24. fejezet – A vizsgák

नमस्ते! (namaste)
Újra itt egy jó kis vizsga után (mondjuk még csak szóbeli volt), szóval úgy érzem, illik a mostani helyzetemhez ez a fejezet. Meg ugye lassan jönnek az érettségik is, szóval talán sok mindenkinek aktuálisak ezek.
Jó olvasást mindenkinek!
---------------------------------------

- Nagyon izgulok – karoltam bele Roderich-be, arcom a vállába fúrtam. A szabad kezével megigazította a hajam, aztán puszit nyomott a fejem búbjára. Épp az osztályterem előtt álltunk az első félévi vizsgánk előtt, ami (mekkora meglepetés) a töri volt. Mintha egy miniérettségit írtunk volna, legalábbis legalább annyira izgultunk, pedig ez inkább egy szintfelmérés volt, mintsem igazi vizsga, hiszen nem úgy nézték, hogy a jegyünk felét adja, úgy osztályozták, mintha két témazárót írtunk volna. Ez valamennyire megnyugtatott, de megtudtam, hogy ha nagyon elcseszted (legalábbis a törit), akkor ki is utasíthattak a suliból, mondjuk erre még nem nagyon volt példa, maximum egyszer az elmúlt öt évben. Szóval mégis volt bennem egy kicsit idegesség.

- Ügyes leszel, Elizabeta – simogatta meg az arcom. A szemem sarkából a szobatársaimra néztem, akikhez pont akkor csatlakozott Feliks és Toris is. A lengyel vetett felénk egy unott pillantást, aztán már vissza is fordult a lányok felé. Mi baja van, most már tényleg!

- Rendben, gyertek be! – nyitotta ki előttünk az ajtót az osztályfőnök. Becsörtettünk a terembe, ahol már ott voltak a padokon a lefordított feladatlapok. Mindenki leült a helyére, előkészítette, amire a következő három óra alatt szüksége lehet, mint a rágcsa, víz, póttollak, na meg az atlasz, ami nélkül senki ki se tette a lábát a szobájából. Az osztályfőnök mellett még ott állt a történelemtanárunk is, sok sikert kívánt nekünk az első vizsgánkhoz és közölte, hogy gyűjteni fogja az aranyköpéseket. Erre páran felkuncogtak, de inkább idegesek voltak, mint örömteliek.

Pontban kilenckor kezdődött az egész, megszólalt a csengő, mi meg felfordítottuk a lapjainkat. Időrendi sorrendben haladtak a feladatok, az őskor és az ókor volt benne, Athén, Róma, meg ezek. Kíváncsi voltam az esszére, nagyon Cézárt akartam, mert az volt az egyik lehetséges jelölt. Mikor az utolsó lapokhoz értem, majdnem felkiáltottam örömömben: Cézár és Augustus uralkodása! Szóval volt egyszer egy hely és idő…

Két óra és ötvenöt perce írtuk a dolgozatunkat, az írások egyre kapkodóbbak lettek. Épp az utolsó sorokat írtam én is, már egy órája kotlottam az esszén. Szép, igényes munkát akartam kiadni a kezeim közül. Maximalista voltam? Lehet. Legalább a töri legyen jobb, mint a matek… Újra megszólalt a csengő, mindenki szinte eldobta a tollát, mintha beértek volna egy verseny célvonalába. Egyre többen sóhajtottak fel megkönnyebbülésükben, páran nyújtózkodtak is. Az ofő összeszedte a lapokat, megnézte, hogy mindenkinek rajta van-e a neve meg az osztálya, aztán szabadon engedett minket. A legtöbben ebédelni mentek, hiába vittek magukkal ételt, nem jutott semmi idő a sok gondolkodás mellett rá. Én is csak egy kortyot ittam valahol félidő környékén. Elégedett voltam magammal, szerintem jól sikerült. Nem akartam már az első félév után kibukni innen. Túl jó suli ez ahhoz.

Mindenki azt akarta tudni a másiktól, hogy hogyan sikerült, de ezt a lelkesedést nem csak rajtunk, elsősökön láttam, hanem a felsőbb éveseken is, mint például a mi kis másodikos triumvirátusunkon (igen, agyamra ment Cézár meg Augustus). Francis elvigyorodott, mikor meglátott, pár pillanat alatt előttem termett és kérdezgetni kezdett az első vizsgámról. Biztosítottam, hogy szerintem jól sikerült, majd azonnal visszakérdeztem, hogy nekik milyen lett.

- Oh, a harminc éves háborúról kellett írni esszét. Egyszerűen magnifique lett!

- Fogadni mernék, hogy a francia szakaszt kivesézted minden szempontból – jelent meg mellette Gilbert és a francia vállára támaszkodott, aki hevesen bólogatott, szőke tincsei csak úgy szálltak az arca körül.

- Ohonhonhon, nem csak azt. Majdnem három oldal lett!

- Mennyi? – akadtak ki a haverjai, ő meg tovább hahotázott. Nekem is kikerekedett a szemem a szám hallatán. Én csak másfél oldalt írtam, mivel egy volt a minimum, ő meg… tuti az övé lesz a legjobb.

- Mon ami, én meg fogadni mernék, hogy minden álmod a felvilágosult abszolutizmus volt – veregette meg a német vállát, aki csak megrántotta vállát és olyan képet vágott, mint akinek fogalma sincs, miről beszél a másik. Persze nagyon is értette az utalást.

- Aaa, annak én is örültem volna – biggyesztette le az alsó ajkát Toni.

- Tavaly is az lett, amit te akartál, Francy-pants, ideje lenne, ha végre mi jönnénk – röhögött fel Gilbert, aztán rám pillantott, ajkai gúnyos vigyorra húzódtak. – Hmm, az arisztokretén elhagyta az egyik kiegészítőjét.

- Parancsolsz? – hőköltem hátra, aztán összefontam magam előtt a kezem. Mi az, hogy kigészítő? Mi vagyok én? Karkötő? Nyaklánc? Nagyszarűségét mindjárt lecsapom egy serpenyővel, ha folytatja ezt a stílust!

- Ja, bocs, csak mostanság sose látlak titeket egymás nélkül – jegyezte meg, próbálta a lehető legtöbb iróniát a hangjába csempészni.

- Mi van, féltékeny vagy? – válaszoltam hasonló stílusban. Nem úgy reagált, mint ahogy hittem. Arca előbb fehér lett, majd elpirult, szemei kissé kikerekedtek, de próbálta játszani a nagymenőt. Egyik szemöldökét kissé felvonta, unottan nézett rám, mint aki nem érti, miért kérdezem ezt, mert hülyeség. Én még mindig a pirulásán voltam megdöbbenve, nem tudtam, mit mondhatnék még.

- Elizabeta! – jelent meg mögöttem Roderich. A német arcáról eltűnt a pír, helyét harag vette át, szemei villámokat szórtak, majd a két szobatársára pillantott, pusztán egy másodperc elég volt, hogy némán megbeszéljenek valamit.

- Kellett emlegetni az ördögöt – motyogta, a haverjai felkuncogtak mellette. Piros pulóvere zsebébe süllyesztette a kezét, állát leszegte, de továbbra is a lehető leggyilkosabb nézéssel illette a barátom.

- Befejezted? – kérdeztem. Újabb gúnyos fintor.

- Be – vágott egy pillanatra félmosolyt, majd ismét elkomorodott, már el is fordult.

- Menjünk, Elizabeta – ragadta meg a karom a barátom és kihúzott az épületből.

Még egyszer utoljára átvettem, amit angolból (ami itt inkább irodalom) tanultunk. Átnyálaztam a jegyzeteimet is az ókori irodalomról, az Odüsszeiáról és az Iliászról, a római költőkről, mindenről… Ez a vizsga egyáltalán nem olyan volt, mint egy magyar érettségi. Nem volt verselemzés, volt egy szövegértés, meg aztán kis kérdések formájában kérdezgettek minket az eddigi anyagból, illetve volt egy kifejtős kérdés is, mégpedig a görög mítoszokról, példát is kellett hozni egyre. Erre is három órát kaptunk, nem éreztem olyan nehéznek, mint az előző napit. Tudtam mítoszokat, főleg miután ötször oda-vissza elolvastam Rick Riordan sorozatát, akaratlanul is megragadtak bennem az információk. Pár srác kicsit kétségbe volt esve, mert ők nem olvastak utána ezeknek pedig a tanár ötszörösen kiemelte, hogy legalább egyet keressünk meg és memorizáljunk, mert sanszos, hogy benne lesz. Mindezt feltűnő kacsintások kíséretében, hogy még a leghülyébb is megértse… Valaki még így sem vette a lapot.

Ekkor nagyon örültem, hogy Roderich-kel járok, mert ő talált egy eldugott helyen egy könyvet a görög mítoszokról, így én is fel tudtam eleveníteni az ismereteimet. Igazából, szerettem ezt a témát, engem jobban megfogott, mint a modernebb kor irodalma valamiért. Talán mert mindig is érdekelt, hogy mások hogyan látják a világot és érdekesnek tartottam, hogy az ókorban így gondolták.

Délután a matekot lapoztam át húsz soron, de még így is totálisan idegbeteg voltam, amiért nem tudtam megcsinálni némelyiket. Tudtam a megoldásokat, csak számítást nem… Már sírni akartam, mikor szerencsére megjelent Katya, aki amúgy nagyon jó volt matekból és megpróbálta elmagyarázni, hogy hogyan is kéne. Megértettem végre! Kérdezte, hogy miért nem fordultam előbb hozzá, mire bevallottam, hogy én az a típus vagyok, aki inkább szenved, de megpróbálja magától megtalálni a megoldást. Felnevetett, és mondta, ne szégyelljek segítséget kérni, mert attól nem leszek se hülye, se semmi. Átöleltem és bevallottam, hogy igaza van, tényleg segítséget kérhetnék ilyenkor, de hát… Ez vagyok én…

De nem csak én voltam lázban a másnapi vizsgák miatt, Lili és Gilbert is a halálán volt. Az utóbbi jobban, hallgathattam a közös szobában a vinnyogását. Mondjuk ez pont akkor volt, mikor én majdnem bőgtem, szóval valamennyire azért megértettem. Miután Katya elmagyarázta a dolgokat, felnéztem a németre, akivel összetalálkozott a tekintetünk és egy széles vigyort villantott rám. Akaratlanul mosolyodtam el, majd ráztam meg a fejem. Visszapillantottam a füzetembe, végignéztem az előbb megoldott feladaton. Már nem is tűnt olyan nehéznek, sőt! Átöleltem Katyát, amiért segített, de ő védekezett, hogy barátnők vagyunk és a barátnőknek ez a dolga. Annyira igaza volt!

- Szia, Gil – köszöntöttem, mikor vacsora után kimentem a teraszra. Rám mosolygott köszönésképp. Mély levegőt vettem, a hűvösség megtöltötte a tüdőm, kicsit megnyugtatott, mert megint elkezdtem pörögni a holnapi vizsga miatt.

- Matek? – kérdezte, közben meggyújtotta a cigijét. Bólintottam és visszakérdeztem ugyanezt. Kuncogás közepette szívott bele, mosolyogva fújta ki a füstöt. – Mi más? Ki nem állhatom azt a szart.

- Nem vagy egyedül – nevettem fel és kicsit összehúztam magamon a pulcsimat. – De majd szurkolok neked.

