És véget ért a suli (legalábbis pár iskolának már igen), a többieknek meg még kitartást az utolsó napra! :D
Mindenkinek jó előkészületeket a karácsonyhoz, majd hétvégén jelentkezem!
---------------------------------
- Én
mindjárt meghalooook – sóhajtotta Katya a párnájába és lelökte maga mellől a
történelemkönyvét meg a füzetét. Már órák óta tanultunk, mert kicsit több mint
egy hónap múlva félévi vizsgák lesznek. A World Akadémia nagyon komolyan veszi
a törit, szinte olyan részletességgel vesszük a dolgokat, mintha az egyetemen
töriszakra járnánk. Csakhogy ez még középiskola. A felsőbb évesek elmondták,
hogy körülbelül olyan lesz az egész, mint egy érettségi. Kezdünk az angollal,
ami ugye irodalom főként, aztán jön a matek, utána töri, és az egyik idegen
nyelv (már ha többet tanulunk). Ebből a négy tárgyból vizsgázunk az addig
tanult anyagból.
Lili az
ágyán feküdt, előtte a könyve, füzetek és egyéb jegyzetek voltak kiterítve,
kezében tollat forgatott, de szövegkiemelők, hibajavító és még több papír is
hevert mellette. Szemei alatt sötét karikák húzódtak, az ágya mellett álló
termoszában most nem forró csoki volt, hanem kávé. A mellettem lévő
ablakpárkányon is volt egy csésze, de már rég kiürült, én pedig még mindig fáradt
voltam.
Csak egy
pillanatra akartam kinézni az ablakon, de a tekintetem ott ragadt. Mindent hó
borított, de senki sem volt kint, pedig hétvége volt. A diákok kilencven
százalékának a kezében mindig láttam egy füzetet, a maradéknál csak azért nem
volt, mert aludtak. Mindenkit leszívott a tanulás, de muszáj volt jól
teljesíteni, ha nem akartunk megbukni. Az irodalomtól nem féltem, a latint jól
megtanultam (Felinek hála, akivel együtt gyakoroltunk rá), a mateknál nem
számítottam négyesnél jobbra, de a töri volt az igazi feladvány. Ugye sokkal
részletesebben vettünk mindent, és bár lehetett nálunk atlasz, de azért még így
is sok volt a név, az évszám, a minden…
A telefonom
megrezdült az íróasztalon. Gyorsan odaugrottam és megnéztem az üzenetet.
Roderich volt, azt kérdezte elmegyek-e vele a könyvtárba. Ki akartam szabadulni
a szoba négy fala közül, szóval jó hogy mentem. Bocsánatkérően néztem a
lányokra, akik kihasználva, hogy én is lelépek, ők is mondták, hogy elhúznak a
tankönyvek közeléből pár órácskára. Lili sétálgatni ment a suli területén,
Katya pedig ráírt Ivanra, hátha ráér. Szóval mindenki kicsit pihenni ment.
- Szia –
pusziltam meg a barátom arcát, amikor leértem. Halványan mosolygott, aztán
megfogta a kezem és elindultunk a könyvtárba.
Amint
kiléptünk a hideg szél az arcomba csapott, megfagyasztotta a csontjaimat,
hódarát fújt a hajamba, az ujjaim azonnal megdermedtek a zsebemben. Pedig anya
azt mondta, az eladó állítása szerint ilyen kabátban még Alaszkában se fáznál.
Hazugság! Csininek csini, de szétfagytam benne, és ezen még a sál és a sapka se
segített. A csizmám is csak pár pillanatig tűnt melegnek, utána azonnal
elkezdtem érezni, hogy fázik a lábam. Anglia és az enyhe telek, mi? Újabb
hazugság! Esküszöm otthon jobb idő van ilyenkor, morogtam magamban, miközben a
városka utcáin tekeregtünk, hogy végre elérjünk a célállomásunkhoz.
Amúgy szép
volt minden, a hó nem volt latyakos és barna, kis fehér buckákban álltak a
járdák mellett, a háztetőkről halványkéknek tűnő jégcsapok lógtak. Páran már
raktak fel egy kevés díszt az épületekre, amikor lehaladtunk előtte, épp a
városháza ereszére erősítették fel a világítást, ami utána a karácsony
színeiben, pirosan és zölden pompázott. A városháza előtti téren eddig is állt
egy nagy fenyő, amit általános iskolások díszítettek ekkor. Kis létrákra és
székekre állva, nyújtózkodva, ugrálva próbálták felakasztani az általuk
készített díszeket. Volt, aki origami-angyalt tett fel, mások szaloncukornak
kinéző valamit, a harmadik csoport kézzel festett gömböket. Hihetetlen aranyos
volt. Elővettem a telefonom és lefotóztam őket. Páran ezt észrevették és felém
fordulva, bazsalyogva, integetve néztek a kamerába, közben a többiek figyelmét
próbálták felhívni a fotózásra. Istenem, de aranyosak is a nyolcévesek!
Ekkor tűnt
fel, hogy a francia-német-spanyol trió is ott lebzselt körülöttük, Toni és
Francis beszélgettek, mellettük Gilbert guggolt, hogy a legjobb képet
csinálhassa a telefonjával. Aztán észrevettek minket ők is, bár ennek kevésbé
örültünk, mint a gyerekeknek. Roderich hiába próbált menekülni, a hármas
gyorsan beért minket és az utunkat állta. Mérgesen néztem rájuk, de ők csak
tovább vigyorogtak, mint a tejbetök. Francis elegáns szabású kék szövetkabátot
viselt, ami kiemelte szeme színét – fogadni mertem volna, hogy pont ezért
választotta – nyakába egyszerű fehér sál volt kötve, lábán sötétbarna boka fölé
érő csizma. Mint aki egy párizsi divatlapról lépett le. Feliks anyukája, akinek
tudni illik, butikja van Varsóban, tuti visongva ugrálta volna körül, képeket
készített volna, hogy kitegye a boltjában, mondván ez a legújabb francia divat.
Tuti rengeteg hasznot hozott volna a bolthoz csak egy ilyen fotó. Antonio
egyszerűbben volt öltözve, egy piros sídzsekit viselt, meg egy egyszerű
csizmát, a sapkája és a sálja is egyformán fekete volt, de meg mertem volna
esküdni rá, hogy paradicsomok vannak körben a szegélyükön. Végül a középen álló
albínó maga volt a megtestesült egyszerűség. Talpig feketében volt, csak a
sálja volt vörös. Világos tincsei előtűntek a sapka alól, a fényeknek
köszönhetően teljesen fehérnek látszódtak. Lilásnak tűnő szemei szinte
vibráltak fakó arcában, ahogy fenyegetően bámult minket.
Legelőször
Roderich ébredt fel a bámulásból, mérgesen kérdezte meg, hogy mit akarnak. A
hármas egymásra nézett, aztán vissza ránk.
- Egy kis
hócsatában benne vagytok? – kérdezte Antonio vigyorogva. Az osztrák rám nézett,
mintha én el tudnám őket tántorítani a tervüktől. Előrébb léptem, a nálam lévő
füzetem szorosan a kezeimbe fogtam arra az esetre, ha fegyverként kéne
használnom.
- Álmodni
se merjetek róla – feleltem, amivel egy kicsit elszomorítottam őket, legalábbis
az ajakbiggyesztésből ez jött le. Újra egymásra sandítottak, aztán egyszerre
dobtak nekünk fejenként két hógolyót. Seggfejek! Mikor gyártották azokat? – Hagyjatok már békén! – kiáltottam, mikor
újabb muníció talált el minket. Ekkor láttam meg, hogy nem is ők voltak, hanem
a gyerekek.
- Gyertek,
segítsetek nekünk legyőzni őket! – nevetett rájuk a spanyol, persze az
általános iskolások azonnal ráharaptak az ötletre. Felénk futottak és menet
közben gyúrtak újabb és újabb hógolyókat. – Vamooooos![1]
- Antonio!
– rivalltam rá és a füzettel hárítottam egy támadást. Miért mi? Megperdültem,
remélve, hogy Roderich ott van mögöttem, de csak hűlt helyét találtam, illetve
a másik két jómadár is eltűnt.
- Eli… -
kiáltotta valahonnan, de valaki beléfojtotta a szót. Egyre több gyerek támadt
rám Antonio vezetése alatt.
- Cseszd meg, Toni! – visítottam magyarul,
mire egy értetlen „si?” volt a
válasza, miután csak a nevét értette a mondatomból. Egy kislány rám ugrott
szemből, mire hátraestem. Hangosan kacagott, vörös fürtjei csak úgy repkedtek
körülötte, szeplős, világos arca ragyogott. Aranyos volt, ahogy azt kiáltotta,
legyőzött. Az osztálytársai vele örültek, már egymást dobálták, szerencsére,
nem pedig engem. Elfeküdtem a földön, néztem, ahogy a lélegzetem páraként
felszáll az ég felé, majd elenyészik. Hirtelen nyugalom szállt meg, csak
nevetni tudtam, de az agyam egy kis részén motoszkált egy érzés, hogy
elfelejtettem valamit. Mit is?
-
Engedjetek el, ti ostobák!
Ó, igen.
Ezt.
Letessékeltem
magamról a kislányt, aztán Tonival a nyomomban a maradék három srác keresésére
indultunk. Egy kisebb sikátorban leltünk rájuk, Roderich is legalább olyan
havas volt, mint én, épp a hajáról söpörte le a pelyheket, fölötte Gilbert és
Francis hangosan nevettek. Nem vettek észre, így gyúrtam két jó kemény
hógolyót, majd előbb a franciának, majd a németnek dobtam, akit történetesen
pont képen találtam. Mindketten hátrahőköltek, ami lehetőséget adott az áldozatuknak
a menekülésre. Arcukon megjelent a bosszúság, ahogy észrevettek. A trió
harmadik tagja a hajam összeborzolva sétált el mellettem és melléjük állt.
Megint Gilbert állt középen a maga sötét aurájával, ahogy ránk nézett, a két
oldalán lévők csak szórakozottan mosolyogtak. A vezető a fogát csikorgatva
meredt rám, ahogy megint az osztrák elé léptem és mélyen a szemébe néztem. A
lila tekintet épp csak nem szórt villámokat.
- Hagyjatok
minket békén! – mondtam nekik, aztán megragadtam Roderich karját és magam után
húztam.
Mikor végre
lerogytam egy székre a könyvtárban őszintén megkönnyebbültem. Itt nem tudtak
minket megtámadni azok a hülyék. Roderich a kezei közé fogta az enyémeket,
halványan mosolygott rám.
- Köszönöm,
Elizabeta! – simogatta meg a kézfejem, ami még mindig dermedtnek érződött a
hidegtől. Megborzongtam, ahogy a forró ujjai végigsiklottak a bőrömön, a
gyomrom megugrott, aztán pedig azt kívántam, bárcsak örökre így maradna.
A nyitott
ablakban könyökölve figyeltem a havas tájat, a szellő az arcom cirógatta. A
lányok zuhanyozni voltak, én pedig úgy döntöttem, szellőztetek egyet. A
tenyerembe támasztottam az állam és egy mélyet sóhajtottam. A hideg levegő
kiszellőztette a fejem, ami a sok magolás után egyáltalán nem ártott.
Megpillantottam
két alakot az épület falánál. Esküszöm, nem vagyok egy lesekedős fajta, de
vigyorognom kellett a pár láttán: Gilbert és Eliska. A lány átölelte a fiú
nyakát és hosszan megcsókolta, amire a válasz az volt, hogy a srác nekinyomta a
tégláknak és ha lehet még hevesebben csókolta.
Oké, én
mentem!
Bevágtam…
becsuktam az ablakot, vöröslő arccal ültem le az ágyamra. Oké, kicsit perverz
szokott lenni néha a fantáziám, de nagyon nem akarok sose a részletekbe menni…
A lányok meg is kérdezték, hogy minden rendben van-e, mikor meglátták a piros
fejem. Csak az ablak felé böktem, ők pedig megértették, hogy kint láttam
valamit, de szerencsére nem firtatták, hogy mit.
Jó éjszakát
kívántunk egymásnak, aztán megpróbáltunk aludni. Én elég hamar elaludtam, de
aztán az éjszaka közepén arra keltem, hogy eszeveszettül fúj a szél, annyira,
hogy a fa ágait állandóan nekicsapta a falnak az ablakunk mellett. Halk sóhajt
hallattam és kissé félre húztam a függönyt, hogy kileshessek. Kint szuroksötét
volt, a kint dúló vihartól még a lámpákat is alig láttam. Visszadőltem a
párnámra, de az álom még egy óra után sem jött a szememre. Egyszerűen nem
hittem el!
Lerúgtam a
takarót és a köntösöm után kezdtem kutatni, aztán felvettem a papucsom. Úgy
döntöttem, sétálok egyet. Nincs is jobb annál, mint egy fejszellőztető
járkálás. Csak kerülni akartam egyet az emeleten, de aztán az őrlámpák a
folyosón lecsapódtak. Épp csak vissza bírtam magam fogni, hogy ne visítsak fel.
Balszerencsémre nem volt nálam telefon, és olyan sötét volt, hogy a kezemet is
alig láttam, ami az orrom előtt volt. Marha jó…
Hirtelen
lépéseket hallottam magam mögül, amire megint csak az volt a reakcióm, hogy
ledermedtem. Na, most fogtam ki a baltás gyilkost! Vagy megint Gilbert az. De ő
mit keresne itt hajnalok hajnalán?
- Wer ist da? [2]
Rosszul
hittem.
- Gilbert?
- Meine
Liebe? Mit keresel itt?
- Ezt én is
kérdezhetném – feleltem mosolyogva, nem láttam a reakcióját, de azt képzeltem,
hogy ő is somolyog.
- Eliskával
voltam – válaszolta halkan, aztán csendben maradt, mintha azt várta volna, hogy
ez után én mondom meg, hogy miért vagyok ott.
- Nem tudok
aludni a vihartól – mondtam, aztán az ablakra néztem, ahol ugyanúgy láthattam a
tomboló szelet. Megborzongtam és fázósan összehúztam magamon a köntöst,
remélve, hogy a hidegrázás csillapodik kissé. Nem igazán jött össze.
Gilbert
kicsit szarkasztikusan megjegyezte, hogy vigyáz rám, míg el nem alszok, mire
mellkason vertem és a szokásos megszólítással illettem. Halkan nevetett és beletúrt
az ezüstös hajába, ami még a sötétségben is majdhogynem világított, de szemei
feketének tűntek az árnyékok miatt. Finoman megfogta a kezem és segített
visszatalálni a szobámhoz, mondjuk megjegyezte, hogy úgy érzi, mintha vak
vezetne világtalant, utalt ezzel arra, hogy nem olyan jó a szeme.
- Hé, amíg
nagyjából jó irányba viszel, nekem tökéletes – kuncogtam. Kicsit megszorította
a kezem válaszul.
Megállt az
egyik ajtónál, ott húzta végig az ujjait, ahol a nevek voltak kiírva, de a
sötétben természetesen a betűk sem látszódtak, de aztán megszólalt, hogy ez a
miénk. Meglepetten néztem rá, nem lepődtem meg, hogy a némaságom volt számára a
kérdés, nem pedig az arckifejezésem.
- Sokszor
hagytam el kisebb koromban a szemüvegem, maradjunk annyiban – nevetett halkan.
Annyira sokszor, hogy megtanult érintéssel olvasni? Na, ne szórakozzon már! – Gute Nacht, meine Liebe – mondta,
hangján érződött, hogy mosolyog.
- Jó éjt
neked is – simítottam végig a karját köszönetképpen. Finoman megszorította az
ujjaim, mikor a simítás a tenyeréhez ért. Megpróbáltam elrejteni a mosolyom,
őszintén örültem, hogy annyira sötét volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése