3. fejezet - Ismerkedés a sulival

Hello, everyone!
Újra itt vagyok egy szép szóval is kurvahosszú fejezettel. 😆 Remélem már mindenki várja az év végét, mert én nagyon!
Jó olvasást kívánok mindenkinek, aki erre jár és beleolvas a történetembe! És mindenkinek kitartást az utolsó pár héthez a suliban (aki még oda jár)!
-------------------------------------------------

Forrás

Másnap reggel azzal a céllal keltem, hogy megtudom, kinek hála tört be majdnem a fejem. Mert már találkoztunk párszor, de a neve még mindig kérdéses számomra. Tudni akartam, ki azoknak a lilás szemeknek a tulajdonosa. Nem sok dolgot tudtam róla, csupán hogy német (vagy osztrák, vagy svájci, vagy liechtensteini, vagy tudomisén), Antonio egyik haverja, és hogy hogy néz ki. Ennyi. Tényleg meg szerettem volna neki köszönni a segítséget és megkérdezni, hogy mit játszott előző nap, mert tetszett a dallama.

Mielőtt még bárki azt gondolná, azért akarom megkeresni, mert jó pasi és nem lenne rossz összejönni vele, az téved. Senki se gondoljon rosszra! Oké, az biztos, hogy jóképű, de megígértem magamnak, hogy nem fogok már az első hónapokban összejönni valakivel. (Ezzel most szerinted, kedves Olvasó, magamat próbálom meggyőzni vagy Téged?)

Megráztam a fejem, aztán visszatértem a reggeli készülődéshez. A hajamat megpróbáltam kibontani az estére kötött kontyból, aztán próbáltam nem visítani a fájdalomtól, mikor a hajgumi beragadt a tincsek közé. Felkaptam a hajkefémet az asztalról. Kezdődhetett a reggeli kedvenc procedúrám.

Míg vártam, hogy a lányok felkeljenek, el-elmerültem a gondolataimban. Hol az osztályon gondolkoztam, hol visszakanyarodtam Magyarország felé, az ottani életem elemezgettem. Tény, ami tény, hiányzott a kis országom, a nyelv, anya főztje. Még a szomszéd idegesítő csivakarcsa is, amit a vizslánk egyszer majdnem meg akart enni ebédre… Főleg a napot hiányoltam. Itt az ég szinte mindig borongós, állandóan a felhőket vizslatom, attól rettegve, hogy pont akkor kezd el esni, mikor nem tető alatt vagyok. Két esernyőt is hoztam magammal, egyik a sulis szekrényben van, a másik a táskámban. Lili meg is jegyezte, hogy elővigyázatos vagyok, mire elvigyorodtam és közöltem vele, majd egyszer megköszöni, hogy ennyire nem szeretek elázni. Apropó Lili, szegény lány hét óra körül ébredt fel a telefonja csipogására, aztán vissza is bújt a meleg takarók alá. Mellette Katya nyújtózkodva ült fel, aztán mosolyogva körülnézett. Egy pillanat alatt kipattant az ágyból, lerángatta az egyenruháját a vállfáról, megkereste a törülközőjét és a tusfürdőjét és elindult a fürdőbe. Amíg ő zuhanyozott én megpróbáltam felkelteni a liechtensteini lányt, de azt alig lehetett kirángatni az álmai közül. Katya pár perccel később vissza is tért, így már ketten imádkoztunk a társunknak, hogy keljen fel, mert elkésik. Ez megtette a hatását. Lili villámsebességgel rohant tusolni és fogat mosni, majd kapkodta magára a ruháit. Kérte, hogy gyorsan csináljam meg a haját, míg ő átnézte az órarendet és hangosan felolvasta, hogy mivel kezdünk. Történelem, mint ezután majd mindig. Még utoljára megigazítottam a hajában szalagot, aztán felkaptam az előző nap kapott kis rózsát és a fülem mögé tűztem egy hullámcsat segítségével. Mindhárman felkaptuk a táskáinkat és a tornazsákjaink és elindultunk lefelé a kantinhoz.

Leültünk a tegnapi asztalhoz Feliks-ék mellé. A lengyel fiú is álmosan meredt maga elé, a mellette ülő pedig kedvetlenül piszkálta az ételét. A két srác reggele se indult rózsásan. Mindketten sóhajtottak egyet, mikor köszöntünk és megkérdőjelezték, hogy ez a reggel miért is jó. Ebben igazuk volt, tényleg fáradtak voltunk már ekkor. Talán az angliai borongós idő nyomta ránk ennyire bélyegét.

Maga az osztály hangulata is lapos volt, a legtöbbeken most ütött ki az időeltolódás, az osztálytársaim nagytöbbsége álmosan borult a padra, még beszélgetni se sokan beszélgettek. Feli intett nekünk egyet, mikor beléptünk, de aztán ő is visszamerült a pihenésbe. Leültem a helyemre és bámulni kezdtem ki az ablakon. Figyeltem, hogy az egyik osztály, akiknek az első órája tesi, bemelegítenek a füvön. A nyitott ablakon át behallatszott a nevetésük. Ők biztos nem voltak fáradtak, már hozzászoktak az itteni időhöz. Kerestem közöttük valaki ismerőset, de nem igazán találtam, csak Jett-et az úszóklubból.

Sóhajtva fordultam előre, mikor kinyílt az ajtó. Egy mosolygós, harmincas évei közepén járó nő lépett a terembe. Letette a könyveit az asztalra, aztán csípőre tett kézzel nézett végig az osztályon. Húsz álmos szempár tekintett rá vissza, míg ő az ajkait ütögetve gondolkozott, hogy hogyan is dobhatná fel a csapatot. Kisimította rézszínű haját a szeméből, majd a táblához lépett.

- Üdvözöllek titeket a W Akadémián. Valószínűleg a tanáraitok közül velem fogtok a legtöbbet találkozni – mondta, hangja dallamos volt. – Ms. Elizabeth T. Anderson vagyok, történelem és angol irodalom szakos tanár. Ejtenék pár szót magamról, aztán szeretném, ha mind bemutatkoznátok. Honnan jöttetek, esetleg van-e valami, amit nagyon fontosnak találtok magatokkal kapcsolatban? Szóval: Londonban születtem, odáig vagyok az angol történelemért, az irodalomért, a divatért. Nem vagyok férjnél, talán mondhatom magam karrierista nőnek. – ült fel az asztalra kacagva, aztán az ajtó felöli padsor első emberére nézett. Annak kikerekedett a szeme, aztán azt morogta, hogy miért mindig ő kezdi. Hátrébb az egyik fiú ezen felnevetett, mire egy gyilkos pillantás volt a válasz. Kezdődhetett a tegnapi nap ismétlése.

Aztán a tanárnő egy szót írt fel a táblára: őskor. A kérdés: kinek mi jut róla eszébe? Kezek erdeje lendült fel, senki se lapított vagy húzta a száját, mint az előző osztályomban. Egyre szaporodtak a táblán a szavak, míg Ms. Anderson feladta és közölte, hogy ez több, mint amire számított. Boldogan jelentette ki, hogy mióta itt tanít egyetlenegy osztály sem mondott még ennyi mindent.

Óra után mindenki nevetgélt, láthatóan felvillanyozódtunk a történelem órától. Mindenki beszélgetni kezdett valakivel, akivel talán még egy szót sem váltott addig. Katya Feliks másik szobatársával, a két méter magas orosz fiúval beszélgetett. Mindenki megtalálta valakivel a közös hangot, ki így, ki úgy. Mert, ahogy elnéztem az angol és az amerikai osztálytársam... Szerintem közöttük még lesz harc bőven. Feli egy magas, szőke fiúval beszélgetett. Eléggé ellentétnek tűntek egymás mellett állva, de a mosolyukból ítélve jól el voltak. Lili ücsörgött csak egyedül előttem. Azonnal ott teremtem nála, mikor észrevettem ezt. Rám mosolygott, de aztán lassan kiült az arcára a szomorúság. Nem kellett megkérdeztem, rá volt írva, hogy miért lett letört: honvágy.

Felvetettem neki egy ötletet: esetleg holnap órák után végignézünk egy csomó klubot, utána kimegyünk a városba körülnézni. Azonnal felcsillant a szeme, hevesen bólogatni kezdett, aztán megölelt. Körülnéztem, hogy kit hívjunk még magunkkal. Végül fogtam magam és kiálltam a tanári asztal elé. A számba vettem a mutató és a hüvelykujjam és füttyentettem egyet, mire mindenki csendben maradt és felém fordult. Rögtön rossz ötletnek gondoltam a dolgot, de már nem hátrálhattam meg. Végignéztem a kíváncsi tekintetek erdején, aztán egy mély sóhaj után belekezdtem.

- Nos, arra gondoltam, hogy holnap délután elmehetnénk körülnézni a közeli városban. Szerintem nem nagyon ismerjük és jó kis csapatépítő lenne. Na, valaki szeretne jönni? – mosolyogtam, de csend fogadott. Mindenki vagy rám, vagy valaki másra nézett. Ez tényleg nagyon rossz ötlet volt. Egy lemondó sóhajt hallattam, mikor valaki hirtelen fellendítette a kezét és felkiáltott. Feliciano volt, ugyanaz a széles vigyor ült az ajkain, mint eddig. Azt mondta, ő benne van. A mellette álló fiú, ha egy kis unszolásra is, de feltette a kezét.

- Remek ötret, Rizzy-chan[1] – mondta az első padban ülő japán fiú. Megkönnyebbülten néztem, ahogy egyre többen bólintanak rá az ötletre. Az egyik srác ekkor röhögve azt mondta, most majd a város megismeri a mi kis osztályunkat, mire azt a visszajelzést kapta valakitől, ha így fog ott is viselkedni, őt ki is tiltják onnan. Mindenki kacagott, a két fiú pedig egymásra vicsorgott. Ugyanazok voltak, akik előző délután egymást tépték. Tényleg jó barátok lesznek. Feliks-re néztem, aki felemelte a hüvelykujját, jelezve, hogy ügyes vagyok.

A nap többi részében azt beszéltük meg, hogy mikor találkozzunk, mit keressünk, nézzünk meg és hasonlók. Valakik már egy kis listát is összeírtak a nap végére, mondjuk a város nem volt túl nagy, szóval nem sok minden szerepelt a papíron.

Az órák jó hangulatban teltek, mindenki élvezte a napot. Nagyon úgy tűnt, mindig ilyen marad, bár szerintem mind tudtuk, hogy egyre nehezebb lesz.

Táncórán a tornaterem egy kisebb szobájában ültem, unottan piszkáltam a tornacipőm fűzőjét. Vártam, hogy jöjjön valaki, de egyre jobban azt éreztem, hogy egyedül leszek. Milyen lenne már, hogy az év végi bemutatókon egyedül táncolok? Elővettem a táskám egyik zsebéből egy régi százforintost. Ez volt az első munkával szerzett pénzem, már ha a mosogatás öt éves fejjel annak számít. Azóta ez a szerencsepénzem. Akkor se költeném el, ha már egy forintom se lenne. Nekidőltem a falnak és fej vagy írást játszottam magammal.

Megszólalt a csengő. Még mindig senki. Talán még a tanár se jön be, gondoltam keserűen.

Hirtelen valaki kinyitotta az ajtót, mire összerezzentem. Egy huszonpár éves, vékony, fekete hajú nő nyitott be. Rám mosolygott, mikor meglátott, majd csalódottan körbenézett. Fintorogva motyogta, hogy ilyenek a fiúk. Felnevettem, de közben bólogattam. Hát, igen. Ilyenek.

Leült velem szemben és a jobbját nyújtotta felém. Isadora Dunchan, táncos. Kérte, hogy ne szólítsam Miss Dunchan-nak, mert attól a falra mászik, csak simán az Isa is megteszi. Elkezdte felvázolni a félév menetét. Az első hónap arról szól, hogy megtanulunk pár alaplépést. Elmondása szerint idén keringőt akart tanítani, de így, hogy egyedül vagyok, lehet, valami mást talál ki. Aztán elgondolkozott.

- Pedig meg mertem volna esküdni, hogy két nevet láttam a papíron – ráncolta az orrát.

Ezt a pillanatot választotta a másik társam, hogy beessen. Szó szerint (ő is). A szám elé kaptam a kezem, mikor az osztálytársam, Roderich elterült az ajtóban. Azonnal felpattantam és a kezem nyújtottam az osztrák fiú felé, aki pislogva bámulta a cipőm orrát, majd felállt és az eséssel együtt elszállt méltóságát próbálta összeszedni. Megigazította a szemüvegét és a nem létező szöszöket próbálta leporolni a tornafelsőjéről.

- Elnézést a késésért. Akit megkérdeztem, hogy hol van ez a terem, teljesen más irányt mondott – hebegte zavartan. Isa felnevetett és neki is bemutatkozott.

- A másodikosokat kérdezted? Azt hiszem, nekik van most testnevelésük.

- Igen. A srác még német is volt, biztos nem hallottam félre – szabadkozott, aztán rendbeszedte a haját is. Isa összecsapta a kezét, arca ragyogott az örömtől, hogy mégis ketten vagyunk.

Először megtanultunk pár alaplépést, csak zene nélkül. Sokat nevettünk, mert minden második percben összeütköztünk Roderich-kel. A tanárnő azt mondta, ne nézzük a lábunkat, de akkor jött csak az igazi káosz. Mindkettőnknek a balból jobb lett, a jobból pedig bal. Szóval az óra végére sikerült négy lépést hibátlanul megcsinálni. Hát igen, még van mit gyakorolni.

Isa megnyugtatott minket, hogy a félév zárása majd a karácsonyi bulin lesz. Minden évben kihúznak egy témát hozzá, idén az 1800-as évek vége lett. Ilyenkor mindenki korhű ruhákba öltözködik és korhű zenére korhű táncot járnak. Ilyet próbál most nekünk is megtanítani. Elvileg minden osztály megmutatja, hogy ő hogy táncol, így mi egy kisebb előnyt tudunk élvezni, ha megtanítjuk a többieknek. Bár így, hogy csak három lány van...

- Milyen órád lesz? – kérdezte Roderich, mikor végeztünk. Előkaptam a zsebembe gyűrt órarendet. Latin. Kicsit szomorúan nézett. Megtudtam, hogy neki szolfézs volt a következő. Elmondta, hogy már kiskorától fogva hegedül és zongorázik, emiatt a szolfézst is tudja, de muszáj, mert ténylegesen zenélni csak a második félévben lehetne. A zeneóra nélkül pedig nem használhatná a suli hangszereit. A zeneklub pedig heti egyszer édeskevés neki. Megértően bólogattam Még csak tizenöt éves, de már két hangszer! Én sosem tudtam megtanulni semmilyen szeren, mert mindig hamar feladtam. Utáltam is magam érte, de a zene valahogy nem az én világom. Hallgatni szeretem, de előadni már nem tudom. Ezután elköszöntünk és ki-ki ment a maga útján.

Ebben a teremben már többen voltak, nem csak elsősök, hanem felsőbb évesek is. Elsőként Feliciano kezdett integetni, hogy foglalt nekem helyet. Elmosolyodtam és lehuppantam mellé. Az olasz fiú ódákat zengett rajzóráról, mert szerinte fantasztikus volt. Nevetve hallgattam, ahogy elmesélte, milyen kedvesek a felsőbb évesek, hogy miért jó, hogy csak alig tízen vannak... Látszott az arcán az őszinte öröm, ahogy beszélt, utána megmutatta nekem a képet, amit rajzolt. Leesett állal figyeltem a művet, amit ő firkának nevezett. Egy római légióst ábrázolt teljes fegyverzetben. Rá is rivalltam, hogy ez neki firka, mire felkacagott.

A latint tanító tanár egy már őszülő férfi volt, arcán szigorúság látszott, ahogy végigpásztázta a termet. Megkérdezte, hogy van-e olyan, akinek az anyanyelve a spanyol, francia, portugál, olasz vagy román. Nem sokan tették fel a kezüket, talán csak öten. A tanár folytatta: nekik könnyebb dolguk lesz. Lényegében elmondta, hogy ezek a nyelvek mind a latinból fejlődtek ki. Az első óra konkrétan egy nyelvtörténeti előadás volt.

Eddig is voltak olyan szavak, amiket nem teljesen értettem, de a tanár olyan mondatokat is mondott, amiket teljes egészében nem tudtam összerakni. Néha több elsős arcán is átfutott ugyanaz az érzés, mint az enyémen. Mivan? Reménykedtem, hogy később majd egyszerűbben fogalmaz a kedvünkért, esetleg én fejlődök majd angolból. Felsóhajtottam, mikor kicsengettek. Az agyam még dolgozta fel a hallottakat és fordította át magyarra. Arra eszméltem fel, hogy Feli áll a padom előtt és rám vár. Megnéztem az órarendem. Magyar történelem. Mosolyogva mondta, hogy neki pedig olasz töri lesz. Felnevettem. Hasonló az órarendünk. Művészet, latin és a saját országunk történelme.

Volt egy olyan sejtésem, hogy a magyar történelmen se lesznek sokkal többen, mint a táncon. Azt hiszem kellemes csalódás volt, mikor megláttam az egyik első padban egy lányt, hátrébb meg egy fiút. Mindketten mosolyogva néztek, mikor beléptem, az előbbi szeme felcsillant és mutatta, hogy üljek mellé. Felém nyújtotta a kezét és bemutatkozott. A neve Alena és Szlovéniából jött. A fiú is közelebb jött, majd felült a mögöttünk lévő padra. Aztán magyarul szólalt meg.

- Végre valaki, aki érti, amit mondok – nevetett. A lány összevonta a szemöldökét. Volt egy olyan érzésem, valamennyire ő is értette. – Attila vagyok Győrből. A suli első teljesen magyar diákja.

- Neked hála mindenki azt hiszi, hogy a magyarok csak káromkodni tudnak – mondta Alena tört magyarsággal. A fiúra néztem, aki egy frappáns válaszon törte a fejét, de ezt a belépő tanár megakadályozta.

- Tény, ami tény, hogy a magyarok tudnak a legválogatottabban káromkodni – tette le nevetve a könyvét a tanár, aki mily meglepő módon magyar volt. Egy fiatal nő volt, nagyjából Isa-val lehetett egykorú. – Csenki Fanni vagyok, Isa-hoz hasonlóan nem igazán szeretem, ha magáznak. Nem, tudom, Miss. Novak, milyen nyelven beszéljek? – nézett a szlovén lányra, aki megrántotta a vállát, majd mondta, hogy nyugodtan magyarul, viszonylag jól beszéli a nyelvet.

Lényegében ez is egy bemutatkozó óra volt, beszélgettünk, meséltünk egy csomó mindent és az is kiderült, hogy Alena honnan beszél ilyen jól magyarul: apai ágról. A nyarakat is sokszor a magyar nagyszüleinél tölti, több magyar barátja is van. És megtudtam, hogy mindketten harmadikosok. A tanárnőnek pedig ugyancsak ez az első éve itt, a magyar történelem mellett magyart és ugyancsak táncot oktatna, de így, hogy alig vagyunk, csak az a történelmet tudja tanítani.

Mosolyogva bólogattunk, aztán arról kezdtünk beszélni, hogy ki miért jött ide. A történelem melyik szakasza tetszik leginkább és így tovább.

Óra után megkerestem a főzőklubot. Bár úgy nem volt nehéz, hogy az ajtón egy nagy muffin képe díszelgett. És az is könnyített a helyzetemen, hogy Francis pont akkor jött ki és tépte le ezt a plakátot, bármennyire is könyörgött a másik tag. A tekintetével épp egy kukát keresett, mikor meglátott. Széles mosoly húzódott az ajkaira, majd belém karolt és – enyhén szólva – berángatott a terembe. Bent csak alig tíz diák volt, de közülük egy az osztálytársam. Köszöntem a fiúnak, aki cuki vigyorral válaszolt. Francis megállt a terem közepén, aztán körülnézett.

- Csak tizenkét fő! Az elsősök közül két embert már idecsábítottunk. Még van egy hetünk! Et vogue la galère[2], húzzunk bele! Oliver, te csinálj több muffint...

- Azután, hogy letépted a plakátom... – kezdte Oliver, de a francia félbeszakította, pontosabban oda se figyelt rá.

- Sadiq valami tipikus mediterrán kaját! Lizzy és Yao... valami nemzeti sütemény?

Erre felcsillant a szemem. Még jó, hogy van! Francis az egyik sütő felé mutatott. Azt mondta, holnapra legyen kész, a szünetekben osztogatunk. Bólintottam és nekiláttam. A szekrényekben és a hűtőkben is rengeteg hozzávaló volt. Miközben dolgoztunk, Francis elmondta, hogy a suli támogatja a klubokat, így pénzt is kapunk a hozzávalókra. Miközben a tésztát kevertem, elmeséltem, hogy pontosan mit is csinálok. Dobostortát. Anya egy évben legalább kétszer sütött ilyet, én pedig mindig segítettem neki. Már fejből tudtam a receptet. A francia fiú érdeklődve nézte, ahogy csinálom. A mozdulataim gyorsak voltak és gyakorlottak. A lapokat is mindig mi csináltuk, sosem vettük. Bár így hosszúra nyúlt volna a sütési idő, de szerencsére több szabad sütő is volt. Hat óra volt, mire elkészült a torta. Egy, de nagyon nagy torta. A fiúk és a lányok is meg akarták kóstolni. Az ajkamat rágva vártam a reakciót, ami egy jókedvű felkiáltás volt egy cseh lány részéről.

- Tuti leszünk egy csomóan!

Vacsora után még segítettem a főzőklubnak kis zászlókat, amiket majd a sütikbe szúrunk, és szórólapokat csinálni. Megforgattam az ujjaim között az első elkészült díszt. Magyar zászló volt, egyik oldalán angolul, másikon magyarul (nyers fordítás volt, úgyis csak maximum négy ember értette), hogy Ínyenc Étel Klub (Gourmet Food Club). Körülöttünk egy csomó ilyen zászló hevert, mind más-más nemzeté volt, más-más nyelvű szöveggel rajta. Megbeszéltük, hogy hamarabb jövünk reggelizni és előkészülünk az egész napos sütiosztásra. Szétosztottuk magunkat hatfelé. Én és Yao majd a mi termünk körül üldözzük a diákokat a csábító finomságokkal, ketten a másik osztálytermes folyosón, három csapat egy emelettel lejjebb, Francis és Sadiq pedig a bejáratnál, mint a klub két vezetője. A két fiú eltökélte, hogy beszerveznek egy csomó mindenkit, aki szereti a saját nemzete konyháját.

- Toni üzeni, hogy kizár, ha nem tolod fel a francia segged a szobába. Jó, nem pontosan így mondta, de… – szólal meg mögöttünk egy hang erős akcentussal. Mind a tizenkét fő a jövevény irányába fordult. Az albínó srác fekete rövidujjúban és térdig érő nadrágban állt a közös helyiség bejáratában, vállát a falnak vetette. – Tíz órakor volt takarodó. Fél egy van – ásított, fejét álmosan az ajtófélfának döntötte. Erre mindenki szemöldöke felszaladt. Így eltelt az idő? És még másnap korábban is kéne kelni. Sadiq kapkodni kezdte a fejét közöttünk, majd az én kezembe nyomta a zacskót, benne a kis zászlókkal, a plakátokat pedig egy tajvani lányra, Xia-ra bízta. Azzal köszöntünk el, hogy akkor másnap fél hétkor ugyanitt. A klub további két lánytagjával egymás mögött rohanva mentünk fel az emeletre.

Fent a lányok már aludtak, mikor odaértem. Lassan összeszedtem a tisztálkodó cuccom és kiosontam a fürdőbe. Összefutottam a cseh lánnyal, Eliskával, akivel elég volt egymásra nézni és nevetni kezdtünk. Fogmosás közben beszélgettünk a suliról. Elmondta, hogy ő hogy érzi magát így egy év után. Egy szóval összefoglalva: fantasztikus!

Reggel úgy éreztem magam, mint akit fejbe vertek és ezen a hideg zuhany se segített. Ahogy láttam, a többiek is így éreztek. Gyorsan megreggeliztünk, aztán rohantunk is át a suliba. Kikaptuk a hűtőből a kész sütiket, némelyiket még kicsit megmelegítettük, aztán beleszúrtuk a zászlócskákat. A fiúk előző nap vettek pont elég papírtányért, szalvétát és műanyag villát néhány sütihez. Pár teremből kivettünk néhány fölösleges padot, amik mellé tettünk egy-egy kukát a hulladéknak. Aztán kirakodtunk. A többi diák figyelme azonnal megakadt az újdonságon, csillogó szemekkel nézték a széles választékot. Attila és Alena is megjelentek első óra előtt, a fiú azonnal lecsapott az egyik dobostortaszeletre, akárcsak Feli, aki nem bírta kivárni, hogy beérjen a terembe, már az ajtó előtt enni kezdett, majd odakiáltott valakinek félig teli szájjal.

- Ludwig, la torta è divina![3]

Nem értettem mit mondott, de akkor is nevetésre késztetett. Valami a tortával kapcsolatban, az biztos.

Az első és második óra után is tolongtak az asztaloknál. Voltak, akik hárman osztoztak egy süteményen, míg másoktól úgy kellett elvenni, mert egyszerre többet akartak megenni. Egyszer kaptam egy ötperces szünetet, amikor megnéztem a többi ételes bódét. A másik osztálytermes folyosón Antonio és Lovino próbált alkudni Eliskával, hátha akkor kapnak extra sütit. A mondat, amivel megpróbálták meggyőzni: naaa, léciiii! Osztálytársak vagyunk! Legalábbis a spanyol így próbálkozott. Az olasz a harmadik nem után morcosabbá vált és olaszul mondott valamit a lánynak. A reakció az volt erre, hogy Eliska összegyűrt egy szórólapot és Lovino-hoz vágta. Igen, ők is kijöttek egymással. Aztán lekukkantottam Francis-hez is. Ott is legalább akkora káosz volt, mint fent. Shadiq néha rádörrent egy-egy emberre, míg a társa inkább jó pofizott és kínálgatta a finomságokat. Pont abban a pillanatban, mikor a francia meglátott és rám köszönt, becsengettek, ami a szünetem végét jelentette. Intettem egyet a két fiúnak és gyorsan felrohantam. Yao-val letakartuk a sütiket, aztán a tanár előtt gyorsan berohantunk a terembe.

A harmadik szünetben már csak egy dobostorta volt, de az csak nem akart elkelni. Kezdtem feladni, hogy bárki is elviszi, mikor feltűnt az a srác, akinek már második napja ki akartam deríteni a nevét. Ezüstösszőke haját azonnal kiszúrtam a tömegben. Összevonta a szemöldökét, ahogy közelebb ért és meglátta, hogy mit árulunk. A kínálat kicsit megcsappant, szinte minden süteményből már csak egy-egy maradt. Megállt az asztal előtt, aztán rám nézett. Persze másra nem is tudott, Yao épp nem volt ott. Felvonta a szemöldökét, ezzel pedig mintha azt kérdezte volna, mit ajánlok. Gyorsan elsoroltam neki, hogy mi a választék, utoljára mondtam az én nemzeti sütimet. Arca is annál tűnt a legérdeklődőbbnek. Gondoltam, hogy akkor azt választja. Felé nyújtottam a papírtányérra tett édességet és mellé adtam egy villát is. Halványan rám mosolygott, majd megköszönte és elment. A sütiárus társam is ekkor ért vissza, a kezében egy üveg vizet tartott, amit nekem nyújtott át.

- Francis küldi – motyogott és lehuppant mellém a székre. Az ő szemei alatt is karikák húzódtak, ugyanúgy, arca is nyúzott volt. Ahogy láttam nagyon szemezik az egyik édességgel a kínálatból, de mind tudtuk, hogy mi nem ehetünk.

- Sziasztok – állt meg előttünk Roderich, aztán megigazította a szemüvegét. Ő is megszemlélte a kínálatot, majd elhúzta a száját. – Pedig Feliciano annyit áradozott a te süteményedről. Eddig ide se tudtam jönni, annyian voltak, most meg...

- Az utolsó pont egy perce kelt el – somolyogtam. Felkapott egy muffint, amin egy brit zászló díszelgett, aztán elvett egy szórólapot is. – Milyen klubokba jelentkeztetek? – kérdeztem.

- Zene – mondta az osztrák, közben vele egyszerre a másik fiú is felelt.

- Harcművészet.

- Van harcművészet is? – hökkentem meg. Ebben a suliban több szakkör van, mint a szülővárosomban. Yao bólintott és valami karatés mozdulatot tett, amivel csak ennyit ért el, hogy az üvegét lelökte az asztalról. Hangosan felnevettem, és lehuppantam a karatemester mellé a székre. Csak azt vettem észre, hogy a folyosón mindenki minket néz. Hogy is mondjam? Én és Yao égtünk, mint a Reichstag.

A szünet alatt elfogyott az összes süti, vele együtt az összes szórólap is. Elindultunk a tornaterem felé, ahol a többiek vártak minket. Gyorsan átöltöztünk, majd beálltunk a tornasorba. A tanár fel-alá járkált előttünk, kezében egy labdát tartott. Hirtelen megállt a tornasor másodikja, azt hiszem Ludwig előtt és a kezébe nyomta. Azt mondta, ő az egyik csapatkapitány, aztán rábökött egy másik fiúra, ha jól emlékszem Dániából. Széles mosoly ült az arcára, aztán egy gonosz pillantást vetett az ellenfelére. Kiálltak elénk. Feli rögtön ugrálni kezdett és Ludwig nevét kiabálva kérte, hogy őt válassza. A fiú sóhajtott egyet és intett neki. A másik egy ideig méregette az osztályt, majd egy alacsonyabb, szőke fiúra mutatott, aki halk sóhajt hallatott és mellé lépett. A fiúk szép lassan elfogytak, végül csak mi, a három lány maradtunk. A dán fiú mögött Feliks keresztbe tett ujjakkal ugrált, közben végig engem figyelt. Azt akarta, hogy hozzájuk kerüljek. De először Ludwig jött, aki az állát dörzsölgetve pillantott hol rám, hol a másik két lányra. Aztán leengedte a kezét és határozottan megszólalt.

- Elizabeta.

Beálltam mögé és elhúzott szájjal a lengyel barátomra néztem, aki mérgesen nézett a másik fiúra, persze azt kicsit sem zavart a dühös bámulás. Hozzánk került még Lili, aki azonnal hozzám ugrott és megölelt. Nevetve húztam a lányt hátra. Kidobónál mindig szerettem hátrébb állni, mert volt időm kikerülni a labdát. Nem sokkal több, de jobb volt ott. Összedörzsöltem a kezem és vártam a kezdést, ami a csapatkapitányunk szervájával kezdődött. A másik csapat szétugrott, mintha bombát dobott volna oda. Valaki fel is nevetett közülünk. Feliks szobatársa, a kétméteres orosz fiú kaparintotta meg a labdát, aztán kisfiúsan mosolyogva közénk hajította. Gyengének tűnt a dobás, az egyik csapattársam mégis akkora erővel találta el, hogy majdnem hátraesett. De nem ejtette el, így bennmaradt. Köhögve passzolta vissza Ludwignak, aki azonnal kiütött valakit. Az ellenfeleink egyre hátrébb húzódtak, csak alig öt fiú maradt előrébb, középen Alfreddal, az amerikai sráccal, aki gúnyosan vigyorgott ránk, aztán a jobbjába fogta a labdát és dobott. A japán diák, Kiku kezében kötött ki. Alfred hátrafordult a csoporttársaihoz.

- Ne legyetek már gyávák! Álljatok előre! Mi fogunk győzni az én vezetésemmel...

- Te hülye vagy – szólalt meg mellette az angol, de ő csak legyintett.

- Én leszek a hős! – ordított, de a következő pillanatban hátravágódott, mert homlokon találta a labda. Mindenkiből kitört a röhögés. „Hős...” Kiku halkan kért bocsánatot, bár arcán nem látszódott, hogy bánná a dolgot.

- Pearl Harbor [4], huszonegyedik századi verzió – suttogtam Lilinek, aki hangosan felnevetett, de közben végig bólogatott.

- Üssétek ki a japcsit! – kiáltotta az amerikai, miközben morogva a padhoz ment és fájó homlokát dörzsölte. Kikunak több előnye is volt. Gyors és kicsi. Úgy kerülte ki a labdákat, mint valami természetfeletti lény.

Feliks elég hamar kiesett. A mögötte álló orosznak hála nem tudta kikerülni Ludwig dobását, dühösen rá is rivallt a csapattársára. Nem sokkal utána következtünk mi, lányok. Leültem Feliks mellé, aki dühösen meredt a csapatkapitányunkra. Úgy tűnik több okból is berágott már rá. Ők se lesznek puszipajtások.

Utolsónak az orosz fiú, Ivan és Ludwig maradtak. Előbbi folyamatosan mosolygott, közben felvette a földről a labdát.

- Ez a meccslabda, da? – kérdezte. A csapattársaik ordibáltak mindkettőjüknek. A csapatkapitányunk végignézett a kiesetteken, majd a hátsó sarokba pillantott. Ott még állt valaki. Ivan bár kiütötte Ludwigot, de a nagy üdvrivalgás közepette elfeledkezett arról, hogy nálunk még volt egy ember, aki viszont kiütötte őt. Nyertünk! Mindenki meglepetten fordult a felezővonalnál álló fiúra, aki szégyenlősen mosolygott ránk. A legtöbbek arcán „ez honnan került ide” érzés tükröződött.

- Akkor nyertünk? – nézett körül. Felpattantunk Lilivel és megöleltük. Halkan nevetett.

Feli-vel a következő két óránk együtt volt, latin és művtöri. Kíváncsiak voltunk, hogy mit fogunk csinálni ezeken az órákon. Leültünk az előző napi helyünkre és beszélgetni kezdtünk. Kérdezte, hogy honnan ismerem Feliks-et, mire elmondtam a kettőnk nagyon érdekes történetét, miszerint pár éve találkoztunk Varsóban egy fesztiválon, mert a kettőnk általános iskolája testvérsulik voltak és mi elmentünk Lengyelországba egy hétre. Minden lengyel diákra rábíztak egy magyart, hogy vezesse körbe. Én őt kaptam.

Rákérdeztem, hogy ő már találkozott-e ezelőtt Ludwiggal, mire hevesen bólogatni kezdett. Az ujján számolgatta az összefutásaik számát, miközben beszélt. Egyszer még kiskorukban, mikor ők jártak Németországban, utána két éve, mikor angoltáborban voltak, aztán pedig tavaly, mikor eljöttek ide nyíltnapra a testvéreikhez.

- Lehet, hogy elsőre ijesztő, de nagyon kedves is tud lenni – kacagott a szék lábán egyensúlyozva.

- Vargas befejezi a billegést, Freitas előrefordul, Carualho kiköpi a rágót – csapta le a kezében lévő könyveket az asztalra a tanár úr. Az egyik elöl ülő lányra nézett és mondta, hogy ossza ki a tankönyveket. Végigsimítottam a borítóját, mikor kézhez kaptam. A Colosseum volt az elején, alatta nagy, fehér betűkkel Latin alapok. Feliciano-ra mosolyogtam, aki viszonozta a gesztust.

A művészettörténelem már kicsit oldottabb volt. Ugyanaz a tanár tanította, mint a rajzot. Már minden padon ott pihent a művtöri könyv, a tanár is ott volt a teremben, épp a táblára írta az óra vázlatát. A könyvön volt egy lap, ugyanaz állt rajta, mint ami lassan betöltötte a fekete táblát is. Mikor becsengettek, felénk fordult, arcán széles mosoly ült.

- Mesdames et Messieurs[5], üdvözlök mindenkit a művészettörténelem órán. Aki esetleg nem ismer, annak Monsieur Congrand vagyok. Ebben a félévben elkezdjük végigvenni az egyes korok művészetét, kicsit részletesebben, mint esetleg önök tanulták. Ez egy négy féléves tantárgy, az egyik legrövidebb, szóval érdemes végigcsinálni – nézett végig rajtunk. – Szeretném, ha bemutatkoznátok. Elég egy név és egy ország.

- Feliciano Vargas Olaszországból – mondta mellettem Feli, mire a tanár kissé összehúzta a szemét. Szegény kis olasz egy pillanatra megijedt.

- Nem Lovino Vargas testvére vagy?

- Ve… Sì – felelte még mindig kicsit szeppenten.

- Remélem, te nem fogsz paradicsomot dobálni, mint ő meg Carriedo – nevetett fel, mire a padtársam megkönnyebbült. Nevetve rázta meg a fejét.

Tartalmasan telt az óra, a már mindenki által jól ismert barlangrajzokkal kezdtünk. Betettem a füzetembe a lapot, majd párokba ültünk és próbáltunk saját barlangrajzot készíteni. Szerencsére Feliciano nagyon jól rajzolt, így a munka nagy részét ő végezte, én csak színeztem. Oldalt valakik felnevettek, aztán a lány a fiú fejére csapott, mire az megkérdezte, hogy mi a gond, ha dínót rajzolt oda. A tanár úr is velünk kacagott, aztán megnézte a művüket. Hangosan kezdett gondolkozni azon, hogy mi lett volna, ha az őskorban még vannak dinoszauruszok.

A lapunk sarkába odafirkantottuk a nevünk, aztán odaadtuk Monsieur Congrand-nak, aki közben hátrafelé beszélt az egyik sráchoz.

Végignéztem a termen. Itt egy kicsit többen voltak, mint latinon, de nem sokan, leginkább elsősök és másodikosok lehettek. Furcsa volt újra kétszemélyes padokat látni. Lepillantottam a füzetembe tett lapra, rajta a barlangrajzok lényegével.

Megnéztem az karórám. Még jó háromnegyed órám volt az úszóklubig és két órám a találkáig a többiekkel. Halkan sóhajtottam egyet és elindultam a koli felé, hogy ebédeljek. A többiek már ott voltak, Feliks rám is kiáltott, hogy mi a francot csináltam eddig, mire ránevettem. Leültem mellé, miután elvettem a tálcát az ételkiadóból. Megbökdöste a karom és számonkért, hogy milyenek voltak az óráim. Kiöltöttem rá a nyelvem és belekóstoltam a levesbe. Finom volt! Mindenki elmesélte, hogy milyen a saját órája, egyszerűen nem tudták befejezni a tanárok dicsérését.

Ekkor megpillantottam egy platinaszőke fejet a bejáratnál. Unott arccal jött be a menzára, aztán vigyor húzódott az ajkaira, mikor meglátta Antoniot és Lovinot, amint egymással veszekednek. Pontosabban az olasz veszekszik, a spanyol meg nevet rajta. Velük szemben Francis támasztotta a fejét, álmosan tologatta a tányérján az ételt, aztán megrezzent, mikor a másik lakótársa a vállára csapott. A srác elhaladt mellettük, hogy ő is átvegye az ebédjét, aztán eltűnt az ételkiadó ablaknál tolongó sorban.

- Szia, Elizabeta – állt meg mellettünk Roderich. Rá mosolyogtam és megkérdeztem tőle is, hogy hogy tetszett a nap. Mesélt pár szót a zeneóráról, de elhallgatott, mikor Feliks egy unott ásítást hallatott. A lengyel fiú karjába csíptem, aki erre felkiáltott. Persze, a teljes ebédlő felénk fordult, még a konyhásnéni is a nyakát nyújtogatta, hogy lássa, mi történik. Nem messze tőlünk Francis és Antonio felnevetett, akik látták az egész jelenetet.

- Ahogy látom, Lizzy, téged nem kell félteni – kacagott a francia. Visszanevettem rá, aztán megöleltem a megsértődött Feliks-et.

- Ez tökre fájt – motyogta, de ajkai sarkában megbújt egy mosoly. Puszit nyomtam az arcára bocsánatkérésképp, mire látványos műfintort vágott.

- Roderich, nem ülsz le? – kérdeztem, mire a lengyel vihogva hozzátette, hogy úgy áll itt, mint egy idióta. Ismét megcsíptem. Most már visszaadta. Szóval az ebédünk azzal telt, hogy egymást csipkedtük, lökdöstük, piszkáltuk, amin a többiek folyamatosan röhögtek. Katya meg is kérdezte, hogy hol az a híres lengyel-magyar barátság. Erre egymásra néztünk. Egy pillanattal később azonban elvigyorodott és megpöckölte az orrom. Szemét! Rám nevetett, aztán felpattant és rohant a tálcájával a leadóhoz. Utána futottam, hogy elkapjam a grabancát. Egy Héderváry-val senki sem packázhat. Kirohant a kantinról, de még a koleszból is. Elindult a tornaterem felé, azt remélve, hogy ott le tud engem hagyni. Nagyon-nagyon rosszul hitte! Pár pillanattal később már majdnem beértem. Megkerültük a teljes épületet, mire visszafelé vette az irányt. Magyarul ordibáltam utána, mert tudtam, hogy bármit a fejéhez vághatok, csak pár ember fogja érteni. Berontott a kollégiumba, én pedig utána. Én is feltéptem az ajtót, de valami koppant rajta. Már nem érdekelt az emelet felé rohanó lengyel, ijedten néztem meg, hogy kit ütöttem le. Az a srác dörzsölgette a homlokát, aki pár napja engem ütött ki ugyanígy. Hunyorogva felnézett rám, aztán gúnyos vigyor húzódott az ajkaira.

- Legalább visszakaptam – mondta és nevetni kezdett. Közben felállt, majd leporolta magát. Rám nézett, furcsa színű szemei fel-le siklottak rajtam. Karba tettem a kezem és megköszörültem a torkom.

- Akkor gondolom jól vagy – hebegtem. Bólintott, de a kuncogása még mindig nem halt el.

- Ja, Nagyszerűségem nem lehet ennyivel kiütni – kacagott fel megint. Karakteres volt a nevetése, még nem sok embert hallottam így röhögni.

- Nagyszerűséged? – kérdeztem vissza. Bólintott, aztán megtámaszkodott a fejem mellett a falnál. Kikerekedett a szemem. Mi a? Ilyen közelről még különlegesebbnek tűnt a mássága. A hajában szinte fehér és platinaszőke szálak váltották egymást, bőre is nagyon halvány volt, csak az orra két oldalán volt kicsit kipirulva. A nyakában egy lánc lógott, aminek a medálja eltűnt az inge alatt. Mély levegőt vettem és a falhoz lapultam.

- Ja, mert fantasztikus vagyok és rám ragadt – felelte. A szemét néztem és rájöttem, hogy kontaklencse. De vajon miért viselne színes lencséket? Aztán eljutott az agyamig, hogy mit mondott.

- Egoista barom – morogtam, ő pedig felnevetett. Szerintem már mondták rá párszor. A mellkasára tettem a kezem és ellöktem magamtól. Csak egy lépést hátrált.

- Kár – biggyesztette le az alsó ajkát bánatosan. Tudtam, hogy csak színlel. – A lányoknak általában bejönnek a magabiztos srácok – jött még közelebb. Elhaladtam mellette, közben megfékeztem magam, hogy teljes erőből hasba verjem. Utánam fordult és halkan füttyentett, mire elborult az agyam. Azt kívántam, bárcsak lenne nálam valami vasból készült tárgy, hogy jól leüssem. Mondjuk egy serpenyő. Megperdültem és szikrázó szemeket meresztettem rá, de ő továbbra is kajánul somolyogott.

- Kurvanő fia, szaros német[6] – morogtam magyarul, mire kicsit összevonta a szemöldökét. Szerencséd, hogy nem értetted, barátom! – gondoltam dühösen. Mögém pillantott, tekintete talán kicsit gonoszabb lett.

- Elizabeta? – hallottam magam mögött Roderich hangját. Mellém lépett és az arcomat kezdte fürkészni, aztán az albínóra pillantott. – Te voltál az az ostoba, aki rossz irányba küldött! – csattant fel. Ő erre csak megvonta a vállát, mintha azt mondta volna, ez van. A két srác pusztán tekintettel próbálta egymást elküldeni a francba, talán ez mehetett is volna a végtelenségig, így hirtelen belekaroltam az osztrákba és felmosolyogtam rá.

- Menjünk sétálni, jó?

A kollégium bejárata felé kezdtem húzni a ledermedt fiút. A másik szeme kissé kikerekedett, majd fújtatott egyet és elindult fel a lépcsőn. Bocsi, bebukott a csábítási hadműveleted.

- Köszi, ha te nem jössz, akkor lehet, tökön rúgom – sóhajtok, mire halványan felfelé kunkorodik az ajka sarka. Lenéztem a csuklóján lévő órára. Vissza kellett mennem az úszós dolgaimért. Elengedtem a karját, majd halkan szabadkozni kezdtem, hogy szakkör lesz. Felajánlotta, hogy visszakísér, úgyis a szobájába indult, mikor belénk futott.

Felrohantam a szobámba és kirángattam az úszódresszem a sporttáskámból. Elővettem egy száraz törülközőt, meg egy papucsot és beledobáltam őket egy kisebb oldaltáskába. A hajamat összekötöttem, aztán felkaptam a táskát és elindultam a sportcsarnok felé. Miközben haladtam a kis köves ösvényen, az egyik ablakban megláttam Francis-t, aki integetni kezdett nekem, aztán átszólt a válla felett, mire megjelent Antonio is. Rájuk nevettem, mire a spanyol hátrasandított, majd leordított nekem, igaz-e, hogy délután bejárjuk a várost, mert akkor szívesen vállalják megint az idegenvezető szerepét. Francis nagyban helyeselt.

- Ki a franc akarja, hogy te vezesd körbe, csigazabáló? – hajolt ki az első emeleti ablakból Arthur és felnézett a franciára, aki erre felvonta a szemöldökét és szóra se méltatta az angolt. Ők is a szívükbe zárták egymást.

- Kuss, szemöldökhuszár – rendezte le ennyivel és ismét rám szegezte kék szemeit. Az angol eltátotta a száját, aztán bevágta az ablakot, majd az üvegen keresztül mutogatta, hogy nem. Elhúzott szájjal néztem fel a két srácra, akik értették a jelzésem.

- Bocsi, ez leginkább osztályprogram – mosolyogtam bocsánatkérően.

- De egyszer úgyis megmutatjuk a legjobb helyeket, amit magatoktól úgyse találtok meg – kacsintott a spanyol. Bólintottam, aztán egy intés után elindultam a tornaterem felé.

A tornacsarnok egy nagy épület volt, aminek alig a felét foglalta el maga a tesiterem. A bejárattal szemben volt maga a terem, annak két oldalán meg egy-egy folyosó. Egyik oldalt az öltözők voltak, a másiknál pedig az egyéb termek. Végül az öltözőfolyosó végén találtam meg az uszodát. Egy pillanat alatt átöltöztem és futottam is be oda. Jett már ott volt, épp nyújtott. Aztán hirtelen megfordult és rám vigyorgott.

- Üdv a kétszemélyes klubunkban – hajolt meg színpadiasan.

- Senki más nem jelentkezett?

Fújtatva legyintett, mondván, hogy nem. Azzal magyarázta, hogy itt a legközkedveltebb sport a foci, a fiúk nagytöbbsége azért jelentkezik oda, mert az egy népszerű társaság. Fintorogva bólintottam. Kár, pedig az úszás is egy remek sport, gondoltam csalódottan. Ledobtam a törülközőm egy padra, aztán beálltam Jett mellé nyújtani. Kérdezgetni kezdett Magyarországról, azután ő is mesélt a szülőhazájáról, Ausztráliáról. Jó messziről jött ide. Kérdeztem, hogy nincs-e honvágya, de csak megrántotta a vállát, mondván, már megszokta az évek alatt.

- Minden nap felhívom a szüleim és a barátnőm skype-on – állt a medence szélére, majd visszanézett rám.

- Van barátnőd? – kérdeztem. Elmosolyodott a lány gondolatára, aztán a vízbe vetette magát. Pár pillanattal később felbukkant és hátracsapta vizes haját a homlokából.

- Elsőre talán kicsit hideg lesz a víz – mondta, aztán ismét eltűnt a felszín alatt. Mélyet sóhajtottam és oda álltam, ahol az előbb ő is volt. A fejem fölé emeltem a kezem, aztán fejest ugrottam.

- Hogy mennyit fenyegetett azzal, simán elkap, erre mikor kergetett, a nyomomba se ért – nevetett Feliks, előtte az osztályunk állt. Már percek óta azt ecsetelte, hogy milyen könnyen lerázott. Karba tettem a kezem és úgy hallgattam közvetlenül mögötte állva a meséjét, közben a többiek vigyorogva néztek minket. Ő azt hitte, a történet szórakoztatja őket, de nem tudta, én is ott vagyok. Csak mikor Toris-nak sikerült kijutnia Ivan karjai közül és mutogatni kezdte a lengyelnek, hogy forduljon meg. Az megdermedt, aztán rajzolgatni kezdett a levegőbe: hosszú hajat, benne virágot imitált, ezzel rám utalva. Az egész osztály egy emberként bólintott. Lassan megfordult és ártatlan vigyort villantott rám.

- Szia, Lizzy. Milyen volt az úszás?

Feliks a tarkóját dörzsölgetve sétált mellettem, miközben a csoportunk, mint valami csürhe, elindult a város felé. A fiúk hangosan röhögtek mindenfélén, felváltva meséltek a saját szülővárosukról. Az egyikük hátrafordult felénk és kérdőn nézett ránk. Megböktem Feliks-et, aki erre felkapta a fejét. Lelkesen kezdett ecsetelni a hazájáról, éltetve az emberek kedvességét és az ételeket. Úgy tűnt, be sem áll a szája, csak akkor fogta be, mikor rájött, hogy senki se beszél, hanem őt hallgatja kerek szemekkel. Ennek az volt az oka, hogy olyan félúton angolból átváltott lengyelbe.

A város otthonos volt, kicsi és szerény, de volt jó pár bolt, ahová elmehettünk. A fiúk rögtön felfedeztek egy kocsmát. Összenéztem a lányokkal, akik ugyancsak a szemüket forgatták, mint én. Pasik. Úgyse tudják mi a jó, amíg nem kóstoltak pálinkát. Erre elvigyorodtam.

- ¡Hola! – vigyorgott ránk a közeledő spanyol, mögötte Francis-szel és Lovino-val. Pár méterrel lemaradva az az egoista német srác kullogott, fejére kapucnit húzott, a kezében tartott telefonba fülhallgatót dugott, aminek a zsinórja eltűnt a csuklyája mögött.

- Honnan kerültök ide? – kérdezte idegesen Arthur, közben villámló tekintettel nézte a franciát, aki csak gúnyosan mosolygott rá.

- Ohnhonhonhon – kuncogott, aztán megpaskolta a fiú fejét és elsétált mellette. Az angol erre mérgesen utána kiáltott, amit jobb lett volna nem érteni.

A német srác előre sem nézett, csak a telefonja kijelzőjét bámulta, egyenest nekiment Antonionak, aki csak felnevetett és átölelte a szobatársa vállát, mire az kirántotta a fülhallgatót a füléből. Morgott neki valamit, a spanyol meg csak megvonogatta a szemöldökét, mintha mindent tudna. A másik beleöklözött a vállába, ezzel félretaszítva őt.

- Elizabeta – állt meg mellettem Roderich, zavartan piszkálta az ingje ujját. Mondani akart valamit, de ekkor az egyik fiú elordította magát. Az már később tűnt fel, hogy nem is volt az osztálytársam.

- Mindenki! Egy óra múlva ugyanitt!

Hirtelen mindenkit vagy karon ragadtak vagy szó szerint elrángattak, nekem pedig felfogni sem volt időm semmit.

- Szóval… nem nézzük meg a…? – kezdett bele újra az osztrák fiú, de ekkor kettő plusz egy ember termett előttünk. Kettő plusz egy, igen, mert Antonio és Francis egymás mellett álltak, az utóbbi pedig a német srácot karjánál fogva rángatta maga után. Rám vigyorogtak. A spanyol felajánlotta a karját, én pedig egy kis tanakodás után elfogadtam és belekaroltam. (Hiba volt, utána rájöttem.) Bocsánatkérően mosolyogtam Roderich-re, aki a szemüvege mögül csak egy szomorú pillantással válaszolt. A két másodéves mutatta az utat fogalmam se volt merre. Engem és a másik srácot is úgy húztak maguk után, mintha meg akarnánk lépni. Talán ő úgy is volt vele. Szegény osztrák csak kocogott mögöttünk, alig bírta tartani az iramot. Megragadtam a kezét és magunk után húztam. Kikerekedett a szeme, aztán halvány mosoly jelent meg az ajkain.

- Bal oldalt láthatod a legjobb pubot a városban, hidd el párszor el fogunk rángatni, aztán magatoktól is jöttök majd – kezdte Francis az idegenvezetést, közben szabad kezével az említett épület felé intett. – Nagyon ajánlom a pezsgőket!

- A másik oldalon pedig láthatjátok a parkot, ahová most bemegyünk – vette át a szót Antonio.

A park nem volt túl nagy, volt rajta egy játszótér, meg egy kisebb liget, közepén térrel. Az út mentén padok sorakoztak, amik körül kisgyerekek rohangáltak. A fiúk odakísértek az egyikhez, majd lelökték mellém a németet és kérték, ha menekülni próbál, buktassam fel. Rá sandítottam és úgy biccentettem egy kicsit. A vezetőink közrefogták Roderich-et.

- És akkor most beavatunk, kicsi gólya – vihogott Francis.

- Mi? – kérdezte az osztrák ijedten.

- Komolyan azt hittétek, hogy ilyen könnyen megússzátok? – vonta fel a szemöldökét a spanyol is, ajkain kárörvendő mosoly ült. – Dehogyis! Szép sorban végigmegyünk minden diákon – kacagott. – Valószínűleg a többi másodikos már elkapta az osztálytársaitokat.

- Viszont Lizzy-t lehet, kihagyjuk – gondolkozott el a francia az állát dörzsölgetve. Aztán megrántotta szegény fiú karját, aki majdnem elesett. Azt kérdezte, mit választ: kút vagy mesterséges tó, alias egy kicsit nagy pocsolya. A rémült szemek rám szegeződtek, azt tátogta, segítsek. Felálltam, hogy kirángassam a két srác karmai közül, de ekkor két kar fonódott a derekamra és húzott vissza.

- A kútba dobjátok, szeretném látni – hallottam a fülem mellett az albínó fiú hangját, mikor az ölébe huppantam. Az arcom vörössé vált hol a zavartól, hol a méregtől. Hogy képzeli? Megfogta a két csuklóm, úgy ölelte át a hasam. A lábába próbáltam belerúgni, nem sok sikerrel. Szegény osztálytársam hiába könyörgött, ígért nekik mindent, ők semmi kedvéért nem engedték el. Így volt ezzel a harmadik fiú is. Először szépen, majd egyre csúnyábban kértem, hogy eresszen. Persze rohadtul nem óhajtott szabadon engedni, szerintem nagyon is élvezte a helyzetet. Annyi volt a szerencséje, hogy a keze nem tévedt rossz irányokba. Alig egy perc elteltével feladtam a próbálkozást, csak néha-néha próbáltam belekönyökölni az oldalába.

Addig a két fiú elrángatta Roderich-et a nem messze lévő kúthoz. Ő hiába ellenkezett, egy gyors mozdulattal bevágták a vízbe, aztán nevetve visszasétáltak hozzánk.

- Lizzy mérgesnek tűnik – jegyezte meg félhangosan Francis.

- Mert Lizzy az is – sziszegtem és még egyszer az engem fogvatartó bordái közé vágtam a könyököm. Azt persze a legkevésbé sem zavarta a támadásom. Kiélvezte, hogy az ölében ülök egészen addig, míg szegény osztrák osztálytársam oda nem caplatott hozzánk. A ruhájából csöpögött a víz, haja is nedvesen tapadt a fejéhez. Volt egy sejtésem, hogy mit gondolt a három másodikosról. Mikor az albínó srác végre elengedett, azonnal felpattantam és továbbra is vöröslő arccal néztem bele a szemébe, ami csupa kaján gondolatot tükrözött, aztán Roderich kezét megragadva sarkon fordultam és elindultam a park bejárata felé.

- Ezek ostobák – motyogta a fiú. Bólintottam, majd kicsit kijavítottam.

- Inkább őrültek.

- Ez a három mindenképp az – nevetett fel halkan. Erre én is elmosolyodtam. – Úgy is meg akartam nézni azt a kutat. Nem ennyire közelről, de…

Erre hangosan felnevettem. Elhallgatott, arcán meglepetés ült, miközben engem nézett.

Csak akkor engedtük el egymás kezét, mikor odaértünk a gyülekezőhelyre.

Előző nap nem csak minket találtak meg a másodikosok, hanem – mint ahogy Antonio mondta – a többieket is. Kit így, kit úgy vicceltek meg. A legtöbben poénnak vették, páran viszont bosszút esküdtek. És ezt tervezték egész álló nap. Legalábbis az első órán biztosan. A második óra előtt jött egy kis meglepetés. Épp csak kicsöngettek, mikor egy halványszőke fej jelent meg az ajtóban.

- Bruder – állapodott meg a tekintete Ludwigon, aki erre felkapta a fejét.

- Gilbert, mit keresel itt? – kérdezte meglepetten. A srác – akiről kiderült, hogy Gilbertnek hívják és hogy az osztálytársam bátyja – végignézett a termen, a szeme pedig megakadt rajtam és a padom mellett álló Roderich-en. Csak egy pillanat volt, aztán már nézett is újra az öccsére. Mondott neki valamit németül, mire a szőke fiú felállt egy hangos sóhaj kíséretében és kiment.

- Csak nekem nem tűnt fel, hogy testvérek? – kérdezte valaki. A sok közül az egyik szőke fiú volt, valami észak-európai országból, talán Dániából. A székén billegve nézett az ajtóra, ahol eltűnt a két német.

- Feliciano-ról és Lovino-ról simán meg lehet mondani, hogy rokonok, de eddig fel se tűnt, hogy ezeknek is van egymáshoz köze – harsant a válasz Alfredtól.

- Pedig van, amiben hasonlítanak – szólt halkan Feli, de szinte senki se figyelt rá.

- Figyelsz, Elizabeta? – kérdezte Roderich. Ó, tényleg! Megkérdeztem tőle, hogy láthatom-e, ahogy zongorázik. Épp azt beszéltük meg, hogy mikor tudnám megnézni. Őszintén kíváncsivá tett, mikor a zongorázást említette, mivel mindig is szerettem volna zongorázni, csak épp nem volt hol lehetőségem megtanulni. – Szerintem ma nincs senki vacsora után a zeneteremben – gondolkozott hangosan. Megigazította a szemüvegét, aztán lepillantott rám, várva a válaszomat. Mosolyogva biccentettem, mire az ő ajkai is felfelé kunkorodtak.

Harmadik órán, testnevelésen, ismét játszottunk, de ezúttal nem kiütőt, hanem a röplabda egy egyszerűsített formáját. Ki volt feszítve a háló, de nem visszaütni kellett, hanem elkapni és úgy visszadobni. A lényeg az volt, hogy ne essen le a labda.

Ezúttal mások voltak a csapatkapitányok. Feliks és egy norvég srác, Lukas választhattak csapatot. A lengyel tekintete először egyértelműen rám esett. Ki gondolta volna. Somolyogva megforgattam a szemem és mellé léptem, aztán mikor a tanár mondta, hogy válasszon még valakit, a vállára tettem a kezem és füléhez hajoltam. Csak egy keresztnevet mondtam: Ludwig. Összevont szemöldökkel meredt rám, mintha azt mondta volna, biztos nem. Nem érdekelt a makacssága, mert tudtam, hogy veszíteni meg nem szeret.

- Ha győzni akarsz, a te csapatodban kell lennie – suttogtam halkan. Nagy nehezen kinyögte a fiú nevét, mire az mögénk sétált. Most Lukas választott kettőt. És így haladtunk végig. Feli vigyorogva ugrott közém és a német közé, aztán azt suttogta, nyerni fogunk. Lehet ő is tudta, amit én: ha Ludwig nálunk van, akkor nem veszíthetünk.

- Aztán ne legyen hiába, hogy a csapatban van – sziszegte Feliks. Gúnyosan bólogattam. Higgye el, nem volt rossz választás. Fogadnom kellett volna vele.

- Hiába lett? – kérdeztem a játék végeztével. Összehúzta zöld szemeit, kisimított egy szőke tincset a szeméből. Erre nem válaszolt. Átöleltem, ő pedig felnevetett.

- Jól van, Bözsi.

Erre eltátottam a szám. Mióta nem hívott már így. A bátyám egyszer mondta ezt előtte, ő meg tanulta és imád húzni vele. Ki nem állhattam ezt a becenevet! Kiugrott a kezeim közül, mielőtt még jobban megölelgethettem volna. Futott is a fiúöltöző felé.

- Gratulálok, Elizabeta – nyújtotta felém a jobbját Roderich. Ellenséges csapatban voltunk, de ő legalább nem kiabálta, hogy csaltunk. Elfogadtam a felém nyújtott kezet és megráztam. Mindketten elmentünk az öltözőbe a cuccainkért, aztán elindultunk a táncterem felé. Azon nevettünk, hogy ezúttal hátha nem leszünk olyan bénák, mint elsőre. A tanárnő érkezése előtt megpróbáltuk átvenni az előző napi lépéseket, bár azok nehezen jutottak az eszünkbe.

Isa felkacagott, mikor belépett. Érdekesen festhettünk, ahogy próbáltuk felidézni az előző napot. A tánctanár még egyszer átvette velünk az alaplépéseket, aztán kérte, hogy álljunk egymással szembe. Fél méter volt köztünk, de én már akkor éreztem, hogy vörösebb lett az arcom. Isa ezt az ötven centit kábé ötre szűkítette azzal, hogy a hátunkra tette a kezét és közelebb tolt minket a másikhoz. Felemelte az én jobb-, Roderich-nek pedig a bal kezét. A balomat a fiú vállára tette, az ő jobbját pedig a derekamra. A tanárnő összecsapta a kezét, jelezve, hogy csodás. Ezt követően már csak az előző nap tanult lépéseket kellett megtenni. Az első még jól ment, a második is. Aztán Isa kérte, hogy ne nézzük a lábunkat. Ekkor jött megint a káosz. Hol én tapostam le az övét, hol ő az én lábamat. Hangosan nevettünk, mert lehetetlennek tűnt, hogy ez valaha is menni fog.

- Szia – nyitottam be a zene terem ajtaján egy halk kopogás után. Ő már a terem közepén álló versenyzongoránál ült, kezeiben kották sorakoztak. A szememmel kerestem egy széket a terem szélén és elindultam oda. Azt kérdezte, félek-e a zongorától, hogy ilyen messzire elkerülöm. Megráztam a fejem meglepettségemben. A zongoraszék mellett álló ülőhely felé biccentett. Zavartan leporoltam a farmeromról a nem létező szöszöket, aztán felnéztem az osztrákra, aki elhelyezte a kottákat a tartón. Ujjait a billentyűk fölé emelte, aztán egy dallamos és ismerős dalt kezdett játszani. Örömóda. Lehunytam a szemem és úgy élveztem a jól ismert dallamokat. Aztán halkan énekelni kezdtem.

„Lángolj fel a lelkünkben szép égi szikra, szent öröm! Térj be hozzánk, drága vendég, tündökölj ránk, fényözön! Egyesíted szellemeddel, mit zord erkölcs szétszakít! Testvér lészen minden ember, merre lengnek szárnyaid.” [7]

Roderich meglepve nézett rám, arcán mosoly ült.

- Szépen énekelsz – mondta, mire csak legyintettem. – Szeretnéd megtanulni zongorán?

Erre felcsillant a szemem. Jó hogy! Gyerekkori álmom, hogy zongorázhassak!

Kicsit odébb ült, hogy mellé férjek. A megfelelő helyre tette az ujjaim, kezét az enyém fölött tartotta. Végigmutogatta a kellő hangokat, és hogy hogyan találom meg őket. Megígérte, hogy legközelebb hoz táblafilcet, amivel felírhatjuk a billentyűkre a hangokat. Kacagva vetettem el az ötletet, több okból is. Valamennyire otthon voltam a szolfézsban, heti három énekórám volt általános iskolában, csak épp a zongora billentyűit nem ismertem, de miután párszor elmondta, már egészen könnyen megtaláltam az egyes hangokat. Másodszor: nem akartam, hogy leszidják, ha esetleg nem tudjuk letörölni a tintát. Összefoglalva, az első zongoraórán megtanultam a billentyűket nagyjából. A végén volt egy mini-vizsga is, ő mondta a hangot, én pedig leütöttem.

Persze a lányoknak kénytelen voltam elmagyarázni, hogy hol voltam, aztán meg azt, hogy mi történt. A szemöldökvonogatásuk nagyban elárulta a gondolataikat, mire mentegetőznöm kellett. De tényleg őszintén mondtam, hogy nagyon jól éreztem magam Roderich-kel.

---

[1] A japán nyelvben nincs „l” hang, így a japánok is csak nehezen vagy egyáltalán nem tudják kimondani, helyette gyakra r-t ejtenek.

[2] És bármi történjék is (francia)

[3] Ludwig, a torta isteni!

[4] 1941-ben a japánok Pearl Harbornál megtámadták az USA haditengerészetének támaszpontját. A támadás meglepetésszerű és gyors volt, japán győzelemmel végződött.

[5] Hölgyeim és uraim (francia)

[6] Az első magyar papírra vetett káromkodás

[7] Beethoven Örömóda c. szerzeményének első versszaka magyarul

2. Fejezet – Első nap

Ciao a tutti!
Itt is lennék a legfrissebb fejezettel. Elég hosszú lett, még számomra is, ilyen hosszú fejezetek nem mindig fognak születni. :D
Most láttam, hogy már hárman feliratkoztak, pedig csak egy fejezet került fel. Nagyon köszönöm!
Ha esetleg valaki észrevesz az idegen nyelvű (ne adj Isten magyar) szövegekben hibát, ne habozzon szólni! Én jobb esetben a magyaron kívül csak angolul és olaszul tudok megszólalni, de ebben a történetben nyelvek kavalkádja lesz, szóval ha valamit esetleg rosszul fordított a Google, akkor szívesen fogadom a módosító javaslatokat. :)
Jó olvasást mindenkinek, ha van kedvetek dobjátok fel a napom egy kommenttel vagy kritikával. ^^
--------------------------------------------------------------

Még a többiek előtt felébredtem, szóval csendben felkeltem és elsettenkedtem a folyosó végén lévő fürdőbe, ami másodszorra is lenyűgözött. Modern volt és tiszta. Ahogy beléptél szembetaláltad magad a vécéfülkékkel, velük szemben, az ajtó mellett pedig a kézmosókkal. Az ajtótól balra hat zuhanyzó sorakozott egymás mellett, mindegyiket ajtó választotta el a mosdó többi részétől. Az ajtón túl ott volt maga a zuhanyzófülke, előtte egy kis üres résszel, ahol a falon akasztók voltak, a földön pedig egy szék, ahová lepakolhattunk. Mivel mi lányok amúgy sem vagyunk sokan, így konkrétan enyém volt ez a hatalmas fürdőszoba. A forró zuhanynál ki is használtam, hogy senki sem dörömbölt az ajtón.

Mire visszaértem a szobánkba, az ukrán szobatársam is ébredezni kezdett. Rövid haja teljesen kócos volt, kék szemeit alig bírta nyitva tartani. Rá mosolyogtam, aztán beálltam a tükör elé és a hajamba tűztem egy rózsaszín kis virágocskát – amit akkor téptem le a folyosó ablakában lévő növények egyikéről, mikor senki sem figyelt. De erről, pszt! Lili azt nyöszörögte, hogy olyan korán van, ő nem akar felkelni. A másik lány csak bólogatott. Pedig ideje volt az ébredésnek, mert lassan mehettünk reggelizni. A sötétkék függönyökhöz léptem és széthúztam őket, aztán felolvastam a papírt, amit az ajtónkon találtam. Pontosabban két papírt. Az egyiken az állt, hogy menjünk majd az osztálytermünkbe, amit ugye az előző nap láttunk. A másikat Antonio írta, azt szerette volna, ha délután elmegyünk vele meg a haverjaival a városba. A lányokra néztem. Nagyon úgy festett, délután inkább aludni akarnak majd, nem városba menni. Sajnálattal kellett közölnöm a spanyol fiúval, hogy majd legközelebb.

A kantin előtt a srác azonnal követelte a választ. De már akkor tudta, mit akarok mondani, mikor ránéztem. A mosoly lefagyott az arcáról, élénkzöld szemei is veszítettek fényükből.

- Hé, tomato bastard, jössz! – kiáltott oda neki egy fiú erős olasz akcentussal. Mellette egy hozzá nagyon hasonló, bár ijedtebbnek tűnő diák állt. Szóval testvérek. Várjunk? Tomato bastard? Hű, milyen kedves megszólítás.

- Persze, Lovino, egy pillanat – nézett még egyszer rám. Még a kezeit is könyörgően összekulcsolta az álla alatt, annak reményében, hogy a boci tekintete miatt igent mondok. Nagyon reménykedő volt a pillantása, de le kellett lomboznom. Lebiggyesztette az alsó ajkát, aztán elfordult és odament a testvérpárhoz. Az idősebb, Lovino, azt kérdezte, hogy bejövök-e neki. Felkaptam a fejem, a szemem szerintem serpenyőméretűre nőtt. Micsodaaa? A választ már nem hallottam, talán nem is akartam. Lehet annyi lett volna az Antonio-ról képzett képemnek. Kicsit vörös arccal indultam a szobatársaim után, akik már enni is elkezdtek. Tényleg fáradtak voltak, fel se tűnt nekik, hogy útközben elhagytak. Odamentem egy ételekkel teli asztalhoz és szedtem magamnak gabonapelyhet, utána tejet öntöttem rá. Leültem a lányokhoz és rágcsálni kezdtem a reggelim, közben körül-körül néztem.

Tényleg sok fiú volt, lányokat még a nagy nézelődés közepette is csak néha-néha fedeztem fel. Egészen pontosan hármat. Valószínűleg többen is voltak, de lehet, hogy elkerülték a figyelmem vagy még nem jöttek le reggelizni. Megpillantottam a szőke fiút is a főzőklubból. A tincsei ekkor nem voltak összekötve a tarkójánál, szabadon lógtak az arca körül. A kezében lévő tálca meg volt pakolva mindenféle péksütivel, gyümölccsel, a másik kezében pedig egy csésze, talán, kávét fogott. Ja, és közben Antonio-nak kiabált. Mosolyogva megráztam a fejem és továbbhaladtam. Ekkor megakadt a szemem egy hihetetlennek tűnő hajszínen. A tincsek nagyon világos szőkék voltak, majdnem fehérek, egyedül a hajtöveknél tűnt enyhén bézs színűnek, de lehet, hogy csak a világítás miatt látszott annak. A hozzá tartozó fiú bőre is világos volt. Egy albínó? Annál az asztalnál ült, ahol a spanyol és a két olasz is helyet foglalt. Csak a szemem sarkából figyeltem, nem akartam olyannak tűnni, aki leplezetlenül bámulja a kicsit máshogy kinézőket. De őszintén: meg voltam lepődve. Úgy hittem, mindjárt felénk fordul, így inkább másfelé kezdtem nézni.

Feliks pattant le mellém, nyomában Toris-szal. A lengyel megölelt, én pedig egy puszit nyomtam az arcára, aztán megjegyezte, hogy „tök fáradtnak tűnünk”. Vajon miért, Sherlock? Mondjuk ez a válasz nem volt ínyére, de elintéztem annyival, hogy reggeli morcosság. A fiúk valamiről beszélni kezdtek, én pedig próbáltam felébreszteni a lányokat, akik szinte elaludtak a tányérjuk fölött. Katya a fejét támasztva nézett körül, aztán mivel nem látott semmi érdekeset, így inkább visszamerült az álom és ébrenlét közötti állapotba. Lenéztem a tányéromban lévő maradék gabonapehelyre. Már pépes lett, valahogy nem nagyon maradt gusztusom hozzá, de az éhség miatt mégis inkább megettem. Ezt követően elloptam a lengyel barátom tányérjáról egy kisebb bundáskenyeret és nem törődve a felháborodott pillantásával megettem.

- Tökre ne csórd a kajám, csajszi! – szólt rám, amire egy újabb arcra puszi volt a válaszom.

Halk sóhajt hallattam, aztán felálltam, hogy visszavigyem a tányérom. Aztán töltöttem magamnak a kávégépből egy kis tejeskávét. A két kezem közé szorítottam a bögrét, ami azonnal melegíteni kezdte az ujjaim. Belebámultam a barna folyadékba, majd kis kortyokban inni kezdtem.

- Mi történt, Lizzy? – mosolygott rám Katya és ő is töltött magának kávét. Leültünk a fal mellé elhelyezet székekre és beszélgetni kezdtünk. Alig ültünk ott tíz perce, mikor a hangosbemondóból egy csengőszerű hang szólalt meg. Rögtön megtudtam, hogy ez azt jelenti, fél óra múlva kezdődik az óra.

Az egyenruhám igazgatva lépdeltem az iskola épülete felé Lili mellett, akinek a másik oldalán az ukrán szobatársunk battyogott. A vállamon ott lógott a fekete táskám, ami színben pont passzolt a szettemhez. A piros, kockás szoknyával, fehér inggel és a fekete nyakkendővel még megbékéltem, de a térdzokni valahogy nem akart úgy állni rajtam, ahogy én akartam. De legalább a cipő szabadon választott volt. Ahogy láttam a legtöbb lány ugyancsak tornacipőt viselt.

Bent leültem egy szimpatikus padba az ablak mellé, aztán elővettem a táskámból egy könyvet. Legalább az az anyanyelvemen volt. Már kezdett megfájdulni a fejem a sok akcentusos angol szótól. A telefonom és a zenelejátszóm is tele volt magyar zenével, mindenféle műfajból, hogy ha már nagyon meguntam az angolt, akkor tudjak egy kis hazai szót is hallani. Bár néha én magam is kiejtettem pár magyar kifejezést, ilyenkor pedig mindenki furcsán nézett rám néhány pillanatig, aztán minden ment tovább a maga útján. Itt nem volt szokatlan, ha más nyelven szólaltál meg, szerencsére, ami nagyban megkönnyíti a helyzetet. Igazából, mielőtt idejöttem, attól féltem a leginkább, hogy mi lesz, ha kiröhögnek az akcentusom, kiejtésem miatt, vagy ha nem jut eszembe pár szó. Elmondjam, mi történik, ha rosszul mondok valamit? Semmi. Esetleg az anyanyelvi angolok mosolyognak, de amúgy mindenki mást hidegen hagyja az eset. Ők is mondtak rosszul sok mindent, nem harapják le a fejem ezért. Az évek alatt majd javul a kiejtés, a nyelvtan, a szókincs.

Pár pillanat múlva Feliks ült le a mellettem lévő helyre. Rá mosolyogtam, aztán visszamerültem a sorokba. Éreztem, hogy felém hajol és beleles a lapokba. Aztán csalódott arcot vágott, mert rájött, hogy nem érti, mi áll ott. Becsuktam a kötetet és felé fordultam. Csak annyit kérdezett, hogy nincs-e honvágyam. A tekintetéből ítélve neki volt. Sosem voltam egyedül távol egy hétnél tovább, de akkor is belföldön volt a tábor. Ezen kívül még volt pár alkalom, mikor Lengyelországban voltam, de ott is egynél több ismerős volt. Legközelebb pedig karácsonykor mentem haza. Az még… három és fél hónap. Erre rögtön elszomorodtam. Túl sok idő. Eddig nagyon bele se gondoltam, hogy ilyen sokáig leszek távol a családomtól. Lehunytam a szemem és előrefordultam. Feliks a nevem suttogta és megsimogatta a hajam.

Őszintén, ekkor döbbentem rá, hogy tényleg kijöttem Angliába tanulni. Eddig az izgatottság uralkodott rajtam, de a második napra leesett ez is.

Egy középkorú nő rontott be a terembe, egyik kezében egy csomó papírt tartott, a másikban meg egy kis zacskót, tele kulccsal. A bent lévők egyszerre kapták fel a fejüket a tanár érkezésére. Aki lihegve megállt a tanári asztal mögött és ránk mosolygott.

- Sziasztok! Alexandrina Victoria Attwood vagyok, az osztályfőnökötök és tornatanárotok – ezután felemelte a papírtömböt. – Tudom, még nincs mindenki itt, de aki a nevét hallja, az jöjjön ide. Alfred F. Jones – olvasta fel az első fiú nevét, aki felpattant a hátsó padok egyikéből és odarohant az asztalhoz. Így haladtunk szépen névsorrendben. Mikor a nevem hallottam – a tanárnőnek valahogy sikerült kiejtenie az Erzsébetet – odamasíroztam. A tanárnő is megkérdezte, hogy hogyan szólíthat, aztán megkaptam az órarendem és a szekrényem kulcsát. Megköszöntem és a papírt nézve visszamentem. Aztán összehasonlítottam Feliks-ével, miután ő is megkapta. Az első pár óránk ugyanaz, utána változik.

Nemsokára az osztály hiányzó része is befutott, az osztályfőnökünk pedig bemutatkozott ismét és kiosztotta a maradék diáknak az órarendet és a kulcsot. Utána belekezdett a házirend elmondásába.

Először az alapok, amik minden iskolában ugyanazok. Utána kitért az öltözékre. A lányok kaptak két szoknyát, emellé öt rövid és öt hosszú ujjú inget. A téli egyenruhákat majd októberben kapjuk meg. A szoknya/nadrág és az ing kötelező. A többi: nyakkendő, blézer, mellény, pulcsi, térdzokni viszont opcionális. Ennek örültem, mivel a zoknival nem lettünk jó barátok. De ahogy a többi lány láttam, ők se. A felsőbb éveseken sem láttam, az újoncok, köztük én, pedig rángatták, állandóan megigazították, meg ilyenek. Utána kitért az oktatási rendszerre.

- Szerintem észrevettétek, hogy ez nem tipikus brit iskola. Ez is kicsit multinacionális. Négy éves, általában tizennyolc éves korban végeznek itt a diákok. Mint tudjátok, van négy kötelező tantárgy. Történelem minden nap lesz, matematika és angol heti négyszer, testnevelés pedig háromszor. A napi óráitok száma csak rajtatok múlik. Ahogy láttam, szinte mindenki legalább négy tantárgyat felvett. Ezekből a kiegészítő tárgyakból is heti három lesz.

Hát igen. Én is, a táncon, számítástechnikán és a latinon túl, még felvettem a művészettörténelmet és a magyar történelmet. Ez utóbbin valószínűleg csak én leszek.

Ezt követte a mi bemutatkozásunk. Névsorrendben mentünk. Először az az Alfred nevű srác pattant fel ugyanolyan lendülettel, mint az óra előtt. Mind kiderült Amerikából jött, addig New Yorkban élt és majd ő akar lenni a világ legnagyobb hőse, vagy ha ez nem teljesül, akkor régésze. Ezen mindenki nevetett. Őt egy angol fiú követte. Elsőre nem sok mindenkinek tudtam megjegyezni a nevét, de biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb sikerülni fog. Mikor hirtelen csend lett, rájöttem, hogy én jövök. Lassan felálltam és az idő alatt átgondoltam, hogy mit is kéne mondanom.

- Héderváry Erzsébet vagyok – mondtam angolul. – Magyarországról jöttem, Szegedről. Van egy bátyám, aki már főiskolás. Már kiskorom óta érdekel a régészet és a történelem. Egy nap szeretnék, ha nem is a világ, de a kis hazám egy híres régésze lenni – ezzel leültem. A tanárnő rám mosolygott, aztán a következő diákra nézett.

- Magyarország legnagyobb történésze leszel, Lizzy – nevetett rám Feliks. Rákuncogtam, aztán a vigyorgó olasz fiúra néztem, aki épp beszélt.

Az első óra után mindenki személyesen is bemutatkozott mindenkinek. Hozzám egy osztrák fiú lépett oda először. Látszott rajta, hogy nem átlagcsaládból származott, már az aurája is a méltóságot sugározta. Azon sem lepődtem volna meg, ha kiderül, hogy köze van a Habsburgokhoz. Kíváncsian nézett rám a szemüvege mögül, a barna szemek mintha megpróbáltak volna feltérképezni, bár engem gyakran félreismertek azok, akik elsőre ítéltek. Oldalra fésült hajában egyetlen tincs megmakacsolta magát és elvált a többitől. A jobbját nyújtotta felém, amit talán kicsit erősebben szoríthattam meg, mert kikerekedett a szeme. Megvontam a vállam, de közben mosolyogtam. A neve Roderich Edelstein volt. Megtudtam, hogy Bécsben él és valami nemzetközi magániskolába járt ott, ahol angolul tanultak már a kezdetektől fogva. Mondjuk ebben volt is valami, nem is éreztem a hangján akcentust. Számára valószínűleg fülsértő lehetett a kiejtésem, de volt benne annyi tisztelet, hogy ezt nem tette szóvá, néha pedig ki is segített, ha nem jutott eszembe egy-egy szó. Kedves volt, nem tűnt elkényeztetettnek ahhoz képest, hogy az első szó, ami róla eszembe jutott az arisztokrata volt.

Amint elléptek Roderich-től az az olasz srác pattant oda elém és mutatkozott be, akit reggel is láttam Antonio-val és azzal a másik olasszal. Végig vigyorgott, mintha úgy maradt volna az arca. Aranyos volt! Azt hiszem még egy ember látványától se akartam minden áron nevetni, de neki sikerült ezt elérni. Hatalmas mézszínű szemei tele voltak élettel, ahogy konkrétan pattogott ott előttem.

- Ciao, bella! A nevem Feliciano Vargas, de szinte mindenki Felinek szólít, piacere[1]  – rázta meg a kezem. – Hogy szólíthatlak?

- A Lizzy megteszi – mosolyogtam rá. Virulva bólogatott, aztán körülnézett.

- Olyan sokan vagyunk. Lehet, meg sem tudom jegyezni a neveket – sóhajtotta kicsit halkabban. Aztán újra vidám lett egy szempillantás alatt. – Remélem, jó osztály leszünk. Ve~!

- Én is remélem – feleltem, aztán elindultam vissza a helyemre, mert a tanárnő bejött.

Levágtam magam a padomba és vártam, hogy mi jön ezután. Az ofő bekapcsolta a terem elejében lévő digitáblát. Ott azonnal felvillant a suli oldala. Ujjával rábökött a digitálisnapló feliratra és magyarázni kezdte, hogy a lapon, amit kaptunk, rajta az órarenddel és a szekrényünk számával, még rajta van a digitálisnapló jelszava és felhasználóneve is. A jelszót nem lehetett megváltoztatni. Arra kért minket, hogy küldjük el a jelszót és a nevet is szüleinknek, hogy lássák, hogyan alakulnak a jegyeink. Az osztály egy emberként bólintott. A táblán ekkor a minket tanító tanárok nevei jelentek meg. Leírhattuk, ha akartuk, de nem volt kötelező. Én inkább lefirkantottam, mert a nevek megjegyzésével sosem voltam jó barátságban, legalábbis akkor, ha nem történelmi személyek…

A padomon egy papír landolt, mikor a tanárnő elfordult. Széthajtogattam a fecnit, és még meg se néztem az írót, de már felismertem Feliks gyöngybetűit. Azt kérdezte, milyen klubokat akarok megnézni? Válaszul csak egy nem tudom-ot írtam. Lebiggyesztett ajkakkal nézett rám. Nem erre a válaszra számított. Általában mindig volt egy kész tervem, de ez az új hely valahogy minden önálló gondolatot eltűntetett. Elfelejtettem az igazi Héderváry Erzsébetet elrángatni Szegedről…

A következő órán a tanárnő kiosztotta a klubok listáját, és hogy melyik teremben találjuk. Mondott pár szót a kiemelkedőbb szakkörökről, leginkább a sportokat említette. Úszás, atlétika, foci, mindenféle. Kiderült, hogy a kluboknak nincs tanár vezetője, mindegyiknek csak diák tagjai vannak. Havonta egyszer megnézik, hogy minden rendben megy-e, de ezen kívül ránk bízzák a dolgot. Ha kell pénzzel is támogatják a klubot, de csak akkor, ha tényleg olyan, ami érdemes rá. Itt a főzőklubot és a természetjáró klubot említette. Utóbbihoz néha tanárok is csatlakoznak, főleg ha tényleg egy említésre érdemes helyre mennek.

A negyedik és egyben a nap utolsó óráján az év rendjéről volt szó. Hogy milyen ünnepségek, szünetek, szünnapok vannak. Elmondta még azt is, hogy a városba ki lehet menni ebédszünetben is, de ezen kívül csak délután, a tanítás után, máskor nem. A szünnapokra más dolgok vonatkoznak. Vannak egy napos szünetek, ilyenkor mindenféle rendezvény van a sulin belül, de leginkább szabadfoglalkozás van. Aztán vannak a hosszabb szünetek, számra pontosan négy: őszi, téli, tavaszi és nyári. Ezek közül kettő, mikor kötelező hazamenni: a téli és a nyári. Bár szerintem akkor senki sem maradna itt. Összevigyorogtunk Feliks-szel, mert mi nyárra már lefixáltunk egy Varsói találkát. Már előre vártam a nyarat.

Órák után elkezdődtek a klubok. Antonio mondta, hogy az első nap mindig csak négy óra van megtartva, hogy utána mindenki reklámozhassa a maga klubját. Amint leértünk az elsőre, letámadott minket egy srác, mondván, csatlakozzunk az ő klubjához. Hátrahőköltem, kicsit neki is ütköztem Lilinek, aki a vállam fölött nézett a fiúra. A kezünkbe nyomott egy szórólapot és már ment is tovább riogatni a többi elsőst. Megakadt a szemem az egyik ajtón lévő plakáton. Úszó klub. Vigyorogva léptem be, azonban egy kicsit lehangolódtam, mert senki se volt bent. Már épp mentem volna ki, mikor egy alak esett be az ajtón. Szó szerint. Elterült a földön, de egy pillanaton belül fel is pattant és a jobbját nyújtotta felém.

- Jett vagyok az úszóklub elnöke és egyben egyetlen tagja – a mondat végén furcsa fintor ült az arcára. Összevontam a szemöldököm.

- Lizzy vagyok. Hogy-hogy csak egyedül vagy? – kérdeztem, mire megvonta a vállát.

- Van egy sportklubunk, foci klub és egy pár labdajátékos klub is. Az úszás kevesebb embert vonz – bökött hátra a folyosó felé. – Ez lenne a harmadik év, hogy egyedül edzek. Reménykedtem, hogy idén megnyerek magamnak pár elsőst, szóóóóval – vigyorgott. – Csatlakozol vagy bevágjalak a medencébe? – vonja fel a szemöldökét. Úgy tettem, mintha elgondolkoznék, de végül a kezemet nyújtottam a kezében lévő listáért. Örömujjongásban tört ki, mikor odafirkantottam a nevem az övé alá. Azzal küldött el, hogy edzés minden szerdán, háromtól. Szóval ne késsek, vagy különben... Nevetve ráztam meg a fejem, aztán kimentem a folyosóra. A lányok eltűntek, de Feliks rögtön belém karolt és tovább rángatott a folyosón. A lelkemre kötötte, hogy segítsek neki is találni legalább egy klubot.

Fél órával később csalódottan ült le az egyik padra és a tenyerébe támasztotta az állát. Megsimogattam a vállát és kértem, hogy ne adja fel. Csak rosszkedvűen sóhajtott egyet, közben a földet bámulta, zöld szeme szomorúan csillogott; az egyenruhája nyakkendőjét piszkálta. Megböktem a vállát, jelezve, hogy fejezze be. Hová lett az én Feliks-em? Próbált elfojtani egy mosolyt, bár a tekintete elárulta, hogy annyira nem bánkódik, mint mutatja. Eszembe jutott valami: itt nincs dráma szakkör? Amilyen jelenetet lenyomott néha a kamerában, el tudom képzelni valami olyasmi szerepben. Felálltam és velünk szemben lévő hirdetőtáblához léptem, rajta az összes klub plakátjával. Elbújva, de megtaláltam, amit kerestem. Megragadtam a fiú karját és elkezdtem vonszolni a folyosó vége felé, az utolsó terembe. Belöktem az ajtón és hagytam, hogy elbeszélgessen a bent lévőkkel. Én addig elindultam vissza, hogy átnézzem a többi szórólapot, hátha találok még valami érdekeset.

Az egyik ajtó azonban pont előttem nyílt ki, és sikeresen bele is ütköztem. Az orromra szorított kézzel néztem fel. Felszaladt a szemöldököm a lilás-kékes szemek láttán. Az első gondolatom, hogy hogyan lehetséges ilyen szemszín? A valaki írisze vörösből ment át lilába, majd kékbe. A második pedig, hogy fáj az orrom. Ő is megemelte az egyik szemöldökét a nézésem miatt. Az a srác, akire Antonio ráugrott, az albínó az ebédlőből.

- Bocsánat, jobban is figyelhetnék – motyogtam és elvettem az orrom alól a kezem. Néhány vércsepp csillogott a bőrömön. Nagyszerű. Csak én lehetek olyan ügyes, hogy lefejeljek egy ajtót már az első napon.

- Entschuldigung[2]! – mondta németül egy zsebkendőt nyújtott át. – Ha vársz egy percet, akkor hozok jeget. A homlokod is elég piros – motyogta angolul és végigsimította a helyet, amit megütöttem. Éreztem, hogy a vér az arcomba fut, ami nem volt túl jó, tekintve, hogy már így is vérzett az orrom. Ledobta a táskáját a földre és már ott sincs. Ha azt mondta, hogy csak egy percet kér, nem túlzott, mert nem sokkal később már előttem állt, kezében egy jéggel teli ruhával. Finoman a homlokomnak nyomta az anyagot, közben kissé megemelte az állam. Így álltunk pár percig, míg a kendőben lévő jégdara, amit valószínűleg a másik folyosón lévő automatából szedett, el nem olvadt. Halkan megköszöntem a segítségét, mire bólintott. A folyosó végén ekkor kinyílt egy ajtó, mire ellépett tőlem. – Rendben leszel? – kérdezte már másmilyen hangon, mint ahogy az előbb beszélt. Értetlenül bólintottam. Felkapta a táskáját a földről és elindult, közben hátra se nézett. Még akkor is az ezüstösen szőke haját bámultam, mikor eltűnt a kanyarban.

- Lizzy – ugrott hátulról a nyakamba Feliks. Azonnal észrevette a véres zsebkendőt. – Pár percre se hagyhatlak magadra, mert nekimész valaminek? Ejnye, Héderváry – mondta a vezetéknevemet furcsa kiejtéssel, mire felnevettem. Az orrom és homlokom azonnal belefájdult. Azonnal tudni akarta, hogy mi történt. Rövid történet: sétáltam, elbambultam, lefejeltem egy ajtót. Összehúzza a szemöldökét, ajkain gúnyos mosoly ült. Már ekkor közöltem, hogy egy rossz szó és... De nem bírta ki. Gonoszan és hangosan röhögni kezdett, mire több ajtó is kinyílt a folyosón, a csendet felváltotta az értetlen mormogás. Köszi, Feliks!

- Tök jó idő van – nyújtózott a lengyel, mikor kimentünk a teraszra. Helyeslően hümmögtem és a korlátra könyököltem. – Annyira kíváncsi leszek erre az osztályra – ült le mellém, hátát a falnak vetette.

- Érzem, hogy jó lesz ez – mosolyogtam magam elé. Felnézett rám, és vigyorogva megütögette a lábam, aztán közölte, hogy hülyén áll a térdzokni, mire a combjába rúgtam. Felkiáltott, a következő pillanatban pedig felpattant és fenyegetően nézett rám. Összevonta a szemöldökét, az ujjait próbálta ropogtatni fenyegetése jeléül. Nem igazán jött össze. Csípőre vágtam a kezem és vártam, hogy támadjon, de mikor látta, nem rettentem meg, inkább hagyta a támadást a fenébe és nekidőlt a korlátnak, arcát az ég felé fordította. Odamentem mellé és lenéztem az udvarra, ahol két osztálytársam marta egymást. Egy nap alatt megtalálták a közös hangot. Mindketten angolul ordítottak, szóval valószínűleg a brit és az amerikai fiúk voltak. Nevetve vettem elő a telefonom és készítettem egy képet. Az osztályfőnök mesélte, hogy az utolsó év végén minden osztályról készül egy videó az addigi évek képei és videói alapján. Az ilyeneket is bele kell tenni.

- Lizzy, mi querido[3]– vigyorgott az ajtóban Antonio, mellette az a srác állt, akit az egyik osztálytársam testvérének tippeltem. Igazam is volt, mert Feli ott állt mögöttük és vigyorogva integetett nekünk. Mindhárman kiléptek a teraszra és odajöttek hozzánk. Még mindegyikük az iskolai egyenruhájában volt, de már nem érdekelte őket teljesen, hogy hogy áll rajtuk. – Lizzy és... izé...

- Feliks – segítette ki gúnyosan vigyorogva a lengyel. A spanyol srác csak intett és a mellette álló olasz vállára csapott, akinek erre megrándult az arca, nem sok tartotta vissza, hogy rárivalljon. Zöldesbarna szemeiben megcsillant egy enyhe düh, kezeit is ökölbe szorította. Szép lett volna, ha helyben gyomorszájon vágja a másikat.

- Ez a született kedvesség itt Lovino és... ahogy látom Feliciano-t már ismeritek – intett a fiatalabb olasz felé, aki hevesen bólogatott, majd mondta, hogy egy osztályba járunk. Lovino megforgatta a szemét és lelökte magáról az osztálytársa kezét, mire az felnevetett.

- Ne légy már ilyen, Fratello[4] – mosolygott az öccse, és odalépett mellénk. – Bocsi, mindig ilyen azokkal, akiket nem ismer – vonta meg a vállát, aztán megigazította az egyik övtartójára kötött fehér kendőt. Elmosolyodtam a tárgy láttán, azonnal a fehér zászlók jutottak eszembe, amiket akkor szoktak lengetni, ha megadják magukat. Feli nem is tűnt túl harcos természetnek, állandóan mosolygott, mindenkivel kedves volt eddig.

- És azokkal is, akiket ismer – kurjantotta valaki mögöttünk, mire az idősebb olasz tekintete elborult és dühösen fordult meg, hogy aztán beintsen a beszólogatónak.

- Bekussolhatsz, csigazabáló! – sziszegte, mire az ott álló szőke hajú fiú felnevetett. Letépett az ajtó mellett álló rózsabokorról egy virágot és az ujjai közt forgatva azt lépkedett felénk. Ábrándos tekintettel nézte a növény szirmait, közben beszélt.

- Jaj, ne légy ilyen, Lovi – rázta bánatosan a fejét, aztán ránk emelte kék szemeit. Vigyor, az a tipikus mindentudó vigyor húzódott az ajkaira és a spanyolra nézett, aki alig láthatóan bólintott. Mi volt ez a nézés? A fiú hirtelen meghajolt előttem és a kezét nyújtotta felém. Megilletődve pislogtam a többi srácra, akik mutatták, hogy nyújtsam oda a kezem. Azt tettem, mire egy csókot nyomott a kézfejemre. Azonnal beugrottak a 17-18. században játszódó filmek, ahol így üdvözölték a hölgyeket. Az ajkamba harapva pirultam el. – Örülök, hogy megismerhetem, ma chérie[5] – kacsintott fel rám. Felegyenesedett és a kezembe adta a virágot, amit letépett. – Drága espagnol[6] barátom már mesélt Önről – pillantott Antonio felé, aki hevesen bólogatott. – Francis Bonnefoy vagyok Franciaországból...

- Khm... a középkori Franciaországból... khm – köszörülte meg a torkát a spanyol, mire összehúzta a szemöldökét.

- Attól még, hogy udvarias vagyok, nem a középkorból jöttem. Különben is, tudhatnád, hogy 18. század már nem a középkor – igazította meg az inge fölé vett elegáns zakót. A másik felnevetett és közölte, hogy csak vicc volt. A francia gúnyos mosollyal az arcán bólogatott, majd hátrasimította szőke haját. – Lizzy, szívesen látunk a főzőklubban, ha szeretsz főzni – mosolygott rám.

- Lö az a klüb, ami nhem shok thagot számlál, cshak az idhiotákat – játszotta a franciát Lovino szörnyű műakcentussal. Akaratlanul is felnevettem, mire Francis egy kissé sértődött pillantással jutalmazott. Antonio átölelte az olasz vállát, akinek a szemében ismét megcsillant az üthetnék érzése.

- Ez hiba volt, elmondja Sadiq-nak, aki jól leüt – nevetett, mire Lovino csak legyintett, mintha azt mondaná, hogy jöjjön csak, ha mer. Ahogy láttam az évnyitón, szerintem merne.

- Ve~, Fratello, ne légy már ilyen – csóválta a fejét Feliciano, de az ő szája sarkában is megbújt egy kis vigyor. Feliks arcán pedig egyenesen tündökölt a mosoly, oké, kicsit gúnyos volt, de amúgy boldognak tűnt. És nem ütközött ki rajta a félelme se, amit az ismeretlenek iránt érez.

Feliks először megszólalni sem mert, mikor találkoztunk, csak hebegett valamit lengyelül. Másnap már valami értelmes angol szót is kinyögött, hogy én is értsem, de nagyjából három nappal később jutottunk el oda, hogy rendesen beszélgettünk. Sokat fejlődött ilyen tekintetben. Bár az is lehet, hogy először próbálja tartani magát és csak később üt ki rajta a dolog. De egyelőre rendben volt.

Hirtelen Feli pattant oda mellém és mosolygott rám, miközben megkérdezte, hogy milyen plusz tárgyakat vettem fel. Felcsillant a szeme a latin hallatán. Azt mondta, a nagypapája anyanyelvi szinte beszéli és ő is szeretné tudni. Bólogattam, majd elmondtam az én okom is, ami egyáltalán nem volt olyan érdekes: érdekel. Nevetett, mert szerinte ez sokkal jobb motiváció, mint az övé. Felült mellém a korlátra és kérdezgetni kezdett Magyarországról. Hirtelen azt se tudtam, mivel kezdjem. Ahogy láttam, leginkább a kaja érdekelte. Felvetette, hogy csatlakozzak a főzőklubhoz és akkor megkóstolhatja a magyar ételeket. Felnevettem. Végül is nem rossz ötlet. Francis is helyeselt és közölte, hogy másnap úgyis az orrom alá nyomja a szakkör névlistáját és ha kell, akkor aláhamisítja. Ha pedig a nevem ott van, akkor kénytelen vagyok járni, mert különben igazolatlan. Legyintettem, hogy úgyis aláírom.

- Sziasztok – ültem le a lányokhoz vacsoránál. Rám mosolyogtak és rögtön rátértek a lényegre: milyen klubba iratkoztam be eddig. – Úszó- és beígérkeztem a főzőklubba is. Ti?

- Van itt természetjáró klub. Hétvégénként mennénk! Olyan jó lesz – vidult Lili és piszkálni kezdte a hajában a szalagot. Elgondolkozva nézte a plafont. – Meg még volt pár, ami esetleg érdekelne, de... még nem vagyok bennük biztos. Majd a hét folyamán megnézem.

- A természetjáró klub nekem is tetszett. Meg a kórus klub is. Lehet, oda csatlakozom – mosolygott.

- Nektek hogy tetszett a suli? – kérdeztem. Azonnal fecsegni kezdtek, hogy imádják, mindenki olyan kedves, sokkal jobb, mint az általános iskola volt. Helyeslően bólogatok végig, mert teljes egészében igazuk volt. Az asztalon heverő telefonom világítani és rezegni kezdett. Anya volt. Gyorsan bocsánatot kértem, majd kirohantam a kantin teraszára.

- Szia! – köszöntem bele. Jó volt újra magyarul beszélni. Anya halkan nevetett, de hallatszott a hangján, hogy szomorú. Az én ajkaimra is bánatos mosoly ült. – Mi újság van otthon?

- Ugyanaz, mint eddig is. A bátyád üzeni, hogy fel fog hívni kicsit később. Na, de mesélj, milyen volt az első két nap? – kíváncsiskodott. Gyorsan elmeséltem neki az évnyitót, a körbevezetést, a segítőkész spanyolt, az ajtólefejelést, Feliks fogadalmát, hogy minden nap piszkálni fog. Csak nevetett, főleg az utolsó kettőn. Hirtelen halkult el a hangja, helyette egy férfi szólt a készülékbe.

- Milyen spanyol fiú?! – apa szinte kiáltotta ezeket a szavakat. Gyorsan megmagyaráztam, hogy csak segített felvinni a cuccom. De ahogy éreztem, nem nyugtattam meg. – Vigyázz a srácokkal, Bogaram!

- Apa, a diákok kilencven százaléka fiú – csóváltam a fejem. Kicsit kiakadt, hogy ezt ő miért nem tudta. Hát, igen. Ő már így se akart elengedni, hát, ha még tudta volna, hogy alig vannak lányok... – Szeretlek, Apuci, jó éjt! Add át anyának!

- Jaj, ezt most miért kellett? – kacagott anyu. Mormogtam valamit arról, hogy valamikor úgyis megtudta volna az igazságot. – Azon gondolkodtam, hogy mikor küldjük el a téli ruháid...

- Öhm, télen?

- Novemberben is rövidnadrágban fogsz rohangálni? – tette fel a költői kérdést.

- Ennyi srác között, miért is ne? – feleltem. Halk sóhaj volt a válasza. – Szeretlek titeket.

- Mi is téged! Jó éjt! – köszönt el, majd kinyomta. Vettem egy mély levegőt és kifújtam, csak azután engedtem le a kezem, amiben a mobilt szorongattam. Megfordultam és halkan felsikkantottam, mikor megláttam az ajtó mellett álló árnyat. Oké, nem árny volt, hanem egy diák, de egész addig észre sem vettem. A hangom hallatán ő is megugrott és letolta a fejéről a fejhallgatóját. Az a srác volt, aki jeget hozott a homlokomra. Kérdő pislogott rám, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam egyet. Összevonta világosszőke szemöldökét.

- Jól van a homlokod és az orrod? – kérdezte halkan. Csak bólintani tudtam. – Akkor jó – ezzel visszatette a fejére a fejhallgatót és visszamerült a dalba, amit ezután olyan hangosra vett, hogy onnan is hallottam, ahol álltam. Valami német szövegű zene volt. Elmentem mellette, vissza a kantinra, de még mielőtt beléptem az ajtón, láttam, hogy mosoly húzódik az ajkaira.

Bent a lányok már csak rám vártak, a diákok száma is lecsökkent. Lili az asztalra könyökölve ásítozott, közben ő is a mobilját szuggerálta, mellette Katya pedig üzenetet írt. Lehuppantam melléjük, mire mindketten rám emelték a szemeiket. Az ukrajnai lány azt kérdezte, én miért nem tűnök olyan álmosnak, mint ők. Halkan nevettem és gyorsan megettem a vacsorám maradékát, hogy mehessünk fel. Nem volt igaz, hogy nem voltam álmos. Szerettem volna végre aludni és a honvágy is elfogott a szüleim hangja hallatán. Lehunytam a szemem és lepillantottam a telefonomra. Anya azt mondta, a bátyám is hívni fog nemsokára.

Ez a hívás pont a szobánk előtt állva futott be. De ezzel egy időben Lili telefonja is megrezdült. Intettem, hogy lemegyek sétálni. A lépcsőn lefelé menet elhúztam az ujjam a kijelzőn és a fülemhez emeltem a készüléket. Jó volt a testvérem hangját hallani. Azonnal az időjárás felől érdeklődött, mert szerinte otthon rohadt meleg volt aznap. Nevetve mondtam, hogy itt kellemes a klíma.

- Na, elmondtátok már apának, hogy abba a suliba soooookkal több fiú jár, mint lány? – kérdezte jókedvűen. Felnevettem és eljátszottam neki a beszélgetést apával. Fuldokolva kacagott, szinte megjelent előttem a kép, ahogy a szájára szorított kézzel ül az ő koliszobájában, a lakótársa pedig felvont szemöldökkel figyeli őt.

- Kicsit kiakadt. Szerintem ki kel szöktetni otthonról a téli szünet végén – mondtam a telefonba. Ismét felhangzott a nevetése. A hívás ára miatt rövidre fogtuk, de megígérte nekem, hogy karácsonyra segít kipótolni a pénzem, hogy vehessek laptopot és ezáltal legyen Skype-om is, mert egész addig anya gépét használtam, ha netezni akartam.

Ezután még sétáltam egy kicsit a suli területén, kimentem egész a kerítésig, ahonnan láttam a város fényeit. Szép volt, ezt pedig csak tetézte a zeneszó. Zeneszó?! Megperdültem és keresni kezdtem a hang forrását. Halkan lépkedtem a kis park fái között, majd megtorpantam, mikor megláttam valakit a szoborösvénynél – amit másnap terveztünk megnézni. Az egyik talapzat előtt ült, kezében egy gitárt tartott, halkan pengette a húrokat, közben dúdolgatott. A fiú haja ezüstszínűnek tűnt a holdfényben. Már megint az a német srác! Most már tényleg tudni akartam, ki lehet.

____________________________

[1] piacere - örvendek (olasz)

[2] Entschuldigung - Elnézést, bocsánat (német)

[3] mi querido - kedvesem (spanyol)

[4] Fratello - (idősebb) fiútestvér, itt: Bátyó (olasz)

[5] ma chérie - kedvesem (francia)

[6] espagnol - spanyol (francia)

1. Fejezet – Üdv a W Akadémián

Nos, meg is hoztam az első fejezetet, remélem elnyeri ez a történet is legalább pár ember tetszését.

Jó olvasást mindenkinek!

-----------------

- Feliks, volnál kedves befejezni ezt az idétlen vigyorgást? – néztem a srácra, aki továbbra is hülye fejet vágott, arcán a szokásos mindentudó, gúnyos kifejezés. A lengyel fiú felnézett az előttünk álló hatalmas kollégiumra, aztán hátrafordult a mögöttünk jövőkhöz, akik szintén a W Akadémián kezdik a szeptembert. Mintegy húsz diák sétált ott, mindegyikük maga után húzta a bőröndjét, közben nézelődött. Újaknak tűntek, akárcsak mi, bár még hátrébb volt egy kisebb, felsőbb évesnek látszó csapat. És tőlünk alig pár méterre ott magasodott a koli, egy óriási, háromemeletes épület, tölgyfaajtaja nyitva volt, hívogatott minket. Akaratlanul mosoly húzódott a számra. Itt voltam. Tényleg itt. Álmaim iskolájában.
Sok volt osztálytársam jó hírű gimibe akart menni valahol a lakhelyünk közelében, hogy aztán felvághasson vele: haha, őt felvették abba a menő suliba. És itt voltam én, aki imádtam a történelmet, az életemet pedig megalapoztam ezzel az angliai akadémiával. Az már csak tetézte a dolgokat, hogy a legjobb külföldi barátom is ott állt mellettem, együtt néztünk szembe ezzel az új helyzettel.
- De csak szerintem totál hihetetlen, hogy mindkettőnket felvettek ide? Egy olyan suliba, ahová egy országból maximum csak egy-két embert vesznek fel? Szerintem ez totál nagy mázli! – virult, mire megcsóváltam a fejem. Könyökével finoman oldalba bökött. – Ugyan Lizzy, törődj bele, mostantól tökre nem csak Skype-on foglak idegesíteni.
- De jó nekem – sóhajtottam unottan, de aztán lehajtottam a fejem és az ajkaim ismét felfelé kunkorodtak, mert valamilyen szintem igaza volt. Na, nem az idegesítős részben, hanem abban, hogy legalább már nem csak virtuálisan tudtunk beszélgetni, végre nem több száz kilométer volt közöttünk. Tényleg hihetetlen.
A W Akadémia egy észak-angliai középiskola, ahová a világ minden tájáról érkeznek diákok, de minden országból általában csak egy ember. Leginkább a történelemre van szakosodva, szóval egyértelmű, hogy felvételt is olyanok nyerhetnek, akik a jövőben ezzel akarnak foglalkozni, vagy legalábbis úgy gondolják. A felvételin nem volt elég az alaptudás, többet kellett nyújtani, mint az átlag. Sokkal. Bár így, hogy a szüleim is történelemimádók, nem volt olyan nehéz dolgom. Konkrétan a History csatornán nőttem fel, a világháborúról szóló könyvekből tanultam meg olvasni. A másik fontos kritérium az angoltudás volt, mivel a tanórák is angolnyelven folytak. Ebből a szempontból is volt kisebb előnyöm, mégpedig, hogy Feliks-szel angolul kommunikáltunk. Egyelőre neki sem sikerült megtanulni magyarul, nekem se lengyelül, de már folyamatban volt a dolog.
Ellenben Feliks-en meglepődtem, sosem mondta, hogy ebbe a suliba akar jönni, bár tegyük hozzá én sem említettem neki. De aztán egy nap, mikor betöltött a Skype, egyszerre ordítottunk, hogy felvettek. Anyáék már meg sem lepődtek ilyen megnyilvánulásokon, megszokták tőlünk. Egymás szavába vágva hadartunk, hol angolul, hol a saját anyanyelvünkön, végül mindketten felmutattuk a suli logójával díszített, kinyomtatott értesítőt. Aztán újra visítani kezdtünk.
- Melyik a te szobád? – kérdezte, közben a kezében tartott papírt vizslatta, amit még a kapuban kaptunk, miután kipipálták a nevünk. Állig érő szőke haja a homlokába hullt a mozdulatra. Gyorsan előszedtem a farmerom zsebéből a saját papírom, ami már inkább salátára hasonlított, és megnéztem a szobaszámot.
- Nyugati szárny, 217 – mondtam és felnéztem az épületre. Kíváncsi voltam, kikkel kerülök egy szobába. A bentlakásos iskoláktól egy dolog miatt féltem csak, mégpedig a szobatársak. Mi lesz, ha nem jövünk ki? Vagy, mivel ebben a suliban alig vannak lányok, nem lesz, kivel összerakjanak, és egyedül leszek?
Észre se vettem, hogy már az ajtó előtt állunk, Feliks előre engedett. A bejárattal szemben egy nagy, kétszárnyú ajtó volt, a két oldalán pedig egy-egy lépcső, ami felvezetett az emeletre. Tőlünk jobbra egy kis fülke kapott helyet, rajta nagy betűkkel: Porta. Egy férfi ült benne, épp a papírjait és a mögötte lógó kulcsokat nézegette, mikor beléptünk. A portás rögtön elénk ugrott és kérte a neveink és a szobáink számát.
- Erzsébet Héderváry, nyugati szárny, 217-es szoba – miközben beszéltem, kissé lábujjhegyre álltam, hogy lássam mit csinált. Kipipálta ő is a nevem, aztán odaadott egy kulcsot, amin a 217-es szám szerepelt. Félreálltam, hogy Feliks is elkérhesse a kulcsát. Szomorúan tapasztaltam, hogy ő a keleti szárnyban kapott helyet. Rám mosolygott, aztán a lépcsőre sandított.
- Csak egy fontos szabály: nincs átjárás a két szárny között – figyelmeztetett a portás szórakozottan, mert tudta, hogy úgyis átmegyünk, ha akarunk. Bólintottunk, aztán egymásra néztünk. Még egyszer megöleltem, mert egyszerűen nem tudtam betelni vele, hogy tényleg itt van velem.
- Vigyázz magadra Lizzy – intett Feliks és elkezdte felrángatni a bőröndjét az emeletre. A harmadik emeletre. Szegény. Megragadtam a sporttáskám fogantyúját, és egy nagy sóhaj után elindultam. Nekem se lesz könnyebb, pedig a cuccom nagyobb fele még csak azután jött. Már a lépcsőfordulóban kénytelen voltam megállni, és elgondolkodni, hogy mitől nyom egy mázsát a táskám. Vettem még pár lélegzetet és nekiveselkedtem, hogy megtegyem a maradék másfél emeletet.
- Esetleg segíthetek? – szólalt meg mögöttem valaki, mire megugrottam. Egy másodpercig csak azon gondolkoztam, milyen akcentusa lehetett. Aztán jutott el az agyamig, hogy egy srác állt ott, aki elvileg nem jöhetne át a nyugati szárnyba. Megfordultam és végigmértem. Sötét, göndör haj, napbarnított bőr, kicsit világosabb zöld szem. Kedvesen mosolygott és közelebb lépett. - Lo siento ! Megijesztettelek? – emelte fel kicsit a kezeit, aztán a sporttáskámért nyúlt. Kissé megilletődve nyújtottam felé a kért tárgyat. A vállára kapta, mintha pillekönnyű volta. – Hát, üdvözöllek a World Akadémián – vigyorodott el.
- Én… öhm… a portás azt mondta, senki se mehet át egyik szárnyból a másikba, nem? – hebegtem egyre vörösebb arccal. Kissé összevonta a szemöldökét, aztán lenézett, mintha a lépcső fokain keresztül a portásra láthatna. Ajkain újra mosoly jelent meg és megrántotta a vállát. Nem félt a büntetéstől. Talán már a portások se vették komolyan ezt a szabályt. Mindentudó pillantást vetett rám és elindult fölfelé.
- Egy év alatt kitapasztalod, hogy hol vannak itt kiskapuk – nevetett, aztán megkérdezte hányas a szobám. Szinte ugrándozott fölfelé, képtelen voltam elhinni, hogy neki nem olyan rohadt nehéz az a cucc, mint nekem.
- Szóval másodikos vagy? – kérdeztem, de közben nézelődtem. A fehér falakon a végzős osztályok tablói és (valószínűleg) a diákok által festett képek lógtak, az ajtókat különböző poszterek, feliratok díszítették. Az ablakokban virágok csücsültek. Szép volt és hangulatos.
A fiú hümmögött, amiből azt vettem ki, hogy igen a válasza. Hátralesett rám a válla felett. Arra a kérdésre, hogy tetszik-e, egyértelmű volt a válaszom. Elkezdte ecsetelni, hogy a fiúkolesz nem ennyire… rendezett. Megpróbáltam elképzelni Feliks-et a káosz közepén, közben már a gondolattól is vihogni támadt kedvem. Hirtelen megtorpant, én pedig feleszméltem. Ott álltam a szobám előtt, aminek az ajtaján pont szemmagasságban volt az ott lakók neve az enyémen túl: Yekaterina Chernenko és Lili Zwingli. Megköszöntem a fiúnak, aki illedelmesen bemutatkozott: Antonio Fernandez Carriedo. Ő az Erzsébet névre kicsit összevonta a szemöldökét. Négy választása volt: Elisabeth, Elizaveta, Elizabeta vagy simán Lizzy. Az utolsó mellett döntött. Mosolyogva köszönt el és indult el a lépcső felé. Én pedig egy halk kopogás után benyitottam. Bent egy szőke hajú lányt találtam, aki épp a hatalmas gardróbot méregette. Az érkezésemre felkapta a fejét, tengerzöld szemei felcsillantak. Elém pattant és felém nyújtotta a jobbját.
- Lili Zwingli Liechtensteinből – mosolygott. Én is bemutatkoztam és végignéztem a szekrényen, ami a kis előszoba jobb oldalán kapott helyet. Jó széles és magas is volt, biztos elfértünk benne. Bal oldalt fogasokat láttam a kabátok számára és egy cipőtárolót. Ezután megnéztem a szobát. Az egyik falnál három ágy állt, velük szemben pedig íróasztalok foglaltak helyet. Még nem volt túl otthonos, de volt egy olyan érzésem, hogy elég hamar azzá tesszük. Hátrafordultam Lili felé, aki az ajtóra ragasztott papírlapot olvasta. Letettem a földre a táskám és odaléptem mellé. A lapon az állt, hogy aznap öt órakor mindenki menjen a közös helyiségbe – földszint –, ahol majd elmondják a szabályokat, utána pedig egy-egy felsőbb éves vezetővel körbevezetnek a suliban.
Egy halk kopogás miatt hátraugrottunk. Egy lány dugta be a fejét az ajtón, aki minden bizonnyal Yekaterina volt. Egy pillanaton belül belépett az előszobába és letette a bőröndjét a földre. Széles mosollyal nyújtotta felénk a jobbját és mutatkozott be. Mint kiderült Ukrajnából jött.
Ezután már csak annyi dolgunk volt, hogy elosszuk, ki hol alszik. Szerettem volna az ablak mellé kerülni, mivel mindig ott volt az ágyam, de ezzel nem csak én voltam így. Lili csettintett egyet és feltúrta a táskáját egy kis lapért, amit három egyforma részre vágott. Azokat beszínezte különböző színűre, aztán megbeszéltük, hogy melyik-melyik ágyat jelenti. Végül kicsire összehajtotta őket. Én kezdtem a húzást. Katya jött, az utolsó pedig megmaradt Lilinek. Egyszerre hajtottuk szét. Felsikkantottam a kedvenc színem, a zöld, láttán. Az ukrán lányé lett az ajtóhoz közelebbi, míg Lili ledobta a bőröndjét a középső ágyra. Elégedetten körbefordult, közben megigazította a rövid hajába kötött lila szalagot.
Ezt követte a kérdés: kipakoljunk? Mindhárman a csomagjainkra néztünk, aztán belegondoltunk, hogy ezután még mennyi cucc fog jönni. Halogattuk a dolgot egy kicsit. Elterültünk az ágyainkon és kérdez-felelek szerű játékot játszottunk. Valaki feltett egy kérdést, amire mindhárman válaszoltunk. Sokat nevettünk, mert kiderült, hogy a történelmen kívül is van pár közös vonásunk.
Hat óra körül elindultunk le. A bejárattal szemben volt a közös helyiség ajtaja, amit amúgy is gyorsan megtaláltunk volna – mivel hatalmas arany betűkkel rá volt írva a funkciója –, de állt az ajtó mellett egy fiú is, aki beterelt minket oda. Valószínűleg a terem többféle elfoglaltságra is szolgált, mert bár a székek középen voltak sorokba rendezve, de oldalra asztalok voltak tolva. A sarokban foteleket pillantottunk meg, valahol a terem másik végében csocsó- és pingpong-asztalok voltak. Tuti nem fogunk unatkozni. Leültünk egy kicsit hátrébb. Valószínűleg nem csak az elsősök voltak ott, hanem minden évfolyam is, mert eléggé látszott, hogy csak a tömeg kisebb része bátortalan. Az egyik fotelben megpillantottam Antonio-t is, aki két sráccal röhögött. Valószínűleg a szobatársai voltak.
- Lizzy! – pattant le mellém Feliks, mire a másik oldalamon ülő lányok megugrottak. Bemutattam őket egymásnak, aztán megkérdeztem, hogy milyenek a szobatársai. Egy barna hajú fiúra mutatott nem messze tőlünk. – Toris tök jó fej, Litvániából jött. A másik srác viszont… – bökött a másik irányba, pont arra, ahol a legnagyobb volt a tömeg. – kicsit ijesztő. A kétméteres oroszt nézd. Ő az – suttogta. Így már nem volt nehéz kiszúrni. Nem értem miért volt ijesztő, én csak egy mosolygós fiút láttam. Bár mondjuk az százhatvanöt centit alig elérő Feliks kicsit eltörpült mellette. Talán ez adta a félelem okát. Nevetve átöleltem a lengyel barátom, aki ezt úgy vette, hogy nem, állok mellette azzal kapcsolatban, hogy ijesztő a lakótársa. Így is volt. A „kétméteres orosz” csak mosolygott, mint egy kisfiú, ártalmatlannak tűnt.
Fülsüketítő búgás csendesített el mindenkit. A terem végében lévő kis színpadon az iskola igazgatója állt, előtte a mikrofonnal. Minden diák felé fordult, páran még mindig a búgó hang miatt fintorogtak.
- Üdvözlök minden új és régi diákot a W Akadémián. Próbálom rövidre fogni…
- Igazgató nő, az elmúlt három évben is ezt mondta – kurjantotta be egy srác a legnagyobb tömeg közepéről. A nő elmosolyodott, minden bizonnyal már megszokta az ilyen beszólásokat. Csak legyintett és visszanézett a mappájába.
- Most tényleg rövid leszek, ígérem Sadiq – erre a társaság hangosan felröhögött, nagyon úgy tűnt, eltalálta a fiú nevét. A nő mosolyogva végignézett a teremnyi emberen. – Nos, szeretném köszönteni az új diákokat, akiket két osztályba fogunk szétosztani. 40 diák 40 különböző országból. Ahogy elnéztem a sorokat, találkoztam pár ismerős vezetéknévvel. A fiúkra nézve sajnálatos, de még mindig kevesebb a lány, összesen csak 5 új érkezett. – ezen kicsit meghökkentünk. Katya meglepetten pislogva próbálta megkeresni a negyedik és ötödik új lányt, de pár perc után csalódottan huppant vissza mellénk. Sejtettem, hogy ide több fiú jár, de nem gondoltam volna, hogy ennyivel. Körülnéztem. Csak elvétve láttam meg egy-egy lányt.
Az igazgatónő közben tovább beszélt. Szót ejtett az új tanárokról, pár diák nyári sikereiről, aztán mesélt kicsit a suliról is. A felsőbb évesek itt bosszús sóhajt hallattak, valószínűleg már meghallgatták párszor.
Ezt követte a házirend felolvasása egy szigorú tanár által. Nem voltak olyan vészesek a szabályok, mint hittem, könnyen betartható volt. A koleszra vonatkozott pár egyértelmű pont is: könnyen romló ételt nem viszünk fel, óvjuk a környezetünket, a szemetet az emeleteken elhelyezett tárolókba rakjuk, lehetőleg szelektíven… stb.
Utána jöhetett a körbevezetés. Mindenkit kitereltek a koli elé és utána le-lecsaptak emberekre a körbevezetni kívánó felsősök. Antonio termett előttünk, szélesen vigyorgott ránk, aztán kicsit furcsán nézett a lányos hármasunk mellett álló Feliks-re. De nem zavarta, elindult az iskola épülete felé.
- Szóval, a nevem Antonio Fernandez Carriedo Spanyolországból, másodikos vagyok. Ahogy az igazgatónő is mondta, ez egy viszonylag régi épület, tele titkokkal, amit már egy éve próbálunk megfejteni.
- Titkokkal? – kérdezte Lili. A fiú bólintott, titokzatos mosollyal ígérte meg, hogy elmesél majd közülük párat. Aztán jobbra mutatott.
- Az ott a sportpálya, mögötte az a rohadt nagy épület a tornaterem – ezután a másik irányba bökött. – Amott láthatjátok az „ásatás szimulátort” vagy homokozót, ahogy az osztálytársam hívja, de azt általában csak nyíltnapkor, meg rendezvényekkor szokták beüzemelni. Egyenesen előttünk pedig maga az iskola magasodik – vigyorgott ránk hátra.
Az épület kétemeletes volt, modernnek tűnt ahhoz képest, hogy lassan kétszáz éves. A bejárat előtt árkádsor húzódott. Antonio megállt és az ajtó melletti réztáblára bökött, amin az épület nyitása és az építőjének neve állt. Megköszörülte a torkát és színpadiasan benyitott. Hatalmas folyosó húzódott előttünk, de ahogy láttam, ennek az épületnek is több szárnya volt.
Először a földszintet jártuk be. Összesen három folyosó ment egymással párhuzamosan. Az A szárnyban voltak a klubok szobái. Az ajtókra ki voltak téve a plakátok. Valamin felnevettem. Voltak értelmes, de értelmetlen szakkörök is. Bekukkantottunk a főzőklubba. Egy fiú azonnal muffinokat nyomott az orrunk alá, közben szélesen vigyorgott. Egy magas srác jelent mellette, kezében tálcát tartott, a poharakban nagyon pezsgőnek látszó folyadék gyöngyözött. Olyan ruhába volt bújva, mint a pincérek, talán vállig érő szőke haját a tarkóján összekötötte, csak pár tincs keretezte az arcát, kék szeme ránk villant, majd Antonio-ra nevetett és megkérdezte, hogy miért bébicsőszködik.
- Mert akkor olyan perverzek vezetnék körbe őket, mint te, Francis – vigyorgott a spanyol. A szőke megforgatta a szemét és átnyújtott neki egy poharat, aztán sértődöttséget színlelve elvonult. A vezetőnk csak nevetett és elkezdett kifelé tolni minket. A másik fiú még nyomott a kezünkbe egy-egy sütit, amit széles mosollyal fogadtunk el. A tetején lévő cukormázba egy angol zászló volt szúrva. Ó, szóval angliai a srác. Miközben rágcsáltuk az édességet, áttévedtünk a következő folyosóra, de közben a klubok képviselői szórólapokat nyomtak a kezünkbe. Rajz-, úszó- és… mágia-klub? Hűha.
A második folyosó bejárata fölött ez a felirat függött: Szaktantermek. Antonio megmagyarázta mit jelent ez: zene, biológia, kémia, rajz, technika és a géptermek, mindegyiket csak az adott tantárgyra lehet használni. Ezek némelyike hatalmas volt, mások kisebbek. Például a zeneterem háromszorosa volt a fizikához használtnak.
Mint az amerikai filmekben, itt is mi választhattuk ki a kötelező tantárgyak mellé a kiegészítő tárgyakat. Én felvettem többek közt a latin, a számítástechnika és valamilyen hirtelen ötlet folytán a táncot is erre a félévre. Ez idő alatt megpróbálom kiismerni a tanórákat, tanárokat.
Az utolsó folyosón a többi tölteléktantárgy termei kaptak helyet. Ilyenek voltak a különböző nyelv – volt magyar is! -, irodalom, esetleg valami jogi tantárgyak termei is. Ezután felcaplattunk a második emeletre. A lépcsőfordulóban egy szekrény volt, benne tömérdek díjjal. Aztapaszta!
A következő emeleten már csak két folyosó kapott helyet. Itt voltak az osztálytermek. Az ajtók mellett pedig ott lógott az osztályok névsora. Gyorsan megnéztük, hogy melyikben vagyunk. Mind a négyen a B-ben. Összevigyorogtunk és tovább indultunk. Benéztünk egy-egy terembe, amik szépen fel voltak díszítve. Nem túlzottan, de ízlésesen. Gyanítottam, hogy azon kevés lány műve, akik oda jártak. Szerencsére nálunk ebből a szempontból nem csak hárman fogjuk a díszítést csinálni, hanem négyen: Feliks-et ismerve biztos ő is besegít.
A másik folyosó is ugyanolyan volt. A termek sokkal nagyobbak voltak itt, mint lent, de kevesebb is volt belőlük. Hatalmasak és napfényesek. Gyönyörűek. A mosdókat is ezen az emeleten találtuk meg, a lépcsőtől nem messze, még a folyosó elején.
A harmadik emeletre több lépcsőn keresztül tudtunk csak feljutni. Ott volt a tanári – Antonio szerint naponta csak egyszer-kétszer másznak fel ide – illetve pár előadóterem. Meg egy hatalmas félig fedett terasz, rajta többféle növénnyel. Onnan majdnem beláttuk a suli egész birtokát. A kerítésen túl előbukkantak a kisváros magasabb házai, a templom nagy tornya. Valahonnan távolabbról még egy vonat zakatolása is elhallatszott hozzánk.
Azt követően lementünk a földszintre. A lépcső alján kaptunk egy-egy lapot a másnap forgatókönyvéről. Reggel nyolckor reggeli a suli kantinján, a tanítás kilenckor kezdődik, ebédszünet a negyedik óra után. Órák után be lehet nézni a szakkörök bemutató óráira egész héten, hogy lássuk tetszik-e valami. Vacsora hét órakor. Kimenő maximum kilencig. Tízkor takarodó. Hmm. Szoros az időbeosztás, de egész jó.
- És hol a kantin? – kérdezte Katya. Antonio a homlokára csapott és mutatni kezdte az utat. A koleszon keresztülmentünk, a közös helyiségen át. Egy nagy üvegajtó választotta el a kantint a másik szobától. Bent pár már ült pár srác és szendvicset evett. Ők gyorsabban megvoltak a túrával, mint mi.
A vezetőnk illedelmesen megköszönte, hogy végighallgattuk, de ezennel vége volt a túrának. És át is váltott idegenvezetőből őrül srácba és az egyik fiú hátára ugrott, aki egy hatalmas ordítással zuhant az asztalnak. Utána a saját anyanyelvén – talán németül – kezdte sértegetni a másikat. Vagyis szerintem sértegetni. A letámadott megigazította magán a pulóverét és leült az egyik székre, közben még mindig morgott. Viccesnek találtam.
Leültünk egy hat fős asztalhoz, aztán két váltásban elmentünk a vacsoránkért. Elég jó volt a választék. Rántotta, szendvics vagy saláta. Én a salátára csaptam le, míg Feliks a rántottára. Az asztalnál jó étvágyat kívántunk és enni kezdtünk. Pontosabban: a lányok enni kezdtek, én és az egy szem srác pedig tömni a képét.
Isten megáldott egy bátyussal, akire felnéztem, mintha valami bálvány lenne. Ez talán kiskoromban a külsőmön és a viselkedésemen látszott a legjobban… most meg az étkezési módomon. Lili kerek szemekkel nézett rám, aztán mutatta, hogy töröljem meg az arcom. Kissé elpirulva húztam végig az arcomon a szalvétát. Na, ja. Otthon ez még elment, itt viszont kicsit gáz. Katya rám mosolygott, aztán a mellettem ülő fiúra nézett, aki szinte már elpusztította a tányérjára tett ételeket. Sosem értettem Feliks-et. Alacsony, vékony… akkor hogy a francba tud ennyit enni?! A lengyel srác felnézett, zöld szemeivel kérdőn meredt ránk. Aztán mikor csak pár fojtott mosoly volt a válasz, visszafordult a vacsorája felé.
- Öhm… leülhetek? – állt meg mellettünk Feliks egyik szobatársa. Honnan is jött? Litvánia? Igen. A neve pedig… Tony? Nem. Tobias? Nem. Tooo…
- Persze – feleltem gyorsan, mert már kezdett kínossá válni, hogy csak bámulom. Elmosolyodott és leült a lakótársa mellé.
- Toris Laurinaitis – mutatkozott be. Toris! Tényleg! Katya bemutatott minket is.
- Lizzy – szólított meg Lili. Felé kaptam a fejem. Kezében egy bögrét tartva nézett rám hatalmas türkizkék szemeivel. – Megkérdezhetem, hogy miért van virág a hajadban? Kíváncsi vagyok – megérintettem a margarétát, amit aznap reggel a fülem mögé tűztem. A szirmok simogatták az ujjaim, ahogy hozzájuk értem.
- Még kiskoromban szoktam rá, mikor inkább hasonlítottam fiúra, mint lányra – mondtam halkan. Mindenki ledöbbent. Én inkább hasonlítottam fiúra? Igen. Kiköpött apám voltam, a hajam se volt túl hosszú és mivel akkoriban eléggé pénzszűkében voltunk, kénytelen voltam a bátyám kinőtt ruháiban is járni néha. Egy fiú tűzött először virágot a hajamba, mondván attól lányosabbnak tűnök. Azóta mindig volt hol igazi, hol mű benne.
Vacsora után nyitóbuli volt a közös helyiségben. Felültem egy asztalra és onnan néztem a táncolókat. Egy kéz jelent meg előttem. Meglepetten néztem Antonio-ra, aki szélesen vigyorgott.
- Üdv a W Akadémián, Lizzy!