35. fejezet - Kann denn Liebe Sünde sein?

Kann denn, kann denn Liebe Sünde sein?

Nein – Ich frag dich, kann denn,

kann denn Liebe Sünde sein?

Nein – Ich frag dich nicht noch mal...

Forrás

- Szeretnék bocsánatot kérni, Elizabeta – állt meg előttem Roderich, majd ujjaival kifésülte a haját az arcából, de a szokásos egy tincs megint megmakacsolta magát, becsuktam a könyvem és hunyorogva néztem fel rá. Leült mellém a fűbe, amin eléggé meglepődtem, és mesélni kezdte az ő szemszögét, amit teljes egészében megértettem, még ha egyet nem is értettem vele. Jogos volt, hogy a srácok elég sokat piszkálták, még ha nem is vette négyül közül egyikük se túl komolyan. Roderich-et csak egyszerűen zavarta, hogy valakik nem bírják. – Csak tudod, az a trió egyszerűen… hallottam pletykákat, hogy milyenek és nem szeretném, ha te húznád a rövidebbet. Főleg Gilbert. Nem tudom, mi baja van velem, de ha már rám néz, akkor biztos, hogy a következő fél órában valahogy keresztbe fog nekem tenni. Hallottad mi lett Eliskával? Nem szeretném, ha veled is azt tenné.

- Eliskával? – kaptam fel a fejem. Igen, hallottam pár pletykát a szakításukról, de ez új verziónak tűnt. Kis iskola, gyorsan terjednek a hírek. Valakik szerint a fiú szakított, valakik szerint a lány. Olyan is felmerült, hogy megcsalás van a dologban valamelyikük részéről, meg olyan is, hogy üvöltözve mocskolták egymást, mikor szétváltak.

- Igen. Az az ostoba töltött vele egy éjszakát, aztán dobta – mondta halkan, de erőteljesen, nekem pedig kikerekedett a szemem. Ez tényleg kicsit újabb volt. – Lehet, hogy neked más arcát mutatja, de az valószínűleg csak egy álarc, Elizabeta…

A kezemet nézegettem. Akkor valószínűleg engem is csak megfektetni akar?, gondoltam. Bár a második találkozásunknál már elég nyomulós volt, de utána nem igazán mutatta azt, hogy érdekelném. Előző nap se úgy viselkedett, mintha csak egy éjszakára kellenék neki. Talán tényleg csak álca volt?

De… Nem. Lehet, hogy a szerelem vakított el, de valahol éreztem, hogy ő nem tenne ilyet. Gilbert nem használna ki így senkit. Egy éjszaka, aztán vége? Már sokkal hamarabb láttam őket… hmm… forró helyzetben, minthogy szakítottak volna. Ha le is feküdtek, Gil nem erre ment. Az csak a kapcsolat velejárója. És aki a pletykát elindította, minden bizonnyal őt akarta hibáztatni, amiért tönkrement a kapcsolatuk. Ezt viszont nem kötöttem Roderich orrára, mert nem volt bizonyítékom a megérzéseimen túl. És tudtam, hogy az osztrák erre biztos rávilágított volna és megpróbál az ellenkezőjéről meggyőzni.

- Meine Liebe, minden oké? – hajolt le kissé, hogy a szemembe nézhessen. Épp a suli fala mellett álltunk egy kevésbé forgalmas helyen, ide rángatott, miután meglátta az arcomat. Nem tehettem róla, tekintetétől az arcom megint pirosas színt öltött, szégyelltem magam, amiért akár egy pillanatra is elhittem, amit róla állítottak. Némán bólintottam, de nem vette be, az elmúlt egy tanévben túl jól megismert, ami most nagy hátrányomra vált amellett, hogy egy kicsit örültem neki. – Ő mondott neked valamit, igaz? – kérdezte halkan, bár tekintete elsötétült, íriszei mélylilának tűntek, mint az ég vihar idején, még a villámokat is láttam bennük felvillanni. Nevet se kellett mondania, mindketten tudtuk, hogy az „Ő” megszólítás kit takart. Újra a földre pillantottam, nem bírtam a szemébe nézni több okból se. Egyik ugye, hogy rájöttem, hogy szerelmes vagyok belé, a másik meg, hogy komolyan megfordulhatott a fejemben, hogy igaz, amit Roderich mondott. Nagyon-nagyon dühös voltam magamra, hogy lehettem ilyen buta? Végül a tekintete megtette a hatását, nagy nehezen kinyögtem a dolgot.

- Azt mondta, nem akarja, hogy úgy járjak, mint Eliska – suttogtam. Gilbert felsóhajtott, a fejem mellett a falnak támaszkodott.

- Tudom, milyen pletykákat terjeszt Eliska. Nem körítek: azt állítja jól megdugtam, aztán mondtam, hogy takarodjon. Te mit hiszel? Szerinted ilyen vagyok? – hangja elhalkult, fájdalmasan csengett, mire felemeltem a fejem. Összeszorított ajkakkal nézett rám, lilás szemei az arcom kémlelték, a bennük lévő fájdalom fojtogatni kezdett, az orra két oldalán a bőre kicsit kipirult a visszafojtott idegességtől. Ekkor láttam meg, hogy a másik keze ujjai a nyakában lévő vaskeresztre kulcsolódnak. A vaskeresztre, amit a becsület és a bátorság szimbólumának tartanak már évszázadok óta. Gilbert tudta jól, hogy milyen ősei voltak és ő fel akart érni hozzájuk, ebbe az értékrendbe pedig nem fért bele ez. Ez, hogy kihasználjon ennyire egy lányt. Lehet, ha nem is totálisan belezúgva, de tetszett neki. Meg amúgy is. Egy egyéjszakás kaland nem tart több hónapig, ők meg legalább három-négy hónapig biztos együtt voltak.

- Persze, hogy nem vagy ilyen –feleltem és megsimogattam az arcát, amit egy halk sóhajjal fogadott. Akaratlanul jutott eszembe az előző este, ahogy néztük egymást, ahogy éreztem a szívem lüktetését.

- Danke, meine Liebe.

- Szívesen. És valójában mi történt?

Odaállt mellém, hátát a falnak vetette, arca grimaszba torzult.

- Azzal kezdtem, hogy a vele járást már akkor megbántam, mikor még csak egy hete voltam vele. A rágógumi nem olyan tapadós, mint az a csaj! Lényeg az, hogy mindig adtam neki új esélyt, mert talán ő volt az első lány, aki járni akart velem. Úgy éreztem én is megérdemlem. Próbáltam és jól is éreztem magam az elején… Aztán rám mászott. Oké… bevallom, lehet történt is valami, de könyörgök, pasiból vagyok! De a szex nem lehet egy kapcsolat alapja, így dobtam, miután meguntam ezt. Neki rosszul esett és most én vagyok a hunyó. Pedig mindennek megvan az oka – morogta ökölbe szorított kezekkel és egy gyűlölettel teli pillantást vetett a kollégium felé. Megfogtam a csuklóját, a tenyerünket egymáséhoz nyomtam, az ujjaink pedig már automatikusan kulcsoltuk össze. Lepillantott rám, ajkai mosolyra görbültek, de még éreztem a benne fortyogó haragot.

- Én neked hiszek és nem a pletykáknak. A többiek is majd csak ismernek annyira, hogy neked adjanak igazat.

- Az a baj, hogy Antonio, Francis és én is elcsesztük. Nem úgy mutatkoztunk be mindenkinek, ahogy neked. A suli háromnegyedének mi vagyunk a Bad Touch Trio, vagy mi a fasz, valakik meg pusztán perverznek neveznek minket. Kár volt kiszínesíteni azokat a sztorikat, most már látom. Túl nagy volt a pofánk kis elsősként – döntötte hátra a fejét, tarkója koppant a téglán. Akaratlanul szisszentem fel. Nehogy agyrázkódást okozzon magának itt nekem! Még csak az kéne! – Jövőre valószínűleg már úgy fognak hívni, hogy az „ártatlan lányokat az ágyába csábító, majd onnan két lábbal kirúgó albínó dög” – fröcsögte zaklatottan, de hangja az eddiginél is szomorúbbnak tűnt.

- Hé! – szóltam rá döbbenten és a felkarjába csíptem. A következő mondat hallatán mosolyra húzódtak az ajkai, a lehető legszélesebbre, amit eddig tőle láttam, egyből elöntött a melegség. – Lehet, hogy egy albínó dög vagy, de az én albínó dögöm!

- Szavad ne feledd, meine Liebe!

Szorosan megöleltem, az arcom a mellkasába fúrtam, míg ő a vállam köré fonta a karjait és az állát a fejem búbjára támasztotta, puszit nyomott a hajamra. Ahogy éreztem, az ő szíve is legalább olyan hevesen ver, mint az enyém, amit betudtam a szavaim hatásának. Szerintem még nem sokan mondtak ilyet neki, úgyhogy ezzel az egy mondattal teljesen levettem a lábáról, ami számomra is csak jó volt. Az ujjai a hátam cirógatták, amit lehunyt szemmel élveztem. Miután a lányok előző nap megmagyarázták, hogy mi is az a furcsa érzés, ami ilyenkor elfog, teljesen logikusnak éreztem a dolgot, nem is értem, hogy hogyan nem jöttem rá előbb. Mondjuk… Roderichnél nem éreztem ezt ennyire intenzíven. Persze, ott is zavarban voltam néha, de ez most teljesen más volt. De ugye ott volt bennem a félsz is, ami szerintem minden szerelmes emberben ott van. Mi van, ha nem tetszek neki? Mi van, ha neki más jön be? Mi van, ha nem akar velem kapcsolatot? Mi van, ha… Annyira sok volt az ilyen „mi van, ha…”, hogy már nem tudtam mit gondoljak. Az elmúlt napokban figyelgettem Gilt, láttam, hogy a közeli barátaival is olyan közvetlenül viselkedik, mint velem, de persze azért kicsit máshogy ér hozzájuk, hiszek ők srácok. De például a Facebookon láttam egy képet az egyik német lányhaverjáról és róla, amin a csaj épp hátulról lógott a nyakában és arcon puszilta őt. Na, akkor egy kicsit elkapott a féltékenység. Ezen kívül nem volt semmi ilyesféle fotó fenn, de ki tudja. Másnap egy kicsit burkoltan rá is kérdeztem, hogy milyenek az otthoni barátai, mire lelkesen mesélni kezdett. Az kiderült, hogy a lány neve Jana, de semmi olyat nem mondott, amitől féltem. Barátok és kész.

Felnéztem Gilbertre, aki lehajolt hozzám. Először azt hittem meg fog csókolni, le is fagytam, mint a Windows, de ehelyett csak az arcomra nyomott egy másik puszit. Próbáltam leplezni a csalódottságom egy mosollyal, de az agyam és a szívem kivételesen összhangban volt és egyszerre ordítottak a némettel, hogy „mi volt ez, he?” Mondjuk ez hangosan nem mondtam ki, még csak az kellett volna, hogy még a szokásosnál is hülyébbnek nézzen. Lábujjhegyre álltam és én is megpusziltam aztán belé karolva magam után húztam, mondván ebédidő.

- Szia – intett nekem Feliks, mikor meglátott, aztán kicsit összehúzta a szemöldökét, mikor észrevette a mögöttem loholó németet, aki, mikor hátrapillantottam rá, szélesen elmosolyodott és kacsintott egyet. Éreztem, hogy elönti a pír az arcom, így gyorsan elkaptam a fejem. A lengyel barátom arcán az a tipikus mindentudó kifejezés ült, amiből már kezdett elegem lenni az elmúlt hónapok után. A lányok szerencsére nem voltak ott, hogy cinkos vigyorral ajándékozzanak meg, így legalább ezt megúsztam. Gil finoman megérintette a hátam, ahogy elhaladt mellettem és jó étvágyat kívánt, majd sorba állt az ebédért. A lengyelre néztem, aki kimeresztett szemekkel bökött az ételkiadó előtt álló sor irányába, utalva arra, hogy húzzak oda a némethez, így sietősen mögé léptem és játékosan ráköszöntem, mintha aznap akkor találkoztunk volna először. Belement a játékba, jókedvűen fordult felém, tovább beszélgettünk, amíg sorra nem kerültünk.

Nem sokkal később kinn ültünk a suli előtt a földön, az igazgató eligazítást tartott a ballagásról, ami pár napon belül esedékes volt. Lényegében elmondta, hogy kinek mi lesz a feladata, milyen ruhát vegyünk fel, mi lesz az egész sorrendje. Az egész kezdődött egy ebéddel, majd jött a tényleges ballagás, aztán mehettek, amerre láttak. Legalábbis a végzősök és a családjuk, mi még itt dekkoltunk utána pár napot.

Éreztem, hogy valaki megfogja a hajam és fonogatni kezdi, mire hátranéztem a vállam felett. Gil volt az, láthatóan nem érdekelte az igazgatónő beszéde, csak a hajam figyelte, valószínűleg tavaly is ugyanezt mondta el. Csak egy laza fonást készített, amit aztán szét is bontott és újrakezdett. Mindezt megcsinálta legalább ötször, ujjai a végén már akadály nélkül siklottak át a hajzuhatagomon.

- Elvagy? – kérdeztem. Kissé felvonta a szemöldökét és elmosolyodott, fejét enyhén oldalra döntötte. A fürtjeim még mindig a kezében voltak, lazán tartotta őket.

- Aha, már értem, hogy Lili miért fonogatja folyton a hajad – kuncogott, aztán megfogta a fonatot és hátrahúzta, én meg a fájdalom elkerülése miatt követettem a tincseim egyenesen az ő karjaiba. Döbbenten meredtem előre, mikor a hátam a mellkasához ért, a karjait pedig körém fonta. Láthatóan élvezte a helyzetet, de persze én a zavartól megmukkanni se mertem.

A lányok ekkor összenéztek, pontosabban rám néztek volna, ha még mindig ott lettem volna. Kérdőn meredtek egymásra, majd kissé hátra fordultak, hátha ott vagyok. Ott voltam, egyenesen annak a srácnak a karjaiban, aki tetszett nekem. Először azt hitték történt valami, de egy alig észrevehető fejrázással közöltem, hogy sajnos nem, csak Gilnek ölelhetnékje támadt. A srác a nyakamba fúrta az orrát és halkan szuszogott, szinte minden alkalommal, mikor a forró levegő megcsapta a bőröm végigfutott a hideg a hátamon. Azt, hogy a hüvelykujjaival kis köröket rajzolt az oldalamra csak még később vettem észre. Segítségkérően néztem a barátaimra, akik csak azt tátogták, hogy engedjem el magam. Lepillantottam Gil karjaira, amik körülfogták a derekam, vettem egy mély levegőt és a mellkasának dőltem. Kicsit olyan volt ez az érzés, mint mikor úszni tanultam és fejest kellett ugranom a vízbe. Féltem, hogy mi lesz, a víz mély volt, feneketlennek éreztem, még annak ellenére is, hogy tudtam úszni (legalábbis annyira, hogy ne fulladjak meg) és az oktatóm is ott volt nem messze. Mégis bennem volt a „mi lesz, ha” érzés, ami megállított attól, hogy ugorjak. De akkor is vettem egy mély levegőt és megcsináltam. Itt is így volt.

Nem láttam, de éreztem, hogy elmosolyodik, kicsit szorosabban fonódtak körém a karjai, lábai is, amik az enyém mellett voltak kinyújtva, hozzám simultak.

- Mi az, Gil? – kérdeztem, mikor lehajtotta a fejét, homlokát a vállamnak döntötte.

- Semmi, meine Liebe – mondta halkan, ujjai végigsiklottak az oldalamon, mire megremegtem. Ezt ő is észrevette és abbahagyta a cirógatást, szívem szerint kértem volna, hogy folytassa, de nem tudom, hogy hogyan reagált volna.

- Biztos? – suttogtam és megpróbáltam hátranézni rá. Csak bólintott.

Ekkor elengedett, egyik kezével megtámaszkodott maga mögött, a másikkal pedig kisimította a haját a homlokából és mélyet sóhajtott. Arca kissé vörös volt, de ahogy felnézett az égre, inkább azért, mert melege volt, nem pedig azért, mert ott voltam. Ez egy kicsi csalódottsággal töltött el. Oldalra biccentette a fejét, ahogy észrevette, hogy nézem, a kezét, amivel eddig a haját fogta hátra, az arcomra simította, hüvelykujját végighúzta a szemem alatt. Elpirultam, de nem fordultam el, csak néztem rá. Majdnem fehér tincsei visszaugrottak a homloka elé, néhány kivételével, ami miatt még kócosabbnak tűnt a haja, mint általában. Hirtelen újra magához ölelt, ajkait a halántékomnak nyomta. Meglepetten pislogtam magam elé, aztán én is köré fontam a karjaim.

- Hiányozni fogsz a nyáron – suttogta a fülembe.

- Te is nekem, Gil – feleltem mosolyogva. Nagyon-nagyon fog hiányozni. Majdnem elfintorodtam annak gondolatára, hogy a nyáron esetleg összejön valakivel. Nem is tudom, mi lenne, ha ez történne. Az biztos, hogy bőgnék minden alkalommal, mikor eszembe jut.

Végignéztem rajta. Bár ezer ágra tűzött a nap , mégis tetőtől talpig feketében volt, feje búbján ott pihent a napszemüvege, mégsem vette fel, inkább hunyorgott. Csuklóján egy szegecses bőrkarkötő volt, lábán fekete tornacipő. A nyakában a vaskereszt lógott, az érdemrend eltűnt a pólója alatt. Jóképű volt. Nem tökéletes, de jóképű. Kicsit elmerült a gondolataiban, szemöldökét finoman összevonta, az alsó ajkát rágta.

Biztos, hogy nem én vagyok az egyetlen lány, akinek tetszik. Sőt, tudom, hogy másnak is tetszik, Eliska továbbra is szokott rá olyan pillantásokat vetni. Ha neki tetszik, akkor minden bizonnyal másnak is. De nem csak itt, hanem Berlinben is. Berlin nagyon színes város, biztos van olyan hozzá illő lány ismerőse, akivel talán több lehet köztük, mint barátság. Hozzá egy olyan csaj illett, mint ő maga is. Független, intelligens, lázadó, határozott. Én nem voltam ilyen. Legalábbis szerintem.

Ujjaival hirtelen végigsimított a hajamon, kibontva a laza fonatot, amit nem sokkal korábban alkotott.

- Tudsz francia fonást? – kérdeztem.

- Az melyik? – jött a válasza, kérdő tekintettel pislogott, még a keze is megállt a mozdulatban, a tincseim az ujjai között maradtak, majd kissé megemelte, bámulta a barna zuhatagot, mintha az meg tudná mondani, hogy milyen is az. Nem tudta megmondani.

- Akkor ezt egy nemnek veszem – nevettem fel halkan. Halványan elmosolyodott.

- Lehet tudok, csak a nevet nem tudom párosítani – vigyorgott édesen, aztán újra végigsimított a hajamon, ujjai megérintették a tarkóm és a hátam közben.

Hátat fordítottam neki és kivettem a virágot a hajamból, hátradöntött fejjel kicsit megráztam a tincseim, hogy a fonat utolsó maradványai is eltűnjenek. Mosolyogva mondta, hogy valamit majd megpróbál. Ujjait fésűként használva helyreigazította a tincseket, aztán próbálkozni kezdett. Egy párszor újra kellett kezdenie, mert valami nem stimmelt, de élveztem. Mindig is szerettem, ha az emberek a hajammal szórakoznak, olyan kellemes érzés volt, nem tudom miért. Mikor sikerült a végére érnie, odaadtam neki a csuklómról a hajgumim.

- Meh – nyögte, aztán finoman meghúzta a fonatot. – Nem olyan profi, mint ahogy ti csajok csináljátok.

- Tudod, gyakorlat teszi a mestert – kuncogtam és megveregettem a térdét. Széles vigyort villantott rám.

- Máskor is fonogathatom majd a hajad, meine Liebe?

- Amikor csak akarod – vontam meg a vállam, aztán óvatosan végigsimítottam a fonaton, nehogy akár egy szálat is kihúzzak. Tényleg nem volt olyan profi, mint mondjuk Lilié, de attól még tetszett, mert ő csinálta. Ő is követte a szemével, ahogy az ujjaim elindulnak a fülem mögül, le egészen a copf végéig.

- Még akkor is hagynád, ha leugranék hozzád Magyarországra? –bökdösött meg, hogy idegesítsen, de nem ezt a hatást érte el. A szavai miatt hevesebben kezdett verni a szívem. Lejönne hozzám? Aztán rögtön el is öntött a keserűség: de biztos nem azért, amiért én szeretném. Tovább böködte a hátam a mutatóujjával, de nem tudott most felcseszni ezzel, kiabálás és szúrós nézés helyett a hajam simogattam. Egy idő után abbahagyta a piszkálást, éreztem, hogy felém nyúl, de végül mégsem ért hozzám. Megint csalódottság lett rajtam úrrá.

Nem illek hozzá.

A lányok a szobánkban faggattak, hogy mi volt az a savanyú arc, amit vágtam kint. Egyik pillanatban még tök jól elvoltam Gillel, aztán meg csak azt látták, hogy szomorúan meredek előre. Próbáltam elterelni a szót, de nem tágítottak a témától, amíg el nem mondtam, hogy mi van. Szomorúan pislogtam rájuk és végül elmondtam, hogy miért vagyok szomorú. Csak bámultak rám, majd egymásra, végül kitört belőlük a nevetés. Nem értettem, mi van, én majdnem elbőgöm magam, mert a srácnak, aki tetszik nekem, nem jövök be, erre ők kinevetnek. Tovább simogattam a fonatot, könnyek gördültek le az arcomon. Miért ilyenek? Tettem valamit, ami miatt ezt kapom?

Lili kapott először levegőért, mikor meglátta, hogy sírok, egy szánakozó ó-val odahuppant mellém és átölelt. Katya is követte a példáját. Az ukrán lány kezdett beszélni.

- Lizzy, a „Gilberthez tökéletesen illő lány leírása” tökéletesen téged írt le – kacagott tovább, nem hagyta, hogy ellenkezni kezdjek, tovább beszélt. – Higgy nekünk, illetek egymáshoz. Ideje, hogy belásd.

- De nem is tetszem neki – suttogtam.

- Nos, a nevében nem tudunk nyilatkozni, de szerintem igenis tetszel neki.

- Miből gondoljátok ezt?

- Átölel, megpuszil, mindig segít, idegesít, hogy figyelj rá. Lizzy, szerintem 100%, hogy tetszel neki.

- De Feliks is ugyanezeket csinálja, neki mégsem tetszem. Ugye?

- De Feliks az Feliks – legyintett Katya. Oké, ez igaz. Felelevenítette, hogy néha velük is ezt csinálja, csak velem gyakrabban, mert mi azért mégis régebb óta vagyunk barátok. – Na, de Gil? Ő csak téged ölelget, puszil meg meg ezek.

- Nektek tetszik valaki? – kérdeztem hirtelen, ők azonnal rájöttek, hogy a szót próbálom terelni, de ezúttal hagyták, hogy elérjem a célom. Hálás voltam ezért.

- Nekem tetszik egy srác otthon, de itt senki – vonta meg a vállát Katya, mi meg azonnal felé fordultunk. Milyen srác? – Az ő szülei is gazdálkodnak és úgymond cooperálnak az én szüleimmel. Az ő állataiknak mi termeljük a tápot. Nyáron mindketten szoktunk segíteni. Cuki – mosolygott elpirulva. Felkuncogtunk. Lili jött, aki csak egykedvűen csóválta meg a fejét.

- Senki sincs, aki tetszene. Egyik srác hülyébb mint a másik. Meg amúgy is: a bátyám biztos üldözné a puskájával, ha összejönnék valakivel.

Egy pillanatnyi csend, majd egyszerre felnevettünk. Igen, egyikük hülyébb, mint a másik, de ezen nem tudtunk segíteni.