- Danke, minden segítségre szükségem van – sóhajtott fel szomorúan, vagy legalábbis úgy tűnt, hogy szomorú. Újra kifújta a száján a füstöt, mindketten a lassan eloszló szürke felhőt néztük. Rám pillantott a szeme sarkából. – Nem fázol?

- De. Csak nem akarok még bemenni – mondtam halkan, de a néma kérdésére már nem tudtam válaszolni: miért? Kissé összevonta a szemöldökét, gondolkozott, hogy mi lehet a baj. Őszintén, fogalmam se volt. Egyszerűen nem akartam bemenni. Élveztem a csendet, meg jól éreztem magam a közelében. Most csak ez kellett, semmi más. Kicsit megnyugodtam, már nem idegesített annyira a másnap, mint fél órával előtte.

- Elizabeta! – szólt rám Roderich az ajtóból, szemei szikrákat szórtak, ahogy rám és a németre nézett, bár volt köztünk vagy egy méter. – Bejönnél?

- Persze – motyogtam és sarkon fordultam, de Gil hirtelen megragadta a karom és visszahúzott.

- Edelstein, egy: beledöglenél, ha kinyögnél végre egy „kérlek”-et? Kettő: azt csinál, amit akar, és ha ő kinn akar állni öt fokban, akkor kinn fog állni öt fokban.

- Neked mégis mi közöd van bármihez is, ostoba? – csattant fel az osztrák, becsukta maga mögött az ajtót, miután kilépett. – Elizabeta az én barátnőm, te csak foglalkozz a saját dolgoddal!

- Lehet, hogy neked a barátnőd, de nekem meg a barátom, és engem igenis érdekel, hogy mi van a barátaimmal, és nem rángatom őket úgy, hogy nekem legyen jó.

- Ezt úgy mondod, mintha így csinálnám!

- Mert így csinálod, Arschloch!

- Fejezzétek már be! – szóltam közbe hangosan, de mintha ott sem lettem volna. Tovább folytatták a veszekedést, észre se véve, hogy elmentem, csak akkor, mikor már majdnem befordultam a sarkon. Utánam szóltak, de nem fordultam meg.

Reggel még elrohantam a suliban a mosdóba a vizsga előtt, a kis folyosón, ahol a raktár és a mosdók vannak, két alakot láttam. Gilbert és Roderich. Németül beszéltek, nem értettem semmit, de próbáltam megjegyezni a szavaikat. Nem jött össze. A német a falhoz szegezte a másikat, szinte a képébe ordított, láthatóan nem sikerült előző este kiadniuk magukból a feszültséget.

- Ich… ich verstehe nicht – mondta Gil elég hangosan ahhoz, hogy halljam. Kezeit ökölbe szorította, szinte remegett a dühtől. - Warum liebt sie dich?

Roderich láthatólag megdöbbent, mikor felnézett rá. Nem láttam a német arckifejezését, de sejtettem, hogy nem vigyorog, valószínűleg ölni tudott volna a tekintetével. Az osztrák ekkor újra pókerarcot öltött, félrelökte az útból a fiút, az fél kézzel továbbra is a falnak támaszkodva bámult maga elé, hangosan zihált…

Gyorsan visszamentem a terembe, úgy döntöttem, majd vizsga közben kijövök, ha nagyon kell…

Épp akkor nyitották ki az osztálytermünket, mikor odaértem. Gyorsan beültem a padba, csendben vártam, hogy kezdjünk, egy pillanatra se néztem fel, még akkor se, mikor a barátom elment mellettem. Megtett pár lépést, aztán visszajött hozzám és lehajolt. Kérte, hogy a vizsga után beszéljünk a tegnapiról. Csak bólintani tudtam, nem feleltem, féltem, akkor rákérdeztem volna, hogy Gilbert mit mondott neki az előbb, de azzal elárultam volna magam. Roderich megsimogatta a hátam és a helyére ment.

A tanárnő megállt az osztály előtt, megvárta, míg elcsendesedünk, aztán gyorsan elmondta majdnem ugyanazokat, mint az előző két nap, egy kis matekos dologgal kiegészítve. Ugye itt megengedett volt a számológép és a függvénytáblázat használata, pont, mint otthon. Az ajkaimat rágva hallgattam, közben magamban imádkoztam, hogy csak hármasra sikerüljön. Összeszorítottam a szemem, mielőtt megfordítottam volna a feladatlapot és egy „kérlek”-et küldtem az ég felé, majd belekezdtem.

- És lejárt az idő, tegyétek le a tollakat – szólalt meg az osztályfőnök három óra múlva. Gyorsan összeszedte a lapokat, aztán utunkra engedett. Megkönnyebbülve álltam fel a székről, mindenhez tudtam valamit írni, bár az már más kérdés, hogy jó-e.

- Elizabeta? – állt meg mellettem Roderich, kérdőn nézett le rám a szemüvege mögül. Felálltam és vártam, hogy hová visz. A kezét nyújtotta felém, amit egy kis tanakodás után elfogadtam. A zeneterembe vezetett, ott leültünk az egyik asztalhoz, vártam, hogy mit akar mondani. – Tegnap miért futottál el?

- Mert unom hallgatni a veszekedéseteket – motyogtam, mire kérte, hogy egy kicsit érthetőbben. Kihúztam magam, a szemébe néztem és megismételtem, talán kicsit jobban affektálva, mint szerettem volna, mert összehúzta a szemét kissé.

- Nem veszed észre, hogy mire játszik? – kérdezte, közben megfogta a kezem és kicsit megszorította azt. – Össze akar ugrasztani minket!

- Mi oka lenne rá?

- Csak azért mert ő ilyen, nem bírja nézni, hogy te nem dőltél be neki, mint Eliska – közölte hidegen, mire összeszorult a torkom. Szóval Gilbert csak ezért csinálná? Mert még egy trófeát akar? Pedig én azt hittem, hogy tényleg barátok vagyunk… - Elizabeta, miért nem veszed észre?

- Csak mert azt hittem, hogy… hogy – szegtem le a fejem szomorúan.

- Hogy ő a barátod? – simogatta meg az arcom, mire bólintottam. Közelebb hajolt és egy puszit nyomott a homlokomra. – Mind tudjuk, hogy csak mit akar. Ne dőlj be neki…

- Rendben.

Ezután átmentünk a koliba ebédelni, egész étkezés alatt csendben ültem, Roderich szavain gondolkoztam, és hogy vajon Gilbert tényleg képes lenne-e velem ilyet tenni. A szemem sarkából a németre sandítottam, aki kedvetlenül turkált az ebédjében, csak néha-néha kapott be egy darab krumplit, hiába próbálták a szobatársai felvidítani. Lehet elrontotta a matek vizsgát… Nem tűnt úgy sosem, hogy bármi olyat akarna tőlem, különben azt már én is észrevettem volna. Mindig segített, de úgy tűnt, nem vár érte semmit. Lehet később akarta kérni a „fizetséget”? Reméltem, hogy Roderich-nek nincs igaza.

A negyedik nap az idegen nyelvi vizsgák napja volt. Ha valaki több nyelvet tanult kiválasztott egyet, ha pedig csak egyet, akkor egyértelmű volt a dolog. Szóval ott ültem a latin teremben előttem az otthoni latin érettségire nagyon hajazó feladatlappal. Ragozás volt, egyszerű mondatokat kellett lefordítani, el kellett olvasni pár forrást és angolul válaszolni a kérdésekre. Nem volt olyan nehéz, a négyes biztos megvolt.

Az ötödik nap a választott tárgyaké volt, ez lehetett egy adott ország történelme (mint ugye a magyar történelem) vagy rajz, zene, bármi, amiből még nem tettünk vizsgát. Kivétel volt a tesi és a tánc, azokból nem volt vizsga. Én a magyar törit választottam, nem volt túl bonyolult, rengeteg könyvet elolvastam és még több dokumentumfilmet megnéztem a témában. Ketten voltunk a teremben, Ally másból vizsgázott, de a tanárnő így is örült, hogy legalább mi ketten az ő tantárgyát választottuk.

Aztán a szombat igazi pihenőnap volt mindenki számára. Alig volt valaki az udvaron vagy a közös teremben, reggelinél se voltak túl sokan, mindenki aludt, mint a bunda, köztük mi is. Roderich ébresztett minket olyan tizenegy körül, egészen addig húztuk a lóbőrt. Én nyitottam ajtót, halványan mosolyogtam rá, ő meg megkönnyebbült. Hirtelen nem tudta, merre lehetünk, magyarázta. Átöleltem az osztrákot és a mellkasára hajtottam a fejem, most ő is átkarolt és puszit nyomott a homlokomra. Kérdezte, hogy nem szeretnék-e valahova elmenni ebéd után, amire igenlő választ adtam, hiszen jó hogy el akarok menni! Ki akar a több hétnyi tanulni való fölött gubbasztás után továbbra is egy helyben ücsörögni? Oké, sokan, de én nem annyira tartoztam közéjük.

Elmentünk a városba sétálgatni. A karácsonyi díszek már eltűntek, csak elvétve volt egy-egy hópelyhes vagy hóemberes dísz, jelezve, hogy még tél van, bár hó nem volt többé. Bementünk egy cukrászdába is süteményt enni, halkan beszélgettünk a vizsgákról, reménykedtünk, hogy jól sikerültek.

A kijavításra két hetet kaptak a tanárok, az a két hét a diákoknak maga volt a pokol. Sok időt töltöttem a barátommal, szinte minden délután vele voltam, vagy tanultunk a könyvtárban, vagy beszélgettünk a szobájában, esetleg a zeneteremben ültünk, ő zongorázott, én pedig hallgattam. Szerettem vele lenni, hihetetlenül gyorsan elment az idő. Mindig dicsértem, hogy milyen hihetetlenül ügyesen játszik, ami neki láthatóan jól esett.

A legtöbb tanár ez idő alatt kicsit lazább volt, ami nekünk is adott egy kis lehetőséget a pihenésre, de persze ez függött attól, hogy mennyi dolgozatot kellett kijavítani. A legtöbb dolga természetesen a történelem-, az angol- és a matektanároknak volt, a többi megoszlott. A magyar történelem órák úgy folytatódtak, ahol befejeződtek, a tanárnő egy hétvége alatt kijavította a kemény két feladatlapot, de gonosz volt és nem árulta el, hogy hogyan sikerültek, bármennyire is könyörögtünk. Sima töri órákon szinte mindig kaptunk vagy csoportmunkát, vagy egyéni feladatot, a tanár óra közben javította a felsőbb évesek irományait. Egyik alkalommal pont Gilbertét, meg is jegyezte Ludwignak, hogy látszik a rokoni kapcsolat. A német csak biccentett és visszatemetkezett a feladatba. Kíváncsi lettem volna, hogy mire értette.

Aztán egy hét múlva kikerültek a megoldások, majd rá egy héttel a pontok is. Mindenki a faliújságnál tömörült. Szerencsére úgy voltak kitéve, hogy ahol az osztálytermek vannak, így a mi folyosónkon csak három osztály lökdöste egymást. Gyorsan kikerestem a nevem, aztán szélesen elvigyorodtam a pontok láttán

Történelem: 87 pont

Angol: 86 pont

Matek: 67 pont

Latin: 85 pont

Magyar történelem: 92 pont

- Sikerült – öleltem meg Roderich-et, akinek szintén egészen jól sikerült a vizsga. Csak kíváncsiságból megkerestem még pár emberét. A töri szinte mindenkinek 80 pont fölött sikerült, a matek átlagosan 60-70 pont, az angol meg szintén olyan 80 pont körül. Gilbert nevén akadt meg a szemem, történelem: 97 pont! Jesszusom! Ahogy láttam neki lett a legjobb az egész évfolyamon! Ludwigét is kikerestem, neki 96 pont! Már értettem, hogy miért mondta azt a tanárnő, amit. Precízség a köbön! Mondjuk az idősebb németnek egy kicsit tényleg meggyűlt a baja a matekkal, neki 63 pont lett, de még így is jobban sikerült szerintem, mint hitte.

Mindez osztályfőnöki előtt volt, így csengő után rohantunk vissza a termeinkbe. Az osztályfőnök mindenkinek gratulált, majd felolvasta, hogy mi lesz a következő félévben. Elmondta, hogy látta, nem sokan vettek fel új tantárgyat, leadni meg senki sem adott le, így kicsit könnyebb volt az órarendet megszerkeszteni. Kiosztotta az új órarendeket. Igen, szinte minden maradt a helyén, egyedül a németet tették be legutoljára.

- Meine Liebe! – szólított meg Gilbert órák után, mikor a szobámba mentem fel. Az első és második emelet közötti lépcsőfordulóban kapott el ebéd után, próbált mosolyogni, de a szemei elég komorak maradtak. – Gratulálok a vizsgához, egész jól sikerült ahhoz képest, hogy mennyire rá voltál izgulva.

- Igen. Neked is gratu. Nagyon jó lett a törid – dicsértem meg, mire csak megrántotta a vállát.

- Eskü, azt hittem elcsesztem – hajtotta le kicsit a fejét, szempillái mögül nézett rám komolyan, tudtam, hogy témát fog váltani. – Miért kerülsz?

- Nem kerüllek – feleltem, a kezeim összefontam a mellkasom előtt, akaratlanul is elkaptam róla a pillantásom.

- Ezt rossz embernek mondod, meine Liebe – közölte hidegen aztán közelebb jött, így kénytelen voltam ránézni. – Az arisztokretén mondott neked valamit, igaz? Mit? Hogy csak kihasználnálak? Hogy el akarlak csábítani tőle?

- Nem – hebegtem fülig vörösödve a zavartól, nem bírtam tovább tartani a szemkontaktust.

- Nem is az fáj, amit mond, hanem hogy hiszel neki – mondta ekkor, hangja fájdalmasan csengett. Ellépett tőlem, láthattam az arcára kiülő érzelmeket, ami miatt úgy éreztem, hogy meghasad a szívem.

- Sajnálom, Gil, nem akartalak megbántani…

Megrázta a fejét, ismét megvonta a vállát, mintha azt közölné, már megszokta vagy, hogy mindegy. Ha lehet még rosszabbul éreztem magam ettől, mert nem akartam, hogy így gondolja. Nem is értem, hogyan hihettem ezt el, sosem tett olyat, ami Roderich szavait igazolná, sosem húzott előnyt bizonyos helyzetekből, sosem… sosem akart kihasználni.

Átöleltem a németet és a dereka köré fontam a karjaim. Halk sóhajt hallatott, aztán visszaölelt.

- Sajnálom, tényleg nagyon sajnálom.

- Semmi baj. Komolyan – suttogta a fejem búbjára támasztott állal. – Semmi baj.

- Nem. Hülye voltam és elhittem ezt rólad, pedig tudom, hogy nem tennél ilyet – ostoroztam magam, közben egyre szorosabban fontam köré a karjaim. A hátam simogatva kuncogott, bár a hangjában semmi vidámság se volt. Hirtelen egy ijedt félkiáltás (nem, nem felkiáltás, félkiáltás) kíséretében felkaptam a fejem. – Elfelejtettem a szülinapod! – a szám elé kaptam a kezeim, döbbent arccal néztem fel a németre, aki halvány, bár mérhetetlenül szomorú mosolyt villantott rám. Újból megöleltem, halkan könyörögtem neki bocsánatért.

- Hé, meine Liebe! – tolt el kicsit, az állam alá tette a mutatóujját és felemelte az arcom. – Nem haragszom tényleg. Vagyis nem rád.

- Hanem Roderichre? – kérdeztem finoman. Furcsa, de nem voltam mérges emiatt.

- Ja… Mindegy. A lényeg az, hogy én nem vagyok rád mérges ezért…

- De az ajándékod is elfelejtettem odaadni, pedig az lett volna a karácsonyi-szülinapi ajid! – biggyesztettem le sírósan az alsó ajkam, a szám sarkai elkezdtek remegni. Ekkor már meglepettnek tűnt, majd már egy jókedvű vigyor húzódott az ajkaira.

- Ajándékot odaadni sosincs késő – kacsintott. Könnyek között én is elmosolyodtam és megragadtam a karját. Behúztam a szobámba és leültettem az ágyamra egy „várj itt” utasítással. Engedelmesen lehuppant, amíg én előkerestem a már becsomagolt csomagot. Olyan helyre rejtettem, ahol, ha kereste volna, biztos nem nézte volt, ha a kedves az élete. De neki erről nem kellett tudnia. A hátam mögé rejtettem a meglepetést és elé sétáltam. Úgy csillogtak a szemei, mint egy kisgyereknek, ha cukrot kap, kezeit a térdei közé szorította, halványan mosolygott. Átnyújtottam neki.

Letelepedtem mellé, amíg ő a csomagolópapírt tépkedte. Meglepetten kiáltott fel előbb a csoki, majd a könyv láttán, aztán már körém is fonta a karjait.

- Imádlak, meine Liebe! – szorongatott meg, a könyv a következő pillanatban fel is volt lapozva. – Ez német!

- Magyarra számítottál? – kacagtam fel.

- Amilyen gonosz vagy néha, simán – vetett rám egy szúrós pillantást, utána újra a lapokat kezdte figyelni. – Ez tök jó! Hol találtad? Valami antikváriumban? Elég régi, el sem tudom képzelni mennyibe került. Miért költöttél rám ennyit? Ú, benne van a Teuton Lovagrend is! És ez? Milyen csoki? Sze… szer… Hagyjuk. Finom? Tuti az! Nem vennél nekem olyat, ami nem finom. Ugye?

- Gil, hallgass már – nevettem fel, mert úgy hadart, hogy a felét nem értettem annak, amit mondott. Újból átölelt.

- Dankeschön. Erre az ajándékra megérte várni!

- Szívesen. Remélem, hasznát veszed.

- Az tuti. Főleg a csokinak. Megérdemlem ezek után a vizsgák után – kacagott.

- A 97 pont után én is így gondolnám – veregettem meg a hátát, miközben ő az egyik csokit csomagolta ki. Felém nyújtotta a táblát, miután letört egy sort. Egy kis ideig hezitáltam, de miután úgy húzta el az orrom előtt az édességet, mintha azt kérdezné „naaa, biztos vagy benne?” Szóval végül elfogadtam egy kockát, amit ő utána egy teljes sorra cserélt. Halkan beszélgettünk, nevetgéltünk, előszedtem egy dugi-nasit is, szóval egy idő után már csipszet is eszegettünk. Tök jól szórakoztam vele, őszintén, hiányoztak a beszélgetéseink, mióta visszajöttünk a suliba. De ez nem csak rá, hanem a lányokra és Feliks-re is igaz volt. Kezdtem érteni, hogy miért rágtak be rám a barátaim. Rengeteg időt töltöttem Roderich-kel, mert azt hittem, akkor majd jobb lesz a kapcsolatunk, de közben meg elfeledkeztem a többiekről.