10. fejezet - Roderich

Cześć!
Újra itt egy új fejezettel, meg egy kis kézsérüléssel.
Tudom, nagyon ritkán hozok fejezetet, de már egy ideje sok hangsúly van a tizenegyedik első félévén, mert rengeteg dolgot kell elintéznünk osztályszinten, de megpróbálok a halogatásom ellen tenni és rendszeresebben hozni részt. (mindig ezt mondom...)
Remélem tetszik, kíváncsi vagyok a véleményetekre!
------------------------

Végre kettesben voltam Roderich-kel, aki tovább tanítgatta nekem az Örömódát. Sokat nevettünk a bénaságomon, de valljuk be, nem voltam épp egy muzikális személy. Tudtam valamelyest énekelni, meg a néptáncot is szerettem általánosban, de körülbelül ennyi. Nem voltam olyan virtuóz, mint ő. És azt se felejtsük el, hogy én hová jártam és ő hová járt iskolába. Ő kicsit elitebb körökben mozgott, mint én. Nála nagy hangsúly volt a zenei oktatáson, nálunk meg örültek, ha egy dalt el tudtunk énekelni anélkül, hogy hamisan fejezzük be. Mondjuk ilyen ritkán volt, de legalább próbálkoztunk.

- Ne add fel, Elizabeta – mosolygott rám, közben a szemüvege mögül figyelt. Gilberttel, Ludwiggal és Lilivel ellentétben neki alig érződött a német akcentusa. Talán, ha nem tudom, hogy honnan való, meg se mondom, hogy osztrák. – Nagyon jól haladsz!

- Köszi – hajtottam le a fejem és a billentyűket kezdtem el piszkálni, csak hogy ne kelljen a szemébe néznem, mert akkor biztosan fülig pirultam volna. Fehér, fehér, fekete, fehér… Erzsébet, ébredj fel! Éreztem, hogy a kezem után nyúl, ami egy pillanaton belül már a hosszú ujjai között volt. Végigsimította a csuklómtól kezdve a középső ujjam végéig. Kissé felhúzott vállal pillantottam rá, közben próbáltam a bennem visongó hangot elcsendesíteni. Ez a kis idegesítő hang körülbelül ezeket mondta: „megfogta a kezed! Megfogta, érted? Ebből lesz valami!” Igen, megfogta, de nem biztos, hogy lesz belőle valami. Ez még nem 100%, feleltem gondolatban a hangocskának, ami valószínűleg meg sem hallotta ezt, hanem ujjongott tovább.

Roderich megismételte az előbbi mozdulatát, ajkai halványan felfelé kunkorodtak, mikor a szemem végre levettem a zongora billentyűiről és a kezünkre pillantottam át. Csak a saját szívverésemet hallottam, semmi mást, egészen addig, míg egy hang ki nem rántott ebből a kis univerzumból.

- Mit játszotok? Talán a Für Elise-t? – szólalt meg mögöttünk valaki. Kicsit megugrottam a gúnyos hangtól. Egy pillanat alatt kitéptem magam az osztrák kezei közül és megperdültem a zongoraszéken. Gilbert állt az ajtóban, nyaka körül ott lógott a fülhallgatója, amiből olyan hangosan szólt a zene, hogy tisztán értettem a szöveget tőle majdnem három méterre. Talán ehhez a síri csend is hozzátársult, ami ekkor leszállt közénk. Mi őt bámultuk, ő minket. Senki se mondott semmit pár pillanatig, talán még levegőt se vettünk. Én legalábbis biztosan nem. Fél vállával nekidőlt az ajtófélfának, lilás szemet le se vette rólunk. A kezében lévő kottatartót a zene ütemére ütögette a lábához.

- Nem, ostoba – vetett rá végül egy szúrós pillantást Roderich. – Ha kicsit túljutnál a hőn szeretett hörgős zenéiden, vagy csak lenne egy kis zeneismereted, akkor tudnád, hogy ez az Örömóda.

Próbáltam nem elfintorodni a hanglejtésén. Kissé lenéző volt. Persze a válasz is legalább ennyire epés hangzásúnak hatott. A német fiú felnevetett, de azonnal éreztem, hogy ez nem szívből jövő nevetés. Gúnyos, csípős, kárörvendő, amitől elmegy az ember életkedve, mert tudja, hogy valami olyan jön utána, ami nagyon is betalál. Mert így volt.

- Bocs, hogy ilyen tudatlan tapló vagyok – emelte fel a kezeit védekezésképp és bentebb lépett. Ekkor tűnt fel, hogy lábán a majdnem térdig érő katonai bakancs volt (ezt viselte, amikor majdnem a szívrohamot hozta rám), ami ekkor nagyot puffant a fapadlón. A csendet a lassú léptei törték meg, ahogy közeledett felénk. Mikor két méterre volt tőlünk folytatta. – Hát végül is Beethoven egy nagy német zeneszerző, ki ne ismerné akár az Örömódát, akár a Für Elise-t? – vigyorgott, de szemén nyoma sem volt a jókedvnek. Tekintete fagyos és rideg volt, mint a jég. Ha olyan kék lett volna a szeme, mint Ludwignak, akkor biztos még hatásosabb lett volna. Megállt mellettünk a zongoránál és rátámaszkodott. Ez már csak a kettőjük harca volt, én mintha ott sem lettem volna. Közelebb hajolt a mellettem ülőhöz, szinte az arcába mondta a következő szavakat, szörnyű műarisztokrata akcentust mímelve. – Igen, biztos én vagyok az osztoba.

- Fejezzétek be, kérlek! – néztem rájuk, de oda se figyeltek. Az osztrák próbált nyugodtnak tűnni, de tekintete egyre inkább elsötétedett, ahogy a másikra nézett. Gilbert persze mindig rátett egy lapáttal, szándékosan játszotta a hülyét, de közben az igazát védte és támadott is.

- Először is: nem tudom, te milyen hörgős zenékre gondolsz. Másodszor: a dalszöveg-kritizálásod alapján biztos olyan tudatlan vagy a német rock zenét illetően, mint körülbelül az emberek fele. Nem csak a Rammstein létezik ám, Arschloch! És amúgy is, a Rammstein dalszövegei igenis értelmesek. Csak kicsit nézz a szavak mögé! Tudtommal neked is német az anyanyelved, azt hinné az ember, hogy olyan elit sulikban, ahová te jártál, megtanítják a gyereket verset elemezni…

- Légy szíves! – kértem újra őket. Ismét ugyanaz a reakció: semmi. Felsóhajtottam. Kezdett felforrni az agyvizem. Nem érdekelt, hogy nem szimpatizálnak egymással, de attól még nem kellett volna a másik ízlését fikázni. Mindenki másmilyen, most miért kell… Argh! Elég már! - KUSSOLJATOK MÁR! – ordítottam, mikor elfogyott a türelmem. Az anyanyelvemen mondtam, de szerintem nagyon is értették. Mindketten rám néztek, egyikük meglepettebb volt, mint a másik. Felpattantam, az ideg miatt ülni se bírtam. – Kit érdekel, ki milyen zenét szeret? Mind mások vagyunk. Te hallgasd az… Eisbrecher-t vagy mit – olvastam le a pólójáról a banda nevét egy kis gondolkozás után.

- Cuki, ahogy mondod – vigyorgott.

- Fogd be, tudom, hogy rosszul mondtam! – rivalltam rá aztán ott folytattam, ahol abbahagytam. – Te meg játszd a klasszikus zenédet. De ezen ne veszekedjetek már, a fenébe is!

Ezzel kiviharzottam a teremből.

Úgy döntöttem, büntetem egy kicsit őket. Miután aznap már ki sem tettem a lábam a szobából, pedig a lányok azt állították, hogy minkét srác keresett, másnap próbálkoztak azzal, hogy beszéljenek velem. Mivel Roderich az osztálytársam, először egyértelműen vele futottam össze, de mikor kérte, hogy beszéljünk, csak kikerültem és haladtam tovább a dolgom felé. Ugyanezt eljátszottam Gilberttel is. Akkor enyhültem meg kissé, mikor láttam, hogy nyugodtan beszélgetnek egymással. Oké, a nyugodt egy eléggé tág kifejezés, ha róluk van szó, a lényeg az az volt, hogy nem ordítottak. Becsengő előtt nem sokkal mindketten biccentettek és elindultak két különböző irányba.

Gilbertre azonnal lecsapott Eliska, mikor elhaladt a lány mellett, míg Roderich egyenesen felém tartott. Megállt előttem, barna szemei az arcom kémlelték.

- Elizabeta, nagyon sajnálom, ami előző nap történt. Nem szoktam így kikelni magamból, csak… nem tudom pontosan – pillantott le a cipője orrára. Halk sóhajt hallattam megadásom jeléül. Hittem neki. Megkönnyebbülten mosolyodott el és felajánlotta, hogy esetleg aznap folytathatnánk a gyakorlást. Örömmel mentem bele.

A nap további része nem telt olyan érdekesen, de elvoltam, fejben már a zeneteremben jártam, azon törtem a fejem, hogy történhet ott zongorázgatás közben. Mikor a lányokat megkérdeztem erről, rögtön előálltak az ő ötleteikkel. Az volt a legfurcsább, mikor Feliks is beszállt és úgy kezdett velünk csevegni, mint aki tudja, miről van szó. Persze aztán, mikor egy csomó lehetséges „hogyan jönnék össze Roderich-kel” opciót felsoroltak, megkérdezte, hogy miről is beszéltünk. Kénytelenek voltunk neki elárulni a témát, de aztán rögtön felpattant és közölte, hogy vegyük úgy, mintha semmit se mondott volna. Ő ilyenhez nem ad tippeket. Ezzel elment. Csak értetlen fejjel bámultunk utána, aztán a két szobatársam újra elkezdett terveket szövögetni a szerelmi életemmel kapcsolatban. Jaj, egek!

- Már egészen jól megy! – mosolygott rám Roderich, miután végigjátszottam a dallamot. Kicsit elpirultam és zavaromban piszkálni kezdtem a hajam.

- Még soká lesz, hogy tényleg jól is menjen – hebegtem. Megrázta a fejét és mondta, hogy ne legyek már ennyire szégyenlős. Tényleg jól ment ahhoz képest, hogy nem is tanultam zongorázni.

Oké, egy dalt el tudtam játszani magamtól is. A süss fel napot. De az csak két hangból állt. Mikor először eljátszottam (nagyjából két hete) ezt a dallamot és megmagyaráztam neki, hogy az egy gyermekdal, öt percig nevetett. Kerek öt percig. Megböktem a karját, hogy fejezze be, de csak még jobban kacagni kezdett. Még a szemüvegét is levette, hogy megtörölje a szemét. Míg ő szépen vihogott rajtam én gondolkoztam, hogy milyen népdalt ismerek még fejből. A kis kece lányom jutott még eszembe. Abban már kicsit több hang volt, de még nem nevezhető bonyolultnak. Pár pillanat alatt sikerült megtalálnom a megfelelő hangokat, majd eljátszottam neki azt is. Itt már csak mosolygott. Azt felelte ismerős volt, és hogy nem akarom-e elénekelni? Zavaromban nyomkodni kezdtem az egyik billentyűt. Nem igazán volt hozzá… ihletésem. Végül a nézése meggyőzött. Tegyük hozzá, hogy nem énekeltem hangosan, valahogy ha egyedül kellett énekelni, elment a hangom. Ha nagy volt a ricsaj, vagy ha szólt valami hangszer mellette, még eldúdolgattam, de így… Csak bátorítóan megszorította a kezem. Végül elkezdtem. Próbáltam kizárni a fejemből a gondolatot, hogy ő is ott van. Nehezen ment, de végül elénekeltem neki. Kérte, hogy ne féljek ennyire, mert gyönyörű hangom van. Hittem neki és nevettem.

És két hét múlva pedig ugyanott ültünk a zongoránál és még mindig az Örömódát próbáltuk összetenni. A jobb kéz már egész jól ment, csak a kísérettel nem tudtam összehangolni. Talán ez a hátránya, hogy nem az alapoktól kezdtük.

- Szerintem mára elég, nem? – kérdezte egy idő után. Eltette a kottát egy mappába, ahogy eddig mindig, míg én bólintottam, aztán kicsit megropogtattam az ujjaim, mire fájdalmas fintor ült ki az arcára. Kérte, hogy ezt ne csináljam. Kuncogva adtam meg magam a kérésének, és inkább mást kezdtem csinálni. Például piszkáltam az egyik tincsem. Idegesítő szokás volt, de jó olyan esetekre, mint ez is.

Nem sokkal később egymás mellett sétálva mentünk a kollégium felé, de a bejárat előtt megragadta a kezem és megállított. A kérésére, hogy menjünk sétálni, örömmel mondtam igent. Elkezdett húzni az udvar belseje felé, közben próbáltam nem belepirulni a ténybe, hogy még mindig fogta a kezem. Nem mondom, hogy nem tetszett, de tényleg úgy éreztem, hogy megsülök, pedig a kabátom nem is volt olyan vastag. Inkább maga tény miatt (együtt sétálunk a csillagos ég alatt kézen fogva) égtem tűzben, nem pedig mert meleg volt. Mélyet sóhajtottam, aztán rá mosolyogva léptem mellé.

A japánkert hídján álltunk meg, néztük a lombjukat hullató fákat. Szép volt, sőt gyönyörű. Bár a leveleket elkezdték minden nap összesöpörni, mégis újra vastag levéltakaró borította a földet, a tavon is ezer meg egy színes cseresznyefa levél úszkált, a kimaradó vízfelszínen megcsillant az ösvény mentén futó világítás fénye. A szél kissé hideg volt, összeborzolta a hajam, átfújt a kabátomon, de legalább lehűtötte az égő arcom. Egy a felszín közelében úszkáló koi halat figyeltem, ami egy pillanat múlva már el is tűnt egy levél alatt. Mosolyognom kellett a kis fehér-arany élőlény láttán. Még kicsi volt, lehet nem is nőtt nagyobbra. Kiku biztos tudta volna, hogy mekkorára nőnek ezek a halacskák.

Éreztem, hogy Roderich egy kicsit megszorította a kezem. Felnéztem rá, arcán elhatározás ült. Kicsit közelebb húzódott hozzám, alig maradt köztünk pár centi, de az a táv is lassan semmivé lett, ahogy maga felé fordított. Sejtettem, hogy mi jön, de mégsem voltam rá teljesen felkészülve. Tökéletes első csók volt. Oké, nem ez volt a legelső csókom, de ez volt az első, ami közöttünk elcsattant. Óvatos volt, nem tolakodó. Pont amilyenre számítottam.

Zavartan piszkáltam az egyik tincsem, közben kicsit felhúztam a vállaim. Ő megigazította a fülem mögé tűzött virágot és megpuszilta a homlokom. Kuncogva hajtottam le a fejem, aztán szorosan átöleltem a fiút, aki megsimogatta a hátam és felajánlotta, hogy menjünk vissza, mert már lassan vacsoraidő.

A lányok visongva kérdezgettek a szobánkban, hogy mi történt, minden részletre kíváncsiak voltak. Átöleltem a párnám és hanyatt vágtam magam az ágyamon, úgy áradoztam az estéről. Katya arra volt kíváncsi, hogy ki lett-e már mondva a bűvös szó. Megráztam a fejem, de ők biztosítottak arról, hogy úgyis mondani fogja. Mert mondani fogja!