4. fejezet - Gólyaavató 1.

Hallo!
Visszatértem, végre túlestem a nyelvvizsgán, az év végi hajrán is, most már nincs semmi (vagy ki tudja), ami közbejöhet.
Meghoztam az új fejezetet is, kiegészítve pár a mi Anonymus-unk leveleivel. :)
Jó olvasást mindenkinek, remélem tetszeni fog!
---------------------------------

Bár Francis azt mondta, engem kihagynak, másnapra kiderült, hogy nagyon nem. Reggel az íróasztalomon egy borítékot találtam, benne egy kis üzenettel. Két dolog fogalmazódott meg bennem: hogy jutottak be? És miért nekem adnak ilyen feladványokat? Merthogy az volt. Két levél volt benne, egyik a feladatom leírása, a másik pedig az első feladat. Persze a szöveg géppel írt volt, így még azt se tudtam, ki írta. A lényeg az volt, hogy az egyik feladat felfedi a másik helyét és október végéig az összes üzenetet meg kell találnom, némelyiknél pedig van bónuszfeladat is. Ha azokat nem teljesítem, az osztályom bánja. Aha, szóval fenyegetnek is. Elköteleztem magam, hogy kiderítem a jóakaróm kilétét, illetve azt is, hogy megcsinálok minden feladatot a lehető leghamarabb. Nem akartam sokáig húzni ezt a levélkeresős játékot, mert tudtam, a suli pár héten belül teljes gőzzel beindul és akkor majd nem fogom tudni egyszerre csinálni a keresgélést és a tanulást.

Mivel ez egy bentlakásos iskola, így a tanárok és az egyéb segítők figyelnek arra, hogy sose unatkozzunk. Eliska elmesélte, hogy majdnem minden hétvégén rendeznek valami kis kirándulást a környéken, ami nem kötelező, de sokan el szoktak rá menni, mivel nagyon jól szervezett és szórakoztató is. Nagyobb szünetekben még egy-egy olyan nagyobb angol városba is elviszik a jelentkező diákokat, mint London. Elvileg év végén mi is megyünk majd. Kíváncsi voltam a fővárosra is, még sosem voltam ott, sokáig azt hittem talán nem is lesz rá lehetőségem sohasem. De így, hogy itt voltam Angliában, az esélyek nagyban megnőttek.

Akkor ébredtem fel a gondolataimból, mikor Katya szóvá tette, hogy mérgesnek tűnök. Megmutattam neki a levelet, közben a feladatot néztem.

Katt a nagyobb méretért

1. feladvány

- Egem leginkább az érdekel, hogy hogyan vezet rá a következő nyomra? – nézegettem a szöveget. A másik szobatársam is mögém lépett és a sorokat figyelte. Tanácstalanul piszkálta a hajában lévő szalagot, aztán elvette és ő is átolvasta még párszor mindkét lapot. Mindhárman sóhajt hallattunk és elkezdtük átkozni a második évfolyamot.

Előző nap a lányokat is szépen megviccelték, mondjuk rájuk vödörből öntötték a vizet, mire visítva rohantak vissza a találkozóhelyre. Mondjuk nem ők jártak a legrosszabbul, hanem Arthur és Alfred, akiket rózsaillatú löttyel öntöttek le, így még méterekről is lehetett őket érezni. Szegény fiúk sétáló drogériának érződtek. Azon viszont meglepődtem, hogy nem én voltam az egyetlen, aki megúszta. A fiú, aki megnyerte a kiütőt a csapatomnak az első tesiórán, meglepetten, kissé talán tanácstalanul állt ott, ahol hagytuk. Mintha észre se vették volna a másodikosok. Kíváncsi lettem: neki is adtak ilyen keresgélős feladatot?

És ha már keresés: miután beértünk az osztályterembe, újra a rejtvényen kezdtem gondolkozni. Feliks a székemre támaszkodott, úgy olvasta a sorokat. Összevontam a szemöldököm. Milyen hiba? Nincs hiba. Az első világháború 1918-ban ért véget. Lehetséges, hogy tíz év múlva valaki ezt megírta. Világháború… Már minden lehetséges opciót kipróbáltam, mikor leesett. 1928-ban még nem tudhatták, hogy az a háború volt az első világháború. Nem gondolhatták, hogy lesz még egy. Akkor még nem is első világháború néven emlegették, hanem úgy, hogy Nagy Háború.

De akkor is, ez hogy vezet rá a következő feladványra? Mit másoljak le, ami 1933-ban íródott? Mi van? Sóhajtottam egyet bosszúságomban. Kezdhettem elölről. A megtaláltam a hibát, de a nyomra nem találtam rá. Matekon hol a tanárra, hol a papírra néztem. A hajam csavargatva kopogtattam a tollal a padon, közben felpillantottam a táblára, amin egyre több dolog jelent meg. Egyelőre még értettem, miről van szó, így meg mertem kockáztatni, hogy nem figyelek teljesen. A tanár szerintem látta rajtam, hogy nem vagyok száz százalékosan ott, óra után meg is kérdezte, hogy értettem-e mindent, amit mondott. Hebegtem valamit arról, hogy néha nem teljesen, mire mosolyogva mondta, ha kell, akkor ismét elmagyarázza nekem egy kicsit lassabban, hogy biztosan értsem. Hálásan köszöntem meg.

Vissza a feladványhoz. Talán az újságcikkhez van köze? Vagy valamit meg kell keresnem az első világháborúval kapcsolatban? Vagy valami olyat, aminek inkább 1933-hoz van köze? Esetleg egy helyen kéne kutatnom mindkettő után? Annyiféle lehetőség van, de én egyikhez sem tudok hozzáfogni. Arra gondoltam, hogy talán vannak valahol régi újságok. Talán cikkeket kéne kutatnom.

Kicsengőkor felpattantam és Antonio vagy Francis keresésére indultam. Pechemre először Gilbertbe futottam bele, aki az ajtóval majdnem megint betörte az orrom. Meg is jegyezte, hogy inkább a folyosó közepén közlekedjek, ne a szélén, mert egyszer tényleg megsérülök. Szerintem meg inkább tőle kellett volna távol maradnom. Ráfintorogtam és utánakérdeztem a két fiúnak. Megrántotta a vállát és a szekrénysornak dőlt, aztán kíváncsiskodni kezdett. Próbáltam visszatérni az eredeti tárgyra, de ő mindenáron tudni akarta, miért keresem őket. A képébe nyomtam a papírt. Először meglepetten, aztán furcsán nézett rám. Elmondtam neki, hogy valamelyik osztálytársa ezt találta ki számomra. Párszor átolvasta, aztán megragadta a csuklóm és húzni kezdett. Kerek szemekkel bámultam a hátát, aztán megpróbáltam magam kitépni a szorításából. Miközben mentünk, pár elsős eléggé megbámulta az albínó srácot, akit ez vagy nem zavart vagy nem mutatta. Továbbra is erősen tartotta a kezem, ujjai talán egy kicsit szorosabban fonódtak köré, mikor két lány őt figyelve összesúgott.

Gilbert a harmadik emeletre vitt fel, a folyosó végére, ahol egy kisebb elágazás volt.

- Itt van minden cikk, amit a suli egykori tanulói írtak – mondta, majd elindult balra. – Itt vannak az első világháború után születettek – állt meg egy nagy képkeret előtt, amiben legalább harminc újságkivágás pihent. Mellé léptem és végignéztem az irományokat. Az alsó ajkamat ütögetve gondolkodtam. Hová rejthette a következőt? Körbenéztem, még a függönyöket is megráztam, de semmit. Akkor talán ott lapul, ahol sejtem. A kép mögött. Leguggoltam és kicsit megemeltem a keretet. Annak sarkába egy újabb boríték volt tűzve. Szélesen elvigyorodtam, aztán az 1933-as cikkek után néztem. A dátumokra koncentráltam elsősorban, de így is percekbe telt, mire meglett, amit kerestem. A Reichstag felgyújtásáról szólhatott, mondjuk nem értettem, mert németül volt. Gilbert nagyjából elmondta, hogy miről szól: a kommunistákat vádolták az épület felgyújtásával, konkrétan egy bujtogató írás volt. Gyorsan lefotóztam a szöveget, gondoltam, majd délután lemásolom, még ha nem is értem.

Ezután feltéptem a borítékot. Megint nyomtatott szöveg volt, megint nem tudtam kideríteni, hogy ki csinálhatta. Tudtam, hogy Gilbert mögém áll és ő is olvassa a sorokat. Még azelőtt megéreztem a kezét a csípőmnél, hogy odatette volna.

- Meg ne próbáld! – sziszegtem, közben dühösen megpördültem. Egy hülyén vigyorgó némettel találtam szembe magam, furcsa színű szeme csillogott, ahogy felemelte a kezeit és hátrébb lépett. Miért is reménykedtem, hogy normálisan fog viselkedni.

- Látom, te nem adod könnyen magad, meine Liebe – vágta zsebre a kezét, aztán kicsit előre hajolt, hogy a szemünk egy magasságban legyen. Hátrébb húzódtam tőle, mire a vigyora még szélesebb lett, már ha ez lehetséges. – És ez tetszik – kacsintott rám. Először fel akartam képelni, aztán rákiabálni, hogy csak ne becézgessem, bár gőzöm se volt, hogy mit jelent, amit mondott. Nem is érdekelt, hívjon csak, ahogy akar, gondoltam mérgesen. Nem is akartam tudni, hogy mi jár a fejében. Túlságosan sokatmondó volt az arcán húzódó kaján mosoly.

- Ne próbálkozz, szoknyapecér – löktem félre az útból és elindultam vissza a lépcső felé. Felnevetett mögöttem, kacagása még sokáig visszhangzott a fejemben és a folyosón egyaránt.

- Szia, Lizzy – ugrott a nyakamba Lili, mikor beléptem a terembe. Nagy tengerzöld szemei az arcom figyelték, ami szerintem még mindig kicsit piros volt a hülye német szavai miatt. – Megvan a megfejtés? – kérdezte. Bólintottam és megmutattam a következő nyomot.

 

2. feladvány

- Nabazdmeg – morogtam magyarul. Lili kerek szemekkel nézett rám, én meg megcsóváltam a fejem. Nem kellett neki tudnia a magyar nyelv ily szépségeit, mint az előbbi káromkodás. Mondjuk, szerintem sejtette, hogy mit mondhattam, mert kissé felvonta a szemöldökét, ahogy rám nézett.

Tesin ezúttal már nem játszadoztunk, hanem futottunk, méghozzá keményen. A futással nincs semmi bajom, amíg nem kell többet rohanni öt percnél. A bajok utána kezdődnek. Próbáltam szabályosan lélegezni, de úgy negyed óra kocogás után már az sem ment. Szerencsére úgy húsz perc után a tanár azt mondta, menjünk ki. Hálát adtunk az égnek. Pár osztálytársam a tanár szavai után lerogyott ott, ahol megállt. Köztük Alfred, akire Arthur kárörvendően vigyorgott és közölte vele, hogy talán nem kellene annyi McDonalds, és Roderich, aki tényleg inkább művészalkat volt, mintsem sportos. Kint mindenki azt csinált, amit akart, ki ült az árnyékban, ki focizott. Én beálltam az utóbbiak közé. A fiúk szerencsére nem voltak velem kemények. Az elején ez volt a baj.

Mondtam már, hogy van egy bátyám? És hogy fiús kisgyerek voltam? Mindkettőt? Akkor talán érthető, amiért ledöbbentettem az osztályom. Kicsengő előtt tíz perccel kijött egy másik osztály is. Ki más, ha nem a másodikosok? Antonio és Francis hangosan szurkoltak nekem, hogy rúgjak még egy gólt. Teljesítettem a kérésüket, mire többen rájuk ordítottak, hogy fogják be. Mellettük Gilbert állt egy padnak dőlve, épp a testvéréhez beszélt, aki pont ellenem játszott, közben engem figyelt. Arcán gonoszkás vigyor futott át, mikor észrevette, hogy őt figyelem. Elfordultam tőle és újra a játékra koncentráltam. Nyeltem egyet, mikor észrevettem Ludwig arcán a testvéréjéhez hasonló, halvány, bár vészjósló vigyort. Ennek a mosolynak meglett az eredménye: a második félidőben átvették a vezetést és elhúztak. A német fiú rohadt jó csapatkapitányt alakított, csupán kézjelzésekkel irányította a többi fiút a csapatában. Mi meg nem győztünk utánuk futni, a labdát szinte mindig azonnal elszedték tőlünk. Mikor a tanár közölte, hogy induljunk be, kidőltem. Lihegve ültem a földön, aztán hátravetettem magam és elnyúltam a füvön a többi csapattársam mellett. Az ellenség csak nevetett rajtunk és bementek. Szerettem volna a középsőujjam mutatni feléjük, illetve Gilbert felé is, ha már ennyire felpiszkálta a testvére versenykedvét, de már arra sem volt erőm.

- Szép volt, Bözsi – állt meg fölöttem Feliks. Az általában a homlokába lógó tincseit félresimította, ahogy nézett le rám.

- Amint fel tudok kelni, meghalsz – feleltem két fáradt sóhaj között. Felkuncogott és jobbját nyújtotta. Hülye lettem volna nem elfogadni a segédkezet, mivel magamtól biztos nem tudtam volna felállni. Átöleltem a lengyel vállát, leginkább azért, mert fáradt voltam az álláshoz. Megveregette a hátam, aztán visszatámogatott az öltözőbe. Megállt a lányöltöző ajtajában, míg én megmostam az arcom és ittam pár kortyot, közben beszélt az előző napi csevegéséről a szüleivel, akik már ekkor hiányolták az egy szem fiukat. Megtöröltem a kézfejemmel a homlokom, aztán odaléptem a fiú elé, aki a körmét piszkálta beszéd közben, majd elhallgatott. Végignézett rajtam, aztán az állával a térdem felé intett. Sóhajtottam. Lehet teljesen le kéne fürödnöm. Már nemigen volt időm, a többiek is jöttek befelé.

