Megvan valakinek a felvilágosodás? Rousseau, meg Voltaire? Nem tudom, ki hogy van vele, mi duplán vettük, irodalomból és töriből is, szóval szinte hajtott ez, hogy valahogy beleírjam a történetbe. Az már más kérdés, hogy milyen kontextusban.
További jó olvasást azoknak, akik eljutottak idáig! És kitartást mindenkinek, akik még az iskolapadban ülnek, vagy a szóbeli érettségire, esetleg valamilyen vizsgára készülnek. Lassan vége. ;)
-------------------------------------------------------------------
Nos, még
nem tartunk a felvilágosodásnál, mégis van, ami megragadt általánosból.
Először is,
hogy változtatni akartak. Az emberek válaszokat akartak, nem pedig a meséket,
azok felé fordultak, akiknek addig nem hittek. Az egyén és a közösség érdekének
összehangolását akarták. Alapvető jogokat akartak, és még sorolhatnám. A kor
jelszava pedig ez volt: merj gondolkodni!
Nos, akkor
fordítsuk ezt át az én helyzetemre.
Válaszokat
akartam. Roderich miért ugráltatott, mint egy pincsit, vagy pedig mint egy
vérebet (helyzettől függően)? Ha szembe kerültünk a trióval, elvárta, hogy
mellette álljak, megvédjem tőlük, de mikor kettesben voltunk, egyértelműen ő
volt a főnök, mindig az volt, amit ő mondott. Ha azt mondta, menjünk a
könyvtárba, akkor a könyvtárba mentünk, ha zongorázni akart, akkor a
zeneterembe vonultunk.
Miért volt
megsértődve, ha másokkal voltam? A barátnőimet magára hagytam, mert vele
akartam időt tölteni, azt hittem ettől jobb lesz nekem, a kapcsolatunknak.
Hanyagoltam a legjobb barátom, mert ő állandóan kitalált valamit, amivel
magánál tarthatott. Ebből elegem volt! Illetve mi az, hogy megmondja, kivel
barátkozhatok. A kis másodikos triumvirátussal jóban voltam. És? Attól, hogy ő
és Gilbert nem jönnek ki, nem azt jelenti, hogy nekem is utálni kell a srácot!
Értem én, hogy nem tetszik neki, hogy az „esküdt ellenségével” lógok, de egy
kapcsolatban nem csak az egyik fél feltételei teljesülnek, nekem is van szavam.
Kooperálni kell, nem csak az ő ötleteit lehet megvalósítani.
Értettem
én, hogy a családja elvárta, hogy olyan úrilányt szedjen össze, aki beillik a
képbe, de már be kellett volna látnia, hogy én nem vagyok olyan. Elegem volt a
„húzd ki magad”, „ne fintorogj”, „legyél nőiesebb”, mondataiból. Nem
mindegyiket mondta így közvetlenül ki, de a tekintete sokkal többet elárult,
mint a szavai. Nem voltam úrilány. Nem érdekelt a divat, nem érdekelt a pénz,
sem a politika, amiben ő jártas, mert annak kell lennie.
Sokat
gondolkoztam, és rájöttem, hogy talán mégsem illünk annyira össze. Nekem valaki
egyszerűbb kellett, aki nem várja el, hogy olyan legyek, mint amilyen nem
vagyok. Mindig adni akartam neki új esélyt, de vajon megérte? Hiába próbáltam
neki utalgatni, hogy nekem így nem jó, nem értette meg.
A márciust
nem úgy kezdtem el, hogy szakítani akarok vele, hanem úgy, hogy változtatok,
lassanként, hátha észreveszi, hogy nekem az eddigi felállás nem tetszett.
Bátrabb voltam, többet szerettem volna beleszólni a dolgokba. Nem vette jó
néven. Veszekedtünk, ilyenkor kicsit visszavettem a tempóból, próbáltam
valamivel a kedvére tenni, mint például a némettel. Az sem sült el jól. Rögtön
a negatívat látta benne, megint én lettem a hibás, hogy mit képzelek, hogy
Gilberttel és Lilivel töltök egy kis időt. Elnézést, hogy meg akarok tanulni
egy nyelvet, hogy a kedvére tegyek! Úgy látom, minden rossz, amit magamtól teszek…
De talán mégsem a lassú változás a jó, hanem a gyors és drasztikus. Erre
viszont még nem voltam kész. Ahogy Gilbertnek is mondtam, ha megint úgy dönt,
hogy irányítani akar, megváltoztatni, akkor elég, nem fogok neki új esélyt
adni.
Délutánonként
próbáltam a lányokkal időt tölteni, finoman elutasítottam a meghívásait a
könyvtárba vagy a zeneterembe, amiért mindig kaptam egy felháborodott
pillantást. Ott, a többiek előtt nem mondott semmit, de mikor kettesben
voltunk, kicsit burkoltan, de kifejezte, hogy ne merjek még egyszer ilyet
csinálni. Csak azért is csináltam. Őszintén, jól esett, hogy végre kicsit
lázadok a tökéletes „bécsi lány” szerep ellen.
Egyszer
Skype-on beszélgettünk a szüleivel, kérte, hogy az egyenruhámat viseljem, bár
hétvége volt. Hmm… nem. Egyszerű New Yorkeres bordó pulcsiban voltam, valami
szöveggel rajta, ami már félig lekopott, a lábamon koptatott farmer és fekete
bokacsizma. Nem voltam épp elegáns, a hajam is lusta voltam előző nap megmosni,
így most hollandfonással összefogva lógott előre a mellkasomra, néhány tincs az
arcom körül szálldosott, miután a hullámcsat elengedte őket. Hogy mennyire
bosszantotta Roderich-et! Láthatóan a szülei is eléggé kiábrándultak belőlem,
akik a hétvége ellenére is kicsípték magukat. Elnézést, de én ilyenkor otthon
lovaglónadrágban és bő Tankcsapdás pólóban szoktam ücsörögni egy bögre
forrócsoki társaságában. A bolyhos téli zoknit már meg se említsem? Jobban
járok, ha ezt meghagyom magamnak, az osztrákok biztosan még jobban kiakadnának…
Gilberttel
persze folytattam ezután is a németezést, bár már nem odakint, hanem a
szobámban. Ha Lili ráért, ő is tovább segített, egyszer, mikor egyik tanárom se
ért rá, Ludwignak kuncsorogtam egy kis korrepért. Először kérdőn meredt rám,
bár utána belement a dologba, segített kijavítani, amit nem tudtam kiejteni
rendesen. Roderich ezt tudta, de másodszor már nem merte mondani, mert az első
után is egy elég gyilkos pillantást vetettem rá, ahhoz, hogy megértse, jobb ha
egy kicsit pihenteti a témát. Lehet tényleg ez a nyitja: az ellenállás.
De voltak
számomra olyan dolgok, amikből biztosan nem engedtem: a magyar dolgok. Magyar
voltam, nem más. Eldöntöttem már rég, ha külföldi is lesz a férjem, a gyerekem
tudni fog magyarul, ismerni fogja a történelmünk, a népdalaink, a motívumaink.
Ezt sosem adtam volna fel. Ha ezt akarta volna korlátozni, biztos beintek neki
és közlöm, hogy vége. Eddig még nem kellett ezt megtennem…
Végül, az
én jelszavam pedig ez volt: merj változtatni!
- Hallo, meine Liebe! Deuscht? – pattant le mellém Gil az ágyra. A kezébe nyomtam a
szótárfüzetem, tele új szavakkal, amiket kikérdezhet. Nemzetiségek, jajjaj! –
Ügyes vagy! – vigyorgott rám, mikor végighaladtunk minden egyes szón,
némelyiket kétszer is. – Mi a baj?
- Csak
fáradt vagyok – motyogtam és megdörzsöltem a szemem.
- Ne nézz
hülyének, bitte! – szólt rám kicsit
élesebben. – Mivel van baj? A matekkal? A sulival? Az arisztokreténnel?
- Gilbert!
– szóltam rá.
- Szóval
vele! – jött azonnal rá, bár nem tűnt meglepettnek. – Tudom a szokásos szöveget:
nem akarsz vele szakítani, mert meg akarod oldani a dolgot, hiszen ő az első
nagy szerelmed… blablabla!
- Nem –
motyogtam, mire visszakérdezett, hogy „mi?”, nem voltam benne biztos, hogy nem
hallotta vagy meglepődött. A tekintete alapján az első, de őt ismerve talán
mégiscsak a második. – Nem ez a baj. Sőt… Izé… pont ez az, hogy már nem akarom
folytatni annyira, mint például januárban. Szerintem nem illünk össze…
- Lehetek
őszinte?
- Igen –
dőltem kicsit hátra, kíváncsian vártam, hogy mit mond.
- Erre
rajtad kívül már mindenki rájött, nem sokkal azután, hogy összejöttetek –
közölte kíméletlenül, és bár fel voltam erre készülve, de mégis pofonként ért a
dolog. Elöntötte a könny a szemem, ő meg talán kicsit megbánta a szavait.
- Miért nem
mondta senki? – hüppögtem.
-
Hallgattál volna ránk? – kérdezett vissza, aztán előszedett a zsebéből egy
zsepit és a kezembe nyomta. Megtöröltem az arcom, nem akartam válaszolni, mert
ez olyan költői kérdés volt. Felesleges lett volna a felelet, mert mindketten
tudtuk, mit mondanék. Nem, nem hallgattam volna… - Hé, meine Liebe! Már az
elején tudtuk, hogy nem illetek össze, de reméltük, hogy boldog leszel
mellette. Akkor még nem sejtettük, hogy ő egy ekkora f…
- Gilbert!
– szóltam rá ingerülten, mire visszanyelte a sértést és „javított”.
- Ekkora Arschloch.
- Gilbert!
- Bocs! Az
nem? – tárta szét a karját olyan „ez van” stílusban, a lendülettől a falba is
beleütötte, mire káromkodni kezdett. Hangosa nevettem rajta, amivel elértem,
hogy ő is elmosolyodjon. – Őszintén, te jobban érdemelsz…
- Kinél?
Roderich-nél?
-
Mindenkinél. Még Nagyszerűségemnél is – vigyorodott el.
- Ááá,
Nagyszerűséged szintje már majdcsak elég lenne – kacagtam, mire neki kicsit
kikerekedtek a szemei és mintha elpirult volna a bók hallatán. – Mi az, Gil,
elvitte a cica a nyelved?
- Cöh! Nein! – tért észhez, aztán kiöltötte rám
a nyelvét, de még mindig az arcán volt az a kis pír. Újból rám mosolygott,
aztán megcirógatta az arcom.
- Köszönöm,
Gil, mindent – néztem a szemébe, amikben csillogott a jókedv.
-
Feliiiiiks! – csiviteltem és a lengyel nyakába ugrottam.
- Bözsiiii!
– ölelt vissza, arcát az enyémnek nyomta. – Ó, hali, Beilschmidt – nézett a
németre, mikor észrevette.
- Hallo, Łukasiewicz – intett, aztán már
ment is a saját asztalukhoz.
- Mizu,
csajszi – karolt belém a lengyel és elkezdett húzni az ételkiadó ablak felé.
Miután választottam a kínálatból, mesélni kezdtem, hogy mit csináltunk az
elmúlt másfél órában. Leültem, közben elcsevegtem a legjobb barátommal, aki
hangosan nevetett a viccemen, amit mondtam. Imádta, mikor magyar stand-uposok
vicceit fordítom le neki. Szerinte a magyaroknak nagyon jó humora van, ezzel
pedig történetesen egyetértettem.
- Szervusz,
Elizabeta! – ült le mellém Roderich, mire Feliks elkomorodott. – Min nevettek?
- Csak egy
viccet meséltem Feliksnek – vontam meg a vállam, mire kérte, hogy neki is
mondjam el. A mosolya csak olyan „csak azért, hogy ne bántsalak meg.” Kicsit
fakult a jókedvem. Akkor inkább mondta volna, hogy nem jó vicc…
Vacsora
után elmentem vele a zeneterembe, de nem igazán figyeltem a zenére, sokkal
inkább gondolkoztam tovább azon, ami köztünk van. Ha kérdezte, hogy milyen
volt, csak mosolyogtam és megdicsértem. Észre se vette, hogy elkalandoztam.
Ahogy azt se tűnik fel soha neki, mikor valami bajom van. A többiek miért
látják mindig meg azonnal, ha bánt valami? Úgy tűnik akkor mégsem titkolom
annyira jól az érzéseimet. Miért nem látja…?
Egyik
délután csak egy csendes helyet kerestem, ugyanide jöttem, reméltem, hogy senki
sem lesz itt. Először be is jött, körülbelül két percig egyedül voltam, aztán
betoppant egy ismerős arc, aki meglepődve hőkölt hátra, mikor ott talált a
zongorapadon ülve, a billentyűket nyomogatva. Leült mellém, nem szólt semmit,
csak a jobb kezével egy halk kis dallamot kezdett játszani. Kíváncsian néztem,
ahogy az ujjai végigtáncolnak a billentyűkön. A zene lelassult, majd átváltott
egy teljesen más dalba, amit már én is jól ismertem.
Tavaszi szél vizet áraszt… Kaptam
egyszer egy kézműves nyakláncot, amin egy kotta volt és egy tulipánmotívum.
Ennek a népdalnak a kezdőhangjait jelölték a hangjegyek. Nem sok ékszert
viseltem, de ez sokszor a nyakamban lógott, ha megérintettem, mindig eszembe
jutott Magyarország, főleg itt a World Akadémián. Hosszú ujjai mindig a
megfelelő hangra találtak rá, innen tudtam, hogy nagyon jól ismerte ezt a
művet. Nem költött belőle bonyolult darabot, csak egy kézzel eljátszotta a
fődallamot, aztán újra csend állt közénk. Úgy döntöttem én jövök. Megkerestem a
megfelelő hangot minden szó nélkül, aztán már tudtam, mi után mi jön. Kis kece lányom… A második ismétlésnél
már ő is beszállt, pár hanggal fentebb, tökéletes volt az összhang. Akaratlanul
mosoly húzódott a számra. Random volt az egész, mégis tökéletes. Újra némaság.
Figyeltem a
váltakozó fehér és fekete billentyűket, közben a fiú vállára hajtottam a fejem,
aki lepillantott rám, majd puszit nyomott a fejem búbjára. Éreztem, hogy lángba
borul az arcom. Újra felnyúlt és elkezdett egy kis dallamocskát játszani[1].
Biztos valami ottani népdal, vagy gyermekdal, gondoltam továbbra is a vállának
dőlve.
- Mi a
címe? – kérdeztem halkan, a hangom tényleg alig volt több, mint suttogás, azt
hittem már nem is hallotta.
- Muss i denn. Sváb… népdal talán. Nem
tudom, akkor tanultam meg, mikor zongorázni kezdtem.
- Az se most
volt – mosolyogtam, amit ő is viszonzott halványan. Szemeit rám szegezte, úgy
éreztem, hogy a lelkembe lát. Nyeltem egyet és elfordultam. Nem akartam, hogy
bárki is olvasson bennem, főleg ő ne.
- Hát nem –
reagált az előbbi kijelentésemre egy kicsit megkésve, ő is másra szegezte a
tekintetét. – Mi a baj? – kérdezte, én meg lehunytam a szemem, mert pont ettől
a kérdéstől féltem a legjobban…
- Semmi.
- Nem vagy
jó hazudozó. Mondd el! Kérlek…
- Csak… nem
érzem jól magam… ennyi. Tényleg – hebegtem, közben a kezem tördeltem.
- Hol nem
érzed jól magad? A testedben vagy a szívedben?
- Te mióta
beszélsz így? – nevettem fel kényszeredetten, remélve, hogy el tudom ferdíteni
a beszélgetést valamerre másfelé. Halkan csettintett a nyelvével, jelezve, hogy
ne próbálkozzak, rájött a tervemre. Újból elkomorodtam. – Az utóbbi.
-
Sejtettem.
- Akkor
minek kérdezted?
- Biztos
akartam lenni benne, hogy jól sejtem – mosolygott szomorúan, mire sóhajtottam
egyet.
-
Nagyszerűségednek mindig igaza van – legyintettem és ismét visszadőltem a
vállához.
- Ebben
igazad van, meine Liebe, de most nem ez a lényeg. Mi a baj?
- Hát…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése