26. fejezet - Nyelvleckék

Здравей!
Végre megvan az angol érettségi, szóval itt vagyok! És ha már angol nekem, akkor német Lizzy-nek, mindkettőnknek meggyűlik a baja egy kicsit velük, pláne, ha vizsga közeleg belőle, de szerencsére neki van egy jó kis anyanyelvi segítője, aki egy "awesome" lovag módjára a segítségére is siet.
Jó olvasást mindenkinek!
----------------------------------------------

- Argh! Nem igaz, hogy már most nem megy bele a fejembe! – csaptam a földhöz a könyvet. Alig tanulom másfél hónapja a németet és tessék, már most fennakadok. Pedig minden vágyam, hogy meglepjem Roderich-et azzal, hogy tudok valamennyire németül. Meg, ha már elhívott hozzájuk, akkor egy minimálisan értsem már, hogy mi folyik körülöttem. Nem árultam el neki, hogy felvettem, de valamit sejthetett, mert eddig mindig én végeztem előbb, de most hogy ugyanannyi felvett óránk volt, egyszerre fejeztük be a napot. Az elején még egészen jól ment. Ketten vettük fel, a némettanár teljesen odavolt az örömtől, hogy végre valakik tanulni akarják az anyanyelvét, így nagyon lelkesen vágtunk bele mindhárman a dologba. Persze aztán jöttek az első nehézségek. Miután túljutottunk az alapvető köszönéseken, igen-nem dolgon, és jöttek az alap német mondatok, megfeneklett a lelkesedés… Nem csak nekem, hanem a másik lánynál is, de nem adtuk fel. A kiejtéssel nagyon sok bajom volt, akárcsak a szótanulással. Utáltam szavakat tanulni, jobbszerettem, ha úgymond „rám ragad a nyelv.” Az angolt is így sajátítottam el egészen jól itt az akadémián. Már a tanárok szerint elmehetnék felső fokú nyelvvizsgára is nyáron, simán átmennék. De aztán itt van a német, ami sokkal nehezebben ragad, mert körülöttem még a németek sem nagyon beszélik…

- Mit ártott neked az a nyelvkönyv, meine Liebe? – hallottam meg Gilbert kuncogását magam mögül. Csak gondolni kell rá… Hátranéztem a vállam felett, és próbáltam a lehető legundokabb nézésemmel válaszolni. De ő úgy állt ott a kabátjába dugott kézzel, szélesen vigyorogva, mintha minden teljesen rendben lenne, és mintha nem épp akkor fojtottam volna meg gondolatban, amiért megint rosszkor idegesít.

- Nem a nyelvkönyv ártott, hanem a nyelv – morogtam és felvettem az említett tárgyat. Gyorsan leporoltam és újra belefogtam abba, hogy megjegyezzem a szavakat.

Dänemark – Dánia, Polen – Lengyelország, Griechenland – Görögország.

Éreztem, hogy mögém lép és belekukkant a lapokba. Levegő után kapott, aztán a következő pillanatban már ott ült mellettem a feladott leckét tanulmányozva. Végigfuttatta az ujját a szavakon, aztán helyettem is lapozott egyet, hogy megnézze a többit.

- Mivel vannak gondok? – kérdezte, mikor látta, hogy a lábam már remeg az idegességtől.

- A névelőkkel, a ragozással, a kiejtéssel. Mindennel! – csattantam fel, aztán azonnal a kezembe temettem az arcom. Ennyit arról, hogy imponáljak Roderich-nek. Már annak örülni fogok, ha átmegyek… A szüleim, a bátyám, mindhárman tudnak németül. Akkor én miért nem tudom már az alapokat sem megtanulni? Nem elég a motiváció? Pedig elég jól elhatároztam magam. Akkor meg?

- Hallás alapján nem tanulsz jobban? Ha hallod vagy látod? – gondolkozott el Gil az állát dörzsölgetve. – Legalábbis én biztos ilyen vagyok. Ha például hallgatom Francis-t vagy Tonit, akkor egy idő után megragadnak a szavak meg a mondatok…

Ezen elfilóztam. Tényleg jobban megragadtak, amiket hallottam, vagy mikor a tanárok kivetítettek a táblára. A latin tanár is azt ajánlgatta nekünk, hogy képekkel tanuljuk a szavakat. Hogy próbáljunk latint hallgatni, őt az sem érdekli, ha valami középkori költemény az, csak hallgassuk.

Bólintottam, mire a srác elvette a könyvet és visszalapozott az első fejezethez, amin valahogy sikerült átrágnom magam. Gyorsan átlapozta, én pedig azonnal rájöttem, hogy azért, hogy tudja, mit kérdezzen. Már előre féltem, hogy kiröhög a kiejtésem miatt. Lilit is féltem megkérni, hogy segítsen. Nem szerettem addig mutogatni a tudásom, amíg még nem tökéletes. Gilbert összecsukta a könyvet és maga mögé tette, hogy biztos ne tudjak puskázni. Könyörgően néztem rá, hogy ne csinálja ezt, de csak egy félmosoly és egy kacsintás volt a válasza. Felém fordult, egyik lábát feltette a padra, maga alá húzta a takaró szélét, amit lehoztam a felfázás megelőzésére.

- Guten Tag, ich heiße Gilbert Beilschmidt. Wie heißen Sie? – kérdezte a jobbját nyújtva felém, az én agyamban pedig kattogtak a fogaskerekek. Hirtelen minden átfutott az agyamon, csak épp nem válaszoltam. A németet tanító tanárnő osztrák volt (csak Roderich miatt meg is örültem neki, abban reménykedtem, hogy legalább akkor az ottani kiejtéssel tudnék egy kicsit beszélni), de Gil egyértelműen kissé másképp beszélt, valahogy máshogy ejtette ki a szavakat. Leengedte a kezét, majd csettintett egyet az orrom előtt, hogy felébresszen a mély filózásból. – Min gondolkozol ennyit, meine Liebe? Egyszerű kérdést tettem fel – vigyorgott.

- Ajj, újra! – legyintettem és most már próbáltam arra koncentrálni, hogy tudjak is felelni neki. Én azt hittem, hogy ugyanazt kérdezi. Hát, nem.

- Entschuldigung, sind Sie Fräulein Müller? – billentette oldalra a fejét, tekintetében gúnyolódást láttam. Nagyszerűségét mindjárt képen törlöm a német nyelvkönyvvel, fogadtam meg magamban, de próbáltam összetenni egy épkézláb választ.

- Öööh nein, mein Name ist Erzsébet Héderváry.

- Úúúúgy tudtam, hogy a „mein Name ist”-et fogod mondani – kacagott fel az idegesítő „kesesese-nevetésével”. – De nyugi, valahogy nem vagy ezzel egyedül. Bárkit próbáltam eddig németre tanítani, megragadt ennél, mert az angol miatt ez jut először eszébe.

- Jól van, na! – fordítottam el a fejem zavaromban. Megpróbált komolyabb arcot vágni és folytatta a megkezdett párbeszédet.

- Wie bitte? Entschuldigung, wie heißen Sie? – igyekezett értetlen képet vágni, hogy jelezze, nem világos neki valami. Valószínűleg még mindig a nevem volt a téma, legalábbis, ha jól hallottam, hogy „heißen”.

- Erzsébet Héderváry – mondtam kicsit lassabban és tagoltabban. Úgy csinált, mint aki elgondolkozik, de aztán visszavette a nem-értem arcot.

- Ich verstehe nicht. Buchstabieren Sie bitte!

Rohadj meg, gondoltam hirtelen. Buchstabieren… Rémlett a szó. Valahol ott a lap alján olvastam, nem? Hogy is volt a mondat fordítása? A szövegbuborékban pont ugyanez a szöveg volt… „Nem értem. Kérem… betűzze?” Igen. Betűzni!

Közben az agyamba befurakodott egy gondolat, hogy mintha ezt mondta volna Roderich-nek az egyik vizsganapon, mikor rájuk találtam a mosdóknál. Szóval valamit nem értett… Már csak a második mondatot kellett volna kitalálnom és körülbelül tudtam volna, min veszekedtek.

Gyorsan lebetűztem neki a nevem, néha kicsit a számat húztam, mert véletlen a magyarul sikerült kinyögnöm azt a nyomorult betűt. Mikor felnéztem, láttam, hogy Gilbert az ajkába harapva mered rám, válla már remegett a visszatartott nevetéstől.

- Röhögj csak! Nem érdekelsz! – fordultam el tőle vöröslő arccal, belőle pedig kitört a röhögés. Átölelte a vállam és magához húzott.

- Entschuldigung – törölte meg a szemét, aztán vett egy mély levegőt, de pár kuncogás így is utat talált magának. – Csak tudod, olyan cuki volt, ahogy próbálkoztál. Fogadni mernék, hogy elképzelted magad előtt a könyvet és azon filóztál, hogy hol is volt az az egy mondat, amit mondtam!

- Én? Dehogy! – ráztam a fejem, az arcom először falfehér lett, majd újra olyan piros, mint a hajamban lévő virág.

- Oké, lépjünk tovább, ja? – vigyorgott. Elgondolkozott egy pillanatra, majd új szituációba kezdett, szinte sütött róla a lelkesedés, hogy új embernek taníthatja meg az anyanyelvét. – Guten Tag, Fräulein Héderváry. Wie geth es Ihnen?

- Danke, gut. Und Ihnen?

- Danke. Auch gut. Und woher kommen Sie?

- Ich komme aus… Un… Ungarn?

- Miért félsz kimondani? Magyarországról jöttél, nem?

- De – mondtam cincogó hangon, magyarul… Basszus, Héderváry Erzsébet, szedd már össze magad! Csak jókedvűen összeborzolta a hajam, amivel elérte, hogy a virág kiessen a tincsek közül. Ő hamarabb elérte, megforgatta hosszú ujjai között a rózsát, aztán kinyitotta a füzetem, amiben egy kisebb szószedet volt mindenféle országról. A virágot nem adta vissza.

- Oké, most kérdezni fogok pár országot, te pedig németül mondod őket, oké?

Másfél órát töltöttünk ott a padon, újra átvette velem az első leckét, finomítgatta a kiejtésem, sikerült neki jó pár új szót a fejembe verni, emellett úgy éreztem, hogy sokkal jobban tetszik a nyelv is, így hogy értettem szinte mindent, amit mondott. A párbeszédet több formában, több módon is kikérdezte, hol formálisan, hogy informálisan, hogy biztos tudjam a dolgokat. Aztán, mikor az első lecke végére jutottunk, zavartan megkérdeztem, hogy segítene-e a továbbiakban is. Csak mosolygott és bólintott. Ennél hálásabb nem is lehettem volna.

- Elizabeta – szólított meg Roderich vacsoránál, mire felébredtem a bambulásból. Fejben épp az aznap tanult mondatokat ismételtem, szóval kicsit el voltam varázsolva. – Hol voltál délután? Sehol sem találtalak – mondta kicsit megrovóan, mire lehajtottam a fejem. A szemem sarkából láttam, hogy Feliks összehúzza a szemét a mozdulatomra, a lányok pedig összenéznek.

- Bocsánat. Tanultam – motyogtam.

- Legközelebb szólj…

- Miért kéne neked szólnia? – morogta Feliks, szemei szikráztak. Könyörgően néztem rá, nem akartam, hogy fesztivált csináljon. – Ne már, Lizzy! Nem kell neki mindenről beszámolnod! Azt csinálhatod, amit akarsz!

Roderich felpattant, leadta a tálcáját és indult volna ki, de nem sokkal az ajtó előtt megállt és rám nézett, mintha arra várna, hogy én is utána megyek. A meglepetéstől mozdulni se tudtam, amit ő annak vett, hogy Feliks-nek adok igazat, és elviharzott. Visszakaptam a fejem a többiek felé, akik mind engem figyeltek, tekintetük szinte csak rosszallás tükrözött. Egy hangos fújtatás után én is leadtam a vacsorám maradékát és az osztrák után mentem. A zeneterem felé vettem az irányt, mert tudtam, hogy ott van. Nem kellett csalódnom, ott ült a zongoránál, egy mérgesnek tűnő dallamot játszott, ami lassan lenyugodott, halkká vált a végére. Valószínűleg ő is így érezte magát. Dühös volt, de most már elengedte a dolgokat. Leültem mellé és bocsánatot kértem az ebédlőben történetkért. Megsimogatta a hajam és egy puszit nyomott a halántékomra. Ezt követően hallgattam, ahogy játssza a szebbnél szebb dalokat.

- Mit tanulsz, Lizzy? – pattant mellém Lili pár nappal később. Megugrottam és stílusosan azt kiáltottam, hogy „Mein Gott!” Ezen szerintem ő jobban meglepődött, mint én, de aztán, mikor meglátta a kezemben lévő szótárfüzetet és a benne lévő szavakat, hangosan nevetni kezdett. – Nem is tudtam, hogy felvetted a németet!

- Nem akartam reklámozni…

- Roderich miatt csinálod? – kérdezte, hangja furcsán csengett, mikor a szemébe néztem, egy kicsit szomorúnak tűnt. Rákérdeztem, hogy miért vág ilyen fejet, mire, már ha lehet, még inkább kedvtelenebb lett a hangja. – Csak mert… te mindent megteszel érte, de ő… nem értékeli…

- Ez nem igaz – feleltem halkan, mert már én sem hittem el a saját szavaim. Március 1-je volt, ami azt jelentette, hogy már majdnem öt hónapja jártunk. Ezalatt az öt hónap alatt már megkaptam ugyanezt a barátaimtól nem is egyszer. Már kezdtem egyre jobban hinni nekik, és megkérdőjeleztem magamban, hogy tényleg szeretnék-e tovább járni az osztrákkal. Lehunytam a szemem, aztán lerogytam az ágyamra. Lili azonnal odaült mellém és átölelt. Nem mondott semmit, csak a karom és a hátam simogatta, amiért nagyon hálás voltam. – Nem tudom, mit akarok, Lili.

- Sss – susogta. – Nincs semmi baj.

- Hallooooo! Meine Liebe, a te nagyszerű némettanárod meg… jött – torpant meg Gilbert Katya ágya mellett, miután betört a szobába és meglátott. – Mi történt?

Leguggolt elém, lilás-kékes szemei kérdőn figyeltek. Nem mondta ki hangosan, de ahogy egy nevet tátogott, tekintetében gyilkolási vágy csillant meg. Megráztam a fejem, mellettem Lili bólogatott. A német hirtelen azt se tudta, kinek higgyen. Felült a másik oldalamra, kivette a kezemben ragadt füzetet, utána pedig átölelt. Éreztem, hogy Lili mosolyog mellettem, és megköszönte Gilbertnek a nevemben is, hogy megvigasztal. A velünk majdnem szemben lévő egész alakos tükörben láttam, hogy Gil lehunyja a szemét, orrát a hajamba fúrta. A másik oldalamon a barátnőm mosolygott, de nem úgy, ahogy szokott. Mintha… Valami más érzés bujkált volna benne.

A fiúval századszorra is átvettük az eddig megtanult egyszerű párbeszédeket, kikérdezte a szavakat, az igeragozást, mindent, amit eddig vettünk, néha Lilit is bevontuk a dolgokba, aki kacagva csatlakozott hozzánk. Mindketten elengedték magukat, gyorsabban beszéltek, mint addig, már nem csak a standard németet használták, hanem egy kis saját dialektust is belevittek, amivel csak még jobban összezavartak, de egyre jobban sikerült kihámoznom, hogy mit akarnak. És ez lett a vesztem, mikor március 4-én meg akartam lepni Roderich-et az eddig tanult dolgaimmal. Ugyanis sikerült olyat mondanom, hogy azonnal rájött, ki tanítgatott magánúton.

- Szóval vele töltöd a délutánjaidat! – mondta gúnyosan. Hirtelen csak értetlenül tudtam nézni. – Így csak a berliniek mondják, Elizabeta! És csak két ember beszél az egész iskolában berlini dialektussal, és Ludwigot többször is láttam, mikor te eltűntél…

- Mi? Te azt hiszed, hogy Gilbert és én…? Dehogy! Látta, hogy küzdök a némettel és segített. És mielőtt kérdeznéd, azért nem téged kértelek meg, mert pont téged akartalak meglepni – mondtam könnybe lábadt szemmel. – Csak szerettelek volna meglepni legalább ezzel, ha már zongorán sosem fogok tudni megtanulni…

Éreztem, hogy az arcomat figyeli, hátha hazudok, pedig azt hittem tudja, sosem hazudnék neki. Tovább kémlelt, aztán megszólalt. Hangja hideg volt, még a havat is melegebbnek éreztem volna.

- Nem szeretném, ha vele lennél, Elizabeta.

Elkerekedett a szemem, de nem néztem fel rá, nem is mondtam semmit, nem bólintottam.

Szóval azt akarta, hogy a srácot, aki segített nekem a német nyelv nehézségeivel, aki állandóan megnevettetett, aki bár utálta őt, mégis megpróbált közelebb juttatni a célomhoz, kerüljem el minél messzebb, csak azért, mert ők nem bírják egymást?

Roderich a hallgatásom beleegyezésnek hitte. Megfogta a kezem és maga után húzott az ebédlőbe, ahol kezdődött a vacsora.

- Cseszd meg, te szaros német! – ütöttem karon teljes erőből a fiút, aki hangosan felkiáltott és megugrott. Meglepetten kérdőre vont, hogy mi ütött belém, mire újra megcsaptam. – Roderich a hülye berlini kiejtésed miatt berágott rám!

- Mi köze az én kiejtésemnek ahhoz, hogy… jaaaaa! – világosodott meg, miután csak annyit sziszegtem, hogy „Schrippe”, aztán ha lehet még jobban elfehéredett, már ha egy albínónál ez lehetséges. Továbbra is megajándékoztam azzal a gyilkos pillantásommal. – Esküszöm nem szándékos volt! Én így beszélek, na!

De ekkor megöleltem, amivel még inkább elbizonytalanítottam. Fogalma se volt, mi ütött belém, és őszinte leszek, én magam se tudtam. A vállamra tette a kezeit, aztán átkarolt, hüvelykujjával cirógatta a hátam.

- Te nyitottad fel a szemem, te hülye – suttogtam a mellkasába, mire tenyere a tarkómra csúszott, a hajamat kezdte simogatni, hogy megnyugtasson. – Mert ha Roderich még egyszer olyat csinál, mint ma, akkor vége…