22. fejezet - Veszekedés

Bongu!

A történet szerint még mindig karácsony után vagyunk, ami a valós időjárás szerint szerintem annyira nem is fura, legalábbis az én hangulatom inkább télies, mint tavaszias. Hát, reménykedjünk, hogy lassan jön már a jó idő, mert már nagyon elegem van a hidegből.

Jó olvasást!

-----------------------------------------------

Forrás

- Elizabeta, kérlek, mesélnél a kezedben lévő bögréről? – kérdezte a barátom, tekintete komor volt. Lepillantottam az említett tárgyra, ami gyanúsan új és berlini volt. Mélyet sóhajtottam és elmeséltem a kis kiruccantást a vásárra, hiszen előbb-utóbb magától is kiderítette volna, minek titkoljam tovább. Nos, egy kicsit mérges lett rám. Nem tudtam, hogy azért mert a barátnője vagyok, meg kell minden kapcsolatot szakítanom Gilberttel, csak azért, mert ő nem bírja. Ez persze szarkasztikus volt, és jól láthatóan nem tetszett neki, mikor ezt így elmondtam. Nem mondok újat, ha azt állítom, hogy nem szeretem, ha megmondják, mit csináljak. Legalábbis ha ilyen hangnemmel teszi, mint ő. Gilbert egy jó barát, nem fogok azért rosszban lenni vele, mert ők épp nem bírják egymást. Az, hogy vele járok, nem zárja ki, hogy azzal beszéljek, akivel akarok és punktum!

Persze erre megsértődött, még az is az eszébe jutott, hogy Gilbert és köztem van valami. Erre meg én akadtam ki. Már elnézést, de nem vagyok az a megcsalós fajta, ha eddig nem tűnt volna fel! Az, hogy jól érzem magam a fiúk között, mint barát, nem azt jelenti, hogy egyszerre több vasat tartok a tűzben.

Gúnyosan fel is vetettem, hogy legközelebb már Feliks-re lesz féltékeny. Ezt kikérte magának, mert tudta, hogy sosem jönnék össze a lengyellel. Úgy tűnik nem ment át teljesen a szarkazmus…

Egyszer csak meguntam és kinyomtam a hívást. Nem tettem semmi rosszat, nem volt oka mérgesnek lenni rám.

Átcaplattam a nappaliba és levágtam magam a kanapéra apa mellé, aki épp a neten böngészett. Rám se kellett néznie, a kisugárzásomból érezte, hogy baj van.

- Fiúgondok, Bogaram? – tudakolta még mindig a képernyőt vizslatva, hátha talál egy hírt, ami érdekli.

- Igen. Egy hülyeség miatt – fontam össze magam előtt a karjaim, az alsó ajkam lebiggyesztettem, a szemeimet összehúztam, más szóval felvettem a duzzogós stílust.

- Gondolom nem Feliks-szel kaptál össze, és nem is azzal a sráccal, aki Berlinben kísérgetett, szóval kizárásos alapon marad a barátod.

- De jól kikövetkeztetted – vágtam gúnyos fintort.

- Erzsébeeeet. Hangnem – figyelmeztetett, végre vetett rám egy pillantást, bár egy jó szúrósat az olvasószemüvege mögül.

- Bocsi apu – öletem meg.

- Nyugi, Bogaram. Min veszekedtetek?

- A hülye bögre miatt. Kiakadt, amiért körbevezettek Berlinben a srácok – forgattam meg a szemeim. Elgondolkozva hümmögött, az állát dörzsölgette.

- Van oka mérgesnek lenni?

- Nincs! Pont ez az? Miért dühös rám? Mert sétálgattam egyet, amíg vártam a repülőt. Mit kellett volna csinálom? Ülnöm a reptéren órákon át?

- Természetesen nem. Ha ezért mérges, akkor főjön csak a saját levében, ne neked legyen bűntudatod.

- Oké, köszi, apu – nyomtam cuppanós puszit az arcára, aztán meg felpattantam, hogy egyek valamit. A veszekedés meghozta az étvágyam… Anya az ebédlőasztalnál ült, csak ott fért el a sok németdolgozat.

- Ezek új nyelveket találnak ki – mondtam miközben egy látványos piros vonalat húzott az egyik dolgozatra, jelezve, hogy az egész hülyeség. Elhúztam a szám. Jaj… - Meg új szavakat. Ha megmutatnám egy anyanyelvi beszélőnek, az sírva röhögne.

- Ú, majd én megmutatom! – lelkesedtem fel azonnal. Ismertem valakit, aki biztos sírva röhögne. A már kijavított dolgozatok stócára bökött, aztán a tanári zsebkönyvére, ahol a jegyeket vezeti, majd a gépére, ahol meg a diginapló volt megnyitva. Kérte, hogy írjam be mindkét helyre, ha ráérek. Gyorsan csináltam egy szendvicset, aztán miközben azt majszolgattam beírtam a jegyeket. Dúdolgatva írogattam és kattingattam, meg-megdöbbenve egy-egy dogán. Ilyen egyest írni is dicsőség, azt hiszem. Ezeket külön is szedtem, meg akartam őket mutatni a német anyanyelvűeknek. Legalábbis háromnak: Lili, Ludwig és Gilbert. Roderich-et most kihagytam ebből.

Szóval eltöltöttem egy kis időt a német dogák között, aztán jöhetett a töri. A kilencedikesekét először anya rám akarta bízni, de inkább mondtam, hogy javítsa ő. Csak nézett rám egy kicsit összehúzott szemmel, aztán feltette az első kérdést, amire válaszolniuk kellett. Simán rávágtam a választ. Aztán jött a második. Ugyanígy jó volt a feleletem. Ezt elismételtük még háromszor, sosem mondtam rosszat. Átlökte elém, mondván csináljam. Időközben befutott egy hívás Felikstől is, akinek elmeséltem, hogy mi történt Roderich-kel. Körülbelül ugyanazt ismételte el, mint apa és anya, mondjuk ő egy kicsit sértegette is az osztrákot. Így inkább témát váltottam, mielőtt gyilkos gondolatok fogantak volna meg a lengyel barátom fejében. Már csak az hiányzott volna. Miközben pipálgattam, aláhúztam és hiányjeleket írtam, felolvastam neki (és anyának is) pár aranyköpést, amit a diákok az ókori Rómáról írtak. Feliks hangosan röhögött, anya meg csak a fejét fogta és azt kérdezgette, hogy kit kell seggbe rúgni szünet után.

A legjobbakat lefotóztam és elküldtem pár embernek. A törihez mellékeltem angol fordítást is. A lányok kérték, ha találok még ilyet, azt küldjem el. Ludwig a német dogásra csak egy olyan matricát küldött, ahol az alak épp homlokon csapja magát. Többet mond minden szónál az a gif. Gilbert videohívást indított, hogy láthassam, ahogy a hasát fogva röhög. Hülye…

Délután jött egy üzenet, hogy tudok-e beszélni. Vártam egy kicsit, gondolkoztam, mielőtt igent mondtam volna. Összeszorítottam a szám, mikor meghallottam a hangját. Nem videohívás volt, de örültem is neki. Nem akartam látni. Valamiért nem. Így is, miután letettük nem éreztem magam túl boldognak.

Lementem anyához és kikérdeztem, hogy miért lehet, ő meg rávilágított arra, hogy azért érezhetek így, mert nem én voltam a hibás, mégis én kértem bocsánatot. Láthatóan ez neki se tetszett, kérte, hogy ha tudom, hogy nincs semmi oka mérgesnek lennie rám, akkor nehogy már én könyörögjek bocsánatért. Csak bólintottam, csináltam egy bögre forrócsokoládét, és visszamásztam a birodalmamba olvasgatni meg filmet nézni. Váltottam pár szót a lányokkal, aztán úgy döntöttem alszok egy kicsit. Persze csak forgolódás lett az egészből, de akárhányszor ránéztem a telefonomra azt láttam, hogy még mindig csak két perc telt el. Végül feladtam a próbálkozást és inkább kimentem a kutyához, aki mintha érezte volna, próbált feldobni. Hozta oda nekem a játékait, bökdösött az orrával, reménykedve, hogy jobb kedvem lesz. Lett is.

Öt óra után találkoztam pár általános iskolás barátnőmmel, akikkel sajnos nem sűrűn beszéltem, de újévi fogadalom gyanánt megígértem magamnak és nekik, hogy ezen változtatni fogunk. Beültünk egy kávézóba, meséltem nekik Angliáról meg a World Akadémiáról. Amint meghallották, hogy mennyi srác van ott, rögtön erre a témára terelődött a szó. Kérdezték, hogy van-e barátom, hogy milyenek ott a fiúk… Sokat beszéltem róluk, sokat nevettünk a sztereotípiákon, amik igaznak bizonyultak.

- Szenvedsz? – kérdeztem mosolyogva. Némán bólogatott, szemei alatt karikák sötétlettek, amiket a szemüvegével próbált eltakarni.

- Ja. Nem kéne legközelebb hajnali háromig sorozatot nézni, ha tudom, hogy másnap nyolckor kelnem kell – pislogott laposakat, aztán meg ásított egyet. – Halvány lila gőzöm sincs, hogy kinek az ötlete volt, hogy kilencre menjünk át Oma-hoz, mikor ebédelni hívott. Bár szerintem ő kérte így…

- Akkor gondolom most pihenő van – állapítottam meg. Újabb bólintás.

- Ja. Nekem is jól esne, de nem bírok napközben aludni – dörzsölte meg a szemét, miután kicsit feltolta a szemüvegét. Rá is kérdeztem, hogy hogyhogy nem kontaktlencse van rajta. – Oma utálja a kontaktlencsémet, mert ugye lila lesz tőle a szemem. Hiába próbálom magyarázni neki, hogy praktikusabb… Áh! – legyintett, hogy elűzze a növekvő bosszúságát.

- Jól áll a szemüveg is – állapítottam meg, miután egy kicsit tanulmányoztam az arcát. Rám vigyorgott, aztán megengedett magának egy kacsintást is.

- Csak neked, meine Liebe!

- Szaros német – sóhajtottam, ő meg felnevetett.

- Nagyszerűségem mindig tökéletes, meine Liebe, ezt sose feledd! – szegte fel egy kicsit az állát, magabiztos mosoly húzódott az ajkaira.

- Meg Nagyszerűséged mindig döntögeti az egoizmus határait – jegyeztem meg, a hangomba próbáltam minél több szarkazmust préselni.

- Én? Ugyaaan? – kacagott fel hátravetett fejjel. A szemem tekergetve sóhajtottam fel, várva, hogy elhallgasson. A nevetése minden pénzt megér, de egy idő után idegesítő tud lenni. Vett egy mély levegőt végül és ismét rám fókuszált. – Megvagyok.

- Hála a jó Istennek – morogtam.

- Naa, meine Liebe, valld be, hogy bírsz – pislogott, mint valami kiskutya, ami dicséretre vágyik. Belenéztem a csontszínű pillákkal keretezett vörös szemekbe, amik korántsem voltak olyan ijesztőek, mint amilyennek hangzottak, mert a bennük lángoló jókedv ellensúlyozta ezt.

- Bírlak, Gilbert – legyintettem.

- Jeeee – tört ki örömujjongásban. Elnevettem magam. – Na, végre nevetsz. Nem tudom mit csinált az az arisztokretén, de jó újra így látni.

- Honnan tudod, hogy ő csinált valamit? – kerekedett ki a szemem. Felvonta a szemöldökét, állát kicsit leszegte, mintha azt kérdezné gúnyosan, hogy „tényleg?”

- Az arcodra volt írva. Nem volt nehéz kitalálni. Rólad mindig lerí, ha valamit bajod van, meine Liebe.

- Te legalább észreveszed – suttogtam. A családomon kívül nem sokan vették észre, ha valami bánt, csak a lányok és Feliks. Meg most már biztos vagyok benne, hogy Gilbert is, de Roderich figyelmét elkerülték az árulkodó jelek, úgy tűnik. Lehajtottam a fejem, kicsit lebiggyesztettem az ajkaim. Roderich miért nem veszi észre, hogy bánt, ami történt. Szeretek vele együtt lenni, de olyan hülyeségeken megsértődik, hogy csak na! Most csak azért nem fogok kihagyni egy soha vissza nem térő ajánlatot, mert ő rosszban van Gilberttel. Mi barátok vagyunk, ez ellen nem tud mit tenni. Ki tudja, hogy lesz-e még lehetőségem valaha elmenni Berlinbe a karácsonyi vásárra? Pusztán a véletlen műve, hogy pont nem volt közvetlen gép Londonból vagy Newcastle-ből Budapestre és egy olyan repülőre kellett ülnöm, ami miatt a német fővárosban dekkoltam vagy három órát. Mit hitt, hogy a reptéren fogok ücsörögni addig? Ha már ott voltam, akkor szét is akartam nézni!

Csak akkor vettem észre, hogy sírok, mikor a német hangja kicsit erőteljesebben szólalt meg, hogy kirángasson a gondolataimból. Úgy nézett a kamerába, mint aki legszívesebben most azonnal lejönne Szegedre csak azért, hogy megöleljen.

- Én szeretek vele együtt lenni és szerintem jó pár lennénk, de akkor miért viselkedik így? Az én hibám volt az egész? – hüppögtem remegő ajkakkal.

- Próbálj meg beszélni vele, meine Liebe! Mondd el neki, hogy bánt a dolog, de ne hibáztasd magad. Mondd, hogy én és Ludwig hívtunk meg!

- Már mondtam neki, de akkor is mérges rám – zokogtam el magam. Előhalásztam egy zsepit az éjjeliszekrényemből, aztán megtöröltem az arcom és kifújtam az orrom. – Bocs, hogy így kell látnod.

- Áh, inkább így lássalak, mint egy kiló sminknek nevezett vakolattal az arcodon – mosolygott halványan, mire nekem is kicsit felfelé görbült a szám. Közöltem vele, hogy úgy sosem fog látni, ő meg láthatóan őszintén megnyugodott. – Nem tudom, miért hiszik a csajok, hogy a normális, ismétlem NORMÁLIS, pasik szeretik, ha erősen vannak kifestve.

- Hát, nekem két rúzsom van, mindkettő fogta magát és eltört, a szemhéjpúderrel nem tudok bánni, szóval nálam nem áll fenn ez a veszély – kuncogtam, közben a maradék könnyeim törölgettem.

- Felesleges is volna – kacsintott, arcán ritka mosoly virított. Olyan őszintének tűnt…