------------------------------------
- Akkor! –
kezdte Ludwig vasárnap délután, mikor végre összeraktuk a prezentációkat. A
plakátok már készen voltak, a falakra is ki lettek téve, már csak az előadás
volt hátra. – Akinek a nevét mondom, az ordítsa be, hogy kész vagy pedig most
azonnal menjen és csinálja meg estére! – nézett végig a csapaton, aminek a
tagjai kicsit behúzták a nyakukat, pedig mindenkinek megvolt minden. –
Feliciano és Lovino?
- Kéééész~!
– csicseregte a fiatalabb Vargas. Mellette a bátyja mogorván nézett a
vezetőnkre.
- Kiku?
- Hai. Kész.
- Gilbert?
- Jawohl, kész!
- Roderich?
Lement még
pár név, aztán végre én jöttem:
-
Elizabeta?
- Kész –
mondtam egy ásítás után. Hamarabb felkeltem, hogy kész legyen. Konkrétan én
vártam a karbantartóra, hogy kinyissa az épületet, már rohantam is a
gépterembe. Tényleg kellett volna egy saját számítógép…
- Jól vagy,
meine Liebe? – bökött meg Gilbert, aki a mellettem lévő padon ült.
Elhessegettem a kezét, aztán visszafeküdtem a kényelmesnek nem mondható
papírtömbömre. Persze ő tovább piszkált, mire megkérdeztem Ludwigot, hogy
kidobhatom-e a bátyját az ablakon. Gilbert egy olyan pillantást kapott a
tesójától, hogy rögtön befejezte a hajam húzogatását. – Árulkodós! – morogta
karba tett kézzel. Mint egy durcás gyerek…
Másnap
délelőtt az előadóban készültünk, én még utoljára átolvastam a jegyzeteimet, a többiek
is fel-alá rohangáltak, hogy minden a helyén legyen, vagy épp megkeressék azt,
ami nincs ott, ahol a helye lenne. Például Feli-t, akit konkrétan nem találtunk
meg reggel. Őt Lovino rángatta oda hozzánk. Kérdeztük az olaszt, hogy hol volt,
de csak ennyit felelt: hetek óta nem tudtam sziesztázni! Jó pár
csapattársunkból kitört a röhögés, csak Lovino, Ludwig és Kiku maradt komoly,
mondjuk mind más-más okokból. Lovino szinte sosem mosolygott, ekkor is mérgesen
meredt a németre, aki az orrnyergét dörzsölgetve sóhajtott egyet, mellette a
japán fiú pedig egyszerűen csak alig mutatott bármiféle érzelmet, mióta itt
volt. Bár, mikor szóba kerültek a mangák valamelyik héten, egészen lázba jött.
Forrás |
Aztán mikor
ott kellett állni az évfolyamtársaim és a másodikosok előtt, valahogy megszállt
a rémület. A lábam remegni kezdett, a kezemben lévő papírt teljesen
összegyűrtem. A francba. A tanárok elsötítétették a termet, egyedül a
prezentáció látszott, amit kivetítettek a hatalmas vászonra. Ez kicsit az
előnyömre is vált, tekintve, hogy így senki sem látta a bepánikolt fejem.
Hirtelen valaki a vállamra tette a kezét és kicsit megszorította azt. Először
azt hittem Roderich az, de aztán rájöttem, hogy ő a vetítés másik oldalán áll.
Gyorsan megperdültem, így szembetaláltam magam Gilberttel, aki továbbra is úgy
vigyorgott, mint a tejbetök.
- Izgulsz?
– suttogta a fülembe, ahogy visszafordított előre, a keze továbbra is a
vállamon nyugodott. Bólintottam, aztán oldalra pillantottam Ludwigra, aki a
német diktatúra kialakulásáról beszélt. A mögöttem álló masszírozni kezdte a
vállam, én pedig alig bírtam visszafojtani a jóleső sóhajt. Hallottam, ahogy
kuncogott mögöttem egy darabig, de aztán csak akkor ébredtem fel, mikor
meghallottam Kiku hangját:
- És most
átadnám Erizabetának a szót, aki
Magyarország virágháborús részvéteréről fog beszérni.
Mi? Máris
én jönnék?
Rémülten
néztem a csapattársaimra, akik csak biztatásuk jeléül biccentettek egyet.
Lenéztem a kezemben tartott jegyzetre, aminek egy része ekkor felvillant a
kivetítőn is. Vettem egy mély levegőt és közelebb léptem a kép sarkához,
féloldalasan álltam, hogy lássam mind a prezentációt, mind a közönséget.
Azonnal kiszúrtam Feliks-et, aki felmutatta a hüvelykujját és azt tátogta, ügyi
leszek. Két sorral feljebb a szobatársaim mosolyogtak. Szinte rögtön eltűnt a
közönség, csak ők hárman maradtak, úgy csináltam, mintha megint csak nekik
mondanám. Újabb mély levegőt vettem, utána pedig felkaptam a tanári asztalon
heverő irányítót, amivel válthattam a diákat.
- Eddig már
hallhattatok a tengelyhatalmak három legfőbb országáról, most pedig elmondom
egy háttérország történetét, amelyik valamiért mindig rossz oldalt választ a
háborúkban – kezdtem, mire azok, akiknek volt egy kis fogalma Magyarországról,
felkuncogtak. – Először is én is kezdeném a diktatúra kialakulásával. Az első
világháború után…
Körülbelül
negyedóra, húsz perc volt az előadás. Valakik jegyzeteltek, főleg a
Holokausztos résznél, ami ugye tétel volt. A történelemtanárok végig
bólogattak, nem kötöttek bele az információkba. Ahogy az előttem lévő négy
személy, úgy én is kaptam pár kérdést nem a diákok, de a tanárok részéről is.
Talán a
csapatunkból én tettem a prezentációba a legtöbb képet, a többit inkább
elmondtam a papíromon lévő kulcsszavak alapján. Az előadó hátsó lámpái lettek
csak felkapcsolva, mikor a diákok szóltak a tanároknak, hogy írni szeretnének,
de ebben a fényben jól láttam, hogy elég sokakat érdekel, amit mondok. Örültem
neki, sikerélmény volt ez számomra, mivel ha az általános iskolámban tartottam
valamiből előadást, az osztályom fele általában nem figyelt oda rám. Ellenben
itt barátaim újra felmutatták a hüvelykujjukat és vigyorogni kezdtek, jelezve,
hogy nagyon ügyes vagyok. Biccentettem egyet feléjük, utána pedig
felkonferáltam a következő embert, jelen esetben Roderich-et, aki Ausztriáról
beszélt.
Ő is szépen
összeszedte a dolgokat, rengeteg tényt, évszámot közölt, de az érdekességeket
mellőzte, ami miatt sokkal kevesebben írtak az ő beszéde alatt, aminek a végén
Gilbert egy hangos ásítást hallatott. Ludwig lekevert neki egyet, de a terem
zengett a röhögéstől. Roderich a lehető leggyilkosabb pillantást vetett rá a
szemüvege mögül, de az albínót egy kicsit sem zavarta, odalépett arra helyre,
ahol az előtt még én álltam és beszéltem. A kivetítőn felvillant a Porosz
Szabadállam zászlaja.
- Most
pedig kicsit áttérünk a háború legtöbb életet követelő részére, a keleti
frontra. De előtte szeretnék pár szót szólni egy országról, aminek hála
Németország felemelkedhetett…
Ezzel bele
is kezdett egy kis összefoglalóba Poroszországról, aztán pedig fokozatosan
áttért a keleti frontról szóló előadására. Beszámolókat idézett, rengeteg ott
készült képet mutatott. Hihetetlen lelkesedéssel beszélt erről a témáról, az
pedig, hogy jegyzet sincs nála, csak a legvégén tűnt fel, annyira lekötött az
előadása. Meg mertem volna esküdni, hogy az akcentusa is elhalványult, német
szavakat egyáltalán nem használt, csak mikor szükség volt rá. Mikor az
egyenruhákról volt szó, megmutatta, hogy milyenek találhatóak meg az iskola
gyűjteményében, illetve még a sztorit is elmesélte, mikor német katonának
öltözve rémített majdnem halálra. Mindenki nevetett rajta, ő maga pedig széles
vigyort villantott rám, amire az lett a válaszom, hogy vállon ütöttem. Szaros
német! Aztán a végén kicsit személyesebb téma felé is elkanyarodott:
- A
dédnagyapáim is harcoltak a háborúban, az egyikük pont a keleti fronton – ezzel
felvillant egy kép egy szőke férfiról, aki tagadhatatlanul rokona volt a két
Beilschmidtnek. – Nem sokat tudok róla, nagyanyám nem mesélhet róla, mivel még
ő maga is kislány volt, mikor háborúba ment. Elesett ott a fronton, úgy, mint
sok ezer másik német, osztrák, netán magyar katona. Kikkel golyó, kikkel bomba,
kikkel a hideg végzett – nézett végig az elcsendesedett közönségünkön. – De
vajon megérte? Akik túlélték és elkapták őket az oroszok, azok a gulágba
kerültek, ha szerencsések voltak és sikerült elbújni és visszamenni
Németországba, akkor mit láttak a katonák? Egy lebombázott országot, aminek az
egyik felét az oroszok, a másikat pedig az amerikaiak, angolok és a franciák
irányítják. Szóval megérte? Ha engem kérdeztek nem. A keleti fronton egy jobb
életért harcoltak, de nem a Führer nevében, hanem az országéban. Mondjuk az
első cserben is hagyta őket – mosolyodott el keserűen. – Köszönöm a figyelmet.
Átadnám a szót…
Figyeltem,
ahogy visszasétál mögém és nekidől a falnak. Mély sóhajt hallatott, szemeit
lehunyta. Odaléptem hozzá, hogy megkérdezzem, minden rendben van-e, de Eliska
megelőzött, odaugrott Gilberthez és halkan faggatni kezdte a fiút, aki csak
rövid válaszokat adott. A lilás szemek rám villantak, aztán vissza a cseh
lányra, aki átölelte a karját. Mosoly húzódott az arcomra. Lehet, hogy
összejönnek!
- Elizabeta
– suttogta valaki a fülembe, mire megperdültem. Roderich állt mögöttem,
halványan somolygott. – Nagyon ügyes voltál – hajolt oda hozzám, hogy halljam.
Én is megdicsértem őt, aztán kicsit behúztam a nyakam, mikor Ludwig a szája elé
tette a mutatóujját, jelezve, hogy csend. Egyszerre bólintottunk, majd pedig
kuncogni kezdtünk. – Az előadás után lenne kedved eljönni velem sétálni? –
kérdezte, mikor a vezetőnk újra az előadásra figyelt. Nem feleltem, csak
bólintottam, utána pedig a keze után nyúltam.
Újra
végignéztem a közönségen, akik elmélyülten figyelték a srácot, aki Romániáról
beszélt. A csapatunk körülöttem vagy a saját papírjait nézte át utoljára, vagy
nyitott szemmel aludt, mert végre túl volt a stresszes részen, vagy pedig ő is
az éppen beszélőt hallgatta. Netán próbált valakivel beszélgetni. Ezutóbbiak
voltunk mi Roderich-kel, illetve Gilbert és Eliska. A lány továbbra is a srác
karját ölelte, lábujjhegyre állt, hogy a füléhez hajolva tudjon hozzá beszélni.
A német elmosolyodott a szavain, közben a földet bámulta.
Alig egy
órával később már cseréltünk is, tizenegy körül már mi ültünk a padokban,
vártuk, hogy kezdődjön a szövetséges országok előadása. Mellettem Lili
rágcsálta az automatából vett csokiját, aminek a fele előttem hevert, de én még
hozzá se értem. A tollammal a fapadot kopogtattam, közben végiggondoltam az
eddig hallott dolgokat. Tudtam, hogy majd mindenkitől elkérem a szöveget, amit
elmondott, mert rengeteg érdekes dolog elhangzott, ami esetleg a tankönyvekben
nem lesz benne.
Végre
elkezdődött a szövetségesek előadása. Természetesen Feliks kezdte, hiszen
Lengyelország megtámadásával kezdődött el az egész háború. Lelkesen adta elő az
ő részét, kitérve olyan részletekre, amik őt a legjobban érdeklik. Ő is
megemlítette a Holokausztot, a keleti frontot és még pár már elhangzott dolgot.
Őt a
háborúba való belépés sorrendjében követték az emberek. Francis és Arthur az
elsők között beszélt, de nem sokkal később szót kapott Alfred is a másik
amerikaival. Mosolyogva néztem a fiúkat, ahogy egymás szavába vágva mesélnek,
hogy az USA milyen nagy hős volt a második világháborúban. A
történelemtanárokat vizslattam, akik kicsit összehúzott szemöldökkel figyelték
a két srácot. Kicsit objektívebbnek kellett volna lenniük. Rendben, Gilbert is
vitt bele egy kis szubjektivitást, de az ő véleménye inkább az akkori katonákét
visszhangozta, míg ezek ketten inkább a jelen amcsi embereit.
Lenéztem a
füzetemre. Amerikáról eddig nem sokat írtam le, maximum két sort. Ahogy láttam,
körülöttünk mindenki kissé kérdőn bámulta őket. Hajjaj…
Olyan tíz
perccel később végre túlugrottunk Amerikán, a diákok többsége pedig
visszamerült a hallgatásba, jegyzetelésbe. Persze mint mindenhol, itt is
voltak, akik inkább dumáltak. Csak hogy ez a valaki épp mögöttem ült és
kicseszettül idegesített. De Roderich megelőzött a pisszegésben, mondjuk ez a
dumálót nem is igazán zavarta. Hátranéztem a vállam fölött és akkor láttam,
hogy Gilbert és Eliska az. Az osztrák most már hátrafordult és úgy suttogott a
németnek, aki csak vigyorogva vonta fel a szemöldökét, majd a kérést figyelembe
se véve visszamerült a beszélgetésbe a cseh lánnyal. Seggfej.
- Gilbert!
– szóltam rá én is, mert már képtelen voltam a koncentrálásra. – Fejezzétek már
be. Kérlek! – az utolsó szónál rájuk néztem.
- Kapok
valamit cserébe? – jött a válasz.
- Nem baszlak fejbe a serpenyővel megint –
morogtam magyarul és előrefordultam.
- Akkor
ennyi, meine Liebe – dőlt ő is hátra, mire Eliska a vállával nekidőlt a fiúénak,
az pedig átölelte. Felvontam a szemöldököm, aztán újra az előadásra kezdtem
figyelni.
- Annyira
le akartam már ütni Gilbertet – sóhajtottam, mikor végre kijöttünk a teremből.
A szövetségesek előadása után volt egy ebédszünet, de aztán vissza kellett
menni, hogy a semleges országokról is halljunk pár szót. Roderich bólogatni
kezdett. Őt ugyanúgy bosszantotta a német viselkedése, de egyszerűen nem tudtuk
mivel elhallgattatni. Legalábbis mi. Aztán az egyik tanár mondott neki valamit,
ami miatt elnémult.
Épp a
cukrászda felé sétáltunk, mikor elkapott minket az angliai időjárás. Először
csak csöpögött, majd egyre nagyobb szemekben esni kezdett az eső. Félúton
voltunk, először nem is tudtuk, hogy merre menjünk, vissza vagy a célállomásra.
De mivel esernyő egyikünknél se volt, így inkább a kollégium felé kezdtünk
rohanni. Mondjuk az osztálytársam alig pártíz méter után kifulladt, ami miatt
lassítanunk kellett. Konkrétan úgy néztünk ki, mint akik zuhanyozni voltak.
Kuncogva figyeltük egymást, ahogy végre tető alá értünk.
- Mi lenne,
ha átöltöznénk és egy óra múlva, esernyő kíséretében, átmennénk zongorázni
–vetette fel az ötletet, amire azonnal ráharaptam. Bólogatni kezdtem, aztán
felkocogtam a lépcsőn, hogy addigra elkészüljek. Lezuhanyoztam, aztán megszárítottam
a hajam is. Lili bevállalta, hogy szépre megcsinálja a hajam, mert ez igenis
randi volt az ő szemében. Persze én ellenkeztem, de a két szobatársam nem
lehetett eltántorítani az ötletüktől. Amíg a liechtensteini lány a tincseimmel
szórakozott, addig Katya keresett virágot, amit beletűzhettünk a kész műbe. A
kész frizurában volt minden: fonás, konty, hullámcsat, kicsi virágok. Szép
lett, tényleg olyan… randira való. Persze ők előszedték az egyik ruhámat is,
ami színben passzolt a virágokhoz.
A tükörben végignéztem
magamon. A hosszú, hullámos hajam hátra volt fogva, csupán pár rövidebb tincs
maradt szabadon. A térdig érő ruhám kiemelte az alkatom, és mivel a hozzá illő
cipőm otthon maradt, így Katya adott nekem egy topánkát.
- Olyan
csini vagy! – lelkesedtek, közben tökéletesítették a művüket. Az egyikük egy
vékony karkötőt tett a csuklómra, a másikuk szempillaspirállal akart nekem esni
az utolsó percekben. Gyorsan elköszöntem tőlük és szó szerint kirohantam a
szobánkból. – Jó randit! – integettek tökéletes összhangban.
- Ez nem
randi! – fordultam vissza kicsit morcosan. Csak kacagtak egyet a kijelentésen,
aztán becsukták az ajtót, mielőtt újra kiabálhattam volna.
Lent
Roderich már várt, és őszintén: ő is kicsit jobban kicsípte magát, mint egy
zeneórához kellett volna. Akaratlanul is meglepett Ó-ra nyílt a szája, mikor
meglátott, ami halvány pirulásra késztetett. Próbáltam nem mutatni, de tetszett
a reakciója. Végül is melyik lány ne örülne, ha valaki meg se bír mukkanni a
látványától. Na, ugye? Szóval én is ezt éreztem ebben a percben, az egóm pedig
nőtt közben egy kicsit.
Belekaroltam,
mikor felajánlotta a karját. Induljunk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése