37. fejezet - Hazaút

Boldog karácsonyt mindenkinek! Nem ragozom, hogy mi lesz, jó olvasást kívánok mindenkinek! :)
---------------------------------

forrás

Az az egy hét villámgyorsan telt el, de még így sem tudtam meg, hogy mi lett Gillel azon az estén. Ő nem kérdezett tőlem semmit, de mikor Feliks-nél kíváncsiskodtam, remélve, hogy nála járt, ő csak döbbenten meredt rám és megkérdezte, hogy mégis mit akarna tőle a német. Csak legyintettem, mintha mindegy lenne.

Aztán az indulás előtti nap a német elém állt és a segítségemet kérte. Felkerestem vele minden lehető helyet, ahol időt szokott tölteni, hogy összeszedjük az esetleg elhagyott cuccait. Még egy kis listája is volt, hogy mit nem talál, amit mikor megláttam, hisztérikusan elkezdtem röhögni. Hogy lehet, hogy elveszít egy csomó cuccot az év alatt, addig nem hiányzik neki, utána meg simán leírja, hogy mik azok? Ezt is csak Gilbert tudja megcsinálni…

Jártam vele a szoborparkban, a könyvtárban, egy csomó termet bejártunk, a szekrényét ötször átkutattuk, bár abban szándékosan hagyott pár cuccot. Az üres füzeteit betette oda, mert tudta, hogy jövőre is azt a szekrényt kapja. A suli nem variál, az elballagott diákok szekrényeit kapják az újak, a többieké meg megmarad. Ő ezeket a füzeteket is átlapozta, talált is bennük pár kottát meg cetlit, amiket keresett. Megnéztem a lapokat. Az egyiken egy csomó dalcím volt, mellettük kis jegyzetek németül, nyilakkal a megfelelő dalhoz húzva. Egyszerre volt kaotikus és rendezett. A kottákat is végignéztem, találtam közöttük pár ismerőset, egy pedig egyenesen a Tavaszi szél volt. Annak látványára elmosolyodtam, azonnal felrémlett előttem az az este. Már akkor éreztem, hogy mellette mennyivel jobb, mint Roderich mellett. Miért nem jöttem rá már akkor?

Bebarangoltuk az egész sulit még egyszer, keresve az elveszettnek hitt tárgyait. Nos, némelyik már tényleg nem lett meg, de szerinte a legfontosabbak megvoltak. A végén összegyűrte a kis papírt és a kukába dobta. Segítettem neki rendet vágni a mappái között. A kottatartóját nyomta a kezembe, amiből nagyon kiesőfélben voltak egyes papírok. Átlapoztam őket, elolvastam a némelyikhez ragasztott post-itet, amin magának adott tanácsokat, vagy kis módosításokat tartalmazott. Ami feltűnt, hogy nem zongorakották voltak. Legalábbis nem mindegyik. Tudtam, hogy ő hogy játszik és nem hittem el, hogy ilyen zenéket is zongorán próbálgatna. Valahogy nem passzoltak össze. Volt pár gitárhoz való kotta is, a hangjegyek fölött ott voltak a megfelelő akkordok, ezek is tele voltak tűzdelve post-ittel, némelyik egy-egy fogást ábrázolt. A fejem rázva meredtem a lapokra, majd Gilbertre, aki a felesleges lapokat szanálta és gyűjtötte külön stószba. Gyorsan visszacsúsztattam a genothermekbe a kottákat és beletettem a hátitáskájába, ahová mondta. Mellé álltam és megnéztem, mit válogatott éppen. Feladatlapok voltak, dolgozatok. Az utóbbiak egyértelműen a kidobásra ítéltek csoportjába kerültek, de én megragadtam párat, hogy végignézzem. Sikerült pár történelem felmérőt megkaparintanom, nem lepődtem megy annyira azon, hogy hibátlan lett mindegyik. A matek sem volt olyan rossz, mint mondta, átlagban a legtöbb négyes volt, de találtam közöttük ötöst is. Az angol is egészen jól ment neki, láthatóan elolvasta az ajánlott olvasmányokat. A plusz tantárgyai között nem volt ének-zene, amin meglepődtem, de volt olasz, német történelem, sőt gazdasági és jogi alapismeretek is. Ez utóbbin igazán csodálkoztam, de nem kérdeztem rá, mert láttam, hogy mennyire belemerült a papírok olvasgatásába.

Ezt követően szépen megkért, hogy a szemétnek nyilvánított lapokat vigyem el a szelektívbe, amit szívesen megtettem, mert azoknak a kiskutyaszemeknek senki sem tudott volna ellenállni.

Délután én is elkezdtem a maradék cuccom is összecsomagolni, csak azok maradtak kint, amik még kellettek az utolsó pár napra.

Aztán eljött a búcsúzás ideje is.

- Miért is rángattál el ide? – kérdeztem a német fiút tettetett unalommal, aki csak kuncogott rajtam. Viszont jogos volt a kérdésem. Ahelyett, hogy pakoltam volna be a bőröndbe, őt kísérgettem ide-oda a suli területén már két napja, hogy minden cuccát összeszedje. Összehúztam a szemem, mikor rám nézett. Oké, talán valamilyen szinten segítség voltam neki, mivel egyedül biztos nem tudta volna kivinni minden táskáját forduló nélkül, a busz pedig öt perc múlva indult.

Néztem, ahogy benyomkodja a bőröndjeit a többi közé, amik már így is alig fértek el. Egy busznyi diák gépe szállt fel hamarosan, pontosabban három órán belül. De még oda kellett érni a repülőtérre, a csomagokat leadni, becsekkolni. Volt még mit elintézniük. Ott állt mellettem Feliciano is, aki szomorúan nézte, ahogy a legjobb barátja egy halvány mosoly és egy intés után felszáll a buszra. Aztán az olasz fogta magát és felszaladt hozzá, hogy még egyszer megölelje. Kacagva néztem utána. Hirtelen Gilbert jelent meg előttem, arcán a szokásos mosolya, amit annyira szerettem. Széttárta a karját, mondván, ölelést kér, mire sóhajtottam egyet és odaléptem hozzá. A nyakában lógó vaskereszt az arcomnak nyomódott, ahogy átkaroltam, a hűvös fém lehűtötte a bőröm.

- Jó utat Berlinbe – motyogtam, közben kicsit megszorítottam a karjaim körülötte. Megsimogatta a hajam, aztán ellépett. Ekkorra csak halvány somolygásra futotta neki is. Nehéz volt bevallani, de hiányozni fog a nyáron, a hülye röhögése, az egója, a piszkálódása, még az is, hogy Roderich-et folyton cseszteti, de erről pszt!

Feli lecaplatott a járműről és majdhogynem könnyes szemekkel állt meg mellettem. Megsimogattam a vállát, mire kicsit elmosolyodott. Ismét a német fiúra néztem, aki csak intett egyet és jó nyarat kívánt, aztán ő is felment a testvére mellé. A kis olasszal ketten vártuk, hogy elinduljon a busz. Pár perccel később, mikor úgy tűnt, már senki se jön, a sofőr elkiáltotta magát, hogy akkor itt van-e mindenki és minden?

Ekkor Gilbert felpattant azt kiáltva, hogy valamit elfelejtett. Végigrohant a székek közötti folyosón, aztán leugrott a busztól és hozzám lépett, mire a szívem a torkomba ugrott. A tarkómra tette a kezét és magához húzott, ajkai az enyémnek nyomódtak, a másik kezével lassan végigsimította az arcom. Csak pár másodperc volt, én viszont teljesen lefagytam, hirtelen csak annyi jutott az eszembe, hogy ez nem lehet valóság. Napok óta azon emésztem magam, hogy ő biztos mást érez, erre kiderül, hogy nagyon nem. A mellkasom hullámzani kezdett, ahogy levegő után kaptam, mikor rájöttem, ez nagyon is igaz, majd lassan visszacsókoltam. A buszból hangos tapsolás és füttyögés hallatszott, amivel csak még jobban sikerült elérniük az embereknek, hogy elpiruljak. Belekapaszkodtam a felsőjébe, ő pedig átölelte a derekam, és ha lehet még közelebb húzott. Egy pillanatra elhajolt, aztán egy utolsó puszit nyomott a számra és visszafutott. Az ajtóban megállt és visszafordult, egy kacsintás kíséretében intett egyet.

- Auf Wiedersehen, meine Liebe!

Azzal eltűnt a többi diák között, akik továbbra is nevettek a zavaromon, de nem rosszmájúan, hanem olyan… olyan… „basszus, végre már” módon.

Én meg álltam ott lefagyva és figyeltem, ahogy a busz elhajt. Aztán érezni kezdtem, hogy ég a képem, a bőröm paprikapirossá válik. Lehajtottam a fejem és zavartan megköszörültem a torkom, közben Feliciano hangosan kacagott a reakciómon, aztán teljesen komolyan megkérdezte, hogy nem vettem észre? Majdnem visszakérdeztem, hogy mit, de aztán rájöttem magamtól is, hogy mire céloz. Szerettem volna felpofozni magam, mert annyi árulkodó jel volt. Az elején, hogy mindenben segíteni akart, a piszkálása, hogy folyton gúnyolódott a Roderich-kel való kapcsolatomon, mert féltékeny volt, hogy annyira látványosan járt Eliskával, mikor a közelükben voltam. És ez csak pár a sokból.

Hangosan sóhajtottam egyet és az olasz fiúra néztem, aki csak rám mosolygott, aztán megölelt. Szipogva álltam a karjai között, közben néztem az utat, ahol alig két perce még ott volt.

- Hülye vagyok, egy rohadt nagy hülye – suttogtam, ahogy a könnyek a szemembe tódultak.

- Pardon? – kérdezett vissza értetlenül, borostyánszínű szemében kérdések garmadája csillogott. Ekkor jöttem rá, hogy magyarul mondtam. Akaratlanul felnevettem. Azt hiszem ennek a sulinak ez az áldása és átka is. Ha szerencséd van, pont azt a szót, mondatot mondod az anyanyelveden, amit nem szeretnél, hogy mások is értsenek. Ha viszont a szerencsétlenebb fajtába tartozol, pont azt fogod a többiek számára ismeretlen nyelven kibökni, ami a fontos.

Visszamentünk a kollégiumba, ahol az első ember, akibe belefutottunk, Feliks volt. Azonnal látta, hogy valami baj van és azt is tudta, kit kísértem ki. Rögtön gyilkos csillogás jelent meg a szemeiben, mikor meglátta a még le nem csordult könnyeim. Azt kérdezte, hol van az a rohadék német? Erre szomorúan nevetve átöleltem a lengyelt és megígértem neki, hogy elmesélem. Bólintott, aztán emlékeztetett, hogy lassan indulnunk kell. Nem akartam közbeszólni, hogy mi másnap indulunk, de akkor is jót kuncogtam a pattogásán. Lili sétált mellénk, kezében a táskájával. Ő a következő busszal ment. Előre is szorosan átkaroltam, pedig tudtam, hogy még biztos megszorongatom indulás előtt. Ekkor csettintett és a kezembe adott egy borítékot. Hirtelen nosztalgikus érzés tört rám, arcomra halvány mosoly ült. Zsebre vágtam a levelet és belekaroltam a két barátomba, hogy együtt induljunk le. Feliks és én segítettünk a lánynak levinni a maradék holmiját, amit az elsők között tettünk be a buszba. Mindkét szobatársam repülője aznap este szállt fel, szóval Feliks szemével nézve hosszú volt a búcsúzkodás.

Este az ágyamon hevertem, mellettem a lengyel barátom már elaludt. Elővettem a zsebemből a levelet és kinyitottam. Gilbert macskakaparása volt, de akaratlanul is elmosolyodtam, mikor megláttam.

Hallo, meine Liebe!

Egész évben volt valami, amit el akartam neked mondani, de túl gyáva voltam, pedig a többiek biztattak. Aztán összejöttél az arisztokreténnel is. De talán most már van elég bátorságom, ha nem is szemtől szemben, de esetleg más módon elmondhatnám. Ha nem kereslek én, akkor lehet még mindig be vagyok egy kicsit parázva, segíts nekem annyival, hogy te is próbálsz elérni, kérlek!

Kérhetnék egy szívességet? Üsd már le Antonio-t a serpenyőddel. Ha beszélünk, majd elmondom miért.

Jövőre találkozunk, Liebling, gute Pause!

Először a Messengert néztem meg, hátha online van, de ahogy láttam mostanság nem nézett fel. Talán be se kapcsolta a netet. Akkor viszont marad a rendes hívás. Gyorsan utánaszámoltam, hogy Berlinben hány óra lehet. Talán egy órával több, akkor viszont ott is csak nyolc óra lehetett. Előkerestem a számát, amit még Ludwig adott meg nem tudom már miért, és a fülemhez emeltem a telefont. Kicsengett egy ideig, aztán…

- Itt Nagyszerűségem – nevetett. Már majdnem beleszóltam, mikor folytatta. – Most vagy nem vagyok telefonnál, vagy nem vagyok hajlandó beszélni veled. Ha kedvem lesz, talán később visszahívlak – szünet. – Vagy nem. Auf Wiederhören.

Sóhajtottam egyet és kinyomtam. Biztos, hogy nem adott meg rossz számot. Az oldalamra fordultam és lehunytam a szemem.

Holnap már otthon leszek, gondoltam. Akaratlanul elmosolyodtam, a szívemet melegség töltötte el. Lehunytam a szemem, magam előtt már láttam a házunk, a régi barátaim. Már nagyon ott akartam lenni. Rég volt és hiányzott.

A telefonom rezgésére ébredtem. Megnéztem a számot. Nem magyar volt, nem ismertem az országazonosítót. Elhúztam az ujjam a kijelzőn és a fülemhez emeltem.

- Halló? – szóltam bele fáradtan. Csend. Szívasd a jó édes…

- Wer ist es? – szólt a válasz egy kis idő után. Felismertem a hangot, a szívem hevesebben kezdett verni annak hallatára. Oldalra sandítottam, ahol Feliks feküdt, nem akartam felébreszteni.

- Gilbert? – kérdeztem. Ugyanazt mondta, mint az előbb is. Aztán kezdte kapizsgálni, hogy ki lehetek.

- Eliza…? – furcsán hangzott a szájából a nevem, ezt szerintem ő is észrevette, mert mintha elharapta volna a végét a szónak, én pedig rájöttem, hogy még sosem mondta ki. Neki egyszer sem voltam se Lizzy, se Elizabeta vagy Erzsébet, esetleg Elisabeth, Eliza meg végképp nem. – Te vagy? – váltott angolra.

- Igen – feleltem halkan, közben felkeltem, hogy kimenjek a folyosóra. Becsuktam magam mögött az ajtót, miután megbizonyosodtam, hogy a lengyel még mélyen alszik. Elég zsörtölődős tud lenni, ha felkeltik.

- Nem hittem volna, hogy felhívsz – éreztem rajta, hogy mosolyog, a képet szinte magam előtt láttam. Nekidőltem a falnak és lecsúsztam annak mentén, a térdem a mellkasomhoz húztam. Elképzeltem, ahogy lustán ledobja magát az ágyára, aztán elnyúlik rajta, legalábbis a háttérből szűrődő zajok alapján azt csinálta. – Ott vagy még, meine Liebe?

- Igen – ismételtem önmagam, aztán a homlokomra csaptam. Hülye.

- Csak ezt tudod mondani? – nevetett, utána elhalkult, hangja komolyabb lett. – Na, hogy-hogy hívtál?

- Írtál egy levelet, hogy el akarsz valamit mondani, és ha te nem keresel, mert még mindig be vagy parázva ettől a dologtól, akkor hívjalak én.

- Oh!

- Most úgy csinálod, mintha nem tőled jött volna a levél – húztam össze a szemem.

- Nem is tőlem jött. Várj, milyen levél? – mondta kis szünet után meglepetten. MI?! – Ezt inkább beszéljük meg Skype-on, ja? A Messenger videohívásait kezdem megutálni…

Kihoztam a szobámból a laptopom és visszaültem. Megkérdezte az ott használt nevem, aztán két perc sem telt el, az arca jelent meg a kijelzőn, mögötte a háttérben konyhaszekrények sorakoztak, a sarokban egy hűtőt is láttam, rajta egy csomó mágnessel. Ő összevont szemöldökkel kérdezte, hogy én hol vagyok, mire a gépet a folyosó felé fordítottam. A fülhallgatómból hangosan szólt a kacagása, nekem pedig akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. A szájára szorította a kezét, de a válla tovább rángott. Megjegyezte, hogy ő úgy tudta, mindkét szobatársam elment, ki miatt jöttem ki a szobámból? Aztán, mint aki megválaszolta magában a kérdést, szemei elsötétültek, ugyanaz az érzés ült bennük, mint a ballagás estéjén. Most már tudtam, hogy ez a féltékenység jele volt. Megnyugtattam, hogy Roderich a saját szobájában van, csak Feliks van velem, aki viszont elaludt. Láthatóan megnyugodott, de még mindig volt egy kis gyanakvás a pillantásában. Kérte, hogy mutassam meg a levelet. Nem tudtam, hogy a gyenge fényben mennyire látta, de mikor végigolvasta, elvigyorodott.

- Nem tudom, ki volt, aber jó munkát végzett. Csak annyiban tér el, hogy ezt egy jobbkezes írta. Die betűk a másik irányba dőlnek. A Tonisat meg nem értem. Ich habe nichts dagegen[1]. De amúgy is beszélni akartam veled. Mert az viszont igaz, hogy valamit el akartam neked mondani, meine Liebe – kacsintott rám. A fejhallgatójára tette a kezét, mint aki kész levenni, ha esetleg ordítani kezdek, hogy mégis mi a franc van. De nem kezdtem, hanem a tenyerembe temettem az arcom és megráztam a fejem. Idióta. Halkabban megjegyezte, ő arra számított, hogy kiabálni kezdek vele. Most rajtam volt a vigyorgás sora. Skype-on keresztül mi értelme van az ordibálásnak? Majd ha újra találkozunk személyesen is…

- Szóval kaphatok magyarázatot a… - nem fejeztem be, mert már a gondolatára is elpirultam. Az ő mosolya is pillanatról pillanatra lett szélesebb, de továbbra is láttam a kételkedést rajta. Annyira szerettem volna eltűntetni minden kételyét! Nem tudtam, mit kéne hozzá tennem, de ha valaki kicsit kisegít, akkor biztos megtettem volna (ésszerű határokon belül).

- Kell rá magyarázat, meine Liebe? – támasztotta a tenyerébe az állát, fejét kicsit oldalra döntötte. Ekkor kezdtem neki örülni, hogy félhomály van, mert nem láthatta, hogy mennyire piros is az arcom. – Tetszel nekem, szóval talán ez a magyarázat – mondta kicsit komolyabban, közben az asztalt piszkálta. Kicsit látszódott a gép kék fényében, hogy az ő arca is kicsit sötétebb árnyalatot vesz fel. Erre a mondatra a szívem még hevesebben kezdett verni, már ha ez lehetséges volt, próbáltam visszafogni az idióta vigyorgást, miközben kérdeztem.

- Szóval ezért volt minden? Roderich szívatása, hogy mindenben segítettél, hogy jártál Eliskával?

- Ja! Szerintem rajtad kívül mindenkinek feltűnt! – ekkor már kicsit bosszús volt a hangja, látszott rajta az egész évben felgyülemlett meg nem értettség. Végig mellettem volt, segített nekem, még tanácsot is adott, hogy hogyan javíthatnék a Roderich-kel való kapcsolatomon, pedig neki is tetszettem… Bűnbánóan néztem rá, mert igaza volt. Csak én voltam ilyen vak és így visszagondolva tényleg tök egyértelmű jeleket adott.

- Nagyon-nagyon sajnálom. Pedig nem vagyok az a fajta, aki nem veszi észre ezeket a jeleket, csak szerintem azt hittem, hogy csak barátként nézel rám – motyogtam. Mikor ismét a képernyőre néztem, ő összevont szemöldökkel nézett rám.

- Egy szót se értettem, meine Liebe.

- Magyarul mondtam? – kerekedett ki a szemem döbbenetemben. Ismét nevetni kezdett, én meg örültem, hogy már nem bosszús. Aztán fejét elkapta a képernyőről, nyakát kicsit behúzta, a háttérből hallottam, hogy valaki beszél hozzá. Fél évig tanultam németül, de ez nem igazán volt elég, hogy értsem is, amit mondanak, pláne, mert az a valaki nagyon halkan beszélt. Szerintem kérte Gilbertet, hogy most már csend. A fiú bólintott, aztán pár pillanat múlva rám nézett.

- Es tut mir Leid![2] Mennem kell. Ludwig ide küldött, a szüleim meg vissza – kuncogott. – Hívj, ha holnap leszállt a géped, jó? Innen folytatjuk. Gute Nacht – mosolygott.

- Jó éjt neked is – intettem egyet. Most szándékosan mondtam magyarul. Ismét összevonta a szemöldökét.

- Esküszöm, jövőre felveszem a magyart – ezzel kinyomta. Én meg ültem ott ostoba vigyorral az arcomon, aztán ismét a tenyerembe temettem az arcom.

- Elizabeta? – hallottam a jobb oldalamról egy ismerős hangot. Roderich állt az ajtónk előtt, arcán furcsa kifejezéssel. A vigyor mosollyá vált, aztán összecsuktam a laptopom és felálltam. Fél kézzel átöleltem az osztrák fiút, aztán megkérdeztem, hogy mit keres itt. Megvonta a vállát. Csak sétált a koliban, utána botlott belém. Felajánlottam, hogy menjünk ki az udvarra. Mosoly jelent meg a szája sarkában. Körbesétáltuk a kollégiumot, aztán elmentünk a japán kertbe is, közben beszélgettünk. Két hónapja még talán megpróbálta volna megfogni a kezem, de most már nem. Tudta ő is, hogy közöttünk barátságon kívül semmi más nem lehet. Megálltunk a híd közepén és onnan néztünk le a sulira. Ez volt a kantin legmagasabb pontja, innen ráláttunk minden épületre. Rákönyököltem a vörös korlátra.

Itt találtuk meg Feliks-szel az egyik levelet. Elmosolyodtam az emlékre, aztán azon kezdtem gondolkozni, hogy ki is hagyhatta itt az üzenetet.

Roderich mellém lépett és ő is a vizet kezdte bámulni. Halkan szólalt meg.

- Hiányozni fogsz – pillantott rám a szemüvege mögül. Rá mosolyogtam, aztán a következő mondatára megforgattam a szemem. – Még a kisebb dührohamaid is. Majd ha Ausztriában, vagy a határ közelében jársz, hívj, jó? – kérdezte.

- Természetesen. Majd Balatonra megyünk és onnan ellátogatunk az osztrák-magyar-szlovák hármashatárhoz. Akkor találkozhatnánk, nem?

- De! Majd írd meg, hogy mikor mentek és megpróbálom rávenni a szüleim. Még mi sem voltunk ott.

- Van ott egy pad. Csak egy lépés és már a másik országban vagy – vigyorogtam. Halkan nevetett, aztán zavartan végigsimított sötét haján. Ásítottam, mire felajánlotta, hogy menjünk vissza, mert már későre jár. Bólintottam egyet egyetértésem jeléül, már tényleg aludnom kellett volna.

Az ő busza korán reggel ment a reptérre, félő volt, hogy már nem találkozunk, szóval szorosan megöleltem a lépcsők előtt, mint jó pár másik osztálytársamat is az aznap folyamán Jó éjszakát és jó utat kívántam neki, és felmentem a szobámba. Feliks még mindig aludt, bár nem is csodáltam, mivel egész nap fel-le rohangált és segített mindenkinek ahol tudott, pont, mint én

Én is álmos voltam, de mikor ledőltem az ágyra és aludni próbáltam, egyszerűen nem ment. Megrezdült a telefonom. Gilbert volt.

Ébren vagy még, Liebe?

Igenlő választ adtam. Egy pillanaton belül hívott.

- Skype? – kezdte köszönés nélkül. Felvilágosítottam, hogy Ludwig és a szülei most már ki fogják dobni a házból. Halkan nevetett és azt mondta, majd írunk, nem beszélünk.

Bekapcsoltam a laptopom, a Skype pedig szinte azonnal villogni kezdett. Mosolyogva figyeltem a kis üzenetet.

Gilbert: Nem bírok aludniiiii L

Lizzy: Tudlak sajnálni, de én se.

Gilbert: Akkor, meine Liebe, ketten virrasztunk. Mondjuk holnap nem én repülök haza.

Lizzy: De most neked kéne fáradtabbnak lenni, nem?

Gilbert:  nálunk minden fordítva működik.

Erre nem tudtam mit reagálni, magamban nevettem. Aztán gépelni kezdtem. Az ujjam egy ideig lebegett az enter fölött aztán megnyomtam.

Lizzy: Amúgy miért hívsz meine Liebe-nek?

Gilbert: hosszú…

Lizzy: szerintem van időnk 

Gilbert: xd az biztos

Gilbert: mert mindenki máshogy hívott és nem tudtam h hogyan szólítsalak. Ez egy opció volt. Meg egy kicsit idegesíteni is akartalak vele. Azt hittem, hogy azonnal rájössz, hogy mit jelent.

Lizzy: tudom, hogy drágámnak fordítják, nem?

Gilbert: de…

Lizzy: de?

Gilbert: én nem teljesen ezt a jelentést párosítottam hozzá

Lizzy: akkor? Hogy lehet még ezt fordítani?

Gilbert: a google a barátod :p

Lizzy: Giiiiiil

Lizzy: ez tényleg hosszú sztori volt... én meg napokig a nevedet se tudtam.

Gilbert: mert nem kérdezted, meine Liebe. Valamiért cserébe szívesen megmondtam volna.

Lizzy: miért is?

Gilbert: hmm

Gilbert: talán egy kuss  megfelelt volna.

Lizzy: szerintem megéltem volna anélkül is h tudom a neved

Gilbert: ez most fájt!!!

Halkan nevettem, aztán ráhajtottam a fejem a párnámra, onnan néztem a képernyőt. Talán ez vezetett ahhoz, hogy pár perc után elnyomott az álom.

- Bözsi, ébredj, lassan menni kell – bökött meg valaki. Elhessegettem a kezet és a párnámba fúrtam az arcom. – Ha nem dumálgattál volna tegnap, akkor most nem lennél tök fáradt.

- Hagyj békén, Feliks – nyöszörögtem. Leült mellém és félrerakta a gépem. Újra bökdösni kezdett.

- Gyerünk! Vagy azt akarod, hogy hívjam Antonio-t, aki eredeti spanyol zenével fog ébreszteni. Azt mondta, megcsinálja.

- Kezdem érteni, hogy valaki miért akarta, hogy leüssem a serpenyőmmel.

- Oh, chica – nevetett az említett tőlünk nem messze. – Ne légy ilyen. És amúgy se ütnél le a serpenyővel, ugye?

- Ne bízd el magad – néztem rá. A fiú rám vigyorgott és megpengette a kezében lévő gitárt. Tényleg képes lett volna rá! Mérgesen néztem a spanyolra, aki csak beljebb lépett, közben lefogott pár akkordot.

- Hallom, tegnap Beilschmidt lesmárolt – pillantott rám. Nekem kikerekedett a szemem, de a lengyel kicsit sem tűnt meglepettnek, inkább elégedettnek, olyan sóhajt hallatott, mintha azt mondaná: végre! Mi? Rámeredtem, de őt a legkevésbé sem zavarta ez, a fiú nevetve átölelte a vállam, aztán mondta, hogy most már tényleg induljunk. Mi? Na, nem! Előbb mesélni fog!

- Ajj, csajszi, tökre hagyjuk már. Tegnap a pasid elé álltam és közöltem vele, hogy smároljon már végre le, mert már totál unom nézni, ahogy egymást kerülgetitek, mint két rossz szappanopera szereplő.

- Mit csináltál?

- De örülsz, nem? Végül is totál bele vagy zúúúúgva – dalolta, mint valami idegesítő kishúg. Éreztem, hogy az arcom elönti a pír. Toni, aki eddig csak kapkodta közöttünk a fejét leesett állal meredt rám.

- Te bele vagy zúgva? Akkor elmondhatom, hogy Gil már hónapok óta csak rólad áradozik!

- Mit csinált? – temettem az arcom a kezembe. Ajj, Istenem…

- Si. És mindig azt legózta, hogy hogyan is imponálhatna neked.

- Erre már magamtól is rájöttem, Toni – motyogtam. A spanyolt megveregette a fejem egy kicsit, aztán lefogott pár akkordot a gitárján.

- Igen, Lizzy, totál unalmas volt már nézni, hogy ennyire vak vagy. Szegény srác körülbelül év eleje óta a nyomodban van, te meg totálisan friend zone-ba tetted, egééééészeeeeen a meccs napjáig. Akkor szerencsére öntudatra ébredtél. Totál béna exedet meg néha le kéne ütni, idegesítő a kavarása.

- Tudom, Feliks, tudom! – néztem fel rá. Vigyorgott, mint a tejbetök, aztán megragadta a kezem és felhúzott. Nekünk is lassan indulni kellett.

A kocsink hátsó ülésén ültem a Daedalontól álmosan. Laposakat pislogtam, de nem akartam aludni, ezért inkább bekapcsoltam a mobilnetem, hátha tudok beszélni valakivel. A lányok nem voltak online, ellenben egy bizonyos német igen… Rányomtam a nevére, azonnal előtűntek az eddigi beszélgetéseink. Most már úgy néztem a szavait, hogy tudtam, mit érez. Sok minden értelmet nyert, ami addig nem teljesen volt világos. A „semmi”-k is hirtelen sokatmondóak lettek. Küldtem neki egy képet az autópályáról, hogy tudassam vele, már itthon vagyok. Nem sokkal később a pipa a kép mellett átváltott a profilképére, jelezve, hogy látta. Két pillanat se telt bele, jött is az üzenet: Jó végre otthoni levegőt szívni?

Felváltva meséltem a szüleimnek a második félévről és beszéltem vele. Mondjuk a chatelésem a szüleimnek is feltűnt, apa rögtön kiéleződött arra, hogy biztos egy sráccal dumálok, anya megy arra, hogy biztos egy sráccal dumálok. Nem, nem ugyanaz a kettő. Legalább is a hangsúly biztos nem ugyanaz. Piruló arccal nyomtam meg a képernyőzár gombját, amivel nagyon elárultam magam. Tudták, hogy szakítottam Roderich-kel, szóval mindkettőjük kérdése az volt, hogy: egy új srác? A hangsúly ismét nem volt azonos, apa, ha lehet, még bosszúsabb lett, már az első barátomnak se nagyon örült, mert én vagyok az ő kicsit lánya, anya meg még izgatottabb lett, mert… mert ő ilyen volt. Kérte, hogy mutassam meg, ki az, de ellenálltam, szorosan magamhoz húztam a telefonom, bár ő nem próbálta meg elvenni. Még én se nagyon tudtam, hogy mi van Gillel. Mondhattam már, hogy ő az új barátom vagy még nem? Meg mi van? Totálisan összezavart az elmúlt nap történése. Megrezzent a mobil, anyukám rám kacsintott, majd előre fordult. Gyorsan megnéztem a német üzenetét.

Olyan csend van, hiányolom a suli állandó kiabálós háttérzaját…

Kuncogva néztem az üzenetét, ami alatt hirtelen megjelent egy kép a kis németjuhászukról, ami már nem is volt annyira kicsi, viszont még mindig a világ legcukibb kutyakölyke volt.

- Awww – „mondtam” vigyorogva, mire két kérdő pillantást is kaptam. Megmutattam nekik Blackie fényképét, mire anya is megismételte. Ő is legalább annyira szerette a kutyusokat, mint én. Apa csak a fejét rázta, de ő is mosolygott, neki vicces volt, hogy így reagálunk (majdnem) felnőtt nő létünkre.

- De komolyan kivel beszélsz Erzsi? – fordult kicsit hátra anyu.

- Egy iskolatárssal.

- Bővebben?

- Egy sráccal.

- Még bővebben?

- Egy felsőbb évessel.

- Nagyon leszűkíted a kört, drágám… - csóválta meg a fejét, apának meg leestek a szavaim.

- Egy felsőbb évessel? Mit beszélsz te egy felsőbb évessel? Most már komolyan ki az? Milyen nemzetségű? A suli honlapján azt mintha feltűntetnék a diákok neve mellett…

- Nem mondom el – öltöttem ki rá a nyelvem, aztán újra lenéztem a kis párbeszédemre Gillel. Neki konkrétan fordítottam, hogy mi megy itt a kocsiban, egyre csak küldte a sírva röhögő smiley-kat.

- Na, Erzsi, tényleg ki az? – váltott kicsit komolyabbra anya, szomorúnak tűnt, amiért nem mondom el neki, hiszen eddig mindent megbeszéltem vele. Gyorsan kikerestem egy képet Gilbertről, aztán úgy mutattam anya felé a telefont, hogy apa ne láthassa, aki kicsit fel is háborodott, hogy mi ez a diszkrimináció. Anya azonnal felismerte, hiszen a falamon ott van a közös képünk, ajkai meglepett ó-t formáltak, aztán elkuncogta a magát. – Cukik lennétek együtt…

- Anyaaa! – vörösödtem el teljesen. Persze a német kíváncsi volt, hogy mi volt, míg nem írtam, így röviden elmeséltem neki a történeteket. Ismét csak nevetett, aztán:

Ha már anyukád mondja ezt, akkor lehet benne valami, nem gondolod, meine Liebe? ;)

- Szaros német – sziszegtem, aztán le is írtam neki.

- Német a srác? – kérdezett vissza apa, mire a bőröm már nem piros volt, hanem falfehér.

- Nem?

- Szóval az – bólogatott, szerintem fejben feljegyezte, hogy meg kell keresnie a német felsőbb éveseket a suli honlapján. Gyorsan írtam egy üzenetet:

Végrendeleted van már?

Nein. Warum? Kitől kell félnem?

Apától. Annyit már tud, hogy német vagy, innen már nem lesz nehéz megtalálnia téged, szóval szerintem gyorsan írj egy tömör végrendeletet.

WAS???? :,,,,(

Pár perc hatásszünet után:

Elköszöntem a szüleimtől és az öcsémtől, tess itt a végrendelet.

És mellékelte a valószínűleg gyorsírással megírt papírt. Ember legyen a talpán, aki azt kiolvassa…

Te hülye vagy.

Mondták már xd

De nagyon.

Azt is XD

- Anya – mondtam az üzeneteinkre meredve. – Szerintem kétszer meg kellett volna gondolnom.

- Egyet értek – kotyogott közbe apa. – És még meggondolhatod magad, Bogaram.

Odaadtam anyának a telefonom, elolvasta az utolsó pár perc beszélgetését, majd hangosan nevetni kezdett. A könnyeit törölgetve adta vissza a mobilt, aztán megjegyezte, hogy ennél jobban nem is választhattam volna. Akaratlanul is vigyor kúszott az arcomra ennek gondolatára, mert lehet igaza volt: ennél jobban nem is választhattam volna.

Amikor hazaértünk az volt az első dolgom, hogy megöleltem a saját kutyánkat, aki kicsit megrendülve ült a karjaim között. Lőttem egy képet rólunk Gilbertnek, aki totál odáig volt, hogy nekünk is van egy kutyánk. Igaz, eddig nem sok szó esett róla, de kis csendes, öreg jószág volt, egészen addig, míg kaja nem került a képbe. Akkor visszavedlett kölyökkutyává.

Kiköltöztem a kert végébe, aztán megnyomtam a videohívás gombot. Pár pillanat múlva felvillant az arca a képernyőn, széles mosollyal nézett rám. Ahogy láttam ő is a kertben ül az árnyékban, orrán napszemüveg volt, amit kicsit feltolt, így láthattam, hogy csak sima átlátszó kontaktlencse van rajta.

- Guten Tag, meine Liebe! Milyen volt az út?

- Nagyon jó és a Daedalon miatt álmosító. Légy boldog, hogy előbbre helyeztelek, mint az alvási szükségleteimet! – vigyorogtam rá legalább olyan gúnyosan, mint ő szokott Roderich-re.

- Kicsi szívem már a fellegekben jár, meine Liebe! Nem is értem, hogy hogyan dönthettél te így – kapott a szívéhez, mint egy rossz szappanopera színész. Felnevettem, ahogy egy drámai „oh” is elhagyta a száját.

- Ezt Francistől tanultad? – kérdeztem levegő után kapkodva.

- Első kézből – vallotta be mosolyogva, aztán megvakargatta Blackie fejét, aki szokás szerint ott ült mellette. A két kutya azonnal észrevette egymást a kamerán keresztül is, mindketten félrebillentették a fejüket, majd egy üdvözlő (?) ugatást küldtek a másiknak, majd visszafeküdtek az ölünkbe. – Milyen kutyátok van?

- Magyar vizsla.

- És még te mondtad, hogy a mi kutyáink sztereotipikusak! Bagoly mondja verébnek, meine Liebe! – vágott sértődött fejet, aztán kicsit hátra fordult, mikor a szomszédból kiáltottak neki valamit. – Az unokák alszanak, persze-persze – fintorgott, utána ismét megajándékozott a fülig érő vigyorával.

- Gil – kezdtem zavartan, mire kissé félrebillentte a fejét, szemöldökét finoman felvonta. – Akkor mi most járunk, vagy mi?

Óvatos mosolyra váltott a vigyor, de a szemei továbbra is ugyanúgy csillogtak. Csak figyelt egy kis ideig, aztán lenézett a mellette ülő kutyára.

- Szeretnéd, ha járnánk? – kérdezte végül, mintha nem mert volna rám nézni, arca kissé kipirult.

- Szerinted akkor hagytam volna, hogy megcsókolj? – húztam egy kicsit az agyát, mire újra magabiztosabb lett.

- Akkor ezt vegyem igennek? – kíváncsiskodott tovább, de már mindketten tudtuk, hogy mi lenne a válaszom. – Akkor: meine Liebe, leszel a barátnőm?

- Hmm – úgy tettem, mint aki elgondolkozik. – Kérek egy kis gondolkodási időt, oké? – és már nyúltam is a telefon felé, hogy kinyomjam, de ő egy felháborodott kiáltás kíséretében nevetett fel.

- Ez még viccnek is rossz volt – kacagott tovább.

- Igen, szeretnék a barátnőd lenni, Gil – mondtam végül. Ő is próbálta gyorsan rendezni a vonásait, egészen komollyá vált, mire kimondtam a nevét, bár az ajkai még néha-néha megvonaglottak. Hirtelen halkan elnevette magát, úgy, ahogy még nem nagyon hallottam. Sehol nem volt az a hülye röhögése, inkább olyannak tűnt, mint aki nem hiszi el, hogy ez történik. Bár ahogy leszűrtem Toni mondanivalójából, elég régóta tetszek neki. Tovább nevetett, átölelte Blackie nyakát és magához húzta egy ölelésre. Olyan volt, mint valami kisfiú, aki megkapja a játékot, amikre olyan régóta vágyik.

- Most már nem vonhatod vissza, meine Liebe, van egy tanúm is, hogy ezt mondtad – ezzel a kutyus fejét a kamera felé fordította. Naná, tanú. Szórakozottan néztem, ahogy szinte repes az örömtől, közben a saját szívemre szorítottam a kezem, ami legalább olyan sebesen vert, mint egy pergődob, a mosolyt nem tudtam letörölni az arcomról. Vele járok. Vele! Egyik pillanatról a másikra lettünk barátokból pár, bár mondjuk az utóbbi pár napban az én szememben ő legalább annyira nem „friend zone”-ban volt, mint én neki. Csak az a kis lépés kellett mindkettőnknek. Hirtelen gondoltam egyet és készítettem egy screenshotot. Gil épp Blackie-t ölelte, állát a kutya feje búbjára támasztotta, szemeit a telefonja felé, felém fordította, ajkain boldog mosoly. Eldöntöttem, hogy ezt beállítom a telefonomon hívóképnek.

- Szia! – köszöntem mosolyogva a kamerába. Ezúttal a szobámban ültem, a laptopon jelent meg az arca, miután elfogadtam a hívást.

- Hallo, meine Liebe – vigyorgott lustán, majd megdörzsölte a szemét, óvatosan, hogy a kontaktlencsék ne mozduljanak el. – Megint nem aludtam sokat – nevetett fel, majd beletúrt az amúgy is kócos hajába.

- Így jár, aki sorozatot néz – csóváltam meg a fejem.

- Mutti 2 vagy. Amúgy… legalább tudom, hogy mit jelent a post-mortem – dőlt hátra elégedetten, biztos azt várta, hogy mindjárt rákeresek. Úgy tűnik elfelejtette, hogy nem csak németet, hanem latint is tanulok.

- Aha. Halál utáni, ugye? – kérdeztem, neki meg ráfagyott a vigyor az arcára.

- A picsába – összegezte végül a gondolatait, amire egy hangos kacagással reagáltam. Aztán ráébredt, hogy miért tudom, a homlokára csapott. – Basszus, te latint is tanulsz!

- Ébresztő – daloltam jókedvűen, aztán meg is emeltem a füzetem. Morcos arcot vágott. – Amúgy te pakolsz? – kérdeztem, közben a háta mögötti káoszt vizslattam. A válla fölött a ruhahalomra pillantott, aztán bólintott.

- Ja, nyaralni megyünk.

- Ti is? Mi is. Holnap indulunk – húzódtam kicsit arrébb, hogy láthassa a majdnem kész csomagom. Irány a Balatooon!, táncikáltam magamban, pontosabban énekeltem magamban, a táncikálást Gil is láthatta, aki meglepett tekintettel, döbbent mosollyal figyelt.

- Nagyon lázban égsz – állapította meg, aztán felemelt pár képet. Párat… vagy harmincat. – Ezeket teszem ki most a falamra – vigyorgott.

- De mutasd már meg! – kezdtem el nyafogni.

- Nee, gyere el és nézd meg! – öltötte ki rám a nyelvét, aztán már le is tette a fotókat az asztalra.

- Szaros német – morogtam, aztán eszembe jutott egy kérdés. – Hova mentek nyaralni?

- Elárulhatok neked valamit? – hajolt bizalmasan közelebb a laptopjához. Kérdőn felvontam a szemöldököm. – Halvány lila gőzöm sincs.

- Komoly? – nevettem fel, ő meg bólogatni kezdett.

- Ja! Egyszerűen nem hajlandóak elmondani, hogy hova megyünk. Állítják, hogy tetszeni fog, mert örülni fogok neki, de nem nagyon szűkitik le a kört. Kurva sok hely van, ahová el akarok menni. Annyi biztos, hogy autóval megyünk, elindulunk holnapról holnap utánra virradó hajnalban és kábé reggelre már ott is leszünk. Szóval passz. Esküszöm – ekkor elkezdett keresgélni a papírjai között. Egy térképet emelt fel, amin szövegkiemelővel meg volt húzva egy vonal, hogy kábé kilenc óra alatt meddig lehet eljutni. Kábé Európa fele beleesett a körbe. Tanácstalanul tárta szét a karját.

- Úgyis megtudod időben – mosolyogtam rá. Most ő kérdezte meg, hogy mi hova megyünk. – Balatonra! Nekem a Balaton a riviéra – dalolgattam, mire elmosolyodott.

- Esküszöm, leszarom, hogy nem értelek, egész nap tudnálak hallgatni – csóválta a fejét.

- Neked jobb hangod van, inkább te énekelj – kacsintottam rá.

- Majd éneklek neked, ha egyszer kettesben leszünk – villantott rám egy kissé kaján pillantást. A szokásos megszólítással illettem, megragadtam egy pólóm és a kamerának dobtam, remélve, hogy érzi, mit akartam. – Oké, értem. Hanyagoljam az ilyen dumát.

- Örülök, hogy nem kellett hozzá serpenyő – jegyeztem meg szúrós szemek kíséretében.

---

[1] Nem bánom (német)

[2] Elnézést (német)

U.I.: VÉGRE! :D

36. fejezet - Ballagás

Lassan tényleg itt az év vége, míg a valóságban ez a naptári évet, addig a történetben a tanévet jelenti. Más szóval már nem sok idő maradt elmondani a másiknak az érzéseinket, mielőtt aztán elválnának útjaink két és fél hónapra. De vajon összeszedi a bátorságát, akinek kell?
--------------------------------------------

Nos, ami a végzősöknek laza hét, mert már végeztek a vizsgákkal és már csak a ballagás van hátra, az nekünk maga a káosz!

Miért? Nos, a ballagás napján az iskola megvendégeli a végzősöket és a családjukat, ezt az ebédet pedig a diákok szolgálják fel és készítik elő. Meg a desszertet is ők csinálják, pontosabban mi, főzőklubosok. Szóval már két nappal korábban nekikezdtünk a dolognak. Annyira szívesen vettünk volna magunk mellé valakit, de szinte minden diáknak volt dolga! Szóval a mi kis tizenkét fős csoportunk egyedül szenvedett a rengeteg süteménnyel.

A sósakkal kezdtünk, azok álltak el legtovább. Készült mindenféle pogácsa, meg rúd, töménytelen mennyiségben, hogy biztos legyen mindenkinek, még a fáradozó pincéreknek is. Egy kis segítséget csak délután kaptunk, mikor a legtöbben már befejezték az aznapra kirótt feladatokat, mint a tornacsarnok feldíszítése meg ezek.

Legelőször Gil dugta be a fejét, aztán megjelentek a barátnőim is. A német mondta, hogy Toni is jött volna, de elkapták egy kis extra feladatra, szóval a spanyol csak később fut be. Aztán hozzám jött oda és a vállam átölelve kérdezte, hogy miben segítsen. Elpirulva böktem rá a pogácsákra, hogy kenje be tojással, majd szórja meg sajttal őket. Biccentett és már ott sem volt. Éreztem magamon a lányok pillantását, akik próbálták elfojtani a mosolyukat, de mikor hátrapillantottam a vállam fölött, láttam, hogy nem csak két szempár mered rám, hanem legalább öt. Mondjuk ebből egy elég gyilkos volt. Igen, ezzel Eliskára céloztam, de ezt szinte teljesen elnyomta Francis pillantása, ami a lehető legpozitívabb volt az összes közül. Gyorsan előrefordultam és tovább szaggattam a tésztát a formával. Fejezzék már be a bámulást!

- Oké! Egy adaggal megvagyok, bedobtam a sütőbe is. Következő? – pattant mellém a német kíváncsian. Mondtam neki, hogy egy pillanat és már oda is löktem elé a következő tálcát. Ezúttal nem ment át egy másik pulthoz, inkább odahozta mellém a tojást és a sajtot. Az ecsettel gyorsan végigkente a pogácsák tetejét, majd gyakorlott mozdulatokkal sajtot szórt rájuk. Nos, szabad sütő nem volt, így kicsit várni kellett mindkettőnknek. Csevegni kezdtünk, én minden alkalommal a pirulással küzdöttem, mikor meghallottam, hogy szívből nevet.

Még mindig annyira féltem, hogy a vele való barátságom tönkreteszi, ha elmondom neki, hogy mire jöttem rá vele kapcsolatban. Mert volt egy olyan érzésem, hogy nem voltam neki több, mint egy barát. Már annyi lehetősége lett volna elmondani, ha másképp érez, vagy megcsókolni, de még egyszer sem próbálkozott vele. Netalán ő is pont attól fél, mint én? Nem… Már lassan egy éve ismerjük egymást és nem tett semmit, amivel arra utalt volna, hogy járni akar velem. Vagy csak nem tűnt fel? Jaj, Istenem…

- Meine Liebe – szólított meg finoman, közben megérintette a karom. Azonnal mintha áram rázott volna meg, összerezzentem, a gyomromban pillangók kezdtek csapkodni. Felpillantottam rá, ahol szembetaláltam magam a kérdő tekintetével. – Minden rendben?

- Persze – mosolyogtam rá, amit viszonzott. De tetszett a mosolya… Olyan őszinte volt.

Gyorsan kivettem az időközben megsült pogikat a sütőből, betettem a helyére a másik adagot. Hagytam még kicsit hűlni, aztán lepakoltam őket a megfelelő tálcára. Gil ebben is segített, az utolsóért pont egyszerre nyúltunk, a kezünk összeért. Mindketten kicsit megugrottunk.

Esküszöm! Mióta a lányok rávilágítottak, hogy belezúgtam, nem tudok normálisan viselkedni körülötte! Miért van ez? Eddig ment, most miért nem?

- Bocsi – motyogta és visszahúzta a kezét, várakozón meredt rám. Egy pillanatig meredtem a sós süteményre, aztán azt is a helyére raktam. – Nem akarsz pihenni egy kicsit… - kezdte, mire Lili azonnal közbeszólt.

- Majd mi átvesszük a ti részeteket, pont most fogyott el a mi melónk!

Vetettem a barátnőmre egy hálás pillantást, aki rám kacsintott, mikor elhaladtunk egymás mellett. Lehuppantunk a folyosón lévő padok egyikére, mindketten hangos sóhajjal dőltünk hátra. Ő hátradöntött fejjel, lehunyt szemmel relaxált egy kicsit, míg én összefontam magam előtt karjaim, kissé lehajtottam a fejem. Hirtelen azonban átkarolta a vállam és magához húzott. Orrát a hajamba fúrta, a fülemen éreztem a levegővételét, próbáltam nem megremegni az érintésétől. Aztán valahogy sikerült lenyugtatni magam és ellazultam az ölelésében. Éreztem, hogy mosolyra húzódnak az ajkai, aztán puszit nyomott a fejemre. A szívem ismét vad kalapálásba kezdett, már hiába próbáltam leküzdeni ezt az érzést. Szinte már akaratlanul dőltem neki, élvezve a teste melegét, közben megfogtam a szabad kezét.

Gil elég közvetlen srác, biztos csak ezért csinálja ezt. Nem azért, mert ő is szerelmes belém…

Lehunytam a szemem, mintha akkor láthatatlanná is válnék. Csendben ültünk egymás mellett, egészen addig, míg Feliks hangos „Bözsi, Bözsi, Bözsi!” felkiáltás mellett el nem rohant mellettünk, észre sem véve, hogy ott vagyunk. Azonnal kiszakadtam a német öleléséből és előredőlve kiáltottam a lengyel után, aki már épp feltépte volna a klub ajtaját. Kikerekedett a szeme, ahogy meglátott minket kettesben, kérdőn meredt rám szőke tincsei mögül, de csak egy fejrázást kapott válaszul. Nem nagyon kellett neki magyarázkodni, tudta, hogy mit érzek a német iránt.

- A tánctanárod keres – mondta, nekem meg azonnal leesett, miért. De nem csak nekem, hanem Gilbertnek is, aki erre kicsit összevonta a szemöldökét és rám pillantott. Na, igen, mióta szakítottunk Roderich-kel a táncórák korántsem voltak olyan jók, mint az első félévben, mindig meg akartuk magunk között tartani azt a pár centi távolságot.

Gyorsan elköszöntem a fiúktól és már rohantam is a táncterembe. Az osztrák már ott volt, csendben vártak rám. Isa, amint meglátott, összecsapta a kezét szokásához híven, hogy a figyelmünket felhívja magára.

- Rendben, gyerekek! Az igazgatónő azt kérte, hogy kéne még valami időkitöltő, aztán eszébe jutott a bálos táncotok. Nem tudom, elvállalnátok? – nézett ránk könyörgő szemekkel. Erre egymásra sandítottunk, végül vonakodóan bólintottunk. Annyira nem éreztük jó ötletnek, de nem akartuk megbántani Isát és az igazgatót. A tanárunk nagyon megkönnyebbül a pozitív visszajelzés miatt, bár megjegyezte, hogy látja rajtunk a „kedvet.” – Gyorsan próbáljunk egyet, utána mehettek is, majd holnap szánunk rá egy kicsit több időt.

Ezzel a laptopjához ment és megkereste a megfelelő zenét, amíg mi beálltunk a helyünkre. Végigtáncoltuk, hibátlanul, de már korántsem volt benne az a lelkesedés, mint az elején. Nem tudtam széles mosolyt húzni az arcomra, nem is azt osztrákot néztem, mindig a válla fölött bámultam el, próbáltam elképzelni, hogy mással táncolok annak érdekében, hogy egy kis életet vigyek bele.

Akaratlanul is az jelent meg a szemeim előtt, mikor Gilbertnek tanítgattam a lépéseket a bálon. Ahogy a saját kezébe fogta az enyémet, ahogy a tenyere a derekamra simult, ahogy magához vont. A mosolya, ahogy nézte a magyarázásom.

Lehunytam a szemem, magam elé képzeltem azt a fél órát. Azonnal éreztem a hatást, a mosolyt se bírtam megállni, mikor gondolatban odaértem, hogy a srác rálép a lábamra, aztán sűrű bocsánatkérésbe kezd, hiába mondom neki, hogy nincs semmi baj. Hallom a trió másik két tagjának nevetését, mikor látják a haverjuk bénázását.

És vége lett.

Isa megkérdezte Roderich-et, hogy miért nem éli bele magát úgy, mint régebben, de ő nem tudott mit válaszolni. Nem rántotta meg a vállát, olyan „mit tudom én” stílusban, hanem csak lehajtotta a fejét, de szeme sarkából rám pillantott. Miattam. Engem azonban nagyon megdicsért a tanárnő, meg is jegyezte, hogy kíváncsi lenne, mi járt a fejemben, úgy mosolyogtam. Csak zavartan nevettem, közben próbáltam nem hallani a partnerem kommentjét, hogy ő is. Nem fogom az orrára kötni, hogy a Gilberttel való táncom miatt élveztem annyira.

Vacsoránál Feliks kivallatott, hogy milyen volt a táncolgatás. Roderich-kel nem néztünk egymásra, mindketten egy halk jót motyogtunk. Senki sem hitte el. A lengyel csak akkor kérdezett újra rá, mikor már kettesben voltunk, mert tudta, hogy van valami. Elmeséltem neki az egészet, kezdve a kezdeti kedvetlenségtől, egészen a kis látomásig. Mosolyogva hallgatott végig, mondván tök cuki vagyok. Ezen nevetnem kellett, bár én nem éreztem így.

Másnap belekezdtünk az édes sütemények készítésébe. Még a suli konyhájára is bekéredzkedtünk, hogy legyen elég helyünk csinálni az édességeket. Igazából, szinte senki sem akart átmenni a koliba sütögetni, szóval Francis és Sadiq megegyeztek, hogy az előbbi átmegy egy általa választott emberrel, a többiek meg ott maradnak a török „fogság” alatt. Persze a francia által választott ember én voltam, ki más. Gyorsan összeszedtük, hogy milyen hozzávalók kellenek, azokat felpakoltuk egy zsúrkocsira, majd áttoltuk a koleszba. Kérdeztem, hogy miért engem választott, de ő csak mindentudóan vigyorgott rám, én meg éreztem, hogy elpirulok.

- Tudod, mon Chéri, csak a hülye nem látja, hogy hogy nézel Gilbertre.

- Francis! – sziszegtem, aztán kipillantottam az ételkiadó ablakon, remélve, hogy senki sincs az étkezőben. Ő csak nevetett azzal a franciás „ohonhonhonhon” röhögésével, és elkezdte kevergetni a tésztát, hogy eltűnjenek belőle a csomók. – Tényleg ennyire feltűnő? – kérdeztem a földet pásztázva.

- Mondom, csak a hülyének nem tűnik fel – kacsintott rám, aztán előkeresett egy kakaós bödönt.

- És Gilbert is látja? – tapogatóztam óvatosan, mire felkacagott.

- Na, ő hülye – nevetett tovább, közben egy digitális mérlegen kimérte, hogy mennyi kakaópor kell. Egy sóhaj kíséretében temettem az arcom a tenyerembe. Tényleg rajta kívül mindenki látja? Ő miért nem veszi észre? Akkor lehet, tényleg nem tetszem neki… - Ne légy szomorú, mon Chéri, lehet Gilbert vak kontaktlencsével és anélkül is, de én nem adnám fel a reményt.

- Én biztos nem megyek oda hozzá, hogy „hé, tetszel”! – hajtottam le a fejem még jobban, közben elvettem a mérleget, hogy kimérjem a lisztet.

- Nem is kell! Van egy jobb mód – mondta csillogó szemekkel, mire kissé felé fordultam. – Odamész hozzá, kéred, hogy hajoljon lentebb és adsz neki egy baiser[1]-t – cuppogott csücsörítve.

- Francis! – kaptam le egy serpenyőt az akasztójáról. Visítva kezdett futni, remélve, hogy összefut valakivel, aki majd megvédi. Persze az a valaki pont Gilbert volt. Elkapta a német vállát és mindig úgy irányította, hogy pont köztünk legyen, közben motyogott neki valamit franciául, mire Gil arca elvörösödött. Ugye nem? Újra futni kezdett, mire a haverja utána kiáltott valamit, amit továbbra sem érettem. – Mit mondott? – kérdeztem vékony hangon, remélve, hogy nem azt, amire gondoltam.

- Öhm… Semmit. Mármint… ööö… azt, hogy védjem meg tőled – motyogta egyre pirosabb arccal. Volt ott még valami, de nem mondta el. Nagyon úgy tűnt, inkább neki volt kínos, mint nekem, ami egy kicsit megnyugtatott. Felmosolyogtam rá és megkérdeztem, hogy ma szeretne-e segíteni. Széles vigyorral bólintott és követett vissza a konyhába.

Francis vagy fél óráig nem jött vissza, de mikor igen, azt is nagyon félve tette meg, először csak a fejét dugta be az ajtón, aztán mikor látta, hogy semmi sem repül felé, kicsit bátrabban belépett. Folytatni kezdte, amit elkezdett, de fél szemét mindig rajtunk tartotta. Én tudtam, hogy miért, közben abban reménykedtem, hogy a mellettem álló srác nem tudja.

A konyha aznap délután végig a miénk volt, kivételesen az egyik étteremből rendeltek pizzát a diákoknak, aminek sokan nagyon örültek, köztük mi is, amiért volt plusz helyünk sütögetni. Több tálca sütit készítettünk el egy délután alatt, el lehet képzelni, hogy akkor a klub konyhájában milyen sok édesség született, ahol kétszer annyi sütő volt. Vacsoraidő volt, mire kitámolyogtunk a konyhából. Ezúttal a közös szobában volt a vacsora. Nem is néztünk senkire, mindhárman kipécéztünk egy kanapét az egyik fal mellett, egyszerre huppantunk le rá, én ültem középen mellettem a két fiú.

- Meghalok – nyögte Gil, amire csak egy bólogatás volt a válaszunk.

- És holnap még pincérkedni is kell – felelte a francia, a német hangos műsírást hallatott, mint aki most jött rá erre a tényre. Megveregettem a vállát együttérzésem jeléül, aztán felcsillant a szemem, mert Feliks tartott felénk, kezében két pizzásdobozzal. Leült elénk egy puffra, felajánlotta a lehetséges választékot: sonkás-kukoricás vagy görög (amin mindenféle volt, kezdve a fetasajttól egészen a hagymáig). Én és Gilbert először a kukoricásra csaptunk le, pontosan egyszerre, ami hangos nevetést váltott ki mindkettőnkből, míg a másik két személy a különlegesebbet választotta. Nem sokkal később a lányok és Toris is letelepedett mellénk Toni kíséretében, így már négy lehetséges feltét közül választhattunk, mivel a tanárok úgy mondták, hogy kettőnek jut egy, amúgy meg mehet a cserebere. A görög is finom volt, de a sima Margaréta pizza se volt rossz, amit a litván hozott. A lányok is egy kicsit rendhagyót választottak, tonhalasat hoztak. Körülbelül öt- vagy hatféle pizza volt összesen, hogy biztos mindenki ízlését kielégítsék, gondolva a vegákra, volt olyan is, amin nem is volt hús. A tonhalas is ízlett, bár az olívabogyókat átpasszoltam a fiúknak, mert nem szerettem őket. Konkrétan degeszre ettük magunk, sokat nevettünk és beszélgettünk közben. Egy kis idő múlva Feli, Lovino, Ludwig és Kiku is csatlakozott hozzánk. Még este kilenckor is ott ültünk és csevegtünk, de nem csak mi, hanem még jó pár diák is. Az aktuális ügyeletes tanárok fél tízkor szóltak ránk, hogy menjünk felfelé lassan, mert fél óra múlva takarodó. Gyorsan kidobtuk az újrahasznosítós kukába a dobozokat, aztán elindultunk a lépcsők felé. Gilnek adtam egy puszit köszönetképpen az egész napos segítségéért, aki erre hosszan megölelt, orrát a hajamba fúrta. Mély levegőt vettem és a mellkasára hajtottam a fejem, közben nem tudtam visszafogni a mosolygást.

Másnap fekete szoknyában és fehér ingben álltam a tükör előtt, a hajam Lili már befonta, hogy ne lobogjon össze-vissza, amíg szolgálom fel az ételeket. A fülem mögé tűztem egy virágot, amit Gilbert talált nekem reggel, aztán bevártam a lányokat és indultunk le. Az elsős és másodikos fiúk, illetve a főzőklubosok a pincérek, fel van osztva, hogy ki mit visz ki. Több mint száz vendégünk lesz, szóval kell az a négyosztálynyi srác, bár így is valakik leültetik az embereket, valakik a rendelést veszik fel, valakik az italt hozzák ki, valakik pedig az ételt.

Én a főzőklubosok közé tartoztam, mi feleltünk a süteményekért. A triót a konyhában találtam meg, hangosan röhögtek valamin. Először Gil látott meg engem, széles mosolyt villantott rám.

- Willkommen, meine Liebe!

- Sziasztok! – léptem hozzájuk. Már mindannyiuknál ott volt a tálca, vagy a jegyzetfüzet. Toni is felkötötte a kötényét, aztán indulásra készen voltunk mindannyian. Francis és én felkaptunk egy-egy tálca sósat, elindultunk kifelé. A suli épülete mellett volt megterítve a szabadban. Az asztalok három nagy sorba voltak rendezve, mindegyiken volt egy-egy szám, hogy a pincérek dolgát megkönnyítsék. Lassan kihordtuk azon az extra ajtón a rágcsálnivalókat, ahol még ősszel jutottunk ki Gillel. Pár szülő és diák már ott volt, az osztálytársaink vezették a helyükre a vendégeket.

- Lizzy, oda még tudnál hozni egyet? – kiáltott rám Yao, mikor indultam be egy következő adagért. Gyorsan felé pillantottam, majd az asztalra, ahová mutatott. Tényleg már csak ott nem volt. Biccentettem és bekocogtam, keresni kezdtem egy üres tálcát, mert sajnos el lett számolva az egész, pedig vagy ötször átnéztük.

- Tessék – nyújtott felém egyet Gil. Felmosolyogtam rá és odaléptem a pulthoz, ahol a sok sós sorakozott. Megpakoltam, már indultam volna ki, de a német elvette tőlem és egy kacsintás után elindult kifelé.

- Gil – szóltam utána, mire megfordult, kérdőn nézett rám. Mellé léptem és puszit nyomtam az arcára. Észrevettem, hogy egyre közelebb csókolom meg a szájához. Ha így folytatom, év végére már tényleg meg is csókolom. Ennek gondolatára megráztam a fejem, próbáltam nem elvörösödni, míg ő mosolyogva odahajolt hozzám és ajkait a homlokomnak nyomta. A képzeletem tovább játszott velem.

Elképzeltem, ahogy felemelem a fejem és mélyen a szemébe nézek, a lilás tekintet miatt a szívem még hevesebben kezdett verni. Erre ő kissé lehajolt és szájával finoman hozzáért az enyémhez.

De mikor pislantottam egyet, ő már ott se volt. Csak egy hülye képzelgés volt az egész…

Csendben figyeltem, ahogy a szülők és a végzősök lassan megebédelnek, közben a fiúk fel-le rohangálnak az asztalok között. A vendégek háromféle menü közül választhattak. A leves mindenkinek ugyanaz volt, standard zöldségleves, a másodikféle pedig vagy valami pörköltszerű, vagy sült, vagy pedig vega. Leginkább a másodikat kérték, én viszont, ahogy néztem az ételeket, nagyon megkívántam mamám finom csirkepörköltjét. Hirtelen megint elfogott egy kicsit a honvágy, pedig tudtam, hogy nemsokára én is mehetek haza.

A lányok pattantak mellém ők is kíváncsian nézték, hogy hogyan megy az ebéd. Rájuk mosolyogtam, aztán feldobtam egy témát, remélve, hogy el tudom felejteni egy kis időre Gilbertet, a családomat meg ezeket, mielőtt totálisan depis leszek. Szerencsére a barátnőim azonnal rákaptak a beszélgetésre, egymás után röppentek fel a különböző ötletek, a végén már csak azt vettük észre, hogy Francis meglegyinti előttünk a kezét, hogy felhívja magára a figyelmünk. Mondta, hogy jöhetnek a sütik. Azonnal berontottam és kitártam a hűtőajtót. Átadtam a többieknek szép sorban a tepsiket, majd mikor már nem volt senki, kivettem magamnak is egyet és odavittem a pulthoz. Gyorsan felszeleteltük, szétosztottuk őket különböző tálcákra, amikről már elfogyott a sós időközben. Jött pár pincér is segíteni nekünk, köztük Feliks, akire úgy kellett rászólni, hogy ne egyen az édességekből. A lengyel csak sértődötten kivitte a süteményeket, aztán meg kiskutyapillantást vetett rám, hátha kap valamit, amiért segít. Kapott egy csokis sütit, de csak azért, mert a legjobb barátom. A szemem tekergetve mosolyogtam rá, majd átnyújtottam egy kész tálcát neki, mondván folytathatja is a segítkezést.

Az ebéd körülbelül két órán át tartott, ezt követően jött egy kisebb szünet, amíg a szülők átmentek a tornacsarnokba, a diákok pedig átöltöztek. Én és Roderich a táncszobába mentünk, ahol már várt minket egy-egy ruha. Közmegegyezés alapján nem ugyanazokat a ruhákat vettük fel, mint a bálon, hanem két egyszerűbbet, de a kornak megfelelőt.

A terem közepén az igazgató mondott egy kis beszédet, majd felvonult a két osztály a terem két végén elhelyezett székekhez. Volt egy kis műsor is, köztük a négy év alatt összegyűlt aranyköpéseket olvasták fel. Hangosan nevettem némelyiken, akárcsak a szülők nagy része, kétségtelen, a diákok a legjobb stand-uposok. Legalábbis az elszólások terén biztos. Mondjuk az egy ilyen suliban kicsit erős, hogy „Napóleon fedezte fel Amerikát”[2], de fogjuk rá, hogy fáradt volt a gyerek. Persze aztán jött a csere, az osztályok is összeszedték a tanáraik aranyköpéseit. A kedvencem az volt, hogy „gyerekek, halkabban, mert nem látok”. Onnan, ahol álltam pont ráláttam Gilbertre, aki a szájára szorított kézzel röhögött, majd vett egy mély levegőt és próbálta rendezni az arckifejezését, de nem igazán sikerült. Az ajkába harapva pillantott a tőle jobbra álló haverjaira, és újra kirobbant belőle a nevetés. Lehet nekik már most eszükbe jutott pár dolog.

Ezt követően jöttünk mi Roderich-kel. Láttam, hogy a végzősök szeme felcsillan, lehet sejtették, mi jön. Mielőtt elindult a zene, gyorsan megkerestem a németet, aki csak felmutatta a hüvelykujját és rám mosolygott. Lehunytam a szemem és ugyanazt csináltam, mint két nappal ezelőtt. Újra magam előtt volt ő, a széles mosolya, a jókedvű tekintete. Teljesen más volt így, annyival jobb!

A szülők hangosan megtapsoltak bennünket, ahogy meghajoltunk, nem tudtam levakarni az arcomról a mosolyt.

- Ügyes voltál, Elizabeta! – mosolygott rám halványan Roderich, még mindig a kezemet fogva. Én is megdicsértem őt, aztán az ujjaim kihúztam az övéi közül, ami miatt egy kis csalódottság költözött az arcára. A táncterembe mentem, hogy levehessem a ruhám. Isa már ott várt, az egekig magasztalta a táncunkat, szerinte tökéletes volt. Segített a fűző kibontásában és a sok szoknyaréteg levetésében, a többit már megoldottam egyedül. Ezúttal az egyenruhámba bújtam bele és már mentem is a tornaterembe, beálltam a helyemre, ahol a kezdetektől lennem kellett volna, ha nincs ez a tánc. Feliks rám mosolygott, mikor megálltam mellette.

- Tök jó voltál, Lizzy. Mint mindig – kacsintott.

- Köszi – suttogtam neki válaszul, aztán mindketten előre fordultunk, hogy végignézzük a ballagást.

- Hallo, meine Liebe – mosolygott rám fáradtan Gilbert vacsora után, mikor elkapta a karom és kihúzott a teraszra. Rágyújtott egy cigire, aztán hosszan kifújta a füstöt.

- Látom, már te is kész vagy – böktem meg egy kicsit a karját, amire ő egy apró bólintással reagált.

Tényleg csend volt szinte az egész épületben. A végzősök nagy része már hazament a családjával, a maradék három évfolyam meg teljesen kifáradt a három napja tartó ugrálásban, díszítésben, sütögetésben. Már engem is nagyon húzott az ágy felé a fejem, de örültem, hogy tudok a némettel is tölteni egy kis időt.

- Egy hét múlva már mi is mehetünk haza – mondta, de hangjában nem éreztem a lelkesedést, aminek ott kellet volna lennie. Kérdőn meredtem rá, de nem fordult felém, újra beleszívott a cigijébe, hogy ezzel is megússza a válaszadást. Az ég felé fordította az arcát, mikor újra a karika fújásával próbálkozott, továbbra is sikertelenül. Akaratlanul kuncogtam fel, mire kaptam tőle egy szúrós pillantást, amiért nem biztatom, hanem kiröhögöm. Nem tehettem róla, vicces volt a rendíthetetlen próbálkozása.

- Ti elkezdtetek már pakolni? – kérdeztem, mire olyan arckifejezést villantott rám, ami ezt mondta: ezt a kérdést te sem gondolod komolyan. – Csak kérdeztem, na.

- Oké, ti lányok előre gondolkodtok, de lusták vagyunk ugyanígy cselekedni – vonta meg a vállát egykedvűen, utána rám sandított. – Van valami baj, meine Liebe? – kérdezte.

- Nincs. Most tényleg. Csak…

- Csak? – kérdezett rá azonnal, szemei kicsit kikerekedtek. Próbáltam menteni a menthetőt és beslisszanni az épületbe, de elkapta a karom és visszafordított, faggatni kezdett, majd mikor nem feleltem semmit, találgatásba fogott. Mikor odaért, hogy tetszik nekem valaki, éreztem, hogy az arcom felforrósodik, ő meg megállt, döbbenet ült az arcára. Hebegve kérdezte meg, hogy ki az, mire kicsit összevontam a szemöldököm. Újból megtudakolta a valaki nevét, ezúttal kicsit határozottabban. Mit mondhattam volna? Hirtelen minden szó belém fagyott, az anyanyelvemen se tudtam volna megszólalni.

Nem tudtam miért, de annyi szomorúság volt a szemében, hogy rögtön összeszorult a torkom, és esküdni mernék rá, hogy megtelt könnyel a szemem.

- Ki az? – kérdezte utoljára, már halkabban, mintha csalódott lenne.

- Kérdezd Feliks-et, ő biztos tudni fogja – feleltem. Nem mertem a szemébe mondani, hogy tetszik nekem, nagyon nem… Szerettem volna felpofozni magam, hátha akkor egy kicsit visszatér az a Héderváry Erzsébet, aki ténylegesen voltam, de így…

- Akkor hagyjuk – suttogta csalódottan és elindult befelé. Mit tettem, Gil?

---

[1] Csók (francia)

[2] Megtörtént eset alapján…

U.I. Holnap karácsonyi ajándék! :)

35. fejezet - Kann denn Liebe Sünde sein?

Kann denn, kann denn Liebe Sünde sein?

Nein – Ich frag dich, kann denn,

kann denn Liebe Sünde sein?

Nein – Ich frag dich nicht noch mal...

Forrás

- Szeretnék bocsánatot kérni, Elizabeta – állt meg előttem Roderich, majd ujjaival kifésülte a haját az arcából, de a szokásos egy tincs megint megmakacsolta magát, becsuktam a könyvem és hunyorogva néztem fel rá. Leült mellém a fűbe, amin eléggé meglepődtem, és mesélni kezdte az ő szemszögét, amit teljes egészében megértettem, még ha egyet nem is értettem vele. Jogos volt, hogy a srácok elég sokat piszkálták, még ha nem is vette négyül közül egyikük se túl komolyan. Roderich-et csak egyszerűen zavarta, hogy valakik nem bírják. – Csak tudod, az a trió egyszerűen… hallottam pletykákat, hogy milyenek és nem szeretném, ha te húznád a rövidebbet. Főleg Gilbert. Nem tudom, mi baja van velem, de ha már rám néz, akkor biztos, hogy a következő fél órában valahogy keresztbe fog nekem tenni. Hallottad mi lett Eliskával? Nem szeretném, ha veled is azt tenné.

- Eliskával? – kaptam fel a fejem. Igen, hallottam pár pletykát a szakításukról, de ez új verziónak tűnt. Kis iskola, gyorsan terjednek a hírek. Valakik szerint a fiú szakított, valakik szerint a lány. Olyan is felmerült, hogy megcsalás van a dologban valamelyikük részéről, meg olyan is, hogy üvöltözve mocskolták egymást, mikor szétváltak.

- Igen. Az az ostoba töltött vele egy éjszakát, aztán dobta – mondta halkan, de erőteljesen, nekem pedig kikerekedett a szemem. Ez tényleg kicsit újabb volt. – Lehet, hogy neked más arcát mutatja, de az valószínűleg csak egy álarc, Elizabeta…

A kezemet nézegettem. Akkor valószínűleg engem is csak megfektetni akar?, gondoltam. Bár a második találkozásunknál már elég nyomulós volt, de utána nem igazán mutatta azt, hogy érdekelném. Előző nap se úgy viselkedett, mintha csak egy éjszakára kellenék neki. Talán tényleg csak álca volt?

De… Nem. Lehet, hogy a szerelem vakított el, de valahol éreztem, hogy ő nem tenne ilyet. Gilbert nem használna ki így senkit. Egy éjszaka, aztán vége? Már sokkal hamarabb láttam őket… hmm… forró helyzetben, minthogy szakítottak volna. Ha le is feküdtek, Gil nem erre ment. Az csak a kapcsolat velejárója. És aki a pletykát elindította, minden bizonnyal őt akarta hibáztatni, amiért tönkrement a kapcsolatuk. Ezt viszont nem kötöttem Roderich orrára, mert nem volt bizonyítékom a megérzéseimen túl. És tudtam, hogy az osztrák erre biztos rávilágított volna és megpróbál az ellenkezőjéről meggyőzni.

- Meine Liebe, minden oké? – hajolt le kissé, hogy a szemembe nézhessen. Épp a suli fala mellett álltunk egy kevésbé forgalmas helyen, ide rángatott, miután meglátta az arcomat. Nem tehettem róla, tekintetétől az arcom megint pirosas színt öltött, szégyelltem magam, amiért akár egy pillanatra is elhittem, amit róla állítottak. Némán bólintottam, de nem vette be, az elmúlt egy tanévben túl jól megismert, ami most nagy hátrányomra vált amellett, hogy egy kicsit örültem neki. – Ő mondott neked valamit, igaz? – kérdezte halkan, bár tekintete elsötétült, íriszei mélylilának tűntek, mint az ég vihar idején, még a villámokat is láttam bennük felvillanni. Nevet se kellett mondania, mindketten tudtuk, hogy az „Ő” megszólítás kit takart. Újra a földre pillantottam, nem bírtam a szemébe nézni több okból se. Egyik ugye, hogy rájöttem, hogy szerelmes vagyok belé, a másik meg, hogy komolyan megfordulhatott a fejemben, hogy igaz, amit Roderich mondott. Nagyon-nagyon dühös voltam magamra, hogy lehettem ilyen buta? Végül a tekintete megtette a hatását, nagy nehezen kinyögtem a dolgot.

- Azt mondta, nem akarja, hogy úgy járjak, mint Eliska – suttogtam. Gilbert felsóhajtott, a fejem mellett a falnak támaszkodott.

- Tudom, milyen pletykákat terjeszt Eliska. Nem körítek: azt állítja jól megdugtam, aztán mondtam, hogy takarodjon. Te mit hiszel? Szerinted ilyen vagyok? – hangja elhalkult, fájdalmasan csengett, mire felemeltem a fejem. Összeszorított ajkakkal nézett rám, lilás szemei az arcom kémlelték, a bennük lévő fájdalom fojtogatni kezdett, az orra két oldalán a bőre kicsit kipirult a visszafojtott idegességtől. Ekkor láttam meg, hogy a másik keze ujjai a nyakában lévő vaskeresztre kulcsolódnak. A vaskeresztre, amit a becsület és a bátorság szimbólumának tartanak már évszázadok óta. Gilbert tudta jól, hogy milyen ősei voltak és ő fel akart érni hozzájuk, ebbe az értékrendbe pedig nem fért bele ez. Ez, hogy kihasználjon ennyire egy lányt. Lehet, ha nem is totálisan belezúgva, de tetszett neki. Meg amúgy is. Egy egyéjszakás kaland nem tart több hónapig, ők meg legalább három-négy hónapig biztos együtt voltak.

- Persze, hogy nem vagy ilyen –feleltem és megsimogattam az arcát, amit egy halk sóhajjal fogadott. Akaratlanul jutott eszembe az előző este, ahogy néztük egymást, ahogy éreztem a szívem lüktetését.

- Danke, meine Liebe.

- Szívesen. És valójában mi történt?

Odaállt mellém, hátát a falnak vetette, arca grimaszba torzult.

- Azzal kezdtem, hogy a vele járást már akkor megbántam, mikor még csak egy hete voltam vele. A rágógumi nem olyan tapadós, mint az a csaj! Lényeg az, hogy mindig adtam neki új esélyt, mert talán ő volt az első lány, aki járni akart velem. Úgy éreztem én is megérdemlem. Próbáltam és jól is éreztem magam az elején… Aztán rám mászott. Oké… bevallom, lehet történt is valami, de könyörgök, pasiból vagyok! De a szex nem lehet egy kapcsolat alapja, így dobtam, miután meguntam ezt. Neki rosszul esett és most én vagyok a hunyó. Pedig mindennek megvan az oka – morogta ökölbe szorított kezekkel és egy gyűlölettel teli pillantást vetett a kollégium felé. Megfogtam a csuklóját, a tenyerünket egymáséhoz nyomtam, az ujjaink pedig már automatikusan kulcsoltuk össze. Lepillantott rám, ajkai mosolyra görbültek, de még éreztem a benne fortyogó haragot.

- Én neked hiszek és nem a pletykáknak. A többiek is majd csak ismernek annyira, hogy neked adjanak igazat.

- Az a baj, hogy Antonio, Francis és én is elcsesztük. Nem úgy mutatkoztunk be mindenkinek, ahogy neked. A suli háromnegyedének mi vagyunk a Bad Touch Trio, vagy mi a fasz, valakik meg pusztán perverznek neveznek minket. Kár volt kiszínesíteni azokat a sztorikat, most már látom. Túl nagy volt a pofánk kis elsősként – döntötte hátra a fejét, tarkója koppant a téglán. Akaratlanul szisszentem fel. Nehogy agyrázkódást okozzon magának itt nekem! Még csak az kéne! – Jövőre valószínűleg már úgy fognak hívni, hogy az „ártatlan lányokat az ágyába csábító, majd onnan két lábbal kirúgó albínó dög” – fröcsögte zaklatottan, de hangja az eddiginél is szomorúbbnak tűnt.

- Hé! – szóltam rá döbbenten és a felkarjába csíptem. A következő mondat hallatán mosolyra húzódtak az ajkai, a lehető legszélesebbre, amit eddig tőle láttam, egyből elöntött a melegség. – Lehet, hogy egy albínó dög vagy, de az én albínó dögöm!

- Szavad ne feledd, meine Liebe!

Szorosan megöleltem, az arcom a mellkasába fúrtam, míg ő a vállam köré fonta a karjait és az állát a fejem búbjára támasztotta, puszit nyomott a hajamra. Ahogy éreztem, az ő szíve is legalább olyan hevesen ver, mint az enyém, amit betudtam a szavaim hatásának. Szerintem még nem sokan mondtak ilyet neki, úgyhogy ezzel az egy mondattal teljesen levettem a lábáról, ami számomra is csak jó volt. Az ujjai a hátam cirógatták, amit lehunyt szemmel élveztem. Miután a lányok előző nap megmagyarázták, hogy mi is az a furcsa érzés, ami ilyenkor elfog, teljesen logikusnak éreztem a dolgot, nem is értem, hogy hogyan nem jöttem rá előbb. Mondjuk… Roderichnél nem éreztem ezt ennyire intenzíven. Persze, ott is zavarban voltam néha, de ez most teljesen más volt. De ugye ott volt bennem a félsz is, ami szerintem minden szerelmes emberben ott van. Mi van, ha nem tetszek neki? Mi van, ha neki más jön be? Mi van, ha nem akar velem kapcsolatot? Mi van, ha… Annyira sok volt az ilyen „mi van, ha…”, hogy már nem tudtam mit gondoljak. Az elmúlt napokban figyelgettem Gilt, láttam, hogy a közeli barátaival is olyan közvetlenül viselkedik, mint velem, de persze azért kicsit máshogy ér hozzájuk, hiszek ők srácok. De például a Facebookon láttam egy képet az egyik német lányhaverjáról és róla, amin a csaj épp hátulról lógott a nyakában és arcon puszilta őt. Na, akkor egy kicsit elkapott a féltékenység. Ezen kívül nem volt semmi ilyesféle fotó fenn, de ki tudja. Másnap egy kicsit burkoltan rá is kérdeztem, hogy milyenek az otthoni barátai, mire lelkesen mesélni kezdett. Az kiderült, hogy a lány neve Jana, de semmi olyat nem mondott, amitől féltem. Barátok és kész.

Felnéztem Gilbertre, aki lehajolt hozzám. Először azt hittem meg fog csókolni, le is fagytam, mint a Windows, de ehelyett csak az arcomra nyomott egy másik puszit. Próbáltam leplezni a csalódottságom egy mosollyal, de az agyam és a szívem kivételesen összhangban volt és egyszerre ordítottak a némettel, hogy „mi volt ez, he?” Mondjuk ez hangosan nem mondtam ki, még csak az kellett volna, hogy még a szokásosnál is hülyébbnek nézzen. Lábujjhegyre álltam és én is megpusziltam aztán belé karolva magam után húztam, mondván ebédidő.

- Szia – intett nekem Feliks, mikor meglátott, aztán kicsit összehúzta a szemöldökét, mikor észrevette a mögöttem loholó németet, aki, mikor hátrapillantottam rá, szélesen elmosolyodott és kacsintott egyet. Éreztem, hogy elönti a pír az arcom, így gyorsan elkaptam a fejem. A lengyel barátom arcán az a tipikus mindentudó kifejezés ült, amiből már kezdett elegem lenni az elmúlt hónapok után. A lányok szerencsére nem voltak ott, hogy cinkos vigyorral ajándékozzanak meg, így legalább ezt megúsztam. Gil finoman megérintette a hátam, ahogy elhaladt mellettem és jó étvágyat kívánt, majd sorba állt az ebédért. A lengyelre néztem, aki kimeresztett szemekkel bökött az ételkiadó előtt álló sor irányába, utalva arra, hogy húzzak oda a némethez, így sietősen mögé léptem és játékosan ráköszöntem, mintha aznap akkor találkoztunk volna először. Belement a játékba, jókedvűen fordult felém, tovább beszélgettünk, amíg sorra nem kerültünk.

Nem sokkal később kinn ültünk a suli előtt a földön, az igazgató eligazítást tartott a ballagásról, ami pár napon belül esedékes volt. Lényegében elmondta, hogy kinek mi lesz a feladata, milyen ruhát vegyünk fel, mi lesz az egész sorrendje. Az egész kezdődött egy ebéddel, majd jött a tényleges ballagás, aztán mehettek, amerre láttak. Legalábbis a végzősök és a családjuk, mi még itt dekkoltunk utána pár napot.

Éreztem, hogy valaki megfogja a hajam és fonogatni kezdi, mire hátranéztem a vállam felett. Gil volt az, láthatóan nem érdekelte az igazgatónő beszéde, csak a hajam figyelte, valószínűleg tavaly is ugyanezt mondta el. Csak egy laza fonást készített, amit aztán szét is bontott és újrakezdett. Mindezt megcsinálta legalább ötször, ujjai a végén már akadály nélkül siklottak át a hajzuhatagomon.

- Elvagy? – kérdeztem. Kissé felvonta a szemöldökét és elmosolyodott, fejét enyhén oldalra döntötte. A fürtjeim még mindig a kezében voltak, lazán tartotta őket.

- Aha, már értem, hogy Lili miért fonogatja folyton a hajad – kuncogott, aztán megfogta a fonatot és hátrahúzta, én meg a fájdalom elkerülése miatt követettem a tincseim egyenesen az ő karjaiba. Döbbenten meredtem előre, mikor a hátam a mellkasához ért, a karjait pedig körém fonta. Láthatóan élvezte a helyzetet, de persze én a zavartól megmukkanni se mertem.

A lányok ekkor összenéztek, pontosabban rám néztek volna, ha még mindig ott lettem volna. Kérdőn meredtek egymásra, majd kissé hátra fordultak, hátha ott vagyok. Ott voltam, egyenesen annak a srácnak a karjaiban, aki tetszett nekem. Először azt hitték történt valami, de egy alig észrevehető fejrázással közöltem, hogy sajnos nem, csak Gilnek ölelhetnékje támadt. A srác a nyakamba fúrta az orrát és halkan szuszogott, szinte minden alkalommal, mikor a forró levegő megcsapta a bőröm végigfutott a hideg a hátamon. Azt, hogy a hüvelykujjaival kis köröket rajzolt az oldalamra csak még később vettem észre. Segítségkérően néztem a barátaimra, akik csak azt tátogták, hogy engedjem el magam. Lepillantottam Gil karjaira, amik körülfogták a derekam, vettem egy mély levegőt és a mellkasának dőltem. Kicsit olyan volt ez az érzés, mint mikor úszni tanultam és fejest kellett ugranom a vízbe. Féltem, hogy mi lesz, a víz mély volt, feneketlennek éreztem, még annak ellenére is, hogy tudtam úszni (legalábbis annyira, hogy ne fulladjak meg) és az oktatóm is ott volt nem messze. Mégis bennem volt a „mi lesz, ha” érzés, ami megállított attól, hogy ugorjak. De akkor is vettem egy mély levegőt és megcsináltam. Itt is így volt.

Nem láttam, de éreztem, hogy elmosolyodik, kicsit szorosabban fonódtak körém a karjai, lábai is, amik az enyém mellett voltak kinyújtva, hozzám simultak.

- Mi az, Gil? – kérdeztem, mikor lehajtotta a fejét, homlokát a vállamnak döntötte.

- Semmi, meine Liebe – mondta halkan, ujjai végigsiklottak az oldalamon, mire megremegtem. Ezt ő is észrevette és abbahagyta a cirógatást, szívem szerint kértem volna, hogy folytassa, de nem tudom, hogy hogyan reagált volna.

- Biztos? – suttogtam és megpróbáltam hátranézni rá. Csak bólintott.

Ekkor elengedett, egyik kezével megtámaszkodott maga mögött, a másikkal pedig kisimította a haját a homlokából és mélyet sóhajtott. Arca kissé vörös volt, de ahogy felnézett az égre, inkább azért, mert melege volt, nem pedig azért, mert ott voltam. Ez egy kicsi csalódottsággal töltött el. Oldalra biccentette a fejét, ahogy észrevette, hogy nézem, a kezét, amivel eddig a haját fogta hátra, az arcomra simította, hüvelykujját végighúzta a szemem alatt. Elpirultam, de nem fordultam el, csak néztem rá. Majdnem fehér tincsei visszaugrottak a homloka elé, néhány kivételével, ami miatt még kócosabbnak tűnt a haja, mint általában. Hirtelen újra magához ölelt, ajkait a halántékomnak nyomta. Meglepetten pislogtam magam elé, aztán én is köré fontam a karjaim.

- Hiányozni fogsz a nyáron – suttogta a fülembe.

- Te is nekem, Gil – feleltem mosolyogva. Nagyon-nagyon fog hiányozni. Majdnem elfintorodtam annak gondolatára, hogy a nyáron esetleg összejön valakivel. Nem is tudom, mi lenne, ha ez történne. Az biztos, hogy bőgnék minden alkalommal, mikor eszembe jut.

Végignéztem rajta. Bár ezer ágra tűzött a nap , mégis tetőtől talpig feketében volt, feje búbján ott pihent a napszemüvege, mégsem vette fel, inkább hunyorgott. Csuklóján egy szegecses bőrkarkötő volt, lábán fekete tornacipő. A nyakában a vaskereszt lógott, az érdemrend eltűnt a pólója alatt. Jóképű volt. Nem tökéletes, de jóképű. Kicsit elmerült a gondolataiban, szemöldökét finoman összevonta, az alsó ajkát rágta.

Biztos, hogy nem én vagyok az egyetlen lány, akinek tetszik. Sőt, tudom, hogy másnak is tetszik, Eliska továbbra is szokott rá olyan pillantásokat vetni. Ha neki tetszik, akkor minden bizonnyal másnak is. De nem csak itt, hanem Berlinben is. Berlin nagyon színes város, biztos van olyan hozzá illő lány ismerőse, akivel talán több lehet köztük, mint barátság. Hozzá egy olyan csaj illett, mint ő maga is. Független, intelligens, lázadó, határozott. Én nem voltam ilyen. Legalábbis szerintem.

Ujjaival hirtelen végigsimított a hajamon, kibontva a laza fonatot, amit nem sokkal korábban alkotott.

- Tudsz francia fonást? – kérdeztem.

- Az melyik? – jött a válasza, kérdő tekintettel pislogott, még a keze is megállt a mozdulatban, a tincseim az ujjai között maradtak, majd kissé megemelte, bámulta a barna zuhatagot, mintha az meg tudná mondani, hogy milyen is az. Nem tudta megmondani.

- Akkor ezt egy nemnek veszem – nevettem fel halkan. Halványan elmosolyodott.

- Lehet tudok, csak a nevet nem tudom párosítani – vigyorgott édesen, aztán újra végigsimított a hajamon, ujjai megérintették a tarkóm és a hátam közben.

Hátat fordítottam neki és kivettem a virágot a hajamból, hátradöntött fejjel kicsit megráztam a tincseim, hogy a fonat utolsó maradványai is eltűnjenek. Mosolyogva mondta, hogy valamit majd megpróbál. Ujjait fésűként használva helyreigazította a tincseket, aztán próbálkozni kezdett. Egy párszor újra kellett kezdenie, mert valami nem stimmelt, de élveztem. Mindig is szerettem, ha az emberek a hajammal szórakoznak, olyan kellemes érzés volt, nem tudom miért. Mikor sikerült a végére érnie, odaadtam neki a csuklómról a hajgumim.

- Meh – nyögte, aztán finoman meghúzta a fonatot. – Nem olyan profi, mint ahogy ti csajok csináljátok.

- Tudod, gyakorlat teszi a mestert – kuncogtam és megveregettem a térdét. Széles vigyort villantott rám.

- Máskor is fonogathatom majd a hajad, meine Liebe?

- Amikor csak akarod – vontam meg a vállam, aztán óvatosan végigsimítottam a fonaton, nehogy akár egy szálat is kihúzzak. Tényleg nem volt olyan profi, mint mondjuk Lilié, de attól még tetszett, mert ő csinálta. Ő is követte a szemével, ahogy az ujjaim elindulnak a fülem mögül, le egészen a copf végéig.

- Még akkor is hagynád, ha leugranék hozzád Magyarországra? –bökdösött meg, hogy idegesítsen, de nem ezt a hatást érte el. A szavai miatt hevesebben kezdett verni a szívem. Lejönne hozzám? Aztán rögtön el is öntött a keserűség: de biztos nem azért, amiért én szeretném. Tovább böködte a hátam a mutatóujjával, de nem tudott most felcseszni ezzel, kiabálás és szúrós nézés helyett a hajam simogattam. Egy idő után abbahagyta a piszkálást, éreztem, hogy felém nyúl, de végül mégsem ért hozzám. Megint csalódottság lett rajtam úrrá.

Nem illek hozzá.

A lányok a szobánkban faggattak, hogy mi volt az a savanyú arc, amit vágtam kint. Egyik pillanatban még tök jól elvoltam Gillel, aztán meg csak azt látták, hogy szomorúan meredek előre. Próbáltam elterelni a szót, de nem tágítottak a témától, amíg el nem mondtam, hogy mi van. Szomorúan pislogtam rájuk és végül elmondtam, hogy miért vagyok szomorú. Csak bámultak rám, majd egymásra, végül kitört belőlük a nevetés. Nem értettem, mi van, én majdnem elbőgöm magam, mert a srácnak, aki tetszik nekem, nem jövök be, erre ők kinevetnek. Tovább simogattam a fonatot, könnyek gördültek le az arcomon. Miért ilyenek? Tettem valamit, ami miatt ezt kapom?

Lili kapott először levegőért, mikor meglátta, hogy sírok, egy szánakozó ó-val odahuppant mellém és átölelt. Katya is követte a példáját. Az ukrán lány kezdett beszélni.

- Lizzy, a „Gilberthez tökéletesen illő lány leírása” tökéletesen téged írt le – kacagott tovább, nem hagyta, hogy ellenkezni kezdjek, tovább beszélt. – Higgy nekünk, illetek egymáshoz. Ideje, hogy belásd.

- De nem is tetszem neki – suttogtam.

- Nos, a nevében nem tudunk nyilatkozni, de szerintem igenis tetszel neki.

- Miből gondoljátok ezt?

- Átölel, megpuszil, mindig segít, idegesít, hogy figyelj rá. Lizzy, szerintem 100%, hogy tetszel neki.

- De Feliks is ugyanezeket csinálja, neki mégsem tetszem. Ugye?

- De Feliks az Feliks – legyintett Katya. Oké, ez igaz. Felelevenítette, hogy néha velük is ezt csinálja, csak velem gyakrabban, mert mi azért mégis régebb óta vagyunk barátok. – Na, de Gil? Ő csak téged ölelget, puszil meg meg ezek.

- Nektek tetszik valaki? – kérdeztem hirtelen, ők azonnal rájöttek, hogy a szót próbálom terelni, de ezúttal hagyták, hogy elérjem a célom. Hálás voltam ezért.

- Nekem tetszik egy srác otthon, de itt senki – vonta meg a vállát Katya, mi meg azonnal felé fordultunk. Milyen srác? – Az ő szülei is gazdálkodnak és úgymond cooperálnak az én szüleimmel. Az ő állataiknak mi termeljük a tápot. Nyáron mindketten szoktunk segíteni. Cuki – mosolygott elpirulva. Felkuncogtunk. Lili jött, aki csak egykedvűen csóválta meg a fejét.

- Senki sincs, aki tetszene. Egyik srác hülyébb mint a másik. Meg amúgy is: a bátyám biztos üldözné a puskájával, ha összejönnék valakivel.

Egy pillanatnyi csend, majd egyszerre felnevettünk. Igen, egyikük hülyébb, mint a másik, de ezen nem tudtunk segíteni.