszöket, aztán felnéztem az osztrákra, aki
elhelyezte a kottákat a tartón. Ujjait a billentyűk fölé emelte, aztán egy
dallamos és ismerős dalt kezdett játszani. Örömóda. Lehunytam a szemem és úgy
élveztem a jól ismert dallamokat. Aztán halkan énekelni kezdtem.
„Lángolj fel a lelkünkben szép égi szikra,
szent öröm! Térj be hozzánk, drága vendég, tündökölj ránk, fényözön! Egyesíted
szellemeddel, mit zord erkölcs szétszakít! Testvér lészen minden ember, merre
lengnek szárnyaid.” [7]
Roderich
meglepve nézett rám, arcán mosoly ült.
- Szépen
énekelsz – mondta, mire csak legyintettem. – Szeretnéd megtanulni zongorán?
Erre
felcsillant a szemem. Jó hogy! Gyerekkori álmom, hogy zongorázhassak!
Kicsit
odébb ült, hogy mellé férjek. A megfelelő helyre tette az ujjaim, kezét az
enyém fölött tartotta. Végigmutogatta a kellő hangokat, és hogy hogyan találom
meg őket. Megígérte, hogy legközelebb hoz táblafilcet, amivel felírhatjuk a
billentyűkre a hangokat. Kacagva vetettem el az ötletet, több okból is.
Valamennyire otthon voltam a szolfézsban, heti három énekórám volt általános
iskolában, csak épp a zongora billentyűit nem ismertem, de miután párszor
elmondta, már egészen könnyen megtaláltam az egyes hangokat. Másodszor: nem
akartam, hogy leszidják, ha esetleg nem tudjuk letörölni a tintát.
Összefoglalva, az első zongoraórán megtanultam a billentyűket nagyjából. A
végén volt egy mini-vizsga is, ő mondta a hangot, én pedig leütöttem.
Persze a
lányoknak kénytelen voltam elmagyarázni, hogy hol voltam, aztán meg azt, hogy
mi történt. A szemöldökvonogatásuk nagyban elárulta a gondolataikat, mire
mentegetőznöm kellett. De tényleg őszintén mondtam, hogy nagyon jól éreztem
magam Roderich-kel.
[1] A japán
nyelvben nincs „l” hang, így a japánok is csak nehezen vagy egyáltalán nem
tudják kimondani, helyette gyakra r-t ejtenek.
[2] És bármi
történjék is (francia)
[3] Ludwig,
a torta isteni!
[4] 1941-ben
a japánok Pearl Harbornál megtámadták az USA haditengerészetének támaszpontját.
A támadás meglepetésszerű és gyors volt, japán győzelemmel végződött.
[5] Hölgyeim
és uraim (francia)
[6] Az első
magyar papírra vetett káromkodás
[7] Beethoven
Örömóda c. szerzeményének első versszaka magyarul
Imádom!💗
VálaszTörlésNem találom a szavakat.
Evel a részel mosolyt csaltál az arcomra. Ügyes vagy!