- Łukasiewicz kifelé a lányöltözőből! – rikácsolta a tanár, mire Feliks megugrott és elrohant. Mindenki hangosan nevetett rajta, ő meg csak egy morcos pillantással válaszolt vissza. Lengyelül morogva caplatott be a fiúöltözőbe, ahol tovább húzták, hogy ha ennyire akar, öltözhet nálunk is. Olyat és olyan hangosan ordított, hogy még mi is értettük.

Szegény lengyel pipacsvörös arccal állt az öltözők előtt és engem várt. Átöleltem a nyakát és megkérdeztem, hogy látott-e valami érdekeset az öltözőnkben? Erre ellökött magától, de aztán ő is kacagásban tört ki. Igen, ez olyan tipikus Feliks-eset volt. Mindig sikerül valami hülyeséget csinálnia.

- Szóval Feliks így járt – vihogott a bátyám, mikor elmeséltem neki. Mellettem az említett mérgesen nézett, mert bár nem értette, a neve elhangzása felkeltette az érdeklődését. Aztán mikor a vonal másik felén a testvérem hangosan kacagni kezdett, leesett neki, hogy mit meséltem el. Ütlegelni kezdte a karom, mire lelöktem magam mellől. Összevonta a szemöldökét és visszamászott a padtámlára. Aztán kikapta a kezemből a találós kérdést és olvasgatni kezdte. Csücsörítve gondolkozott, aztán a semmibe kezdett bámulni. A vállára hajtottam a fejem, aztán elköszöntem a bátyámtól, akinek a hangja hallatán elfogott a haza-akarok-menni érzése. Még sosem voltam ilyen távol tőlük. Azon törtem a fejem, hogy hogyan fogom én kibírni karácsonyig?

Vacsora után ismét elmentem a zeneterembe, ahol megint csak gyakoroltunk Roderich-kel. Egyre jobban ment, én meg egyre jobban élveztem. Már eljátszottam az Örömóda első sorát, viszonylag kis szünetekkel a hangok között. Oké, még nem volt tökéletes, sőt, még fényévekre voltam az ő játékától, de már láthatóan fejlődtem. Sokat beszélgettünk közben, mindketten meséltünk mindenfélét a saját életünkről. Mondott pár szót a családjáról is, de inkább a suliról beszélt. Magán általánosba járt, ahol kötelező volt két hangszeren megtanulni, innen a jó zenei érzéke, emellett az angol már első osztályban elkezdték elsajátítani, míg én csak harmadikban. Ez nagyon látszotta kettőnk beszédén. Ő sokkal választékosabban beszélt, míg én többször használtam a szlenget. Neki már volt felsőfokú nyelvvizsgája, nekem még nyáron lett meg a középfokú.

Rám nézett a szemüvege mögül, arcán halvány mosoly virított, aztán vissza a kezére, ami a zongorabillentyűkön pihent. Végighúzta a mutatóujját a fekte-fehér soron, aztán random lenyomott pár hangot, amiből lassan egy dallam bontakozott ki. Újra ráismertem. Holdfényszonáta. Az egyik kedvencem. Ismét lehunytam a szemem és úgy hallgattam a gyönyörű muzsikát. Hogy tud valaki ilyen elképesztően játszani? Végigjátszotta. Fejből. A többperces dalt. A végén felnéztem rá, ő meg le rám, szinte azonnal elvesztem a sötét szemeiben. A szemkontaktus azonban megszakadt, mikor valaki kinyitotta az ajtót. Elkaptuk a fejünket, az ellenkező irányba kezdtünk nézni, mintha bűn lett volna, hogy egyáltalán egymás szemébe bámultunk.

A zenetanár volt, láthatóan meglepődött, hogy itt talált minket. Magas, vékony férfi volt, talán a negyvenes évei közepén járhatott. Látszott rajta, hogy művész, kissé elvontnak is tűnt. Rögtön megismerte Roderich-et, és azonnal kíváncsiabb lett. Azt kérdezgette, hogy miket játszott, merthogy órákon nemigen van esélye megmutatni, hogy mit is tud. Én meg pár perc után kezdtem magam fölöslegesnek érezni. Elnézést kértem és elindultam az ajtó felé. Bocsánatkérő pillantást vetettem az osztrákra, aki kicsit bosszúsan vonta össze a szemöldökét a tanára rossz időzítése miatt, aki észre sem vette, hogy… megzavart valamit.

Elmentem sétálni egyet. Megint a szobrokhoz mentem, abban bízva, hogy senki se lesz ott. Elég hamar rá kellett jönnöm, hogy nem. Egy árny állt az ösvény közepén, valamit épp szerelt össze, a fém halkan csikorgott a mozdulatai nyomán. Elbújtam egy állvány mögött, aminek kilestem a fala mellett. A srác, merthogy az volt, a félárnyékban járkált fel-alá, ajkához fuvolát tartott, próbálgatta a hangokat. A hangszert halkan szólaltatta meg, mintha nem akarta volna, hogy bárki meghallja. Talán így is volt. Megtett pár kört, skálázott, lejátszott pár dallamot, megállt pár pillanatra, megigazította a hangszert, mert kicsit rosszul szerelte össze… Aztán megtorpant és nekikezdett. Leesett az állam. Roderich és a zongora, most meg ez? Milyen zeneművészekkel vagyok én körülvéve nap, mint nap? Vajon ki játszik még valamilyen hangszeren? Tovább figyeltem a fiút, aki olyan egy perc után elrontott egy hangot, aztán már szándékosan, egyre mérgesebben fogott félre. Végül egy ordítás kíséretében majdnem eldobta a hangszert, de még időben megfékezte magát. Mi lehetett a baj? Ennyire utálja, ha elrontja a dallamot? Vagy közben elkalandozott, és amiatt lett dühös? Visszahúzódtam a szobor takarásába, aztán az alapzatnak dőlve hallgattam a hangos levegőkapkodást. Matatás zaja következett, közben halk motyogás. Lépések közeledtek felém, bennem pedig meghűlt a vér. Elég idegesnek tűnt, ki fog akadni az a valaki, ha engem is itt talál. De szerencsére minden gond nélkül elsétált mellettem és továbbment. Hála istennek. Kapucnit húzott a fejére, így nem láttam, mikor a lámpa alá ért. A fenébe is.

- Csak a tiéd, mégis mások használják a legtöbbet. Mi az? – gondolkoztam hangosan. Ismét elmondtam, mire Feliks-nek fintor ült az arcára. Már sokadszorra hallgatta meg és már nagyon-nagyon unta. Megértettem, hiszen már nekem is nagyon elegem volt belőle, de muszáj volt végigcsinálnom, ha nem akartam, hogy az osztályom még jobban megszívja, mert akkor biztos én lettem volna a hibás. Szóval inkább megszenvedtem vele előbb, nem pedig később, mikor talán már késő.

Hétvége volt, én pedig eldöntöttem, hogy legalább öt ilyen találós kérdést megfejtek akkor is, ha beledöglök. Pedig félő volt, hogy beledöglök. Már délután volt, az agyam pedig alig bírta tovább a kínzást. Elege volt a sok gondolkodásból. De nem csak neki, hanem minden körülöttem lévő embernek is. A lányok már ki akarták kapni a kezemből a papírt, mert szerintük ez már nem egészséges. Szerencsétlenségükre már szinte fejből tudtam a szövegecskét, de a megoldást, vagy, hogy miként vezethetne a következő nyomhoz, már nem.

Az előző feladvány plusz feladatát megcsináltam, aztán másnap feltettem az osztálytermünk melletti szekrény tetejére az utolsó kicsengő után. Katya és én el is rejtőztünk a folyosó végén és onnan figyeltük a diákokat, ahogy az utolsó óra után mennek ebédelni. Aztán kiürült a folyosó, de mi nem láttunk senkit, hogy felnyúlt volna a borítékért. Odamentünk, hogy biztosak legyünk benne, nem csórta el az a valaki, de… már nem volt ott. Hogy a fenébe vitte el onnan? Ez lehetetlen! Ki az a valaki, egy szellem? Katya rögtön összeesküvés-elméletet gyártott, hogy mi van ha valami túlvilági lény az, aki itt halt meg, mikor a második évfolyamra járt. Szerinte ez megmagyarázta azt, hogy hogyan tudta behozni a bezárt ajtónkon a levelet, illetve azt is, hogy hogyan tudta ekkor elvinni. Halkan nevettem a képzelőerején, de aztán legyintettem. Biztos, hogy nem… Remélhetőleg. (Mert akkor a történetemet nem World Akadémiának kéne hívni, hanem Az iskola fantomjának, nem igaz kedves Olvasó?)

A többieket is inkább az érdekelte, hogy ki lehet a jóakaróm, aki miatt lassan elpatkolok a végkimerülés miatt. Oké, ez kissé túlzás, de az agyam már kezdett ellenkezni a sok gondolkozás ellen.

- Hívott valaki kedvesemnek, Lizzy? – kérdezte Katya. Megcsóváltam a fejem. Pontosítok: lehet, hogy hívott, csak én nem értettem. Annyiféle nyelven beszéltek a World Akadémián, hogy lehetetlenség lett volna a sok idegen szóból kiszűrni azt, amelyiknek az volt a jelentése, hogy „kedvesem”.

Csak a tiéd, mégis mások használják legtöbbet… csak a tiéd…

- Esetleg valamilyen más nyelven?

Pont erről beszéltem (magamban)! Erre viszont felsorolták legalább egy tucat nyelven ezt a megszólítást, de nem figyeltem rájuk, már nem tudtam több idegen szót befogadni, de ők csak egyre hadarták a saját anyanyelvüket, gondolkoztak, hogy talán nem úgy hívott, hanem amúgy, de ugyanazt jelenti… A végére már úgy tettem, mintha ott se lettek volna, csak a kérdésre koncentráltam.

Csak a tiéd… Csak az enyém. A szoba közös, fürdő közös, Lili-vel már a ruhán is osztozunk (összekeverjük, na), cuccok is keverednek. Egyedül a nevem az, amit még nem adtam kölcs…

- Heuréka! – visítottam fel, mire a többiek egy métert ugrottak hátra. Alfred és Arthur is befejezték egymás csesztetését, körülbelül a fél udvar engem bámult. Felpattantam és rohanni kezdtem a suli felé, aminek feltéptem az ajtaját és az osztálytermünk felé indultam, ami mellett álltak a szekrényeink. Az enyém ajtaján a nevem állt egy kis papíron, még az első napokban tettem oda, hogy tudjam, az az enyém, amit ekkor kihúztam a helyéről. Mögötte egy kis összehajtott cetlit találtam.

Az izgatottságtól lüktetett a szívem, miközben kihajtogattam a papírost. Ugyanaz a nyomtatott betűs írás. Belebokszoltam a levegőbe egy „IGEN!” felkiáltás kíséretében, aztán olvasni kezdtem.

 

3. feladvány

Könnyebb, mi? Ha ez neki könnyű, akkor ő valami zseni lehet. Mondjuk már azonnal feltűnt, hogy ezt már hallottam valahol, csak éppen azt nem tudtam hol. Talán magyarul egy gyerekkönyvben vagy ilyesmi… Ismét átfutottam a sorokat, de úgy gondoltam, majd a többiek segítségével megoldom. Abban biztos voltam, hogy a megoldás a konkrét helyre küld el.

Sóhajtottam egyet és elindultam visszafelé, ahol szembetalálkoztam a másodikosok kis triójával, Antonio-val, Francis-szel és Gilberttel, akik megtorpantak, mihelyst megláttak. Egymásra pillantottak, aztán körém álltak, mindhárman intéztek hozzám pár szót.

- Bonjur, mon Chéri – libbent elém Francis és a hajamba tűzött egy kis virágot az első fölé. Rám mosolygott, közben megigazított egy tincset. Hirtelen összecsapta a kezét, mintha valami mesterművel készült volna el. – parfait[1].

- Csalódottnak tűnsz, mi querida – jegyezte meg Toni. Válaszul csak sóhajtottam. Nem akartam a nyakukba zúdítani a pár napja gyűlő feszültséget valamelyik évfolyamtársuk iránt. A harmadik átölelte a vállam, mire akaratlanul is ökölbe szorult a kezem. Engem csak ne ölelgessen!

- Na, igen, mi a baj, meine Liebe…?

- Ó, látom, fölösen keresgetlek – jelent meg Roderich a sarkon, arcán szomorúság tükröződött, ahogy rám és a másik fiúra nézett. A francia és a spanyol megfordultak, így láthatták, ahogy a vendégünk sarkon fordul. Minden tekintet rám szegeződött. Elég tipikus nézés volt: felvont szemöldök, mindentudó vigyor, amit jó lett volna azonnal letörölni egy… serpenyővel, akár.

- Nincs közöttünk semmi – emeltem fel védekezőn a kezeim. Egy gúnyos bólintás volt a válasz, aztán azon kezdtek gondolkozni, hogy mennyire nem illenénk össze. Karba tettem a kezem és úgy hallgattam őket. Hogy ezek mennyi hülyeséget összehordtak itt nekem. Először sorravették az ő tulajdonságait, aztán az enyémeket (néha még olyanokat is mondtak, ami nem is igaz), és közölték, hogy milyen sráccal kéne összejönnöm helyette. Mióta lettek ezek kerítők? Lehajtottam a fejem és vihogni kezdtem. Erre csak még jobban rákezdtek. Záporoztak a marhaságok, én meg ott álltam mindennek a közepén nevetve, ami a három idiótának csak olaj volt a tűzre.

Észre se vettem, hogy Gilbert szinte végig ölelte a vállam, de szerintem ő se. Túlságosan lefoglalta, hogy az osztrákot arisztokreténnek hívja, ami, bár fájt bevallani, de vicces megszólítás volt. Megveregettem a mellkasát és elléptem tőle.

- Majd találkozunk, addig nőjetek fel! – kiáltottam hátra a vállam felett. A válaszuk nem lepett meg: „félő, ez nem lehetséges”. Mikor felhangzott a kis triójuk kacagása, az mindent vitt. Mindhárom srácnak egyedi nevetése van, együtt pedig még furcsább hallani.

A kanyarban összefutottam Roderich-kel, aki még mindig kicsit neheztelően nézett rám. A tekintetéből kiolvastam, hogy ő arra számított úgy leteremtem a hármast, mint Gilbertet a második ajtós incidens után. Azért nem tettem, mert most egyik sem próbálkozott semmi perverz dologgal, ami miatt ordíthattam volna velük, csak a maguk módján közölték, hogy nem lennénk jó pár. Vagy talán ez fájt Roderich-nek? Belekaroltam és próbáltam lelket önteni belé, miszerint ne foglalkozzon a három hülyével, úgyse gondolják komolyan, amit mondanak. Mondjuk ő ezt megkérdőjelezte, de én csak legyintettem.

- Te hogy jössz ki ilyen jól velük? Téged még csak nem is piszkálnak semmivel! – emelte rám barnás szemeit, arcán kicsit hitetlenkedés futott át a szavai nyomán. – Már az első pillanatban körülrajongtak! Hogy csinálod?

- Ilyen a kisugárzásom – mondtam nagyképűséget mímelve, közben látványosan átdobtam a hajam a vállam felett. Erre végre elmosolyodott.

A többiek már libasorban álltak, mikor mi kiértünk. Két másodikos megragadta a karunk és odarángattak hozzájuk. Még időm se volt megkérdezni Feliks-et, már lepisszegtek. Az előttünk álló, őrmesterszerű fiú végigsétált előttünk, a vállának támasztott baseballütőt nekiszegezte a pusmogóknak, mögötte az osztálya állt, kicsit arrébb egy másik idősebbekből álló tömeg. Sötét szeme végigszaladt a tömegen, piercinggel díszített szája vigyorra húzódott. Velünk szemben lassan felállt a másik osztály is, ők is legalább olyan értetlenek voltak, mint mi.

- Naszóval! – ordította a baseballütős srác. Amerikai volt, állapítottam meg azonnal az akcentusa alapján. – Azért vagytok itt, mert megkaptuk a jogot, hogy pokollá tegyük a szeptembereteket. Így van, az előző hét csak bemelegítés volt. Szóóóóóval, most kaptok pár jó kis feladatot. Azt az osztályt kevésbé fogjuk szívatni, amelyik nyer! Nem igaz? – nézett a mellettük álló csoportra, amelyik minden bizonnyal a másik osztály. Közöttük volt Francis, Gilbert és Antonio is. Ők is bólintottak, arcukon széles vigyor jelent meg. Valószínűleg élvezni fogják, hogy most ők szívathatnak és nem fordítva.

Körülöttünk a többi osztály kiabálni és fütyülni kezdett. Némelyek tanácsolták, hogy mit lehetne csinálni, mások vagy nekünk, vagy a másik csoportnak szurkoltak, valaki meg csak bekurjantotta, hogy jól szívassanak meg minket. Nem teljesen így mondta, de így értetendő. A tanárok az ablakból nézték a jelenetet, nem szóltak semmit. Ekkor lettem biztos, hogy ez tényleg hagyomány, és hogy a felnőttek nagyon is tudják, mik lesznek a feladatok. A felvezető már nem igazán érdekelte őket, amíg mindenki épségben marad.

- Ellenvetés nem fogadunk el, nincs kivétel – vette át a szót Gilbert, aztán a testvérére nézett és megvonta a vállát. – Bocs, Bruder, bár nem hiszem, hogy te kihúznád magad – nevetett. A szőke fiú bólintott, arcán elégedettség suhant át. Nem is igazán tűnt úgy, hogy ő kivétel akarna lenni.

- Kérünk két vállalkozó szellemű almapecázót mindkét osztályból – kiabálta egy lány. Feliks megragadta a kezem és előreléptünk. Ki akartam magam tépni a kezéből, mondván mit művel, de befogta a szám és fülemhez hajolt.

- Ennél már csak szívatósabb feladatok lesznek, érzem – suttogta. Egy összenézés után Gilbert indult el felénk. Az albínó srác közénk lépett és a hátunkra tette a kezét. Odakísért egy felfújható gyerekmedence elé, amiben piros és zöld almák úsztak. A vállunkra támaszkodott és azt mondta, a zöld almákat kell kipecáznunk.

Mi? Még az alma színe sem mindegy? Jaj, egek!

- Gówno prawda![2] – kiáltotta Feliks. Nem tudom mit mondott, de biztos nem szépet. A német felnevetett, aztán lökött rajtunk egy kicsit, így már a lila-sárga medencécske mellett álltunk. A hajam megpróbáltam kontyba csavarni, bár bármilyen csat vagy hajgumi híján félő volt, hogy szétesik. Ekkor valaki megkocogtatta a vállam. Gilbert volt az, mögötte Katya futott vissza az osztályhoz. A német a kezembe adott egy hajgumit. Az ukrán osztálytársam felé biccentettem, aki feltartotta mind a két hüvelykujját, mondván hajrá! A lengyel barátom mérgesen kifújt egy állig érő szőke tincset az arcából. Ő nem kapott hajgumit, se csatot. – Ez rossz ötlet volt.

- Ugyan, buli lesz – nevettem és letérdeltem a medencéhez. A másik három szerencsétlen is így tett.

- Felkészülni! – harsant az előbbi csaj hangja mellőlünk. Idegtépő csend pár másodpercig. – Vigyázz! – újabb időhúzás. – Rajt!

Megcéloztam egy zöldalmát és a fejem a vízbe nyomtam. A fogaim rögtön megtalálták, amit kellett. Hátradőltem és megnéztem a fogást. Hála Istennek. Gilbert kikapta a kezemből és a hátamra téve a tenyerét visszalökött a vízhez. Még három alma hátravolt. A mögöttem lévő osztálytársaktól záporoztak a kiáltások, a tanácsok meg effélék. A következőért ugrottam, közben összeütköztem a másik osztály egy tagjával. Mindketten felkiáltottunk és levegőért kaptunk. Közben Feliks-nek is volt kapása, mert a német fiú hangja ismét felharsant. De nem csak mi találtunk. Az újabb gyümölcsnél már csak hátradobtam az albínónak, aki meglepve mondta, hogy három. Már csak egy kellett. Kicsit felemeltem a fejem és megkerestem a következőt. A bajtársam is ezt tette. Egyszerre vetettük magunk a hiányzó darabra, de elmartam előle. Konkrétan hozzávágtam a pontszámlálónkhoz az utolsót, mire ő meglepetten felkiáltott. Lilás szemei egy ideig meglepetten kerekre nyíltak, aztán valami büszkeségféle költözött belé. Felénk nyújtott egy-egy törölközőt és kicsit gúnyosabban közölte, hogy ha akarjuk, az almát megehetjük. Én elfogadtam az egyiket, de a lengyel barátom csak rákiáltott az albínóra.

- A zöld csapat nyert! – intett az osztályunk felé a lány, a csapat pedig felordított. Átöleltem Feliks-et, aki győzelmi ordítást hallatott.

A következő feladatot a földön ülve néztük. Egy akasztó két oldalára lufik voltak felkötve, rajtuk csomó habbal. Az újabb négy önkéntes egy-egy borotvát tartott a kezében értetlenül. Egy srác magyarázta el, hogy mit kell csinálni: leszedni a lufikról a habot, anélkül, hogy azok kipukkadnának. Alfred, az egyik vállalkozó szellemű, nevetni kezdett, aztán elhatározta, hogy nyerni fogunk itt is. A fogas másik oldalán álló fiú gúnyosan nevetett rajta és közölte, hogy álmodik a nyomor. Lehet, majd meglátjuk. Kezdetét vehette a második forduló.

- Elizabeta – ült le mellém Roderich. – Jól csináltátok – mosolygott rám, aztán végigsimított félrefésült haján. Az az egy tincs megint megmakacsolta magát.

Durranás, aztán sikoltás törte meg a sugdolózást. Egy lány épp hátrébb ugrott a fogastól, arcát, ruháját beterítette a hab. Zavartan nevetve megtörölte a homlokát az alkarjával. Mentegetőzött az osztályának, hogy pedig alig nyomta rá.

Újabb lufi pukkant ki, ezúttal a mi oldalunkon. Tino, a finn osztálytársunk hátraesett meglepettségében, aztán a kezében lévő borotvára, majd a lufi hűlt helyére nézett. Végül elnevette magát. Felénk mutatta a segédeszközt. Nem volt benne penge. Akkor hogyan?

Az akasztó két oldalán járőröző figyelő másodikosok felmutattak egy-egy tűt. A kis csalók! Alfred is észrevette ezt és mikor ki akarták lyukasztani az ő lufiját, félrelökte a srácot. Az évfolyamtársunk azonban nem volt ennyire figyelmes. Újra nyertünk.

- Mondom, hogy én vagyok a hős! – ordította az amcsi.

- Most az egyszer el is hisszük – válaszolt valaki. Az osztályunk felröhögött, Alfred pedig kihúzta magát és megveregette a mellkasát, mintha tényleg ő lenne a nap hőse. Mi is elhittük, hogy az. Lili leült mögém és a hajam kezdte fonogatni, közben egy harmadik játékvezető lépett a porond közepére.

- Drága elsőseink! – kezdte. Végignézett rajtunk, aztán a másik osztályon is. – Ki éhes? – tette fel a döntő kérdést. Az udvar elnémult egy pillanatra. Senki sem jelentkezett. – Egy kis tésztát valaki? Senki?

Hirtelen egy kéz emelkedett a magasba. Feliciano volt. Mellette Ludwig kék szeme kikerekedett, kérdőn nézett a bátyjára, aki viszont Lovino-t figyelte. Az olasz fiú arcán vigyor ült. Sejtette, mi lehet a feladat. A másik osztály nagy nehezen kiválasztott valakit. A két áldozat kiment a tér közepére, ahol leültették őket a földre, eléjük kis asztalt tettek, ami terítővel volt lefedve. A játékvezető egy biccentésére lerántották a leplet az ételről. A kis olasz szeme felcsillant.

- Pasta! – kiáltotta boldogan a bolognai láttán. Mellette a fiú teljesen ledöbbent. Akkora adag spagettiket! Feli nem tűnt ijednek, kinéztem belőle, hogy megeszi az egész tányért. Mindkettőjük előtt legalább három-négy adagnak megfelelő tészta pihent szépen díszítve szósszal és bazsalikommal. Jó étvágyat.

- Felkészülni! Vigyázz! – skandálta a tömeg egyszerre.

- Buon Appetito! – kiáltotta Feliciano, mikor a rajthoz értünk és enni kezdett.

Megette! Megette! Az a fogpiszkálónyi srác egy falatot se hagyott. Lovino fel is ordított olaszul, hogy ez az ő kisöccse. Mellette Antonio a vállára csapott, de most egy kicsit sem érdekelte, a fiú összeborzolta az öccse haját, mikor az elhaladt előtte.

- Szép volt Feli – mosolyogtam fel rá, mikor elugrándozott mellettünk. Visszament Ludwig mellé, aki megveregette a hátát. Az olasz már ettől a dicsérettől a mennyekben érezte magát. A német másik oldalán Kiku mondott valamit, mire a japán fiú mögött ülő Yao felkiáltott.

- Aiya, ha így folytatjuk biztos nyerünk-aru!

- Csak el ne bízzuk magunk, mint a hős – bökött Arthur Alfred felé. Az említettet kicsit se zavarta az angol csipkelődése, ő már a markában érezte a győzelmet.

Gilbert lépett a pulpitus közepére, két oldalán Antonio-val és Francis-szel, akik egy-egy mikrofont tartottak a kezükben.

- Ki tud zenélni vagy énekelni? – kérdezte az albínó, lilás szeme végigpásztázta a tömeget. Azután előkapott egy papírt a hátsó zsebéből és felolvasta pár elsős nevét, köztük Roderich-ét is, aki erre elfehéredett. – Íme a zeneórára, illetve a zeneklubba járók névsora. Vagy önként, vagy általunk, de itt fog állni két ember. Senki? Akkor én jövök.

- Engem fog. Engem fog. Engem fog. Engem… – hajtogatta mellettem az osztrák, közben az orrnyergét dörzsölte.

- Ruslan Galante Lettországból és Roderich Edelstein Ausztriából – vigyorgott felénk. Sejthető volt. Az ajkamba haraptam és megsimogattam a fiú vállát, aki kényszeredetten felállt. A sejtése nagyon is bejött, bár mondjuk Gilbert mosolya kissé árulkodó volt, mikor elővette a papírt. – Választhattok: ének vagy hangszer?

- Hangszer – motyogta az osztálytársam. Felkapott egy hegedűt az asztalról, míg a másik a mikrofonért nyúlt.

- A hangszeres választhat, az énekes kap egy karaoke-t – mondta a német. A két kiválasztottra nézett, akik idegesen toporogtak a helyükön. Azt kérdezte, készen állnak-e? Nem volt túl biztató a válaszuk. A játékvezető csettintett egyet a nyelvével, aztán egy telefont és fülhallgatót nyomott Ruslan kezébe, aki meglepetten nézte azokat. A játékvezető vigyorogva kérdezett vissza, hogy ki beszélt itt hangosan szóló zenéről. Ó, szóval mi csak az énekszót fogjuk hallani. A lett fiú pár pillanattal később énekelni kezdett, hangja halk volt, remegett, a dalt se nagyon ismertük fel először. Aztán mikor a refrénhez ért, mindenkiből kitört a röhögés. Ilyen régi Selena Gomez számot is rég hallottam. Antonio megveregette a mellkasát, ezzel jelezve, hogy az ő ötlete volt. A másodikosok közül öten felemeltek egy táblát, rajta egy-egy számmal. Összesen 30 pont az 50-ből. A fiú csalódottnak tűnt, bár ő a fülhallgató miatt kevésbé hallotta magát. Gilbert Roderich-re nézett, aki kicsit összevonta a szemöldökét, majd barna szemeit rám emelte. Bólintottam egyet, jelezve, hogy ügyes lesz. Sóhajtott egy nagyot, és az állához emelte a hangszert. Az Örömódát játszotta el, én pedig halkan énekeltem ismét. Mikor felnéztem, láttam, hogy Gilbert furcsán méreget, aztán elkapta a tekintetét, szemöldökét összevonta, arcára mintha kisebb fintor ült volna.

Újra pontoztak.

42.

Az osztályunk ismét örömujjongásban tört ki. A fiúk megveregették az osztrák vállát, hátát vagy épp a nyakába ugrottak. Persze Roderich nem igazán örült ezeknek, főleg a legutolsónak, de örült, hogy ezzel megnyerte az osztálynak ezt a fordulót. Mi-másik osztály: 3:0

 - Egyelőre ennyi, gólyák – mondta ismét az első fiú, közben a baseballütőt forgatta a kezében. – Holnap folytatjuk.

---

[1] Tökéletes (francia)

[2] Enyhébb fordítás: baromság (lengyel)

3. fejezet - Ismerkedés a sulival

Hello, everyone!
Újra itt vagyok egy szép szóval is kurvahosszú fejezettel. 😆 Remélem már mindenki várja az év végét, mert én nagyon!
Jó olvasást kívánok mindenkinek, aki erre jár és beleolvas a történetembe! És mindenkinek kitartást az utolsó pár héthez a suliban (aki még oda jár)!
-------------------------------------------------

Forrás

Másnap reggel azzal a céllal keltem, hogy megtudom, kinek hála tört be majdnem a fejem. Mert már találkoztunk párszor, de a neve még mindig kérdéses számomra. Tudni akartam, ki azoknak a lilás szemeknek a tulajdonosa. Nem sok dolgot tudtam róla, csupán hogy német (vagy osztrák, vagy svájci, vagy liechtensteini, vagy tudomisén), Antonio egyik haverja, és hogy hogy néz ki. Ennyi. Tényleg meg szerettem volna neki köszönni a segítséget és megkérdezni, hogy mit játszott előző nap, mert tetszett a dallama.

Mielőtt még bárki azt gondolná, azért akarom megkeresni, mert jó pasi és nem lenne rossz összejönni vele, az téved. Senki se gondoljon rosszra! Oké, az biztos, hogy jóképű, de megígértem magamnak, hogy nem fogok már az első hónapokban összejönni valakivel. (Ezzel most szerinted, kedves Olvasó, magamat próbálom meggyőzni vagy Téged?)

Megráztam a fejem, aztán visszatértem a reggeli készülődéshez. A hajamat megpróbáltam kibontani az estére kötött kontyból, aztán próbáltam nem visítani a fájdalomtól, mikor a hajgumi beragadt a tincsek közé. Felkaptam a hajkefémet az asztalról. Kezdődhetett a reggeli kedvenc procedúrám.

Míg vártam, hogy a lányok felkeljenek, el-elmerültem a gondolataimban. Hol az osztályon gondolkoztam, hol visszakanyarodtam Magyarország felé, az ottani életem elemezgettem. Tény, ami tény, hiányzott a kis országom, a nyelv, anya főztje. Még a szomszéd idegesítő csivakarcsa is, amit a vizslánk egyszer majdnem meg akart enni ebédre… Főleg a napot hiányoltam. Itt az ég szinte mindig borongós, állandóan a felhőket vizslatom, attól rettegve, hogy pont akkor kezd el esni, mikor nem tető alatt vagyok. Két esernyőt is hoztam magammal, egyik a sulis szekrényben van, a másik a táskámban. Lili meg is jegyezte, hogy elővigyázatos vagyok, mire elvigyorodtam és közöltem vele, majd egyszer megköszöni, hogy ennyire nem szeretek elázni. Apropó Lili, szegény lány hét óra körül ébredt fel a telefonja csipogására, aztán vissza is bújt a meleg takarók alá. Mellette Katya nyújtózkodva ült fel, aztán mosolyogva körülnézett. Egy pillanat alatt kipattant az ágyból, lerángatta az egyenruháját a vállfáról, megkereste a törülközőjét és a tusfürdőjét és elindult a fürdőbe. Amíg ő zuhanyozott én megpróbáltam felkelteni a liechtensteini lányt, de azt alig lehetett kirángatni az álmai közül. Katya pár perccel később vissza is tért, így már ketten imádkoztunk a társunknak, hogy keljen fel, mert elkésik. Ez megtette a hatását. Lili villámsebességgel rohant tusolni és fogat mosni, majd kapkodta magára a ruháit. Kérte, hogy gyorsan csináljam meg a haját, míg ő átnézte az órarendet és hangosan felolvasta, hogy mivel kezdünk. Történelem, mint ezután majd mindig. Még utoljára megigazítottam a hajában szalagot, aztán felkaptam az előző nap kapott kis rózsát és a fülem mögé tűztem egy hullámcsat segítségével. Mindhárman felkaptuk a táskáinkat és a tornazsákjaink és elindultunk lefelé a kantinhoz.

Leültünk a tegnapi asztalhoz Feliks-ék mellé. A lengyel fiú is álmosan meredt maga elé, a mellette ülő pedig kedvetlenül piszkálta az ételét. A két srác reggele se indult rózsásan. Mindketten sóhajtottak egyet, mikor köszöntünk és megkérdőjelezték, hogy ez a reggel miért is jó. Ebben igazuk volt, tényleg fáradtak voltunk már ekkor. Talán az angliai borongós idő nyomta ránk ennyire bélyegét.

Maga az osztály hangulata is lapos volt, a legtöbbeken most ütött ki az időeltolódás, az osztálytársaim nagytöbbsége álmosan borult a padra, még beszélgetni se sokan beszélgettek. Feli intett nekünk egyet, mikor beléptünk, de aztán ő is visszamerült a pihenésbe. Leültem a helyemre és bámulni kezdtem ki az ablakon. Figyeltem, hogy az egyik osztály, akiknek az első órája tesi, bemelegítenek a füvön. A nyitott ablakon át behallatszott a nevetésük. Ők biztos nem voltak fáradtak, már hozzászoktak az itteni időhöz. Kerestem közöttük valaki ismerőset, de nem igazán találtam, csak Jett-et az úszóklubból.

Sóhajtva fordultam előre, mikor kinyílt az ajtó. Egy mosolygós, harmincas évei közepén járó nő lépett a terembe. Letette a könyveit az asztalra, aztán csípőre tett kézzel nézett végig az osztályon. Húsz álmos szempár tekintett rá vissza, míg ő az ajkait ütögetve gondolkozott, hogy hogyan is dobhatná fel a csapatot. Kisimította rézszínű haját a szeméből, majd a táblához lépett.

- Üdvözöllek titeket a W Akadémián. Valószínűleg a tanáraitok közül velem fogtok a legtöbbet találkozni – mondta, hangja dallamos volt. – Ms. Elizabeth T. Anderson vagyok, történelem és angol irodalom szakos tanár. Ejtenék pár szót magamról, aztán szeretném, ha mind bemutatkoznátok. Honnan jöttetek, esetleg van-e valami, amit nagyon fontosnak találtok magatokkal kapcsolatban? Szóval: Londonban születtem, odáig vagyok az angol történelemért, az irodalomért, a divatért. Nem vagyok férjnél, talán mondhatom magam karrierista nőnek. – ült fel az asztalra kacagva, aztán az ajtó felöli padsor első emberére nézett. Annak kikerekedett a szeme, aztán azt morogta, hogy miért mindig ő kezdi. Hátrébb az egyik fiú ezen felnevetett, mire egy gyilkos pillantás volt a válasz. Kezdődhetett a tegnapi nap ismétlése.

Aztán a tanárnő egy szót írt fel a táblára: őskor. A kérdés: kinek mi jut róla eszébe? Kezek erdeje lendült fel, senki se lapított vagy húzta a száját, mint az előző osztályomban. Egyre szaporodtak a táblán a szavak, míg Ms. Anderson feladta és közölte, hogy ez több, mint amire számított. Boldogan jelentette ki, hogy mióta itt tanít egyetlenegy osztály sem mondott még ennyi mindent.

Óra után mindenki nevetgélt, láthatóan felvillanyozódtunk a történelem órától. Mindenki beszélgetni kezdett valakivel, akivel talán még egy szót sem váltott addig. Katya Feliks másik szobatársával, a két méter magas orosz fiúval beszélgetett. Mindenki megtalálta valakivel a közös hangot, ki így, ki úgy. Mert, ahogy elnéztem az angol és az amerikai osztálytársam... Szerintem közöttük még lesz harc bőven. Feli egy magas, szőke fiúval beszélgetett. Eléggé ellentétnek tűntek egymás mellett állva, de a mosolyukból ítélve jól el voltak. Lili ücsörgött csak egyedül előttem. Azonnal ott teremtem nála, mikor észrevettem ezt. Rám mosolygott, de aztán lassan kiült az arcára a szomorúság. Nem kellett megkérdeztem, rá volt írva, hogy miért lett letört: honvágy.

Felvetettem neki egy ötletet: esetleg holnap órák után végignézünk egy csomó klubot, utána kimegyünk a városba körülnézni. Azonnal felcsillant a szeme, hevesen bólogatni kezdett, aztán megölelt. Körülnéztem, hogy kit hívjunk még magunkkal. Végül fogtam magam és kiálltam a tanári asztal elé. A számba vettem a mutató és a hüvelykujjam és füttyentettem egyet, mire mindenki csendben maradt és felém fordult. Rögtön rossz ötletnek gondoltam a dolgot, de már nem hátrálhattam meg. Végignéztem a kíváncsi tekintetek erdején, aztán egy mély sóhaj után belekezdtem.

- Nos, arra gondoltam, hogy holnap délután elmehetnénk körülnézni a közeli városban. Szerintem nem nagyon ismerjük és jó kis csapatépítő lenne. Na, valaki szeretne jönni? – mosolyogtam, de csend fogadott. Mindenki vagy rám, vagy valaki másra nézett. Ez tényleg nagyon rossz ötlet volt. Egy lemondó sóhajt hallattam, mikor valaki hirtelen fellendítette a kezét és felkiáltott. Feliciano volt, ugyanaz a széles vigyor ült az ajkain, mint eddig. Azt mondta, ő benne van. A mellette álló fiú, ha egy kis unszolásra is, de feltette a kezét.

- Remek ötret, Rizzy-chan[1] – mondta az első padban ülő japán fiú. Megkönnyebbülten néztem, ahogy egyre többen bólintanak rá az ötletre. Az egyik srác ekkor röhögve azt mondta, most majd a város megismeri a mi kis osztályunkat, mire azt a visszajelzést kapta valakitől, ha így fog ott is viselkedni, őt ki is tiltják onnan. Mindenki kacagott, a két fiú pedig egymásra vicsorgott. Ugyanazok voltak, akik előző délután egymást tépték. Tényleg jó barátok lesznek. Feliks-re néztem, aki felemelte a hüvelykujját, jelezve, hogy ügyes vagyok.

A nap többi részében azt beszéltük meg, hogy mikor találkozzunk, mit keressünk, nézzünk meg és hasonlók. Valakik már egy kis listát is összeírtak a nap végére, mondjuk a város nem volt túl nagy, szóval nem sok minden szerepelt a papíron.

Az órák jó hangulatban teltek, mindenki élvezte a napot. Nagyon úgy tűnt, mindig ilyen marad, bár szerintem mind tudtuk, hogy egyre nehezebb lesz.

Táncórán a tornaterem egy kisebb szobájában ültem, unottan piszkáltam a tornacipőm fűzőjét. Vártam, hogy jöjjön valaki, de egyre jobban azt éreztem, hogy egyedül leszek. Milyen lenne már, hogy az év végi bemutatókon egyedül táncolok? Elővettem a táskám egyik zsebéből egy régi százforintost. Ez volt az első munkával szerzett pénzem, már ha a mosogatás öt éves fejjel annak számít. Azóta ez a szerencsepénzem. Akkor se költeném el, ha már egy forintom se lenne. Nekidőltem a falnak és fej vagy írást játszottam magammal.

Megszólalt a csengő. Még mindig senki. Talán még a tanár se jön be, gondoltam keserűen.

Hirtelen valaki kinyitotta az ajtót, mire összerezzentem. Egy huszonpár éves, vékony, fekete hajú nő nyitott be. Rám mosolygott, mikor meglátott, majd csalódottan körbenézett. Fintorogva motyogta, hogy ilyenek a fiúk. Felnevettem, de közben bólogattam. Hát, igen. Ilyenek.

Leült velem szemben és a jobbját nyújtotta felém. Isadora Dunchan, táncos. Kérte, hogy ne szólítsam Miss Dunchan-nak, mert attól a falra mászik, csak simán az Isa is megteszi. Elkezdte felvázolni a félév menetét. Az első hónap arról szól, hogy megtanulunk pár alaplépést. Elmondása szerint idén keringőt akart tanítani, de így, hogy egyedül vagyok, lehet, valami mást talál ki. Aztán elgondolkozott.

- Pedig meg mertem volna esküdni, hogy két nevet láttam a papíron – ráncolta az orrát.

Ezt a pillanatot választotta a másik társam, hogy beessen. Szó szerint (ő is). A szám elé kaptam a kezem, mikor az osztálytársam, Roderich elterült az ajtóban. Azonnal felpattantam és a kezem nyújtottam az osztrák fiú felé, aki pislogva bámulta a cipőm orrát, majd felállt és az eséssel együtt elszállt méltóságát próbálta összeszedni. Megigazította a szemüvegét és a nem létező szöszöket próbálta leporolni a tornafelsőjéről.

- Elnézést a késésért. Akit megkérdeztem, hogy hol van ez a terem, teljesen más irányt mondott – hebegte zavartan. Isa felnevetett és neki is bemutatkozott.

- A másodikosokat kérdezted? Azt hiszem, nekik van most testnevelésük.

- Igen. A srác még német is volt, biztos nem hallottam félre – szabadkozott, aztán rendbeszedte a haját is. Isa összecsapta a kezét, arca ragyogott az örömtől, hogy mégis ketten vagyunk.

Először megtanultunk pár alaplépést, csak zene nélkül. Sokat nevettünk, mert minden második percben összeütköztünk Roderich-kel. A tanárnő azt mondta, ne nézzük a lábunkat, de akkor jött csak az igazi káosz. Mindkettőnknek a balból jobb lett, a jobból pedig bal. Szóval az óra végére sikerült négy lépést hibátlanul megcsinálni. Hát igen, még van mit gyakorolni.

Isa megnyugtatott minket, hogy a félév zárása majd a karácsonyi bulin lesz. Minden évben kihúznak egy témát hozzá, idén az 1800-as évek vége lett. Ilyenkor mindenki korhű ruhákba öltözködik és korhű zenére korhű táncot járnak. Ilyet próbál most nekünk is megtanítani. Elvileg minden osztály megmutatja, hogy ő hogy táncol, így mi egy kisebb előnyt tudunk élvezni, ha megtanítjuk a többieknek. Bár így, hogy csak három lány van...

- Milyen órád lesz? – kérdezte Roderich, mikor végeztünk. Előkaptam a zsebembe gyűrt órarendet. Latin. Kicsit szomorúan nézett. Megtudtam, hogy neki szolfézs volt a következő. Elmondta, hogy már kiskorától fogva hegedül és zongorázik, emiatt a szolfézst is tudja, de muszáj, mert ténylegesen zenélni csak a második félévben lehetne. A zeneóra nélkül pedig nem használhatná a suli hangszereit. A zeneklub pedig heti egyszer édeskevés neki. Megértően bólogattam Még csak tizenöt éves, de már két hangszer! Én sosem tudtam megtanulni semmilyen szeren, mert mindig hamar feladtam. Utáltam is magam érte, de a zene valahogy nem az én világom. Hallgatni szeretem, de előadni már nem tudom. Ezután elköszöntünk és ki-ki ment a maga útján.

Ebben a teremben már többen voltak, nem csak elsősök, hanem felsőbb évesek is. Elsőként Feliciano kezdett integetni, hogy foglalt nekem helyet. Elmosolyodtam és lehuppantam mellé. Az olasz fiú ódákat zengett rajzóráról, mert szerinte fantasztikus volt. Nevetve hallgattam, ahogy elmesélte, milyen kedvesek a felsőbb évesek, hogy miért jó, hogy csak alig tízen vannak... Látszott az arcán az őszinte öröm, ahogy beszélt, utána megmutatta nekem a képet, amit rajzolt. Leesett állal figyeltem a művet, amit ő firkának nevezett. Egy római légióst ábrázolt teljes fegyverzetben. Rá is rivalltam, hogy ez neki firka, mire felkacagott.

A latint tanító tanár egy már őszülő férfi volt, arcán szigorúság látszott, ahogy végigpásztázta a termet. Megkérdezte, hogy van-e olyan, akinek az anyanyelve a spanyol, francia, portugál, olasz vagy román. Nem sokan tették fel a kezüket, talán csak öten. A tanár folytatta: nekik könnyebb dolguk lesz. Lényegében elmondta, hogy ezek a nyelvek mind a latinból fejlődtek ki. Az első óra konkrétan egy nyelvtörténeti előadás volt.

Eddig is voltak olyan szavak, amiket nem teljesen értettem, de a tanár olyan mondatokat is mondott, amiket teljes egészében nem tudtam összerakni. Néha több elsős arcán is átfutott ugyanaz az érzés, mint az enyémen. Mivan? Reménykedtem, hogy később majd egyszerűbben fogalmaz a kedvünkért, esetleg én fejlődök majd angolból. Felsóhajtottam, mikor kicsengettek. Az agyam még dolgozta fel a hallottakat és fordította át magyarra. Arra eszméltem fel, hogy Feli áll a padom előtt és rám vár. Megnéztem az órarendem. Magyar történelem. Mosolyogva mondta, hogy neki pedig olasz töri lesz. Felnevettem. Hasonló az órarendünk. Művészet, latin és a saját országunk történelme.

Volt egy olyan sejtésem, hogy a magyar történelmen se lesznek sokkal többen, mint a táncon. Azt hiszem kellemes csalódás volt, mikor megláttam az egyik első padban egy lányt, hátrébb meg egy fiút. Mindketten mosolyogva néztek, mikor beléptem, az előbbi szeme felcsillant és mutatta, hogy üljek mellé. Felém nyújtotta a kezét és bemutatkozott. A neve Alena és Szlovéniából jött. A fiú is közelebb jött, majd felült a mögöttünk lévő padra. Aztán magyarul szólalt meg.

- Végre valaki, aki érti, amit mondok – nevetett. A lány összevonta a szemöldökét. Volt egy olyan érzésem, valamennyire ő is értette. – Attila vagyok Győrből. A suli első teljesen magyar diákja.

- Neked hála mindenki azt hiszi, hogy a magyarok csak káromkodni tudnak – mondta Alena tört magyarsággal. A fiúra néztem, aki egy frappáns válaszon törte a fejét, de ezt a belépő tanár megakadályozta.

- Tény, ami tény, hogy a magyarok tudnak a legválogatottabban káromkodni – tette le nevetve a könyvét a tanár, aki mily meglepő módon magyar volt. Egy fiatal nő volt, nagyjából Isa-val lehetett egykorú. – Csenki Fanni vagyok, Isa-hoz hasonlóan nem igazán szeretem, ha magáznak. Nem, tudom, Miss. Novak, milyen nyelven beszéljek? – nézett a szlovén lányra, aki megrántotta a vállát, majd mondta, hogy nyugodtan magyarul, viszonylag jól beszéli a nyelvet.

Lényegében ez is egy bemutatkozó óra volt, beszélgettünk, meséltünk egy csomó mindent és az is kiderült, hogy Alena honnan beszél ilyen jól magyarul: apai ágról. A nyarakat is sokszor a magyar nagyszüleinél tölti, több magyar barátja is van. És megtudtam, hogy mindketten harmadikosok. A tanárnőnek pedig ugyancsak ez az első éve itt, a magyar történelem mellett magyart és ugyancsak táncot oktatna, de így, hogy alig vagyunk, csak az a történelmet tudja tanítani.

Mosolyogva bólogattunk, aztán arról kezdtünk beszélni, hogy ki miért jött ide. A történelem melyik szakasza tetszik leginkább és így tovább.

Óra után megkerestem a főzőklubot. Bár úgy nem volt nehéz, hogy az ajtón egy nagy muffin képe díszelgett. És az is könnyített a helyzetemen, hogy Francis pont akkor jött ki és tépte le ezt a plakátot, bármennyire is könyörgött a másik tag. A tekintetével épp egy kukát keresett, mikor meglátott. Széles mosoly húzódott az ajkaira, majd belém karolt és – enyhén szólva – berángatott a terembe. Bent csak alig tíz diák volt, de közülük egy az osztálytársam. Köszöntem a fiúnak, aki cuki vigyorral válaszolt. Francis megállt a terem közepén, aztán körülnézett.

- Csak tizenkét fő! Az elsősök közül két embert már idecsábítottunk. Még van egy hetünk! Et vogue la galère[2], húzzunk bele! Oliver, te csinálj több muffint...

- Azután, hogy letépted a plakátom... – kezdte Oliver, de a francia félbeszakította, pontosabban oda se figyelt rá.

- Sadiq valami tipikus mediterrán kaját! Lizzy és Yao... valami nemzeti sütemény?

Erre felcsillant a szemem. Még jó, hogy van! Francis az egyik sütő felé mutatott. Azt mondta, holnapra legyen kész, a szünetekben osztogatunk. Bólintottam és nekiláttam. A szekrényekben és a hűtőkben is rengeteg hozzávaló volt. Miközben dolgoztunk, Francis elmondta, hogy a suli támogatja a klubokat, így pénzt is kapunk a hozzávalókra. Miközben a tésztát kevertem, elmeséltem, hogy pontosan mit is csinálok. Dobostortát. Anya egy évben legalább kétszer sütött ilyet, én pedig mindig segítettem neki. Már fejből tudtam a receptet. A francia fiú érdeklődve nézte, ahogy csinálom. A mozdulataim gyorsak voltak és gyakorlottak. A lapokat is mindig mi csináltuk, sosem vettük. Bár így hosszúra nyúlt volna a sütési idő, de szerencsére több szabad sütő is volt. Hat óra volt, mire elkészült a torta. Egy, de nagyon nagy torta. A fiúk és a lányok is meg akarták kóstolni. Az ajkamat rágva vártam a reakciót, ami egy jókedvű felkiáltás volt egy cseh lány részéről.

- Tuti leszünk egy csomóan!

Vacsora után még segítettem a főzőklubnak kis zászlókat, amiket majd a sütikbe szúrunk, és szórólapokat csinálni. Megforgattam az ujjaim között az első elkészült díszt. Magyar zászló volt, egyik oldalán angolul, másikon magyarul (nyers fordítás volt, úgyis csak maximum négy ember értette), hogy Ínyenc Étel Klub (Gourmet Food Club). Körülöttünk egy csomó ilyen zászló hevert, mind más-más nemzeté volt, más-más nyelvű szöveggel rajta. Megbeszéltük, hogy hamarabb jövünk reggelizni és előkészülünk az egész napos sütiosztásra. Szétosztottuk magunkat hatfelé. Én és Yao majd a mi termünk körül üldözzük a diákokat a csábító finomságokkal, ketten a másik osztálytermes folyosón, három csapat egy emelettel lejjebb, Francis és Sadiq pedig a bejáratnál, mint a klub két vezetője. A két fiú eltökélte, hogy beszerveznek egy csomó mindenkit, aki szereti a saját nemzete konyháját.

- Toni üzeni, hogy kizár, ha nem tolod fel a francia segged a szobába. Jó, nem pontosan így mondta, de… – szólal meg mögöttünk egy hang erős akcentussal. Mind a tizenkét fő a jövevény irányába fordult. Az albínó srác fekete rövidujjúban és térdig érő nadrágban állt a közös helyiség bejáratában, vállát a falnak vetette. – Tíz órakor volt takarodó. Fél egy van – ásított, fejét álmosan az ajtófélfának döntötte. Erre mindenki szemöldöke felszaladt. Így eltelt az idő? És még másnap korábban is kéne kelni. Sadiq kapkodni kezdte a fejét közöttünk, majd az én kezembe nyomta a zacskót, benne a kis zászlókkal, a plakátokat pedig egy tajvani lányra, Xia-ra bízta. Azzal köszöntünk el, hogy akkor másnap fél hétkor ugyanitt. A klub további két lánytagjával egymás mögött rohanva mentünk fel az emeletre.

Fent a lányok már aludtak, mikor odaértem. Lassan összeszedtem a tisztálkodó cuccom és kiosontam a fürdőbe. Összefutottam a cseh lánnyal, Eliskával, akivel elég volt egymásra nézni és nevetni kezdtünk. Fogmosás közben beszélgettünk a suliról. Elmondta, hogy ő hogy érzi magát így egy év után. Egy szóval összefoglalva: fantasztikus!

Reggel úgy éreztem magam, mint akit fejbe vertek és ezen a hideg zuhany se segített. Ahogy láttam, a többiek is így éreztek. Gyorsan megreggeliztünk, aztán rohantunk is át a suliba. Kikaptuk a hűtőből a kész sütiket, némelyiket még kicsit megmelegítettük, aztán beleszúrtuk a zászlócskákat. A fiúk előző nap vettek pont elég papírtányért, szalvétát és műanyag villát néhány sütihez. Pár teremből kivettünk néhány fölösleges padot, amik mellé tettünk egy-egy kukát a hulladéknak. Aztán kirakodtunk. A többi diák figyelme azonnal megakadt az újdonságon, csillogó szemekkel nézték a széles választékot. Attila és Alena is megjelentek első óra előtt, a fiú azonnal lecsapott az egyik dobostortaszeletre, akárcsak Feli, aki nem bírta kivárni, hogy beérjen a terembe, már az ajtó előtt enni kezdett, majd odakiáltott valakinek félig teli szájjal.

- Ludwig, la torta è divina![3]

Nem értettem mit mondott, de akkor is nevetésre késztetett. Valami a tortával kapcsolatban, az biztos.

Az első és második óra után is tolongtak az asztaloknál. Voltak, akik hárman osztoztak egy süteményen, míg másoktól úgy kellett elvenni, mert egyszerre többet akartak megenni. Egyszer kaptam egy ötperces szünetet, amikor megnéztem a többi ételes bódét. A másik osztálytermes folyosón Antonio és Lovino próbált alkudni Eliskával, hátha akkor kapnak extra sütit. A mondat, amivel megpróbálták meggyőzni: naaa, léciiii! Osztálytársak vagyunk! Legalábbis a spanyol így próbálkozott. Az olasz a harmadik nem után morcosabbá vált és olaszul mondott valamit a lánynak. A reakció az volt erre, hogy Eliska összegyűrt egy szórólapot és Lovino-hoz vágta. Igen, ők is kijöttek egymással. Aztán lekukkantottam Francis-hez is. Ott is legalább akkora káosz volt, mint fent. Shadiq néha rádörrent egy-egy emberre, míg a társa inkább jó pofizott és kínálgatta a finomságokat. Pont abban a pillanatban, mikor a francia meglátott és rám köszönt, becsengettek, ami a szünetem végét jelentette. Intettem egyet a két fiúnak és gyorsan felrohantam. Yao-val letakartuk a sütiket, aztán a tanár előtt gyorsan berohantunk a terembe.

A harmadik szünetben már csak egy dobostorta volt, de az csak nem akart elkelni. Kezdtem feladni, hogy bárki is elviszi, mikor feltűnt az a srác, akinek már második napja ki akartam deríteni a nevét. Ezüstösszőke haját azonnal kiszúrtam a tömegben. Összevonta a szemöldökét, ahogy közelebb ért és meglátta, hogy mit árulunk. A kínálat kicsit megcsappant, szinte minden süteményből már csak egy-egy maradt. Megállt az asztal előtt, aztán rám nézett. Persze másra nem is tudott, Yao épp nem volt ott. Felvonta a szemöldökét, ezzel pedig mintha azt kérdezte volna, mit ajánlok. Gyorsan elsoroltam neki, hogy mi a választék, utoljára mondtam az én nemzeti sütimet. Arca is annál tűnt a legérdeklődőbbnek. Gondoltam, hogy akkor azt választja. Felé nyújtottam a papírtányérra tett édességet és mellé adtam egy villát is. Halványan rám mosolygott, majd megköszönte és elment. A sütiárus társam is ekkor ért vissza, a kezében egy üveg vizet tartott, amit nekem nyújtott át.

- Francis küldi – motyogott és lehuppant mellém a székre. Az ő szemei alatt is karikák húzódtak, ugyanúgy, arca is nyúzott volt. Ahogy láttam nagyon szemezik az egyik édességgel a kínálatból, de mind tudtuk, hogy mi nem ehetünk.

- Sziasztok – állt meg előttünk Roderich, aztán megigazította a szemüvegét. Ő is megszemlélte a kínálatot, majd elhúzta a száját. – Pedig Feliciano annyit áradozott a te süteményedről. Eddig ide se tudtam jönni, annyian voltak, most meg...

- Az utolsó pont egy perce kelt el – somolyogtam. Felkapott egy muffint, amin egy brit zászló díszelgett, aztán elvett egy szórólapot is. – Milyen klubokba jelentkeztetek? – kérdeztem.

- Zene – mondta az osztrák, közben vele egyszerre a másik fiú is felelt.

- Harcművészet.

- Van harcművészet is? – hökkentem meg. Ebben a suliban több szakkör van, mint a szülővárosomban. Yao bólintott és valami karatés mozdulatot tett, amivel csak ennyit ért el, hogy az üvegét lelökte az asztalról. Hangosan felnevettem, és lehuppantam a karatemester mellé a székre. Csak azt vettem észre, hogy a folyosón mindenki minket néz. Hogy is mondjam? Én és Yao égtünk, mint a Reichstag.

A szünet alatt elfogyott az összes süti, vele együtt az összes szórólap is. Elindultunk a tornaterem felé, ahol a többiek vártak minket. Gyorsan átöltöztünk, majd beálltunk a tornasorba. A tanár fel-alá járkált előttünk, kezében egy labdát tartott. Hirtelen megállt a tornasor másodikja, azt hiszem Ludwig előtt és a kezébe nyomta. Azt mondta, ő az egyik csapatkapitány, aztán rábökött egy másik fiúra, ha jól emlékszem Dániából. Széles mosoly ült az arcára, aztán egy gonosz pillantást vetett az ellenfelére. Kiálltak elénk. Feli rögtön ugrálni kezdett és Ludwig nevét kiabálva kérte, hogy őt válassza. A fiú sóhajtott egyet és intett neki. A másik egy ideig méregette az osztályt, majd egy alacsonyabb, szőke fiúra mutatott, aki halk sóhajt hallatott és mellé lépett. A fiúk szép lassan elfogytak, végül csak mi, a három lány maradtunk. A dán fiú mögött Feliks keresztbe tett ujjakkal ugrált, közben végig engem figyelt. Azt akarta, hogy hozzájuk kerüljek. De először Ludwig jött, aki az állát dörzsölgetve pillantott hol rám, hol a másik két lányra. Aztán leengedte a kezét és határozottan megszólalt.

- Elizabeta.

Beálltam mögé és elhúzott szájjal a lengyel barátomra néztem, aki mérgesen nézett a másik fiúra, persze azt kicsit sem zavart a dühös bámulás. Hozzánk került még Lili, aki azonnal hozzám ugrott és megölelt. Nevetve húztam a lányt hátra. Kidobónál mindig szerettem hátrébb állni, mert volt időm kikerülni a labdát. Nem sokkal több, de jobb volt ott. Összedörzsöltem a kezem és vártam a kezdést, ami a csapatkapitányunk szervájával kezdődött. A másik csapat szétugrott, mintha bombát dobott volna oda. Valaki fel is nevetett közülünk. Feliks szobatársa, a kétméteres orosz fiú kaparintotta meg a labdát, aztán kisfiúsan mosolyogva közénk hajította. Gyengének tűnt a dobás, az egyik csapattársam mégis akkora erővel találta el, hogy majdnem hátraesett. De nem ejtette el, így bennmaradt. Köhögve passzolta vissza Ludwignak, aki azonnal kiütött valakit. Az ellenfeleink egyre hátrébb húzódtak, csak alig öt fiú maradt előrébb, középen Alfreddal, az amerikai sráccal, aki gúnyosan vigyorgott ránk, aztán a jobbjába fogta a labdát és dobott. A japán diák, Kiku kezében kötött ki. Alfred hátrafordult a csoporttársaihoz.

- Ne legyetek már gyávák! Álljatok előre! Mi fogunk győzni az én vezetésemmel...

- Te hülye vagy – szólalt meg mellette az angol, de ő csak legyintett.

- Én leszek a hős! – ordított, de a következő pillanatban hátravágódott, mert homlokon találta a labda. Mindenkiből kitört a röhögés. „Hős...” Kiku halkan kért bocsánatot, bár arcán nem látszódott, hogy bánná a dolgot.

- Pearl Harbor [4], huszonegyedik századi verzió – suttogtam Lilinek, aki hangosan felnevetett, de közben végig bólogatott.

- Üssétek ki a japcsit! – kiáltotta az amerikai, miközben morogva a padhoz ment és fájó homlokát dörzsölte. Kikunak több előnye is volt. Gyors és kicsi. Úgy kerülte ki a labdákat, mint valami természetfeletti lény.

Feliks elég hamar kiesett. A mögötte álló orosznak hála nem tudta kikerülni Ludwig dobását, dühösen rá is rivallt a csapattársára. Nem sokkal utána következtünk mi, lányok. Leültem Feliks mellé, aki dühösen meredt a csapatkapitányunkra. Úgy tűnik több okból is berágott már rá. Ők se lesznek puszipajtások.

Utolsónak az orosz fiú, Ivan és Ludwig maradtak. Előbbi folyamatosan mosolygott, közben felvette a földről a labdát.

- Ez a meccslabda, da? – kérdezte. A csapattársaik ordibáltak mindkettőjüknek. A csapatkapitányunk végignézett a kiesetteken, majd a hátsó sarokba pillantott. Ott még állt valaki. Ivan bár kiütötte Ludwigot, de a nagy üdvrivalgás közepette elfeledkezett arról, hogy nálunk még volt egy ember, aki viszont kiütötte őt. Nyertünk! Mindenki meglepetten fordult a felezővonalnál álló fiúra, aki szégyenlősen mosolygott ránk. A legtöbbek arcán „ez honnan került ide” érzés tükröződött.

- Akkor nyertünk? – nézett körül. Felpattantunk Lilivel és megöleltük. Halkan nevetett.

Feli-vel a következő két óránk együtt volt, latin és művtöri. Kíváncsiak voltunk, hogy mit fogunk csinálni ezeken az órákon. Leültünk az előző napi helyünkre és beszélgetni kezdtünk. Kérdezte, hogy honnan ismerem Feliks-et, mire elmondtam a kettőnk nagyon érdekes történetét, miszerint pár éve találkoztunk Varsóban egy fesztiválon, mert a kettőnk általános iskolája testvérsulik voltak és mi elmentünk Lengyelországba egy hétre. Minden lengyel diákra rábíztak egy magyart, hogy vezesse körbe. Én őt kaptam.

Rákérdeztem, hogy ő már találkozott-e ezelőtt Ludwiggal, mire hevesen bólogatni kezdett. Az ujján számolgatta az összefutásaik számát, miközben beszélt. Egyszer még kiskorukban, mikor ők jártak Németországban, utána két éve, mikor angoltáborban voltak, aztán pedig tavaly, mikor eljöttek ide nyíltnapra a testvéreikhez.

- Lehet, hogy elsőre ijesztő, de nagyon kedves is tud lenni – kacagott a szék lábán egyensúlyozva.

- Vargas befejezi a billegést, Freitas előrefordul, Carualho kiköpi a rágót – csapta le a kezében lévő könyveket az asztalra a tanár úr. Az egyik elöl ülő lányra nézett és mondta, hogy ossza ki a tankönyveket. Végigsimítottam a borítóját, mikor kézhez kaptam. A Colosseum volt az elején, alatta nagy, fehér betűkkel Latin alapok. Feliciano-ra mosolyogtam, aki viszonozta a gesztust.

A művészettörténelem már kicsit oldottabb volt. Ugyanaz a tanár tanította, mint a rajzot. Már minden padon ott pihent a művtöri könyv, a tanár is ott volt a teremben, épp a táblára írta az óra vázlatát. A könyvön volt egy lap, ugyanaz állt rajta, mint ami lassan betöltötte a fekete táblát is. Mikor becsengettek, felénk fordult, arcán széles mosoly ült.

- Mesdames et Messieurs[5], üdvözlök mindenkit a művészettörténelem órán. Aki esetleg nem ismer, annak Monsieur Congrand vagyok. Ebben a félévben elkezdjük végigvenni az egyes korok művészetét, kicsit részletesebben, mint esetleg önök tanulták. Ez egy négy féléves tantárgy, az egyik legrövidebb, szóval érdemes végigcsinálni – nézett végig rajtunk. – Szeretném, ha bemutatkoznátok. Elég egy név és egy ország.

- Feliciano Vargas Olaszországból – mondta mellettem Feli, mire a tanár kissé összehúzta a szemét. Szegény kis olasz egy pillanatra megijedt.

- Nem Lovino Vargas testvére vagy?

- Ve… Sì – felelte még mindig kicsit szeppenten.

- Remélem, te nem fogsz paradicsomot dobálni, mint ő meg Carriedo – nevetett fel, mire a padtársam megkönnyebbült. Nevetve rázta meg a fejét.

Tartalmasan telt az óra, a már mindenki által jól ismert barlangrajzokkal kezdtünk. Betettem a füzetembe a lapot, majd párokba ültünk és próbáltunk saját barlangrajzot készíteni. Szerencsére Feliciano nagyon jól rajzolt, így a munka nagy részét ő végezte, én csak színeztem. Oldalt valakik felnevettek, aztán a lány a fiú fejére csapott, mire az megkérdezte, hogy mi a gond, ha dínót rajzolt oda. A tanár úr is velünk kacagott, aztán megnézte a művüket. Hangosan kezdett gondolkozni azon, hogy mi lett volna, ha az őskorban még vannak dinoszauruszok.

A lapunk sarkába odafirkantottuk a nevünk, aztán odaadtuk Monsieur Congrand-nak, aki közben hátrafelé beszélt az egyik sráchoz.

Végignéztem a termen. Itt egy kicsit többen voltak, mint latinon, de nem sokan, leginkább elsősök és másodikosok lehettek. Furcsa volt újra kétszemélyes padokat látni. Lepillantottam a füzetembe tett lapra, rajta a barlangrajzok lényegével.

Megnéztem az karórám. Még jó háromnegyed órám volt az úszóklubig és két órám a találkáig a többiekkel. Halkan sóhajtottam egyet és elindultam a koli felé, hogy ebédeljek. A többiek már ott voltak, Feliks rám is kiáltott, hogy mi a francot csináltam eddig, mire ránevettem. Leültem mellé, miután elvettem a tálcát az ételkiadóból. Megbökdöste a karom és számonkért, hogy milyenek voltak az óráim. Kiöltöttem rá a nyelvem és belekóstoltam a levesbe. Finom volt! Mindenki elmesélte, hogy milyen a saját órája, egyszerűen nem tudták befejezni a tanárok dicsérését.

Ekkor megpillantottam egy platinaszőke fejet a bejáratnál. Unott arccal jött be a menzára, aztán vigyor húzódott az ajkaira, mikor meglátta Antoniot és Lovinot, amint egymással veszekednek. Pontosabban az olasz veszekszik, a spanyol meg nevet rajta. Velük szemben Francis támasztotta a fejét, álmosan tologatta a tányérján az ételt, aztán megrezzent, mikor a másik lakótársa a vállára csapott. A srác elhaladt mellettük, hogy ő is átvegye az ebédjét, aztán eltűnt az ételkiadó ablaknál tolongó sorban.

- Szia, Elizabeta – állt meg mellettünk Roderich. Rá mosolyogtam és megkérdeztem tőle is, hogy hogy tetszett a nap. Mesélt pár szót a zeneóráról, de elhallgatott, mikor Feliks egy unott ásítást hallatott. A lengyel fiú karjába csíptem, aki erre felkiáltott. Persze, a teljes ebédlő felénk fordult, még a konyhásnéni is a nyakát nyújtogatta, hogy lássa, mi történik. Nem messze tőlünk Francis és Antonio felnevetett, akik látták az egész jelenetet.

- Ahogy látom, Lizzy, téged nem kell félteni – kacagott a francia. Visszanevettem rá, aztán megöleltem a megsértődött Feliks-et.

- Ez tökre fájt – motyogta, de ajkai sarkában megbújt egy mosoly. Puszit nyomtam az arcára bocsánatkérésképp, mire látványos műfintort vágott.

- Roderich, nem ülsz le? – kérdeztem, mire a lengyel vihogva hozzátette, hogy úgy áll itt, mint egy idióta. Ismét megcsíptem. Most már visszaadta. Szóval az ebédünk azzal telt, hogy egymást csipkedtük, lökdöstük, piszkáltuk, amin a többiek folyamatosan röhögtek. Katya meg is kérdezte, hogy hol az a híres lengyel-magyar barátság. Erre egymásra néztünk. Egy pillanattal később azonban elvigyorodott és megpöckölte az orrom. Szemét! Rám nevetett, aztán felpattant és rohant a tálcájával a leadóhoz. Utána futottam, hogy elkapjam a grabancát. Egy Héderváry-val senki sem packázhat. Kirohant a kantinról, de még a koleszból is. Elindult a tornaterem felé, azt remélve, hogy ott le tud engem hagyni. Nagyon-nagyon rosszul hitte! Pár pillanattal később már majdnem beértem. Megkerültük a teljes épületet, mire visszafelé vette az irányt. Magyarul ordibáltam utána, mert tudtam, hogy bármit a fejéhez vághatok, csak pár ember fogja érteni. Berontott a kollégiumba, én pedig utána. Én is feltéptem az ajtót, de valami koppant rajta. Már nem érdekelt az emelet felé rohanó lengyel, ijedten néztem meg, hogy kit ütöttem le. Az a srác dörzsölgette a homlokát, aki pár napja engem ütött ki ugyanígy. Hunyorogva felnézett rám, aztán gúnyos vigyor húzódott az ajkaira.

- Legalább visszakaptam – mondta és nevetni kezdett. Közben felállt, majd leporolta magát. Rám nézett, furcsa színű szemei fel-le siklottak rajtam. Karba tettem a kezem és megköszörültem a torkom.

- Akkor gondolom jól vagy – hebegtem. Bólintott, de a kuncogása még mindig nem halt el.

- Ja, Nagyszerűségem nem lehet ennyivel kiütni – kacagott fel megint. Karakteres volt a nevetése, még nem sok embert hallottam így röhögni.

- Nagyszerűséged? – kérdeztem vissza. Bólintott, aztán megtámaszkodott a fejem mellett a falnál. Kikerekedett a szemem. Mi a? Ilyen közelről még különlegesebbnek tűnt a mássága. A hajában szinte fehér és platinaszőke szálak váltották egymást, bőre is nagyon halvány volt, csak az orra két oldalán volt kicsit kipirulva. A nyakában egy lánc lógott, aminek a medálja eltűnt az inge alatt. Mély levegőt vettem és a falhoz lapultam.

- Ja, mert fantasztikus vagyok és rám ragadt – felelte. A szemét néztem és rájöttem, hogy kontaklencse. De vajon miért viselne színes lencséket? Aztán eljutott az agyamig, hogy mit mondott.

- Egoista barom – morogtam, ő pedig felnevetett. Szerintem már mondták rá párszor. A mellkasára tettem a kezem és ellöktem magamtól. Csak egy lépést hátrált.

- Kár – biggyesztette le az alsó ajkát bánatosan. Tudtam, hogy csak színlel. – A lányoknak általában bejönnek a magabiztos srácok – jött még közelebb. Elhaladtam mellette, közben megfékeztem magam, hogy teljes erőből hasba verjem. Utánam fordult és halkan füttyentett, mire elborult az agyam. Azt kívántam, bárcsak lenne nálam valami vasból készült tárgy, hogy jól leüssem. Mondjuk egy serpenyő. Megperdültem és szikrázó szemeket meresztettem rá, de ő továbbra is kajánul somolyogott.

- Kurvanő fia, szaros német[6] – morogtam magyarul, mire kicsit összevonta a szemöldökét. Szerencséd, hogy nem értetted, barátom! – gondoltam dühösen. Mögém pillantott, tekintete talán kicsit gonoszabb lett.

- Elizabeta? – hallottam magam mögött Roderich hangját. Mellém lépett és az arcomat kezdte fürkészni, aztán az albínóra pillantott. – Te voltál az az ostoba, aki rossz irányba küldött! – csattant fel. Ő erre csak megvonta a vállát, mintha azt mondta volna, ez van. A két srác pusztán tekintettel próbálta egymást elküldeni a francba, talán ez mehetett is volna a végtelenségig, így hirtelen belekaroltam az osztrákba és felmosolyogtam rá.

- Menjünk sétálni, jó?

A kollégium bejárata felé kezdtem húzni a ledermedt fiút. A másik szeme kissé kikerekedett, majd fújtatott egyet és elindult fel a lépcsőn. Bocsi, bebukott a csábítási hadműveleted.

- Köszi, ha te nem jössz, akkor lehet, tökön rúgom – sóhajtok, mire halványan felfelé kunkorodik az ajka sarka. Lenéztem a csuklóján lévő órára. Vissza kellett mennem az úszós dolgaimért. Elengedtem a karját, majd halkan szabadkozni kezdtem, hogy szakkör lesz. Felajánlotta, hogy visszakísér, úgyis a szobájába indult, mikor belénk futott.

Felrohantam a szobámba és kirángattam az úszódresszem a sporttáskámból. Elővettem egy száraz törülközőt, meg egy papucsot és beledobáltam őket egy kisebb oldaltáskába. A hajamat összekötöttem, aztán felkaptam a táskát és elindultam a sportcsarnok felé. Miközben haladtam a kis köves ösvényen, az egyik ablakban megláttam Francis-t, aki integetni kezdett nekem, aztán átszólt a válla felett, mire megjelent Antonio is. Rájuk nevettem, mire a spanyol hátrasandított, majd leordított nekem, igaz-e, hogy délután bejárjuk a várost, mert akkor szívesen vállalják megint az idegenvezető szerepét. Francis nagyban helyeselt.

- Ki a franc akarja, hogy te vezesd körbe, csigazabáló? – hajolt ki az első emeleti ablakból Arthur és felnézett a franciára, aki erre felvonta a szemöldökét és szóra se méltatta az angolt. Ők is a szívükbe zárták egymást.

- Kuss, szemöldökhuszár – rendezte le ennyivel és ismét rám szegezte kék szemeit. Az angol eltátotta a száját, aztán bevágta az ablakot, majd az üvegen keresztül mutogatta, hogy nem. Elhúzott szájjal néztem fel a két srácra, akik értették a jelzésem.

- Bocsi, ez leginkább osztályprogram – mosolyogtam bocsánatkérően.

- De egyszer úgyis megmutatjuk a legjobb helyeket, amit magatoktól úgyse találtok meg – kacsintott a spanyol. Bólintottam, aztán egy intés után elindultam a tornaterem felé.

A tornacsarnok egy nagy épület volt, aminek alig a felét foglalta el maga a tesiterem. A bejárattal szemben volt maga a terem, annak két oldalán meg egy-egy folyosó. Egyik oldalt az öltözők voltak, a másiknál pedig az egyéb termek. Végül az öltözőfolyosó végén találtam meg az uszodát. Egy pillanat alatt átöltöztem és futottam is be oda. Jett már ott volt, épp nyújtott. Aztán hirtelen megfordult és rám vigyorgott.

- Üdv a kétszemélyes klubunkban – hajolt meg színpadiasan.

- Senki más nem jelentkezett?

Fújtatva legyintett, mondván, hogy nem. Azzal magyarázta, hogy itt a legközkedveltebb sport a foci, a fiúk nagytöbbsége azért jelentkezik oda, mert az egy népszerű társaság. Fintorogva bólintottam. Kár, pedig az úszás is egy remek sport, gondoltam csalódottan. Ledobtam a törülközőm egy padra, aztán beálltam Jett mellé nyújtani. Kérdezgetni kezdett Magyarországról, azután ő is mesélt a szülőhazájáról, Ausztráliáról. Jó messziről jött ide. Kérdeztem, hogy nincs-e honvágya, de csak megrántotta a vállát, mondván, már megszokta az évek alatt.

- Minden nap felhívom a szüleim és a barátnőm skype-on – állt a medence szélére, majd visszanézett rám.

- Van barátnőd? – kérdeztem. Elmosolyodott a lány gondolatára, aztán a vízbe vetette magát. Pár pillanattal később felbukkant és hátracsapta vizes haját a homlokából.

- Elsőre talán kicsit hideg lesz a víz – mondta, aztán ismét eltűnt a felszín alatt. Mélyet sóhajtottam és oda álltam, ahol az előbb ő is volt. A fejem fölé emeltem a kezem, aztán fejest ugrottam.

- Hogy mennyit fenyegetett azzal, simán elkap, erre mikor kergetett, a nyomomba se ért – nevetett Feliks, előtte az osztályunk állt. Már percek óta azt ecsetelte, hogy milyen könnyen lerázott. Karba tettem a kezem és úgy hallgattam közvetlenül mögötte állva a meséjét, közben a többiek vigyorogva néztek minket. Ő azt hitte, a történet szórakoztatja őket, de nem tudta, én is ott vagyok. Csak mikor Toris-nak sikerült kijutnia Ivan karjai közül és mutogatni kezdte a lengyelnek, hogy forduljon meg. Az megdermedt, aztán rajzolgatni kezdett a levegőbe: hosszú hajat, benne virágot imitált, ezzel rám utalva. Az egész osztály egy emberként bólintott. Lassan megfordult és ártatlan vigyort villantott rám.

- Szia, Lizzy. Milyen volt az úszás?

Feliks a tarkóját dörzsölgetve sétált mellettem, miközben a csoportunk, mint valami csürhe, elindult a város felé. A fiúk hangosan röhögtek mindenfélén, felváltva meséltek a saját szülővárosukról. Az egyikük hátrafordult felénk és kérdőn nézett ránk. Megböktem Feliks-et, aki erre felkapta a fejét. Lelkesen kezdett ecsetelni a hazájáról, éltetve az emberek kedvességét és az ételeket. Úgy tűnt, be sem áll a szája, csak akkor fogta be, mikor rájött, hogy senki se beszél, hanem őt hallgatja kerek szemekkel. Ennek az volt az oka, hogy olyan félúton angolból átváltott lengyelbe.

A város otthonos volt, kicsi és szerény, de volt jó pár bolt, ahová elmehettünk. A fiúk rögtön felfedeztek egy kocsmát. Összenéztem a lányokkal, akik ugyancsak a szemüket forgatták, mint én. Pasik. Úgyse tudják mi a jó, amíg nem kóstoltak pálinkát. Erre elvigyorodtam.

- ¡Hola! – vigyorgott ránk a közeledő spanyol, mögötte Francis-szel és Lovino-val. Pár méterrel lemaradva az az egoista német srác kullogott, fejére kapucnit húzott, a kezében tartott telefonba fülhallgatót dugott, aminek a zsinórja eltűnt a csuklyája mögött.

- Honnan kerültök ide? – kérdezte idegesen Arthur, közben villámló tekintettel nézte a franciát, aki csak gúnyosan mosolygott rá.

- Ohnhonhonhon – kuncogott, aztán megpaskolta a fiú fejét és elsétált mellette. Az angol erre mérgesen utána kiáltott, amit jobb lett volna nem érteni.

A német srác előre sem nézett, csak a telefonja kijelzőjét bámulta, egyenest nekiment Antonionak, aki csak felnevetett és átölelte a szobatársa vállát, mire az kirántotta a fülhallgatót a füléből. Morgott neki valamit, a spanyol meg csak megvonogatta a szemöldökét, mintha mindent tudna. A másik beleöklözött a vállába, ezzel félretaszítva őt.

- Elizabeta – állt meg mellettem Roderich, zavartan piszkálta az ingje ujját. Mondani akart valamit, de ekkor az egyik fiú elordította magát. Az már később tűnt fel, hogy nem is volt az osztálytársam.

- Mindenki! Egy óra múlva ugyanitt!

Hirtelen mindenkit vagy karon ragadtak vagy szó szerint elrángattak, nekem pedig felfogni sem volt időm semmit.

- Szóval… nem nézzük meg a…? – kezdett bele újra az osztrák fiú, de ekkor kettő plusz egy ember termett előttünk. Kettő plusz egy, igen, mert Antonio és Francis egymás mellett álltak, az utóbbi pedig a német srácot karjánál fogva rángatta maga után. Rám vigyorogtak. A spanyol felajánlotta a karját, én pedig egy kis tanakodás után elfogadtam és belekaroltam. (Hiba volt, utána rájöttem.) Bocsánatkérően mosolyogtam Roderich-re, aki a szemüvege mögül csak egy szomorú pillantással válaszolt. A két másodéves mutatta az utat fogalmam se volt merre. Engem és a másik srácot is úgy húztak maguk után, mintha meg akarnánk lépni. Talán ő úgy is volt vele. Szegény osztrák csak kocogott mögöttünk, alig bírta tartani az iramot. Megragadtam a kezét és magunk után húztam. Kikerekedett a szeme, aztán halvány mosoly jelent meg az ajkain.

- Bal oldalt láthatod a legjobb pubot a városban, hidd el párszor el fogunk rángatni, aztán magatoktól is jöttök majd – kezdte Francis az idegenvezetést, közben szabad kezével az említett épület felé intett. – Nagyon ajánlom a pezsgőket!

- A másik oldalon pedig láthatjátok a parkot, ahová most bemegyünk – vette át a szót Antonio.

A park nem volt túl nagy, volt rajta egy játszótér, meg egy kisebb liget, közepén térrel. Az út mentén padok sorakoztak, amik körül kisgyerekek rohangáltak. A fiúk odakísértek az egyikhez, majd lelökték mellém a németet és kérték, ha menekülni próbál, buktassam fel. Rá sandítottam és úgy biccentettem egy kicsit. A vezetőink közrefogták Roderich-et.

- És akkor most beavatunk, kicsi gólya – vihogott Francis.

- Mi? – kérdezte az osztrák ijedten.

- Komolyan azt hittétek, hogy ilyen könnyen megússzátok? – vonta fel a szemöldökét a spanyol is, ajkain kárörvendő mosoly ült. – Dehogyis! Szép sorban végigmegyünk minden diákon – kacagott. – Valószínűleg a többi másodikos már elkapta az osztálytársaitokat.

- Viszont Lizzy-t lehet, kihagyjuk – gondolkozott el a francia az állát dörzsölgetve. Aztán megrántotta szegény fiú karját, aki majdnem elesett. Azt kérdezte, mit választ: kút vagy mesterséges tó, alias egy kicsit nagy pocsolya. A rémült szemek rám szegeződtek, azt tátogta, segítsek. Felálltam, hogy kirángassam a két srác karmai közül, de ekkor két kar fonódott a derekamra és húzott vissza.

- A kútba dobjátok, szeretném látni – hallottam a fülem mellett az albínó fiú hangját, mikor az ölébe huppantam. Az arcom vörössé vált hol a zavartól, hol a méregtől. Hogy képzeli? Megfogta a két csuklóm, úgy ölelte át a hasam. A lábába próbáltam belerúgni, nem sok sikerrel. Szegény osztálytársam hiába könyörgött, ígért nekik mindent, ők semmi kedvéért nem engedték el. Így volt ezzel a harmadik fiú is. Először szépen, majd egyre csúnyábban kértem, hogy eresszen. Persze rohadtul nem óhajtott szabadon engedni, szerintem nagyon is élvezte a helyzetet. Annyi volt a szerencséje, hogy a keze nem tévedt rossz irányokba. Alig egy perc elteltével feladtam a próbálkozást, csak néha-néha próbáltam belekönyökölni az oldalába.

Addig a két fiú elrángatta Roderich-et a nem messze lévő kúthoz. Ő hiába ellenkezett, egy gyors mozdulattal bevágták a vízbe, aztán nevetve visszasétáltak hozzánk.

- Lizzy mérgesnek tűnik – jegyezte meg félhangosan Francis.

- Mert Lizzy az is – sziszegtem és még egyszer az engem fogvatartó bordái közé vágtam a könyököm. Azt persze a legkevésbé sem zavarta a támadásom. Kiélvezte, hogy az ölében ülök egészen addig, míg szegény osztrák osztálytársam oda nem caplatott hozzánk. A ruhájából csöpögött a víz, haja is nedvesen tapadt a fejéhez. Volt egy sejtésem, hogy mit gondolt a három másodikosról. Mikor az albínó srác végre elengedett, azonnal felpattantam és továbbra is vöröslő arccal néztem bele a szemébe, ami csupa kaján gondolatot tükrözött, aztán Roderich kezét megragadva sarkon fordultam és elindultam a park bejárata felé.

- Ezek ostobák – motyogta a fiú. Bólintottam, majd kicsit kijavítottam.

- Inkább őrültek.

- Ez a három mindenképp az – nevetett fel halkan. Erre én is elmosolyodtam. – Úgy is meg akartam nézni azt a kutat. Nem ennyire közelről, de…

Erre hangosan felnevettem. Elhallgatott, arcán meglepetés ült, miközben engem nézett.

Csak akkor engedtük el egymás kezét, mikor odaértünk a gyülekezőhelyre.

Előző nap nem csak minket találtak meg a másodikosok, hanem – mint ahogy Antonio mondta – a többieket is. Kit így, kit úgy vicceltek meg. A legtöbben poénnak vették, páran viszont bosszút esküdtek. És ezt tervezték egész álló nap. Legalábbis az első órán biztosan. A második óra előtt jött egy kis meglepetés. Épp csak kicsöngettek, mikor egy halványszőke fej jelent meg az ajtóban.

- Bruder – állapodott meg a tekintete Ludwigon, aki erre felkapta a fejét.

- Gilbert, mit keresel itt? – kérdezte meglepetten. A srác – akiről kiderült, hogy Gilbertnek hívják és hogy az osztálytársam bátyja – végignézett a termen, a szeme pedig megakadt rajtam és a padom mellett álló Roderich-en. Csak egy pillanat volt, aztán már nézett is újra az öccsére. Mondott neki valamit németül, mire a szőke fiú felállt egy hangos sóhaj kíséretében és kiment.

- Csak nekem nem tűnt fel, hogy testvérek? – kérdezte valaki. A sok közül az egyik szőke fiú volt, valami észak-európai országból, talán Dániából. A székén billegve nézett az ajtóra, ahol eltűnt a két német.

- Feliciano-ról és Lovino-ról simán meg lehet mondani, hogy rokonok, de eddig fel se tűnt, hogy ezeknek is van egymáshoz köze – harsant a válasz Alfredtól.

- Pedig van, amiben hasonlítanak – szólt halkan Feli, de szinte senki se figyelt rá.

- Figyelsz, Elizabeta? – kérdezte Roderich. Ó, tényleg! Megkérdeztem tőle, hogy láthatom-e, ahogy zongorázik. Épp azt beszéltük meg, hogy mikor tudnám megnézni. Őszintén kíváncsivá tett, mikor a zongorázást említette, mivel mindig is szerettem volna zongorázni, csak épp nem volt hol lehetőségem megtanulni. – Szerintem ma nincs senki vacsora után a zeneteremben – gondolkozott hangosan. Megigazította a szemüvegét, aztán lepillantott rám, várva a válaszomat. Mosolyogva biccentettem, mire az ő ajkai is felfelé kunkorodtak.

Harmadik órán, testnevelésen, ismét játszottunk, de ezúttal nem kiütőt, hanem a röplabda egy egyszerűsített formáját. Ki volt feszítve a háló, de nem visszaütni kellett, hanem elkapni és úgy visszadobni. A lényeg az volt, hogy ne essen le a labda.

Ezúttal mások voltak a csapatkapitányok. Feliks és egy norvég srác, Lukas választhattak csapatot. A lengyel tekintete először egyértelműen rám esett. Ki gondolta volna. Somolyogva megforgattam a szemem és mellé léptem, aztán mikor a tanár mondta, hogy válasszon még valakit, a vállára tettem a kezem és füléhez hajoltam. Csak egy keresztnevet mondtam: Ludwig. Összevont szemöldökkel meredt rám, mintha azt mondta volna, biztos nem. Nem érdekelt a makacssága, mert tudtam, hogy veszíteni meg nem szeret.

- Ha győzni akarsz, a te csapatodban kell lennie – suttogtam halkan. Nagy nehezen kinyögte a fiú nevét, mire az mögénk sétált. Most Lukas választott kettőt. És így haladtunk végig. Feli vigyorogva ugrott közém és a német közé, aztán azt suttogta, nyerni fogunk. Lehet ő is tudta, amit én: ha Ludwig nálunk van, akkor nem veszíthetünk.

- Aztán ne legyen hiába, hogy a csapatban van – sziszegte Feliks. Gúnyosan bólogattam. Higgye el, nem volt rossz választás. Fogadnom kellett volna vele.

- Hiába lett? – kérdeztem a játék végeztével. Összehúzta zöld szemeit, kisimított egy szőke tincset a szeméből. Erre nem válaszolt. Átöleltem, ő pedig felnevetett.

- Jól van, Bözsi.

Erre eltátottam a szám. Mióta nem hívott már így. A bátyám egyszer mondta ezt előtte, ő meg tanulta és imád húzni vele. Ki nem állhattam ezt a becenevet! Kiugrott a kezeim közül, mielőtt még jobban megölelgethettem volna. Futott is a fiúöltöző felé.

- Gratulálok, Elizabeta – nyújtotta felém a jobbját Roderich. Ellenséges csapatban voltunk, de ő legalább nem kiabálta, hogy csaltunk. Elfogadtam a felém nyújtott kezet és megráztam. Mindketten elmentünk az öltözőbe a cuccainkért, aztán elindultunk a táncterem felé. Azon nevettünk, hogy ezúttal hátha nem leszünk olyan bénák, mint elsőre. A tanárnő érkezése előtt megpróbáltuk átvenni az előző napi lépéseket, bár azok nehezen jutottak az eszünkbe.

Isa felkacagott, mikor belépett. Érdekesen festhettünk, ahogy próbáltuk felidézni az előző napot. A tánctanár még egyszer átvette velünk az alaplépéseket, aztán kérte, hogy álljunk egymással szembe. Fél méter volt köztünk, de én már akkor éreztem, hogy vörösebb lett az arcom. Isa ezt az ötven centit kábé ötre szűkítette azzal, hogy a hátunkra tette a kezét és közelebb tolt minket a másikhoz. Felemelte az én jobb-, Roderich-nek pedig a bal kezét. A balomat a fiú vállára tette, az ő jobbját pedig a derekamra. A tanárnő összecsapta a kezét, jelezve, hogy csodás. Ezt követően már csak az előző nap tanult lépéseket kellett megtenni. Az első még jól ment, a második is. Aztán Isa kérte, hogy ne nézzük a lábunkat. Ekkor jött megint a káosz. Hol én tapostam le az övét, hol ő az én lábamat. Hangosan nevettünk, mert lehetetlennek tűnt, hogy ez valaha is menni fog.

- Szia – nyitottam be a zene terem ajtaján egy halk kopogás után. Ő már a terem közepén álló versenyzongoránál ült, kezeiben kották sorakoztak. A szememmel kerestem egy széket a terem szélén és elindultam oda. Azt kérdezte, félek-e a zongorától, hogy ilyen messzire elkerülöm. Megráztam a fejem meglepettségemben. A zongoraszék mellett álló ülőhely felé biccentett. Zavartan leporoltam a farmeromról a nem létező szöszöket, aztán felnéztem az osztrákra, aki elhelyezte a kottákat a tartón. Ujjait a billentyűk fölé emelte, aztán egy dallamos és ismerős dalt kezdett játszani. Örömóda. Lehunytam a szemem és úgy élveztem a jól ismert dallamokat. Aztán halkan énekelni kezdtem.

„Lángolj fel a lelkünkben szép égi szikra, szent öröm! Térj be hozzánk, drága vendég, tündökölj ránk, fényözön! Egyesíted szellemeddel, mit zord erkölcs szétszakít! Testvér lészen minden ember, merre lengnek szárnyaid.” [7]

Roderich meglepve nézett rám, arcán mosoly ült.

- Szépen énekelsz – mondta, mire csak legyintettem. – Szeretnéd megtanulni zongorán?

Erre felcsillant a szemem. Jó hogy! Gyerekkori álmom, hogy zongorázhassak!

Kicsit odébb ült, hogy mellé férjek. A megfelelő helyre tette az ujjaim, kezét az enyém fölött tartotta. Végigmutogatta a kellő hangokat, és hogy hogyan találom meg őket. Megígérte, hogy legközelebb hoz táblafilcet, amivel felírhatjuk a billentyűkre a hangokat. Kacagva vetettem el az ötletet, több okból is. Valamennyire otthon voltam a szolfézsban, heti három énekórám volt általános iskolában, csak épp a zongora billentyűit nem ismertem, de miután párszor elmondta, már egészen könnyen megtaláltam az egyes hangokat. Másodszor: nem akartam, hogy leszidják, ha esetleg nem tudjuk letörölni a tintát. Összefoglalva, az első zongoraórán megtanultam a billentyűket nagyjából. A végén volt egy mini-vizsga is, ő mondta a hangot, én pedig leütöttem.

Persze a lányoknak kénytelen voltam elmagyarázni, hogy hol voltam, aztán meg azt, hogy mi történt. A szemöldökvonogatásuk nagyban elárulta a gondolataikat, mire mentegetőznöm kellett. De tényleg őszintén mondtam, hogy nagyon jól éreztem magam Roderich-kel.

---

[1] A japán nyelvben nincs „l” hang, így a japánok is csak nehezen vagy egyáltalán nem tudják kimondani, helyette gyakra r-t ejtenek.

[2] És bármi történjék is (francia)

[3] Ludwig, a torta isteni!

[4] 1941-ben a japánok Pearl Harbornál megtámadták az USA haditengerészetének támaszpontját. A támadás meglepetésszerű és gyors volt, japán győzelemmel végződött.

[5] Hölgyeim és uraim (francia)

[6] Az első magyar papírra vetett káromkodás

[7] Beethoven Örömóda c. szerzeményének első versszaka magyarul