29. fejezet - Világnapok hete

Tavasszal a suli rendez egy úgynevezett világnapok hetét, amikor az azon a héten lévő világnapokat megünnepeljük a magunk módján. Idén ez március 20-tól 26-ig tartott.

Március 20-án volt a boldogság világnapja. Megnézhettük, hogy egyes országokban milyen a boldogság aránya (Magyarország elég hátul végzett…), illetve meg sem voltunk lepődve, hogy a dánok az első helyen vannak. Az osztálytársam Matthias vigyorogva ki is jelentette, hogy csak azért, mert ő ott él. A mellette ülő norvég és svéd jól tarkón csapta, de az ő kedvét ez nem szegte, tovább hencegett. És még azt hittem, Gilbertnek nagy az egója.

Volt egy kis motivációs előadás is a harmadik emeleten lévő előadóban, ami nem volt kötelező, de egészen sokan ott voltunk, majd pedig mindenféle játék volt, hogy „boldogok legyenek az Akadémia diákjai is.” Volt egy felfújható focipálya is, ami fel volt locsolva vízzel és szappannal, szóval csúszott. Mivel a fiúk túlerőben voltak, így alig bírtuk kivárni, hogy sorra kerüljünk. A végzősök a szokásos szövegükkel („mert mi végzősök vagyunk”) kezdtek, szóval megvártuk, míg legalább egyszer mindenki volt. Aztán a harmadikosok furakodtak be a nagyon hasonló mondatukkal („mert mi harmadikosok vagyunk”), szóval még egy órát vártunk. Nos, még jó, hogy Francis beállított a saját csapatukba, így nem kellett még egy évfolyamot megvárnom. Nem csak én, hanem Ludwig is beálltunk a trióhoz. Öten voltunk egy csapatban szemben pár osztálytársukkal. Az egyik srác röhögött is, hogy én mit keresek ott, egész addig, míg a csúszós talaj ellenére is ki nem cseleztem és lőttem egy gólt. Onnantól már nem mosolygott, hanem véresen komolyan vette a küzdelmet. Párszor elvágódtam, de hajtott a versenyszellem.

- Meine Liebe! – szólt rám Gil, majd passzolt. Átrúgtam a velem szembecsúszó védő lábai között, egyenesen Ludwighoz, aki rögtön be is rúgta a hálóba. Az idősebb németre mosolyogtam, aki örömkiáltást hallatott, keze végigsiklott a hátamon, egy dicséretet súgott a fülembe. A számba haraptam, akaratlanul is elpirultam.

Ennél jobban már csak akkor voltam zavarban, mikor az utolsó percnél jártunk. Minden erőnkkel azon voltunk, hogy egy utolsó gólt lőjünk. Egyik oldalamon egy ellenfél, a másikon Gilbert próbálta megőrizni az egyensúlyát, ahogy a labdát a kapu felé vezettem. Elrúgtam, pont egy pillanattal azelőtt, hogy a védő is megpróbálta volna eltéríteni a labdát, de így csak a lábamat lökte ki alólam. A hozzám legközelebb lévő személybe próbáltam kapaszkodni, és ez Gil balszerencséjére ő volt. Nem tudom mi történt, az biztos, hogy sikerült úgy fordulnia, hogy ő legyen alul. Épp akkor érkeztem a mellkasára, mikor a tanárnő megfújta a sípját, jelezve, hogy vége, bár majdnem elnyomta a csapattársaim kiáltása, mert sikerült gólt lőnöm. Gil mellkasán feküdtem, az arcom a szíve fölött pihent, hallgattam a heves dobogását. Zihálva kapkodta a levegőt, majd felkacagott.

- Nyertünk! – ezzel körém fonta a karjait.

Hallottam a lányok örömujjongását, az ellenfélnek szurkolók pfujolását. Még mindig nem mozdultam, ledermedve feküdtem rajta, nem tudtam, mit kéne tennem.

- Hé, meine Liebe, jól vagy? – simította végig Gil a nyakam és a hátam, fejét kicsit megemelte, hogy lásson. Az arcom ekkor felforrósodott, végre elég erő költözött a karjaimba ahhoz, hogy felnyomjam magam. Feltérdeltem és zavartan tekergetni kezdtem egy tincsemet, nevetni próbáltam, de mikor felnéztem elhallgattam. A német kicsit félrebillentett fejjel, halvány mosollyal figyelt, szemöldökét finoman felvonta, egyszerűen nem tudtam megfejteni a gondolatait.

- Nyertüüüünk! – csúszott végig mellettünk hason Toni, mire mindketten felnevettünk. Gilbert hirtelen a fülemhez hajolt.

- Szerintem oda fogom neked adni a pulcsimat. Hacsak nem akarod, hogy mindenki lássa a cuki csipkés melltartód – suttogta a fülembe, az én arcom meg pipacsvörös lett. Akaratlanul is lepillantottam. A zöld felsőmnek nem volt épp vastag az anyaga, szóval a fekete melltartó nagyon szépen kilátszott alóla. Kimásztunk a medencéből és átadtuk a helyünket a másik másodikos osztálynak. A tanárnő átadott nekünk egy-egy lapot, ami egy focilabdát ábrázolt. Nem tudtunk mihez kezdjünk vele, de nem dobtuk el. A karom magam köré fontam, hogy kevésbé látszódjon a fehérneműm, a lányok halkan kuncogtak rajtam. Hirtelen egy piros pulóvert terítettek a vállamra, azonnal tudtam, hogy kihez tartozik.

- Köszi, Gil – mosolyogtam rá. Kacsintott egyet és eltűnt a szurkolók között.

- Ó, odaadta a pulcsiját! – vigyorgott rám Katya, mire ismét elpirultam.

- Gyerünk a szobánkba, át akarok öltözni – sziszegtem.

Másnap legalább négy dolog világnapja volt, köztük a költészeté, a Down-szindrómásoké és a rasszizmus elleni küzdelemé. Szóval hétfő ellenére aznap nagyon pörögtünk. A folyosó ki volt tapétázva versekkel, szinte kényszeresen magyar költőket kerestem, találtam is vagy öt különbözőt, miután végignéztem a mi folyosónkat, és legalább ennyi lehetett a másikon is. A tanárok adtak nekünk feladatot szünetre: alkossunk háromfős csoportokat és keressük meg, hogy melyik versből van a sor, amit kaptunk. És aki megtalálja, az kap egy ötöst. Nos, mint már az előbb említettem, konkrétan kitapétáztak a versekkel. Szerencsére voltak olyan kedvesek, hogy csak az adott folyosóról kérdeztek.

...Und sagen sie das Leben sei ein Traum: das nicht;

A lányokkal végignéztük a kapott sort, megállapítottuk, hogy német nyelvű, szóval azonnal kutatni kezdtük a német nyelvű költőket. Rábukkantam a másodikos trióra is, akik kevésbé sietősen keresgéltek, mindhármuknak felcsillant a szeme, mikor megláttak.

- Meine Liebe, ez kinek a verse? – nyomott az arcomba egy papírt Gilbert. Gyorsan megnéztem, majd reflexből rávágtam, hogy Kölcsey. A Himnusz részletét már majdcsak tudtam. A srác ekkor kikapta a kezemből az én feladványomat. Meglepetésemre simán folytatta a verssort. – Ez Rilke. ...Und sagen sie das Leben sei ein Traum: das nicht; / nicht Traum allein. Traum ist ein Stück vom Leben. / Ein wirres Stück, in welchem sich Gesicht / und Sein verbeißt und ineinanderflicht…[1]

- Ó, köszi, Gil! – vigyorogtam rá és már keresni is kezdtem a barátnőim, hogy megtaláljuk Rilkét.

Becsengő előtt öt másodperccel rohantunk oda a tanárnőhöz a vers fényképével. Mosolyogva írta fel a noteszébe a nevünket és gratulált, illetve átadott három könyvet ábrázoló kis ábrát. Kérdőn forgattam a kezeim között, de nem kérdeztem rá, eszembe jutott, hogy előző nap is kaptam hasonlót, csak más mintával. Kérdezte, hogy hogyan találtuk meg, mire zavartan motyogtam, hogy egy könyvben olvastam még régebben és akkor megkerestem az eredetit és még emlékeztem rá. Megdicsért minket, majd visszavette a verssort. Láttam, hogy maximum három csapatnak sikerült rajtunk kívül, pedig volt annyi könnyítés, hogy a versek az írók vezetékneve szerinti abc rendbe voltak feltéve. Szóval, ha valaki megmondta az írót, akkor már könnyű dolgod volt.

Lehuppantam a padomba, aztán a barátnőimre vigyorogtam, mindhárman vállalkoztunk egy másik menetre a következő szünetben. Alig vártam az angol óra végét, aztán már fel is pattantunk, hogy új verset kérjünk. A tanár nevetett, mikor meglátott minket az óra végén az asztala mellett, mi voltunk az elsők abban a szünetben. Ezúttal egy angol nyelvű verset húztunk:

Quoth the Raven “Nevermore.”

Azonnal olyan ismerősnek tűnt! A lányok is azt mondták, hogy mintha már hallották volna, de nem tudták, hol. Hirtelen a homlokomra csaptam, majd közvetlen a folyosó közepére vezettem a lányokat, pontosabban Edgar Allan Poe-hoz. Felsikkantottak, Katya gyorsan lefotózta és már rohant is a tanárhoz, aki ledöbbenve meredt a képernyőre. Felmutattam a sort, valaki meg közölte, hogy ez túl könnyű volt. Visszatettem a kosárba, Lili meg húzott egy újat, közben Katya átvett fejenként egy-egy könyvecskét.

Eddig már volt két ötösünk, de a következő nagyon feladta a leckét:

Ansikte överdragert med lera.

- Ez milyen nyelv? – suttogta Katya, de mi csak a fejünket tudtuk rázni. Gondolkoztunk, hogy használjuk a fordítót, de a tanárok okosak voltak és lekapcsolták a WiFit, mobilnettel meg nem próbálkoztunk, mert rohadt drága lett volna. Szóval maradt az élő fordító. Arra már rájöttünk, hogy valami északi nyelv, szóval odamentünk az északi ötösünkhöz és megmutattuk nekik. A svéd srác, Berwald mondta el, hogy svédül van, de az írót nem tudta. Csalódottan mentünk vissza, csak random nézegetni kezdtük a svédnek tűnő verseket.

- Lányok! – sikoltotta hirtelen Lili. Mellé rohantunk. – Ez nem az? – bökött egy kicsit eldugott papírra. Valami Tomas Tranströmer írta. Gyorsan végignéztük, aztán felcsillant a szemünk. Ez volt az! Újabb fotó és már mentünk is tanárhoz, aki szerintem reménykedett, hogy ezúttal megfogott minket. Ettől függetlenül mosolyogva írt a nevünk mellé egy újabb strigulát. Tudtuk, hogy nem dogaértékű ötös jár a verskeresésért, de attól még beleszámított a jegyekbe! Már nem kértünk újat, két perc alatt biztos nem találjuk meg, ha valami lehetetlent, mondjuk egy koreai művet kapunk.

A következő szünetekben is játszottunk, de már nem az ötösért, hanem, mert jó muri volt. Még segítséget se kértünk, hanem csak megtippeltük a nyelvet és úgy kezdtük el keresni. A könyvek is egyre gyűltek. Ahogy láttam egyre kevesebben játszottak, csak a másik osztályból volt egy hármasfogat, aki minden szünetben jött. Benne volt a csapatban az a román srác is, akivel már az első hónaptól ki nem állhatjuk egymást, de fogalmunk se volt, hogy miért. Most is vetett rám egy szúrós pillantást, majd elvigyorodott, a törött szemfoga miatt olyannak tűnt, mint egy vámpír. Világosbarna, kicsit vöröses haját kisöpörte a szeméből, majd az egyik társának súgott valamit, de közben továbbra is engem figyelt.

- Ú, ez ukránul van! – ragyogott Katya arca, mikor meglátta az újabb sort. – És láttam is, mikor órák előtt megnéztem a verseket. Erre! – vezetett minket azonnal. Ez is meglett, még egy belefért. Most én húztam, reménykedtem valami könnyűben. Lehunyt szemmel nyitottam szét a papírt. Felkiáltottam örömömben. Ugyanazt húztam, mint Gilberték. Kölcsey – Himnusz! Azonnal elindultam a K betűs költőkhöz, fél pillanat se kellett, megleltük. Újabb vers. Ez is németül volt.

Alle Menschen werden Brüder,

- Mit jelent? – kérdeztem Lilit, aki gyorsan lefordította: minden ember testvér lesz… Összevontam a szemöldököm. Testvér lészen minden ember… Levegő után kaptam és gyorsan elénekeltem az Örömódának ezen sorát, csak magyarul. Így is értették, azt kezdtük találgatni ki írta. Beethoven zenésítette meg, de ki írta.

- Hallo, meine Liebe, hogy megy? – ölelte át a vállunk Gil.

- Ki írta az Örömódát? – szegezte neki a kérdést Katya, mire kicsit hátrahőkölt.

- Schiller – közölte még mindig döbbenten. A liechtensteini szobatársam felsikkantott és futott is keresni, közben csak azt hajtogatta, hogy „ténylegténylegtényleg”. – Ezt értsem úgy, hogy jól? – válaszolt a saját kérdésére.

- Igen, ez már szerintem a hetedik lesz. Vagy a nyolcadik. Nem tudom, nem számoltuk – vigyorogtam rá, neki meg felszaladt a szemöldöke.

- De szar valakiknek – röhögte el magát, aztán karba tett kézzel méregetni kezdett. – További sok sikert.

- Köszi – kuncogtam, majd a barátnőim után futottam, mert megtalálták a verset. Még mindig volt időnk egy másikra, gyorsan szerencsét próbáltunk. Ezúttal egy francia nyelvű idézetet húztunk ki a kosárból. A tanárnő meg is kérdezte, hogy mi hány ötösre hajtunk, mire mosolyogva közöltük vele, hogy mi már a harmadik óta nem az ötösért megyünk, hanem a kihívásért. Üzletet ajánlott: beír nekünk fejenként két témazáróval egyenértékű ötöst, plusz, ha mi szerezzük a legtöbb pontot, akkor kapunk egy szaktanári dicséretet is. Ez az ajánlat állt a másik csoportnak is. Egymásra néztünk és máris rohantunk keresni, futás közben majdnem fellöktük szegény Gilt, aki megkérdezte, hogy segíthet-e nekünk. A tanár legyintett, mondván csak nyugodtan, mire a német mögénk állt, a magasságából adódóan simán át tudott nézni Lili feje fölött.

Je suis François, dont il me poise

- Scheiße – sziszegte Gil, aztán gondolkozóba esett. – Pedig nem rég vettük, ez a vers memoriter is volt, de nem jut eszembe a neve. Argh! Francia voltam – megbántam nagyon – / Párizs szült, ott, hol Pontoise vagyon. / Egy jó öles kötéllel nyakamon, / Immáron seggem súlyát latolom – motyogta, majd ismét felmorrant. – François valaki. Egymásra néztünk.

- François – suttogtam, majd elindultam a folyosó vége felé. – Nem valami V betűs.

- De! Villon!

- Megvan! – szedtem elő a telefonom és lefotóztam a papírt. Vittük oda a tanárnak, pont abban a pillanatban, mikor becsengettek a hatodik órára, és ezzel véget is ért a verseny. Még megvártuk, hogy összeszámolja a pontokat, aztán kijelentette, hogy mi nyertünk. Átnyújtott nekünk ezúttal négy könyvet, hogy a segítőnknek is jusson. A román évfolyamtársam morgott valamit, ahogy a két haverja elrángatta, de szerencsére nem értettem. Átöleltem Gilbertet, mielőtt elindultunk volna le a következő óráinkra.

Délután a tanáraink a napéjegyenlőség és a planetáris tudat (vagy mi) világnapja miatt szerveztek egy kis ki mit tud-ot, amiben fontos szerepet kapott az egyensúly. Párokba kellett lenni, de Feliks Toris-szal volt, Lili Katyával, szóval már majdnem megkérdeztem Roderich-et, mikor egy bizonyos magát porosznak tartó német felbukkant előttem és megkérdezte, hogy leszek-e vele párban. Örömmel mondtam igent.

Az első feladat gyilkos volt. Már az első feladat! Félni kezdtem, hogy akkor milyen lesz a többi. Azon a gerendán kellet végigmenni, amin a tornászok szaltózni szoktak. Itt kettő ilyen gerendát tettek össze, kb. egy méterenként volt egy kis Földet ábrázoló kép, amiket csak akkor szedhetett fel a társ, ha a fennlévő már áthaladt fölötte. És persze nekem kellett felmenni. Remegtem azon a vacakon, és az egész vacak is remegett emiatt!

- Gil – nyüszítettem már akkor, mikor felálltam. Nagyon nem éreztem magam biztonságban rajta, és jövőre ezen mindenféle ugrásokat kellett volna csinálnom! Ha leestem, akkor elveszítettük a további Földeket.

- Nyugi, meine Liebe, itt vagyok melletted és elkaplak, ha leesnél – próbált biztatni, egyik kezét kissé felemelte, hogy elkapja a karom, ha dőlni kezdenék.

- És ha a másik irányba esek? – kérdeztem remegő hangon.

- Akkor gázban vagy, Liz – kurjantotta Alfred, a következő pillanatban Arthur lekevert neki egy taslit, pontosan Feliks után. Szegény amcsi csendben maradt egész végig ezután, inkább kortyolgatta a kóláját. Láttam a tömegben a román évfolyamtársamat, aki azt tátogta folyamatosan, hogy „ess le, ess le, ess le”, közben vigyorgott, mint a tejbetök. Seggfej. Inkább a gerendát kezdtem nézni. Óvatosan tettem egy lépést, a karjaimat kitártam oldalra, remélve, hogy egyensúlyban tart. A tesitanártól miért nem kapok ezért ötöst?

- Sehr gut – motyogta Gil mosolyogva, nem sokkal később fel is vette az első Földet. – Nagyon jól csinálod. Csak így tovább.

Kicsit felsandítottam, az első sorban meg is pillantottam Roderich-et, aki szinte gyilkosan nézte a mellettem haladó németet. Barna szemeit ezután rám szegezte, úgy éreztem, mellbe vág a csalódottsága, amiért nem vele alkottam párt. Kicsit összeszorult a torkom, de aztán megráztam a fejem és tovább akartam haladni, de majdnem rosszul léptem, az egyik lábam lecsúszott és térdre estem, ujjaim azonnal a gerenda köré kulcsolódtak. Még fent voltam. Még fent voltam…

- Meine Liebe – suttogta a társam elfehéredve, készen arra, hogy elkapjon, ha leesnék, ujjai a kezemtől és a hátamtól nagyjából egy centire álltak meg, ha megfogott volna, kiesünk. Rámosolyogtam és megpróbáltam felállni. Az első gerenda már megvan, jöjjön a második. Hallottam, hogy a barátaim és az osztálytársaim biztatnak. A második öt méter már könnyebben ment, mert tudtam, hogy Gil ott van mellettem és vigyáz rám. A végén szembeállt velem és megfogta a kezem, amíg leugrottam. – Ügyes voltál! – vigyorgott.

- Köszi. Irány a következő feladat!

- Jawhol! – szalutált.

A következő egy kis szelektív válogatós játék volt. Volt előttünk pár doboz, rajta egy jellel, ami mutatja, mit lehet beledobni, és kaptunk pár papírt, rajta pár képpel, amiket szét kellett osztani ezekbe a dobozokba. Gyors feladat volt, egyértelmű volt, hogy mit hova kell tenni. Két Földet kaptunk érte.

A harmadik játékot biztos az „Egy perc és nyersz”-ből szedték! Volt pár csavar és egy hurkapálcával kellett őket egymásra tenni. Ha hetet feltettél, kaptál Földet. Ha nyolcat, kaptál még egyet. És így tovább. Gil bevállalta, hogy ő ezt megcsinálja. Az ajkát rágva, lassan tette egymásra a csavarokat. Összesen háromszor próbálkozhattunk, szóval nagyon óvatosan kellett minden mozdulatot végrehajtani. Először a hetedik előtt dőlt össze. Másodszor már az ötödiknél. Harmadszor még figyelmesebben manőverezett. Meg is kaptuk az első Földet, majd a másodikat is, végül a harmadik is a miénk lett. Majd újra összedőlt, de azt már nem bánta, kilencet egymásra halmozott.

A negyediknél volt egymás mellett öt asztal, mindegyiken két tárgy. Ki kellett találni melyik az újrahasznosított. Kikerekedett szemekkel meredtünk a tárgyakra. Az elsőn a füzet volt. Feltűnt az egyik sarkában a három zöld nyíl, az újrahasznosítás jele. Egy Föld. A másikon két kabátot láttunk. Ezt nem találtuk el. A harmadikon két tányér volt. Gil nevetve emelte fel az egyiket, majd megforgatta az ujjai között. Azt tanácsolta, hogy nézzem meg jobban. Felkuncogtam, mikor észrevettem. Mozaikhatása volt, de nem gyári, hanem kézzel készített volt, CD borította. Ötletes. Újabb Föld a gyűjteménybe. A negyedik asztalon két tükröt találtunk. Mindkettő antik hatású volt, de az egyik bolti volt, míg a másik egy régi tükör egy kis decoupage ragasztóval és szalvétával volt felújítva. Föld. Az utolsó is feladta a leckét. És ez az utolsó bizonyította, hogy a tanároknak igenis van humora. Két szinte tökéletesen egyforma ruha volt kiállítva egymás mellett. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik lehet a „hamisítvány”, mikor Gilbert hirtelen hisztérikusan röhögni kezdett, még a könnyei is kicsordultak. Kérdőn néztem rá, nem értettem mi baja lett. A bal oldali ruhakölteményre bökött.

- Óvszer – nyögte ki két vihogás között. Kicsit közelebbről megnéztem és… tényleg. Éreztem, hogy lángba borul az arcom, a szám elé kaptam a kezem, hogy visszafojtsam a feltörni készülő kacagást. Megkaptuk az utolsó Földet is ennél a feladatnál és mentünk tovább.

Az ötödik, és egyben utolsó, egy kvíz volt az újrahasznosításról. Ott helyben ki is lett javítva, kaptunk még öt Földet (négy jó válasz után járt egy, huszonkettő lett jó a huszonötből). Mondták, hogy tartogassuk a Földeket vasárnapig, majd akkor kaphatunk értük valamit.

Gillel elfeleztük a Földeket, aztán úgy döntöttünk, felmegyünk az előadóba, ahol a Down-szindrómáról tartanak előadást. Ezúttal nem voltak olyan sokan, hiszen a legtöbben lent voltak. Még volt fél óránk a kezdésig, addig felkutattunk egy automatát és vettünk csokit, majd befészkeltük magunkat hátra. Halkan beszélgettünk, majd csendben végighallgattuk az előadást. Halványan, keserűen elmosolyodott, mikor arról beszéltek, hogy az emberek hogy néznek a Down-szindrómásokra. Hát, igen. Ő biztosan átérezte ezt. Átöleltem a fiút a sötétben, mire alig hallható kuncogás hagyta el a száját, karját finoman körém fonta, ujjai a vállam cirógatták. A háromnegyed órás beszéd végéig ültünk így, aztán mielőtt felkapcsolódtak a fények elengedtük egymást. Lesétáltunk az előadópulpitushoz, ahol az előadónő Down-kóros kislányával találkozhattunk, aki marha cuki volt. A nő mindenkivel váltott pár szót, aki odament, a kislánya is próbált beszélgetni velünk. Mikor meglátta a befont hajam kérni kezdett, hogy az övét is csináljam meg. Az anyukája szabadkozni kezdett és mondta, hogy biztos dolgom van, de megvontam a vállam és közöltem, hogy szívesen megcsinálom. Nem voltam olyan profi a fonásban, mint Lili, de megpróbálkoztam olyanra csinálni, mint az enyém. A barátnőm specialitása a holland fonás volt, nekem is nagyon tetszett, bár eddig még csak elmondta, hogy hogyan kell, én magam még nem próbáltam.

- Gil, szerinted? – fordultam hátra a némethez, aki az előadó padsorainak lépcsőjén ült. Felmutatta a hüvelykujját, mutatva, hogy jó. Gyorsan tekertem a fonat végére egy hajgumit. A kislány mosolyogva megköszönte, hogy megcsináltam a haját és megölelt. Nem bírtam megállni mosolygás nélkül.

- Mehetünk, meine Liebe? – kérdezte, ajkai halványan felfelé kunkorodtak. Bólogatva köszöntem el tőlük és a németbe karolva kimentem a teremből. Egész addig Gilbert karját szorongattam, míg az ebédlőhöz nem értünk, ugyanis időközben vacsoraidő lett. – Nagyszerű volt a délután, wa[2]? – vigyorgott a kantin bejárata előtt, meg is álltunk.

- Igen! Bárcsak többször lenne ilyen! – lelkesedtem azonnal.

- Ja. Bárcsak… - halkult el kicsit a hangja, tenyere végigsiklott a hátamon.

Másnap minden a víz körül forgott, ugyanis a víz világnapja volt. A délelőtt a szokásosan telt, délután volt megint program volt program hátán. Ezúttal négyfős csoportokat kellett alkotni, akaratlanul is Gilbertet kezdtem keresni, mikor láttam, hogy a barátnőim, Feliks és Toris összenéztek.

- Csak nem engem keresel? – suttogta a fülembe valaki, mire megugrottam. Megperdültem, szembetaláltam magam a szokásos kis trióval. – Csatlakozol hozzánk?

- Van más választásom? – sóhajtottam. Úgy tettek, mint akik elgondolkodtak, de végül megrázták a fejüket.

Ez a program az általános iskolás diáknapokra emlékeztetett engem. Voltak mindenféle minifeladatok, közben kérdésekre kellett válaszolni és gyűjtöttük ezúttal a vízcseppeket. A legjobb az volt, mikor a fekvőtámaszt kellett csinálni. Pont egyszerre értünk oda a Tengelyhatalmakkal (aka Ludwig, Feli, Kiku és Lovino), a két Beilschmidt pedig rögtön vállalkozott a feladatra. Igen, kitaláltátok, testvéri verseny következett. Egyik sem akarta feladni, mi már majdnem untuk. Összenéztünk Lovino-val, majd egyszerre léptünk rá a két német hátára és nyomtuk le őket. Valószínűleg jövőre is ott lettünk volna, ha így folytatják. A többiek felnevettek. Mivel öt után járt egy csepp, ezek meg csináltak vagy harmincat, így jól begyűjtöttünk.

- Meine Liebe, it wasn’t awesome – morogta Gil, mikor elindultunk a következő helyszínre. Rávigyorogtam, remélve, hogy megbocsát. Csak halványan elmosolyodott és felsóhajtott, amiből tudtam, hogy spongyát rá.

A végén ott álltunk egy csomó vízcseppel, már azt se tudtuk, hogyan fogjuk annyi volt.

Másnap volt Feliks-szel a kedvencünk: a lengyel-magyar barátság napja és egyben a mi barátságunk évfordulója is! Csokival vártuk egymást az ebédlőben, majd megölelgettük a másikat.

- Már három éve, Bözsi – szorongatott meg vigyorogva.

- És csak emiatt nem nyírlak ki, mert lebözsiztél, Feliks – fontam én is szorosabbra a karjaim körülötte, mire halkan nevetni kezdett.

- Mi van itt? – kérdezte Matthias, ahogy elhaladtak mellettünk. – Kinek van szülinapja? Vagy milyen világnap van, ha már világnapok hete? – kíváncsiskodott tovább a dán.

- Ma van a lengyel-magyar barátság napja – közölte a legjobb barátom vigyorogva, meglengette a srác előtt a csokiját, akit rögtön az édesség kezdett érdekelni, nem a világnap. Kék szemei úgy követték a táblát, mintha ráragadtak volna. Ekkor a norvég megragadta és elrángatta tőlünk minden szó nélkül, mi meg felvont szemöldökkel néztünk utánuk. A dán hadart valamit a saját nyelvén, amiből kiértettük a „chokolade” szót. Végül csak egymásra pillantottunk és megállapítottuk, hogy őrültek az osztálytársaink.

Délután nagy sajnálatunkra nem a számunkra fontos világnap volt középpontban, hanem a meteorológiai világnap. Feliks-szel majdnem úgy döntöttünk, hogy aznap nem veszünk részt, helyette pedig egyedül ünnepelünk, de aztán láttuk, hogy milyen feladatok vannak. Gondoltuk gyerekjáték lesz szerezni néhány hőmérőt ábrázoló lapot, úgyis kapunk értük valamit a hét végén. Most egyéni verseny volt, de mi együtt mentünk mindenhova, egy idő után a lányok is csatlakoztak hozzánk. Épp az egyik állomáshoz mentünk, ahol megpillantottam Gilbertet és a két szobatársát. A német mögé osontam és sikerült majdnem kiugrasztanom a bőréből, amit Feliks egy hangos, gonosz röhögéssel díjazott. Hirtelen szembetaláltam magam az albínó morcos kékes-lilás szemeivel, kezeit mélyen a fekete farmere zsebébe dugta.

- A szívbajt hoztad Nagyszerűségemre, meine Liebe – morogta. Átlestem a válla fölött és megkérdeztem itt mit kell csinálni. Le kell fújni minden kártyát a rajztábláról a lehető legkevesebb idő alatt. Egy kivételével. Öt embert néztem meg, senkinek se sikerült, ők füstölögve mentek egy másik állomáshoz, ahol nagyobb sikert arathattak. Ezután sikerült egy végzősnek, majd pedig Xiának. Roderich is próbálkozott, a szemem sarkából láttam, hogy Gil végig gonosz vigyorral figyeli a végül elbukó osztrákot. Végül ő maga is jelentkezett. Ott állt, kezében a táblával, szemeit a tanárra szegezte, aki újraindította a stopperét. Az biztos, hogy ügyesen csinálta, csak akkor lett óvatosabb, mikor alig maradt öt kártya. És valahogy sikerült kimanővereznie, hogy végül csak egy maradjon. Megtapsoltuk, mikor színpadiasan meghajolt, arcán egoista mosollyal. Segített a tanárnak felszedni a kártyákat, majd elindult vissza hozzánk, kezében három hőmérővel a rekordidőért. Ahogy láttam senki sem akart/mert jelentkezni. Úgy döntöttem, akkor én vállalkozom. Tudtam, hogy nem fogom olyan jól csinálni, mint ő, de egy próbát megér. Igyekeztem hasznosítani azt a módszert, amit ő használt, a végére én viszont óvatosabb voltam. Az utolsó előtti a világért nem akart lerepülni, mérges is voltam rá, két fújás közé már beszúrtam egy-egy magyar káromkodást is. Végül egy „bazd meg” hatásosnak bizonyult, csak egy kártya maradt a táblán. Végre! Meglengettem a papírjaimat, ahogy közeledtem a barátaimhoz.

- Ahogy láttam, Nagyszerűségem adott neked egy-két tippet a megoldással kapcsolatban, meine Liebe – vigyorgott Gil, mint a tejbetök. Bólogattam, aztán puszit nyomtam az arcára a segítségért. Szemei kissé kikerekedtek, a mosolya az arcára fagyott. Kuncogva intettem a többieknek, hogy menjünk. Hirtelen felharsant Toni és Francis nevetése, nem bírtam ki és hátrapillantottam a vállam felett. Gilbert épp tűzvörös arccal sziszegett hozzájuk, próbálta elérni, hogy elhallgassanak. Ekkor észrevette, hogy őt figyelem, ha lehetséges még több vér futott a fejébe, elfordult, hogy ne is lássam. Én is nevetni kezdtem, aztán belekaroltam Feliks-be és Lilibe, majd elindultam.

- Szerintem jobb is, hogy elmegyünk, még a végén Beilschmidt agyvérzést kap, annyi vér lesz a fejében. Bár amilyen üres a feje szerintem elfér ott az a vér – mondta gonoszan a lengyel, mire kicsit a karjába csíptem. Ne legyen már gonosz!

- Gyerünk Katya, menni fog – mosolyogtam rá. Visszatértünk a kártyalefújós feladathoz, az ukrán barátnőm összeszedett elég bátorságot és levegőt, hogy megpróbálja. Hirtelen két kar fonódott körém, a mellkasom előtt összefont kezeimet hozzám szorította, szinte moccanni se bírtam. A valaki az állát a fejem búbjára támasztotta, kicsit ringatni kezdett. A sápadt karokról felismertem azok tulajdonosát. Most rajtam volt a sor, hogy elpiruljak.

- Minden kibaszott feladatot elbasztam, ami ezután jött – morogta, aztán mélyet sóhajtott, homlokát a vállamnak döntötte.

- És most kell valaki, akit ölelgethetsz? – kérdeztem, közben az egyik kezem próbáltam kiszabadítani. Aprót bólintott.

- Te vagy az egyetlen, aki hagyja és lány – jött a válasza, nekem meg sikerült az egyik karom kirántani a szorításából, kicsit megsimogattam az arcát. Kuncogva bújt még jobban hozzám, mellkasa teljesen a hátamhoz simult, a tarkómon éreztem a lélegzetvételét, minden apró szőrszál égnek meredt a nyakamon, próbáltam a hátamon végigfutó érzésnek ellenállni. Nem tudom miért, de csalódottnak éreztem magam, mikor alig fél perc múlva elengedett.

- Sikerült! – jött hozzánk vissza Katya, arca ragyogott, ahogy boldogan meglengette a hőmérőket. – Ez egy tök jó nap volt!

- Már akinek – műszipogott Gilbert, mire egy olyan pillantást vetettünk rá mindannyian, mintha azt mondtuk volna, nőjön fel.

Huszonnegyedikén volt a Föld órájának napja, ami azt jelentette, hogy megint a Föld körül forgott minden! Igen, visszatértünk a geocentrikus világképhez. Nos, a Föld órája este fél kilenctől volt fél tízig, amikor lekapcsolták a teljes világítást a suliban, így volt bőven időnk, ezúttal nem nagyon vettünk részt a délutáni programokon, inkább kimentünk pizzázni a lányokkal, Feliks-szel és Toris-szal. De mivel páratlanul voltunk, ezért nem annyira sikerült elfelezni a pizzákat. Meg is jegyezték, hogy el kellett volna hívni még valakit, a valakivel pedig közölték, hogy Gilbertre gondoltak. Kikértem magamnak, hogy mégis miért kellet volna a szaros németet elhívni. Hangosan felnevettek, én meg morogni kezdtem.

Épp a pizzámat rágcsáltam, mikor észrevettem a semmivel sem összekeverhető triumvirátust, a kaja megállt a számban. Ahogy láttam ők is megdöbbentek, hogy mi ott vagyunk, de aztán elvigyorodtak és leültek az asztalunkhoz. Szerencséjükre az egyik legnagyobb asztalnál ültünk, még bőven odafértek. Ki lehet találni, hogy ki ült le mellém és próbált lopni az ételemből. Sikeresen. Szúrósan meredtem rá, mikor beleharapott a szeletbe, de ahogy láttam nem igazán érdekelte, hogy az az ÉN ételem, ő tovább eszegetett. Seggfej.

- Ne légy morci, Bözsi – vigyorgott rám Feliks, mire megmutattam neki, hogy milyen szépen tudok nézni, miközben arra gondolok, hogy visszarúgom őkegyelme hátsóját Varsóba. Gilbert újabb szeletet akart lopni, de ezúttal teljes erőbedobással akartam megakadályozni. Nehogymár! A lányok az arcukat a kezük mögé bújtatták, úgy nevettek, a lengyel arcán ott ült egy tipikus mindentudó kifejezés, a többi fiú pedig szórakozottan nézett minket. Sikerült a német kezéből kiszednem a szeletet, ő meg gondolt egyet és elvett egy másikat, amit tátott szájjal, felháborodva bámultam. Ki fogom nyírni.

- Nyugi van, meine Liebe, majd te is kapsz az enyémből, csak éhes vagyok – kuncogott rajtam csillogó szemekkel, aztán előre fordult és enni kezdett. Én is ezt tettem, kicsit elfordultam tőle, hogy aztán szembetaláljam magam az áruló barátnőimmel. Hogy hagyhatják, hogy ezt csinálja velem? Hirtelen egy étlap jelent meg előttem, Gilbert arra utasított, hogy válasszak valamit, lehetőleg olyat, ami mindkettőnknek ízlene. Egy ideig bámultam a pizzák neveit, majd ráböktem a legegyszerűbbre: kukoricás. Bólintott, aztán mikor felbukkant a pincér azt kért.

Egy óra múlva mindenki jóllakva ücsörgött az asztalnál, az üdítőinket kortyolgattuk. Nevetés közben hátradőltem, ekkor tűnt fel, hogy Gil karja egész végig a pad háttámláján pihent, ebben a pillanatban pedig átölelte a vállam, miközben a többiekkel szinkronban ő is kacagott. Hagytam magam, gondoltam, miért ne…

Annyira bele voltunk merülve a beszélgetésbe, hogy elfelejtettünk visszamenni vacsorázni. Hoppá. Nos, nem sajnáltuk, megérte szerintem. Sokat nevettünk a körülöttünk ülők nagy örömére, beszélgettünk mindenről, kiparodizáltuk néhány tanárunkat (miután megbizonyosodtunk, hogy nincsenek a közelben), aztán pedig elmentünk sétálni. A parkban hülyültünk, a még nem működő szökőkút szélére ültünk le, mindenki látott mindenkit. Azt hittük senkinek sem hiányzunk. Hát… tévedtem.

- Elizabeta – állított meg Roderich, mikor be akartunk menni a kollégiumba. Kérdőn meredtünk rá mindannyian, de szinte mindenkinek más érzés is bújkált a tekintetében. – Beszélhetnénk?

- Öhm. Persze? – fontam fel kissé a szemöldököm, nem értettem mi van hirtelen. Miről akar beszélni most, amit nem tudott egész nap elmondani? A többiekre néztem, a fejemmel intettem, hogy menjenek csak. Az osztrák megvárta, míg mindannyian bemennek, csak aztán kezdett bele.

- Befejeznéd? – suttogta, hangjából kiéreztem a színtiszta dühöt. Kérdőn meredtem rá. Micsodát? – Ne játszd az ostobát, Elizabeta. Szakítottunk, értem, de tényleg muszáj Gilbertre ráakaszkodni, hogy tudasd velem, most már vége?

- Te miről beszélsz, Roderich? Azt hiszed, féltékennyé akarlak tenni? Ne nevettess már! Gilbert egy jó barátom, miért bűn, ha vele vagyok? Nem vagyok ennyire gyerekes, remélem, ezt belátod – mondtam sértett hangon és beviharoztam a koleszba. A lányok látták rajtam, hogy nagyon pipa vagyok, óvatosan kérdezgették, hogy mit mondott az exem. Először csak egy fujtatás volt a válasz, aztán elmondtam nekik, hogy azt hiszi, azért lógok Gilberttel, mert féltékennyé akarom tenni. Egy igeig kerek szemekkel meredtek rám, majd felnevettek. Döbbenten ültem az ágyamon pár pillanatig, de ahogy néztem őket, nekem is nevethetnékem lett a helyzet miatt.

Ez nagyon hülye gondolat volt Roderich-től. Miért pont Gilberttel akarnám féltékennyé tenni? Oké, ők ősi ellenségeknek gondolják magukat, de amúgy ez abszurd. Amúgy sem használnék ki senkit ilyen gyerekes, önző célokra. Főleg nem Gilt. Ő aztán végképp nem érdemelné meg ezt. Ő tényleg mellettem állt végig és segített, pont úgy, mint a többi barátom, szóval szerintem mondhatom, hogy ő is a barátaim táborát erősítette. Ő legalább nem akart elszakítani a többiektől, segített nekem mindenben, amiben tudott, nem várta el, hogy mindig vele értsek egyet, sőt, szerintem élvezte, mikor veszekedhetünk dolgokon.

Katya hirtelen átölelt egy „ó, Lizzy” felkiáltással, én meg észrevettem, hogy sírok. Lili leült a másik oldalamra és ő is átkarolt.

Szombat volt, a világnapok hetének utolsó napja. Páran előző nap délután elmentek, akik otthon akarták tölteni a húsvétot, így a hét utolsó napjára eléggé megfogyatkoztunk. Mi a füvön ültünk, szívtuk magunkba a D-vitamint, végre felvehettem a térdnadrágom, már elég meleg volt hozzá. A tanárok egy része is elutazott a családjához, főleg azok, akik alapjáraton nem angolok voltak. A következő hét tavaszi szünet volt, szóval pihenhettünk, ahogy akartunk még annak ellenére is, hogy már ez a hét se volt túl tanulós.

Kiderült, hogy mit jelentenek a hét közben kapott kártyák: be lehet őket váltani különböző dolgokra, amiknek különböző az ára. Például 10 darabért kapsz egy ötöst abból a tantárgyból, amit választasz. Ez azoknak jó főleg, akik javítani akartak. Másik: kettő darabbal ki tudod magad húzni egy felelésből, ha éppen nem tanultál. Hárommal „igazolhatsz” egy késést. Meg volt még egy csomó lehetőség. Mind kaptunk egy-egy listát, hogy mire lehet őket beváltani. Megszámoltuk, hogy mennyit gyűjtöttünk: volt legalább 50. Gillel röhögtünk, hogy irány a matektanár, kérjük az ötöseinket, Katya meg azt számolgatta, hogy hogyan ossza be tesiórákra, mert volt egy olyan opció, hogy könnyített tesi cserébe öt darabért.

Nyújtózkodva dőltem kicsit hátra, neki egyenesen a mögöttem ülő lábszárának, amit ezután háttámlának használtam. Éreztem, hogy halványan elvigyorodik, mire hátradöntöttem a fejem és rámosolyogtam.

- Elvagy, meine Liebe? – kérdezte, közben felnyúlt és megpöccintette az orrom. Bólintottam egyet, aztán előre kezdtem nézni, mert a tanárok egyike épp magyarázta, hogy mit csinálhatunk a tavaszi szünetben. Volt pár lehetőség, hogy hová lehet elmenni, a legtöbb program egynapos volt, csak egy vagy kettő volt, ami két napot foglalt magába. Elég olcsók voltak ahhoz képest, gondolkoztam, hogy felhívom anyát, hogy elengednek-e valamelyikre. A kétnapos tetszett volna. Londonba mentünk volna el. Már láttam repülőről, de úgy szét sosem tudtam nézni. Kíváncsi voltam. – Érdekel valamelyik program? – hajolt hozzám Gil, mint aki olvasott a gondolataimban. Csak bólintottam, ő meg óvatos mosollyal megkérdezte, hogy Londonon gondolkozok-e. Ismét csak biccenteni bírtam. A fülembe kuncogott, aztán újra hátradőlt, karjaival kitámasztotta magát a háta mögött. Arcát a nap felé fordította, a napszemüvegével az orrán dúdolgatott. Hirtelen rám nézett és elvigyorodott. – Győzd meg a szüleidet, én majd vigyázok rád Londonban, meine Liebe.

---

[1]„És azt mondják, az élet álom: nem az; / nem álom csupán. Az álom az élet része. / Egy zavaros rész, melyben az arc és a lét / összeakaszkodó, sűrű fonadék (nem saját fordítás, ez az idézet a Silber – Az álmok első könyve című könyvben is szerepelt, onnan vettem)

[2] Nem igaz? (német –berlini dialektus)

28. fejezet - Szabadságharc

Ћао!
Végre itt a nyár, szünet, elvileg meleg, pihenés... Na, de a történetben még éppen csak elérkezett a március, és ebben a hónapban egy minden magyar által nagyon ismert ünnepnap van. Egykor elvesztettük a harcot az osztrákok ellen, senki sem állt mellénk. És Lizzy vajon nyerni fog?
--------------------------------------------

Forrás

A tükörbe nézve megigazítottam a szívem fölé tűzött kokárdát. Otthon most szünnap volt, de mivel ez egy nemzetközi iskola, így bele kellett törődnöm, hogy itt nincs pihenés március 15-e miatt. A hajamba egy fehér virágot tűztem, amit Lili talált, mikor kicsit korábban kiment sétálni egyet. Mélyet sóhajtottam, aztán sarkon fordultam és a táskám felkapva indultam a lányok után. Elmeséltem nekik, hogy a mai napnak milyen fontos jelentősége an nem csak a történelemben, de kivételesen az én kapcsolatomban is. Ha Roderich nem próbált bécsi úrhölggyé átnevelni, akkor teljes erőbedobással adtam új esélyt a kapcsolatnak. De ha nem… Lili megsimította a karom, mikor lépcső aljára értünk.

- Jó reggelt, Elizabeta – nyomott egy csókot a számra Roderich, mikor összefutottunk az ebédlőben. Mormogtam valamit, mire megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Csak bólintottam, mire ő témát váltott és azt mondta, délután elmegy a könyvtárba. Ez szokás szerint azt jelentette, hogy nekem is mennem kell.

Nem, nem akartam könyvtárba menni! Nem akartam többé a nyomában járni, mint egy kutya. Azt hittem észreveszi magát, de tévedtem. Már csak egy lökés kellett és szakítottam volna vele. De vártam azt az indokot, amivel ezt megtehetem. Nem is sejtettem, hogy ezt még aznap megkapom és este már élvezhetem a szingliség örömeit…

Leültem az asztalunkhoz, aztán lassan enni kezdtem, közben néha én is beleszóltam a többiek beszélgetésébe, azonban nem hagyhattam figyelmen kívül, hogy az osztrák tekintete egyre többször villan a nemzeti színű kokárda felé. Szinte már vártam, hogy mikor mondja, vegyem le. Ő is tudta, hogy minek a jelképe, és ez rohadtul bökte a csőrét, engem pedig elégedettséggel töltött el a gondolat, hogy őt idegesíti a dolog.

Erre viszont csak délután került sor, addig viszont történt pár dolog. Gilbert például cinkos vigyort villantott rám, mikor meglátott, szemével a kitűző felé intett. Ő is tudta, mit jelképez, kíváncsian várta a végkifejletet. A lányok is látták, hogy a barátom hogy néz rám egész nap, ők egy kicsit rosszallóan meredtek az osztrákra (főleg Lili), mikor az morgott valamit németül, innen tudtam, hogy valami nem túl szép gondolatot osztott meg magával.

Órák után elkapta a karom és egy csendes helyre vitt, ahol biztos nem volt a közelben egyik barátom se, hogy támaszt nyújtson. Fel voltam készülve erre, mégis fájt a dolog. Talán még mindig reménykedtem, hogy változni fog a kedvemért egy kicsit, ő is alkalmazkodik.

- Szeretném, ha nem hordanád azt – bökött a kokárdára, arca komoly volt. Összehúztam a szemem. Volt egy olyan érzésem, a szülei is kicsit rásegítettek a dologra. Nem akarnak a fiuk mellett látni egy vad lányt, mint én, egy németesített, kifinomultabb barátnő jobban tetszene a család barátainak is… Persze ehhez valakinek változnia is kell. Nos, ha ilyen lányt akarnak, akkor keressenek máshol, én nem ilyen vagyok. Én szerettem az országomat, büszke vagyok annak történelmére. Propaganda, de azt mondják, a magyarok nem szeretik, ha elnyomják őket. Van benne azért valami… Nekem se tetszett, hogy másnak kellett volna lennem, mint ami voltam. Lehet, a nevem egykor egy nemesi családé volt, de én már korántsem voltam az. Az egykori Héderváry-ak és a mostaniak nem is lehetnének különbözőbbek, Roderich nagy sajnálatára.

- Szóval nem ünnepelhetem a saját nemzetem ünnepeit? – vontam fel a szemöldököm, a hangom szerintem nagyon is vészjóslóan csengett. Próbáltam minél több közönyt belecsempészni, mintha csak egy egyszerű kérdést tettem volna fel. Nagy a valószínűsége, hogy ezt ő is észrevette, mert nyelt egyet, de azért még volt pofája bólintani. Hangosan felnevettem, de nem volt benne semmi boldogság, sokkal inkább keserűség, mert ekkor hatalmasat csalódtam benne. Az utolsó esélyét is elvesztette, amit adtam neki. Megfogadtam, ha ezzel próbálkozik, akkor vége. És vége is lesz. – Akkor viszont sajnálattal kell közölnöm veled, hogy nem. Nem fogom levenni, sőt, ha kell, akkor ezután minden egyes nap hordani fogom! Magyar vagyok, baszd meg! Belőlem nem fogsz bécsi úrhölgyet faragni! – szinte már kiáltottam ezeket a szavakat. Nem hőkölt hátra, lehet számított erre. Tekintete továbbra is semmitmondó volt, még mindig várta, hogy behódoljak. Hát abból nem eszik! Sarkon fordultam egy gúnyos mosoly után, és el akartam viharzani, mikor utánam szólt.

- Elizabeta! – erre kénytelen voltam hátrafordulni, bár éreztem, hogy nem bocsánatot fog kérni. – A könyvtár?

- Menj egyedül, seggfej!

A főzőklub volt az a terem, ahová menekültem. A folyosókon szinte végigrohantam, nem akartam, hogy bárki is meglásson, már így is alig bírtam visszatartani a sírást. Mint már mondtam, készültem erre, de mégis nagyon fájt, hogy tényleg képes lett volna a magyarságom megtagadására kérni.

A legnagyobb meglepetésemre a francia-porosz-spanyol trió ott lebzselt a búvóhelyemen, az első bort lötyögtetett a poharában, a második valami krumplis csodát, a harmadik pedig paradicsomot evett. Mikor Francis meglátott, széles mosoly ült az arcára, intett egyet és bele is kezdett a mondandójába, a heves gesztikulálása közepette egy kis ital kiömlött a földre.

- Elisabeth, mon chéri! Épp arról beszéltünk, Toni helyében mi már rég kidobtuk volna a taccsot a paradicsom láttán.

- Attól még, hogy paradicsomföldünk van, nincs elegem a paradicsomból. A paradicsom finom – vigyorgott az említett és engem is megkínált eggyel. Csak a fejemet ráztam, aztán leroskadtam az egyik székre, csak meredtem magam elé, hagytam, hogy a hajam a szemembe hulljon.

Tényleg képes lett volna azt elvenni tőlem, ami a családom és a barátok után nekem itt a legfontosabb…, morfondíroztam magamban, amivel egyre mélyebbre löktem magam a fájdalom kis kútjába. A szám legörbült, a torkom szorítani kezdte egy gombóc.

Ekkor jöttek rá, hogy valami nagyon nincs rendben.

- Jól vagy, Lizzy?

Ismét csak egy fejcsóválás volt a válasz, közben már az arcom is elrejtettem a tenyerem mögé. Hangos hüppögés hagyta el a szám, egész testemben megrázkódtam a hirtelen feltörő sírástól. Éreztem, hogy körém állnak, leguggolnak, aztán pedig megsimogatták a karom, a hajam, közben csitítani a próbáltak a saját anyanyelvükön. Hallottam egy tányér koppanását, majd lépteket. A mellettem lévő székre lehuppant valaki, karjait körém fonta, aztán nyugtató szavakat suttogott a fülembe. Gilbert…

A német nyelvet sokszor fikázzák, azt mondják rá, hogy ugatós nyelv, hogy ronda, érthetetlen, de ekkor, ahogy Gil halkan mormogott a fülembe, az egyik legszebb nyelvnek éreztem. Nem értettem, mit mond, csak pár szót tudtam kivenni, de pár pillanat után már nem is érdekelt, csak hallgatni akartam. A dereka köré fontam a karjaim, az arcom a mellkasába temettem, vaskeresztje a halántékomnak nyomódott, a hűvös fém kissé lehűtötte az égő bőröm egy kis időre. Belecsókolt a hajamba, mire úgy éreztem, azonnal elemészt a tűz, ami az arcomban gyúlt ekkor, pont, mint az előző nap, mikor zongorázgattunk. A szemem sarkából felnéztem a másik két fiúra, akiknek az arcán széles mosoly virított, biztatni próbáltak. Még közelebb húzódtam a harmadikhoz, lábunk és felsőtestünk szinte teljesen összesimult. Ajkai továbbra is bőrömön pihentek, ahogy finoman cirógatta a hajam. Nem tudom mennyi idő telt el így, az is lehet, hogy óra. Az egyen ing alatt hordott fekete rövid ujjúját szinte teljesen eláztattam a könnyeimmel, de őt ez a legkevésbé sem zavarta, szorosan tartott a karjaiban.

A német még utoljára megsimogatta a hátam, aztán elengedett. Francis egy zsepit nyújtott át, amivel azonnal eltüntettem a sírás nyomati: a maradék könnyeimet és a lefolyt szempillaspirált.

- Jobban vagy, meine Liebe? – kérdezte. Felnéztem rá, aztán bólintottam. Mosoly húzódott az arcára, de szemei komorak maradtak, nem jelentek meg a szokásos nevetőráncok, a tekintete is inkább vörösnek tűnt, mintha belülről égne benne a düh. Mintha azonnal be akarna mosni az „arisztokreténnek.” Őszintén, most nem bántam volna.

- Utálom őt – suttogtam a kezemet nézve, amiben a kokárdát forgattam. A német kivette a kezemből és megnézte, majd felém fordult és feltűzte a helyére. Mosolyogva öleltem át a karját.

- Akkor ne hódolj be neki – jött a válasz Antonio-tól. Megráztam a fejem, mondván ez nem olyan egyszerű. Ha tényleg ismerem Roderich-et, legalább egy kicsit, mondtam nekik, akkor be kell látnom, hogy tőle nehezebb lesz elszakadni, mint először hittem. Azonnal felajánlották, hogy segítenek, de csak legyintettem. Nem tudnak segíteni, ezt nekem kellett elintéznem, hiszen a kettőnk ügye volt, ha már vele jártam.

A kollégium ajtója előtt vártam Roderich-et, aki talált helyettem másik kísérőt Ivan személyében. Felálltam a lépcsőről, mikor a kétméteres közelségbe értek, vártam, hogy az osztrák is megálljon. Legnagyobb meglepetésemre Ivan nem ment be, hanem ott maradt velünk. Sejtettem, hogy fontos szerepet tartogatott neki a másik fiú.

- Elizabeta, beszélnünk kell – jelentette ki, amire csak egy gúnyos bólintás volt a válaszom. A mosolyom mindent elárulhatott neki, de nem tette szóvá, mint máskor. – Mostanság nagyon… máshogy viselkedsz, mint eddig.

- Vagy pont most kezdek úgy viselkedni, mint ahogy viselkednem kéne, nem? – szóltam azonnal közbe. Megkért, hogy hallgassam végig. Magamban két percet adtam neki. Üres állításokat vágott a fejemhez, amikben semmi igazság se volt. Még azzal is megvádolt, hogy megcsalom! Az, hogy Gilbert korrepetál egy kicsit németből, az én értékrendem szerint nem egyenlő a megcsalással. Nem tudom, hogy a szomszéd országban hogy megy, de szerintem ott is vannak a lányoknak fiú barátaik, akikkel együtt lógnak még akkor is, ha van pasijuk. Vagy esetleg a palota ablakából nem látnak le az utcára, ahol a hétköznapi emberek járnak? Két perc után meg minden mondatára rácáfoltam. Ekkor vetette be Ivant, akire elég volt egy pillantást vetnie, az beszélni kezdett, én meg teljesen kiakadtam. Mi az, hogy ellenem uszítja?

- A kapcsolatokban mindkét félnek alkalmazkodnia kell, ugye tudod, Lizzy? Így neked is, da? Nem szép dolog valaki mással is kavarni, mikor van barátod.

- Nekem? Ő nem alkalmazkodott hozzám egyáltalán! Konkrétan elszeparált a barátaimtól, elhittem, hogy ha sok időt töltök vele, akkor nekem jobb lesz! Majdnem elveszítettem a legjobb barátom! – acsarkodtam azonnal rá.

- De Lizzy, ha tényleg szeretsz valakit, akkor sok időt töltesz vele, nem? Ha a barátaid ezt nem értik meg, akkor nem is igazi bar…

- Ezt a mondatot be ne fejezd! – csattantam fel. Kicsit hátrahőköltek mindketten.

- Elizabeta, te fejezd be. Én csak azt szeretném, ami jó neked…

- Akkor hagynád, hogy néha mással is lógjak, hogy azzal beszélgessek akivel akarok. Igazuk volt a többieknek, tényleg nem illünk össze. Te… tényleg arisztokrata vagy!

- Ezt Gilbert adta a szádba, igaz? – húzta össze sötét szemeit sz osztrák. Megmagyaráztam, hogy nagyon nincs így, én gondolom így.

- De Lizzy, Roderich talán tudna a tenyerén hordozni, mint egy hercegnőt – mosolygott Ivan, próbált csábítgatni. Nem, én nem akartam hercegnő lenni. Vidéki lány vagyok ízig-vérig, sosem vonzott a csillogás, sem a gazdagság. Még csak tizenöt éves voltam, nem akartam még ennyire elkötelezni magam.

Hiába próbált meggyőzni, nem adtam meg magam. Elhatároztam, hogy ennek véget vetek, biztos nem hátrálok ki. Világosan kifejeztem, hogy nem teszem le a fegyvert. Kihúztam magam, felszegtem az állam, a kokárda alatt hevesen vert a szívem.

- Tőled többet vártam, Ivan. Veled pedig végeztem, Roderich!

Félrelöktem őket és büszkén a többiekkel megbeszélt helyre sétáltam, a japánkertbe. A legtöbben már vagy a padokon, vagy a kiterített plédeken ültek, mások épp a kaján veszekedtek. A hangzavar alapján ezt hitte volna az ember, hogy egy egész osztály van ott, de maximum tizenegy embert lehetett csak látni. Ezen nevetnem kellett. Először Feliks figyelt fel rám, aki azonnal nekem rontott és megkérdezte, hogy mi történt. Leültem közéjük és töviről hegyire elmondtam mindent. Katya ellenkezett, hogy Ivan biztos nem tenne ilyet, de miután látta a szemeimben ülő csalódottságot, rögtön elhallgatott. Most kicsit ő is megorrolt az orosz fiúra, összehúzta a szemöldökét, karjait összefonta a mellkasa előtt.

- Ve~! De akkor most már jól vagy, Lizzy? – kérdezte Feli, közben le se vette rólam csillogó borostyánszínű szemeit. Bólintottam és megöleltem az olasz fiút, aki vigyorogva viszonozta azt. Feli boldogsága hamar átragadt rám is, már jókedvűen ültem a többiek között, akik mindenféléről kérdezgettek. Még gyorsan válaszoltam az előbbi kérdésre:

- Igen, minden oké. És azt hiszem erre nem lesz szükségem jövő évig – vettem le a kokárdát. Valaki felnevetett, felnéztem láttam, hogy Gilbert az. Szemei ezt üzenték: „jövőre is szakítani fogsz vele pont ekkor?” A válaszom egy szemöldökfelvonás volt, ami miatt újra felkacagott.

- Akkor te is lejátszottad a saját kis forradalmadat, nem, Lizzy? – kezdte el befonni a hajam Lili. Kivette a virágot a fülem mögül, aztán bele is kezdett. Kaptam üdítőt és sütit is a bátorságomért, amit jóízűen fogyasztottam el, hiszen megérdemeltem. Végignéztem az összegyűlt társaságon, néhányan engem nézve vigyorogtak, mások valakivel beszélgettek, valakik pedig ittak vagy ettek. Körülöttem a pléden a szobatársaim, Feliks és Toris, illetve Feli és Kiku ültek, a mellettünk lévő padon a jól ismert trió foglalt helyett, Gilbert mögött Ludwig állt épp elvette a bátyja kezéből annak dobozos sörét, bocsánat, üdítőjét, mellette Lovino könyökölt a háttámlára és Tonival beszélt… khm… veszekedett.

- Máskor is kijöhetnénk ide – jegyeztem meg a lányoknak, akik hevesen bólogatni kezdtek.

- Egyet értek – kuncogott Lili, aztán összecsapta a kezét, jelezve, hogy kész a hajam. Óvatosan végigsimítottam a fülem fölött végigszaladó fonatokat, amik a tarkómnál összetalálkoztak. Azonban mikor Francis akarta megnézni a hajam, a lány ráacsarkodott, hogy hozzá ne merjen érni. A francia sértődötten kapta a kezét a szívéhez, aztán látványosan elfordulva pukkadni kezdett. A mellette ülő idősebb német megforgatta a szemét, ezt követően pedig egy jó nagyot csapott a barátja vállára, aki ezúttal rá lett mérges.

- Annyira örülök, hogy mind itt vagytok – mosolyogtam a körülöttem lévőkre.

- Keine ursachen! – felelte legelőször Gilbert, aki kicsit megemelte a kezében lévő sört, amire az volt Ludwig reakciója, hogy hangosan felsóhajtott és megrázta a fejét. Nevetnem kellett a jeleneten, vicces volt a két testvér különbözősége.

- Elizabeta – szólított meg valaki halkan. Miután csak két ember hívott így és az egyiket az előbb láttam felmenni a lépcsőn, így kizárásos alapon csak egyvalaki lehetett. Lehunytam a szemem, aztán megfordultam, ahol szembetaláltam magam egy elkínzott arcú osztrákkal. Szemében szomorúság csillogott, háta kicsit görnyedt volt, azonnal a kezeim után nyúlt, de hátrébb léptem, a karjaimat összefontam a mellkasom előtt. Nem akartam, hogy hozzám érjen… Ezt ő is észrevette, ha lehet még jobban elkeseredett. – Sajnálom, amiket mondtam és azt is, hogy Ivant is ellened hangoltam… Elizabeta, kérlek…

- Nincs második esély, Roderich. Lehet még nem volt kapcsolatom előtted, de azt tudom, hogy ha valaki azt ígéri, megváltozik, azt biztos nem fogja teljesíteni. Legalábbis az esetek nagytöbbségében így van…

- Kérlek, én tényleg…

- Nem! – csattantam fel, de aztán a mérgesség rögtön el is szállt, ahogy ránéztem. Olyan arcot vágott, mint egy kisgyerek, akitől elvették a kedvenc plüssét: szemeit tágra nyitotta, szinte elfoglalták sápadt arcát, ajkai lefelé görnyedtek, szemöldökét finoman összehúzta. Talán nem sokszor történt meg az, hogy valamit nem kapott meg (legyen ez tárgy vagy élőlény) és ez mérhetetlen szomorúsággal töltötte el. De nem tudtam csak emiatt új esélyt adni a kapcsolatunknak. Ezúttal halkabban ismételtem meg azt az egy szót, nem. Én már nem akartam folytatni. Legalábbis nem most. Ezt meg is mondtam neki, ő pedig elhallgatott, nem próbálkozott tovább a meggyőzésemmel. – Sajnálom – mondtam végül.

- Semmi baj. Megértem – suttogta. Megadtam magam és megöleltem. Először nem is tudta, mit csináljon, de aztán ő is átkarolt, a hátamra tette a kezeit és nem mozdult. Akaratlanul is felrémlett előttem, mikor Gilbertet öleltem át: ő magához szorított, megsimogatta a hátam. Annyira jólesett az érintése, amire nekem szükségem van. Érintés. Ezt hiányoltam a kapcsolatunkból. Alig volt testi kontaktus, aminek nem feltételül kell szexuális értelemben venni. Csak egy ölelés, egy érintés, egy puszi, vagy csak egy simítás, nekem ennyi kellett volna. De úgy tűnik ebben is különbözünk…

- Na, beszéltél vele? – szólalt meg hirtelen valaki, mire majdnem felvisítottam. Oldalra kaptam a fejem, ahol Feliks állt, nagy zöld szemeit egyenesen rám szegezte. Kifújtam a bennragadt levegőt, amit az ijedtségtől megszorult a tüdőmben. Mosolyogva bólintottam, őt pedig szemmel láthatóan elöntötte a megkönnyebbülés. Erre egy kicsit összehúztam a szemem, de nem említettem meg neki, tudta ő magától is. – Csak örülök, hogy végre nem vagy vele. Totál nem is sejted mennyire megváltoztál, mikor a csaja voltál.

Először ellenkezni akartam, de aztán rájöttem, hogy nagyon is igaza van, úgyhogy végül csak ennyit mondtam:

- Tudom.

- Jaj, gyere ide, csajszi – ezzel ő is megszorongatott, ami hangos nevetést váltott ki belőlem.

A következő pillanatban még valaki megjelent mellettünk és karjait körénk fonta. Megrendülve néztünk Alfredra, aki széles mosolyt villantott ránk. Leolvastam a lengyel barátom arcáról, hogy mit érez: ez totál meghibbant! Egyetértettem.

- Csoportos ölelés – mondta vidáman, én meg akaratlanul felnevettem.

- Szia, anya – mosolyogtam a kamerába, mikor vége kettesben maradtunk Feliks-szel. Anya a kamerába integetett, mire a lengyel is beugrott a kamera látóterébe.

- Sziaaa! – köszöntötte magyarul, amit anya hangos nevetéssel fogadott.

- Neked is szia, Feliks! Hogy vagytok? – váltott angolra, hogy mindketten értsük.

- Nagyon jól – vigyorogtunk, aztán magamra tereltem a figyelmét. – Van egy fontos hírem: szakítottam Roderich-kel – jelentettem ki gyorsan, de közben alig bírtam magamról letörölni a mosolyt. Kikerekedtek a szemei, láthatóan megzavarta, hogy milyen hangulatban közlöm ezt vele. Szerintem ő arra számított, ha valaha is szakítok az osztrákkal, akkor bőgve, könnyek között fogom felhívni, hogy tanácsot kérjek tőle az ügyben. De én nem voltam szomorú, sőt, egyáltalán nem bántam, hogy véget vetettem a kapcsolatnak. Úgy éreztem ez már egy ideje ért. Az első pár órában még egy kicsit szomorú voltam, de ez már teljesen elpárolgott, mint a kámfor. Újra egy boldog Lizzy áll mindenki előtt. Mondjuk ezt az exemről nem mondhatnám el…

- Hogyhogy? Mármint… Az alapján, amit a legutóbb mondtál, azt hittem jól megvagytok – hebegte felvont szemöldökkel.

- Hát… volt egy nézeteltérésünk ma. De már egy ideje érzem, hogy nem vagyok annyira boldog mellette.

- Ó, Erzsikém! – kapta a szája elé a kezét, aztán szomorúan kezdett rám nézni. – Miért nem mondtad, hogy nem vagy boldog? Nem kellett volna ilyen sokáig húzni…

- Csak azt hittem, hogy rendbe tudom hozni. De… - Feliksre néztem, kérve, hogy segítsen ki. A lengyel készségesen befejezte a mondatom.

- De már mind láttuk, hogy ők tökre nem illenek össze, szóval – vonta meg a vállát, aztán átölelte a nyakam. – De most itt vagy egy boldog és szingli Bözsi, mindenki boldog. Kivéve Roddy-t. Ő nem az. De az már nem sok embert érdekel.

- Feliks! – kiáltottam és karon ütöttem. Anya csak nevetett.

- Jaj, Erzsi. Feliks-nek igaza van. Kicsit önzőnek kell lenni. Az a lényeg, hogy te jól vagy és ez a lényeg.

- Oké, anyu – mosolyogtam rá, aztán átöleltem a lengyelt is. Tökéletesen igaza volt.

27. fejezet - Felvilágosodás

Salut!
Megvan valakinek a felvilágosodás? Rousseau, meg Voltaire? Nem tudom, ki hogy van vele, mi duplán vettük, irodalomból és töriből is, szóval szinte hajtott ez, hogy valahogy beleírjam a történetbe. Az már más kérdés, hogy milyen kontextusban.
További jó olvasást azoknak, akik eljutottak idáig! És kitartást mindenkinek, akik még az iskolapadban ülnek, vagy a szóbeli érettségire, esetleg valamilyen vizsgára készülnek. Lassan vége. ;)
-------------------------------------------------------------------

Nos, még nem tartunk a felvilágosodásnál, mégis van, ami megragadt általánosból.

Először is, hogy változtatni akartak. Az emberek válaszokat akartak, nem pedig a meséket, azok felé fordultak, akiknek addig nem hittek. Az egyén és a közösség érdekének összehangolását akarták. Alapvető jogokat akartak, és még sorolhatnám. A kor jelszava pedig ez volt: merj gondolkodni!

Nos, akkor fordítsuk ezt át az én helyzetemre.

Válaszokat akartam. Roderich miért ugráltatott, mint egy pincsit, vagy pedig mint egy vérebet (helyzettől függően)? Ha szembe kerültünk a trióval, elvárta, hogy mellette álljak, megvédjem tőlük, de mikor kettesben voltunk, egyértelműen ő volt a főnök, mindig az volt, amit ő mondott. Ha azt mondta, menjünk a könyvtárba, akkor a könyvtárba mentünk, ha zongorázni akart, akkor a zeneterembe vonultunk.

Miért volt megsértődve, ha másokkal voltam? A barátnőimet magára hagytam, mert vele akartam időt tölteni, azt hittem ettől jobb lesz nekem, a kapcsolatunknak. Hanyagoltam a legjobb barátom, mert ő állandóan kitalált valamit, amivel magánál tarthatott. Ebből elegem volt! Illetve mi az, hogy megmondja, kivel barátkozhatok. A kis másodikos triumvirátussal jóban voltam. És? Attól, hogy ő és Gilbert nem jönnek ki, nem azt jelenti, hogy nekem is utálni kell a srácot! Értem én, hogy nem tetszik neki, hogy az „esküdt ellenségével” lógok, de egy kapcsolatban nem csak az egyik fél feltételei teljesülnek, nekem is van szavam. Kooperálni kell, nem csak az ő ötleteit lehet megvalósítani.

Értettem én, hogy a családja elvárta, hogy olyan úrilányt szedjen össze, aki beillik a képbe, de már be kellett volna látnia, hogy én nem vagyok olyan. Elegem volt a „húzd ki magad”, „ne fintorogj”, „legyél nőiesebb”, mondataiból. Nem mindegyiket mondta így közvetlenül ki, de a tekintete sokkal többet elárult, mint a szavai. Nem voltam úrilány. Nem érdekelt a divat, nem érdekelt a pénz, sem a politika, amiben ő jártas, mert annak kell lennie.

Sokat gondolkoztam, és rájöttem, hogy talán mégsem illünk annyira össze. Nekem valaki egyszerűbb kellett, aki nem várja el, hogy olyan legyek, mint amilyen nem vagyok. Mindig adni akartam neki új esélyt, de vajon megérte? Hiába próbáltam neki utalgatni, hogy nekem így nem jó, nem értette meg.

A márciust nem úgy kezdtem el, hogy szakítani akarok vele, hanem úgy, hogy változtatok, lassanként, hátha észreveszi, hogy nekem az eddigi felállás nem tetszett. Bátrabb voltam, többet szerettem volna beleszólni a dolgokba. Nem vette jó néven. Veszekedtünk, ilyenkor kicsit visszavettem a tempóból, próbáltam valamivel a kedvére tenni, mint például a némettel. Az sem sült el jól. Rögtön a negatívat látta benne, megint én lettem a hibás, hogy mit képzelek, hogy Gilberttel és Lilivel töltök egy kis időt. Elnézést, hogy meg akarok tanulni egy nyelvet, hogy a kedvére tegyek! Úgy látom, minden rossz, amit magamtól teszek… De talán mégsem a lassú változás a jó, hanem a gyors és drasztikus. Erre viszont még nem voltam kész. Ahogy Gilbertnek is mondtam, ha megint úgy dönt, hogy irányítani akar, megváltoztatni, akkor elég, nem fogok neki új esélyt adni.

Délutánonként próbáltam a lányokkal időt tölteni, finoman elutasítottam a meghívásait a könyvtárba vagy a zeneterembe, amiért mindig kaptam egy felháborodott pillantást. Ott, a többiek előtt nem mondott semmit, de mikor kettesben voltunk, kicsit burkoltan, de kifejezte, hogy ne merjek még egyszer ilyet csinálni. Csak azért is csináltam. Őszintén, jól esett, hogy végre kicsit lázadok a tökéletes „bécsi lány” szerep ellen.

Egyszer Skype-on beszélgettünk a szüleivel, kérte, hogy az egyenruhámat viseljem, bár hétvége volt. Hmm… nem. Egyszerű New Yorkeres bordó pulcsiban voltam, valami szöveggel rajta, ami már félig lekopott, a lábamon koptatott farmer és fekete bokacsizma. Nem voltam épp elegáns, a hajam is lusta voltam előző nap megmosni, így most hollandfonással összefogva lógott előre a mellkasomra, néhány tincs az arcom körül szálldosott, miután a hullámcsat elengedte őket. Hogy mennyire bosszantotta Roderich-et! Láthatóan a szülei is eléggé kiábrándultak belőlem, akik a hétvége ellenére is kicsípték magukat. Elnézést, de én ilyenkor otthon lovaglónadrágban és bő Tankcsapdás pólóban szoktam ücsörögni egy bögre forrócsoki társaságában. A bolyhos téli zoknit már meg se említsem? Jobban járok, ha ezt meghagyom magamnak, az osztrákok biztosan még jobban kiakadnának…

Gilberttel persze folytattam ezután is a németezést, bár már nem odakint, hanem a szobámban. Ha Lili ráért, ő is tovább segített, egyszer, mikor egyik tanárom se ért rá, Ludwignak kuncsorogtam egy kis korrepért. Először kérdőn meredt rám, bár utána belement a dologba, segített kijavítani, amit nem tudtam kiejteni rendesen. Roderich ezt tudta, de másodszor már nem merte mondani, mert az első után is egy elég gyilkos pillantást vetettem rá, ahhoz, hogy megértse, jobb ha egy kicsit pihenteti a témát. Lehet tényleg ez a nyitja: az ellenállás.

De voltak számomra olyan dolgok, amikből biztosan nem engedtem: a magyar dolgok. Magyar voltam, nem más. Eldöntöttem már rég, ha külföldi is lesz a férjem, a gyerekem tudni fog magyarul, ismerni fogja a történelmünk, a népdalaink, a motívumaink. Ezt sosem adtam volna fel. Ha ezt akarta volna korlátozni, biztos beintek neki és közlöm, hogy vége. Eddig még nem kellett ezt megtennem…

Végül, az én jelszavam pedig ez volt: merj változtatni!

- Hallo, meine Liebe! Deuscht? – pattant le mellém Gil az ágyra. A kezébe nyomtam a szótárfüzetem, tele új szavakkal, amiket kikérdezhet. Nemzetiségek, jajjaj! – Ügyes vagy! – vigyorgott rám, mikor végighaladtunk minden egyes szón, némelyiket kétszer is. – Mi a baj?

- Csak fáradt vagyok – motyogtam és megdörzsöltem a szemem.

- Ne nézz hülyének, bitte! – szólt rám kicsit élesebben. – Mivel van baj? A matekkal? A sulival? Az arisztokreténnel?

- Gilbert! – szóltam rá.

- Szóval vele! – jött azonnal rá, bár nem tűnt meglepettnek. – Tudom a szokásos szöveget: nem akarsz vele szakítani, mert meg akarod oldani a dolgot, hiszen ő az első nagy szerelmed… blablabla!

- Nem – motyogtam, mire visszakérdezett, hogy „mi?”, nem voltam benne biztos, hogy nem hallotta vagy meglepődött. A tekintete alapján az első, de őt ismerve talán mégiscsak a második. – Nem ez a baj. Sőt… Izé… pont ez az, hogy már nem akarom folytatni annyira, mint például januárban. Szerintem nem illünk össze…

- Lehetek őszinte?

- Igen – dőltem kicsit hátra, kíváncsian vártam, hogy mit mond.

- Erre rajtad kívül már mindenki rájött, nem sokkal azután, hogy összejöttetek – közölte kíméletlenül, és bár fel voltam erre készülve, de mégis pofonként ért a dolog. Elöntötte a könny a szemem, ő meg talán kicsit megbánta a szavait.

- Miért nem mondta senki? – hüppögtem.

- Hallgattál volna ránk? – kérdezett vissza, aztán előszedett a zsebéből egy zsepit és a kezembe nyomta. Megtöröltem az arcom, nem akartam válaszolni, mert ez olyan költői kérdés volt. Felesleges lett volna a felelet, mert mindketten tudtuk, mit mondanék. Nem, nem hallgattam volna… - Hé, meine Liebe! Már az elején tudtuk, hogy nem illetek össze, de reméltük, hogy boldog leszel mellette. Akkor még nem sejtettük, hogy ő egy ekkora f…

- Gilbert! – szóltam rá ingerülten, mire visszanyelte a sértést és „javított”.

- Ekkora Arschloch.

- Gilbert!

- Bocs! Az nem? – tárta szét a karját olyan „ez van” stílusban, a lendülettől a falba is beleütötte, mire káromkodni kezdett. Hangosa nevettem rajta, amivel elértem, hogy ő is elmosolyodjon. – Őszintén, te jobban érdemelsz…

- Kinél? Roderich-nél?

- Mindenkinél. Még Nagyszerűségemnél is – vigyorodott el.

- Ááá, Nagyszerűséged szintje már majdcsak elég lenne – kacagtam, mire neki kicsit kikerekedtek a szemei és mintha elpirult volna a bók hallatán. – Mi az, Gil, elvitte a cica a nyelved?

- Cöh! Nein! – tért észhez, aztán kiöltötte rám a nyelvét, de még mindig az arcán volt az a kis pír. Újból rám mosolygott, aztán megcirógatta az arcom.

- Köszönöm, Gil, mindent – néztem a szemébe, amikben csillogott a jókedv.

- Feliiiiiks! – csiviteltem és a lengyel nyakába ugrottam.

- Bözsiiii! – ölelt vissza, arcát az enyémnek nyomta. – Ó, hali, Beilschmidt – nézett a németre, mikor észrevette.

- Hallo, Łukasiewicz – intett, aztán már ment is a saját asztalukhoz.

- Mizu, csajszi – karolt belém a lengyel és elkezdett húzni az ételkiadó ablak felé. Miután választottam a kínálatból, mesélni kezdtem, hogy mit csináltunk az elmúlt másfél órában. Leültem, közben elcsevegtem a legjobb barátommal, aki hangosan nevetett a viccemen, amit mondtam. Imádta, mikor magyar stand-uposok vicceit fordítom le neki. Szerinte a magyaroknak nagyon jó humora van, ezzel pedig történetesen egyetértettem.

- Szervusz, Elizabeta! – ült le mellém Roderich, mire Feliks elkomorodott. – Min nevettek?

- Csak egy viccet meséltem Feliksnek – vontam meg a vállam, mire kérte, hogy neki is mondjam el. A mosolya csak olyan „csak azért, hogy ne bántsalak meg.” Kicsit fakult a jókedvem. Akkor inkább mondta volna, hogy nem jó vicc…

Vacsora után elmentem vele a zeneterembe, de nem igazán figyeltem a zenére, sokkal inkább gondolkoztam tovább azon, ami köztünk van. Ha kérdezte, hogy milyen volt, csak mosolyogtam és megdicsértem. Észre se vette, hogy elkalandoztam. Ahogy azt se tűnik fel soha neki, mikor valami bajom van. A többiek miért látják mindig meg azonnal, ha bánt valami? Úgy tűnik akkor mégsem titkolom annyira jól az érzéseimet. Miért nem látja…?

Egyik délután csak egy csendes helyet kerestem, ugyanide jöttem, reméltem, hogy senki sem lesz itt. Először be is jött, körülbelül két percig egyedül voltam, aztán betoppant egy ismerős arc, aki meglepődve hőkölt hátra, mikor ott talált a zongorapadon ülve, a billentyűket nyomogatva. Leült mellém, nem szólt semmit, csak a jobb kezével egy halk kis dallamot kezdett játszani. Kíváncsian néztem, ahogy az ujjai végigtáncolnak a billentyűkön. A zene lelassult, majd átváltott egy teljesen más dalba, amit már én is jól ismertem.

Tavaszi szél vizet áraszt… Kaptam egyszer egy kézműves nyakláncot, amin egy kotta volt és egy tulipánmotívum. Ennek a népdalnak a kezdőhangjait jelölték a hangjegyek. Nem sok ékszert viseltem, de ez sokszor a nyakamban lógott, ha megérintettem, mindig eszembe jutott Magyarország, főleg itt a World Akadémián. Hosszú ujjai mindig a megfelelő hangra találtak rá, innen tudtam, hogy nagyon jól ismerte ezt a művet. Nem költött belőle bonyolult darabot, csak egy kézzel eljátszotta a fődallamot, aztán újra csend állt közénk. Úgy döntöttem én jövök. Megkerestem a megfelelő hangot minden szó nélkül, aztán már tudtam, mi után mi jön. Kis kece lányom… A második ismétlésnél már ő is beszállt, pár hanggal fentebb, tökéletes volt az összhang. Akaratlanul mosoly húzódott a számra. Random volt az egész, mégis tökéletes. Újra némaság.

Figyeltem a váltakozó fehér és fekete billentyűket, közben a fiú vállára hajtottam a fejem, aki lepillantott rám, majd puszit nyomott a fejem búbjára. Éreztem, hogy lángba borul az arcom. Újra felnyúlt és elkezdett egy kis dallamocskát játszani[1]. Biztos valami ottani népdal, vagy gyermekdal, gondoltam továbbra is a vállának dőlve.

- Mi a címe? – kérdeztem halkan, a hangom tényleg alig volt több, mint suttogás, azt hittem már nem is hallotta.

- Muss i denn. Sváb… népdal talán. Nem tudom, akkor tanultam meg, mikor zongorázni kezdtem.

- Az se most volt – mosolyogtam, amit ő is viszonzott halványan. Szemeit rám szegezte, úgy éreztem, hogy a lelkembe lát. Nyeltem egyet és elfordultam. Nem akartam, hogy bárki is olvasson bennem, főleg ő ne.

- Hát nem – reagált az előbbi kijelentésemre egy kicsit megkésve, ő is másra szegezte a tekintetét. – Mi a baj? – kérdezte, én meg lehunytam a szemem, mert pont ettől a kérdéstől féltem a legjobban…

- Semmi.

- Nem vagy jó hazudozó. Mondd el! Kérlek…

- Csak… nem érzem jól magam… ennyi. Tényleg – hebegtem, közben a kezem tördeltem.

- Hol nem érzed jól magad? A testedben vagy a szívedben?

- Te mióta beszélsz így? – nevettem fel kényszeredetten, remélve, hogy el tudom ferdíteni a beszélgetést valamerre másfelé. Halkan csettintett a nyelvével, jelezve, hogy ne próbálkozzak, rájött a tervemre. Újból elkomorodtam. – Az utóbbi.

- Sejtettem.

- Akkor minek kérdezted?

- Biztos akartam lenni benne, hogy jól sejtem – mosolygott szomorúan, mire sóhajtottam egyet.

- Nagyszerűségednek mindig igaza van – legyintettem és ismét visszadőltem a vállához.

- Ebben igazad van, meine Liebe, de most nem ez a lényeg. Mi a baj?

- Hát…

---

[1] https://en.wikipedia.org/wiki/Muss_i_denn