---------------------------------
 |
| forrás |
Az az egy
hét villámgyorsan telt el, de még így sem tudtam meg, hogy mi lett Gillel azon
az estén. Ő nem kérdezett tőlem semmit, de mikor Feliks-nél kíváncsiskodtam,
remélve, hogy nála járt, ő csak döbbenten meredt rám és megkérdezte, hogy mégis
mit akarna tőle a német. Csak legyintettem, mintha mindegy lenne.
Aztán az
indulás előtti nap a német elém állt és a segítségemet kérte. Felkerestem vele
minden lehető helyet, ahol időt szokott tölteni, hogy összeszedjük az esetleg
elhagyott cuccait. Még egy kis listája is volt, hogy mit nem talál, amit mikor
megláttam, hisztérikusan elkezdtem röhögni. Hogy lehet, hogy elveszít egy csomó
cuccot az év alatt, addig nem hiányzik neki, utána meg simán leírja, hogy mik
azok? Ezt is csak Gilbert tudja megcsinálni…
Jártam vele
a szoborparkban, a könyvtárban, egy csomó termet bejártunk, a szekrényét ötször
átkutattuk, bár abban szándékosan hagyott pár cuccot. Az üres füzeteit betette
oda, mert tudta, hogy jövőre is azt a szekrényt kapja. A suli nem variál, az
elballagott diákok szekrényeit kapják az újak, a többieké meg megmarad. Ő
ezeket a füzeteket is átlapozta, talált is bennük pár kottát meg cetlit, amiket
keresett. Megnéztem a lapokat. Az egyiken egy csomó dalcím volt, mellettük kis
jegyzetek németül, nyilakkal a megfelelő dalhoz húzva. Egyszerre volt kaotikus
és rendezett. A kottákat is végignéztem, találtam közöttük pár ismerőset, egy
pedig egyenesen a Tavaszi szél volt. Annak látványára elmosolyodtam, azonnal
felrémlett előttem az az este. Már akkor éreztem, hogy mellette mennyivel jobb,
mint Roderich mellett. Miért nem jöttem rá már akkor?
Bebarangoltuk
az egész sulit még egyszer, keresve az elveszettnek hitt tárgyait. Nos,
némelyik már tényleg nem lett meg, de szerinte a legfontosabbak megvoltak. A
végén összegyűrte a kis papírt és a kukába dobta. Segítettem neki rendet vágni
a mappái között. A kottatartóját nyomta a kezembe, amiből nagyon kiesőfélben
voltak egyes papírok. Átlapoztam őket, elolvastam a némelyikhez ragasztott
post-itet, amin magának adott tanácsokat, vagy kis módosításokat tartalmazott.
Ami feltűnt, hogy nem zongorakották voltak. Legalábbis nem mindegyik. Tudtam,
hogy ő hogy játszik és nem hittem el, hogy ilyen zenéket is zongorán
próbálgatna. Valahogy nem passzoltak össze. Volt pár gitárhoz való kotta is, a
hangjegyek fölött ott voltak a megfelelő akkordok, ezek is tele voltak tűzdelve
post-ittel, némelyik egy-egy fogást ábrázolt. A fejem rázva meredtem a lapokra,
majd Gilbertre, aki a felesleges lapokat szanálta és gyűjtötte külön stószba.
Gyorsan visszacsúsztattam a genothermekbe a kottákat és beletettem a
hátitáskájába, ahová mondta. Mellé álltam és megnéztem, mit válogatott éppen.
Feladatlapok voltak, dolgozatok. Az utóbbiak egyértelműen a kidobásra ítéltek
csoportjába kerültek, de én megragadtam párat, hogy végignézzem. Sikerült pár
történelem felmérőt megkaparintanom, nem lepődtem megy annyira azon, hogy
hibátlan lett mindegyik. A matek sem volt olyan rossz, mint mondta, átlagban a
legtöbb négyes volt, de találtam közöttük ötöst is. Az angol is egészen jól
ment neki, láthatóan elolvasta az ajánlott olvasmányokat. A plusz tantárgyai
között nem volt ének-zene, amin meglepődtem, de volt olasz, német történelem,
sőt gazdasági és jogi alapismeretek is. Ez utóbbin igazán csodálkoztam, de nem
kérdeztem rá, mert láttam, hogy mennyire belemerült a papírok olvasgatásába.
Ezt
követően szépen megkért, hogy a szemétnek nyilvánított lapokat vigyem el a
szelektívbe, amit szívesen megtettem, mert azoknak a kiskutyaszemeknek senki
sem tudott volna ellenállni.
Délután én
is elkezdtem a maradék cuccom is összecsomagolni, csak azok maradtak kint, amik
még kellettek az utolsó pár napra.
Aztán
eljött a búcsúzás ideje is.
- Miért is
rángattál el ide? – kérdeztem a német fiút tettetett unalommal, aki csak
kuncogott rajtam. Viszont jogos volt a kérdésem. Ahelyett, hogy pakoltam volna
be a bőröndbe, őt kísérgettem ide-oda a suli területén már két napja, hogy
minden cuccát összeszedje. Összehúztam a szemem, mikor rám nézett. Oké, talán
valamilyen szinten segítség voltam neki, mivel egyedül biztos nem tudta volna
kivinni minden táskáját forduló nélkül, a busz pedig öt perc múlva indult.
Néztem,
ahogy benyomkodja a bőröndjeit a többi közé, amik már így is alig fértek el.
Egy busznyi diák gépe szállt fel hamarosan, pontosabban három órán belül. De
még oda kellett érni a repülőtérre, a csomagokat leadni, becsekkolni. Volt még
mit elintézniük. Ott állt mellettem Feliciano is, aki szomorúan nézte, ahogy a
legjobb barátja egy halvány mosoly és egy intés után felszáll a buszra. Aztán
az olasz fogta magát és felszaladt hozzá, hogy még egyszer megölelje. Kacagva néztem
utána. Hirtelen Gilbert jelent meg előttem, arcán a szokásos mosolya, amit
annyira szerettem. Széttárta a karját, mondván, ölelést kér, mire sóhajtottam
egyet és odaléptem hozzá. A nyakában lógó vaskereszt az arcomnak nyomódott,
ahogy átkaroltam, a hűvös fém lehűtötte a bőröm.
- Jó utat
Berlinbe – motyogtam, közben kicsit megszorítottam a karjaim körülötte.
Megsimogatta a hajam, aztán ellépett. Ekkorra csak halvány somolygásra futotta
neki is. Nehéz volt bevallani, de hiányozni fog a nyáron, a hülye röhögése, az
egója, a piszkálódása, még az is, hogy Roderich-et folyton cseszteti, de erről
pszt!
Feli
lecaplatott a járműről és majdhogynem könnyes szemekkel állt meg mellettem.
Megsimogattam a vállát, mire kicsit elmosolyodott. Ismét a német fiúra néztem, aki
csak intett egyet és jó nyarat kívánt, aztán ő is felment a testvére mellé. A
kis olasszal ketten vártuk, hogy elinduljon a busz. Pár perccel később, mikor
úgy tűnt, már senki se jön, a sofőr elkiáltotta magát, hogy akkor itt van-e
mindenki és minden?
Ekkor
Gilbert felpattant azt kiáltva, hogy valamit elfelejtett. Végigrohant a székek
közötti folyosón, aztán leugrott a busztól és hozzám lépett, mire a szívem a
torkomba ugrott. A tarkómra tette a kezét és magához húzott, ajkai az enyémnek
nyomódtak, a másik kezével lassan végigsimította az arcom. Csak pár másodperc
volt, én viszont teljesen lefagytam, hirtelen csak annyi jutott az eszembe,
hogy ez nem lehet valóság. Napok óta azon emésztem magam, hogy ő biztos mást
érez, erre kiderül, hogy nagyon nem. A mellkasom hullámzani kezdett, ahogy
levegő után kaptam, mikor rájöttem, ez nagyon is igaz, majd lassan
visszacsókoltam. A buszból hangos tapsolás és füttyögés hallatszott, amivel
csak még jobban sikerült elérniük az embereknek, hogy elpiruljak. Belekapaszkodtam
a felsőjébe, ő pedig átölelte a derekam, és ha lehet még közelebb húzott. Egy
pillanatra elhajolt, aztán egy utolsó puszit nyomott a számra és visszafutott.
Az ajtóban megállt és visszafordult, egy kacsintás kíséretében intett egyet.
- Auf Wiedersehen, meine Liebe!
Azzal
eltűnt a többi diák között, akik továbbra is nevettek a zavaromon, de nem
rosszmájúan, hanem olyan… olyan… „basszus, végre már” módon.
Én meg
álltam ott lefagyva és figyeltem, ahogy a busz elhajt. Aztán érezni kezdtem,
hogy ég a képem, a bőröm paprikapirossá válik. Lehajtottam a fejem és zavartan
megköszörültem a torkom, közben Feliciano hangosan kacagott a reakciómon, aztán
teljesen komolyan megkérdezte, hogy nem vettem észre? Majdnem visszakérdeztem,
hogy mit, de aztán rájöttem magamtól is, hogy mire céloz. Szerettem volna
felpofozni magam, mert annyi árulkodó jel volt. Az elején, hogy mindenben
segíteni akart, a piszkálása, hogy folyton gúnyolódott a Roderich-kel való
kapcsolatomon, mert féltékeny volt, hogy annyira látványosan járt Eliskával,
mikor a közelükben voltam. És ez csak pár a sokból.
Hangosan
sóhajtottam egyet és az olasz fiúra néztem, aki csak rám mosolygott, aztán
megölelt. Szipogva álltam a karjai között, közben néztem az utat, ahol alig két
perce még ott volt.
- Hülye vagyok, egy rohadt nagy hülye –
suttogtam, ahogy a könnyek a szemembe tódultak.
- Pardon? –
kérdezett vissza értetlenül, borostyánszínű szemében kérdések garmadája
csillogott. Ekkor jöttem rá, hogy magyarul mondtam. Akaratlanul felnevettem.
Azt hiszem ennek a sulinak ez az áldása és átka is. Ha szerencséd van, pont azt
a szót, mondatot mondod az anyanyelveden, amit nem szeretnél, hogy mások is
értsenek. Ha viszont a szerencsétlenebb fajtába tartozol, pont azt fogod a
többiek számára ismeretlen nyelven kibökni, ami a fontos.
Visszamentünk
a kollégiumba, ahol az első ember, akibe belefutottunk, Feliks volt. Azonnal
látta, hogy valami baj van és azt is tudta, kit kísértem ki. Rögtön gyilkos
csillogás jelent meg a szemeiben, mikor meglátta a még le nem csordult könnyeim.
Azt kérdezte, hol van az a rohadék német? Erre szomorúan nevetve átöleltem a
lengyelt és megígértem neki, hogy elmesélem. Bólintott, aztán emlékeztetett,
hogy lassan indulnunk kell. Nem akartam közbeszólni, hogy mi másnap indulunk,
de akkor is jót kuncogtam a pattogásán. Lili sétált mellénk, kezében a
táskájával. Ő a következő busszal ment. Előre is szorosan átkaroltam, pedig
tudtam, hogy még biztos megszorongatom indulás előtt. Ekkor csettintett és a
kezembe adott egy borítékot. Hirtelen nosztalgikus érzés tört rám, arcomra
halvány mosoly ült. Zsebre vágtam a levelet és belekaroltam a két barátomba,
hogy együtt induljunk le. Feliks és én segítettünk a lánynak levinni a maradék
holmiját, amit az elsők között tettünk be a buszba. Mindkét szobatársam repülője
aznap este szállt fel, szóval Feliks szemével nézve hosszú volt a búcsúzkodás.
Este az
ágyamon hevertem, mellettem a lengyel barátom már elaludt. Elővettem a
zsebemből a levelet és kinyitottam. Gilbert macskakaparása volt, de akaratlanul
is elmosolyodtam, mikor megláttam.
Hallo, meine Liebe!
Egész évben volt valami, amit el akartam
neked mondani, de túl gyáva voltam, pedig a többiek biztattak. Aztán
összejöttél az arisztokreténnel is. De talán most már van elég bátorságom, ha
nem is szemtől szemben, de esetleg más módon elmondhatnám. Ha nem kereslek én,
akkor lehet még mindig be vagyok egy kicsit parázva, segíts nekem annyival,
hogy te is próbálsz elérni, kérlek!
Kérhetnék egy szívességet? Üsd már le
Antonio-t a serpenyőddel. Ha beszélünk, majd elmondom miért.
Jövőre találkozunk, Liebling, gute Pause!
Először a
Messengert néztem meg, hátha online van, de ahogy láttam mostanság nem nézett
fel. Talán be se kapcsolta a netet. Akkor viszont marad a rendes hívás. Gyorsan
utánaszámoltam, hogy Berlinben hány óra lehet. Talán egy órával több, akkor
viszont ott is csak nyolc óra lehetett. Előkerestem a számát, amit még Ludwig
adott meg nem tudom már miért, és a fülemhez emeltem a telefont. Kicsengett egy
ideig, aztán…
- Itt
Nagyszerűségem – nevetett. Már majdnem beleszóltam, mikor folytatta. – Most
vagy nem vagyok telefonnál, vagy nem vagyok hajlandó beszélni veled. Ha kedvem
lesz, talán később visszahívlak – szünet. – Vagy nem. Auf Wiederhören.
Sóhajtottam
egyet és kinyomtam. Biztos, hogy nem adott meg rossz számot. Az oldalamra
fordultam és lehunytam a szemem.
Holnap már
otthon leszek, gondoltam. Akaratlanul elmosolyodtam, a szívemet melegség
töltötte el. Lehunytam a szemem, magam előtt már láttam a házunk, a régi
barátaim. Már nagyon ott akartam lenni. Rég volt és hiányzott.
A telefonom
rezgésére ébredtem. Megnéztem a számot. Nem magyar volt, nem ismertem az
országazonosítót. Elhúztam az ujjam a kijelzőn és a fülemhez emeltem.
- Halló? –
szóltam bele fáradtan. Csend. Szívasd a jó édes…
- Wer ist es? – szólt a válasz egy kis idő
után. Felismertem a hangot, a szívem hevesebben kezdett verni annak hallatára.
Oldalra sandítottam, ahol Feliks feküdt, nem akartam felébreszteni.
- Gilbert?
– kérdeztem. Ugyanazt mondta, mint az előbb is. Aztán kezdte kapizsgálni, hogy
ki lehetek.
- Eliza…? –
furcsán hangzott a szájából a nevem, ezt szerintem ő is észrevette, mert mintha
elharapta volna a végét a szónak, én pedig rájöttem, hogy még sosem mondta ki.
Neki egyszer sem voltam se Lizzy, se Elizabeta vagy Erzsébet, esetleg
Elisabeth, Eliza meg végképp nem. – Te vagy? – váltott angolra.
- Igen –
feleltem halkan, közben felkeltem, hogy kimenjek a folyosóra. Becsuktam magam
mögött az ajtót, miután megbizonyosodtam, hogy a lengyel még mélyen alszik.
Elég zsörtölődős tud lenni, ha felkeltik.
- Nem
hittem volna, hogy felhívsz – éreztem rajta, hogy mosolyog, a képet szinte
magam előtt láttam. Nekidőltem a falnak és lecsúsztam annak mentén, a térdem a
mellkasomhoz húztam. Elképzeltem, ahogy lustán ledobja magát az ágyára, aztán
elnyúlik rajta, legalábbis a háttérből szűrődő zajok alapján azt csinálta. –
Ott vagy még, meine Liebe?
- Igen –
ismételtem önmagam, aztán a homlokomra csaptam. Hülye.
- Csak ezt
tudod mondani? – nevetett, utána elhalkult, hangja komolyabb lett. – Na,
hogy-hogy hívtál?
- Írtál egy
levelet, hogy el akarsz valamit mondani, és ha te nem keresel, mert még mindig
be vagy parázva ettől a dologtól, akkor hívjalak én.
- Oh!
- Most úgy
csinálod, mintha nem tőled jött volna a levél – húztam össze a szemem.
- Nem is
tőlem jött. Várj, milyen levél? – mondta kis szünet után meglepetten. MI?! –
Ezt inkább beszéljük meg Skype-on, ja? A Messenger videohívásait kezdem
megutálni…
Kihoztam a
szobámból a laptopom és visszaültem. Megkérdezte az ott használt nevem, aztán
két perc sem telt el, az arca jelent meg a kijelzőn, mögötte a háttérben
konyhaszekrények sorakoztak, a sarokban egy hűtőt is láttam, rajta egy csomó
mágnessel. Ő összevont szemöldökkel kérdezte, hogy én hol vagyok, mire a gépet
a folyosó felé fordítottam. A fülhallgatómból hangosan szólt a kacagása, nekem
pedig akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. A szájára szorította a kezét, de
a válla tovább rángott. Megjegyezte, hogy ő úgy tudta, mindkét szobatársam
elment, ki miatt jöttem ki a szobámból? Aztán, mint aki megválaszolta magában a
kérdést, szemei elsötétültek, ugyanaz az érzés ült bennük, mint a ballagás
estéjén. Most már tudtam, hogy ez a féltékenység jele volt. Megnyugtattam, hogy
Roderich a saját szobájában van, csak Feliks van velem, aki viszont elaludt.
Láthatóan megnyugodott, de még mindig volt egy kis gyanakvás a pillantásában.
Kérte, hogy mutassam meg a levelet. Nem tudtam, hogy a gyenge fényben mennyire
látta, de mikor végigolvasta, elvigyorodott.
- Nem
tudom, ki volt, aber jó munkát
végzett. Csak annyiban tér el, hogy ezt egy jobbkezes írta. Die betűk a másik irányba dőlnek. A
Tonisat meg nem értem. Ich habe nichts
dagegen[1].
De amúgy is beszélni akartam veled. Mert az viszont igaz, hogy valamit el
akartam neked mondani, meine Liebe – kacsintott rám. A fejhallgatójára tette a
kezét, mint aki kész levenni, ha esetleg ordítani kezdek, hogy mégis mi a franc
van. De nem kezdtem, hanem a tenyerembe temettem az arcom és megráztam a fejem.
Idióta. Halkabban megjegyezte, ő arra számított, hogy kiabálni kezdek vele.
Most rajtam volt a vigyorgás sora. Skype-on keresztül mi értelme van az
ordibálásnak? Majd ha újra találkozunk személyesen is…
- Szóval
kaphatok magyarázatot a… - nem fejeztem be, mert már a gondolatára is
elpirultam. Az ő mosolya is pillanatról pillanatra lett szélesebb, de továbbra
is láttam a kételkedést rajta. Annyira szerettem volna eltűntetni minden
kételyét! Nem tudtam, mit kéne hozzá tennem, de ha valaki kicsit kisegít, akkor
biztos megtettem volna (ésszerű határokon belül).
- Kell rá
magyarázat, meine Liebe? – támasztotta a tenyerébe az állát, fejét kicsit
oldalra döntötte. Ekkor kezdtem neki örülni, hogy félhomály van, mert nem
láthatta, hogy mennyire piros is az arcom. – Tetszel nekem, szóval talán ez a
magyarázat – mondta kicsit komolyabban, közben az asztalt piszkálta. Kicsit
látszódott a gép kék fényében, hogy az ő arca is kicsit sötétebb árnyalatot
vesz fel. Erre a mondatra a szívem még hevesebben kezdett verni, már ha ez
lehetséges volt, próbáltam visszafogni az idióta vigyorgást, miközben
kérdeztem.
- Szóval
ezért volt minden? Roderich szívatása, hogy mindenben segítettél, hogy jártál
Eliskával?
- Ja!
Szerintem rajtad kívül mindenkinek feltűnt! – ekkor már kicsit bosszús volt a
hangja, látszott rajta az egész évben felgyülemlett meg nem értettség. Végig
mellettem volt, segített nekem, még tanácsot is adott, hogy hogyan javíthatnék
a Roderich-kel való kapcsolatomon, pedig neki is tetszettem… Bűnbánóan néztem rá,
mert igaza volt. Csak én voltam ilyen vak és így visszagondolva tényleg tök
egyértelmű jeleket adott.
-
Nagyon-nagyon sajnálom. Pedig nem vagyok az a fajta, aki nem veszi észre ezeket
a jeleket, csak szerintem azt hittem, hogy csak barátként nézel rám –
motyogtam. Mikor ismét a képernyőre néztem, ő összevont szemöldökkel nézett
rám.
- Egy szót
se értettem, meine Liebe.
- Magyarul
mondtam? – kerekedett ki a szemem döbbenetemben. Ismét nevetni kezdett, én meg
örültem, hogy már nem bosszús. Aztán fejét elkapta a képernyőről, nyakát kicsit
behúzta, a háttérből hallottam, hogy valaki beszél hozzá. Fél évig tanultam
németül, de ez nem igazán volt elég, hogy értsem is, amit mondanak, pláne, mert
az a valaki nagyon halkan beszélt. Szerintem kérte Gilbertet, hogy most már
csend. A fiú bólintott, aztán pár pillanat múlva rám nézett.
- Es tut mir Leid![2]
Mennem kell. Ludwig ide küldött, a szüleim meg vissza – kuncogott. – Hívj, ha
holnap leszállt a géped, jó? Innen folytatjuk. Gute Nacht – mosolygott.
- Jó éjt neked is – intettem egyet. Most
szándékosan mondtam magyarul. Ismét összevonta a szemöldökét.
- Esküszöm,
jövőre felveszem a magyart – ezzel kinyomta. Én meg ültem ott ostoba vigyorral
az arcomon, aztán ismét a tenyerembe temettem az arcom.
-
Elizabeta? – hallottam a jobb oldalamról egy ismerős hangot. Roderich állt az
ajtónk előtt, arcán furcsa kifejezéssel. A vigyor mosollyá vált, aztán
összecsuktam a laptopom és felálltam. Fél kézzel átöleltem az osztrák fiút,
aztán megkérdeztem, hogy mit keres itt. Megvonta a vállát. Csak sétált a
koliban, utána botlott belém. Felajánlottam, hogy menjünk ki az udvarra. Mosoly
jelent meg a szája sarkában. Körbesétáltuk a kollégiumot, aztán elmentünk a
japán kertbe is, közben beszélgettünk. Két hónapja még talán megpróbálta volna
megfogni a kezem, de most már nem. Tudta ő is, hogy közöttünk barátságon kívül
semmi más nem lehet. Megálltunk a híd közepén és onnan néztünk le a sulira. Ez
volt a kantin legmagasabb pontja, innen ráláttunk minden épületre.
Rákönyököltem a vörös korlátra.
Itt
találtuk meg Feliks-szel az egyik levelet. Elmosolyodtam az emlékre, aztán azon
kezdtem gondolkozni, hogy ki is hagyhatta itt az üzenetet.
Roderich
mellém lépett és ő is a vizet kezdte bámulni. Halkan szólalt meg.
- Hiányozni
fogsz – pillantott rám a szemüvege mögül. Rá mosolyogtam, aztán a következő
mondatára megforgattam a szemem. – Még a kisebb dührohamaid is. Majd ha
Ausztriában, vagy a határ közelében jársz, hívj, jó? – kérdezte.
-
Természetesen. Majd Balatonra megyünk és onnan ellátogatunk az osztrák-magyar-szlovák
hármashatárhoz. Akkor találkozhatnánk, nem?
- De! Majd
írd meg, hogy mikor mentek és megpróbálom rávenni a szüleim. Még mi sem voltunk
ott.
- Van ott
egy pad. Csak egy lépés és már a másik országban vagy – vigyorogtam. Halkan
nevetett, aztán zavartan végigsimított sötét haján. Ásítottam, mire
felajánlotta, hogy menjünk vissza, mert már későre jár. Bólintottam egyet
egyetértésem jeléül, már tényleg aludnom kellett volna.
Az ő busza
korán reggel ment a reptérre, félő volt, hogy már nem találkozunk, szóval
szorosan megöleltem a lépcsők előtt, mint jó pár másik osztálytársamat is az
aznap folyamán Jó éjszakát és jó utat kívántam neki, és felmentem a szobámba.
Feliks még mindig aludt, bár nem is csodáltam, mivel egész nap fel-le rohangált
és segített mindenkinek ahol tudott, pont, mint én
Én is álmos
voltam, de mikor ledőltem az ágyra és aludni próbáltam, egyszerűen nem ment.
Megrezdült a telefonom. Gilbert volt.
Ébren vagy még, Liebe?
Igenlő
választ adtam. Egy pillanaton belül hívott.
- Skype? –
kezdte köszönés nélkül. Felvilágosítottam, hogy Ludwig és a szülei most már ki
fogják dobni a házból. Halkan nevetett és azt mondta, majd írunk, nem
beszélünk.
Bekapcsoltam
a laptopom, a Skype pedig szinte azonnal villogni kezdett. Mosolyogva figyeltem
a kis üzenetet.
Gilbert:
Nem bírok aludniiiii L
Lizzy:
Tudlak sajnálni, de én se.
Gilbert:
Akkor, meine Liebe, ketten virrasztunk. Mondjuk holnap nem én repülök haza.
Lizzy: De
most neked kéne fáradtabbnak lenni, nem?
Gilbert:
nálunk minden fordítva működik.
Erre nem
tudtam mit reagálni, magamban nevettem. Aztán gépelni kezdtem. Az ujjam egy
ideig lebegett az enter fölött aztán megnyomtam.
Lizzy:
Amúgy miért hívsz meine Liebe-nek?
Gilbert:
hosszú…
Lizzy:
szerintem van időnk
Gilbert: xd
az biztos
Gilbert:
mert mindenki máshogy hívott és nem tudtam h hogyan szólítsalak. Ez egy opció
volt. Meg egy kicsit idegesíteni is akartalak vele. Azt hittem, hogy azonnal
rájössz, hogy mit jelent.
Lizzy:
tudom, hogy drágámnak fordítják, nem?
Gilbert:
de…
Lizzy: de?
Gilbert: én
nem teljesen ezt a jelentést párosítottam hozzá
Lizzy:
akkor? Hogy lehet még ezt fordítani?
Gilbert: a
google a barátod :p
Lizzy:
Giiiiiil
Lizzy: ez
tényleg hosszú sztori volt... én meg napokig a nevedet se tudtam.
Gilbert:
mert nem kérdezted, meine Liebe. Valamiért cserébe szívesen megmondtam volna.
Lizzy:
miért is?
Gilbert:
hmm
Gilbert:
talán egy kuss megfelelt volna.
Lizzy:
szerintem megéltem volna anélkül is h tudom a neved
Gilbert: ez
most fájt!!!
Halkan
nevettem, aztán ráhajtottam a fejem a párnámra, onnan néztem a képernyőt. Talán
ez vezetett ahhoz, hogy pár perc után elnyomott az álom.
- Bözsi,
ébredj, lassan menni kell – bökött meg valaki. Elhessegettem a kezet és a párnámba
fúrtam az arcom. – Ha nem dumálgattál volna tegnap, akkor most nem lennél tök
fáradt.
- Hagyj
békén, Feliks – nyöszörögtem. Leült mellém és félrerakta a gépem. Újra bökdösni
kezdett.
- Gyerünk!
Vagy azt akarod, hogy hívjam Antonio-t, aki eredeti spanyol zenével fog
ébreszteni. Azt mondta, megcsinálja.
- Kezdem
érteni, hogy valaki miért akarta, hogy leüssem a serpenyőmmel.
- Oh, chica – nevetett az említett tőlünk nem
messze. – Ne légy ilyen. És amúgy se ütnél le a serpenyővel, ugye?
- Ne bízd
el magad – néztem rá. A fiú rám vigyorgott és megpengette a kezében lévő
gitárt. Tényleg képes lett volna rá! Mérgesen néztem a spanyolra, aki csak
beljebb lépett, közben lefogott pár akkordot.
- Hallom,
tegnap Beilschmidt lesmárolt – pillantott rám. Nekem kikerekedett a szemem, de
a lengyel kicsit sem tűnt meglepettnek, inkább elégedettnek, olyan sóhajt
hallatott, mintha azt mondaná: végre! Mi? Rámeredtem, de őt a legkevésbé sem
zavarta ez, a fiú nevetve átölelte a vállam, aztán mondta, hogy most már
tényleg induljunk. Mi? Na, nem! Előbb mesélni fog!
- Ajj,
csajszi, tökre hagyjuk már. Tegnap a pasid elé álltam és közöltem vele, hogy
smároljon már végre le, mert már totál unom nézni, ahogy egymást kerülgetitek,
mint két rossz szappanopera szereplő.
- Mit
csináltál?
- De
örülsz, nem? Végül is totál bele vagy zúúúúgva – dalolta, mint valami idegesítő
kishúg. Éreztem, hogy az arcom elönti a pír. Toni, aki eddig csak kapkodta
közöttünk a fejét leesett állal meredt rám.
- Te bele
vagy zúgva? Akkor elmondhatom, hogy Gil már hónapok óta csak rólad áradozik!
- Mit
csinált? – temettem az arcom a kezembe. Ajj, Istenem…
- Si. És
mindig azt legózta, hogy hogyan is imponálhatna neked.
- Erre már
magamtól is rájöttem, Toni – motyogtam. A spanyolt megveregette a fejem egy
kicsit, aztán lefogott pár akkordot a gitárján.
- Igen,
Lizzy, totál unalmas volt már nézni, hogy ennyire vak vagy. Szegény srác
körülbelül év eleje óta a nyomodban van, te meg totálisan friend zone-ba
tetted, egééééészeeeeen a meccs napjáig. Akkor szerencsére öntudatra ébredtél.
Totál béna exedet meg néha le kéne ütni, idegesítő a kavarása.
- Tudom,
Feliks, tudom! – néztem fel rá. Vigyorgott, mint a tejbetök, aztán megragadta a
kezem és felhúzott. Nekünk is lassan indulni kellett.
A kocsink
hátsó ülésén ültem a Daedalontól álmosan. Laposakat pislogtam, de nem akartam
aludni, ezért inkább bekapcsoltam a mobilnetem, hátha tudok beszélni valakivel.
A lányok nem voltak online, ellenben egy bizonyos német igen… Rányomtam a
nevére, azonnal előtűntek az eddigi beszélgetéseink. Most már úgy néztem a
szavait, hogy tudtam, mit érez. Sok minden értelmet nyert, ami addig nem
teljesen volt világos. A „semmi”-k is hirtelen sokatmondóak lettek. Küldtem
neki egy képet az autópályáról, hogy tudassam vele, már itthon vagyok. Nem sokkal
később a pipa a kép mellett átváltott a profilképére, jelezve, hogy látta. Két
pillanat se telt bele, jött is az üzenet: Jó végre otthoni levegőt szívni?
Felváltva
meséltem a szüleimnek a második félévről és beszéltem vele. Mondjuk a
chatelésem a szüleimnek is feltűnt, apa rögtön kiéleződött arra, hogy biztos
egy sráccal dumálok, anya megy arra, hogy biztos egy sráccal dumálok. Nem, nem
ugyanaz a kettő. Legalább is a hangsúly biztos nem ugyanaz. Piruló arccal
nyomtam meg a képernyőzár gombját, amivel nagyon elárultam magam. Tudták, hogy
szakítottam Roderich-kel, szóval mindkettőjük kérdése az volt, hogy: egy új
srác? A hangsúly ismét nem volt azonos, apa, ha lehet, még bosszúsabb lett, már
az első barátomnak se nagyon örült, mert én vagyok az ő kicsit lánya, anya meg
még izgatottabb lett, mert… mert ő ilyen volt. Kérte, hogy mutassam meg, ki az,
de ellenálltam, szorosan magamhoz húztam a telefonom, bár ő nem próbálta meg
elvenni. Még én se nagyon tudtam, hogy mi van Gillel. Mondhattam már, hogy ő az
új barátom vagy még nem? Meg mi van? Totálisan összezavart az elmúlt nap
történése. Megrezzent a mobil, anyukám rám kacsintott, majd előre fordult.
Gyorsan megnéztem a német üzenetét.
Olyan csend
van, hiányolom a suli állandó kiabálós háttérzaját…
Kuncogva
néztem az üzenetét, ami alatt hirtelen megjelent egy kép a kis
németjuhászukról, ami már nem is volt annyira kicsi, viszont még mindig a világ
legcukibb kutyakölyke volt.
- Awww –
„mondtam” vigyorogva, mire két kérdő pillantást is kaptam. Megmutattam nekik
Blackie fényképét, mire anya is megismételte. Ő is legalább annyira szerette a
kutyusokat, mint én. Apa csak a fejét rázta, de ő is mosolygott, neki vicces
volt, hogy így reagálunk (majdnem) felnőtt nő létünkre.
- De
komolyan kivel beszélsz Erzsi? – fordult kicsit hátra anyu.
- Egy
iskolatárssal.
- Bővebben?
- Egy
sráccal.
- Még
bővebben?
- Egy
felsőbb évessel.
- Nagyon
leszűkíted a kört, drágám… - csóválta meg a fejét, apának meg leestek a
szavaim.
- Egy
felsőbb évessel? Mit beszélsz te egy felsőbb évessel? Most már komolyan ki az?
Milyen nemzetségű? A suli honlapján azt mintha feltűntetnék a diákok neve
mellett…
- Nem
mondom el – öltöttem ki rá a nyelvem, aztán újra lenéztem a kis párbeszédemre
Gillel. Neki konkrétan fordítottam, hogy mi megy itt a kocsiban, egyre csak
küldte a sírva röhögő smiley-kat.
- Na,
Erzsi, tényleg ki az? – váltott kicsit komolyabbra anya, szomorúnak tűnt,
amiért nem mondom el neki, hiszen eddig mindent megbeszéltem vele. Gyorsan
kikerestem egy képet Gilbertről, aztán úgy mutattam anya felé a telefont, hogy
apa ne láthassa, aki kicsit fel is háborodott, hogy mi ez a diszkrimináció.
Anya azonnal felismerte, hiszen a falamon ott van a közös képünk, ajkai
meglepett ó-t formáltak, aztán elkuncogta a magát. – Cukik lennétek együtt…
- Anyaaa! –
vörösödtem el teljesen. Persze a német kíváncsi volt, hogy mi volt, míg nem
írtam, így röviden elmeséltem neki a történeteket. Ismét csak nevetett, aztán:
Ha már
anyukád mondja ezt, akkor lehet benne valami, nem gondolod, meine Liebe? ;)
- Szaros
német – sziszegtem, aztán le is írtam neki.
- Német a
srác? – kérdezett vissza apa, mire a bőröm már nem piros volt, hanem falfehér.
- Nem?
- Szóval az
– bólogatott, szerintem fejben feljegyezte, hogy meg kell keresnie a német
felsőbb éveseket a suli honlapján. Gyorsan írtam egy üzenetet:
Végrendeleted van már?
Nein. Warum? Kitől kell félnem?
Apától.
Annyit már tud, hogy német vagy, innen már nem lesz nehéz megtalálnia téged,
szóval szerintem gyorsan írj egy tömör végrendeletet.
WAS???? :,,,,(
Pár perc
hatásszünet után:
Elköszöntem a szüleimtől és az
öcsémtől, tess itt a végrendelet.
És
mellékelte a valószínűleg gyorsírással megírt papírt. Ember legyen a talpán,
aki azt kiolvassa…
Te hülye vagy.
Mondták már xd
De nagyon.
Azt is XD
- Anya –
mondtam az üzeneteinkre meredve. – Szerintem kétszer meg kellett volna
gondolnom.
- Egyet
értek – kotyogott közbe apa. – És még meggondolhatod magad, Bogaram.
Odaadtam
anyának a telefonom, elolvasta az utolsó pár perc beszélgetését, majd hangosan
nevetni kezdett. A könnyeit törölgetve adta vissza a mobilt, aztán megjegyezte,
hogy ennél jobban nem is választhattam volna. Akaratlanul is vigyor kúszott az
arcomra ennek gondolatára, mert lehet igaza volt: ennél jobban nem is
választhattam volna.
Amikor
hazaértünk az volt az első dolgom, hogy megöleltem a saját kutyánkat, aki
kicsit megrendülve ült a karjaim között. Lőttem egy képet rólunk Gilbertnek,
aki totál odáig volt, hogy nekünk is van egy kutyánk. Igaz, eddig nem sok szó
esett róla, de kis csendes, öreg jószág volt, egészen addig, míg kaja nem
került a képbe. Akkor visszavedlett kölyökkutyává.
Kiköltöztem
a kert végébe, aztán megnyomtam a videohívás gombot. Pár pillanat múlva
felvillant az arca a képernyőn, széles mosollyal nézett rám. Ahogy láttam ő is
a kertben ül az árnyékban, orrán napszemüveg volt, amit kicsit feltolt, így
láthattam, hogy csak sima átlátszó kontaktlencse van rajta.
- Guten Tag, meine Liebe! Milyen volt az
út?
- Nagyon jó
és a Daedalon miatt álmosító. Légy boldog, hogy előbbre helyeztelek, mint az
alvási szükségleteimet! – vigyorogtam rá legalább olyan gúnyosan, mint ő szokott
Roderich-re.
- Kicsi
szívem már a fellegekben jár, meine Liebe! Nem is értem, hogy hogyan dönthettél
te így – kapott a szívéhez, mint egy rossz szappanopera színész. Felnevettem,
ahogy egy drámai „oh” is elhagyta a száját.
- Ezt
Francistől tanultad? – kérdeztem levegő után kapkodva.
- Első
kézből – vallotta be mosolyogva, aztán megvakargatta Blackie fejét, aki szokás
szerint ott ült mellette. A két kutya azonnal észrevette egymást a kamerán
keresztül is, mindketten félrebillentették a fejüket, majd egy üdvözlő (?)
ugatást küldtek a másiknak, majd visszafeküdtek az ölünkbe. – Milyen kutyátok
van?
- Magyar
vizsla.
- És még te
mondtad, hogy a mi kutyáink sztereotipikusak! Bagoly mondja verébnek, meine
Liebe! – vágott sértődött fejet, aztán kicsit hátra fordult, mikor a
szomszédból kiáltottak neki valamit. – Az unokák alszanak, persze-persze –
fintorgott, utána ismét megajándékozott a fülig érő vigyorával.
- Gil –
kezdtem zavartan, mire kissé félrebillentte a fejét, szemöldökét finoman
felvonta. – Akkor mi most járunk, vagy mi?
Óvatos
mosolyra váltott a vigyor, de a szemei továbbra is ugyanúgy csillogtak. Csak
figyelt egy kis ideig, aztán lenézett a mellette ülő kutyára.
-
Szeretnéd, ha járnánk? – kérdezte végül, mintha nem mert volna rám nézni, arca
kissé kipirult.
- Szerinted
akkor hagytam volna, hogy megcsókolj? – húztam egy kicsit az agyát, mire újra
magabiztosabb lett.
- Akkor ezt
vegyem igennek? – kíváncsiskodott tovább, de már mindketten tudtuk, hogy mi
lenne a válaszom. – Akkor: meine Liebe, leszel a barátnőm?
- Hmm – úgy
tettem, mint aki elgondolkozik. – Kérek egy kis gondolkodási időt, oké? – és
már nyúltam is a telefon felé, hogy kinyomjam, de ő egy felháborodott kiáltás
kíséretében nevetett fel.
- Ez még
viccnek is rossz volt – kacagott tovább.
- Igen,
szeretnék a barátnőd lenni, Gil – mondtam végül. Ő is próbálta gyorsan rendezni
a vonásait, egészen komollyá vált, mire kimondtam a nevét, bár az ajkai még
néha-néha megvonaglottak. Hirtelen halkan elnevette magát, úgy, ahogy még nem
nagyon hallottam. Sehol nem volt az a hülye röhögése, inkább olyannak tűnt,
mint aki nem hiszi el, hogy ez történik. Bár ahogy leszűrtem Toni
mondanivalójából, elég régóta tetszek neki. Tovább nevetett, átölelte Blackie
nyakát és magához húzta egy ölelésre. Olyan volt, mint valami kisfiú, aki
megkapja a játékot, amikre olyan régóta vágyik.
- Most már
nem vonhatod vissza, meine Liebe, van egy tanúm is, hogy ezt mondtad – ezzel a
kutyus fejét a kamera felé fordította. Naná, tanú. Szórakozottan néztem, ahogy
szinte repes az örömtől, közben a saját szívemre szorítottam a kezem, ami
legalább olyan sebesen vert, mint egy pergődob, a mosolyt nem tudtam letörölni
az arcomról. Vele járok. Vele! Egyik pillanatról a másikra lettünk barátokból
pár, bár mondjuk az utóbbi pár napban az én szememben ő legalább annyira nem
„friend zone”-ban volt, mint én neki. Csak az a kis lépés kellett
mindkettőnknek. Hirtelen gondoltam egyet és készítettem egy screenshotot. Gil
épp Blackie-t ölelte, állát a kutya feje búbjára támasztotta, szemeit a
telefonja felé, felém fordította, ajkain boldog mosoly. Eldöntöttem, hogy ezt
beállítom a telefonomon hívóképnek.
- Szia! –
köszöntem mosolyogva a kamerába. Ezúttal a szobámban ültem, a laptopon jelent
meg az arca, miután elfogadtam a hívást.
- Hallo, meine Liebe – vigyorgott lustán,
majd megdörzsölte a szemét, óvatosan, hogy a kontaktlencsék ne mozduljanak el.
– Megint nem aludtam sokat – nevetett fel, majd beletúrt az amúgy is kócos
hajába.
- Így jár,
aki sorozatot néz – csóváltam meg a fejem.
- Mutti 2
vagy. Amúgy… legalább tudom, hogy mit jelent a post-mortem – dőlt hátra
elégedetten, biztos azt várta, hogy mindjárt rákeresek. Úgy tűnik elfelejtette,
hogy nem csak németet, hanem latint is tanulok.
- Aha.
Halál utáni, ugye? – kérdeztem, neki meg ráfagyott a vigyor az arcára.
- A picsába
– összegezte végül a gondolatait, amire egy hangos kacagással reagáltam. Aztán
ráébredt, hogy miért tudom, a homlokára csapott. – Basszus, te latint is
tanulsz!
- Ébresztő
– daloltam jókedvűen, aztán meg is emeltem a füzetem. Morcos arcot vágott. –
Amúgy te pakolsz? – kérdeztem, közben a háta mögötti káoszt vizslattam. A válla
fölött a ruhahalomra pillantott, aztán bólintott.
- Ja,
nyaralni megyünk.
- Ti is? Mi
is. Holnap indulunk – húzódtam kicsit arrébb, hogy láthassa a majdnem kész
csomagom. Irány a Balatooon!, táncikáltam magamban, pontosabban énekeltem
magamban, a táncikálást Gil is láthatta, aki meglepett tekintettel, döbbent
mosollyal figyelt.
- Nagyon
lázban égsz – állapította meg, aztán felemelt pár képet. Párat… vagy harmincat.
– Ezeket teszem ki most a falamra – vigyorgott.
- De mutasd
már meg! – kezdtem el nyafogni.
- Nee,
gyere el és nézd meg! – öltötte ki rám a nyelvét, aztán már le is tette a
fotókat az asztalra.
- Szaros
német – morogtam, aztán eszembe jutott egy kérdés. – Hova mentek nyaralni?
-
Elárulhatok neked valamit? – hajolt bizalmasan közelebb a laptopjához. Kérdőn
felvontam a szemöldököm. – Halvány lila gőzöm sincs.
- Komoly? –
nevettem fel, ő meg bólogatni kezdett.
- Ja!
Egyszerűen nem hajlandóak elmondani, hogy hova megyünk. Állítják, hogy tetszeni
fog, mert örülni fogok neki, de nem nagyon szűkitik le a kört. Kurva sok hely
van, ahová el akarok menni. Annyi biztos, hogy autóval megyünk, elindulunk
holnapról holnap utánra virradó hajnalban és kábé reggelre már ott is leszünk.
Szóval passz. Esküszöm – ekkor elkezdett keresgélni a papírjai között. Egy
térképet emelt fel, amin szövegkiemelővel meg volt húzva egy vonal, hogy kábé
kilenc óra alatt meddig lehet eljutni. Kábé Európa fele beleesett a körbe.
Tanácstalanul tárta szét a karját.
- Úgyis
megtudod időben – mosolyogtam rá. Most ő kérdezte meg, hogy mi hova megyünk. –
Balatonra! Nekem a Balaton a riviéra – dalolgattam, mire elmosolyodott.
- Esküszöm,
leszarom, hogy nem értelek, egész nap tudnálak hallgatni – csóválta a fejét.
- Neked
jobb hangod van, inkább te énekelj – kacsintottam rá.
- Majd
éneklek neked, ha egyszer kettesben leszünk – villantott rám egy kissé kaján
pillantást. A szokásos megszólítással illettem, megragadtam egy pólóm és a
kamerának dobtam, remélve, hogy érzi, mit akartam. – Oké, értem. Hanyagoljam az
ilyen dumát.
- Örülök,
hogy nem kellett hozzá serpenyő – jegyeztem meg szúrós szemek kíséretében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése