25. fejezet - Valentin nap

สวัสดี
A valóságban a Valentin nap már rég lecsengett, de itt még csak éppen elkezdődött. Vajon ki lehet a titkos "jóakaró"? Kiderül valaha? Várom a tippeket! :D
Jó olvasást mindenkinek aki erre jár!
------------------------------------------

Mosolyogva, nyújtózkodva keltem fel, kinéztem az ablakon, miután kicsit elhúztam a függönyt. Nagy pelyhekben esett hó, újra fehér takaró borította a suli kertjeit. Felpattantam, a ruhámat kikaptam a szekrényből, megkerestem a piperéscuccom, ami a tusfürdőt, a fogkefét és a fogkrémet jelentette, aztán futottam a mosdóba. Vasárnap volt, nem kellett túl korán kelni, hogy elérjük a reggelit, így hagytam a lányokat tovább aludni. Azonban, amint kiléptem volna az ajtón, egy virágot és egy levelet találtam a szőnyegen. Leguggoltam, hogy felvegyem a kis növényt és a papirost. Egy gyönyörű vörös tulipán volt, a szárát dróttal erősítették meg, mellé egy fehér szalagot tekertek. Piros-fehér-zöld… Halkan nevettem, aztán megnéztem a levelet is. A borítékban két papír volt, az elsőn a Valentin-nap története, a másodikon pedig közvetlenül a titkos jóakarómtól, aki év elején a találós kérdéseket küldte, való üzenet szerepelt.

Kedvesem!

Boldog Valentin napot kívánok ezzel a kis virággal, ami tudtommal a magyarok nemzeti virága (a hollandok kikérnék maguknak, szerintem). Találsz még egy kis meglepetést a borítékban, ha jobban megnézed, remélem még nem találtál virágot, amit a hajadba tűzhetnél.

Belenéztem a borítékba, tényleg volt ott egy kis zöld virág. Nem tudtam, milyen lehet, de hihetetlenül szép volt. Tovább olvastam a levelet.

A zöld a remény és a fiatalság színe, gondolom tudtad, de ugyanígy a naivságé is.

De látod, hogy a szirmok töve már lassan kék. A kék pedig a megfoghatatlanság jele. Te is ilyen vagy.

Ezalatt a levél el volt tépve, a többi részét leszakította. Meglepve húztam végig az ujjam a szaggatott szélen, aztán összevontam a szemöldököm. Én is ilyen vagyok? Milyen? Naiv és megfoghatatlan? Vagy naiv vagyok, és számára megfoghatatlan, elérhetetlen? Miért lennék az? Én úgy érzem, hogy eléggé közvetlen vagyok, talán csak bátorság kéne neki és máris kevésbé lennék megfoghatatlan.

Felálltam és visszavittem az ajándékokat. Gyorsan lezuhanyoztam és felöltöztem, aztán visszamentem a szobánkba, újra és újra elolvastam a sorokat, próbálva rájönni, hogy ki írhatta. A kis zöld virágra néztem, aztán kerestem egy hullámcsatot és a hajamba tűztem, a tulipánt pedig az orromhoz emeltem, aztán egy vázának megfelelő valami után néztem. Végül egy vizesüvegen állapodott meg a tekintetem, ami pont félig volt vízzel. Tökéletes, reméltem, hogy senkinek sem fog kelleni. Az asztalomra tettem a rögtönzött vázát, aztán végighúztam az ujjam a növény szirmain. Szeretném azt hinni, hogy a valaki azért választotta a tulipánt, mert tényleg az országomra emlékeztetett, mert valahogy tudta, hogy szeretem és fontos nekem, nem pedig azért, mert beírta a Google-ba, hogy „Magyarország nemzeti virága” és kiadta, hogy ez az. A gondolataimban a valaki a többletjelentését nézte a virágnak, nem csak annyit, hogy szép. És én meghagytam magam ebben a hitben.

Miután a lányok is felébredtek és megcsodálták az ajándékom, lementünk reggelizni, ahol kis szív alakú csokit kaptunk az ételhez. Lili azonnal be is falta, boldogan mosolygott, hogy ilyen jól kezdődik a reggel.

- Hallo, meine Liebe! – bökte meg a fejem Gilbert, ahogy elhaladt mellettem.

- Szaros német – fésültem vissza a hajam a helyére, közben magamban morgolódtam. Hátrapillantott rám a válla felett, a legrosszfiúsabb mosolyát villantotta felém, ami miatt reflexből nekivágtam a csokimat. Simán elkapta az édességet és megköszönte, hogy gondolok rá Valentin nap alkalmából. – Hé, add vissza!

- Nein – dalolta, aztán már ment is szedni magának reggelit. Dühösen meredtem utána, ahogy a csokimat az ujjai között forgatva eloldalgott. Seggfej!

Konkrétan egész nap azon voltam, hogy hogyan szerezzem tőle vissza az édességet, amin a barátnőim nagyon jól szórakoztak, ellenben velük Roderich nem volt túlságosan lenyűgözve a dologtól, nem vette túl jó néven, hogy pont Valentin napon gondolkozom azon, hogy hogyan könyörögjem vissza a porosztól, ami az enyém.

Roderich a szerelmesek napja alkalmából elhívott egy tízóraira az egyik cukrászdába, ahol együtt töltöttünk egy másfél órácskát beszélgetve. Kaptam tőle virágot, cserepeset, aminek külön örültem, hiszen így legalább nem hervadt el. Sárga jácint volt. Mikor visszaértem a szobámba, Katya megjegyezte, hogy a sárga jácint a féltékenységet jelenti. Reméltem, hogy a fiú nem szándékosan adta ezt, lehet, hogy csak megtetszett neki. Miért lenne oka féltékenynek lennie? Nincs senki más, akinek tetszenék, nem igaz?

De vissza a vele való randihoz. Ebédre visszavitt, majd megint „elrabolt” egy kicsit, a zeneteremben töltöttünk egy kis időt. Hallgattam, ahogy játszik, majd beszélgetni kezdtünk mindenféléről, kis semmiségekről. Megint felmerült, hogy nyáron elmehetnék hozzá, mire kérdezgetni kezdtem Bécsről. Sokat mesélt a szülővárosáról, elmondta a szerinte legjobb látványosságokat, kávézókat, amiket ő a legjobban szeret. Az egyik ilyen kávézó megragadt a fejemben, arról faggattam tovább. A kávéház neve Cafe Landtmann volt, hétvégénként sokszor elmentek a szüleivel, hogy megigyanak egy kávét, forrócsokit vagy megreggelizzenek. Csak úgy kíváncsiságból rákérdeztem az árakra is, de amint meghallottam egy egyszerű reggeli árát majdnem félrenyeltem a teát, amit épp ittam. Egy „Bécsi reggeli” (ami az alap) több mint tíz euró!

Érezni kezdtem a kettőnk közötti különbséget. Mi otthon alig párszáz forintból reggeliztünk, néha egy hosszú kávét hárman ittunk meg! Mi biztos még egy alkalom miatt se adtunk volna ki ennyit egy sima reggeliért, nemhogy többször is egy hónapban… Bár, azért van különbség egy tanár és egy bankár fizetése között, annyira talán mégsem döbbentem meg, mint hittem, valahogy kinéztem belőlük.

Délután Skype-on beszéltünk a szüleivel, bár én nem annyira szólaltam meg, csak mosolyogtam és bólogattam. Ekkor jöttem rá, hogy nem is tudom a keresztnevüket, csak Frau és Herr Edelsteinnak hívtam őket, de nem ajánlották fel, hogy tegeződjünk. Mondjuk Roderich még sosem találkozott az én szüleimmel, szóval inkább nem kérdeztem rá, továbbra is magáztam őket.

Megkérdezték, hogy hogyan sikerült az első félévem végül, csak szerényen annyit feleltem, hogy nem lett rossz. Bólintás volt a válaszuk, aztán a fiukhoz kezdtek megint beszélni. Csendben hallgattam szinte végig, gondolatban visszakanyarodtam a titkos jóakarómhoz, akitől a tulipánt és a hajamba tűzött virágot kaptam. Felnyúltam és megérintettem a puha szirmokat. Hirtelen Roderich a szabad kezemre tette a sajátját, ezzel kirántva a gondolataim közül. Kérdőn meredtem rá, szemével a képernyő felé intett, ahol a szülei vártak tőlem választ. Hebegve kértem elnézést, az arcom lángba borult. Az anyukája pont a hajamban lévő virágról kérdezett, már észrevette, hogy mindig van a fülem mögé tűzve valami. Halványan elmosolyodtam és ismét végigsimítottam a növénykét, ami egészen jól tartotta magát ahhoz képest, hogy már délután volt.

Elmondtam az okát, a tekintetükön láttam a döbbenetet, de Roderich-én is, akinek még nem mondtam el ezt. Úgy tűnik egyikük sem nézte ki belőlem, hogy fiús voltam kiskoromban. Nos, egyszer egy kissrác úgy döntött, hogy tűz a hajamba egy virágot, hogy tudják a többiek is, hogy lány vagyok. Már nem emlékeztem ki volt, épp egy fa árnyékában bőgtem, mikor történt, teljesen meg voltam döbbenve, de boldog voltam, hogy valaki tudta, hogy nem vagyok srác. Anya teljesen odáig volt, mikor meglátott, nem győzte a képeket készíteni a meglepett fejemről.

Végül a barátom arcára halvány mosoly ült, odahajolt hozzám és megpuszilta a homlokom. Éreztem, hogy a pír lassan lekúszik a nyakamon, az egész bensőm égett, nem hittem volna, hogy a szülei előtt megpuszil. Nem mertem az Edelstein házaspárra nézni, inkább a kezemet fixíroztam.

Vacsora után megvártam, míg a barátom a szobájába megy, majd bekopogtam egy bizonyos személyhez.

- Gilbeeeert! – nyavalyogtam az ajtójuk előtt már vagy öt perce. Hirtelen a német feltépte az ajtót, ingerültséget megjátszva nézett rám. Tudtam, hogy nem morcos, mert a szeme mosolygott, csillogott bennük a kíváncsiság, hogy mit akarok csinálni. Szerintem azért magában reménykedett, hogy nem egy serpenyővel akarom arcon vágni. – Add vissza a csokim!

- Még mindig nem adtad fel? Már délután négy van, azt hittem elfelejtetted.

- Nem! Add vissza! – dobbantottam dühös gyerek módjára a lábammal.

- Az nem fog menni – húzta el a száját, mire kikerekedett a szemem, a szám is nyitva maradt. Mi az, hogy nem fog menni?! Megette a csokim?

- Gilbert! – ütöttem karon dühömben, kicsit megugrott a hirtelen indulattól.

- Hohó, nyugi, meine Liebe. Csak betettem a bankba és kamatozott egy kicsit – vigyorodott el, én meg lefagytam. Milyen bank? Milyen kamat? Ekkor előhúzta a kezét a háta mögül, nem a kis praliné volt nála, hanem egy nagy tábla édesség, Milka, amiben szárított málna, meg mogyoró van. Az az egyik kedvencem! Honnan tudta? Kerek szemekkel néztem fel a németre, aki csak tovább mosolygott. – Ha nem gond az alaptőkét megtartanám – emelte fel a pralinét, aztán már be is dobta a szájába. Kicsit lehajtottam a fejem bűntudatomban, ahogy belenyomta a kezembe a táblát.

- Bocsánat, Gil – motyogtam. Halkan kuncogva simogatta meg az arcom, aztán hátrébb lépett. – Én nem is vettem neked semmit – pislogtam rá szomorúan, de ő tovább mosolygott, mielőtt megszólalt.

- Ó, én már megkaptam tőled az ajándékom, meine Liebe.

Erre már nem tudtam mit felelni.

A következő hét a Valentin nap utóhangja volt. Itt nem előtte van a láz, hanem utána… A fiúk egy része kitalálta, hogy azt a kevés lányt, plusz a tanárnőket meglepik valamivel. Nos, balszerencséjükre ennél feltűnőbben nem is tudtak volna tervezni. Engem például a főzőklubból kilöktek, mikor odamentem a főzős napon, ezért inkább bevállaltam még egy edzést Jett-tel, akinek viszont fogalma sem volt semmiről. Valami olyasmit mondott, hogy minden a föld északi féltekéjén történik, ő lemarad ezekről. Ez valami ausztrál vicc akart lenni?

Meg, szintén a főzőklubhoz kapcsolódóan, elég feltűnő volt, hogy olyanok is bemennek oda, akik amúgy sose mentek annak a teremnek a közelébe. Mint Arthur, akit mondjuk Francis ki is akart azonnal penderíteni, mondván angoloknak tilos a belépés, már attól odaég a kaja, hogy ő ott van. Mondjuk ezen az angol kiakadt és békának nevezte a franciát. És elkezdődött egy újabb százperces háború…

Illetve a susmogást sem lehetett figyelmen kívül hagyni, ami elhalt, amint egy nőnemű a terembe lépett. Na, meg a tekintetek, amik ekkor ránk szegeződtek! A csajokkal hangosan röhögtünk, mikor másodszor némultak el az osztály srácai, azt hitték azzal, hogy semmit se mondanak, majd nem jövünk rá a dolgokra. Jaj, hát a női elme olyan összefüggéseket lát meg, hogy az csak na! Azt hinné az ember, hogy erre már rájöttek! Kérdeztem Roderich-et is, hogy mit terveznek, de ő csak a fejét rázta, őt nem avatták be. Erre felszaladt a szemöldököm, kicsit csúnyán meredtem a többiek irányába. Elkaptam Feliks karját és megkérdeztem, hogy ki nem hagyta, hogy a barátom is besegítsen a meglepetésbe. Először csak pislogott, értetlenkedést tettetve, hogy milyen meglepetésről beszélek, de mikor látta, hogy ehhez most nagyon nincs kedvem, visszakérdezett, hogy kire tippelek.

Gilbert…

A német keresésére indultam, aztán mikor meglátott, menekülőre fogta. Ennyire a tekintetemben lett volna az őrület? Sarokba szorítottam a fiút, aki azonnal érezni kezdte, hogy valamit csinált, nem véletlenül támadtam le. Kicsit összehúzta magát, a falhoz lapult.

Forrás

- Gilbeeeert~ - daloltam mosolyogva, de valami csengett a hangomban, amitől valószínűleg még inkább kirázta a hideg. Nyelt egyet és megkérdezte, hogy mit csinált? – Miért is nem engeditek, hogy Roderich is segítsen?

- Miben segítsen? – dadogta, próbálta menteni a menthetőt, de nem jött össze…

- Azt a meglepetést, amit nekünk terveztek! – sziszegtem, egyre inkább fintorogva, mint mosolyogva. Arcáról előbb eltűnt minden pír, majd az teljes erőbedobással tört előre, a bőre olyan piros lett, mint a pulcsija. Valószínűleg meg akarta kérdezni, hogy honnan tudom, de végül inkább csendben maradt, ismét nyelt egyet, próbálta leküzdeni a félelmét, amit az engem körülölelő sötét aura okozott.

- Oké-oké, bocsi-bocsi! Bevesszük! – nyüszített, nekem meg kikerekedett a szemem. Hogy adhatja be a derekát ilyen könnyen? Ez túl gyanús volt…

- Mi? – kérdeztem meg, hangom felszökött. Hevesen bólogatott, még mindig rémültnek tűnt. – Téged már más is megfenyegetett? – tudakoltam meg, egyszerűen nem tudtam túljutni azon, hogy ilyen könnyű dolgom volt.

- Ludwig lehet mondta, hogy ne legyek már Arschloch…

- Üzenem Ludwignak, hogy köszi – léptem el tőle, mire felháborodottan utánam szólt, hogy mégis mi volt ez. Hátravigyorogtam rá, mire kicsit összehúzta a szemét, már nyoma sem volt a félelemnek, sokkal inkább annak, hogy valami idegesíti. – Szia, Gil!

- Hé, várj már! – kiáltotta, majd a nyomomba szegődött. – Amúgy meg mi a franc volt ez?

- Csak nem szeretem, hogy kihagyjátok a barátom valamiből – villantak felé a szemeim, ő meg felhorkant.

- Mert minden álmom az arisztokreténnel együtt dolgozni valamin.

- Befejeznéd ezt? – álltam meg és teljes testtel felé fordultam, próbáltam a lehető legfenyegetőbben meredni rá.

- Mit, meine Liebe? – vonta fel kissé a szemöldökét, gúnyos, lenéző mosoly húzódott az ajkaira. Ökölbe szorult a kezem, kicsin múlott, hogy nem ütöttem mellkason, pedig már nagyon bennem volt az inger.

- Például azt, hogy így hívod! – csattantam fel kicsit hangosabban, mint szerettem volna.

- Miért? Tök jól hangzik. Arisztokreténarisztokreténarisztokretén…

- Fejezd már be!

- Talán idegesít? Na, engem ő pontosan ennyire idegesít!

- Mégis mivel? Hozzád se szólna, ha te nem csesztetnéd – acsarkodtam rá, éreztem, ahogy forr bennem a harag, akaratlanul is magyar sértéseket vágtam a fejéhez, de az ő gúnyos mosolya nem lankadt, sőt kiszélesedett.

- Rajtad kívül mindenkinek feltűnik, hogy mivel!

- Akkor gyerünk, magyarázd meg!

- Az túl könnyű lenne, meine Liebe – felelte még mindig egészen nyugodt hangnemben, mint aki élvezi, hogy teljesen felforr miatta az agyvizem. Hogy lehet ekkora seggfej valaki?

- Elmész te a francba! – fordultam sarkon és elmentem. Nem fogok veszekedni vele, mert tudom, hogy felesleges lenne. Én ordibálhatnék, ahogy akarok, ő biztos teljesen nyugodtan válaszolgatna, közben az öntelt mosolyával az agyamra menne.

Roderich-kel a zeneteremnél futottam össze, azonnal látta rajtam, hogy veszekedtem, azt is nagyon jól tudta, hogy kivel. Halványan somolyogva húzott magához egy ölelésre és megsimogatta a hajam, hátha azzal megnyugtat egy kicsit. Az orrom a mellkasába fúrtam, lehunytam a szemeim, de a nyugalom helyett a német szavai jutottak eszembe.

A délutánt a barátommal töltöttem, a zongoránál ücsörögtünk és játszottunk mindenféle random dallamot. Vagyis leginkább ő, én pedig hallgattam. Így is jól szórakoztam, tudtam gondolkozni közben, mindkettőnk összekötötte a kellemest a hasznossal. Ő gyakorolt, miközben én törtem a fejem.

Az elkövetkező pár nap is ugyanígy telt, vele töltöttem a legtöbb időmet, beszélgettünk, vagy csak ültünk csendben és zongorázgattunk.

Aztán jött a fiúk meglepetése. Egy héttel Valentin-nap után az ajtóink előtt virágokat találtunk, fejenként egyet, mind a kedvenc színünkben. Az enyém zöld volt, egy szép krizantém, Lili egy sötétpiros dáliát kapott, míg Katya egy világoskék virágot, aminek egyikünk se tudta a nevét, de az ukrán lánynak nagyon tetszett. Kaptunk egy levelet is, amiben leírták, hogy kincskeresésre invitálnak minket (megint), bár ezúttal nem kötelező jelleggel, illetve bármelyik állomás után ki lehet szállni. Mi meg úgy döntöttünk, hogy belemegyünk. Gyorsan felöltöztünk és reggelizni mentünk, hogy minél hamarabb a játék végére érhessünk. A levélen volt az első feladvány, olyan stílusú volt az egész, mint amilyet egykor a jóakaróm talált ki nekem. Ezúttal több virág neve volt felsorolva egymás mellett, teljesen azt hittük, hogy a virágboltba kell mennünk. Mikor ott voltunk, a boltos a fejét rázva (nyilvánvalóan beavatták) mondta, hogy nem ez az első állomás. Szóval leültünk egy padra és még egyszer átolvastuk a levelet.

Kezdetnek egy kis nehezet, választ a szavak rejtenek:

Jácint, Amaránt, Petúnia, Árnyliliom, Nőszirom

- Utálom őket – közölte nemes egyszerűséggel Lili, a hajába kötött szalagot kezdte piszkálni. Aztán előrébb hajolt, mintha így jobban látná a szöveget. Hirtelen kikapta a kezemből a tollam. – Várjatok csak! – ezzel bekarikázta az első betűket. J. A. P. Á. N. Japán. A japánkert! Már rohantunk is.

Nem lehetett eltéveszteni a következő feladatot, mert a legnagyobb cseresznyefáról lógtak alá. Mivel Katya volt a legmagasabb ezért ő szedte le az egyiket, amin a szobaszámunk volt. Már neki is estünk a következő feladatnak. Itt szerencsére nem volt olyan körítés az elején, mint ősszel, egész egyszerűen megadták a feladatot. Észrevettük emellé még, hogy van valami a borítékban. Csokik! Oké, annyira már nem is utáljuk őket.

Húsz egykori társatok arca néz vissza rátok, a történetben hibát nem találtok. Jelige: arany

Összevont szemöldökkel meredtünk a lapra, majd törni kezdtük a fejünk, hogy mire gondolhat. Húsz egykori társ… talán egy tabló? Van belőle vagy száz! Sőt, talán több is! Ez hosszú lesz, úgy érzem. De aztán próbáltunk magyarázatot találni a jeligére is. Arany. Arany… Talán, van a tablón valami arany?

- Amúgy ti is észrevettétek, hogy a fiúk eltűntek? – kérdeztem, ahogy haladtunk a suli felé. Bólintottak, arra tippeltek, hogy biztosan a játék miatt, lehet valahol közvetlen tőlük kapjuk meg a feladatot, esetleg a célnál várnak majd minket.

Meglett a keresett tabló is, alatta egy dobozkában voltak a borítékok, ezúttal a kísérőajándék egy kis vers volt. Cukik!

Dó ré mi fá szó lá ti dó!

- Zeneterem – vágtuk rá egyszerre és már mentünk is. Itt viszont tök jól elrejtették, már kezdtük azt hinni, hogy rossz nyomon járunk. Tudjátok hol találtuk meg a borítékokat? A zongora aljára ragasztva. Azt is azért vettük észre, mert sikerült kiszórnunk egy tartóból minden kottát, az egyik berepült a zongora alá, és mikor ki akartam venni onnan bevertem a fejem a zongorába és a hajam meg a celluxba ragadt. Jó sztorija van a kincskeresésnek. Megkerestem a miénket. Ez a boríték egy kicsit vaskosabbnak tűnt, de csak azért, mert négy papír volt belehajtogatva. Egy volt a feladvány, három pedig kotta. Felcsillant a szemünk a címek láttán. Egy német, egy ukrán és egy magyar népdal! Nem tudom, kinek az ötlete volt, de az kapni fog egy ölelést!

Így haladtunk végig minden feladványon. Nem voltak túl nehezek, délre meg is lett az összes, épp az utolsó helyszínre, aka a tornaterembe, mentünk. Jól sejtettük, ott találtuk a fiúk nagy százalékát. Gratuláltak, hogy végigcsináltuk, már kezdték azt hinni senki sem törődött az erőfeszítéseikkel. Készítettek be pogácsát meg üdítőt, amiből jóízűen falatoztunk annak ellenére, hogy lassan ebéd volt. A barátom keresgetve forgattam a fejem, de sehol sem láttam, ellenben Feliks megtalált és kérdezgette, hogy milyenek voltak a feladatok. Bólogattam, hogy tök jók voltak, de a gondolataim Roderich körül jártak. Hol lehetett? Mikor látta, hogy nem is annyira rá figyelek magamra hagyott egy szomorú pillantás után.

Hirtelen egy fehér kéz jelent meg mellettem és vett el pogácsát a kosárból. A kéz tulajdonosa a csípőjével az asztalnak dőlt, kérdőn nézett rám, közben falatozott. Nem szólt semmit, a tekintetében minden benne volt.

Hiába pattogtam nála Roderich miatt, mert úgysem segített nekik.

Rögtön elszégyelltem magam és a barátomra kezdtem haragudni. Komolyan? Összevesztem miatta Gilberttel, erre nem száll be a kis meglepetésükbe?

Oldalra pillantottam, még mindig engem mustrált, várta, hogy én szólaljak meg. Egy mély sóhaj után bocsánatot kértem tőle, lenéztem a kezemben lévő sósra, majd kedvetlenül beleharaptam.

Hirtelen a terem elején örömujjongás tört ki, újabb lánycsapat ért célt. Úgy döntöttem, én megyek, már kiélveztem a jutalmamat. Megköszöntem a szembejövő fiúknak a játékot, odasúgtam a csajoknak, hogy megyek, aztán kislisszantam az ajtón. Alig tettem meg pár lépést, mikor hallottam, hogy kinyílik és becsukódik a tornaterem kapuja, majd lépések közeledtek felém.

- Várj, meine Liebe – szólt utánam Gilbert, elkapta a karom és maga felé fordított. Még mindig nem mertem a szemébe nézni, túlságosan mardosott bűntudat, hogy leordítottam, de ő megragadta az állam és maga felé fordította az arcom. – Most nem veszekedni akarok, csak az igazat mondom. Feleslegesen pocsékolsz ennyi energiát, hogy az arisztokretént megvédd. Mert nem érdekli, hogy te eközben ellöksz magadtól mindenkit. Neki csak az számít, hogy ő jól legyen, amúgy meg ki nem szarja le? Sajnálom, hogy ezt így kell megtudnod, de így van.