Tavasszal a
suli rendez egy úgynevezett világnapok hetét, amikor az azon a héten lévő
világnapokat megünnepeljük a magunk módján. Idén ez március 20-tól 26-ig
tartott.
Március
20-án volt a boldogság világnapja. Megnézhettük, hogy egyes országokban milyen
a boldogság aránya (Magyarország elég hátul végzett…), illetve meg sem voltunk
lepődve, hogy a dánok az első helyen vannak. Az osztálytársam Matthias
vigyorogva ki is jelentette, hogy csak azért, mert ő ott él. A mellette ülő
norvég és svéd jól tarkón csapta, de az ő kedvét ez nem szegte, tovább
hencegett. És még azt hittem, Gilbertnek nagy az egója.
Volt egy
kis motivációs előadás is a harmadik emeleten lévő előadóban, ami nem volt
kötelező, de egészen sokan ott voltunk, majd pedig mindenféle játék volt, hogy
„boldogok legyenek az Akadémia diákjai is.” Volt egy felfújható focipálya is,
ami fel volt locsolva vízzel és szappannal, szóval csúszott. Mivel a fiúk
túlerőben voltak, így alig bírtuk kivárni, hogy sorra kerüljünk. A végzősök a
szokásos szövegükkel („mert mi végzősök vagyunk”) kezdtek, szóval megvártuk,
míg legalább egyszer mindenki volt. Aztán a harmadikosok furakodtak be a nagyon
hasonló mondatukkal („mert mi harmadikosok vagyunk”), szóval még egy órát
vártunk. Nos, még jó, hogy Francis beállított a saját csapatukba, így nem
kellett még egy évfolyamot megvárnom. Nem csak én, hanem Ludwig is beálltunk a
trióhoz. Öten voltunk egy csapatban szemben pár osztálytársukkal. Az egyik srác
röhögött is, hogy én mit keresek ott, egész addig, míg a csúszós talaj ellenére
is ki nem cseleztem és lőttem egy gólt. Onnantól már nem mosolygott, hanem
véresen komolyan vette a küzdelmet. Párszor elvágódtam, de hajtott a
versenyszellem.
- Meine
Liebe! – szólt rám Gil, majd passzolt. Átrúgtam a velem szembecsúszó védő lábai
között, egyenesen Ludwighoz, aki rögtön be is rúgta a hálóba. Az idősebb
németre mosolyogtam, aki örömkiáltást hallatott, keze végigsiklott a hátamon,
egy dicséretet súgott a fülembe. A számba haraptam, akaratlanul is elpirultam.
Ennél
jobban már csak akkor voltam zavarban, mikor az utolsó percnél jártunk. Minden
erőnkkel azon voltunk, hogy egy utolsó gólt lőjünk. Egyik oldalamon egy
ellenfél, a másikon Gilbert próbálta megőrizni az egyensúlyát, ahogy a labdát a
kapu felé vezettem. Elrúgtam, pont egy pillanattal azelőtt, hogy a védő is
megpróbálta volna eltéríteni a labdát, de így csak a lábamat lökte ki alólam. A
hozzám legközelebb lévő személybe próbáltam kapaszkodni, és ez Gil
balszerencséjére ő volt. Nem tudom mi történt, az biztos, hogy sikerült úgy
fordulnia, hogy ő legyen alul. Épp akkor érkeztem a mellkasára, mikor a tanárnő
megfújta a sípját, jelezve, hogy vége, bár majdnem elnyomta a csapattársaim
kiáltása, mert sikerült gólt lőnöm. Gil mellkasán feküdtem, az arcom a szíve
fölött pihent, hallgattam a heves dobogását. Zihálva kapkodta a levegőt, majd
felkacagott.
- Nyertünk!
– ezzel körém fonta a karjait.
Hallottam a
lányok örömujjongását, az ellenfélnek szurkolók pfujolását. Még mindig nem
mozdultam, ledermedve feküdtem rajta, nem tudtam, mit kéne tennem.
- Hé, meine
Liebe, jól vagy? – simította végig Gil a nyakam és a hátam, fejét kicsit
megemelte, hogy lásson. Az arcom ekkor felforrósodott, végre elég erő költözött
a karjaimba ahhoz, hogy felnyomjam magam. Feltérdeltem és zavartan tekergetni
kezdtem egy tincsemet, nevetni próbáltam, de mikor felnéztem elhallgattam. A
német kicsit félrebillentett fejjel, halvány mosollyal figyelt, szemöldökét
finoman felvonta, egyszerűen nem tudtam megfejteni a gondolatait.
-
Nyertüüüünk! – csúszott végig mellettünk hason Toni, mire mindketten
felnevettünk. Gilbert hirtelen a fülemhez hajolt.
- Szerintem
oda fogom neked adni a pulcsimat. Hacsak nem akarod, hogy mindenki lássa a cuki
csipkés melltartód – suttogta a fülembe, az én arcom meg pipacsvörös lett.
Akaratlanul is lepillantottam. A zöld felsőmnek nem volt épp vastag az anyaga,
szóval a fekete melltartó nagyon szépen kilátszott alóla. Kimásztunk a
medencéből és átadtuk a helyünket a másik másodikos osztálynak. A tanárnő
átadott nekünk egy-egy lapot, ami egy focilabdát ábrázolt. Nem tudtunk mihez
kezdjünk vele, de nem dobtuk el. A karom magam köré fontam, hogy kevésbé
látszódjon a fehérneműm, a lányok halkan kuncogtak rajtam. Hirtelen egy piros
pulóvert terítettek a vállamra, azonnal tudtam, hogy kihez tartozik.
- Köszi,
Gil – mosolyogtam rá. Kacsintott egyet és eltűnt a szurkolók között.
- Ó,
odaadta a pulcsiját! – vigyorgott rám Katya, mire ismét elpirultam.
- Gyerünk a
szobánkba, át akarok öltözni – sziszegtem.
Másnap
legalább négy dolog világnapja volt, köztük a költészeté, a Down-szindrómásoké
és a rasszizmus elleni küzdelemé. Szóval hétfő ellenére aznap nagyon pörögtünk.
A folyosó ki volt tapétázva versekkel, szinte kényszeresen magyar költőket
kerestem, találtam is vagy öt különbözőt, miután végignéztem a mi folyosónkat,
és legalább ennyi lehetett a másikon is. A tanárok adtak nekünk feladatot
szünetre: alkossunk háromfős csoportokat és keressük meg, hogy melyik versből
van a sor, amit kaptunk. És aki megtalálja, az kap egy ötöst. Nos, mint már az
előbb említettem, konkrétan kitapétáztak a versekkel. Szerencsére voltak olyan
kedvesek, hogy csak az adott folyosóról kérdeztek.
...Und
sagen sie das Leben sei ein Traum: das nicht;
A lányokkal
végignéztük a kapott sort, megállapítottuk, hogy német nyelvű, szóval azonnal
kutatni kezdtük a német nyelvű költőket. Rábukkantam a másodikos trióra is,
akik kevésbé sietősen keresgéltek, mindhármuknak felcsillant a szeme, mikor
megláttak.
- Meine
Liebe, ez kinek a verse? – nyomott az arcomba egy papírt Gilbert. Gyorsan
megnéztem, majd reflexből rávágtam, hogy Kölcsey. A Himnusz részletét már
majdcsak tudtam. A srác ekkor kikapta a kezemből az én feladványomat.
Meglepetésemre simán folytatta a verssort. – Ez Rilke. ...Und sagen sie das Leben sei ein Traum: das nicht; / nicht Traum
allein. Traum ist ein Stück vom Leben. / Ein wirres Stück, in welchem sich
Gesicht / und Sein verbeißt und ineinanderflicht…[1]
- Ó, köszi,
Gil! – vigyorogtam rá és már keresni is kezdtem a barátnőim, hogy megtaláljuk
Rilkét.
Becsengő
előtt öt másodperccel rohantunk oda a tanárnőhöz a vers fényképével. Mosolyogva
írta fel a noteszébe a nevünket és gratulált, illetve átadott három könyvet
ábrázoló kis ábrát. Kérdőn forgattam a kezeim között, de nem kérdeztem rá,
eszembe jutott, hogy előző nap is kaptam hasonlót, csak más mintával. Kérdezte,
hogy hogyan találtuk meg, mire zavartan motyogtam, hogy egy könyvben olvastam
még régebben és akkor megkerestem az eredetit és még emlékeztem rá. Megdicsért
minket, majd visszavette a verssort. Láttam, hogy maximum három csapatnak
sikerült rajtunk kívül, pedig volt annyi könnyítés, hogy a versek az írók
vezetékneve szerinti abc rendbe voltak feltéve. Szóval, ha valaki megmondta az
írót, akkor már könnyű dolgod volt.
Lehuppantam
a padomba, aztán a barátnőimre vigyorogtam, mindhárman vállalkoztunk egy másik
menetre a következő szünetben. Alig vártam az angol óra végét, aztán már fel is
pattantunk, hogy új verset kérjünk. A tanár nevetett, mikor meglátott minket az
óra végén az asztala mellett, mi voltunk az elsők abban a szünetben. Ezúttal
egy angol nyelvű verset húztunk:
Quoth
the Raven “Nevermore.”
Azonnal
olyan ismerősnek tűnt! A lányok is azt mondták, hogy mintha már hallották
volna, de nem tudták, hol. Hirtelen a homlokomra csaptam, majd közvetlen a
folyosó közepére vezettem a lányokat, pontosabban Edgar Allan Poe-hoz.
Felsikkantottak, Katya gyorsan lefotózta és már rohant is a tanárhoz, aki
ledöbbenve meredt a képernyőre. Felmutattam a sort, valaki meg közölte, hogy ez
túl könnyű volt. Visszatettem a kosárba, Lili meg húzott egy újat, közben Katya
átvett fejenként egy-egy könyvecskét.
Eddig már
volt két ötösünk, de a következő nagyon feladta a leckét:
Ansikte
överdragert med lera.
- Ez milyen
nyelv? – suttogta Katya, de mi csak a fejünket tudtuk rázni. Gondolkoztunk,
hogy használjuk a fordítót, de a tanárok okosak voltak és lekapcsolták a WiFit,
mobilnettel meg nem próbálkoztunk, mert rohadt drága lett volna. Szóval maradt
az élő fordító. Arra már rájöttünk, hogy valami északi nyelv, szóval odamentünk
az északi ötösünkhöz és megmutattuk nekik. A svéd srác, Berwald mondta el, hogy
svédül van, de az írót nem tudta. Csalódottan mentünk vissza, csak random
nézegetni kezdtük a svédnek tűnő verseket.
- Lányok! –
sikoltotta hirtelen Lili. Mellé rohantunk. – Ez nem az? – bökött egy kicsit
eldugott papírra. Valami Tomas Tranströmer írta. Gyorsan végignéztük, aztán
felcsillant a szemünk. Ez volt az! Újabb fotó és már mentünk is tanárhoz, aki
szerintem reménykedett, hogy ezúttal megfogott minket. Ettől függetlenül
mosolyogva írt a nevünk mellé egy újabb strigulát. Tudtuk, hogy nem dogaértékű
ötös jár a verskeresésért, de attól még beleszámított a jegyekbe! Már nem
kértünk újat, két perc alatt biztos nem találjuk meg, ha valami lehetetlent,
mondjuk egy koreai művet kapunk.
A következő
szünetekben is játszottunk, de már nem az ötösért, hanem, mert jó muri volt.
Még segítséget se kértünk, hanem csak megtippeltük a nyelvet és úgy kezdtük el
keresni. A könyvek is egyre gyűltek. Ahogy láttam egyre kevesebben játszottak,
csak a másik osztályból volt egy hármasfogat, aki minden szünetben jött. Benne
volt a csapatban az a román srác is, akivel már az első hónaptól ki nem
állhatjuk egymást, de fogalmunk se volt, hogy miért. Most is vetett rám egy
szúrós pillantást, majd elvigyorodott, a törött szemfoga miatt olyannak tűnt,
mint egy vámpír. Világosbarna, kicsit vöröses haját kisöpörte a szeméből, majd
az egyik társának súgott valamit, de közben továbbra is engem figyelt.
- Ú, ez
ukránul van! – ragyogott Katya arca, mikor meglátta az újabb sort. – És láttam
is, mikor órák előtt megnéztem a verseket. Erre! – vezetett minket azonnal. Ez
is meglett, még egy belefért. Most én húztam, reménykedtem valami könnyűben.
Lehunyt szemmel nyitottam szét a papírt. Felkiáltottam örömömben. Ugyanazt
húztam, mint Gilberték. Kölcsey – Himnusz! Azonnal elindultam a K betűs
költőkhöz, fél pillanat se kellett, megleltük. Újabb vers. Ez is németül volt.
Alle
Menschen werden Brüder,
- Mit
jelent? – kérdeztem Lilit, aki gyorsan lefordította: minden ember testvér lesz…
Összevontam a szemöldököm. Testvér lészen minden ember… Levegő után kaptam és
gyorsan elénekeltem az Örömódának ezen sorát, csak magyarul. Így is értették,
azt kezdtük találgatni ki írta. Beethoven zenésítette meg, de ki írta.
- Hallo, meine Liebe, hogy megy? – ölelte
át a vállunk Gil.
- Ki írta
az Örömódát? – szegezte neki a kérdést Katya, mire kicsit hátrahőkölt.
- Schiller
– közölte még mindig döbbenten. A liechtensteini szobatársam felsikkantott és
futott is keresni, közben csak azt hajtogatta, hogy „ténylegténylegtényleg”. –
Ezt értsem úgy, hogy jól? – válaszolt a saját kérdésére.
- Igen, ez
már szerintem a hetedik lesz. Vagy a nyolcadik. Nem tudom, nem számoltuk –
vigyorogtam rá, neki meg felszaladt a szemöldöke.
- De szar
valakiknek – röhögte el magát, aztán karba tett kézzel méregetni kezdett. –
További sok sikert.
- Köszi –
kuncogtam, majd a barátnőim után futottam, mert megtalálták a verset. Még
mindig volt időnk egy másikra, gyorsan szerencsét próbáltunk. Ezúttal egy
francia nyelvű idézetet húztunk ki a kosárból. A tanárnő meg is kérdezte, hogy
mi hány ötösre hajtunk, mire mosolyogva közöltük vele, hogy mi már a harmadik
óta nem az ötösért megyünk, hanem a kihívásért. Üzletet ajánlott: beír nekünk
fejenként két témazáróval egyenértékű ötöst, plusz, ha mi szerezzük a legtöbb
pontot, akkor kapunk egy szaktanári dicséretet is. Ez az ajánlat állt a másik
csoportnak is. Egymásra néztünk és máris rohantunk keresni, futás közben majdnem
fellöktük szegény Gilt, aki megkérdezte, hogy segíthet-e nekünk. A tanár
legyintett, mondván csak nyugodtan, mire a német mögénk állt, a magasságából
adódóan simán át tudott nézni Lili feje fölött.
Je
suis François, dont il me poise
- Scheiße – sziszegte Gil, aztán
gondolkozóba esett. – Pedig nem rég vettük, ez a vers memoriter is volt, de nem
jut eszembe a neve. Argh! Francia voltam
– megbántam nagyon – / Párizs szült, ott, hol Pontoise vagyon. / Egy jó öles
kötéllel nyakamon, / Immáron seggem súlyát latolom – motyogta, majd ismét
felmorrant. – François valaki. Egymásra néztünk.
- François
– suttogtam, majd elindultam a folyosó vége felé. – Nem valami V betűs.
- De!
Villon!
- Megvan! –
szedtem elő a telefonom és lefotóztam a papírt. Vittük oda a tanárnak, pont
abban a pillanatban, mikor becsengettek a hatodik órára, és ezzel véget is ért
a verseny. Még megvártuk, hogy összeszámolja a pontokat, aztán kijelentette,
hogy mi nyertünk. Átnyújtott nekünk ezúttal négy könyvet, hogy a segítőnknek is
jusson. A román évfolyamtársam morgott valamit, ahogy a két haverja elrángatta,
de szerencsére nem értettem. Átöleltem Gilbertet, mielőtt elindultunk volna le
a következő óráinkra.
Délután a
tanáraink a napéjegyenlőség és a planetáris tudat (vagy mi) világnapja miatt szerveztek
egy kis ki mit tud-ot, amiben fontos szerepet kapott az egyensúly. Párokba
kellett lenni, de Feliks Toris-szal volt, Lili Katyával, szóval már majdnem
megkérdeztem Roderich-et, mikor egy bizonyos magát porosznak tartó német
felbukkant előttem és megkérdezte, hogy leszek-e vele párban. Örömmel mondtam
igent.
Az első
feladat gyilkos volt. Már az első feladat! Félni kezdtem, hogy akkor milyen
lesz a többi. Azon a gerendán kellet végigmenni, amin a tornászok szaltózni
szoktak. Itt kettő ilyen gerendát tettek össze, kb. egy méterenként volt egy kis
Földet ábrázoló kép, amiket csak akkor szedhetett fel a társ, ha a fennlévő már
áthaladt fölötte. És persze nekem kellett felmenni. Remegtem azon a vacakon, és
az egész vacak is remegett emiatt!
- Gil –
nyüszítettem már akkor, mikor felálltam. Nagyon nem éreztem magam biztonságban
rajta, és jövőre ezen mindenféle ugrásokat kellett volna csinálnom! Ha leestem,
akkor elveszítettük a további Földeket.
- Nyugi,
meine Liebe, itt vagyok melletted és elkaplak, ha leesnél – próbált biztatni,
egyik kezét kissé felemelte, hogy elkapja a karom, ha dőlni kezdenék.
- És ha a
másik irányba esek? – kérdeztem remegő hangon.
- Akkor
gázban vagy, Liz – kurjantotta Alfred, a következő pillanatban Arthur lekevert
neki egy taslit, pontosan Feliks után. Szegény amcsi csendben maradt egész
végig ezután, inkább kortyolgatta a kóláját. Láttam a tömegben a román
évfolyamtársamat, aki azt tátogta folyamatosan, hogy „ess le, ess le, ess le”,
közben vigyorgott, mint a tejbetök. Seggfej. Inkább a gerendát kezdtem nézni.
Óvatosan tettem egy lépést, a karjaimat kitártam oldalra, remélve, hogy
egyensúlyban tart. A tesitanártól miért nem kapok ezért ötöst?
- Sehr gut – motyogta Gil mosolyogva, nem
sokkal később fel is vette az első Földet. – Nagyon jól csinálod. Csak így
tovább.
Kicsit
felsandítottam, az első sorban meg is pillantottam Roderich-et, aki szinte
gyilkosan nézte a mellettem haladó németet. Barna szemeit ezután rám szegezte,
úgy éreztem, mellbe vág a csalódottsága, amiért nem vele alkottam párt. Kicsit
összeszorult a torkom, de aztán megráztam a fejem és tovább akartam haladni, de
majdnem rosszul léptem, az egyik lábam lecsúszott és térdre estem, ujjaim
azonnal a gerenda köré kulcsolódtak. Még fent voltam. Még fent voltam…
- Meine
Liebe – suttogta a társam elfehéredve, készen arra, hogy elkapjon, ha leesnék,
ujjai a kezemtől és a hátamtól nagyjából egy centire álltak meg, ha megfogott
volna, kiesünk. Rámosolyogtam és megpróbáltam felállni. Az első gerenda már
megvan, jöjjön a második. Hallottam, hogy a barátaim és az osztálytársaim
biztatnak. A második öt méter már könnyebben ment, mert tudtam, hogy Gil ott
van mellettem és vigyáz rám. A végén szembeállt velem és megfogta a kezem, amíg
leugrottam. – Ügyes voltál! – vigyorgott.
- Köszi.
Irány a következő feladat!
- Jawhol! – szalutált.
A következő
egy kis szelektív válogatós játék volt. Volt előttünk pár doboz, rajta egy
jellel, ami mutatja, mit lehet beledobni, és kaptunk pár papírt, rajta pár
képpel, amiket szét kellett osztani ezekbe a dobozokba. Gyors feladat volt,
egyértelmű volt, hogy mit hova kell tenni. Két Földet kaptunk érte.
A harmadik
játékot biztos az „Egy perc és nyersz”-ből szedték! Volt pár csavar és egy
hurkapálcával kellett őket egymásra tenni. Ha hetet feltettél, kaptál Földet.
Ha nyolcat, kaptál még egyet. És így tovább. Gil bevállalta, hogy ő ezt
megcsinálja. Az ajkát rágva, lassan tette egymásra a csavarokat. Összesen
háromszor próbálkozhattunk, szóval nagyon óvatosan kellett minden mozdulatot
végrehajtani. Először a hetedik előtt dőlt össze. Másodszor már az ötödiknél.
Harmadszor még figyelmesebben manőverezett. Meg is kaptuk az első Földet, majd
a másodikat is, végül a harmadik is a miénk lett. Majd újra összedőlt, de azt
már nem bánta, kilencet egymásra halmozott.
A
negyediknél volt egymás mellett öt asztal, mindegyiken két tárgy. Ki kellett
találni melyik az újrahasznosított. Kikerekedett szemekkel meredtünk a
tárgyakra. Az elsőn a füzet volt. Feltűnt az egyik sarkában a három zöld nyíl,
az újrahasznosítás jele. Egy Föld. A másikon két kabátot láttunk. Ezt nem
találtuk el. A harmadikon két tányér volt. Gil nevetve emelte fel az egyiket,
majd megforgatta az ujjai között. Azt tanácsolta, hogy nézzem meg jobban.
Felkuncogtam, mikor észrevettem. Mozaikhatása volt, de nem gyári, hanem kézzel
készített volt, CD borította. Ötletes. Újabb Föld a gyűjteménybe. A negyedik asztalon
két tükröt találtunk. Mindkettő antik hatású volt, de az egyik bolti volt, míg
a másik egy régi tükör egy kis decoupage ragasztóval és szalvétával volt
felújítva. Föld. Az utolsó is feladta a leckét. És ez az utolsó bizonyította,
hogy a tanároknak igenis van humora. Két szinte tökéletesen egyforma ruha volt
kiállítva egymás mellett. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik lehet a
„hamisítvány”, mikor Gilbert hirtelen hisztérikusan röhögni kezdett, még a
könnyei is kicsordultak. Kérdőn néztem rá, nem értettem mi baja lett. A bal
oldali ruhakölteményre bökött.
- Óvszer –
nyögte ki két vihogás között. Kicsit közelebbről megnéztem és… tényleg.
Éreztem, hogy lángba borul az arcom, a szám elé kaptam a kezem, hogy
visszafojtsam a feltörni készülő kacagást. Megkaptuk az utolsó Földet is ennél
a feladatnál és mentünk tovább.
Az ötödik,
és egyben utolsó, egy kvíz volt az újrahasznosításról. Ott helyben ki is lett
javítva, kaptunk még öt Földet (négy jó válasz után járt egy, huszonkettő lett
jó a huszonötből). Mondták, hogy tartogassuk a Földeket vasárnapig, majd akkor
kaphatunk értük valamit.
Gillel
elfeleztük a Földeket, aztán úgy döntöttünk, felmegyünk az előadóba, ahol a
Down-szindrómáról tartanak előadást. Ezúttal nem voltak olyan sokan, hiszen a
legtöbben lent voltak. Még volt fél óránk a kezdésig, addig felkutattunk egy
automatát és vettünk csokit, majd befészkeltük magunkat hátra. Halkan
beszélgettünk, majd csendben végighallgattuk az előadást. Halványan, keserűen
elmosolyodott, mikor arról beszéltek, hogy az emberek hogy néznek a
Down-szindrómásokra. Hát, igen. Ő biztosan átérezte ezt. Átöleltem a fiút a
sötétben, mire alig hallható kuncogás hagyta el a száját, karját finoman körém
fonta, ujjai a vállam cirógatták. A háromnegyed órás beszéd végéig ültünk így,
aztán mielőtt felkapcsolódtak a fények elengedtük egymást. Lesétáltunk az
előadópulpitushoz, ahol az előadónő Down-kóros kislányával találkozhattunk, aki
marha cuki volt. A nő mindenkivel váltott pár szót, aki odament, a kislánya is
próbált beszélgetni velünk. Mikor meglátta a befont hajam kérni kezdett, hogy
az övét is csináljam meg. Az anyukája szabadkozni kezdett és mondta, hogy
biztos dolgom van, de megvontam a vállam és közöltem, hogy szívesen
megcsinálom. Nem voltam olyan profi a fonásban, mint Lili, de megpróbálkoztam
olyanra csinálni, mint az enyém. A barátnőm specialitása a holland fonás volt,
nekem is nagyon tetszett, bár eddig még csak elmondta, hogy hogyan kell, én
magam még nem próbáltam.
- Gil,
szerinted? – fordultam hátra a némethez, aki az előadó padsorainak lépcsőjén
ült. Felmutatta a hüvelykujját, mutatva, hogy jó. Gyorsan tekertem a fonat
végére egy hajgumit. A kislány mosolyogva megköszönte, hogy megcsináltam a
haját és megölelt. Nem bírtam megállni mosolygás nélkül.
- Mehetünk,
meine Liebe? – kérdezte, ajkai halványan felfelé kunkorodtak. Bólogatva
köszöntem el tőlük és a németbe karolva kimentem a teremből. Egész addig
Gilbert karját szorongattam, míg az ebédlőhöz nem értünk, ugyanis időközben
vacsoraidő lett. – Nagyszerű volt a délután, wa[2]?
– vigyorgott a kantin bejárata előtt, meg is álltunk.
- Igen!
Bárcsak többször lenne ilyen! – lelkesedtem azonnal.
- Ja.
Bárcsak… - halkult el kicsit a hangja, tenyere végigsiklott a hátamon.
Másnap
minden a víz körül forgott, ugyanis a víz világnapja volt. A délelőtt a
szokásosan telt, délután volt megint program volt program hátán. Ezúttal
négyfős csoportokat kellett alkotni, akaratlanul is Gilbertet kezdtem keresni,
mikor láttam, hogy a barátnőim, Feliks és Toris összenéztek.
- Csak nem
engem keresel? – suttogta a fülembe valaki, mire megugrottam. Megperdültem,
szembetaláltam magam a szokásos kis trióval. – Csatlakozol hozzánk?
- Van más
választásom? – sóhajtottam. Úgy tettek, mint akik elgondolkodtak, de végül
megrázták a fejüket.
Ez a
program az általános iskolás diáknapokra emlékeztetett engem. Voltak mindenféle
minifeladatok, közben kérdésekre kellett válaszolni és gyűjtöttük ezúttal a
vízcseppeket. A legjobb az volt, mikor a fekvőtámaszt kellett csinálni. Pont
egyszerre értünk oda a Tengelyhatalmakkal (aka Ludwig, Feli, Kiku és Lovino), a
két Beilschmidt pedig rögtön vállalkozott a feladatra. Igen, kitaláltátok,
testvéri verseny következett. Egyik sem akarta feladni, mi már majdnem untuk.
Összenéztünk Lovino-val, majd egyszerre léptünk rá a két német hátára és
nyomtuk le őket. Valószínűleg jövőre is ott lettünk volna, ha így folytatják. A
többiek felnevettek. Mivel öt után járt egy csepp, ezek meg csináltak vagy
harmincat, így jól begyűjtöttünk.
- Meine
Liebe, it wasn’t awesome – morogta
Gil, mikor elindultunk a következő helyszínre. Rávigyorogtam, remélve, hogy
megbocsát. Csak halványan elmosolyodott és felsóhajtott, amiből tudtam, hogy
spongyát rá.
A végén ott
álltunk egy csomó vízcseppel, már azt se tudtuk, hogyan fogjuk annyi volt.
Másnap volt
Feliks-szel a kedvencünk: a lengyel-magyar barátság napja és egyben a mi
barátságunk évfordulója is! Csokival vártuk egymást az ebédlőben, majd
megölelgettük a másikat.
- Már három
éve, Bözsi – szorongatott meg vigyorogva.
- És csak
emiatt nem nyírlak ki, mert lebözsiztél, Feliks – fontam én is szorosabbra a
karjaim körülötte, mire halkan nevetni kezdett.
- Mi van
itt? – kérdezte Matthias, ahogy elhaladtak mellettünk. – Kinek van szülinapja?
Vagy milyen világnap van, ha már világnapok hete? – kíváncsiskodott tovább a
dán.
- Ma van a
lengyel-magyar barátság napja – közölte a legjobb barátom vigyorogva,
meglengette a srác előtt a csokiját, akit rögtön az édesség kezdett érdekelni,
nem a világnap. Kék szemei úgy követték a táblát, mintha ráragadtak volna.
Ekkor a norvég megragadta és elrángatta tőlünk minden szó nélkül, mi meg
felvont szemöldökkel néztünk utánuk. A dán hadart valamit a saját nyelvén,
amiből kiértettük a „chokolade” szót. Végül csak egymásra pillantottunk és
megállapítottuk, hogy őrültek az osztálytársaink.
Délután
nagy sajnálatunkra nem a számunkra fontos világnap volt középpontban, hanem a
meteorológiai világnap. Feliks-szel majdnem úgy döntöttünk, hogy aznap nem
veszünk részt, helyette pedig egyedül ünnepelünk, de aztán láttuk, hogy milyen
feladatok vannak. Gondoltuk gyerekjáték lesz szerezni néhány hőmérőt ábrázoló
lapot, úgyis kapunk értük valamit a hét végén. Most egyéni verseny volt, de mi
együtt mentünk mindenhova, egy idő után a lányok is csatlakoztak hozzánk. Épp
az egyik állomáshoz mentünk, ahol megpillantottam Gilbertet és a két
szobatársát. A német mögé osontam és sikerült majdnem kiugrasztanom a bőréből,
amit Feliks egy hangos, gonosz röhögéssel díjazott. Hirtelen szembetaláltam
magam az albínó morcos kékes-lilás szemeivel, kezeit mélyen a fekete farmere
zsebébe dugta.
- A
szívbajt hoztad Nagyszerűségemre, meine Liebe – morogta. Átlestem a válla
fölött és megkérdeztem itt mit kell csinálni. Le kell fújni minden kártyát a
rajztábláról a lehető legkevesebb idő alatt. Egy kivételével. Öt embert néztem
meg, senkinek se sikerült, ők füstölögve mentek egy másik állomáshoz, ahol
nagyobb sikert arathattak. Ezután sikerült egy végzősnek, majd pedig Xiának.
Roderich is próbálkozott, a szemem sarkából láttam, hogy Gil végig gonosz
vigyorral figyeli a végül elbukó osztrákot. Végül ő maga is jelentkezett. Ott
állt, kezében a táblával, szemeit a tanárra szegezte, aki újraindította a
stopperét. Az biztos, hogy ügyesen csinálta, csak akkor lett óvatosabb, mikor
alig maradt öt kártya. És valahogy sikerült kimanővereznie, hogy végül csak egy
maradjon. Megtapsoltuk, mikor színpadiasan meghajolt, arcán egoista mosollyal.
Segített a tanárnak felszedni a kártyákat, majd elindult vissza hozzánk,
kezében három hőmérővel a rekordidőért. Ahogy láttam senki sem akart/mert
jelentkezni. Úgy döntöttem, akkor én vállalkozom. Tudtam, hogy nem fogom olyan
jól csinálni, mint ő, de egy próbát megér. Igyekeztem hasznosítani azt a
módszert, amit ő használt, a végére én viszont óvatosabb voltam. Az utolsó
előtti a világért nem akart lerepülni, mérges is voltam rá, két fújás közé már
beszúrtam egy-egy magyar káromkodást is. Végül egy „bazd meg” hatásosnak
bizonyult, csak egy kártya maradt a táblán. Végre! Meglengettem a papírjaimat,
ahogy közeledtem a barátaimhoz.
- Ahogy
láttam, Nagyszerűségem adott neked egy-két tippet a megoldással kapcsolatban,
meine Liebe – vigyorgott Gil, mint a tejbetök. Bólogattam, aztán puszit nyomtam
az arcára a segítségért. Szemei kissé kikerekedtek, a mosolya az arcára
fagyott. Kuncogva intettem a többieknek, hogy menjünk. Hirtelen felharsant Toni
és Francis nevetése, nem bírtam ki és hátrapillantottam a vállam felett.
Gilbert épp tűzvörös arccal sziszegett hozzájuk, próbálta elérni, hogy
elhallgassanak. Ekkor észrevette, hogy őt figyelem, ha lehetséges még több vér
futott a fejébe, elfordult, hogy ne is lássam. Én is nevetni kezdtem, aztán
belekaroltam Feliks-be és Lilibe, majd elindultam.
- Szerintem
jobb is, hogy elmegyünk, még a végén Beilschmidt agyvérzést kap, annyi vér lesz
a fejében. Bár amilyen üres a feje szerintem elfér ott az a vér – mondta
gonoszan a lengyel, mire kicsit a karjába csíptem. Ne legyen már gonosz!
- Gyerünk
Katya, menni fog – mosolyogtam rá. Visszatértünk a kártyalefújós feladathoz, az
ukrán barátnőm összeszedett elég bátorságot és levegőt, hogy megpróbálja.
Hirtelen két kar fonódott körém, a mellkasom előtt összefont kezeimet hozzám
szorította, szinte moccanni se bírtam. A valaki az állát a fejem búbjára
támasztotta, kicsit ringatni kezdett. A sápadt karokról felismertem azok tulajdonosát.
Most rajtam volt a sor, hogy elpiruljak.
- Minden
kibaszott feladatot elbasztam, ami ezután jött – morogta, aztán mélyet
sóhajtott, homlokát a vállamnak döntötte.
- És most
kell valaki, akit ölelgethetsz? – kérdeztem, közben az egyik kezem próbáltam
kiszabadítani. Aprót bólintott.
- Te vagy
az egyetlen, aki hagyja és lány – jött a válasza, nekem meg sikerült az egyik
karom kirántani a szorításából, kicsit megsimogattam az arcát. Kuncogva bújt
még jobban hozzám, mellkasa teljesen a hátamhoz simult, a tarkómon éreztem a
lélegzetvételét, minden apró szőrszál égnek meredt a nyakamon, próbáltam a
hátamon végigfutó érzésnek ellenállni. Nem tudom miért, de csalódottnak éreztem
magam, mikor alig fél perc múlva elengedett.
- Sikerült!
– jött hozzánk vissza Katya, arca ragyogott, ahogy boldogan meglengette a
hőmérőket. – Ez egy tök jó nap volt!
- Már
akinek – műszipogott Gilbert, mire egy olyan pillantást vetettünk rá
mindannyian, mintha azt mondtuk volna, nőjön fel.
Huszonnegyedikén
volt a Föld órájának napja, ami azt jelentette, hogy megint a Föld körül
forgott minden! Igen, visszatértünk a geocentrikus világképhez. Nos, a Föld
órája este fél kilenctől volt fél tízig, amikor lekapcsolták a teljes
világítást a suliban, így volt bőven időnk, ezúttal nem nagyon vettünk részt a
délutáni programokon, inkább kimentünk pizzázni a lányokkal, Feliks-szel és
Toris-szal. De mivel páratlanul voltunk, ezért nem annyira sikerült elfelezni a
pizzákat. Meg is jegyezték, hogy el kellett volna hívni még valakit, a
valakivel pedig közölték, hogy Gilbertre gondoltak. Kikértem magamnak, hogy
mégis miért kellet volna a szaros németet elhívni. Hangosan felnevettek, én meg
morogni kezdtem.
Épp a
pizzámat rágcsáltam, mikor észrevettem a semmivel sem összekeverhető
triumvirátust, a kaja megállt a számban. Ahogy láttam ők is megdöbbentek, hogy
mi ott vagyunk, de aztán elvigyorodtak és leültek az asztalunkhoz.
Szerencséjükre az egyik legnagyobb asztalnál ültünk, még bőven odafértek. Ki
lehet találni, hogy ki ült le mellém és próbált lopni az ételemből. Sikeresen.
Szúrósan meredtem rá, mikor beleharapott a szeletbe, de ahogy láttam nem igazán
érdekelte, hogy az az ÉN ételem, ő tovább eszegetett. Seggfej.
- Ne légy
morci, Bözsi – vigyorgott rám Feliks, mire megmutattam neki, hogy milyen szépen
tudok nézni, miközben arra gondolok, hogy visszarúgom őkegyelme hátsóját
Varsóba. Gilbert újabb szeletet akart lopni, de ezúttal teljes erőbedobással
akartam megakadályozni. Nehogymár! A lányok az arcukat a kezük mögé bújtatták,
úgy nevettek, a lengyel arcán ott ült egy tipikus mindentudó kifejezés, a többi
fiú pedig szórakozottan nézett minket. Sikerült a német kezéből kiszednem a
szeletet, ő meg gondolt egyet és elvett egy másikat, amit tátott szájjal,
felháborodva bámultam. Ki fogom nyírni.
- Nyugi
van, meine Liebe, majd te is kapsz az enyémből, csak éhes vagyok – kuncogott
rajtam csillogó szemekkel, aztán előre fordult és enni kezdett. Én is ezt
tettem, kicsit elfordultam tőle, hogy aztán szembetaláljam magam az áruló
barátnőimmel. Hogy hagyhatják, hogy ezt csinálja velem? Hirtelen egy étlap
jelent meg előttem, Gilbert arra utasított, hogy válasszak valamit, lehetőleg
olyat, ami mindkettőnknek ízlene. Egy ideig bámultam a pizzák neveit, majd
ráböktem a legegyszerűbbre: kukoricás. Bólintott, aztán mikor felbukkant a
pincér azt kért.
Egy óra
múlva mindenki jóllakva ücsörgött az asztalnál, az üdítőinket kortyolgattuk.
Nevetés közben hátradőltem, ekkor tűnt fel, hogy Gil karja egész végig a pad
háttámláján pihent, ebben a pillanatban pedig átölelte a vállam, miközben a
többiekkel szinkronban ő is kacagott. Hagytam magam, gondoltam, miért ne…
Annyira
bele voltunk merülve a beszélgetésbe, hogy elfelejtettünk visszamenni
vacsorázni. Hoppá. Nos, nem sajnáltuk, megérte szerintem. Sokat nevettünk a
körülöttünk ülők nagy örömére, beszélgettünk mindenről, kiparodizáltuk néhány
tanárunkat (miután megbizonyosodtunk, hogy nincsenek a közelben), aztán pedig
elmentünk sétálni. A parkban hülyültünk, a még nem működő szökőkút szélére
ültünk le, mindenki látott mindenkit. Azt hittük senkinek sem hiányzunk. Hát…
tévedtem.
- Elizabeta
– állított meg Roderich, mikor be akartunk menni a kollégiumba. Kérdőn
meredtünk rá mindannyian, de szinte mindenkinek más érzés is bújkált a
tekintetében. – Beszélhetnénk?
- Öhm.
Persze? – fontam fel kissé a szemöldököm, nem értettem mi van hirtelen. Miről
akar beszélni most, amit nem tudott egész nap elmondani? A többiekre néztem, a
fejemmel intettem, hogy menjenek csak. Az osztrák megvárta, míg mindannyian
bemennek, csak aztán kezdett bele.
-
Befejeznéd? – suttogta, hangjából kiéreztem a színtiszta dühöt. Kérdőn meredtem
rá. Micsodát? – Ne játszd az ostobát, Elizabeta. Szakítottunk, értem, de
tényleg muszáj Gilbertre ráakaszkodni, hogy tudasd velem, most már vége?
- Te miről
beszélsz, Roderich? Azt hiszed, féltékennyé akarlak tenni? Ne nevettess már!
Gilbert egy jó barátom, miért bűn, ha vele vagyok? Nem vagyok ennyire gyerekes,
remélem, ezt belátod – mondtam sértett hangon és beviharoztam a koleszba. A
lányok látták rajtam, hogy nagyon pipa vagyok, óvatosan kérdezgették, hogy mit
mondott az exem. Először csak egy fujtatás volt a válasz, aztán elmondtam
nekik, hogy azt hiszi, azért lógok Gilberttel, mert féltékennyé akarom tenni.
Egy igeig kerek szemekkel meredtek rám, majd felnevettek. Döbbenten ültem az
ágyamon pár pillanatig, de ahogy néztem őket, nekem is nevethetnékem lett a
helyzet miatt.
Ez nagyon
hülye gondolat volt Roderich-től. Miért pont Gilberttel akarnám féltékennyé
tenni? Oké, ők ősi ellenségeknek gondolják magukat, de amúgy ez abszurd. Amúgy
sem használnék ki senkit ilyen gyerekes, önző célokra. Főleg nem Gilt. Ő aztán
végképp nem érdemelné meg ezt. Ő tényleg mellettem állt végig és segített, pont
úgy, mint a többi barátom, szóval szerintem mondhatom, hogy ő is a barátaim
táborát erősítette. Ő legalább nem akart elszakítani a többiektől, segített
nekem mindenben, amiben tudott, nem várta el, hogy mindig vele értsek egyet,
sőt, szerintem élvezte, mikor veszekedhetünk dolgokon.
Katya
hirtelen átölelt egy „ó, Lizzy” felkiáltással, én meg észrevettem, hogy sírok.
Lili leült a másik oldalamra és ő is átkarolt.
Szombat
volt, a világnapok hetének utolsó napja. Páran előző nap délután elmentek, akik
otthon akarták tölteni a húsvétot, így a hét utolsó napjára eléggé
megfogyatkoztunk. Mi a füvön ültünk, szívtuk magunkba a D-vitamint, végre
felvehettem a térdnadrágom, már elég meleg volt hozzá. A tanárok egy része is
elutazott a családjához, főleg azok, akik alapjáraton nem angolok voltak. A
következő hét tavaszi szünet volt, szóval pihenhettünk, ahogy akartunk még
annak ellenére is, hogy már ez a hét se volt túl tanulós.
Kiderült,
hogy mit jelentenek a hét közben kapott kártyák: be lehet őket váltani
különböző dolgokra, amiknek különböző az ára. Például 10 darabért kapsz egy
ötöst abból a tantárgyból, amit választasz. Ez azoknak jó főleg, akik javítani
akartak. Másik: kettő darabbal ki tudod magad húzni egy felelésből, ha éppen
nem tanultál. Hárommal „igazolhatsz” egy késést. Meg volt még egy csomó
lehetőség. Mind kaptunk egy-egy listát, hogy mire lehet őket beváltani.
Megszámoltuk, hogy mennyit gyűjtöttünk: volt legalább 50. Gillel röhögtünk,
hogy irány a matektanár, kérjük az ötöseinket, Katya meg azt számolgatta, hogy
hogyan ossza be tesiórákra, mert volt egy olyan opció, hogy könnyített tesi
cserébe öt darabért.
Nyújtózkodva
dőltem kicsit hátra, neki egyenesen a mögöttem ülő lábszárának, amit ezután
háttámlának használtam. Éreztem, hogy halványan elvigyorodik, mire
hátradöntöttem a fejem és rámosolyogtam.
- Elvagy,
meine Liebe? – kérdezte, közben felnyúlt és megpöccintette az orrom.
Bólintottam egyet, aztán előre kezdtem nézni, mert a tanárok egyike épp
magyarázta, hogy mit csinálhatunk a tavaszi szünetben. Volt pár lehetőség, hogy
hová lehet elmenni, a legtöbb program egynapos volt, csak egy vagy kettő volt,
ami két napot foglalt magába. Elég olcsók voltak ahhoz képest, gondolkoztam,
hogy felhívom anyát, hogy elengednek-e valamelyikre. A kétnapos tetszett volna.
Londonba mentünk volna el. Már láttam repülőről, de úgy szét sosem tudtam
nézni. Kíváncsi voltam. – Érdekel valamelyik program? – hajolt hozzám Gil, mint
aki olvasott a gondolataimban. Csak bólintottam, ő meg óvatos mosollyal
megkérdezte, hogy Londonon gondolkozok-e. Ismét csak biccenteni bírtam. A
fülembe kuncogott, aztán újra hátradőlt, karjaival kitámasztotta magát a háta
mögött. Arcát a nap felé fordította, a napszemüvegével az orrán dúdolgatott.
Hirtelen rám nézett és elvigyorodott. – Győzd meg a szüleidet, én majd vigyázok
rád Londonban, meine Liebe.
[1]„És azt
mondják, az élet álom: nem az; / nem álom csupán. Az álom az élet része. / Egy
zavaros rész, melyben az arc és a lét / összeakaszkodó, sűrű fonadék (nem saját
fordítás, ez az idézet a Silber – Az álmok első könyve című könyvben is
szerepelt, onnan vettem)
[2] Nem
igaz? (német –berlini dialektus)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése