36. fejezet - Ballagás

Lassan tényleg itt az év vége, míg a valóságban ez a naptári évet, addig a történetben a tanévet jelenti. Más szóval már nem sok idő maradt elmondani a másiknak az érzéseinket, mielőtt aztán elválnának útjaink két és fél hónapra. De vajon összeszedi a bátorságát, akinek kell?
--------------------------------------------

Nos, ami a végzősöknek laza hét, mert már végeztek a vizsgákkal és már csak a ballagás van hátra, az nekünk maga a káosz!

Miért? Nos, a ballagás napján az iskola megvendégeli a végzősöket és a családjukat, ezt az ebédet pedig a diákok szolgálják fel és készítik elő. Meg a desszertet is ők csinálják, pontosabban mi, főzőklubosok. Szóval már két nappal korábban nekikezdtünk a dolognak. Annyira szívesen vettünk volna magunk mellé valakit, de szinte minden diáknak volt dolga! Szóval a mi kis tizenkét fős csoportunk egyedül szenvedett a rengeteg süteménnyel.

A sósakkal kezdtünk, azok álltak el legtovább. Készült mindenféle pogácsa, meg rúd, töménytelen mennyiségben, hogy biztos legyen mindenkinek, még a fáradozó pincéreknek is. Egy kis segítséget csak délután kaptunk, mikor a legtöbben már befejezték az aznapra kirótt feladatokat, mint a tornacsarnok feldíszítése meg ezek.

Legelőször Gil dugta be a fejét, aztán megjelentek a barátnőim is. A német mondta, hogy Toni is jött volna, de elkapták egy kis extra feladatra, szóval a spanyol csak később fut be. Aztán hozzám jött oda és a vállam átölelve kérdezte, hogy miben segítsen. Elpirulva böktem rá a pogácsákra, hogy kenje be tojással, majd szórja meg sajttal őket. Biccentett és már ott sem volt. Éreztem magamon a lányok pillantását, akik próbálták elfojtani a mosolyukat, de mikor hátrapillantottam a vállam fölött, láttam, hogy nem csak két szempár mered rám, hanem legalább öt. Mondjuk ebből egy elég gyilkos volt. Igen, ezzel Eliskára céloztam, de ezt szinte teljesen elnyomta Francis pillantása, ami a lehető legpozitívabb volt az összes közül. Gyorsan előrefordultam és tovább szaggattam a tésztát a formával. Fejezzék már be a bámulást!

- Oké! Egy adaggal megvagyok, bedobtam a sütőbe is. Következő? – pattant mellém a német kíváncsian. Mondtam neki, hogy egy pillanat és már oda is löktem elé a következő tálcát. Ezúttal nem ment át egy másik pulthoz, inkább odahozta mellém a tojást és a sajtot. Az ecsettel gyorsan végigkente a pogácsák tetejét, majd gyakorlott mozdulatokkal sajtot szórt rájuk. Nos, szabad sütő nem volt, így kicsit várni kellett mindkettőnknek. Csevegni kezdtünk, én minden alkalommal a pirulással küzdöttem, mikor meghallottam, hogy szívből nevet.

Még mindig annyira féltem, hogy a vele való barátságom tönkreteszi, ha elmondom neki, hogy mire jöttem rá vele kapcsolatban. Mert volt egy olyan érzésem, hogy nem voltam neki több, mint egy barát. Már annyi lehetősége lett volna elmondani, ha másképp érez, vagy megcsókolni, de még egyszer sem próbálkozott vele. Netalán ő is pont attól fél, mint én? Nem… Már lassan egy éve ismerjük egymást és nem tett semmit, amivel arra utalt volna, hogy járni akar velem. Vagy csak nem tűnt fel? Jaj, Istenem…

- Meine Liebe – szólított meg finoman, közben megérintette a karom. Azonnal mintha áram rázott volna meg, összerezzentem, a gyomromban pillangók kezdtek csapkodni. Felpillantottam rá, ahol szembetaláltam magam a kérdő tekintetével. – Minden rendben?

- Persze – mosolyogtam rá, amit viszonzott. De tetszett a mosolya… Olyan őszinte volt.

Gyorsan kivettem az időközben megsült pogikat a sütőből, betettem a helyére a másik adagot. Hagytam még kicsit hűlni, aztán lepakoltam őket a megfelelő tálcára. Gil ebben is segített, az utolsóért pont egyszerre nyúltunk, a kezünk összeért. Mindketten kicsit megugrottunk.

Esküszöm! Mióta a lányok rávilágítottak, hogy belezúgtam, nem tudok normálisan viselkedni körülötte! Miért van ez? Eddig ment, most miért nem?

- Bocsi – motyogta és visszahúzta a kezét, várakozón meredt rám. Egy pillanatig meredtem a sós süteményre, aztán azt is a helyére raktam. – Nem akarsz pihenni egy kicsit… - kezdte, mire Lili azonnal közbeszólt.

- Majd mi átvesszük a ti részeteket, pont most fogyott el a mi melónk!

Vetettem a barátnőmre egy hálás pillantást, aki rám kacsintott, mikor elhaladtunk egymás mellett. Lehuppantunk a folyosón lévő padok egyikére, mindketten hangos sóhajjal dőltünk hátra. Ő hátradöntött fejjel, lehunyt szemmel relaxált egy kicsit, míg én összefontam magam előtt karjaim, kissé lehajtottam a fejem. Hirtelen azonban átkarolta a vállam és magához húzott. Orrát a hajamba fúrta, a fülemen éreztem a levegővételét, próbáltam nem megremegni az érintésétől. Aztán valahogy sikerült lenyugtatni magam és ellazultam az ölelésében. Éreztem, hogy mosolyra húzódnak az ajkai, aztán puszit nyomott a fejemre. A szívem ismét vad kalapálásba kezdett, már hiába próbáltam leküzdeni ezt az érzést. Szinte már akaratlanul dőltem neki, élvezve a teste melegét, közben megfogtam a szabad kezét.

Gil elég közvetlen srác, biztos csak ezért csinálja ezt. Nem azért, mert ő is szerelmes belém…

Lehunytam a szemem, mintha akkor láthatatlanná is válnék. Csendben ültünk egymás mellett, egészen addig, míg Feliks hangos „Bözsi, Bözsi, Bözsi!” felkiáltás mellett el nem rohant mellettünk, észre sem véve, hogy ott vagyunk. Azonnal kiszakadtam a német öleléséből és előredőlve kiáltottam a lengyel után, aki már épp feltépte volna a klub ajtaját. Kikerekedett a szeme, ahogy meglátott minket kettesben, kérdőn meredt rám szőke tincsei mögül, de csak egy fejrázást kapott válaszul. Nem nagyon kellett neki magyarázkodni, tudta, hogy mit érzek a német iránt.

- A tánctanárod keres – mondta, nekem meg azonnal leesett, miért. De nem csak nekem, hanem Gilbertnek is, aki erre kicsit összevonta a szemöldökét és rám pillantott. Na, igen, mióta szakítottunk Roderich-kel a táncórák korántsem voltak olyan jók, mint az első félévben, mindig meg akartuk magunk között tartani azt a pár centi távolságot.

Gyorsan elköszöntem a fiúktól és már rohantam is a táncterembe. Az osztrák már ott volt, csendben vártak rám. Isa, amint meglátott, összecsapta a kezét szokásához híven, hogy a figyelmünket felhívja magára.

- Rendben, gyerekek! Az igazgatónő azt kérte, hogy kéne még valami időkitöltő, aztán eszébe jutott a bálos táncotok. Nem tudom, elvállalnátok? – nézett ránk könyörgő szemekkel. Erre egymásra sandítottunk, végül vonakodóan bólintottunk. Annyira nem éreztük jó ötletnek, de nem akartuk megbántani Isát és az igazgatót. A tanárunk nagyon megkönnyebbül a pozitív visszajelzés miatt, bár megjegyezte, hogy látja rajtunk a „kedvet.” – Gyorsan próbáljunk egyet, utána mehettek is, majd holnap szánunk rá egy kicsit több időt.

Ezzel a laptopjához ment és megkereste a megfelelő zenét, amíg mi beálltunk a helyünkre. Végigtáncoltuk, hibátlanul, de már korántsem volt benne az a lelkesedés, mint az elején. Nem tudtam széles mosolyt húzni az arcomra, nem is azt osztrákot néztem, mindig a válla fölött bámultam el, próbáltam elképzelni, hogy mással táncolok annak érdekében, hogy egy kis életet vigyek bele.

Akaratlanul is az jelent meg a szemeim előtt, mikor Gilbertnek tanítgattam a lépéseket a bálon. Ahogy a saját kezébe fogta az enyémet, ahogy a tenyere a derekamra simult, ahogy magához vont. A mosolya, ahogy nézte a magyarázásom.

Lehunytam a szemem, magam elé képzeltem azt a fél órát. Azonnal éreztem a hatást, a mosolyt se bírtam megállni, mikor gondolatban odaértem, hogy a srác rálép a lábamra, aztán sűrű bocsánatkérésbe kezd, hiába mondom neki, hogy nincs semmi baj. Hallom a trió másik két tagjának nevetését, mikor látják a haverjuk bénázását.

És vége lett.

Isa megkérdezte Roderich-et, hogy miért nem éli bele magát úgy, mint régebben, de ő nem tudott mit válaszolni. Nem rántotta meg a vállát, olyan „mit tudom én” stílusban, hanem csak lehajtotta a fejét, de szeme sarkából rám pillantott. Miattam. Engem azonban nagyon megdicsért a tanárnő, meg is jegyezte, hogy kíváncsi lenne, mi járt a fejemben, úgy mosolyogtam. Csak zavartan nevettem, közben próbáltam nem hallani a partnerem kommentjét, hogy ő is. Nem fogom az orrára kötni, hogy a Gilberttel való táncom miatt élveztem annyira.

Vacsoránál Feliks kivallatott, hogy milyen volt a táncolgatás. Roderich-kel nem néztünk egymásra, mindketten egy halk jót motyogtunk. Senki sem hitte el. A lengyel csak akkor kérdezett újra rá, mikor már kettesben voltunk, mert tudta, hogy van valami. Elmeséltem neki az egészet, kezdve a kezdeti kedvetlenségtől, egészen a kis látomásig. Mosolyogva hallgatott végig, mondván tök cuki vagyok. Ezen nevetnem kellett, bár én nem éreztem így.

Másnap belekezdtünk az édes sütemények készítésébe. Még a suli konyhájára is bekéredzkedtünk, hogy legyen elég helyünk csinálni az édességeket. Igazából, szinte senki sem akart átmenni a koliba sütögetni, szóval Francis és Sadiq megegyeztek, hogy az előbbi átmegy egy általa választott emberrel, a többiek meg ott maradnak a török „fogság” alatt. Persze a francia által választott ember én voltam, ki más. Gyorsan összeszedtük, hogy milyen hozzávalók kellenek, azokat felpakoltuk egy zsúrkocsira, majd áttoltuk a koleszba. Kérdeztem, hogy miért engem választott, de ő csak mindentudóan vigyorgott rám, én meg éreztem, hogy elpirulok.

- Tudod, mon Chéri, csak a hülye nem látja, hogy hogy nézel Gilbertre.

- Francis! – sziszegtem, aztán kipillantottam az ételkiadó ablakon, remélve, hogy senki sincs az étkezőben. Ő csak nevetett azzal a franciás „ohonhonhonhon” röhögésével, és elkezdte kevergetni a tésztát, hogy eltűnjenek belőle a csomók. – Tényleg ennyire feltűnő? – kérdeztem a földet pásztázva.

- Mondom, csak a hülyének nem tűnik fel – kacsintott rám, aztán előkeresett egy kakaós bödönt.

- És Gilbert is látja? – tapogatóztam óvatosan, mire felkacagott.

- Na, ő hülye – nevetett tovább, közben egy digitális mérlegen kimérte, hogy mennyi kakaópor kell. Egy sóhaj kíséretében temettem az arcom a tenyerembe. Tényleg rajta kívül mindenki látja? Ő miért nem veszi észre? Akkor lehet, tényleg nem tetszem neki… - Ne légy szomorú, mon Chéri, lehet Gilbert vak kontaktlencsével és anélkül is, de én nem adnám fel a reményt.

- Én biztos nem megyek oda hozzá, hogy „hé, tetszel”! – hajtottam le a fejem még jobban, közben elvettem a mérleget, hogy kimérjem a lisztet.

- Nem is kell! Van egy jobb mód – mondta csillogó szemekkel, mire kissé felé fordultam. – Odamész hozzá, kéred, hogy hajoljon lentebb és adsz neki egy baiser[1]-t – cuppogott csücsörítve.

- Francis! – kaptam le egy serpenyőt az akasztójáról. Visítva kezdett futni, remélve, hogy összefut valakivel, aki majd megvédi. Persze az a valaki pont Gilbert volt. Elkapta a német vállát és mindig úgy irányította, hogy pont köztünk legyen, közben motyogott neki valamit franciául, mire Gil arca elvörösödött. Ugye nem? Újra futni kezdett, mire a haverja utána kiáltott valamit, amit továbbra sem érettem. – Mit mondott? – kérdeztem vékony hangon, remélve, hogy nem azt, amire gondoltam.

- Öhm… Semmit. Mármint… ööö… azt, hogy védjem meg tőled – motyogta egyre pirosabb arccal. Volt ott még valami, de nem mondta el. Nagyon úgy tűnt, inkább neki volt kínos, mint nekem, ami egy kicsit megnyugtatott. Felmosolyogtam rá és megkérdeztem, hogy ma szeretne-e segíteni. Széles vigyorral bólintott és követett vissza a konyhába.

Francis vagy fél óráig nem jött vissza, de mikor igen, azt is nagyon félve tette meg, először csak a fejét dugta be az ajtón, aztán mikor látta, hogy semmi sem repül felé, kicsit bátrabban belépett. Folytatni kezdte, amit elkezdett, de fél szemét mindig rajtunk tartotta. Én tudtam, hogy miért, közben abban reménykedtem, hogy a mellettem álló srác nem tudja.

A konyha aznap délután végig a miénk volt, kivételesen az egyik étteremből rendeltek pizzát a diákoknak, aminek sokan nagyon örültek, köztük mi is, amiért volt plusz helyünk sütögetni. Több tálca sütit készítettünk el egy délután alatt, el lehet képzelni, hogy akkor a klub konyhájában milyen sok édesség született, ahol kétszer annyi sütő volt. Vacsoraidő volt, mire kitámolyogtunk a konyhából. Ezúttal a közös szobában volt a vacsora. Nem is néztünk senkire, mindhárman kipécéztünk egy kanapét az egyik fal mellett, egyszerre huppantunk le rá, én ültem középen mellettem a két fiú.

- Meghalok – nyögte Gil, amire csak egy bólogatás volt a válaszunk.

- És holnap még pincérkedni is kell – felelte a francia, a német hangos műsírást hallatott, mint aki most jött rá erre a tényre. Megveregettem a vállát együttérzésem jeléül, aztán felcsillant a szemem, mert Feliks tartott felénk, kezében két pizzásdobozzal. Leült elénk egy puffra, felajánlotta a lehetséges választékot: sonkás-kukoricás vagy görög (amin mindenféle volt, kezdve a fetasajttól egészen a hagymáig). Én és Gilbert először a kukoricásra csaptunk le, pontosan egyszerre, ami hangos nevetést váltott ki mindkettőnkből, míg a másik két személy a különlegesebbet választotta. Nem sokkal később a lányok és Toris is letelepedett mellénk Toni kíséretében, így már négy lehetséges feltét közül választhattunk, mivel a tanárok úgy mondták, hogy kettőnek jut egy, amúgy meg mehet a cserebere. A görög is finom volt, de a sima Margaréta pizza se volt rossz, amit a litván hozott. A lányok is egy kicsit rendhagyót választottak, tonhalasat hoztak. Körülbelül öt- vagy hatféle pizza volt összesen, hogy biztos mindenki ízlését kielégítsék, gondolva a vegákra, volt olyan is, amin nem is volt hús. A tonhalas is ízlett, bár az olívabogyókat átpasszoltam a fiúknak, mert nem szerettem őket. Konkrétan degeszre ettük magunk, sokat nevettünk és beszélgettünk közben. Egy kis idő múlva Feli, Lovino, Ludwig és Kiku is csatlakozott hozzánk. Még este kilenckor is ott ültünk és csevegtünk, de nem csak mi, hanem még jó pár diák is. Az aktuális ügyeletes tanárok fél tízkor szóltak ránk, hogy menjünk felfelé lassan, mert fél óra múlva takarodó. Gyorsan kidobtuk az újrahasznosítós kukába a dobozokat, aztán elindultunk a lépcsők felé. Gilnek adtam egy puszit köszönetképpen az egész napos segítségéért, aki erre hosszan megölelt, orrát a hajamba fúrta. Mély levegőt vettem és a mellkasára hajtottam a fejem, közben nem tudtam visszafogni a mosolygást.

Másnap fekete szoknyában és fehér ingben álltam a tükör előtt, a hajam Lili már befonta, hogy ne lobogjon össze-vissza, amíg szolgálom fel az ételeket. A fülem mögé tűztem egy virágot, amit Gilbert talált nekem reggel, aztán bevártam a lányokat és indultunk le. Az elsős és másodikos fiúk, illetve a főzőklubosok a pincérek, fel van osztva, hogy ki mit visz ki. Több mint száz vendégünk lesz, szóval kell az a négyosztálynyi srác, bár így is valakik leültetik az embereket, valakik a rendelést veszik fel, valakik az italt hozzák ki, valakik pedig az ételt.

Én a főzőklubosok közé tartoztam, mi feleltünk a süteményekért. A triót a konyhában találtam meg, hangosan röhögtek valamin. Először Gil látott meg engem, széles mosolyt villantott rám.

- Willkommen, meine Liebe!

- Sziasztok! – léptem hozzájuk. Már mindannyiuknál ott volt a tálca, vagy a jegyzetfüzet. Toni is felkötötte a kötényét, aztán indulásra készen voltunk mindannyian. Francis és én felkaptunk egy-egy tálca sósat, elindultunk kifelé. A suli épülete mellett volt megterítve a szabadban. Az asztalok három nagy sorba voltak rendezve, mindegyiken volt egy-egy szám, hogy a pincérek dolgát megkönnyítsék. Lassan kihordtuk azon az extra ajtón a rágcsálnivalókat, ahol még ősszel jutottunk ki Gillel. Pár szülő és diák már ott volt, az osztálytársaink vezették a helyükre a vendégeket.

- Lizzy, oda még tudnál hozni egyet? – kiáltott rám Yao, mikor indultam be egy következő adagért. Gyorsan felé pillantottam, majd az asztalra, ahová mutatott. Tényleg már csak ott nem volt. Biccentettem és bekocogtam, keresni kezdtem egy üres tálcát, mert sajnos el lett számolva az egész, pedig vagy ötször átnéztük.

- Tessék – nyújtott felém egyet Gil. Felmosolyogtam rá és odaléptem a pulthoz, ahol a sok sós sorakozott. Megpakoltam, már indultam volna ki, de a német elvette tőlem és egy kacsintás után elindult kifelé.

- Gil – szóltam utána, mire megfordult, kérdőn nézett rám. Mellé léptem és puszit nyomtam az arcára. Észrevettem, hogy egyre közelebb csókolom meg a szájához. Ha így folytatom, év végére már tényleg meg is csókolom. Ennek gondolatára megráztam a fejem, próbáltam nem elvörösödni, míg ő mosolyogva odahajolt hozzám és ajkait a homlokomnak nyomta. A képzeletem tovább játszott velem.

Elképzeltem, ahogy felemelem a fejem és mélyen a szemébe nézek, a lilás tekintet miatt a szívem még hevesebben kezdett verni. Erre ő kissé lehajolt és szájával finoman hozzáért az enyémhez.

De mikor pislantottam egyet, ő már ott se volt. Csak egy hülye képzelgés volt az egész…

Csendben figyeltem, ahogy a szülők és a végzősök lassan megebédelnek, közben a fiúk fel-le rohangálnak az asztalok között. A vendégek háromféle menü közül választhattak. A leves mindenkinek ugyanaz volt, standard zöldségleves, a másodikféle pedig vagy valami pörköltszerű, vagy sült, vagy pedig vega. Leginkább a másodikat kérték, én viszont, ahogy néztem az ételeket, nagyon megkívántam mamám finom csirkepörköltjét. Hirtelen megint elfogott egy kicsit a honvágy, pedig tudtam, hogy nemsokára én is mehetek haza.

A lányok pattantak mellém ők is kíváncsian nézték, hogy hogyan megy az ebéd. Rájuk mosolyogtam, aztán feldobtam egy témát, remélve, hogy el tudom felejteni egy kis időre Gilbertet, a családomat meg ezeket, mielőtt totálisan depis leszek. Szerencsére a barátnőim azonnal rákaptak a beszélgetésre, egymás után röppentek fel a különböző ötletek, a végén már csak azt vettük észre, hogy Francis meglegyinti előttünk a kezét, hogy felhívja magára a figyelmünk. Mondta, hogy jöhetnek a sütik. Azonnal berontottam és kitártam a hűtőajtót. Átadtam a többieknek szép sorban a tepsiket, majd mikor már nem volt senki, kivettem magamnak is egyet és odavittem a pulthoz. Gyorsan felszeleteltük, szétosztottuk őket különböző tálcákra, amikről már elfogyott a sós időközben. Jött pár pincér is segíteni nekünk, köztük Feliks, akire úgy kellett rászólni, hogy ne egyen az édességekből. A lengyel csak sértődötten kivitte a süteményeket, aztán meg kiskutyapillantást vetett rám, hátha kap valamit, amiért segít. Kapott egy csokis sütit, de csak azért, mert a legjobb barátom. A szemem tekergetve mosolyogtam rá, majd átnyújtottam egy kész tálcát neki, mondván folytathatja is a segítkezést.

Az ebéd körülbelül két órán át tartott, ezt követően jött egy kisebb szünet, amíg a szülők átmentek a tornacsarnokba, a diákok pedig átöltöztek. Én és Roderich a táncszobába mentünk, ahol már várt minket egy-egy ruha. Közmegegyezés alapján nem ugyanazokat a ruhákat vettük fel, mint a bálon, hanem két egyszerűbbet, de a kornak megfelelőt.

A terem közepén az igazgató mondott egy kis beszédet, majd felvonult a két osztály a terem két végén elhelyezett székekhez. Volt egy kis műsor is, köztük a négy év alatt összegyűlt aranyköpéseket olvasták fel. Hangosan nevettem némelyiken, akárcsak a szülők nagy része, kétségtelen, a diákok a legjobb stand-uposok. Legalábbis az elszólások terén biztos. Mondjuk az egy ilyen suliban kicsit erős, hogy „Napóleon fedezte fel Amerikát”[2], de fogjuk rá, hogy fáradt volt a gyerek. Persze aztán jött a csere, az osztályok is összeszedték a tanáraik aranyköpéseit. A kedvencem az volt, hogy „gyerekek, halkabban, mert nem látok”. Onnan, ahol álltam pont ráláttam Gilbertre, aki a szájára szorított kézzel röhögött, majd vett egy mély levegőt és próbálta rendezni az arckifejezését, de nem igazán sikerült. Az ajkába harapva pillantott a tőle jobbra álló haverjaira, és újra kirobbant belőle a nevetés. Lehet nekik már most eszükbe jutott pár dolog.

Ezt követően jöttünk mi Roderich-kel. Láttam, hogy a végzősök szeme felcsillan, lehet sejtették, mi jön. Mielőtt elindult a zene, gyorsan megkerestem a németet, aki csak felmutatta a hüvelykujját és rám mosolygott. Lehunytam a szemem és ugyanazt csináltam, mint két nappal ezelőtt. Újra magam előtt volt ő, a széles mosolya, a jókedvű tekintete. Teljesen más volt így, annyival jobb!

A szülők hangosan megtapsoltak bennünket, ahogy meghajoltunk, nem tudtam levakarni az arcomról a mosolyt.

- Ügyes voltál, Elizabeta! – mosolygott rám halványan Roderich, még mindig a kezemet fogva. Én is megdicsértem őt, aztán az ujjaim kihúztam az övéi közül, ami miatt egy kis csalódottság költözött az arcára. A táncterembe mentem, hogy levehessem a ruhám. Isa már ott várt, az egekig magasztalta a táncunkat, szerinte tökéletes volt. Segített a fűző kibontásában és a sok szoknyaréteg levetésében, a többit már megoldottam egyedül. Ezúttal az egyenruhámba bújtam bele és már mentem is a tornaterembe, beálltam a helyemre, ahol a kezdetektől lennem kellett volna, ha nincs ez a tánc. Feliks rám mosolygott, mikor megálltam mellette.

- Tök jó voltál, Lizzy. Mint mindig – kacsintott.

- Köszi – suttogtam neki válaszul, aztán mindketten előre fordultunk, hogy végignézzük a ballagást.

- Hallo, meine Liebe – mosolygott rám fáradtan Gilbert vacsora után, mikor elkapta a karom és kihúzott a teraszra. Rágyújtott egy cigire, aztán hosszan kifújta a füstöt.

- Látom, már te is kész vagy – böktem meg egy kicsit a karját, amire ő egy apró bólintással reagált.

Tényleg csend volt szinte az egész épületben. A végzősök nagy része már hazament a családjával, a maradék három évfolyam meg teljesen kifáradt a három napja tartó ugrálásban, díszítésben, sütögetésben. Már engem is nagyon húzott az ágy felé a fejem, de örültem, hogy tudok a némettel is tölteni egy kis időt.

- Egy hét múlva már mi is mehetünk haza – mondta, de hangjában nem éreztem a lelkesedést, aminek ott kellet volna lennie. Kérdőn meredtem rá, de nem fordult felém, újra beleszívott a cigijébe, hogy ezzel is megússza a válaszadást. Az ég felé fordította az arcát, mikor újra a karika fújásával próbálkozott, továbbra is sikertelenül. Akaratlanul kuncogtam fel, mire kaptam tőle egy szúrós pillantást, amiért nem biztatom, hanem kiröhögöm. Nem tehettem róla, vicces volt a rendíthetetlen próbálkozása.

- Ti elkezdtetek már pakolni? – kérdeztem, mire olyan arckifejezést villantott rám, ami ezt mondta: ezt a kérdést te sem gondolod komolyan. – Csak kérdeztem, na.

- Oké, ti lányok előre gondolkodtok, de lusták vagyunk ugyanígy cselekedni – vonta meg a vállát egykedvűen, utána rám sandított. – Van valami baj, meine Liebe? – kérdezte.

- Nincs. Most tényleg. Csak…

- Csak? – kérdezett rá azonnal, szemei kicsit kikerekedtek. Próbáltam menteni a menthetőt és beslisszanni az épületbe, de elkapta a karom és visszafordított, faggatni kezdett, majd mikor nem feleltem semmit, találgatásba fogott. Mikor odaért, hogy tetszik nekem valaki, éreztem, hogy az arcom felforrósodik, ő meg megállt, döbbenet ült az arcára. Hebegve kérdezte meg, hogy ki az, mire kicsit összevontam a szemöldököm. Újból megtudakolta a valaki nevét, ezúttal kicsit határozottabban. Mit mondhattam volna? Hirtelen minden szó belém fagyott, az anyanyelvemen se tudtam volna megszólalni.

Nem tudtam miért, de annyi szomorúság volt a szemében, hogy rögtön összeszorult a torkom, és esküdni mernék rá, hogy megtelt könnyel a szemem.

- Ki az? – kérdezte utoljára, már halkabban, mintha csalódott lenne.

- Kérdezd Feliks-et, ő biztos tudni fogja – feleltem. Nem mertem a szemébe mondani, hogy tetszik nekem, nagyon nem… Szerettem volna felpofozni magam, hátha akkor egy kicsit visszatér az a Héderváry Erzsébet, aki ténylegesen voltam, de így…

- Akkor hagyjuk – suttogta csalódottan és elindult befelé. Mit tettem, Gil?

---

[1] Csók (francia)

[2] Megtörtént eset alapján…

U.I. Holnap karácsonyi ajándék! :)