A történet szépen lassan egy fordulóponthoz ér, az egyikhez az eddig kitaláltak közül, az én fejemben pedig már nagyjából körvonalazódott is az egész World Akadémia a fontosabb jelenetektől kezdve a lehetséges lezárásokig, de addig még sok minden van hátra, hiszen Lizzy-nek még csak ez az első éve itt!
Jó olvasást!
----------------------
A karácsony utáni pár nap,
mint a villám telt el. Újévkor a Facebook csoportunkban szépen lassan mindenki
beírta a saját nyelvén, hogy boldog új évet, mikor az éjfél odaért. A
legkeletebben lakó osztálytársam, Kiku kezdte, Alfred teljesen ki volt akadva,
hogy mi az, hogy ő kerül sorrá utoljára. Matthew is odakommentelt hozzá, hogy
ők egy időzónában vannak, de az amcsi ezt teljesen figyelmen kívül hagyta,
utána már a Messenger csoportban hőbörgött, hogy mi ez már meg szidta
töménytelenül az időzónákat. Nem írtunk rá semmit, hagytuk, hadd dühöngjön.
Aztán harmadikán már a
Newcastle-be tartó gépen ültem, vacsorára már ott ültem az asztalnál és
sztorizgattam a barátaimmal.
Kibékültem Roderich-kel is,
őszinte voltam hozzá, mint ahogy Gilbert tanácsolta (bár azt nem mondtam el
neki, hogy kitől kaptam ötleteket), így végül ő is megenyhült. Szorosan
megöleltem, mikor megláttam a tekintetében, amire vártam.
Újra együtt sétálgattunk,
elkísértem a könyvtárba, ahol én is végigolvastam pár könyvet az eddig
tanultakról. Konkrétan két füzetem volt mindenből. Egy órai és egy saját
jegyzet, amiket a szakirodalmakból szedtem ki. Szinte úgy éreztem magam, mint
aki az egyetemen van, de nem bántam. Úgy éreztem, hogy sokkal jobban
teljesítek, mint általános iskolában. A vizsgáktól sem féltem már annyira… Oké,
még mindig ideges voltam, de már nem volt olyan vészes, mint szünet előtt.
Aha, gondoltam én.
A január első fele rosszabb
volt, mint hittem. Kezdjük azzal, hogy amikor visszaértem, szépen elmondtam
Roderichnek az én szemszögemet is, mire majdhogynem újra megorrolt rám. Három
napig magyarázkodtam neki, hogy rohadtul semmi sem történt Berlinben és elég
sértő, hogy azt gondolja, képes lennék megcsalni. Sokadjára is megkérdezte,
hogy mi van köztem és Gilbert között, de a szokásos válaszom adtam neki: semmi.
Végül egy puszit nyomott a homlokomra és elintézettnek tekintette az ügyet.
Boldog voltam, hogy legalább ezt megoldottuk, minden ugyanonnan folytatódott,
mint ahol abbamaradt. Sok időt töltöttem vele, hogy bebizonyítsam, tényleg vele
szeretnék járni.
Ezután feltűnt, hogy a
szobatársaim, Feliks és a velük rángatott Toris végignézték, ahogy újra és újra
győzködöm az osztrákot. Persze nem látványosan figyeltek, hanem a sarok mögé
bújva, mint valami béna kém. Rájuk is csattantam, hogy mit művelnek, de csak a
lengyelnek volt elég bátorsága, hogy közölje, fogalma sincs, mi van velem.
Ezzel sarkon fordult és a litván kezét megragadva elviharzott. Néztem utánuk,
de nem értettem, mi volt ez. Egyáltalán nem… A lányok is sértettnek tűntek,
alig beszélgettünk, miután újra jóban lettem a barátommal, mondjuk, ehhez lehet
az is hozzájárult, hogy tényleg rengeteget voltam az osztrákkal. Ha próbáltam
velük beszélgetni mindig hamar véget vetettek a csevejnek és aludni mentek. A
fáradtságra fogtam, a sok tanulásra.
Aztán még ott volt a
tantárgyválasztás is. Nem akartam nagyon módosítani, sőt, minden tantárgyat
megtartottam, de még egyet hozzácsaptam: német. Kicsit imponálni akartam
Roderich-nek, mert tudtam, milyen jó érzéssel tud eltölteni, ha egy külföldi a
te nyelveden szólalt meg. Beszéltem erről anyával is, aki tanácsolta, hogy
talán leadhatnék egy tárgyat, mert lehet túl vállalom magam a plusz egy
nyelvvel… De csökönyös voltam és csak azért is megtartottam mindent. Ő mondta,
hogy aztán ne nyavalyogjak, ha túl sok minden lesz egyszerre. Ekkor előtört
belőlem a durcás kamasz és közöltem vele, hogy ne szóljon bele a döntéseimbe,
majd kinyomtam a Skype-ot. Pár percig mérgesen meredtem a laptop képernyőjére,
de utána rögtön bűntudatom lett és megpróbáltam felhívni. Kinyomta. Sírni
akartam, de próbáltam összeszedni magam, mert sétálni mentem Roderich-kel.
A vele töltött körülbelül
háromnegyed óra gyorsan eltelt, valószínűleg jól rejtegettem az érzelmeimet is,
mert egyszer sem nézett rám furcsán, vagy kérdezett rá, hogy történt-e valami.
Elmesélte, hogy milyen volt a téli szünete, merre jártak, mutatott pár képet
is, én meg mosolyogtam és hallgattam a történetét. Szép helyeken voltak, a
havas hegycsúcsok nagyon tetszettek. Megmutatta a szállodában álló karácsonyfát
is, ami már ránézésre nagyobbnak tűnt, mint a mi házunk! Leesett az állam a
gyönyörű szobák láttán, az ételek ízletesnek tűntek, az italok drágának, a
ruhák divatosnak. Nem vontam kétségbe, hogy akik ott voltak, azok a felső
tízezerben vannak. Csak kerek szemekkel néztem a fotókat. Tényleg, mint ég és
föld a mi világunk.
- Azon gondolkoztam,
Elizabeta, hogy el szeretnél-e hozzánk jönni nyáron? – nézett rám és
megállította a nézegetést. Szembe fordultam vele, a sapkám alól néztem fel rá,
láttam, hogy érdeklődően bólintja félre a fejét. Meg voltam lepve. El sem
tudtam magam képzelni az ő családjának közelében. Az apja vagyonos bankár volt,
az anyja pedig egy cégnél volt részlegvezető, és itt voltam én egy tanár és egy
cég összekötőjének (vagy miének) a lánya… Már megvolt az első benyomást és az
szerintem nem sikerült túl jól, de mégis… – Na, mit mondasz? – ébresztett fel a
gondolataimból. Pislogtam párat, aztán szélesen elmosolyodtam.
- Jó lenne. Nagyon örülnék
neki!
- Örülök! – simította végig a
hajam. Szorosan átöleltem a nyakát, ő pedig a derekam, de közben anya járt az
eszemben. Hozzá kellett volna tennem, hogy ha anya megengedi, mert aznap után
fennállt a lehetőség, hogy nemet mond. Nem akartam az a lány lenni, aki minden
miatt veszekszik a szüleivel, az ajtót csapkodja (mondjuk, több ezer
kilométerre tőlük csapkodhatom, ahogy akarom), mindenért őket vádolja. Felnéztem
az égre és pislogni kezdtem, hátha akkor nem csordulnak le a könnyeim.
- Meine Liebe, minden rendben?
– kérdezte Gilbert, mikor fel akartam menni a szobámba. Roderich a zeneterembe
ment, elnézést kért, amiért ma nem tud zongorázni tanítani, de egy vizsgaszerűt
kellett tennie ének-zenéből nemsokára és gyakorolnia kellett. Szóval én ott
álltam a lépcső előtt, kérdő tekintettel néztem a németre, aki a portás felé
pillantott, majd a karomnál fogva vissza kivitt a hidegbe. Megborzongtam, ahogy
a csípős levegő megint megcsapott a kollégium melege után, de csendben követtem
a fiút. Amikor egy nyugodt helyre értünk, maga felé fordított és újra
megkérdezte, hogy mi történt, mert látja rajtam, hogy valami gond van. Könnybe
lábadt a szemem, de újra próbáltam visszapislogni őket, de páran megmakacsolták
magukat és végigszántották az arcom. A sós cseppek forrónak tűntek a hideg
bőrömön, ahogy reszketegen beszívtam a levegőt.
- Veszekedtem anyuval –
suttogtam, mert féltem, ha hangosan mondom ki, akkor kitör belőlem a zokogás.
Felém nyúlt, de aztán leengedte a kezét, végül mégis megsimogatta az arcom.
Ujjai hidegek voltak, de a mínusz fokokhoz képest még ez is melegnek érződött.
– Még sosem kiabáltam vele. Szerintem mérges rám.
- Nyugi, meine Liebe. Úgyis
minden oké lesz – húzódott halvány mosoly a szájára, felpillantottam rá a
sapkám szegélye alól. – Én is veszekedtem az én anyukámmal párszor, pár
percig-óráig mérges volt, de utána megbeszéltük és minden rendben lett.
- Biztos így lesz? –
hüppögtem. A szokásos vigyora jelent meg, csillogó szemekkel bólogatott.
- Kesese~ Bízhatsz
Nagyszerűségemben, meine Liebe!
Átöleltem. Ő is körém fonta a
karjait pár pillanatra, aztán eltolt magától.
- Hívd fel! – utasított karba
tett kézzel. Állát felszegte, komolynak tűnt. Hm, talán mégis van valami köze a
poroszokhoz, mert erről az őrmesteres nézésről azonnal a poroszos jelző jutott
eszembe…
- A legutóbb is kinyomta…
- Azóta eltelt már egy kis idő
nem? Biztos ő is lenyugodott. Gyerünk!
Halk sóhajt hallattam, aztán
kikerestem a névjegyzékből anya számát. Remegő kézzel emeltem a fülemhez a
mobilt, féltem, hogy megint csak az elutasított hívás hangját fogom hallani. De
pár másodperc után felvette.
- Szia, Erzsi – szólt bele, a
hangján hallottam, hogy szomorú. Az ajkamba haraptam, remélve, hogy nem kezdek
el újra sírni.
- Szia, Anya. Nagyon sajnálom,
amit mondtam – válaszoltam, közben Gilbertre néztem biztatásért. Óvatosan
somolygott, tekintetét le sem vette rólam, amiből elég bátorságot merítettem,
hogy folytassam. – Bocsánat azért, ahogy beszéltem veled, csak tudod… nagyon
ideges vagyok a vizsgák miatt és ugye gyűjtenem kell a krediteket…
- Tudom, Erzsi. Nem haragszom,
csak nem szeretném, ha túlvállalnád magad. Ismerlek, hajlamos vagy rá…
- Előfordult már párszor –
kuncogtam el magam visszagondolva az ilyen eseményekre.
- Pihenj egyet, drágám, jó?
- Jó. És még egyszer bocsánat.
- Semmi baj. Jó éjt!
- Neked is!
Sóhajtva engedtem le a kezem,
és a németre vigyorogtam, aki elgondolkozva figyelt engem. Rákérdeztem, hogy mi
ez az arc, de ő válasz helyett felnevetett.
- Tetszik a magyar nyelv.
Kesesesese~
- A nevetésed miatt mást
hittem – ütöttem finoman karon.
Átölelte a vállam, aztán
elmondta, hogy számára hogy hangzott. Ott akadtam fent, mikor mekegősnek
titulálta az anyanyelvem. Visszavágtam, hogy a német meg ugatós nyelv, ő meg
látványosan megsértődött, hogy hogy merek ilyet mondani az ő hőn szeretett anyanyelvére.
Halandzsázva megmutattam, hogy számomra milyennek tűnik a német, mire ő
eljátszotta ugyanezt a magyarral. Először nem létező magyar és német szavakat
vágtunk egymás fejéhez, aztán már hógolyókat. Épp valami általa kreált,
magyarnak gondolt sértést vágott a fejemhez a nagy röhögés közepette, mikor
pont az arca közepébe talált a hógolyóm. A szám elé kaptam a kezem, kicsit
megijedtem, hogy fájt neki az ütközés. Gyorsan megkérdeztem tőle, hogy minden
rendben van-e. Mérgesnek tűnő arccal törölte le az orráról a havat, aztán
lehajolt és kétmaroknyi muníciót emelt fel. Bajban voltam, legalábbis ha a
tekintete a gondolatait tükrözte.
 |
| Forrás |
- Ó, meine Liebe, ezt most
visszakapod Nagyszerűségemtől – sziszegte és nekem rontott. Gyorsan felvettem a
nyúlcipőt és fedezékbe próbáltam menekülni. Megpillantottam Ludwigot, amint
ment a kollégium felé, azonnal tudtam, hogy csak ő menthet meg.
- Ludwiiiiig – vinnyogtam.
Miért nem volt kéznél a serpenyő?
- Elizabeta? – kapta felém a
fejét abban a pillanatban, mikor pajzsként magam elé rántottam. – Hirtelen azt
hittem Feliciano vagy.
- Per pillanat én is ezt
gondolom magamról, de a bátyád ijesztő – bújtam a háta mögé.
- Gyerünk, meine Liebe, bújj
elő! – vigyorgott szinte őrülten.
- Szaros német, hagyj békén! – rivalltam rá, de ügyeltem arra is,
hogy a testvére mindig közöttünk legyen.
- Engem nem hagynátok ki az
egészből? – sóhajtotta Ludwig, amit én egy hangos nemmel reagáltam le. Erre
csak megrázta a fejét, aztán se szó, se beszéd, az élő pajzsom bement a
kollégiumba, otthagyva engem a bosszúvágyó bátyjával. Akkor, ha harc hát legyen
harc!
- Feladom! Feladom!
Feladooooom! – nyüszített a földön fekve, karjával eltakarta az arcát előlem.
Eddig fekete cuccaival kirítt a fehérségből… hát, most már teljesen beleolvadt.
Hangosan nevettem rajta, aztán eldobtam a maradék hógolyót. Már sötét volt, az
út melletti lámpák is felkapcsolódtak, de a vacsorára hívó csengőt még nem
hallottam. Mondjuk a nevetéstől és visongástól nem is csodálom. Lehet, hogy nem
volt túl meleg, de mégis belesültem a kabátba, annyit rohantam. Azt a kevés
havat is, ami volt, felhasználtuk egy kis háborúhoz.
- Megmaradsz, Gil? –
mosolyogtam rá, és a kezem nyújtottam, hogy felhúzhassam a földről. Felkapta a
fejét, olyan gyorsasággal, hogy a sapkája is leesett, felfedve ezzel a majdnem
fehér tincseit.
- Gilnek hívtál? – kérdezte
meglepetten. Belegondoltam. Eddig még közvetlenül őt sosem szólítottam Gilnek.
Esetleg fejben mikor rá gondoltam, akkor igen, de amúgy nem.
- Bocsi, ha nem szeretnéd,
akkor…
- Mi? Ja? Dehogy! Csak
meglepődtem – vigyorodott el szélesen, aztán nagy nehezen feltápászkodott.
Közvetlenül elém lépett, alig öt centi választott el tőle. – Szólíts nyugodtan
így, meine Liebe…
- Gondolom, ha már hagyom,
hogy te is becézgess, akkor én is szólíthatlak a beceneveden, nem?
- Azt hittem te már adtál
nekem becenevet. Az a… nem is tudom. Mostanság nem hívsz úgy – biggyesztette le
az ajkát, mint valami kisgyerek. Öh, azt én nem mondanám becenévnek, gondoltam,
de nem mondtam ki hangosan. Próbáltam pléhpofát vágni, mikor beszélt, de
szerintem a szám sarkában megbújt egy elfojtott mosoly. – Amúgy… Edelstein
komolyan nem vette észre, hogy bajod van?
- Nem akartam, hogy
észrevegye.
- Miért? Jobb, hogy magadba
fojtod?
- Nem – suttogtam, a
tekintetem azonnal a földre kaptam.
- Ha már jártok, akkor oszd
meg vele – felelte fejét félrebillentve, szemében megfejthetetlen érzések.
Szóra nyitottam a szám, de utána becsuktam, mert igaza volt. Nem szabad
elfojtanom az érzelmeimet Roderich elől.
Gilbert lerázta a sapkájáról a
havat és visszatette a fejére, elfedve világos tincseit, kezeit mélyen a
zsebébe dugta, orrát a piros sáljába fúrta, remélve, hogy akkor kevésbé fog
fázni. A hideg szél az arcomba csapott, a szememből kicsordult pár könnycsepp.
Fejével a kollégium felé intett. Gyorsan bementünk a fűtött épületbe, azonnal
érezni kezdtem, ahogy a hideg ujjaim kezdenek kiolvadni. Az ajtó mellé tett
seprűvel nagyjából letakarítottuk a csizmáinkról a havat, és mikor a német fiú
elfordult, a hátán is végighúztam tárgyat. Felkiáltott és megperdült. Németül
vont felelősségre, de értettem, hogy mire akart kilyukadni.
- A hátad is csupa hó volt,
na! – nevettem.
- Meine Liebe, Nagyszerűségem
még ezt megtorolja – fenyegetett, arcán gonoszkás mosoly ült. Kiöltöttem rá a
nyelvem, aztán felrohantam a szobámba. A csizmám feltettem az ajtó melletti
cipőtartóra, a kabátom felakasztottam a fölötte lévő fogasra. A szekrényajtón
száradó törülközőmmel megtörültem a hó miatt vizes hajam. A lányok az ágyukon
ültek, azonnal elhallgattak, mikor beléptem, ami elég gyanús volt már önmagában
is, és az, ahogy akkor rám néztek, még inkább gondolkozásra késztetett.
- Mi az? – kérdeztem, ahogy az
ágyamhoz sétáltam. Zavart torokköszörülés közepette egymásra néztek, utána
vissza rám.
- Kicsit olyan… - kezdte Katya
szemlesütve, de már nem is folyatta tovább.
- Másabb lettél…
Felvontam a szemöldököm, nem
értettem mire céloznak. Mitől lettem volna más, mit csináltam másképp?
Szerintem nagyon is ugyanolyan voltam, mint eddig. Karba tettem a kezem, de nem
szóltam egy szót sem, mert féltem, hogy akkor esetleg olyan dolgokat is
mondhatok, amiket nem gondolok komolyan.
Egész egyszerűen annyi van
velem, hogy szeretném rendbe hozni a kapcsolatom a barátommal, hogy ne
történhessen még egyszer olyan, mint a szünetben. Miért olyan nagy baj ez?
- Hallo, meine Liebe, mizu? – pattant mellém Gilbert a semmiből
vigyorogva. Csak egy gyors pillantást vetettem rá, aztán folytattam az utat
Roderich szobája felé.
- Bocsi, Gilbert, de most nem
érek rá. Majd máskor dumálunk.
- Ezen a héten ötödszörre
mondod ezt – torpant meg, mire nem bírtam megállni és visszanéztem rá.
Mérgesnek tűnt, a mellkasa előtt összefonta a karjait, szemöldökét összehúzta.
- Mert nem érek rá, miért
olyan nehéz megérteni?
- Hogy lehet, hogy sosem érsz
rá?
- Tanulok a vizsgáimra,
szerinted miért? Te vagy itt második éve, tudhatnád jól.
- Értem én, hogy maximalista
vagy, de mégis hagy már időt magadra is.
- Jó, hogy mondod, mert most
épp nem tanulni megyek Roderich-hez – csettintettem, mintha épp az eszembe
jutott volna a gondolat. Gúnyos, rosszindulatú vigyort villantott rám.
- Miből sejtettem? – hervadt
le a vigyor az arcáról, helyét fintor vette át.
- Foglalkozz te is magaddal,
ne velem – fordultam sarkon, már csak pár lépés választott el a céltól.
- Tsk. Azt kéne – ezzel
visszarongyolt a szobájába és bevágta maga mögött az ajtót. Megforgattam a
szemem és indultam is Roderich-nez.
Ő volt az egyetlen, akinek
csak egy szobatársa volt, de azt se láttam túl sűrűn, így nem igazán zavart
minket senki. Sokat beszélgettünk, közben néha-néha elcsattant egy csók is.
Észre se vettük, hogy eltelt az idő, csak akkor eszméltünk fel, mikor
megszólalt a vacsorára hívó csengő. Újabb csók, aztán kézen fogva elindultunk
le, majd pedig evés közben is folytattuk a csevejt. Megkérdezte, hogy utána
lenne-e kedvem ismét zongorázni tanulni. Örömmel mentem bele, bár tudtam, hogy
menthetetlen vagyok, ha zenéről van szó.
- Lizzy, lenne kedved
beszélgetni kaja után? – huppant le a másik oldalamra Feliks, miközben
kérdezett.
- Bocsi, de már elígérkeztem –
húztam el a szám. Kissé összevonta a szemöldökét, majd megrántotta a vállát,
mintha azt mondta volna, akkor mindegy. A szemem sarkából tovább figyeltem a
lengyelt, aki a tányérját piszkálta, de alig evett, ajkait összepréselte.
Mérgesnek tűnt, de nem értettem miért. Hamarabb befejezte a vacsorát, mint én,
aztán minden köszönés nélkül eltűnt. Kicsit hátrahőköltem, fogalmam se volt, mi
van vele.
Teljesen lefoglalta a
gondolataimat Feliks, így nem voltam épp toppon a zongorázgatás alatt, de
Roderich türelmesen javítgatta ki a hibáimat, mondjuk a végére már neki is
feltűnt, hogy nem csak a zongorajátékra figyelek. Meg is jegyezte, hogy a jó
előadáshoz ki kéne üríteni a fejem. Csak biccenteni bírtam, de a javaslatát már
nem voltam képes megfogadni. Egyszerűen nem bírtam nem magam előtt látni a
legjobb barátom tekintetét, ami minden jókedvet nélkülözött. Így mikor
visszakísértem a barátom a szobájához, elhatároztam, hogy benézek a lengyelhez
is.
Halkan kopogtattam, aztán
vártam. Pár pillanattal később megjelent a résnyire nyitott ajtó mögött az
ismerős zöld szempár, de még mindig az a csüggedtség ült bennük, mint
vacsoránál. Kértem, hogy mondja el, mi baja van, de csak közölte, hogy jöjjek
rá magamtól, aztán rám csukta az ajtót. Kikerekedett a szemem. Mi volt ez? A
lépcső felé indultam, alig tettem meg pár lépést, mikor láttam, hogy Gilbert az
ajtójukban áll, engem figyel. Kissé megcsóválta a fejét és mélyet sóhajtott.
- Mi baja van mindenkinek? –
futotta el a könny a szemem.
- Gondold végig, meine Liebe,
csak… gondold végig – ment vissza és becsukta maga mögött az ajtót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése