30. fejezet - London

- Szia, anyuciii! – köszöntöttem a lehető legkislányosabb hangon, ami miatt azonnal gyanút fogott. Ismert, mint a rossz pénzt, mindig így kezdtem, ha kérni akartam valamit, legyen szó pénzről vagy hullámcsatról, mert a sajátjaimat már megint elhagytam (mondjuk szerinte még mindig a hajamban vannak, csak elnyeli őket, mint egy fekete lyuk). Általában be is vált ez a forgatókönyv, nagyon ritkán mondott nemet, mert általában meg szoktam érdemelni. Mindig hivatkozok valamire, vagy megfogadok valamit cserébe a kérendő dologért, és ez ezúttal se volt másképp, de ezeket tényleg be is tartom.

- Mit szeretnél, Erzsi? – kérdezte, de hangján hallottam, hogy mosolyog. Érezte, hogy jön valami…

- Hát, tudod, most lesz itt egy kis kirándulás, és hogy elengednél-e?

- Hova? – sóhajtotta, tudtam, hogy megadta magát már most. Az utazás volt az egyik kedvenc elfoglaltságom, általában minden lehetőséget megragadtam, hogy mehessek valahova, pláne ha ez azt foglalta magában, hogy olcsóbban eljutok arra bizonyos helyre, mint amúgy. És itt jóval olcsóbban meg lett volna oldva a dolog. Jóval-jóval olcsóbban. Kábé feleannyiért…

- London. Vonattal mennénk. Kétnapos – lelkesedtem azonnal, már láttam is magam előtt a Big Bent, elképzeltem, hogy csináltatok egy profilképet Gillel, a kedvenc átmeneti szövetkabátom viselném, a hajam fújná a szél, úgy tennék, mint aki a semmibe bámul… Anya hangja szakította meg a gondolatot.

- És mennyiért?

- Hááát – szedtem elő a zsebemből a másik lapot, amit délután kaptunk. Gyorsan matekoztam, a fontot forintra váltottam át. – Egy főiskola kollégiumában fogunk aludni, ahonnan a diákoknak kötelező volt elmenni, ez az egy éjszaka körülbelül háromezer forint vacsival és reggelivel együtt. A vonat pedig harmincötezer…

- Plusz költőpénz.

- Plusz költőpénz – ismételtem. Hallottam, hogy sóhajt, mire gyorsan hozzátettem. – De sokat spóroltam az évben, költőpénz nem is kéne. Meg a többiekkel megbeszéltük, hogy ha például beülnénk valahova enni, akkor felezünk, hogy spóroljunk. Meg amúgy sem költenék sokat, csak egy hűtőmágnes vagy valami. Persze nektek is vennék valamit. Megmegmeg…

- Vedd úgy, hogy ez a szülinapi ajándékod, Erzsi – szólt gyorsan közbe, nekem meg felcsillant a szemem. Elengedett! Mehetek a barátaimmal! Annyira szerettem volna átölelni anyut, de sajnos telefonon nem volt lehetőségem.

- Tényleg?

- Igen. Menj csak. De jövőre hazajössz a tavaszi szünetben, jó?

- Rendben! Köszönöm anyuci! Nagyon köszönöm! Meg fogom hálálni. Nem tudom hogy, de meg fogom! – kacagtam fel, a mosolyt le se lehetett volna törölni az arcomról. Elköszöntem tőle és kirontottam a szobából. A lányok nyakába ugrottam, akiket úgyszintén elengedtek. Velem együtt örültek, együtt mehettünk Londonba. Csak azt sajnáltam, hogy Feliks nem volt itt, ő hazament a tavaszi szünetre, viszont kérte, hogy készítsek neki vlogot, hogy nyomon tudja követni a kalandjainkat.

- Hát, szia Feliks – mosolyogtam a kamerába harmincadikán reggel ötkor a newcastle-i vonatállomásra menő buszon, amin alig voltunk harmincan. Ez a harminc amúgy a suliban maradt diákok felét jelentette. Lili álmosan integetett, mikor felé fordítottam a telefonom, bordó dzsekijét fázósan húzta össze maga körül, orrát a vékony sáljába fúrta. Tényleg nem volt meleg, még a buszon se, nemhogy kinn, ahol egyenesen csípős volt a levegő és még a szél is fújt. – Hajnali öt van, mindenki totál fáradt, de ha sokat akarunk nézelődni, akkor korán oda kell érni – nevettem fáradtan, mire Katya arca jelent meg a két ülés között. Az ukrán lány laposakat pislogott, csak annyit mondott, hogy érjünk már oda a vonathoz, ahol végre aludhat.

Aztán végre a vonaton voltunk. Én, a lányok, Gilbert, Ludwig és Francis (Toni is hazament), beültünk egy fülkébe, az ajtót azonnal becsuktuk. Ugyanúgy hatfős volt a kabin, de simán bepréselődtünk volna nyolcan is, ha kell, de szerencsére nem kellett. Lehuppantam az ablak mellé és kilestem. Már pirkadt, nem sokan voltak az állomáson, ennyire korán még a dolgozók se indulnak el. Előszedtem a párnám a táskámból és a fejem alá gyűrtem. Éreztem, hogy valaki mellém lép, felveszi a földről a táskám és a fejünk fölötti tartóra teszi, majd a sajátját is feldobja, végül leül a mellettem lévő helyre. Résnyire nyitottam a szemem.

- Máris alszol, meine Liebe? – kérdezte a német mosolyogva, mire sokatmondóan a többiekre néztem, akik már az első percben elaludtak. Lili, aki velem szemben ült, a falnak döntötte a fejét, lábait felhúzta a mellkasához, mellette Katya lehajtott fejjel aludt, kezei az ölében hevertek, de szorosan tartotta a hátizsákja pántját. A sor végén Ludwig szuszogott karba tett kézzel, szőke haja a homlokába hullott és eltakarta a szemét, a másik ajtó melletti helyen pedig Francis hortyogott. Őket nézve megállapítottam, hogy ez a kép szerepelhetne az „alszik, mint a bunda” közmondás mellett. Gil halkan kuncogott, próbált elfojtani egy ásítást, ő is kezdett egy kicsit fáradtnak tűnni.

- Szerintem te is aludj, Gil – mondtam, utalva a kómás képére.

- Ja, hogy aztán lefotózhass, mi? – nevetett, de fejét nekidöntötte a párnának, pillái is lentebb csukódtak.

- Eddig nem is volt eszembe, köszi, hogy mondtad! – kaptam elő a telóm hirtelen. Új videót kezdtem. – Szia, Feliks, itt vagyunk a vonaton…

- Hallo, Łukasiewicz! – köszönt be Gilbert is, kicsit behajolt a videóba, halántéka majdnem az enyémnek koccant.

- Igen – toltam ki a képből, aztán körbefordítottam a kamerát. – Mint látod, mindenki kidőlt kivéve minket. Szerintem minden fülkében ez a helyzet, pedig még el sem indult a vonat.

A mellettem ülő közben a vállamra hajtotta a fejét, álmosan meredt a kamerába és hallgatta, ahogy halkan beszélek. Azt vettem észre, hogy a srác elaludt, feje még mindig a vállamra volt hajtva. Kuncogva néztem rá, aztán vissza a kamerába, inkább elköszöntem Feliks-től, eltettem a mobilom. A fejem mögé tettem a párnám és én is aludni próbáltam, a mocorgásomra Gil is egy kicsit megmozdult, de csak annyira, hogy kicsit felém forduljon és átölelje a karom. Nem tudtam miért, de mosolyognom kellett.

Fényképező hangjára keltem. Gilbert az ablaknál állt, a napfelkeltét fotózta, aztán körbenézett a fülkében, meglepettnek tűnt, mikor meglátta, hogy ébren vagyok. Kicsit oldalra dőltem, hogy én is kilássak a tájra. Nem csodáltam, hogy megörökítette, tényleg gyönyörű volt, minden arany fényben fürdött, valahol messze egy kis város ébredezett, a közeli utakon még nem is járt nagyon autó. A domboldalakon bárányok és lovak legelésztek, a távolban egy szántót is láttam. Minden olyan nyugodt volt. A suli pörgése után olyan jó volt ez a csend, csak a vonat monoton kattogása törte meg ezt, ami viszont megnyugtatott. Az ablaküveg felé nyúltam, mintha meg tudnám érinteni a tájat, mint valami képet. Annyira szép volt, nem tudom, hogy egy fotó vissza tudta-e ezt adni. A látványt talán, de az érzést nem. Annak, aki nem látta ezt élőben, az nem érezheti ezt.

Gilbert visszahuppant mellém, mélyet sóhajtott egy halk nyöszörgés kíséretében, egy kicsit nyújtózkodott, próbálta nem megrúgni Katyát, ahogy hosszú lábait kinyújtotta egy kicsit. Végül rám nézett, de nem mondott semmit. Nem is kellett. Ezúttal én hajtottam az ő vállára a fejem, amit halvány mosollyal reagált le, hagyta, hogy átöleljem a felkarját. A kabátját levette, a piros pulcsijának kellemes öblítőillata volt. Mintha levendula lett volna. Régen mindig tettem az ágyam mellé egy szárított levendulás kis csomagot, mert attól jobban aludtam. Ez most visszahozta ezt az emléket.

- Aludj csak – súgta, alig hallottam.

- Le fogsz fotózni – motyogtam már félig az álmaimban, halkan kuncogott, fejét az enyémnek döntötte. Éreztem, hogy az orra hozzám ér, mikor a fülemhez hajolt, meleg lehellete miatt kissé megborzongtam.

- Az biztos, meine Liebe.

- Szaros német – fúrtam az orrom a karjába, mélyen belélegeztem a levendula illatát, ami egyre csak csábított az álomvilágba. Újabb kuncogás. Még suttogott valamit válaszul, de már túl álmos voltam, hogy az agyam lefordítsa.

- Hé, meine Liebe – rázott meg finoman Gil, ujjai végigtáncoltak a felkaromon egészen az arcomig, ujjbegyei alig értek a bőrömhöz, mintha egy tollal cirógattak volna. Nagyon jó érzés volt. – Wach auf! Ébresztő! Meine Liebe! Wach auf! Du bist mitten im Spiel[1] – dalolta halkan, mire felkuncogtam. Hüvelykujjával ismét megsimította a járomcsontom. – Már London külvárosában vagyunk.

Erre azonnal felpattant a szemem, szinte rátapadtam az ablakra. Vörös téglás házak sora húzott el a szemem előtt, tátott szájjal bámultam ki, mintha először látnék civilizációt. Végre mást is láttam Londonból, mint a repterét! Hihetetlen, hogy végre nem csak a levegőből fogom látni, hanem mint az itt élők, teljes szépségében. Annyira régóta rajta van már a bakancslistámon, de addig biztos nem akartam kipipálni, amíg nem a földről csodálom az épületeket.

A német is előrehajolt és a házakat figyelte, amik mellett elhaladtunk. Kíváncsi voltam, hogy ő járt-e már itt. Meg arra is, hogy merre járt már. Mi a szüleimmel és a tesómmal főleg belföldön utazgattunk, ha az idő és a pénz engedte, de a németekről annyi mindent hallottam, hogy merre mennek nyaralni. Nálunk is nem csak nyaranta, de télen is rengetegen vannak. Hogy érnek rá erre? És miből? Tudni akartam, hogy Gil merre volt, miket látott. Azt akartam, hogy meséljen.

A gyomrom megmordult, innen körülbelül még negyed óra lehet, mire a végállomásra jutunk, nem? Úgy döntöttem eszek egy keveset. Beleharaptam a kollégiumban kapott szendvicsbe, vártam, hogy mikor látok meg valami olyat, amiről tudom, tényleg Londonban vagyok. Erre persze várni kellett még jó sokat.

Először is elmentünk a szálláshelyünkre és lepakoltunk, hogy csak a szükséges cuccok maradjanak nálunk. Háromágyas szobák voltak itt is, így a lányokkal maradtam, a fiúk meg befogadták magukhoz Ludwigot, aki szintén eljött, miután mindkét szobatársa hazament. Tizenegyig pihenhettünk, aztán meg busszal indulás az első állomásunkra. Nem nagyon pakoltunk ki, felesleges is lett volna, másnap úgyis mentünk vissza. Egyedül a kajákat tettük ki az egyik polcra, hogy este majd szem előtt legyenek.

Tizenegykor kint álltunk a kollégium előtt, mindenkinél kis táska benne a túlélés eszközeivel. Először is irány a Temze partja, hogy megnézzük a Big Bent, a London Eye-t, a Westminster Bridge-t meg ezeket, amik még ott vannak. A fiúk álmos fejjel álltak mögöttünk, talán egyedül Ludwig tűnt egy kicsit élettel telibbnek. Megjöttek az utolsó diákok is, a tanárok összeszámoltak minket és már ülhettünk is fel a buszra. Megint úgy ültünk, mint mikor a szálláshoz mentünk, azaz mi a lányokkal egy kicsit előrébb ültünk, míg a fiúk majdnem leghátul. Hátrapillantottam rájuk, a tekintetem összetalálkozott Gilbertével, aki az állát az előtte lévő szék támlájára támasztotta. Rámosolyogtam, aztán óvatosan megérintettem a hajamban lévő virágot, amit még ő adott oda, mielőtt kijöttünk volna a londoni egyetem kollégiumából. Akaratlanul is vigyorogni támadt kedvem.

Az első úticélunk a Big Ben volt, rengeteg képet csináltunk minden szemszögből, közelről-távolról, mindenhonnan. Eddig csak képekről láttam, de élőben annyira más volt az egész! Fantasztikus érzés volt.

- Szia, Feliks! Itt vagyunk Londonban, a Big Bennél – vigyorogtam a kamerába, majd a csajok is beköszöntek és széles vigyort küldtek a lengyelnek. – Ezután megnézzük a Westminster Bridge-t meg mindent – lelkesedtem, majd mesélni kezdtem neki a nap eddigi részéről, miközben egy piros telefonfülkét kerestünk a környéken. Nem messze meg is találtuk, néhány osztálytársunk már ott tolongott.

Ezután a hídhoz mentünk, pózoltunk a srácoknak, akik fotózgattak. A híd korlátjára könyököltem, és a tenyerembe támasztottam az állam, úgy bámultam a várost. Hallottam a telefon hangját magam mellől, tudtam, hogy Gilbert lefotózott, mielőtt odalépett volna mellém. Megmutatta a képet. Nagyon jó lett, pont eltalálta a kompozíciót. A mobilját a zsebébe süllyesztette és velem együtt bámulta a folyót. A szemem sarkából végignéztem rajta. A szokásos fekete cuccában volt, bár már tavasz volt, de továbbra is a katonai bakancsát viselte, a piros pulcsija fölé fekete széldzsekit húzott, aminek a kapucniját félig a fejére húzta. Összehúztam magamon a kabátom, mikor egy szellő végigrohant a hídon. Lehet már március vége volt, de még egyáltalán nem volt jó idő, alig lehetett több tíz foknál. Összedörzsöltem a kezeim, hogy egy kicsit felmelegedjek, de Gil hirtelen megfogta őket és a saját tenyerei közé zárta. Mivel az ő kezei eddig a zsebében lapultak, kellemesen meleg volt a bőre, már nem is fáztam annyira. A hüvelykujjával megsimogatta a kézfejem, közben engem vizslatott a kapucni mögül, lilás szemei az enyémbe mélyedtek. Nem is tudom, meddig bámultunk egymás szemébe, míg ő bőröm cirógatta. Már tényleg nem fáztam, éreztem, hogy égek, belülről kifelé, ez a tűz pedig a mellkasomból indult útra. El akartam fordítani a fejem, de nem bírtam, nem tudtam róla levenni a szemem. Hirtelen olyan gondolatok töltötték meg a fejem, amik eddig fel sem merültek, hiába próbáltam elhessegetni őket, előbukkant minden kis érintés, mosoly, egy-egy odamondott szó, aminek nem tulajdonítottam jelentőséget, de most mintha…

- Mennünk kéne – bökött a fejével a Big Ben felé, ahol a csoportunk kezdett gyülekezni, ezzel pedig megtörte a varázst. A gondolatok köd módjára eloszlottak, rájöttem, hogy tényleg nem érdemes beléjük magyarázni semmit. Bólintottam és elindultam, de közben a keze még mindig az enyémben volt, mikor erre rájöttem elpirultam, de már nem volt merszem elengedni. Hátrasandítottam a vállam felett rá, láttam, hogy mosolyog a csuklyája alatt. Kicsit gyorsított, hogy egymás mellett haladjunk, megszorította a kézfejem, jelezve, hogy semmi baj.

A következő állomásunk a Kormányzati Hivatal, azaz a Palace of Westminster volt. Gyorsan végigvezettek minket az épületen, alig volt több, mint egy óra, aztán mehettünk is az apátsághoz. Ott is megnéztünk mindent, egy templomszolga vezetett végig minket, majd pedig megvendégelték a csoportot a Cellarium Kávézóban, ahol kaptunk egy kis ételt. Volt néhány hidegtál, de hála a fiúknak minden elfogyott. Ludwig a szemét forgatta, mikor a fiúk valamin hangosan röhögni kezdtek, majd inkább hozzánk jött oda. Lili szórakozottan meg is kérdezte, hogy ennyire untatja őt a társaság, mire csak bólintott, hogy szörnyűek.

Ezután átsétáltunk a Guards Museumba, ahol az idegenvezető viccesen megkérdezte, hogy esetleg adjon-e hasonló feladatot, mint amilyet az általános iskolások szoktak kapni, mire valaki bekurjantotta, hogy miért ne? Mi röhögtünk, de a tanárok váltottak egy gonosz pillantást és közölték, hogy rendben, de jegyet kapunk rá. A mosoly egyszerre fagyott le harminc diák arcáról, míg a felnőttek felnevettek. Egy emberként fordultunk a beszólogató felé, aki próbált láthatatlanná válni, de sajnos nem volt nála Harry Potter láthatatlanná tévő köpenye. Annyi könnyítés volt, hogy ketten oldottunk meg egy feladatot. Már épp fordultam volna a lányokhoz, hogy akkor most mi legyen, mikor meghallottam Francis hangját.

- Hát, mon ami, te Elisabeth-tel leszel.

Mi? Ezzel perdültem meg, hogy lássam a németet, aki kicsit el volt pirulva, ahogy rám pillantott.

- Akkor Lizzy, szerintem probléma megoldva – kuncogott Katya, aztán belekarolt Lilibe és elindultak az első terem felé. Igen… probléma megoldva. Az albínó már ott is állt mellettem, valószínűleg a francia szó szerint odalökte. A torkát köszörülve igazította meg magán a pulcsiját, aztán meglengette a lapot, amit kaptunk.

- Me… mehetünk? – kérdezte, arcán még mindig ott virított a zavar pírja.

- Mehetünk – biccentettem, nem értve, hogy miért van zavarban, eddig nem volt ilyen. Talán őt is a hídon történtek zavarták meg?

Miközben haladtunk a termekben az idegenvezető mesélt, mi meg töltöttük ki a papírjainkat a hallottak és olvasottak alapján. Azt vettem észre, hogy Gil kikapja a kezemből a tollat és lefirkant valamit az egyik ponthoz, aztán már fülelt is tovább, de a tekintete a táblákat pásztázta. Mikor a végére értünk, a tanáraink kérték, hogy írjuk rá a neveinket a lapokra, mert beszedik őket. Ó, jaj – ez az érzés ült ki sokak arcára. Én és Gilbert teljesen nyugodtak voltunk, mikor odaadtuk őket, majd egymásra mosolyogtunk, mert úgy éreztük, mindent tudtunk. Indulás a Buckingham Palotához!

Nos, őrségváltást aznap nem tudtunk nézni, csak másnap, de helyette majdnem három órán át sétálgattunk a palotában. Bár az épületben nem tudtunk fotókat csinálni, kint a kertben millió meg egy fotó készült. A lányokkal, a srácokkal, majdnem mindenkivel van egy közös fotóm.

- Ohonhonhon, Elisabeth, milyen volt a druszád palotájában császkálni? – kíváncsiskodott Francis.

- Jó. És ha Magyarországon is még királyság lenne, akkor lehet én is ilyen palotában élnék. Bár szerintem semmi közöm az igazi Hédervári családhoz – dobtam át a hajam a vállam felett nagyképűséget mímelve, mire a francia felkuncogott.

- Pedig illene hozzád. Szerintem én és a két szobatársam csatlakoznánk az udvartartásodhoz.

- Ti lennétek a három testőr? – kérdeztem felvont szemöldökkel, mire ő színpadiasan meghajolt.

- Oui, chère madame – hajolt meg kissé, a kezét nyújtotta felém. Ugyanazt csinálta, mint mikor bemutatkozott, kezet csókolt. Ezúttal már nem vörösödtem el, csak halkan kuncogtam. A Beilschmidt testvérek ekkor jöttek oda hozzánk, egyikük arca fáradtabb volt, mint a másiké. Francis elengedett, majd a haverjához fordult. – Mon ami, ugye, hogy mademoiselle Héderváry szolgálatára fogunk állni, ha esetleg kiderül róla, hogy mégis van benne nemesi vér.

- Francis, halvány lila gőzöm sincs, hogy miről beszélsz – morogta Gilbert lapos pislogások közepette. A szőke fiú lebiggyesztette az alsó ajkát, aztán újból engem kezdett nézni, mint aki azon gondolkozik, hogy hogyan is faragjon belőlem nemes hölgyet. Meg ne próbálja… Csak a tekintetemmel akartam figyelmeztetni erre, de ő ekkor csettintett egyet, de nem szólt semmit. Szóval mégiscsak kitalált valamit. Szerintem mikor visszaértünk az akadémiára meglesz ennek a böjtje.

Ezután jött a kedvencünk: a London Eye! Mivel már előre le voltak foglalva a jegyek, így nem kellett sokat sorba állni se, időben ott voltunk és beszálltunk a kabinokba. Három kabint kaptunk, egyben voltunk összesen tizenegyen (10 diák + 1 tanár), a lányokkal azonnal az üveghez mentünk és már akkor elkezdtük csodálni a várost, mikor még csak két méterre emelkedtünk el a földtől. Éreztem, hogy a fiúk mögénk lépnek, hogy ők is megnézhessék a kilátást. A derekam mellett megjelentek Gilbert kezei, szorosan rámarkolt a korlátra, az ujjai még jobban elfehéredtek annyira szorította. A fülem mellett hallottam ziháló lélegzetvételét. Átnéztem rá a vállam felett, kicsit megdöbbentem, mikor láttam, hogy összeszorította az ajkait, szinte már mereven bámulta a külvilágot.

- Gil – szóltam hozzá finoman, mire rám emelte lilás szemeit. – Mi az?

- Semmi – suttogta, hangja mintha kicsit remegett volna.

- Gil. Tériszonyod van? – kérdeztem, aztán Ludwigra pillantottam, aki csak egy aprót bólintott, jelezve, hogy beletrafáltam. Meglepődtem kicsit, mert mikor repültünk Berlinbe, akkor nem tűnt úgy, hogy tériszonyos lenne, bár az is lehet, hogy akkor sikerült lefoglalnunk annyira, hogy észre se vegye, hogy többezer kilométerre van a földtől. A kezére tettem az enyém és kicsit megszorítottam, majd elővettem fél kézzel a telefonom, előhívtam az első kamerát. Amint felvillant a tükörképünk a kijelzőn, öntudatlanul is vigyor húzódott minkettőnk ajkára, ő kicsit közelebb dőlt hozzám, mellkasa a hátamhoz ért. Megnyomtam a fotózás gombot. Aztán beállítottam a többieket, hogy látszódjon a háttérben London, kicsit előrébb léptem és újabb képet csináltam.

Gilbert mintha megnyugodott volna, de még mindig láttam rajta, hogy egy kicsit benne van a félsz. Ő is készített fotókat, az öccsét is lefényképezte, aki szerintem szíve szerint kidobta volna a telefonját a kapszulából. Igen, a kör végére már egészen feloldódott.

Végül a srácok szálltak ki először, segítettek nekünk leszállni, bár Lili egy kislány fürgeségével ugrott le még azelőtt, hogy a kezüket nyújthatták volna neki.

Az aznapi legutolsó látványosság az Imperial War Museum volt, ami nekünk, World Akadémiásoknak nagyon is kötelező hely volt. Leesett állal néztük a repülőket és a tankokat, a fegyvereket, a különböző kiállításokat. Itt is rengeteget fotóztunk, ezt fel tudtuk használni az érettséginél is, szerintem a képek fele a magyarázó tábla volt szinte mindenkinél.

- Ó, az egy német gép! – találta meg Gilbert azonnal a hazájából származó kiállítási tárgyat. Lehet feltűnő volt a szárnyra festett kereszt, ami gyanúsan hasonló volt a srác nyakában lógó vaskereszthez, bár több mint száz év választotta el a kettőt. Rám kuncogott, mikor észrevette, hogy a fejem hátradöntve figyelem én is a repülőt.

- És milyen gép? – kérdeztem vicceskedve, ő meg az állát dörzsölgetve bámult fel a plafon felé.

- Fw 190, Focke-Wulf gyártmányú vadászgép – mondta, még az idegenvezető is odakapta a fejét.

- Kezdem kapizsgálni, hogy miért lett a tiéd a legjobb töri vizsga félévkor – mondtam a szemöldököm összevonva, majd újabb kihívás után keresgéltem. Egy másik német gép vagy tank, gyerünk, hátha azt nem tudja! Találtam is egyet. Ráböktem a tankra, ami a terem másik végében volt, de azon is rajta volt a kereszt. – És az?

- Az egy Jagdpanzer V – közölte vigyorogva, én meg feladtam.

- Elmész te a francba, Mr. Gilbert Mindentudó Beilschmidt – legyintettem és elindultam volna, de ő megragadta a kezem és visszahúzott magához, nevetve ölelt át.

- Miért? Ha én kérdeznélek Magyarország történelméből tuti ugyanígy kapásból válaszolnál – mondta.

- Ha azt kérdezed mik voltak az őshazák, mikor és hogyan éltek ott, akkor talán, de amúgy nem biztos – motyogtam kicsit elszontyolodva. Megsimogatta a hátam, aztán ellépett és maga után kezdett húzni. Egy vitrinhez húzott, ahol egy gép farka volt látható, szintén rajta volt a fekete-fehér kereszt, azt mondta találjam ki milyen gép. Úgy néztem rá, hogy normál esetben felnyársaltam volna vele, de ő csak idiótán vigyorgott. – Tuti nem olyan, mint amaz – böktem fellógatott FV…? Nem tudom milyen gép felé.

- Eddig helyes – kuncogott, közben próbálta eltakarni azokat a szövegeket, amik a gép nevét rejtik. Hmm. Milyen vadászgépek vannak még, gondoltam, miközben próbáltam visszaemlékezni a világháborús filmekre, amiket apuval néztem, mikor kicsi voltam. Valami M betűs.

- Nem a Messer… nem tudom mi? Ami hasonlóan végződik, mint a te vezetékneved!

- Messerschmitt? – segített ki, mosolya kiszélesedett.

- Azaz! – kiáltottam fel, reménykedtem, hogy legalább ezt eltaláltam. Hümmögött egy kicsit, de aztán csalódottan sóhajtott.

- Scheiße! Eltaláltad, ez egy Messerschmitt Bf 110 – lombozódott kicsit le, én meg felnevettem.

- Mégsem vagyok olyan reménytelen – vontam meg a vállam, aztán tovább rángattam, hogy megnézzünk még pár dolgot.

Mikor visszaértünk a szálláshelyre, a tanárok betereltek minket egy ebédlőbe, ahol megettük a vacsoránkat, aztán szabadfoglalkozás volt. Elmehettünk sétálni, de csak a környékre és lehetőleg kerülnünk kellett a piálást. A srácok egy emberként morrantak fel, mint akiknek elrontották a szórakozását.

Mi a csajokkal a sétálás mellett döntöttünk, a képeket nézegettük, felelevenítettük a történéseket, majd visszamentünk a szobánkba és előszedtük a nasikat. Kopogás törte meg a vihogásunkat, a társaságunk részévé vált három fiú dugta be a fejét az ajtón. Csak Ludwig volt egyedül olyan nevelt, hogy megkérdezze, zavarnak-e, bár így is-úgyis azt mondtuk volna, hogy jöjjenek be. Leültek a földre az ágyaink elé, hogy szembe legyenek velünk, ők is beszálltak az evés-ivásba. Egy idő után eldöntöttük, pontosabban eldöntötték, hogy áthozzák a matracaikat és nálunk alszanak. Persze a tanárok tudta nélkül, amikor senki sem volt a folyosón áthozták a cuccaikat hozzánk. Kettőt az ágyaink végébe tettek le, a harmadikat pedig az én és Lili ágya közé. Gil lehuppant mellém, mikor végeztek a pakolással, hangosan nevetett, majd belenyúlt a chipses zacskóba és kivett egy maréknyit, amiből aztán én is loptam párat. Őt nem zavarta, az utolsót önként fel is ajánlotta nekem.

A tenyerembe támasztottam az állam és figyeltem a társaságot. Katya épp Francis kezéből csavarta ki a kekszes zacskót, és ez a művelet olyan jól sikerült, hogy két percen belül mindenhol keksz volt. Egyik fejen találta Gilt, aki szúrósan meredt a két bajkeverőre, majd megpróbálta a morzsákat kisöpörni a hajából. Nevetve nyúltam a fehér tincseihez és húztam ki a maradékot. Szeme sarkából rám pillantott, ajkaira halvány mosoly húzódott, majd hirtelen felmászott mellém az ágyamra. Először meglepődtem, de aztán odébb húzódtam, hogy ő is elférjen.

- Hé, meine Liebe – döntötte a vállát az enyémnek, egy kicsit meglökött. A szemem tekergetve löktem vissza. Amúgy… mintha mindenki felénk fülelt volna. – Du… mindegy – mondta gyorsan. Kérdőn meredtem rá, nem értettem mi ez a hirtelen váltás.

- Mi az, Gil?

- Semmi. Utólag rájöttem, hogy hülyeség – legyintett, arcát a karjaival takarta el, de így is láttam, hogy fülei pirosak a zavartól. Mit akarhatott? A többiekre pillantottam, akiknek hirtelen minden érdekesebb lett. Újra a mellettem fekvő albínóra kezdtem figyelni, csak úgy meghúztam az egyik tincsét, amiért kaptam is egy szúrós pillantást. Vigyorogtam, mint a vadalma, ami miatt az ő ajkaira is lassan a szokásos, öntelt mosolya húzódott.

Reggel halk szuszogásra keltem, de sokkal közelebbről hallottam, mint kellett volna. Kinyitottam a szemem, és egyenesen szembe találtam magam Gilberttel. Döbbenten kaptam levegő után, aztán felkönyököltem. A lányok és a másik két srác a saját fekhelyén (legyen az ágy vagy simán matrac) volt, csak ő ragadt mellettem. Próbáltam visszaemlékezni, hogy mi történt az előző este. Valami olyan rémlett, hogy bealudtam nem sokkal Lili után. Az még megvan, ahogy kuncogtunk a liechtensteini lányon, mikor annak lehanyatlott a feje a kezéről, valamelyikünk még be is takarta. Aztán valószínűleg én jöttem, az is lehet, hogy Gil velem egyszerre aludt el, azért ragadt mellettem. A német srác a hasán feküdt, egyik keze a feje alatt, a másik mellette hevert, őt is félig takarta a takaróm, akárcsak engem. Megnéztem a telefonomon az időt. Fél nyolc. A tanárok mindjárt kelteni fognak minket. Kilencig be kell fejeznünk a reggelit és kicsit össze is kéne rámolni a holminkat, mert ide már nem jövünk vissza.

Megrezzentem, mikor a mellettem fekvő az oldalára fordult, majd kinyitotta a szemeit, amik az eredeti színükben pompáztak.

- Guten Morgen, meine Liebe – suttogta kissé rekedten, laposakat pislogva.

- Jó reggelt, Gil – mosolyogtam rá. Nyújtózkodott egyet, majd visszagördült a hasára és ő is felkönyökölt. Az arcát kezdte dörzsölni, közben valami olyasmit motyogott, hogy ki kéne menni a fürdőszobába, hogy betegye a lencséit. Felajánlottam, hogy elkísérem, és ha már ott vagyok, akkor én meg fogat mosok. Bólintott, aztán feltápászkodott, majd a polchoz lépett, ahova a kontaktlencsetartóját tette.

Pár perccel később a mosdóban voltunk, én mostam a fogaim, ő seperc alatt betette a lencséit, majd csatlakozott hozzám. Épp álmosan meredtem a mosdókagylóra, mikor ő hirtelen oldalba bökött a könyökével. Rám sandított, kicsit megvonogatta a szemöldökét, majd mosta tovább a fogát. Visszaadtam. Ő ismét meglökött, mire én is ugyanazt tettem, mint az előbb. Ezt folytattuk az elkövetkező fél percben, míg végül már mindketten nevettünk, én annyira, hogy már a lábamon is alig bírtam megállni, összecsuklottak volna alattam a végtagjaim, ha ő nem kapja el a derekam és húz magához. A fogkefém a fogaim közé szorítottam, hogy legalább ne essen le, de közben lenyeltem egy kis fogkrémet, ami miatt meg köhögni kezdtem. Szerintem a német nagyon jól szórakozott rajtam, mert mikor végre levegőhöz jutottam, visszahúzott magához és tovább kacagott.

- Röhögés közben leköptem a pizsid – mondtam kuncogva, közben letöröltem a szürke felsőről a fehér foltot. Úgy festett, egyikünk se bírja abbahagyni. A padlón ülve nyugodtunk csak meg, de néha-néha feltört egy-egy vihogás.

- Fogalmam sincs min röhögtünk – közölte végül.

- Nekem se – ráztam meg a fejem és a vállának dőltem. Orrát a hajamba fúrta, körbelengett minket a mentol illata, nem is tudom, mikor fogtuk meg egymás kezét. Mert megfogtuk. Egyszer csak rájöttem erre, mikor hüvelykujjával végigsimította a bőröm. Továbbra is ültem, mint aki észre se vette, mert jó érzés volt és nem akartam, hogy vége legyen. De persze valakinek mindig bele kell rondítania a szép pillanatokba azzal, hogy benyit…

- Szia, Feliks! – köszöntem be, a háttérben a St. James park látszott, ahol a többiek hülyültek. – Szóval, a mai programunk: először is megnézzük az őrségváltást a palotánál, majd irány a British Múzeum, aztán meg Tower. Végül indulás haza! Lehet, te már ott leszel, mikor mi odaérünk, de várj meg! Vettünk neked valamit! – vigyorogtam a kamerába.

- Bonjour! – pofátlankodott be Francis is a képbe, én meg egy gyors mozdulattal arrébb löktem és el is fordultam, hogy véletlenül se látszódjon. – Na, de Elisabeth! – háborodott fel. Csak legyintettem egyet és tovább beszéltem. – Fogadok, ha Gilbert mászna a képbe, akkor őt nem löknéd ki – hunyorgott rám, mire csak a szemem kezdtem tekergetni, mert ez egy nonszensz volt! Ha a német „mászna a képbe”, akkor őt is kilökném, pláne úgy, hogy tudom, milyen felordítással tenné ezt…

- Hallo, Łukasiewicz! – pattant mögém pont ebben a pillanatban. Szinte láttam képernyőn, ahogy füstöl a fejem és őt is arrébb toltam, neki egyenesen a haverjának.

- Bocsi, Feliks, ez a két hülye állandóan megzavar – sóhajtottam fel fáradtan, de láttam, hogy mögöttem a két srác milyen képet vág.

- Na, de Elisabeth – háborodott fel a francia ismételten elég látványosan. Kiöltöttem rá a nyelvem és visszafordultam a kamerához.

- Egyelőre ennyi, még van egy kis elintéznivalóm ezzel a kettővel. Szereznem kell valahonnan egy serpenyőt. Majd felveszem neked az őrségváltást! Sziaa!

A két jómadárra néztem, akiknek az arcára kiült a rettegés. Odanyújtottam Katyának a telefonom és a táskám, aztán visszafordultam a fiúkhoz. Csak ennyit suttogtam: fuss. Kilőttek, közben hátrafelé ordibálva könyörögtek, hogy ne öljem meg őket. Nagy kár, hogy erre nem gondoltak hamarabb, mert most már nem volt visszaút, addig kellett futniuk, míg valamelyikünk ki nem fáradt. Francis balszerencséjére ő volt az első, aki kezdett lassulni. Azt kívántam, bárcsak Arthur ott lenne és láthatná, ahogy a francia könyörög az életéért, a brit punk biztos jót röhögne. Mondjuk helyette ott volt Gilbert, aki szinte megfulladt a vihogástól, ahogy a szobatársát nézte. Elengedtem a szőkét és hozzá léptem, de ez sajnos csak akkor tűnt fel neki, mikor ott álltam előtte. Próbált lazának tűnni.

- Hallo, meine Liebe. Mizu? – vigyorgott.

- Ez nem volt nagyszerű – nyöszörögte, mikor a Buckingham palota felé mentünk, közben a karját dörzsölte, aztán megütötte a franciát is, aki kikérte magának ezt. – Miattad kaptam én is, pedig nem én szólogattam be.

- Ohonhonhonhon. Vous appréciez son attention, non?[2] – kuncogott, mire a német arca kicsit vörösebb lett. Nem tudtam elképzelni, hogy mit mondhatott. Gil megköszörülte a torkát, aztán félrekapta a tekintetét.

- Lizzy, mindjárt kezdődik! - karolt belém Lili hirtelen és elkezdett a sor elejére húzni, hogy biztos legyen helyünk, bár így is sokan voltak ott. Mi lányok megpróbáltunk befurakodni az emberek közé, de így is egyre hátrébb kerültünk. Hirtelen valaki megragadta a vállunk, meglepetten sikkantottunk fel, de csak Ludwig volt, aki intett, hogy menjünk, találtak egy jó helyet. A palota kapujával majdnem szemben volt egy szobor, ami kicsit magasabban volt, mint az út, ahol az őrök felvonultak, annak talapzatánál állt a másik két srác. Beálltam a két testvér közé, Gil másik oldalára a két barátnőm furakodott be. Az ukrán lány arca azonnal felragyogott, azt kiáltotta innen tök jól lehet látni, mellette Lilinek egy kicsit pipiskednie kellett hála a magasságának, amit inkább szerinte alacsonyságnak kéne hívni. Elővettem a telefonom és készítettem egy képet a palotáról és a hatalmas tömegről.

- Lizzy, felveszed majd? – kérdezte Katya, aki már előre izgatott volt, pedig még volt idő bőven a kezdésig.

- Persze. Más is követeli, hogy örökítsem meg – nevettem vele szinkronban, aztán a figyelmünket a kapuk irányába fordítottuk. Kissé lábujjhegyre állva, a nyakam nyújtogatva néztem, hogy mikor kezdődik már, mikor az előttem lévő pasi majdnem hátraesett, egyenesen nekem. Már készültem, hogy neki fogok préselődni a szobor talapzatának, de nem történt semmi. A pasas motyogott egy bocsit, aztán újra előrébb lépett. Észrevettem, hogy Gil keze előttem van, felfogta az előttünk lévő esését. – Köszi! – mosolyogtam rá, amit egy vidám vigyorral viszonzott.

- Csak van valami előnye a rock koncerteknek – nevetett fel hangosan, mire több szem is ránk szegeződött, de én sem bírtam ki, hogy ne kacagjak vele.

Ahogy egyre nagyobb lett a tömeg közvetlenül a kezdés előtt, úgy nyomódtunk mi is össze, a három srác közé szorultunk. Szinte minden percben bocsánatot kértünk valamelyiküktől, mert a lábukra tapostunk, véletlenül oldalba könyököltük őket, végül már ránk morrantak, hogy előre is semmi baj mindenért, csak ne hallják még egyszer, hogy „bocsi.” De mivel vicces kedvemben voltam magyarul benyögtem a „sorry” megfelelőjét. Először csak furcsán néztek rám, aztán mindannyiuknak leesett, hogy mit mondtam. A csajok nevettek, a fiúk meg a szemüket forgatták és kérdezték, hogy ezt most miért kellett.

Csillogó szemekkel néztük az őrségváltást, ami tényleg egy bakancslistára való tétel volt. Először a hangszeresek vonultak fel, majd őket követte a többi őr, közben rendőrök felügyelték a nézőket. Lábujjhegyre állva emeltem fel kicsit a kezem, hogy tökéletesen legyen a felvétel, amit Feliksnek készítek. Mikor vége lett, alig tíz perc múlva, a tömeg elkezdett eloszlani, míg mi ott maradtunk egy kicsit, hogy megvárjuk, míg egyáltalán lépni tudunk. Elléptem Gilberttől, mikor lett végre helyünk, ekkor tűnt csak fel, hogy az egyik keze a csípőmön nyugodott egész eddig. Kicsit összehúztam a szemem, ő meg elvigyorodott, majd kuncogni kezdett.

- Semmi rossz nem állt Nagyszerűségem szándékában, meine Liebe – emelte fel a kezeit védekezően.

- Remélem is, te szaros német – morogtam, de azért kicsit hasba ütöttem, mire fájdalmasan felnyögött, mintha teljes erőből csaptam volna meg. – Szörnyű vagy.

- Inkább nagyszerű – javított ki máris, ajkain jókedvű mosollyal.

- Ludwiiiiig, kinyírhatom a bátyád? – ordítottam a fiatalabb Beilschmidt után kislányos hangon, az hátrapillantott ránk, majd csak annyit mondott, nyugodtan.

- West, egy kibaszott áruló vagy! – rivallt rá bátyja, aztán maga elé lökte Francis-t, mint valami élő pajzsot.

- Te is egy kibaszott áruló vagy, mon ami – visította a francia, én meg kérdőn néztem rájuk. Még csak csúnya arcot sem vágtam, nem értettem miért félnek.

Visszamentünk a gyülekezőhelyre, a parkba, ahonnan busszal mentünk a British Múzeumba. Tátott szájjal tébláboltunk az üvegtető alatt, közben bámultuk a fényes aulát. Szép sorban végignéztünk minden termet, kezdve az ősi görög szobroktól a csicsás, reneszánsz kori vázákon át az észak-amerikai indiánok dolgaiig. Lassan kezdett betelni a telefonom memóriája is. A csajokkal felváltva fotóztunk, hogy helyet spóroljunk a saját memóriakártyáinkon, két képenként csere volt, amivel jól elszórakoztattuk az iskolatársainkat.

Aztán irány a Tower! Végigsétáltunk az olykor szűk folyosókon, a hatalmas termeken, bekukkantottunk a különböző szobákba, cellákba, vigyorogva hajoltunk közel a páncélokhoz, hátha találunk rajta valamit, ami arra utal, hogy használták is. Élveztük, ahogy visszarepültünk a középkorba, Gilbertből újra előtört a teuton lovag, az öccse csak a fejét rázta és sóhajtozott, hogy ne kezdje újra…

Aztán… indulás haza. A busz kivitt minket a vonatállomásra, ahol a táskáinkkal vártuk a vonatunkat, ami visszavitt minket az Akadémiához. Pontosabban Newcastlebe. Végül felpakoltuk a cuccainkat a tartókra és lerogytunk az ülésekbe. Fáradtak voltunk az egész napos sétálástól, jó volt végre leülni. Előkerültek az egyik kávézóban vett szendvicsek és italok is. Elindult a cserebere is, ha valakinek olyan csokija volt, ami a másiknak kellett volna hirtelen. Az innivalók is szájról szájra jártak, hangos röhögések közepette fogyott el több üveg kóla és Fanta. Igazából már nem is tudom, miről beszélgettünk, annyi minden hülyeség került szóba.

Épp csak leszálltam a buszról, mikor valaki a nyakamba vágódott.

- Lizzy! – rikkantotta Feliks boldogan és körém fonta a karjait.

- Szia Feliks! – karoltam én is át és felnevettem. – Hiányoztál!

- Te is nekem – kacagott, aztán rátért a lényegre: - Hoztál nekem valamit?

- Komolyan? Komolyan az ajándék fontosabb, mint én? – „szipogtam”, mire ő is lebiggyesztette az alsó ajkát letörölt egy láthatatlan könnycseppet a szeme sarkából.

- Sajnálom, hogy így kellett megtudnod, de ez az igazság – suttogta, olyan arcot vágott, mint valami szappanopera szereplő, mikor kiderül, hogy nem szereti azt, aki azt hiszi, hogy szereti. Hirtelen kirobbant belőlünk a nevetés és újra megöleltük egymást.

- Jó, hogy hoztam, majd odaadom, csak hadd vigyem már fel a cuccom.

Segített nekem és a lányoknak a holminkkal, aztán elővarázsoltunk mindent, amit vettünk. Ragyogott az arca, ahogy végignézte a szerzeményeinket, majd pedig a képek egy részét, amit a vacsorára hívó csengő szakított meg.

- Szerintem tudom, mivel fog telni a hétvége – kuncogott, aztán belénk karolt és elindultunk le vacsorázni.

---

[1] Oomph! – Wach auf! (Ford.: Ébredj fel! A játék közepén vagy)

[2] Élvezed a figyelmét, nem? (francia)