Visszatértem, végre túlestem a nyelvvizsgán, az év végi hajrán is, most már nincs semmi (vagy ki tudja), ami közbejöhet.
Meghoztam az új fejezetet is, kiegészítve pár a mi Anonymus-unk leveleivel. :)
Jó olvasást mindenkinek, remélem tetszeni fog!
---------------------------------
Bár Francis
azt mondta, engem kihagynak, másnapra kiderült, hogy nagyon nem. Reggel az
íróasztalomon egy borítékot találtam, benne egy kis üzenettel. Két dolog
fogalmazódott meg bennem: hogy jutottak be? És miért nekem adnak ilyen
feladványokat? Merthogy az volt. Két levél volt benne, egyik a feladatom
leírása, a másik pedig az első feladat. Persze a szöveg géppel írt volt, így
még azt se tudtam, ki írta. A lényeg az volt, hogy az egyik feladat felfedi a
másik helyét és október végéig az összes üzenetet meg kell találnom,
némelyiknél pedig van bónuszfeladat is. Ha azokat nem teljesítem, az osztályom
bánja. Aha, szóval fenyegetnek is. Elköteleztem magam, hogy kiderítem a
jóakaróm kilétét, illetve azt is, hogy megcsinálok minden feladatot a lehető
leghamarabb. Nem akartam sokáig húzni ezt a levélkeresős játékot, mert tudtam,
a suli pár héten belül teljes gőzzel beindul és akkor majd nem fogom tudni
egyszerre csinálni a keresgélést és a tanulást.
Mivel ez
egy bentlakásos iskola, így a tanárok és az egyéb segítők figyelnek arra, hogy
sose unatkozzunk. Eliska elmesélte, hogy majdnem minden hétvégén rendeznek
valami kis kirándulást a környéken, ami nem kötelező, de sokan el szoktak rá
menni, mivel nagyon jól szervezett és szórakoztató is. Nagyobb szünetekben még
egy-egy olyan nagyobb angol városba is elviszik a jelentkező diákokat, mint
London. Elvileg év végén mi is megyünk majd. Kíváncsi voltam a fővárosra is,
még sosem voltam ott, sokáig azt hittem talán nem is lesz rá lehetőségem
sohasem. De így, hogy itt voltam Angliában, az esélyek nagyban megnőttek.
Akkor
ébredtem fel a gondolataimból, mikor Katya szóvá tette, hogy mérgesnek tűnök.
Megmutattam neki a levelet, közben a feladatot néztem.
 |
| Katt a nagyobb méretért |
 |
| 1. feladvány |
- Egem
leginkább az érdekel, hogy hogyan vezet rá a következő nyomra? – nézegettem a
szöveget. A másik szobatársam is mögém lépett és a sorokat figyelte.
Tanácstalanul piszkálta a hajában lévő szalagot, aztán elvette és ő is
átolvasta még párszor mindkét lapot. Mindhárman sóhajt hallattunk és elkezdtük
átkozni a második évfolyamot.
Előző nap a
lányokat is szépen megviccelték, mondjuk rájuk vödörből öntötték a vizet, mire
visítva rohantak vissza a találkozóhelyre. Mondjuk nem ők jártak a
legrosszabbul, hanem Arthur és Alfred, akiket rózsaillatú löttyel öntöttek le,
így még méterekről is lehetett őket érezni. Szegény fiúk sétáló drogériának
érződtek. Azon viszont meglepődtem, hogy nem én voltam az egyetlen, aki
megúszta. A fiú, aki megnyerte a kiütőt a csapatomnak az első tesiórán,
meglepetten, kissé talán tanácstalanul állt ott, ahol hagytuk. Mintha észre se
vették volna a másodikosok. Kíváncsi lettem: neki is adtak ilyen keresgélős
feladatot?
És ha már
keresés: miután beértünk az osztályterembe, újra a rejtvényen kezdtem
gondolkozni. Feliks a székemre támaszkodott, úgy olvasta a sorokat. Összevontam
a szemöldököm. Milyen hiba? Nincs hiba. Az első világháború 1918-ban ért véget.
Lehetséges, hogy tíz év múlva valaki ezt megírta. Világháború… Már minden
lehetséges opciót kipróbáltam, mikor leesett. 1928-ban még nem tudhatták, hogy
az a háború volt az első világháború. Nem gondolhatták, hogy lesz még egy.
Akkor még nem is első világháború néven emlegették, hanem úgy, hogy Nagy
Háború.
De akkor
is, ez hogy vezet rá a következő feladványra? Mit másoljak le, ami 1933-ban
íródott? Mi van? Sóhajtottam egyet bosszúságomban. Kezdhettem elölről. A
megtaláltam a hibát, de a nyomra nem találtam rá. Matekon hol a tanárra, hol a
papírra néztem. A hajam csavargatva kopogtattam a tollal a padon, közben
felpillantottam a táblára, amin egyre több dolog jelent meg. Egyelőre még
értettem, miről van szó, így meg mertem kockáztatni, hogy nem figyelek
teljesen. A tanár szerintem látta rajtam, hogy nem vagyok száz százalékosan
ott, óra után meg is kérdezte, hogy értettem-e mindent, amit mondott. Hebegtem
valamit arról, hogy néha nem teljesen, mire mosolyogva mondta, ha kell, akkor
ismét elmagyarázza nekem egy kicsit lassabban, hogy biztosan értsem. Hálásan
köszöntem meg.
Vissza a
feladványhoz. Talán az újságcikkhez van köze? Vagy valamit meg kell keresnem az
első világháborúval kapcsolatban? Vagy valami olyat, aminek inkább 1933-hoz van
köze? Esetleg egy helyen kéne kutatnom mindkettő után? Annyiféle lehetőség van,
de én egyikhez sem tudok hozzáfogni. Arra gondoltam, hogy talán vannak valahol
régi újságok. Talán cikkeket kéne kutatnom.
Kicsengőkor
felpattantam és Antonio vagy Francis keresésére indultam. Pechemre először
Gilbertbe futottam bele, aki az ajtóval majdnem megint betörte az orrom. Meg is
jegyezte, hogy inkább a folyosó közepén közlekedjek, ne a szélén, mert egyszer
tényleg megsérülök. Szerintem meg inkább tőle kellett volna távol maradnom.
Ráfintorogtam és utánakérdeztem a két fiúnak. Megrántotta a vállát és a
szekrénysornak dőlt, aztán kíváncsiskodni kezdett. Próbáltam visszatérni az
eredeti tárgyra, de ő mindenáron tudni akarta, miért keresem őket. A képébe
nyomtam a papírt. Először meglepetten, aztán furcsán nézett rám. Elmondtam
neki, hogy valamelyik osztálytársa ezt találta ki számomra. Párszor átolvasta,
aztán megragadta a csuklóm és húzni kezdett. Kerek szemekkel bámultam a hátát,
aztán megpróbáltam magam kitépni a szorításából. Miközben mentünk, pár elsős
eléggé megbámulta az albínó srácot, akit ez vagy nem zavart vagy nem mutatta.
Továbbra is erősen tartotta a kezem, ujjai talán egy kicsit szorosabban
fonódtak köré, mikor két lány őt figyelve összesúgott.
Gilbert a
harmadik emeletre vitt fel, a folyosó végére, ahol egy kisebb elágazás volt.
- Itt van
minden cikk, amit a suli egykori tanulói írtak – mondta, majd elindult balra. –
Itt vannak az első világháború után születettek – állt meg egy nagy képkeret
előtt, amiben legalább harminc újságkivágás pihent. Mellé léptem és végignéztem
az irományokat. Az alsó ajkamat ütögetve gondolkodtam. Hová rejthette a
következőt? Körbenéztem, még a függönyöket is megráztam, de semmit. Akkor talán
ott lapul, ahol sejtem. A kép mögött. Leguggoltam és kicsit megemeltem a
keretet. Annak sarkába egy újabb boríték volt tűzve. Szélesen elvigyorodtam,
aztán az 1933-as cikkek után néztem. A dátumokra koncentráltam elsősorban, de
így is percekbe telt, mire meglett, amit kerestem. A Reichstag felgyújtásáról
szólhatott, mondjuk nem értettem, mert németül volt. Gilbert nagyjából
elmondta, hogy miről szól: a kommunistákat vádolták az épület felgyújtásával,
konkrétan egy bujtogató írás volt. Gyorsan lefotóztam a szöveget, gondoltam,
majd délután lemásolom, még ha nem is értem.
Ezután
feltéptem a borítékot. Megint nyomtatott szöveg volt, megint nem tudtam
kideríteni, hogy ki csinálhatta. Tudtam, hogy Gilbert mögém áll és ő is olvassa
a sorokat. Még azelőtt megéreztem a kezét a csípőmnél, hogy odatette volna.
- Meg ne
próbáld! – sziszegtem, közben dühösen megpördültem. Egy hülyén vigyorgó
némettel találtam szembe magam, furcsa színű szeme csillogott, ahogy felemelte
a kezeit és hátrébb lépett. Miért is reménykedtem, hogy normálisan fog
viselkedni.
- Látom, te
nem adod könnyen magad, meine Liebe –
vágta zsebre a kezét, aztán kicsit előre hajolt, hogy a szemünk egy magasságban
legyen. Hátrébb húzódtam tőle, mire a vigyora még szélesebb lett, már ha ez
lehetséges. – És ez tetszik – kacsintott rám. Először fel akartam képelni,
aztán rákiabálni, hogy csak ne becézgessem, bár gőzöm se volt, hogy mit jelent,
amit mondott. Nem is érdekelt, hívjon csak, ahogy akar, gondoltam mérgesen. Nem
is akartam tudni, hogy mi jár a fejében. Túlságosan sokatmondó volt az arcán
húzódó kaján mosoly.
- Ne
próbálkozz, szoknyapecér – löktem félre az útból és elindultam vissza a lépcső
felé. Felnevetett mögöttem, kacagása még sokáig visszhangzott a fejemben és a
folyosón egyaránt.
- Szia,
Lizzy – ugrott a nyakamba Lili, mikor beléptem a terembe. Nagy tengerzöld
szemei az arcom figyelték, ami szerintem még mindig kicsit piros volt a hülye
német szavai miatt. – Megvan a megfejtés? – kérdezte. Bólintottam és
megmutattam a következő nyomot.
 |
| 2. feladvány |
- Nabazdmeg – morogtam magyarul. Lili kerek
szemekkel nézett rám, én meg megcsóváltam a fejem. Nem kellett neki tudnia a
magyar nyelv ily szépségeit, mint az előbbi káromkodás. Mondjuk, szerintem
sejtette, hogy mit mondhattam, mert kissé felvonta a szemöldökét, ahogy rám
nézett.
Tesin
ezúttal már nem játszadoztunk, hanem futottunk, méghozzá keményen. A futással
nincs semmi bajom, amíg nem kell többet rohanni öt percnél. A bajok utána
kezdődnek. Próbáltam szabályosan lélegezni, de úgy negyed óra kocogás után már
az sem ment. Szerencsére úgy húsz perc után a tanár azt mondta, menjünk ki.
Hálát adtunk az égnek. Pár osztálytársam a tanár szavai után lerogyott ott,
ahol megállt. Köztük Alfred, akire Arthur kárörvendően vigyorgott és közölte
vele, hogy talán nem kellene annyi McDonalds, és Roderich, aki tényleg inkább
művészalkat volt, mintsem sportos. Kint mindenki azt csinált, amit akart, ki
ült az árnyékban, ki focizott. Én beálltam az utóbbiak közé. A fiúk szerencsére
nem voltak velem kemények. Az elején ez volt a baj.
Mondtam
már, hogy van egy bátyám? És hogy fiús kisgyerek voltam? Mindkettőt? Akkor
talán érthető, amiért ledöbbentettem az osztályom. Kicsengő előtt tíz perccel
kijött egy másik osztály is. Ki más, ha nem a másodikosok? Antonio és Francis
hangosan szurkoltak nekem, hogy rúgjak még egy gólt. Teljesítettem a kérésüket,
mire többen rájuk ordítottak, hogy fogják be. Mellettük Gilbert állt egy padnak
dőlve, épp a testvéréhez beszélt, aki pont ellenem játszott, közben engem
figyelt. Arcán gonoszkás vigyor futott át, mikor észrevette, hogy őt figyelem.
Elfordultam tőle és újra a játékra koncentráltam. Nyeltem egyet, mikor
észrevettem Ludwig arcán a testvéréjéhez hasonló, halvány, bár vészjósló
vigyort. Ennek a mosolynak meglett az eredménye: a második félidőben átvették a
vezetést és elhúztak. A német fiú rohadt jó csapatkapitányt alakított, csupán
kézjelzésekkel irányította a többi fiút a csapatában. Mi meg nem győztünk
utánuk futni, a labdát szinte mindig azonnal elszedték tőlünk. Mikor a tanár
közölte, hogy induljunk be, kidőltem. Lihegve ültem a földön, aztán
hátravetettem magam és elnyúltam a füvön a többi csapattársam mellett. Az
ellenség csak nevetett rajtunk és bementek. Szerettem volna a középsőujjam
mutatni feléjük, illetve Gilbert felé is, ha már ennyire felpiszkálta a
testvére versenykedvét, de már arra sem volt erőm.
- Szép
volt, Bözsi – állt meg fölöttem Feliks. Az általában a homlokába lógó tincseit
félresimította, ahogy nézett le rám.
- Amint fel
tudok kelni, meghalsz – feleltem két fáradt sóhaj között. Felkuncogott és
jobbját nyújtotta. Hülye lettem volna nem elfogadni a segédkezet, mivel
magamtól biztos nem tudtam volna felállni. Átöleltem a lengyel vállát,
leginkább azért, mert fáradt voltam az álláshoz. Megveregette a hátam, aztán
visszatámogatott az öltözőbe. Megállt a lányöltöző ajtajában, míg én megmostam
az arcom és ittam pár kortyot, közben beszélt az előző napi csevegéséről a
szüleivel, akik már ekkor hiányolták az egy szem fiukat. Megtöröltem a
kézfejemmel a homlokom, aztán odaléptem a fiú elé, aki a körmét piszkálta
beszéd közben, majd elhallgatott. Végignézett rajtam, aztán az állával a térdem
felé intett. Sóhajtottam. Lehet teljesen le kéne fürödnöm. Már nemigen volt
időm, a többiek is jöttek befelé.
-
Łukasiewicz kifelé a lányöltözőből! – rikácsolta a tanár, mire Feliks megugrott
és elrohant. Mindenki hangosan nevetett rajta, ő meg csak egy morcos
pillantással válaszolt vissza. Lengyelül morogva caplatott be a fiúöltözőbe,
ahol tovább húzták, hogy ha ennyire akar, öltözhet nálunk is. Olyat és olyan
hangosan ordított, hogy még mi is értettük.
Szegény
lengyel pipacsvörös arccal állt az öltözők előtt és engem várt. Átöleltem a
nyakát és megkérdeztem, hogy látott-e valami érdekeset az öltözőnkben? Erre
ellökött magától, de aztán ő is kacagásban tört ki. Igen, ez olyan tipikus Feliks-eset
volt. Mindig sikerül valami hülyeséget csinálnia.
- Szóval Feliks így járt – vihogott a
bátyám, mikor elmeséltem neki. Mellettem az említett mérgesen nézett, mert bár
nem értette, a neve elhangzása felkeltette az érdeklődését. Aztán mikor a vonal
másik felén a testvérem hangosan kacagni kezdett, leesett neki, hogy mit
meséltem el. Ütlegelni kezdte a karom, mire lelöktem magam mellől. Összevonta a
szemöldökét és visszamászott a padtámlára. Aztán kikapta a kezemből a találós
kérdést és olvasgatni kezdte. Csücsörítve gondolkozott, aztán a semmibe kezdett
bámulni. A vállára hajtottam a fejem, aztán elköszöntem a bátyámtól, akinek a
hangja hallatán elfogott a haza-akarok-menni érzése. Még sosem voltam ilyen
távol tőlük. Azon törtem a fejem, hogy hogyan fogom én kibírni karácsonyig?
Vacsora
után ismét elmentem a zeneterembe, ahol megint csak gyakoroltunk Roderich-kel.
Egyre jobban ment, én meg egyre jobban élveztem. Már eljátszottam az Örömóda
első sorát, viszonylag kis szünetekkel a hangok között. Oké, még nem volt
tökéletes, sőt, még fényévekre voltam az ő játékától, de már láthatóan
fejlődtem. Sokat beszélgettünk közben, mindketten meséltünk mindenfélét a saját
életünkről. Mondott pár szót a családjáról is, de inkább a suliról beszélt.
Magán általánosba járt, ahol kötelező volt két hangszeren megtanulni, innen a
jó zenei érzéke, emellett az angol már első osztályban elkezdték elsajátítani,
míg én csak harmadikban. Ez nagyon látszotta kettőnk beszédén. Ő sokkal
választékosabban beszélt, míg én többször használtam a szlenget. Neki már volt
felsőfokú nyelvvizsgája, nekem még nyáron lett meg a középfokú.
Rám nézett
a szemüvege mögül, arcán halvány mosoly virított, aztán vissza a kezére, ami a
zongorabillentyűkön pihent. Végighúzta a mutatóujját a fekte-fehér soron, aztán
random lenyomott pár hangot, amiből lassan egy dallam bontakozott ki. Újra
ráismertem. Holdfényszonáta. Az egyik kedvencem. Ismét lehunytam a szemem és
úgy hallgattam a gyönyörű muzsikát. Hogy tud valaki ilyen elképesztően
játszani? Végigjátszotta. Fejből. A többperces dalt. A végén felnéztem rá, ő
meg le rám, szinte azonnal elvesztem a sötét szemeiben. A szemkontaktus azonban
megszakadt, mikor valaki kinyitotta az ajtót. Elkaptuk a fejünket, az ellenkező
irányba kezdtünk nézni, mintha bűn lett volna, hogy egyáltalán egymás szemébe
bámultunk.
A zenetanár
volt, láthatóan meglepődött, hogy itt talált minket. Magas, vékony férfi volt,
talán a negyvenes évei közepén járhatott. Látszott rajta, hogy művész, kissé
elvontnak is tűnt. Rögtön megismerte Roderich-et, és azonnal kíváncsiabb lett.
Azt kérdezgette, hogy miket játszott, merthogy órákon nemigen van esélye
megmutatni, hogy mit is tud. Én meg pár perc után kezdtem magam fölöslegesnek
érezni. Elnézést kértem és elindultam az ajtó felé. Bocsánatkérő pillantást
vetettem az osztrákra, aki kicsit bosszúsan vonta össze a szemöldökét a tanára
rossz időzítése miatt, aki észre sem vette, hogy… megzavart valamit.
Elmentem
sétálni egyet. Megint a szobrokhoz mentem, abban bízva, hogy senki se lesz ott.
Elég hamar rá kellett jönnöm, hogy nem. Egy árny állt az ösvény közepén,
valamit épp szerelt össze, a fém halkan csikorgott a mozdulatai nyomán.
Elbújtam egy állvány mögött, aminek kilestem a fala mellett. A srác, merthogy
az volt, a félárnyékban járkált fel-alá, ajkához fuvolát tartott, próbálgatta a
hangokat. A hangszert halkan szólaltatta meg, mintha nem akarta volna, hogy
bárki meghallja. Talán így is volt. Megtett pár kört, skálázott, lejátszott pár
dallamot, megállt pár pillanatra, megigazította a hangszert, mert kicsit
rosszul szerelte össze… Aztán megtorpant és nekikezdett. Leesett az állam.
Roderich és a zongora, most meg ez? Milyen zeneművészekkel vagyok én körülvéve
nap, mint nap? Vajon ki játszik még valamilyen hangszeren? Tovább figyeltem a
fiút, aki olyan egy perc után elrontott egy hangot, aztán már szándékosan,
egyre mérgesebben fogott félre. Végül egy ordítás kíséretében majdnem eldobta a
hangszert, de még időben megfékezte magát. Mi lehetett a baj? Ennyire utálja,
ha elrontja a dallamot? Vagy közben elkalandozott, és amiatt lett dühös?
Visszahúzódtam a szobor takarásába, aztán az alapzatnak dőlve hallgattam a
hangos levegőkapkodást. Matatás zaja következett, közben halk motyogás. Lépések
közeledtek felém, bennem pedig meghűlt a vér. Elég idegesnek tűnt, ki fog
akadni az a valaki, ha engem is itt talál. De szerencsére minden gond nélkül
elsétált mellettem és továbbment. Hála istennek. Kapucnit húzott a fejére, így
nem láttam, mikor a lámpa alá ért. A fenébe is.
- Csak a
tiéd, mégis mások használják a legtöbbet. Mi az? – gondolkoztam hangosan. Ismét
elmondtam, mire Feliks-nek fintor ült az arcára. Már sokadszorra hallgatta meg
és már nagyon-nagyon unta. Megértettem, hiszen már nekem is nagyon elegem volt
belőle, de muszáj volt végigcsinálnom, ha nem akartam, hogy az osztályom még
jobban megszívja, mert akkor biztos én lettem volna a hibás. Szóval inkább
megszenvedtem vele előbb, nem pedig később, mikor talán már késő.
Hétvége
volt, én pedig eldöntöttem, hogy legalább öt ilyen találós kérdést megfejtek akkor
is, ha beledöglök. Pedig félő volt, hogy beledöglök. Már délután volt, az agyam
pedig alig bírta tovább a kínzást. Elege volt a sok gondolkodásból. De nem csak
neki, hanem minden körülöttem lévő embernek is. A lányok már ki akarták kapni a
kezemből a papírt, mert szerintük ez már nem egészséges. Szerencsétlenségükre
már szinte fejből tudtam a szövegecskét, de a megoldást, vagy, hogy miként
vezethetne a következő nyomhoz, már nem.
Az előző
feladvány plusz feladatát megcsináltam, aztán másnap feltettem az
osztálytermünk melletti szekrény tetejére az utolsó kicsengő után. Katya és én
el is rejtőztünk a folyosó végén és onnan figyeltük a diákokat, ahogy az utolsó
óra után mennek ebédelni. Aztán kiürült a folyosó, de mi nem láttunk senkit,
hogy felnyúlt volna a borítékért. Odamentünk, hogy biztosak legyünk benne, nem
csórta el az a valaki, de… már nem volt ott. Hogy a fenébe vitte el onnan? Ez
lehetetlen! Ki az a valaki, egy szellem? Katya rögtön összeesküvés-elméletet
gyártott, hogy mi van ha valami túlvilági lény az, aki itt halt meg, mikor a
második évfolyamra járt. Szerinte ez megmagyarázta azt, hogy hogyan tudta
behozni a bezárt ajtónkon a levelet, illetve azt is, hogy hogyan tudta ekkor
elvinni. Halkan nevettem a képzelőerején, de aztán legyintettem. Biztos, hogy
nem… Remélhetőleg. (Mert akkor a történetemet nem World Akadémiának kéne hívni,
hanem Az iskola fantomjának, nem igaz kedves Olvasó?)
A többieket
is inkább az érdekelte, hogy ki lehet a jóakaróm, aki miatt lassan elpatkolok a
végkimerülés miatt. Oké, ez kissé túlzás, de az agyam már kezdett ellenkezni a
sok gondolkozás ellen.
- Hívott
valaki kedvesemnek, Lizzy? – kérdezte Katya. Megcsóváltam a fejem. Pontosítok:
lehet, hogy hívott, csak én nem értettem. Annyiféle nyelven beszéltek a World
Akadémián, hogy lehetetlenség lett volna a sok idegen szóból kiszűrni azt,
amelyiknek az volt a jelentése, hogy „kedvesem”.
Csak a
tiéd, mégis mások használják legtöbbet… csak a tiéd…
- Esetleg
valamilyen más nyelven?
Pont erről
beszéltem (magamban)! Erre viszont felsorolták legalább egy tucat nyelven ezt a
megszólítást, de nem figyeltem rájuk, már nem tudtam több idegen szót
befogadni, de ők csak egyre hadarták a saját anyanyelvüket, gondolkoztak, hogy
talán nem úgy hívott, hanem amúgy, de ugyanazt jelenti… A végére már úgy
tettem, mintha ott se lettek volna, csak a kérdésre koncentráltam.
Csak a
tiéd… Csak az enyém. A szoba közös, fürdő közös, Lili-vel már a ruhán is
osztozunk (összekeverjük, na), cuccok is keverednek. Egyedül a nevem az, amit
még nem adtam kölcs…
- Heuréka!
– visítottam fel, mire a többiek egy métert ugrottak hátra. Alfred és Arthur is
befejezték egymás csesztetését, körülbelül a fél udvar engem bámult.
Felpattantam és rohanni kezdtem a suli felé, aminek feltéptem az ajtaját és az
osztálytermünk felé indultam, ami mellett álltak a szekrényeink. Az enyém
ajtaján a nevem állt egy kis papíron, még az első napokban tettem oda, hogy
tudjam, az az enyém, amit ekkor kihúztam a helyéről. Mögötte egy kis
összehajtott cetlit találtam.
Az
izgatottságtól lüktetett a szívem, miközben kihajtogattam a papírost. Ugyanaz a
nyomtatott betűs írás. Belebokszoltam a levegőbe egy „IGEN!” felkiáltás
kíséretében, aztán olvasni kezdtem.
 |
| 3. feladvány |
Könnyebb,
mi? Ha ez neki könnyű, akkor ő valami zseni lehet. Mondjuk már azonnal feltűnt,
hogy ezt már hallottam valahol, csak éppen azt nem tudtam hol. Talán magyarul
egy gyerekkönyvben vagy ilyesmi… Ismét átfutottam a sorokat, de úgy gondoltam,
majd a többiek segítségével megoldom. Abban biztos voltam, hogy a megoldás a
konkrét helyre küld el.
Sóhajtottam
egyet és elindultam visszafelé, ahol szembetalálkoztam a másodikosok kis
triójával, Antonio-val, Francis-szel és Gilberttel, akik megtorpantak, mihelyst
megláttak. Egymásra pillantottak, aztán körém álltak, mindhárman intéztek
hozzám pár szót.
- Bonjur, mon Chéri – libbent elém Francis
és a hajamba tűzött egy kis virágot az első fölé. Rám mosolygott, közben
megigazított egy tincset. Hirtelen összecsapta a kezét, mintha valami
mesterművel készült volna el. – parfait[1].
-
Csalódottnak tűnsz, mi querida –
jegyezte meg Toni. Válaszul csak sóhajtottam. Nem akartam a nyakukba zúdítani a
pár napja gyűlő feszültséget valamelyik évfolyamtársuk iránt. A harmadik átölelte
a vállam, mire akaratlanul is ökölbe szorult a kezem. Engem csak ne ölelgessen!
- Na, igen,
mi a baj, meine Liebe…?
- Ó, látom,
fölösen keresgetlek – jelent meg Roderich a sarkon, arcán szomorúság
tükröződött, ahogy rám és a másik fiúra nézett. A francia és a spanyol
megfordultak, így láthatták, ahogy a vendégünk sarkon fordul. Minden tekintet
rám szegeződött. Elég tipikus nézés volt: felvont szemöldök, mindentudó vigyor,
amit jó lett volna azonnal letörölni egy… serpenyővel, akár.
- Nincs
közöttünk semmi – emeltem fel védekezőn a kezeim. Egy gúnyos bólintás volt a
válasz, aztán azon kezdtek gondolkozni, hogy mennyire nem illenénk össze. Karba
tettem a kezem és úgy hallgattam őket. Hogy ezek mennyi hülyeséget összehordtak
itt nekem. Először sorravették az ő tulajdonságait, aztán az enyémeket (néha
még olyanokat is mondtak, ami nem is igaz), és közölték, hogy milyen sráccal
kéne összejönnöm helyette. Mióta lettek ezek kerítők? Lehajtottam a fejem és
vihogni kezdtem. Erre csak még jobban rákezdtek. Záporoztak a marhaságok, én
meg ott álltam mindennek a közepén nevetve, ami a három idiótának csak olaj
volt a tűzre.
Észre se
vettem, hogy Gilbert szinte végig ölelte a vállam, de szerintem ő se.
Túlságosan lefoglalta, hogy az osztrákot arisztokreténnek hívja, ami, bár fájt
bevallani, de vicces megszólítás volt. Megveregettem a mellkasát és elléptem
tőle.
- Majd
találkozunk, addig nőjetek fel! – kiáltottam hátra a vállam felett. A válaszuk
nem lepett meg: „félő, ez nem lehetséges”. Mikor felhangzott a kis triójuk
kacagása, az mindent vitt. Mindhárom srácnak egyedi nevetése van, együtt pedig
még furcsább hallani.
A kanyarban
összefutottam Roderich-kel, aki még mindig kicsit neheztelően nézett rám. A
tekintetéből kiolvastam, hogy ő arra számított úgy leteremtem a hármast, mint
Gilbertet a második ajtós incidens után. Azért nem tettem, mert most egyik sem
próbálkozott semmi perverz dologgal, ami miatt ordíthattam volna velük, csak a
maguk módján közölték, hogy nem lennénk jó pár. Vagy talán ez fájt
Roderich-nek? Belekaroltam és próbáltam lelket önteni belé, miszerint ne
foglalkozzon a három hülyével, úgyse gondolják komolyan, amit mondanak. Mondjuk
ő ezt megkérdőjelezte, de én csak legyintettem.
- Te hogy
jössz ki ilyen jól velük? Téged még csak nem is piszkálnak semmivel! – emelte
rám barnás szemeit, arcán kicsit hitetlenkedés futott át a szavai nyomán. – Már
az első pillanatban körülrajongtak! Hogy csinálod?
- Ilyen a
kisugárzásom – mondtam nagyképűséget mímelve, közben látványosan átdobtam a
hajam a vállam felett. Erre végre elmosolyodott.
A többiek
már libasorban álltak, mikor mi kiértünk. Két másodikos megragadta a karunk és
odarángattak hozzájuk. Még időm se volt megkérdezni Feliks-et, már
lepisszegtek. Az előttünk álló, őrmesterszerű fiú végigsétált előttünk, a vállának
támasztott baseballütőt nekiszegezte a pusmogóknak, mögötte az osztálya állt,
kicsit arrébb egy másik idősebbekből álló tömeg. Sötét szeme végigszaladt a
tömegen, piercinggel díszített szája vigyorra húzódott. Velünk szemben lassan
felállt a másik osztály is, ők is legalább olyan értetlenek voltak, mint mi.
- Naszóval!
– ordította a baseballütős srác. Amerikai volt, állapítottam meg azonnal az
akcentusa alapján. – Azért vagytok itt, mert megkaptuk a jogot, hogy pokollá
tegyük a szeptembereteket. Így van, az előző hét csak bemelegítés volt.
Szóóóóóval, most kaptok pár jó kis feladatot. Azt az osztályt kevésbé fogjuk
szívatni, amelyik nyer! Nem igaz? – nézett a mellettük álló csoportra, amelyik
minden bizonnyal a másik osztály. Közöttük volt Francis, Gilbert és Antonio is.
Ők is bólintottak, arcukon széles vigyor jelent meg. Valószínűleg élvezni
fogják, hogy most ők szívathatnak és nem fordítva.
Körülöttünk
a többi osztály kiabálni és fütyülni kezdett. Némelyek tanácsolták, hogy mit
lehetne csinálni, mások vagy nekünk, vagy a másik csoportnak szurkoltak, valaki
meg csak bekurjantotta, hogy jól szívassanak meg minket. Nem teljesen így
mondta, de így értetendő. A tanárok az ablakból nézték a jelenetet, nem szóltak
semmit. Ekkor lettem biztos, hogy ez tényleg hagyomány, és hogy a felnőttek
nagyon is tudják, mik lesznek a feladatok. A felvezető már nem igazán érdekelte
őket, amíg mindenki épségben marad.
-
Ellenvetés nem fogadunk el, nincs kivétel – vette át a szót Gilbert, aztán a
testvérére nézett és megvonta a vállát. – Bocs, Bruder, bár nem hiszem, hogy te kihúznád magad – nevetett. A szőke
fiú bólintott, arcán elégedettség suhant át. Nem is igazán tűnt úgy, hogy ő
kivétel akarna lenni.
- Kérünk
két vállalkozó szellemű almapecázót mindkét osztályból – kiabálta egy lány.
Feliks megragadta a kezem és előreléptünk. Ki akartam magam tépni a kezéből,
mondván mit művel, de befogta a szám és fülemhez hajolt.
- Ennél már
csak szívatósabb feladatok lesznek, érzem – suttogta. Egy összenézés után
Gilbert indult el felénk. Az albínó srác közénk lépett és a hátunkra tette a
kezét. Odakísért egy felfújható gyerekmedence elé, amiben piros és zöld almák
úsztak. A vállunkra támaszkodott és azt mondta, a zöld almákat kell
kipecáznunk.
Mi? Még az
alma színe sem mindegy? Jaj, egek!
- Gówno prawda![2]
– kiáltotta Feliks. Nem tudom mit mondott, de biztos nem szépet. A német
felnevetett, aztán lökött rajtunk egy kicsit, így már a lila-sárga medencécske
mellett álltunk. A hajam megpróbáltam kontyba csavarni, bár bármilyen csat vagy
hajgumi híján félő volt, hogy szétesik. Ekkor valaki megkocogtatta a vállam.
Gilbert volt az, mögötte Katya futott vissza az osztályhoz. A német a kezembe
adott egy hajgumit. Az ukrán osztálytársam felé biccentettem, aki feltartotta
mind a két hüvelykujját, mondván hajrá! A lengyel barátom mérgesen kifújt egy
állig érő szőke tincset az arcából. Ő nem kapott hajgumit, se csatot. – Ez
rossz ötlet volt.
- Ugyan,
buli lesz – nevettem és letérdeltem a medencéhez. A másik három szerencsétlen
is így tett.
- Felkészülni!
– harsant az előbbi csaj hangja mellőlünk. Idegtépő csend pár másodpercig. –
Vigyázz! – újabb időhúzás. – Rajt!
Megcéloztam
egy zöldalmát és a fejem a vízbe nyomtam. A fogaim rögtön megtalálták, amit
kellett. Hátradőltem és megnéztem a fogást. Hála Istennek. Gilbert kikapta a
kezemből és a hátamra téve a tenyerét visszalökött a vízhez. Még három alma
hátravolt. A mögöttem lévő osztálytársaktól záporoztak a kiáltások, a tanácsok
meg effélék. A következőért ugrottam, közben összeütköztem a másik osztály egy
tagjával. Mindketten felkiáltottunk és levegőért kaptunk. Közben Feliks-nek is
volt kapása, mert a német fiú hangja ismét felharsant. De nem csak mi
találtunk. Az újabb gyümölcsnél már csak hátradobtam az albínónak, aki meglepve
mondta, hogy három. Már csak egy kellett. Kicsit felemeltem a fejem és
megkerestem a következőt. A bajtársam is ezt tette. Egyszerre vetettük magunk a
hiányzó darabra, de elmartam előle. Konkrétan hozzávágtam a pontszámlálónkhoz
az utolsót, mire ő meglepetten felkiáltott. Lilás szemei egy ideig meglepetten
kerekre nyíltak, aztán valami büszkeségféle költözött belé. Felénk nyújtott
egy-egy törölközőt és kicsit gúnyosabban közölte, hogy ha akarjuk, az almát
megehetjük. Én elfogadtam az egyiket, de a lengyel barátom csak rákiáltott az
albínóra.
- A zöld
csapat nyert! – intett az osztályunk felé a lány, a csapat pedig felordított.
Átöleltem Feliks-et, aki győzelmi ordítást hallatott.
A következő
feladatot a földön ülve néztük. Egy akasztó két oldalára lufik voltak felkötve,
rajtuk csomó habbal. Az újabb négy önkéntes egy-egy borotvát tartott a kezében
értetlenül. Egy srác magyarázta el, hogy mit kell csinálni: leszedni a lufikról
a habot, anélkül, hogy azok kipukkadnának. Alfred, az egyik vállalkozó
szellemű, nevetni kezdett, aztán elhatározta, hogy nyerni fogunk itt is. A
fogas másik oldalán álló fiú gúnyosan nevetett rajta és közölte, hogy álmodik a
nyomor. Lehet, majd meglátjuk. Kezdetét vehette a második forduló.
- Elizabeta
– ült le mellém Roderich. – Jól csináltátok – mosolygott rám, aztán
végigsimított félrefésült haján. Az az egy tincs megint megmakacsolta magát.
Durranás,
aztán sikoltás törte meg a sugdolózást. Egy lány épp hátrébb ugrott a fogastól,
arcát, ruháját beterítette a hab. Zavartan nevetve megtörölte a homlokát az
alkarjával. Mentegetőzött az osztályának, hogy pedig alig nyomta rá.
Újabb lufi
pukkant ki, ezúttal a mi oldalunkon. Tino, a finn osztálytársunk hátraesett
meglepettségében, aztán a kezében lévő borotvára, majd a lufi hűlt helyére
nézett. Végül elnevette magát. Felénk mutatta a segédeszközt. Nem volt benne
penge. Akkor hogyan?
Az akasztó
két oldalán járőröző figyelő másodikosok felmutattak egy-egy tűt. A kis csalók!
Alfred is észrevette ezt és mikor ki akarták lyukasztani az ő lufiját,
félrelökte a srácot. Az évfolyamtársunk azonban nem volt ennyire figyelmes.
Újra nyertünk.
- Mondom,
hogy én vagyok a hős! – ordította az amcsi.
- Most az
egyszer el is hisszük – válaszolt valaki. Az osztályunk felröhögött, Alfred
pedig kihúzta magát és megveregette a mellkasát, mintha tényleg ő lenne a nap
hőse. Mi is elhittük, hogy az. Lili leült mögém és a hajam kezdte fonogatni,
közben egy harmadik játékvezető lépett a porond közepére.
- Drága
elsőseink! – kezdte. Végignézett rajtunk, aztán a másik osztályon is. – Ki
éhes? – tette fel a döntő kérdést. Az udvar elnémult egy pillanatra. Senki sem jelentkezett.
– Egy kis tésztát valaki? Senki?
Hirtelen
egy kéz emelkedett a magasba. Feliciano volt. Mellette Ludwig kék szeme
kikerekedett, kérdőn nézett a bátyjára, aki viszont Lovino-t figyelte. Az olasz
fiú arcán vigyor ült. Sejtette, mi lehet a feladat. A másik osztály nagy
nehezen kiválasztott valakit. A két áldozat kiment a tér közepére, ahol
leültették őket a földre, eléjük kis asztalt tettek, ami terítővel volt
lefedve. A játékvezető egy biccentésére lerántották a leplet az ételről. A kis
olasz szeme felcsillant.
- Pasta! – kiáltotta boldogan a bolognai
láttán. Mellette a fiú teljesen ledöbbent. Akkora adag spagettiket! Feli nem
tűnt ijednek, kinéztem belőle, hogy megeszi az egész tányért. Mindkettőjük
előtt legalább három-négy adagnak megfelelő tészta pihent szépen díszítve
szósszal és bazsalikommal. Jó étvágyat.
-
Felkészülni! Vigyázz! – skandálta a tömeg egyszerre.
- Buon Appetito! – kiáltotta Feliciano,
mikor a rajthoz értünk és enni kezdett.
Megette!
Megette! Az a fogpiszkálónyi srác egy falatot se hagyott. Lovino fel is
ordított olaszul, hogy ez az ő kisöccse. Mellette Antonio a vállára csapott, de
most egy kicsit sem érdekelte, a fiú összeborzolta az öccse haját, mikor az
elhaladt előtte.
- Szép volt
Feli – mosolyogtam fel rá, mikor elugrándozott mellettünk. Visszament Ludwig
mellé, aki megveregette a hátát. Az olasz már ettől a dicsérettől a mennyekben
érezte magát. A német másik oldalán Kiku mondott valamit, mire a japán fiú
mögött ülő Yao felkiáltott.
- Aiya, ha
így folytatjuk biztos nyerünk-aru!
- Csak el
ne bízzuk magunk, mint a hős – bökött Arthur Alfred felé. Az említettet kicsit
se zavarta az angol csipkelődése, ő már a markában érezte a győzelmet.
Gilbert
lépett a pulpitus közepére, két oldalán Antonio-val és Francis-szel, akik
egy-egy mikrofont tartottak a kezükben.
- Ki tud
zenélni vagy énekelni? – kérdezte az albínó, lilás szeme végigpásztázta a
tömeget. Azután előkapott egy papírt a hátsó zsebéből és felolvasta pár elsős
nevét, köztük Roderich-ét is, aki erre elfehéredett. – Íme a zeneórára, illetve
a zeneklubba járók névsora. Vagy önként, vagy általunk, de itt fog állni két
ember. Senki? Akkor én jövök.
- Engem
fog. Engem fog. Engem fog. Engem… – hajtogatta mellettem az osztrák, közben az
orrnyergét dörzsölte.
- Ruslan
Galante Lettországból és Roderich Edelstein Ausztriából – vigyorgott felénk.
Sejthető volt. Az ajkamba haraptam és megsimogattam a fiú vállát, aki
kényszeredetten felállt. A sejtése nagyon is bejött, bár mondjuk Gilbert
mosolya kissé árulkodó volt, mikor elővette a papírt. – Választhattok: ének
vagy hangszer?
- Hangszer
– motyogta az osztálytársam. Felkapott egy hegedűt az asztalról, míg a másik a
mikrofonért nyúlt.
- A
hangszeres választhat, az énekes kap egy karaoke-t – mondta a német. A két
kiválasztottra nézett, akik idegesen toporogtak a helyükön. Azt kérdezte,
készen állnak-e? Nem volt túl biztató a válaszuk. A játékvezető csettintett
egyet a nyelvével, aztán egy telefont és fülhallgatót nyomott Ruslan kezébe,
aki meglepetten nézte azokat. A játékvezető vigyorogva kérdezett vissza, hogy
ki beszélt itt hangosan szóló zenéről. Ó, szóval mi csak az énekszót fogjuk
hallani. A lett fiú pár pillanattal később énekelni kezdett, hangja halk volt,
remegett, a dalt se nagyon ismertük fel először. Aztán mikor a refrénhez ért, mindenkiből
kitört a röhögés. Ilyen régi Selena Gomez számot is rég hallottam. Antonio
megveregette a mellkasát, ezzel jelezve, hogy az ő ötlete volt. A másodikosok
közül öten felemeltek egy táblát, rajta egy-egy számmal. Összesen 30 pont az
50-ből. A fiú csalódottnak tűnt, bár ő a fülhallgató miatt kevésbé hallotta
magát. Gilbert Roderich-re nézett, aki kicsit összevonta a szemöldökét, majd
barna szemeit rám emelte. Bólintottam egyet, jelezve, hogy ügyes lesz.
Sóhajtott egy nagyot, és az állához emelte a hangszert. Az Örömódát játszotta
el, én pedig halkan énekeltem ismét. Mikor felnéztem, láttam, hogy Gilbert
furcsán méreget, aztán elkapta a tekintetét, szemöldökét összevonta, arcára
mintha kisebb fintor ült volna.
Újra
pontoztak.
42.
Az
osztályunk ismét örömujjongásban tört ki. A fiúk megveregették az osztrák
vállát, hátát vagy épp a nyakába ugrottak. Persze Roderich nem igazán örült
ezeknek, főleg a legutolsónak, de örült, hogy ezzel megnyerte az osztálynak ezt
a fordulót. Mi-másik osztály: 3:0
- Egyelőre ennyi, gólyák – mondta ismét az
első fiú, közben a baseballütőt forgatta a kezében. – Holnap folytatjuk.
[2] Enyhébb
fordítás: baromság (lengyel)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése