Az elkövetkező fejezetek a karácsonyhoz fognak kapcsolódni kezdve ezzel, szóval mindenkinek kellemes ünnepeket kívánok!
----------------------------
Ahhoz
képest, hogy Angliában és Amerikában a karácsonyi készülődés nagyon hamar
elkezdődik, ez a városka egy kicsit le volt maradva. Itt csak december elején
kezdték el feldíszíteni a házakat, egyéb épületeket, és a suli is ugyanígy tett
ezzel megőrizve a nemzetközi hangulatot, mutatva, hogy bár Angliában vagyunk,
de ez egy teljesen más világ. Mivel a keresztények többségben voltak, így ezt
jobban ünnepelték, de ahogy láttam a zsidó diákok kedvéért december elején volt
egy kis hanuka is. Belegondolva, elvétve mindig láttam egyes nemzetek ünnepeire
való utalást az eddigi hónapok folyamán. Az iskola területén belül emellett
vallási szabadság volt, de persze a józan ész keretein belül. A muzulmán
diákokat hagyták imádkozni, amikor kellett nekik. Az ételeket is a különböző
vallásokra, kultúrákra figyelve készítik, ami egy hatalmas dicsőségnek számít
szerintem.
Szóval
visszatérve a karácsonyra, elkezdtünk mi is díszíteni, ahogy lehullott az első
hó november legeslegutolsó napján. Nagy meglepetésemre még azok is segítettek,
akik nem ünnepelték, példának okáért én Kikuval és az egyiptomi
évfolyamtársunkkal díszítettem a folyosót.
A legjobban
azt élveztem (nézni), mikor a fiúknak egy legalább három és fél méter magas
fenyőt kellett bevinniük a közös terembe, bár volt egy olyan hátránya a fának,
hogy sehogy se akart beférni az ajtón. A kerülete és a kitartó ágak nem
engedték, hogy a főbejáraton rángassák be, így végül a teraszajtón keresztül
lett betuszkolva. Sadiq, a főzőklub török irányítója, káromkodva lökte a helyére
a karácsonyfánkat, hozzá pedig csatlakozott a görög osztálytársa is ebben.
Hangos sóhajt hallattak, mikor végre a helyére került a fenyő és
megkönnyebbülésükben átkarolták egymás vállát, aztán mikor rájöttek, hogy ők
„utálják” a másikat, szétugrottak. Kuncogva néztem a jelenetet, közben a
kezemben forgattam egy díszt, ami végre felrakhatok a fára. Tudni illik, mindig
az elsős lányok díszítik a fát, szóval mi már teljesen lázban égtünk.
Összebeszéltünk a másik két csajjal az évfolyamon és kiválasztottuk a megfelelő
díszeket. A tanárok azt mondták kapunk egy kis segítséget a fiúktól, főleg a
világítást tekintve. Őszintén, számíthattam volna rá, hogy a kis megszokott
trió bukkan fel. Mindig ott vannak, ahol idegesíteni lehet engem…
- Hola! – köszöntött minket Toni
mosolyogva, zöld szemei csak úgy csillogtak a kreol arcában. Mellette Francis
és Gilbert beszélgettek, kezükben pár dobozzal, amikben az égősorok voltak.
- Hallo – nézett végig rajtunk a német,
szeme megakadt rajtam és egy kicsit el is vigyorodott. Ne kedves vigyort
képzelj, hanem gúnyosat. – Ki a főnök?
Az egyik
évfolyamtárs, aki azt hiszem Monacóból jött, feltette a kezét, miután
végigsimította hosszú hajfonatát. A fiúk biccentettek és várták a parancsot.
Nos azzal
kezdtük, hogy kigubancoltuk az égősorokat. Kettő volt, így négyen kellettünk
erre a feladatra. Persze amilyen hülye vagyok, jelentkeztem erre a srácok
mellé, és amilyen szerencsém volt, tuti, hogy Gilbert mellé kerültem.
- Még
mindig a hógolyócsata miatt vagy mérges? – vigyorgott öntelten, nekem pedig
átfutott az agyamon, hogy mindjárt letörlöm róla azt a hülye mosolyt.
- Igen –
morogtam, miközben egy csomót gubancoltam ki. Próbáltam nem idegesen csinálni
az égősor rendbeszedését, mert nem lett volna jó, ha eltépem a vezetéket. De
amíg az a szaros német a közelemben volt, egyszerűen nem tudtam lenyugodni.
Irritált a viselkedése. Pedig vele kellett majd hazamennem. Már gondoltam rá,
hogy lemondom, de még mindig nem volt mit adnom a szüleimnek. Meg amúgy is.
Hátha Ludwig is ott lesz, reménykedtem, akivel sokkal jobban ki tudnék jönni,
mint a bátyjával.
Éreztem,
hogy a keze az enyémhez ér, mikor eljutottam az utolsó csomóhoz. Majdnem a
huzal közepénél tartottam, már kibogoztuk a saját felünket. Gilbert elengedte a
világítást, hagyta, hogy én csináljam meg. Észrevettem, hogy már nem mosolyog,
a szeme sarkából az ajtót nézte. Ekkor Eliska ugrott a hátára.
- Gilly! –
ölelte át a fiú nyakát a lány, mire a német arca először furcsán megvonaglott,
de aztán újra elővette a jellegzetes féloldalas vigyorát. Láttam, hogy Toni és
Francis abbahagyják, amit csináltak és a párra néztek. A francia mérgesnek
tűnt, a spanyol meg egyszerűen szomorúnak. Nem értettem, hogy miért néznek így
a haverjukra, így odamentem hozzájuk és megkérdeztem. Ez volt az egyszerűbb módszer.
- Nem
csípjük Eliskát. Nem is értjük, miért van vele Gil. Nem illenek össze – morogta
Francis, kék szemei villámokat szórtak.
- Si – bólintott Antonio, kicsit
lebiggyesztette az ajkát. – Teljesen kifordul magából, mikor vele van…
- Szervusz,
Elizabeta – simította végig Roderich a karom, mire kicsit megugrottam. Széles
mosolyt villantottam rá, aztán megöleltem. – Segítsek? Mi már befejeztük a
lépcsőházat.
- Szerintem
tudsz nekünk segíteni…
- Oui, ahogy látom, valaki mindjárt megy
úgyis – jegyezte meg Francis halkan, állával a német-cseh páros felé bökött,
akik el voltak foglalva… khm… egymással. Furcsálltam, hogy a trió maradék két
tagja és az osztrák egyetért valamiben, de úgy tűnik, ekkor mindhárman
szerették volna, ha Gilbert és Eliska elmennek…
Az albínó
nem sokkal később kiszakadt végre a rózsaszín ködből és ránk nézett. Szemét
összehúzta, ahogy meglátta mellettem a barátomat, meg a két haverját. Láthatóan
dühös lett, arca kicsit kipirult a visszafojtott idegességtől, ajkait szorosan
összepréselte, hogy ne mondjon ki olyan dolgokat, amiket később megbánhat.
Belekarolt a lányba és kiviharzott a teremből.
-
Megmondtam – sóhajtotta a francia látványosan. Katya sétált mellénk és kérdezte
meg, hogy mi történt. Fogalmunk se volt.
- Végre
kész – sóhajtotta Lili és büszkén nézegette a főművünk. Bólogatva rogytam le az
egyik kanapéra Roderich mellé és a fiú vállára hajtottam a fejem. Az egyik lány
lecsapta a lámpákat, és megnéztük, hogy hogyan fest a fa sötétben. Elégedett
voltam magunkkal. Felnéztem a barátomra és egy kis puszit nyomtam a szájára.
Miután elhajoltam, ő az arcomra hintett egy csókot, amit egy kis kuncogással
reagáltam le. Láttam, hogy a lányok ránk sandítottak, majd egymásra.
Az osztrák
vállára hajtott fejjel ültem vacsoráig, közben halkan beszélgettünk
mindenféléről, ami szóba jött. A végére már majdnem elaludtam, arra keltem fel,
hogy a közös szoba ajtaja konkrétan kivágódik és Francis rohan be rajta,
nyomában Arthurral, aki a legválogatottabb káromkodásokat vágta a francia
fejéhez. Azt hozzá kell tennem, hogy az angol nyakában egy égősor volt, a
hajában pedig konfetti.
- Gyere
vissza te pezsgővedelő, csigazabáló, bagettfejű idióta!
-
Ohonhonhon – jött a válasz. A kergetőzés nyomát konfetticsík mutatta.
Berontottak a kantinra, aztán valószínűleg kijutottak az udvarra az egyik
ajtón, mert legközelebb már az ablak alatt futottak el. Toni jelent meg, mikor
ezek ketten végleg eltűntek.
- Egyik
rosszabb, mint a másik – mosolyogtam rá, amit a lehető legőszintébben
viszonzott.
- Ebben
egyetérthetünk, Lizzy – huppant le a másik oldalamra, amit Roderich kissé
összehúzott szemekkel nézett. A spanyol csillogó zöld szemekkel nézett rám,
aztán az ajtó felé kapta a fejét, amin egyre több diák lépett be, köztük a
Beilschmidt testvérek is. Ludwig Gilbertet a karjánál fogva rántatta maga után,
közben németül hadartak egymásnak. Az idősebb másik kezét Eliska fogta, aki
értetlenül bámulta őket, valószínűleg ő is ugyanannyit értett németül, mint én.
Antonio-ra néztem, aki csak megrántotta a vállát és magyarázkodni kezdett
arról, hogy pont ezért menekült el a szobájukból.
- Gyere,
Elizabeta, menjünk vacsorázni – állt fel hirtelen Roderich, és maga után húzott
az ebédlőbe. Meglepetten néztem utána, majd hátraintettem a spanyolnak.
A vacsora
gyorsan eltelt, utána rögtön mentem zuhanyozni a lányokkal. Zuhanyzás közben
kiabálva kibeszéltük a díszítés közbeni gondolatainkat, abban reménykedve, hogy
Eliska nem pont akkor toppan be. Szerencsénk volt, a lány nem került elő, amíg
ki nem léptünk a fürdőből, ott viszont sikerült olyan helyzetben találnunk őt
és Gilbertet, ami nélkül kibírtuk volna… Enyhén szólva, ha nincs rajtuk ruha
akkor… Éreztem, hogy felforrósodik az arcom, de ahogy a barátnőimre sandítottam,
ők is így voltak ezzel. Köhintettem egyet, de nem zavarta a párocskát, hogy
rossz helyen vannak.
- Nem
tudnátok máshol nyálat cserélni? – morogtam, mikor elhaladtunk mellettük. A
szemem sarkából láttam, hogy Gilbert megmerevedik és befejezi a smárolást a cseh
lánnyal, aki ezt egy szúrós pillantással díjazza.
-
Valamelyik este pont ugyanez futott át a fejemen, mikor láttalak titeket
Edelsteinnal! – csettintett, mintha akkor jutott volna eszébe ez a gondolat.
Arcára gúnyos mosoly ült ki, ahogy megálltam és visszafordultam felé.
- Már
bocsi, de mi kint voltunk, ahol rajtad kívül senki sem járt. Ti meg itt vagytok
a folyosó közepén, mikor mindenki zuhanyozni menne – feleltem. Éreztem, hogy
valamelyik szobatársam a vállamra tette a kezét, jelezve, hogy hagyjam, de
kíváncsi voltam, hogy mit válaszol.
- Ja, látom
mennnnnnyien járnak erre – mutatott körbe kárörvendően nevetve. Oké, abban a
pillanatban rajtunk kívül senki sem volt a folyosón, de…
- Gyerekes
vagy – mondtam, aztán sarkon fordultam és folytattam az utat a szobánk felé.
- Mondja,
aki egy serpenyővel vágott fejbe! – kiáltott utánam, nekem pedig vissza kellett
fognom magam, hogy ne ordítsak rá olyat, amit később megbánhatok. Seggfej.
Idióta! Szaros német! – Mi van? Erre már nincs válaszod?
- Nőj már
fel, baszd meg! Muszáj állandóan
tovább feszíteni a húrt? Csak kussolj és hagyj békén engem meg Roderich-et! –
csattantam fel végül, aztán bevágtam magam mögött az ajtót. Az idegtől remegve
vágódtam le az ágyamra.
- Gilbert
most nagyon bunkó volt – jegyezte meg Katya a folyosó irányába sandítva.
Mérgesen megütöttem a párnámat, hátha le tudom vezetni a feszültségem. Utálom!
Fortuna egy
köcsög nőszemély!
Csak ennyit
tudok mondani azok után, ami a szünet kezdete előtti utolsó hétvégén történt. A
lényeg az az, hogy mindenkinek össze kellett állítani egy kis karácsonyi
csomagot, de hogy kinek adjuk, az csak aznap derült ki. Az ajándékozás előtt
húztuk ki a neveket, mikor már minden diák és tanár leült a közös teremben,
mindenki kezében a saját kis csomagjával. Az igazgató körbejárt egy vödörrel,
benne mindenki nevével, aki a teremben volt. Széthajtogattam a kis lapot,
remélve, hogy legalább valaki olyat húztam, akit ismerek. Hát, hogyne ismertem
volna! Mi állt a papíron? Gilbert Friedrich Beilschmidt. Bassza meg! A vállam
fölött hátranéztem rájuk. Ugyanott ültek, mint év elején, a terem végében a
kanapékon, de most nem röhögtek hangosan. Toni és Francis beszélgettek, ő pedig
a barátaitól kicsit elkülönülve ült, üres tekintettel bámult ki a fejéből.
Szakított Eliskával pár nappal a veszekedésünk után, azóta pedig eléggé
elnémult. Még a törvénytelennek mondható
röhögését[1]
se hallatta azóta. Sóhajtottam egyet. Kivettem a zsebemből egy kis papírt.
Leírtam még pár napja, hogy hogyan is kérjek tőle bocsánatot, vagy legalábbis
próbáltam egy értelmes szöveget összeírni, amiben bocsánatot kérek. Szóban
akartam neki elmondani, de sosem volt rá lehetőségem. Beletettem a levelet a
csomagba, remélve, hogy megtalálja.
A
csomagátadást az igazgató kezdte…
Már egy
órája ültünk ott, mire sorra kerültem. A román évfolyamtársam húzott engem,
akivel már megvolt az a tipikus kutya-macska kapcsolatunk. Megölelni akkor sem
öleltük volna meg egymást, ha fizetnek érte, így csak kezet fogtunk. Még
egyszer utoljára lenéztem a papíron lévő névre és felvettem a csomagocskámat,
aztán átverekedtem magam a széksorokon. Ahogy mentem egyre hátrébb a teremben,
Gilbert tekintete úgy lett egyre meglepettebb, de mikor alig pár méter
választott csak el, visszaült az arcára az unalom. Úgy hitte, nem őt húztam.
Hogy mennyire rosszul gondolta. Megálltam pontosan előtte és halvány mosolyt
villantottam rá.
- Nem
mondom, hogy előre is boldog karácsonyt, mert még úgyis végigkísérsz a
karácsonyi vásáron Berlinben, nem? – mondtam neki halkan, mire a régi vigyora
jelent meg az ajkain.
- De, meine
Liebe – felelte a szemembe nézve. Lehajoltam és megpusziltam az arcát, aztán
visszamentem a helyemre. Láttam Roderich rosszalló nézését, ahogy közeledtem
hozzá, de próbáltam ezt figyelmen kívül hagyni. A lányok ellenben mosolyogtak,
örültek, hogy kibékültünk Gilberttel.
A német
amúgy egy nagyon jó fej srác, kedves, segítőkész, de… de. Nagyszájú, egoista,
sokszor bunkó, főleg az olyanokkal, akiket nem igazán kedvel. Ezutóbbi miatt
morcos rá Roderich is. De talán a legfőbb hibája, hogy nagyon ki tud fordulni
magából. Ahogy láttam, Gilbert teljesen a szélsőségek embere. Egyik pillanatban
még velem röhögött a következő pillanatban már Roderich-nek esett neki. Bár
mint mondtam, ha ettől eltekintünk, ő egy jó barát…
- Miért
pusziltad meg? – sziszegte az osztrák a fülembe, mikor visszaültem mellé a
székre. Éreztem, hogy tűz gyúl az arcomban a szégyen miatt, mert nem értettem
én se az okát a cselekedetemnek. Bocsánatot motyogtam, de ahogy láttam a fiú
nem igazán enyhült meg, csak morgott egyet és előre fordult, karba tett kézzel
bámult előre végig. Aztán, ahogy vége lett ennek az egész ajándékozgatásnak, az
elsők között volt, akik elmentek. Hiába rohantam utána, a tömegben szinte
azonnal elveszett.
Feliks
termett mellettem és kérdezte meg, hogy minden rendben van-e. Próbáltam
mosolyogni, de az évek alatt megtanulta, hogyan lásson át rajtam. Átölelte a
vállam és magához húzott, remélve, hogy ezzel meg tud nyugtatni. Valamennyire
sikerült neki, de így is rosszul éreztem magam.
- Meine
Liebe! Köszönöm a leveled… Mi történt? – torpant meg, mikor meglátta az arcom.
- A totális
hülyeségeken bepukkadó osztrák a hibás – árult be a lengyel, amit egy csúnya
nézéssel jutalmaztam. – Ne nézz így, Bözsi, mert így van – morogta. Ismét
felnézett a németre, aki csak rosszallóan meredt rám, tekintetével azt üzente,
hogy ne hibáztassam Felikset, mert ő aztán semmit sem csinált csak az igazat
mondta. Csak egy sóhajt hallattam és ismét lehajtottam a fejem.
- Meine
Liebe, ha a pasid azon bepukkad, hogy megpusziltál, akkor ő egy idióta. Ha
megcsókoltál volna, még megérteném, de így…
Éreztem,
hogy felforrósodik az arcom. Tuti soha nem csókolnám meg őt! Mármint… úgy
értem, hogy amíg Roderich-kel járok… vagyis… Gilbert és én csak barátok
vagyunk… vagy még annyik se… Iskolatársak! Igen, ez az. Egy suliba járunk, néha
beszélgetünk, de amúgy semmi olyan nincs köztünk, amiből akár csók is lehetne!
Még az elképzelés is abszurd… Ugye?
- Hülye –
mondtam a németnek, akinek csak széles vigyor húzódott az ajkaira.
- Naaa,
gyerünk! Hol az a magyar csaj, akit mind ismerünk? Nem igaz, Łukasiewicz?
-
Kivételesen egyetértek veled, Beilschmidt – felelte a legjobb barátom és ezzel
együtt a hátamat is megsimogatta. – Gyere, Lizzy, menjünk sütizni – karolt
belém és kezdett a lépcső felé húzni.
- Hé! –
kiáltott utánunk Gilbert sértődötten, amiért őt otthagytuk minden szó nélkül.
Hátranéztem rá, aztán intettem egyet. A lengyel akarata ellen nem tudtam tenni,
sajnálom. A német arcáról eltűnt a morcos kifejezés, helyette mosoly jelent
meg. – Egyél helyettem is Fekte-erdő tortát! Kesesesese~! – nevetett fel. Csak
felemeltem a hüvelykujjam válaszul. Miért ne, elég régen ettem olyan tortát,
talán öt éve, mikor olyan volt a szülinapi tortám.
Feliks-szel
megegyeztünk, hogy tíz perc múlva ugyanott és mindketten felrohantunk a
szobáinkba. Gyorsan felrángattam a csizmám, aztán megfésültem a hajam és
megigazítottam a benne lévő virágot. A sálam a nyakam köré tekertem, aztán
meglazítottam, mert majdnem sikerült megfujtanom magam, végül pedig felvettem a
kabátom.
- Lizzy,
Roderich-kel mész valahova? – jelent meg Katya a szobát és az előtért
elválasztó fal mellett. Megráztam a fejem és elmeséltem, hogy Feliks akar
elrángatni sütizni. Az ukrán boldogan bólintott, mire elöntött az az érzés,
hogyha igent mondok a kérdésére, akkor kicsit szomorú lett volna. – Majd ha
visszajössz, akkor tartunk egy csajos estét? Kipróbálhatnánk, hogy milyen
sminkeket csináljunk magunknak a bálra.
- Rendben.
Amúgy találtam egy ötletet, hogy a hajaddal mit csináljunk – kacsintottam rá,
mire ugrándozni kezdett, mint egy kislány és azt kérdezgette, hogy „tényleg,
tényleg, tényleeeeg?” Nevetve köszöntem el tőle, aztán mentem le, ahol már a
lengyel türelmetlenül bámulta az óráját. Gyorsan rápillantottam a telefonomra.
Még lett volna két percem, jegyeztem meg magamban szemforgatva, de ez a
barátomat nem zavarta, csak ismét belém karolt és maga után húzott.
- Milyen
levélről beszélt Beilschmidt? – kérdezte hirtelen, aztán rám szegezte átható
zöld szemeit.
- Tudod,
meséltem, hogy összevesztünk valamelyik este. Megfogalmaztam és leírtam, hogy
mit mondanék neki, ha ott állhatnék előtte, hogy bocsánatot kérjek. Viszont
sosem volt rá lehetőségem, mert szinte nem is futottam össze vele a suliban.
Így meg odaadtam neki a csomaggal együtt.
- Te
leírtad, hogy mit mondanál neki? – vigyorgott, aztán kisimította a haját a
szeméből.
- Igen,
mert szépen akartam fogalmazni, na! – löktem meg kissé, mire úgy tett, mintha
majdnem elesne. – Hülye lengyel –
sóhajtottam fel. Nos, Gilberttel ellentétben, Feliks tudta, mit mondok
ilyenkor, így ugyanolyan mosollyal válaszolt vissza lengyelül.
- Szalony węgierski.
Őrült
magyar, ez vagyok én!
Lehuppantunk
a kávézó egyik asztalához, aztán rendeltünk. Gilbert tanácsát betartva
Fekete-erdő tortát kértem, meg egy bögre teát. Feliks valami őrült csokis
csodát rendelt, hozza pedig ő is teát. Teljesen ledöbbenve néztem, ahogy eszik,
körülbelül egy perc kellett, hogy az a nem kicsi tortaszelet eltűnjön. Hogy bír
ez ennyit enni?
Miután a
süti elfogyott, beszélgetni kezdtünk mindenről, ami eszünkbe jutott. Mesélt,
hogy hogyan (nem) sikerült feldíszíteni a kantint, ahol ő meg Ludwig kivételes
egyetértésben akartak dolgozni, de a két Vargas ezt teljesen lehetetlenné
tette. Szóval ketten próbálták megoldani a dolgot, miután az olaszokat
elküldték a fenébe. Feliks anyukájától tanult stílusossága, meg Ludwig német
precizitása működött is volna, de két ember az a nagy ebédlőt egy délután alatt
nem tudta rendesen feldíszíteni, így még legalább kétszer próbálkozni akartak,
de mire másnap visszatértek, valami biztos nem volt a helyén. Hát, igen,
kajálás közben elszabadulnak az indulatok a diákok között és kicsit
leszedegetik a díszeket. Szóval bepipultak és feladták a díszítést.
Aztán
áttértünk a bálra is. Kérdeztem, hogy elhívott-e valakit, de csak a fejét rázta
morcosan.
- Mindenkit
lestoppoltak!
- Tényleg?
Azt tudom, hogy Katyát Ivan elhívta, de Lili szerintem még szabad… -
gondolkoztam el.
- Totál
komoly? – lelkesedett azonnal. Már az első báljára talált partnert! Nevetve bólintottam,
mire ő szinte kipattant a székből. – Ez totál jó lesz!
Néztük a
hatalmas fenyőt. A városháza előtt álló fa gyönyörűen ki volt világítva, a
gyerekek által készített díszek ragyogtak a fényben. Pár kisgyerek fogócskázott
körülötte, közben hangosan karácsonyi dalokat énekeltek. Akaratlanul húzódott
mosoly a számra, ahogy figyeltem őket. Anyáéknak igazuk volt. Tényleg nem volt
régen, mikor még én is ugyanígy futkároztam a barátaimmal, mikor még én is
ennyire lelkesedtem az ünnepekért, mert „Jön a Jézuska!”
Leültünk
egy közeli padra, ahol a hozzánk hasonlóak kedvéért, akik szeretnek fázni,
kitettek rá egy takarót. A lengyel vállára hajtottam a fejem és némán néztem a
fényeket. Annyira megnyugtató volt és gyönyörű. Azt akartam, hogy örökké
tartson.
- Utolsó
próba! – ragyogott Isa, mikor belépett a táncszobába. Kezében két vállfán a
báli ruhák voltak, egy zacskóban pedig a cipőink és az egyéb kiegészítők.
Gyorsan a kezünkbe nyomta a megfelelő öltözékeket, aztán engem betessékelt a
függöny mögé, hogy öltözzek, mindjárt megy ő is, csak gyorsan megkeresi a
nekünk kellő CD-t. Kép pillanat múlva már ott is volt velem, segített megkötni
a fűzőt, aztán pedig az alsó szoknyákat. Végül befűzte a legfelső, színes
réteget is és lesimította az anyagot. Gyorsan felvettem a cipőm, amik meglepően
kényelmesek voltak. Egy aranyszínű nyakéket adott, amit több zöld kő is
díszített. Pont illett a ruhához. Ugyanilyen színű fülbevalót és hajéket is
adott. Megnéztem a fésűszerű díszt, és azon gondolkoztam, Lili mit találhat ki hozzá.
Egyenlőre csak letettem egy székre, remélve, hogy nem hagyom ott, aztán
kirohantam Roderich-hez, aki ott állt elegáns korabeli öltönyben. Kezeire fehér
kesztyűt húzott, a mellénye zsebéből egy óralánc lógott. Ő is kapott megfelelő
kiegészítőket.
- Gyönyörű
vagy, Elizabeta – suttogta, mikor olyan közel értem, hogy csak én hallottam.
Éreztem, hogy elpirulok, de próbáltam bókolni neki. Nem igazán jött össze, de
jót mosolygott rajtam. A jobbom a baljába fogta, a másik kezét pedig a
derekamra tette, én pedig a vállára. Pár lépés után már lehunytam a szemem, úgy
éreztem, mintha álmodnék. Könnyűnek éreztem magam, mintha a semmiben táncoltunk
volna. Eltűnt minden körülünk, a terem, a tanárnő, az iskola, az egész világ,
csak én voltam, Roderich és a zene. Éreztem, hogy mosoly húzódik a számra.
Amint az utolsó akkordok is elhallgattak, megálltunk. Felnéztem az osztrákra,
aki óvatosan somolyogva figyelt, aztán egy puszit hintett a homlokomra, amit
egy öleléssel jutalmaztam.
-
Fantasztikusak vagytok, gyerekek! – csapta össze a kezét a tánctanárunk,
vigyorogva figyelt minket. – Ti lesztek a legnagyobb szenzáció holnap! Istenem,
szerintem én várom a legjobban, hogy lássalak titeket – kacagott fel hangosan,
aztán intett, hogy vegyük a le a ruhákat, mára befejezzük, mert tökéletes volt.
Gyorsan kibújtam a jelmezből és visszavettem az egyenruhám. Isa elkezdte
visszaaggatni a ruhákat a vállfákra, aztán mondta, hogy menjünk nyugodtan.
Mivel még
volt idő bőven a következő óráig, úgy döntöttünk, hogy veszünk valami kaját a sulibüfében
(ami a földszinti középső folyosó legvégén van, minden meglepően olcsón), mert
már mindketten kezdtünk marha éhesek lenni. Bármennyire ellenkeztem, Roderich
vett nekem egy szendvicset, magának pedig egy egyszerű péksüteményt.
- Köszi –
mosolyogtam rá végül, mikor elindultunk egy helyet keresni, ahol ehetünk. Végül
csak leültünk a lépcsőre és ott falatoztunk. Aztán hirtelen megfogta az állam
és magához húzott egy csókra. Meglepetten pislogtam először, de utána neki
dőltem és elengedtem magam. – Ezt most mire fel? – hajtottam le a fejem
elpirulva. Megfogta a szabad kezem, tehát amiben nem a szendvics volt, de nem
felelt semmit csak mosolyogva puszilt meg ismét. Talán igaza volt, nem is
kellett magyarázat.
- Hallo,
meine Liebe – rohant el mellettem Gilbert Francis és Toni társaságában és menet
közben sikerült az arcomba söpörnie a hajam. Hülye! Mielőtt befordult volna a
sarkon még rám villantotta a szokásos önelégült vigyorát, aztán eltűnt.
- Szaros német – morogtam, miközben
visszafésültem a hajam a helyére. Oldalra néztem és láttam, hogy Roderich
szikrázó szemekkel néz utána. Aztán rám pillantott és kérdezett.
- Ilyenkor
mit mondasz neki?
- Hogy
értve ilyenkor? – ráncoltam a homlokom kérdőn, mert fogalmam se volt, miről
beszél. Aztán megmagyarázta: az a magyar szó, amit néha mondok neki.
Akaratlanul nevettem fel, mire kicsit árnyékba borult az arca. Erre már
kénytelen voltam elkomolyodni és elmagyarázni neki, hogy semmi pozitív nincs
abban, amit ilyenkor Gilbert fejéhez vágok. Láthatóan megnyugodott, de még
mindig volt egy kis gyanakvás a tekintetében. Végül is mondhattam volna bármit,
hogy mit jelent, ő úgysem tudja meg az igazságot, amíg rá nem keres valahol. De
miért is hazudtam volna neki? Előkaptam a telefonom és beírtam a Google
Fordítóba. Lefordíttattam neki magyarról németre, hátha akkor elhiszi. Elkapta
rólam a tekintetét, összeszorított szájjal nézett le a cipője orrára.
Nem kért bocsánatot.
[1] Írói
megj.: remélem az infótanárom nem haragszik meg, ha kölcsönveszem ezt a jelzőjét
valaki nevetésére; a pontos idézet így szól: „Ki röhög ilyen törvénytelenül?”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése