Megtörtént a várva várt dolog, Lizzy és Gil összejöttek! De aztán máris közéjük állt a nyári szünet és pár kilométer. Vagy mégsem?
-----------------------------------
A lábam lengetni kezdtem a víz
fölött, közben kicsit hátradöntöttem a fejem, hogy a nap érhesse az arcom is. Még
reggel volt, a szüleim és a bátyám pedig egyelőre nem akartak kijönni. Nem
értettem, miért, hiszen még alig volt itt valaki, volt hely is… Halk sóhajt
hallattam, aztán összerezzentem, mikor a hideg víz felcsapódott a lábamra.
Lehunyt szemmel élveztem a kellemes, hűs szellőt, aminek hála néhány tincs
kiszabadult a kontyomból és az arcom körül táncolt. Ezt ennél szebben le sem
írhattam volna. Nem zavartak az emberek körülöttem, pont illett a víz zajához a
susmorgás. Szerettem ezt az alapzajt, úgy éreztem, hogy egyedül vagyok, de
mégse, mert tudtam, hogy az emberek ott vannak körülöttem, már csak a hangjuk
is elég volt. A nyaralóban úgyis mindig ment a beszélgetés, nevetés, kiabálás,
jól is esett, hogy egy kicsit távol voltam a családtól. Nem kell félreérteni,
szeretem őket, de az akadémián megszoktam, hogy néha van csend is suli után,
ami otthon sosem volt.
És ha már szóba jött! Már
majdnem két hete vége a sulinak, furcsa volt, hogy nem kell tanulni, hogy nem
angol szót hallok (valamilyen akcentussal kísérve) mindenhol, hogy nem kell
osztoznom a szobán, hogy… nincsenek itt a többiek. Hiányzott is a suli, de
örültem is, hogy itthon vagyok a családommal. Főleg a lányok, Feliks és Gil
hiányoztak, de persze a többiek is, a közös Messenger csoportba mindenki írogatta,
hogy furcsa az egész. Egyet értettem, annyira összeszoktunk az elmúlt hónapok
alatt. Az előző osztályom nem volt olyan jó, mint ez, ahhoz képest, hogy
mennyire féltem még augusztus végén, nagyon kellemesen csalódtam. Nem lettem
lenézve, mert magyar voltam, nem lettem kinevetve, ha rosszul mondtam egy szót,
nem voltam egyedül, mert találtam barátokat. Meg szerelmet is. És talán ez volt
a lényeg. Ez, hogy végül minden jól alakult. Kivéve a matek, az nem annyira.
A legközelebbi barátaimmal
minden nap beszéltem, akár napi többször is, akikkel meg elég jóban voltam,
azokkal meg általában minden másnap, de velük is előfordult, hogy reggeltől
estig tartottam a kapcsolatot. Na, meg ott van Gilbert is, akivel talán a
legrendszeresebben váltottam üzenetet. Néha persze volt szünet, mikor a
családunkkal voltunk, vagy más elfoglaltságunk volt, de mindig tűkön ülve
vártuk (én legalábbis biztos), hogy végre újra cseveghessünk. Néha csak kis
semmiségekről. Már az is olyan jó volt, csak hallani akartam a hangját, látni az
arcát, de a videohívásokra még kevesebb lehetőség volt. Írogatni még tudtunk a
villamoson vagy várakozás közben, esetleg egy-egy szabad percünkben, de
általában csak este jutott idő arra, hogy lássuk is a másikat.
A lányok mindig vicceskedve
mondták, hogy vegyek jegyet egy Berlinbe tartó gépre és lepjem meg, de ehhez
azért nem volt elég bátorságom. Bár mikor elmondtam a srácnak, akkor olyan
reménykedően meredt a kamerába, mintha elhúztam volna az orra előtt a
mézesmadzagot. Sajnálatos módon nem volt erre lehetőségem, az ő kedvét pedig
teljesen letörtem. Ez tényleg a legédesebb mézesmadzag volt.
Sajnos reggel nem tudtam őt
elérni, minden bizonnyal már ők is elmentek nyaralni. Ez kicsit elszomorított,
hiszen ki tudja, hogy mikor jutunk mindketten internethez? Pedig megígértük,
hogy küldünk képeket, meg hosszú-hosszú élménybeszámolókat tartunk.
Végignéztem a parton,
hallgattam a sivítozó gyerekeket, az idegesen kiabáló szülőket, a víz
loccsanását. Figyeltem, ahogy pár fiatalabb fiú által keltett hullám megtörik a
köveken, majd a cseppek a lábamra csapódnak, ahogy egy vitorlás a távolban
halad, a túlpartot, a hegyeket… Imádtam a Balatont, semmi pénzért nem hagytam
volna ki ezt a nyaralást… Oké, talán van az a pénz, mondjuk annyi, amennyiből
egy repjegyet meg lehetne venni egy bizonyos városba…
Aztán ennek a nyugalomnak vége
szakadt.
Valaki meglökte a hátam én
pedig előre estem. Szerencsére nem a vízbe, hanem valakinek a karjaiba. Sikítva
öleltem át az elkapóm, hogy ne zuhanjak teljesen bele a vízbe.
- Meine Liebe, azt hiszem
megsüketültem – hallottam egy ismerős hangot. Hogy kerül ő ide? Ő nem lehet
itt! Kerek szemekkel néztem fel, reménykedve, hogy nem hallucinálok, miközben
épp belefulladok a tóba. Ismerős tekintet nézett vissza rám, de az írisze lilás
helyett vörösben pompázott, most nem színes kontaktlencsét viselt, már ha
egyáltalán volt rajta. És ez az ismerős tekintet ragyogott, pont úgy, ahogy a
suliban is. A vaskereszt még mindig a nyakában lógott, annak fekete színe
kiemelte, hogy az ő bőre milyen halovány. Remegve figyeltem Gilbert széles
vigyorát. – Ha látnád az arcod.
Erre kijózanodtam. Elléptem
tőle, aztán ököllel mellkason vertem, amit ő nem érzett meg, ellenben nekem egy
kicsit sajogni kezdtek az ujjaim. Seggfej. Képes a legjobb pillanatokat is
tönkre tenni az ilyen beszólásaival! Nevetni kezdett, a partra pillantott és
felmutatta a hüvelykujját Ludwignak. Szóval ő lökött be! Nem vártam volna tőle,
hogy ilyen kis cinkossá válik, őt néztem a komolyabbnak! Csak megforgatta a
szemét, aztán leült oda, ahol az előbb még én voltam, innen tudtam, hogy biztos
nem az ő ötlete volt ez az egész. Közöttük kapkodtam a tekintetem, nem jöttem
rá, hogy miért vannak itt. Nyaralni mentek, nem? De miért ide jöttek? Gil egy
szóval se mondta, hogy ide jönnének! Mondjuk, ő sem tudta, vagy legalábbis azt
állította. Belőle simán kinéztem, hogy füllentett egyet, csak azért, hogy
meglepjen. De így visszagondolva lehet tényleg nem tudta. Ekkor olyan lelkesen
mosolygott, mint valami kisgyerek, ha megkapja a Télapótól, amit kért.
- Mit kerestek itt? –
kérdeztem még mindig értetlenül, a válasz az albínótól jött: nyaralunk. Erre én
is rájöttem, Einstein! Ezután rám fröcskölt egy kis vizet, én pedig ismét
megrezzentem, majd az idegességmércém elért egy határt, így löktem rajta egyet,
mire elmerült. Legalább addig se zargat. Az öccséhez fordultam, aki kettőjük
közül értelmesebbnek tűnt, de persze nekem pont a hülyébb kellett, mint barát.
– Hogy-hogy itt?
- Rávettem a szüleinket –
vonta meg a vállát, aztán mögém mutatott. A bátyja épp meg akart ragadni, de
visszanyomtam a víz alá a vállánál fogva. – Tudtam, hogy te is most leszel itt.
Jó napot akartam neki, és neked, szerezni – itt az állával Gilbert felé bökött,
aki végre kiszabadult a kezem alól, ami a felszín alatt tartotta a fejét.
Felháborodottan kiáltott fel, mikor sikerrel járt, kirázta a platinaszőke
tincseket a homlokából, arcán végigfolytak a vízcseppek, ahogy elgondolkozva
csücsörített.
- Köszi – mosolyogtam
Ludwigra, mire bólintott, mintha ez csak természetes lenne. – Honnan tudtad,
hogy most jövünk?
- Te mondtad, mikor Alfred
kérdezte még márciusban. Meg aztán én is újra megkérdeztem.
- Te arra emlékeztél? –
nevettem fel, közben újra visszalöktem a másikat, mert megint próbálkozott.
Nagyon nem akarta feladni, hogy berántson magával. Az albínó legközelebb két
méterre tűnt fel tőlem, nyakig süllyedve a vízbe, úgy nézett rám szikrázó vörös
szemekkel. Ludwig sóhajtott egyet a testvére gyerekességén, aztán válaszolt
nekem.
- Emlékeztem hát. Valahogy
muszáj volt titeket összehozni mindenkitől távol – felelte.
- Csak jussak ki innen és
megölellek – kuncogtam rá. Pupillája kitágult ijedtségében, aztán kicsit
megrázta a fejét.
- Még mindig érzem Feliciano
csontroppantó ölelését, szóval elnézésedet kérem, de most ne.
- Tőlem nem szabadulsz –
kacsintottam rá, mire egy halvány mosoly jelent meg az arcán.
- Ahogy te se tőle – bökött
mögém pont abban a pillanatban, mikor két kar fonódott a derekam köré és
rántott hátra. Elmerültem a víz alatt, aztán pár pillanat múlva rángatózni
kezdtem az engem fogó karok között. Utáltam ezt. Feltörtem a vízfelszínre.
Láttam, hogy a virág, ami eddig a hajamban volt, most mellettem úszott.
Mérgesen néztem Gilbertre, aki csak ártatlan mosolyt villantott rám.
- Szaros német – morogtam magyarul, közben visszagondoltam az első
káromkodásra, amit a fejéhez vágtam. Kurvanő fia, szaros német. Az elejét már
azért nem raktam hozzá, mert Ludwig a testvére volt, aki viszont nem olyan
idegesítő, mint ő, sőt. Őt nem akartam anyázni. És az anyukájuk sem érdemelte
meg… Az albínó összevonta a szemöldökét az ismeretlen szavakra.
- Bitte, meine Liebe, angolul – mondta.
- Ó, nem szeretnéd te azt
tudni.
Ismét rám vigyorgott, fölém
hajolt, én pedig kénytelen voltam felemelni a fejem, hogy továbbra is a szemébe
nézhessek. Észre sem vettem, hogy a kezeit a csípőmön nyugtatta, egész addig.
Kissé maga felé húzott és egy csókot nyomott a számra. Éreztem, hogy teljesen
pirossá válik az arcom, mintha leégtem volna. Mögöttem Ludwig valami olyasmit
mondott, hogy menjünk szobára. Éreztem, hogy a csók közben mosolyra húzódtak az
ajkai, közben egyik kezét a tarkómra tette. Még mindig az emlékeimben élt az
első csókunk, de tény, ami tény, élőben sokkal jobb volt. Átöleltem a nyakát,
ujjaimmal végigsimítottam az ezüstös haját.
- Hiányoztál, meine Liebe –
suttogta végül. Nem lepte meg a válaszom: ő is nekem. Az ajkaimba kuncogott,
mielőtt megint megcsókolt volna. – Milyen magyar kaját ajánlasz, éhes vagyok –
húzódott el hirtelen. Pasi. És ünneprontó. Anyunak igaza van, ezek elsősorban
tényleg a hasukra hallgatnak, aztán „egy kicsivel lentebb lévő tájakra”, majd
csak aztán az agyukra.
- Ha nem bánod, hogy olajban
tocsog, akkor… - kutattam a szavak között, de nem találtam megfelelő változatot
az ételre, amit gondoltam. – Lángos?
Mindkét fiú összevonta a
szemöldökét. Intettem nekik, hogy jöjjenek. Persze az albínó kihasználta, hogy
előtte sétálok, főleg mikor felmentem a kis lépcsőn. Hallottam, hogy elismerően
füttyent, mire visszalöktem kicsit. Hátha a magyar tenger megneveli.
Elsoroltam nekik a
választékot, aztán vártam a válaszuk. Egymásra sandítottak, mindketten
egyformán vonták fel a szemöldökük, ahogy gondolkoztak. A válluk fölött láttam,
hogy a családom is kijött. Intettem nekik, jelezve, hogy egy pillanat.
Mindketten sajtos-tejfölöset kértek, akárcsak én. Rámosolyogtam a bódéban lévő
nőre. Szerintem meglepte, mikor magyarul szólaltam meg, tekintve, hogy a
fiúkkal egész addig angolul diskuráltam. Mondtam, hogy ha kész, a két srácnak
adja oda. Kifizettem aztán közöltem a két némettel, hogy egy pillanat és a
szüleimhez rohantam.
- Nocsak, Bözsi, alig vagy itt
fél órája és már két pasit összeszedtél? – csóválta a fejét a bátyám gúnyos
mosollyal, mire sípcsonton akartam rúgni, csak az állított meg, hogy Gil
figyelt. Az nem érdekelt, hogy a szüleim is ott voltak, ők tudták, hogy milyen
vagyok. Mondjuk Gilbert is… Mindegy. A drága bátyuskám kivételesen megúszta.
- A szőke az osztálytársam, a
másik pedig a bátyja és egy évvel fölöttünk jár – ismerem őket, és te is,
szóval ne csinálj úgy, mint aki nem!
Láttam, hogy apa szeme kicsit
összehúzódik, anyáé pedig felcsillan. Naná, hogy felismerte a képekről őket,
főleg az egyiket. Hátrasandítottam a két fiúra, akik épp felénk jöttek. Gilbert
átnyújtott kettőt, amit megköszöntem és a bátyám kezébe nyomtam az egyiket.
Csak mert jó kishúg vagyok, gondoltam rá is. Pislogva nézett az ételre, aztán a
mögöttem lévő két fiúra, majd biccentettek egymásnak.
- Szóval. Anya, apa, Ricsi,
mondjuk te már ismered őket, hadd mutassam be Ludwigot és Gilbertet – intettem
a két német felé. – Németországban élnek, kommunikálás csak angol és német
nyelven elérhető. Bár az utóbbi megfogadta, hogy felveszi a magyart, mert néha
nem érti, amit mondok. És ez kölcsönös – emeltem ki a „kölcsönös” szót utalva
arra, hogy elég sokszor németre vált, ha nem jut eszébe az angol szó, nekem meg
az a feladatom, hogy kitaláljam, mit mond. Ha videohívásban beszélünk, én már
kérdezősködés nélkül felcsapom a német-magyar szótárat, hogy megértsem. Először
kiröhögött, de aztán elkezdtem ugyanezt csinálni, és rögtön rájött, hogy mégsem
olyan vicces, pláne, hogy neki szótára se volt, plusz gőze se volt, hogy hogyan
kell leírni a szavakat. Hirtelen elkezdett nagyon jól beszélni angolul…
- Can jou repeet zhat pleez… in English, Mädchen?[1] – hallottam magam mögött Gilbert hangját, az
erős német akcentusa megmosolyogtatott. Félig hátrafordultam hozzá és egy légpuszit
küldtem neki egy kacsintás kíséretében, mire fakó arca egy pillanat alatt vörös
lett és inkább a vizet kezdte figyelni. Megköszörülte a torkát, zavartan
szorongatta a lángosát, ujjaival a papírt gyűrögette, kissé lehajtott fejjel
nézett rám valamiféle visszajelzésért, hogy mennyire kell félnie?
Nem kellett volna izgulnia. A
családom csak mosolygott rajta, szerintem szimpatikusnak találták őt. Utána a
két srácnak is bemutattam őket. Mindhárman (pontosabban apa és a tesóm, anya
már szerintem sejtette) hamar rájöttek, hogy van valami köztem és Gilbert
között, szóval pár pillanat múlva már vöröslő arccal mondtam is, hogy ki ő
számomra. Olyan jól esett kimondani, hogy ő barátom. Eddig még talán csak
Feliks és Ludwig tudták a baráti körünkből, meg ugye Toni, de rajtuk kívül a
többiek maximum csak sejtették. És ez volt az első, hogy nyíltan kimondtuk,
hogy járunk. Láttam, hogy ő is mosolyogni kezd, talán akaratlanul nézett csak
rám rögtön, amikor kimondtam, hogy „barátom”.
- Majd kifizetjük ezt a…
valamit, rendben? – mondta Ludwig, közben a másik oldalamon a bátyja még ette a
sajátját. Teli szájjal mondta, hogy ízlik neki, aztán azt kérte, majd a
főzőklubban is mutassam meg a többieknek… és őt is hívjam, ha ilyet készítek. Mosolyogva
bólintottam, aztán visszafordultam az öccséhez.
- Nem kell. Vegyétek ezt „üdv,
Magyarországon” ajándéknak – legyintettem. Mindketten mosolyogtak. Hátranéztem
a bátyámra, aki ugyanúgy elintézte, hogy a barátnője családja is itt legyen,
akárcsak mi. – A többiekről tudtok valamit? Mostanság nem sokat netezek.
- Feliciano és Lovino valahol
Dél-Olaszországban vannak, Antonio és Francis a francia Riviérán sülnek épp az
utóbbi valami rokonánál – mondta Gilbert. Megkérdeztem, hogy őt miért nem
hívták, bár a válasza nem lepett meg annyira, mint először hittem. – Hívtak, de
kaptam egy jobb ajánlatot – ezzel átölelte a vállam és fejét az enyémnek
döntötte. Megveregettem a karját, aztán ellöktem magamtól az olajos ujjait.
Nevetve megrágta az utolsó falatot is, aztán összegyűrte a szalvétát és csont
nélkül behajította a legközelebbi kukába.
- Beszéltél mostanság
Edelsteinnal? – kérdezte az albínó halkabban. Rá néztem, mire félrekapta a
fejét. Féltékeny volna?
- Legutóbb talán másfél hete.
De két nap múlva újra fogok – mondtam, mire ő összevonta a szemöldökét, Ludwig
pedig kissé felvonta a sajátját. – Megbeszéltük, hogy elmegyünk a
magyar-osztrák-szlovák határhoz. Ő is az ő családjával, én is enyémmel.
- Akkor viszont mi is megyünk
– morogta Gilbert, közben a kezem után nyúlt. Az öccse megforgatta kék szemeit,
aztán hátrasimította a haját.
- Miért vagy féltékeny,
Bruder? – kérdezte.
- Nem vagyok féltékeny –
sziszegte, de közben ujjai kissé megfeszültek a kézfejemen. Felmosolyogtam rá,
aztán egy puszit nyomtam az arcára. Felesleges volt ez a viselkedés. Végeztem
Roderich-kel, ezt tudhatná jól. Ismét elpirult, én meg fogtam magam és ráálltam
a tó szélét keretező sziklák egyikére. A két srác azonnal megragadta a kezem,
bár nem zuhantam volna le. – Meine Liebe, kérlek, ne most halj meg! – nézett
rám kerek szemekkel Gilbert. Rá kuncogtam, aztán beleugrottam a vízbe.
Mindketten az arcuk elé kapták a kezüket, mikor becsapódtam. Nevetve buktam a
víz alá, aztán pár méterrel arrébb jöttem fel a felszínre. A hátam mögé mutattam,
ahol egy legalább öt méteres felfújható, megmászható piramis lebegett.
- Ludwig, egy verseny? –
néztem a szőkére, akinek először kikerekedtek világoskék szemei, de aztán
bólintott és utánam ugrott. A testvére még mindig ott pislogott a parton, aztán
ő is ráállt a sziklákra és nem sokkal később hallottam a csatakiáltását.
- Zhe awesome me vill vin![2]
Nevetve úsztam tovább. Na,
nem, nem hagytam, hogy két német leverjen a saját országomban. Pár pillanattal
később már ott voltam a felfújható csodánál. Visszanéztem a part felé. Mindkét
srác ugyanazt a technikát választotta: fut a vízben. Gilbert már majdnem beérte
az öccsét, rá is ugrott annak vállára, aki persze elesett. Az albínó átvetődött
fölötte, arcán gonosz vigyorral közeledett felém. Aztán eltűnt a víz alatt,
vele egyszerre pedig Ludwig emelkedett fel. A másik is felpattant és rárivallt
németül. Addig, míg ők veszekedtek, engem már csak pár méter választott el a
győzelemtől.
- Gilbert, ha vesztesz, az
elég unawesome lesz – kiáltottam rá
és mászni kezdtem.
Még pár lépés és…
Ekkor valaki megragadta a
bokám. A mászóka mellett Gilbert állt, gonosz vigyorral tartott. Erősen
belekapaszkodtam a fogódzókba, aztán a másik lábammal megpróbáltam lerúgni a
kezét a lábamról. Pont időben engedett el, én pedig azonnal mászásba fogtam.
Ludwig ekkor ért a mászóka egy másik oldalára. Gyorsítottam. Két pillanattal
később egy ezüstös fej jelent meg mellettem. Egyszerre értünk fel. Leültem az
építmény szélére és onnan néztem a két fiúra. Akkor ki is nyert? Halvány mosoly
húzódott a számra, aztán olyat tettem, amit ilyenkor kell. A csúszdaoldal felé
löktem őket. Egy nagy ordítás kíséretében csobbantak a vízbe. Az ég felé
emeltem az öklöm és felordítottam: nyertem! A németek hangosan nevettek rajtam,
aztán lecsúsztam hozzájuk. Gilbert elkapta a derekam, mikor leérkeztem és
magához húzott.
- Valaki szeret csalni –
vigyorgott rám. Megrántottam a vállam.
- Vigyázz, Elizabeta, a
Beilschmidt testvérek nem felejtenek – figyelmeztetett Ludwig mosolyogva.
Tudta, hogy nem félek tőlük.
Gilbert egy fa árnyékában ült,
onnan hunyorgott rám. Széles vigyor ült az ajkaira, mikor hozzávágtam a
törülközőm, jelezve, hogy ne bámuljon. A szüleim visszamentek a nyaralóba, mert
szerintük már nagyon meleg volt. Engem is hívtak, de én ott maradtam Gilberttel,
míg Ludwig visszament naptejért. És egy óra múlva se jött vissza. Odaültem a
német mellé, aki átölelte a vállam, majd magához húzott egy csókra. Belenéztem
a szemeibe. Utána olvastam a betegségének. Nem sok albínó embernek volt olyan
színű írisze, mint neki.
Megkérdeztem, hogy miért
hordott a suliban színes kontaktlencsét. Igazából. Pár pillanatig várt a
válasszal, aztán felsóhajtott.
- Kiskoromban sokat piszkáltak
miatta, jó páran még általános iskolában is. Mindig felemlegették, hogy nem
olyan vagyok, mint ők. Utáltam a szemüvegem is. Szóval könyörögtem egy keveset,
hogy kontaktlencsém lehessen. Ez jól is jött, mivel ha színeset választok, az
elfedi az eredeti szemszínem, plusz még a fényérzékenység miatt is jó –
motyogta, közben a fejem búbjára támasztotta az állát. A vaskeresztet
piszkáltam a nyakában. Végighúztam az ujjam az 1813-es számon, majd a fölötte
lévő koronán is. – Nem fedte el teljesen, de legalább nem vörös – sóhajtotta
végül. Keze végigsiklott a hátamon, aztán megcirógatta a tarkóm. – Tudod, hogy
te voltál az első lány, aki nem döbbent le teljesen, mikor először meglátott?
Erre felnéztem rá. Én? Az
első? Tizenhét év alatt? A nézésemre bólintott. Felnyúltam és megsimogattam az
arcát. Próbálta leplezni, de az enyhe leégés alatt elpirult. Kuncogva hajtottam
a homlokom vissza a vállára, mire ő megköszörülte a torkát. Aztán hozzá nem
illő módon hebegve megkérdezte, hogy este elmegyünk-e sétálni. Puszit nyomtam a
szájára igenképp. Újra a régi vigyora jelent meg az ajkain, aztán a hajamba
túrva húzott magához.
- Bruder, meghoztam a naptejet – jelent meg hirtelen Ludwig a
semmiből, mire Gilbert elszakadt tőlem és kicsit morcosan nézett az öccsére.
- Gyanúsan sokáig tartott,
West – nyúlt a krémért. A fiatalabb német próbált pókerarcot vágni, de a szemén
láttam, hogy jól szórakozott. Leült mellénk a törülközőkre, a vizet kezdte
figyelni, míg a bátyja a naptejjel vacakolt. Hát, igen. Ha albínó az ember,
akkor még nagyobb szüksége van a nap elleni védelemre. – Mutti und Vati nem jönnek?
- Azt mondták mindjárt. Egymás
után ötször. Meguntam és eljöttem – rántott vállat Ludwig, aztán szúrós
pillantást vetett a másikra. – Pont olyanok, mint te. Pontosabban Mutti. Vati meg hallgat rá.
Mosolyogva hallgattam őket.
Láthatóan Ludwig az apjára, Gil pedig az anyjára ütött leginkább. Az idősebb
felvonta a szemöldökét, de tovább vigyorgott, mint a tejbetök, aztán pedig a
kezembe dobta a naptejet és hátat fordított nekem. A fiatalabb Beilschmidt-re
mosolyogtam, aki csak a szemét forgatta.
- Csak féltékeny vagy, Brüderchen – kuncogott Gilbert, aztán
hátravigyorgott rám. Finoman a fejére ütöttem, mire a napszemüvege szinte
visszaesett az orrára. – Aucs.
- Nem is fájt, drágám – nevettem fel és átöleltem a
nyakát, miután végeztem a háta bekenésével.
- Szerintem, ha nincs Roderich,
ti már rég együtt lennétek – mondta hirtelen Ludwig, mire mindketten
elhallgattunk. Ebben talán volt valami.
- Gilbert! Ludwig! – hallottam
meg egy nő hangját egy kicsit távolabbról. Pont egy fa takarásában voltunk, nem
láthattak minket. Ahogy Gil oldalra mozdult, hogy lássa az anyját, úgy én is
mentem vele. A strand bejáratánál, tőlünk alig húsz méterre egy a negyvenes
éveik elején járó párt láttam. A férfi le sem tagadhatta volna a fiait, ugyanaz
a markáns arc, Ludwig pedig tőle örökölte égkék szemét és aranyszőke haját. A
nő talán olyan magas lehetett, mint én, haja kicsit világosabb színű volt, mint
a férjének, de nem tűnt albínónak, mint a fia. Arca lágy vonású volt, nem
látszott rajta a kor, legalábbis abból a távolságból. Ahogy közelebb jöttek,
már láttam a szeme sarkában a ráncokat, tudtam, hogy sokat mosolyog.
Gilbert baljára támaszkodott
és kihajolt a fa mögül, integetni kezdett nekik, németül kiáltott oda valamit.
Aztán a keze megbicsaklott és oldalra dőltünk, a körülöttünk lévő fiatalok
hangosan nevetni kezdtek rajtunk, de úgy láttam ez csak engem hozott zavarba, a
fiú csak pislogott párat, aztán újra intett egyet a szüleinek.
- Scheiße! – sziszegte feltápászkodás közben, aztán rám nézett és
elvigyorodott. Félrelöktem a felém nyújtott kezet és magamtól ültem fel.
- Szerencsétlen.
- Dummkopf – morogtuk egyszerre Ludwiggal, aki a tenyerébe temette
az arcát. A harmadik közöttünk kapkodta a fejét, ajkait lebiggyesztette,
szerintem sejtette, hogy én is egy kicsit sértőt mondtam rá.
- Oh, Ihr zwei seid hier[3]
– mosolyodott el a nő, aztán észrevett engem is. – Bist du Elizabeta? - ha lehet még szélesebb lett a mosolya.
Zavartan felálltam és kezet fogtam vele, közben próbáltam összeszedni a fél év
alatt megszerzett némettudásom. Gilbert, mint aki rájött, hogy jó lenne, ha ő
mutatna be minket egymásnak, ha már a barátnője vagyok, felpattant, azt tette,
amit tennie kell. Egy torokköszörülés után (jesszusom, Gilbert „The Awesome”
Beilschmidt zavarban volt!), a hátamra tett a kezét és kicsit közelebb tolt
engem a szüleihez.
- Mutter, Vater, ő az a lány, akiről beszéltünk – váltott angolra,
hogy éreztesse, nem vagyok még „hű, de jó” németből. – Héderváry Erzsébet, vagy
Elizabeta, Elisabeth, Eliza, Lizzy vagy… hogy is hívott Feliks?
- Az a becenév mellékes –
nevettem zavartan, közben virultam, mert megpróbálta kimondani a rendes magyar
keresztnevem, és a kiejtése is egész jó volt. Ez két dolgot jelenthet: vagy
gyakorolta, vagy csak ennyire ügyes. A kérdésére meg nem válaszoltam. Addig
örülök, amíg csak kevés ember hív Bözsinek. Láttam, hogy Gilbert szülei
szórakozottan néznek ránk.
- Meine Liebe, ők a szüleim,
Adalrich és Alishea. Mutti, Vati, ő
a… barátnőm – húzódott széles mosoly az arcára, mikor ezt végre kimondta.
Alishea teljesen el volt ragadtatva, hátrafordult a férjéhez és németül mondott
neki valamit, mire Gil fakó arca egy pillanat alatt paradicsomvörös lett. – Mutter! – sziszegte, aztán a torkát
köszörülve rám pillantott. Csak legyintett, hogy semmi-semmi. Aha, persze.
A Beilschmidt szülők is
letelepedtek hozzánk, aztán faggatni kezdtek minket, leginkább a kapcsolatunkról.
A kedvenc kérdés az az volt, hogy hogyan találkoztunk. Én akaratlanul
elnevettem magam, míg Gilbert zavartan hebegett, majd nagy nehezen kinyögte,
hogy leütött egy ajtóval. A szülei és a testvére is döbbenten meredtek rá, de
aztán kijelentette, hogy nem lett semmi bajom, hiszen még mindig élek. Ha lehet
még jobban nevettem, a családja is csatlakozott hozzám. Az apja szó szerint ezt
mondta: „Fiam, mondanám, hogy meg vagyok lepve, de hazudnék.” A poroszom egy
ideig felváltva nézett ránk, aztán átölelt és pukkadni kezdett. Megsimogattam a
karját és hozzá bújtam, remélve, hogy egy kicsit felnőttesebben fog viselkedni.
Hát, nem igazán. Az orrát a hajamba fúrta és mélyet sóhajtott. A szülei
nevetése kuncogássá halkult, ahogy minket figyeltek, ezzel pedig engem is
zavarba hoztak.
Igazából jól szórakoztam a
Beilschmidt családdal, mind nagyon kedvesek voltak, a végére Gil is
feloldódott, már nem volt annyira zavarban a családja előtt. Nem is értettem,
hogy miért lett hirtelen ennyire néma, mikor a suliban állandóan járt a szája.
Roderich is tudott volna mit mesélni az akcióiról, de úgy tűnt, mikor a
családjával van… az igazi oldalát mutatja, akiről már tényleg el tudom
képzelni, hogy Ludwig bátyja. Halkabb, a mosolya is sokkal őszintébb, mellőzi
azt a hülye röhögését is, de még mindig van benne abból a srácból, akit a
suliban megismertem. Ahogy visszagondoltam, észrevettem, hogy ha kettesben
maradtunk, akkor pont így viselkedett velem. Tudta, hogy nem kell mutogatnia az
egóját, hogy elfedje, ki is ő. Ahogy elnéztem a két testvért, a szüleik nem
kezelték másképp őket, csak azért, mert az egyik albínó volt, vagy mert
korkülönbség volt köztük.
A szüleim a bátyámat egy
kicsit jobban fogták, bár szerintem azért, hogy neki ne legyenek olyan bajai,
mint nekik voltak, mikor fiatalok voltunk. Engem már másképp kezeltek. Mikor
újra egyenesbe jött a család, én lettem a kis hercegnő, de a tesóm sosem volt
rám vagy anyáékra mérges ezért.
Náluk nem éreztem ezt. Ők
próbáltak egyenlően bánni mindkét fiukkal, akik elfogadták ezt. A szemem
sarkából Gilbertre pillantottam, aki mosolyogva lötyögtette a dobozos sörét,
közben a földet nézte. A vörös tekintete hirtelen rám villant, már nem tudtam
másfelé fordítani a fejem: elkapott. Puszit nyomott az arcomra és az apjára
kezdett figyelni, aki rájött arra, hogy akkor valószínűleg én vagyok az oka
annak, hogy a fia fel akarja venni a magyart jövőre. Gil elvigyorodott (most a
sulis mosolyát varázsolta elő) és megrántotta a vállát.
- Valahogy muszáj megértenem,
amit mond. Néha minden ok nélkül átvált magyarra. Ugye, meine Liebe? – bökte
meg a karom. Ellegyintettem a kezét magamtól, és ártatlanul meredtem rá, mintha
fogalmam se lenne, miről beszél. De nagyon jól tudtam, hogy mire gondol. Oké,
tényleg néha átvált egy kapcsoló és a nagy magyarázás közben az anyanyelvemre
váltok, de a World Akadémián eddig nem igazán találkoztam olyannal, akivel ez
még nem történt meg. Többek közt ő is dumált már hozzám németül és szerintem az
se volt szándékos.
- Sok sikert, Bruder. A magyar az egyik legnehezebb
nyelv – mondta Ludwig, szemében csillogott valami, amit talán a kihívás jelének
vehetett a másik, aki hangosan felnevetett (az idegesítő „kesesese” röhögésével
hozakodott elő) és a vállam átölelve kijelentette, hogy lesz segítsége. Ugyanis
kölcsönkenyér visszajár. Na, igen. Hála az ő némettanárságának, március elején
kicsit magamra haragítottam Roderich-et, aki szerint gyanúsan (túl)németes volt
a kiejtésem, amit nem a tanárnő számlájára írt. Hamar rájött arra, hogy volt
egy segítőm, és még hamarabb arra, hogy nem Lili vagy Ludwig az. Persze aztán
abból is lett egy jó nagy veszekedés. Akkor az buktatott le, hogy Gil néha nem
a standard német kiejtést tanítatta meg velem, hanem amit ő a hétköznapokban
használt otthon. Mikor erre Gilnél rákérdeztem, azt felelte:
- Berlinben a Berlinerisch-t beszélik. Nem igazán
dialektus, de megvan a saját kiejtése, meg ezek. Bocsesz, néha nem a standard
változatban beszélek.
Akkor beolvastam neki, hogy
miatta vesztem össze Roderich-kel, de utána rájöttem, hogy nem tehet róla.
Valószínűleg, ha tősgyökeres szegedi lennék, én is másképp tanítanám neki a
magyart, gondolkoztam utána, és lehet, hogy a magyar tanár meg nem fogadná el
neki azt, ahogy mondja. De, ha mondhatom így, mázlija volt, hogy én nem szegedi
nyelvjárásban beszéltem (vagy ha mégis, az nagyon ritkán volt), mivel mi
Kecskemétről költöztünk oda. A magyaroknak is megvannak a saját kis
dialektusaik, de nem annyira más, mint amilyenek a németben vannak.
- Min töröd a fejed? –
suttogta a fülembe, aztán egy puszit nyomott az arcomra.
- Ezen-azon – feleltem.
- Nem szeretem az ilyen
válaszaidat – morogta, aztán hirtelen felkapta a fejét. – Ki jön be? – intett a
Balcsi felé. Én rákaptam az ötletre, de a maradék három ember a fejét rázta.
Gil megragadta a kezem és már rángatott is a víz felé.
- Ha megint belöksz –
figyelmeztettem, de csak nevetett, aztán kikérte magának, mert az öccse lökött
be. Nem ijedt meg tőlem, én sem tettem volna a helyében.
Berángatott a tóba, aztán
olyan messzire vitt be, amennyire bírt, úgy navigált, hogy az a mászóka is
köztünk és a családja között legyen. Aztán átölelte a derekam és megcsókolt.
Hirtelen reagálni sem tudtam, csak álltam ott a karjaiban. A csók heves volt,
de attól még élveztem, bár felmerült bennem a kérdés, hogy mi lett.
- Ennyire szabadulni akartál?
– toltam el kissé magamtól. Ő hevesen bólogatni kezdett, arcára újra halvány
pír költözött. A kezei közé fogta az arcom, már újra le akart smárolni, de
megállítottam és megkérdeztem, hogy mi lelte hirtelen.
- El akartam jönni, mielőtt
Mutti jött volna az… anyás szövegeivel… Amúgy meglepően jól fogadtak téged! –
vigyorgott. Kuncogva ráztam meg a fejem, aztán lábujjhegyre álltam és egy kis
puszit nyomtam a szájára. – Hová mész? – kérdezte, mikor egyre bentebb és
bentebb úsztam.
- Úszok egyet, Gilbo!
- Mondtam, hogy ne hívj így! –
nyafogott, aztán utánam ugrott. Gyorsúszásba váltottam, hátha akkor le tudom
hagyni. Most örültem az egész éves edzésnek Jett-tel, hiszen simán megelőztem
Beilschmidt-et. Hangosan nevettem, mikor pár perc után feladta és morcosan
megállt a derékig érő vízben. – Ez nem igazság.
- De az – daloltam. – Na, mi
lesz? Kapj el!
Ezzel belevetettem magam a
Balatonba. Egy ideig megpróbált követni, de ahogy egyre több métert vertem rá,
elment a maradék kedve is és megállt. Megpróbáltam, hogy elvegyülök sok ember
között, ami be is jött, így pár perc után már azt sem tudta, hol vagyok.
Elbújtam pár játszadozó gyerek mögött és onnan figyeltem, ahogy magához inti a
testvérét és megbeszél vele egy haditervet. Mondjuk, ahhoz az kellett volna, hogy
tudják merre lehetek. A két német a nyakát nyújtogatva keresett, legtöbbször
rossz irányba. Aztán elindultak, szerencsémre nem arra, amerre én bujkáltam, én
pedig gyűjtöttem egy kis bátorságot és sunnyogni kezdtem a part felé, remélve,
hogy nem néznek vissza legalább addig, míg már nincs egy egészen jó kis
előnyöm. Már a lépcsőnél jártam, mikor jó messziről meghallottam, hogy a nevem
mindenféle verzióját ordítják. Gyorsan kirohantam, összeszedtem a cuccom és
elköszöntem a testvérek hangosan nevető szüleitől, aztán futottam is a kijárat
felé. Ott még visszanéztem, Gil már majdnem kijutott, kétségbeesett
pillantással meredt rám, mögötte Ludwig próbálta kikerülni az embereket, nem
túl sok sikerrel. Akkor fordultam sarkon, mikor az idősebb megragadta a korlátot.
- Meine Liebeeeee!
Futottam az utcán, kerülgettem
az embereket, akik nem értették mi bajom van, egészen addig, míg meg nem látták
a mögöttem loholó németet, aki még a papucsáért se ment el, mezítláb próbálta
tartani a lépést. Talán ő csinálta jól, mert a papucsom nagyon nem futáshoz
lett tervezve. Szerencsére én jobban ismertem ezt a kis üdülőfalut, pár kanyar
után már azt sem tudta, hol van, de továbbra is üldözött. Ha már nem talál
vissza, akkor engem elkap. Végül a mi kis nyaralónk utcája előtt álltam meg és
vártam be. Karjait körém fonta, mint egy kisgyerek, akitől el akarták venni a
kedvenc játékát.
- Miért futottál el előlem? –
„szipogta.”
Megsimogattam az arcát, aztán
csókot nyomtam az ajkaira. Megkérdeztem, hogy vissza tudna-e ide találni, mire
kicsit megsértődött, hogy megkérdőjelezem a tájékozódási képességeit. Csak
legyintettem és vártam a választ, ami természetesen egy igen volt, de azért
alaposan megnézte az utcanévtáblát.
- Miért is kell visszatalálnom
ide?
- Te akartál este randira
menni, nem? Úgy illik, hogy eljössz értem – kuncogtam. Vigyorra húzódtak az
ajkai, ahogy meghallotta a „randi” szót. A kezei közé fogta az arcom és megcsókolt,
ezúttal nem úgy, mint a vízben, hanem kicsit finomabban.
- Nyolcra itt leszek – mondta,
aztán elengedett és elindult visszafelé. Pár lépés után megállt és…
megkérdezte, hogy merre kell visszamenni.
Szerintem a nevetésemet a
családja többi tagja hallotta lent a partnál.
- Szia, Bogaram – köszöntött
apa, mikor beléptem a kis nyaralóba. Rá mosolyogtam és puszit nyomtam az
arcára, aztán indultam volna a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzak, de
megállított. – Nem haragszol meg, ha kérdezek arról a fiúról?
- Ühm – húztam be kissé a
nyakam és a legkislányosabb mosolyom elővéve megfordultam. – Melyikről?
- Ha jól láttam és hallottam,
akkor leginkább Gilbertről – tette karba a kezét. Próbálta magára erőltetni a
„szigorú apa” arcát, de elég nehezen ment neki, mert nem ilyen volt.
- Mit szeretnél tudni, apuci?
- Szólj neki, ha megbánt,
akkor megtudja, hogy milyen, ha egy Héderváry mérges.
- Jaj, szerintem már tudja –
nevettem fel. Roderich-ről nem sokat meséltem nekik, de azt megemlítettem már,
hogy egy felsőbb éves állandóan csesztette. Csak azt hagytam ki, hogy ki. Ekkor
viszont elmeséltem a családomnak, hogy Gil már megismerkedett a Héderváry-k
haragjával. Főleg a serpenyőmet ismerte jól.
- Te tényleg fejbe verted egy
serpenyővel? – nevetett a bátyám.
- Nyugi, semmi baja nem lett.
Hülyébb már nem lehet – feleltem Gil saját szavait idézve, mikor láttam, hogy
anya kissé rosszallóan ráncolja a szemöldökét, ami miatt még csúnyábbá vált a
nézése. Csak azért nem kezdett szidásba, mert a másik házaspár is ott volt.
Kislányosan mosolyogtam rá, hátha nem kapok fejmosást. Akkor nem kaptam. Csak
kaja után.
A bátyám barátnőjének apukája
és az enyém grilleztek egyet, ami készen állt, hogy megegyük.
Vacsora után gyorsan
megmosakodtam, fogat mostam, megfésültem a hajam és kerestem a kertben egy
virágot, amit beletűzhetnék. Végül a szomszéd rózsabokráról szedtem le egy
kisebb virágot, de sssh! Egy egyszerű zöld ruhát választottam, ami anya szerint
kiemelte a szemem színét. Beraktam egy zöld köves fülbevalót, egy vékony, barna
bőrszálon függő nyakláncot (az amin a „Tavaszi szél… kezdetű dal hangjegyei
vannak), használtam egy kis szempillaspirált meg ajakápolót és késznek
nyilvánítottam magam az indulásra, bár még volt legalább öt percem a
találkozóig. Fél pillanat lett volna, hogy ott legyek a megbeszélt helyen, így
kénytelen voltam várni.
- Nocsak, valaki hogy kicsípte
magát – szólalt meg mögöttem anya, mire kicsit megugrottam. Mosolyt
villantottam rá. Sokan mondták, hogy akár a klónja is lehetnék anyunak, hiszen
tőle örököltem szinte mindent, kezdve a zöld szememtől a kissé kreolos bőrömig.
Mondjuk a hajam színét inkább apától, mert anyunak pár árnyalattal sötétebbek a
tincsei és nincs benne olyan vöröses beütés se, mint az enyémben. De arcra
tökéletesen ő voltam. – Randi lesz – kuncogott és megigazította a ruhát, aztán
pedig a fülem mögé tűzött rózsát is.
- Igen – feleltem. – Kíváncsi
vagyok, hogy hová visz. Remélem nem tervezett vacsorát.
- Majd salátát eszel –
simított egy tincset félre a homlokomból. – Az én kicsi lányom randizik. Jaj,
még előttem van, mikor a bátyád ruhájában fociztál és minden fiút levertél.
Most meg itt állsz ruhában és arra vársz, hogy egy fiú romantikus sétára
vigyen. Felnőttél!
A szája elé kapta a kezét,
mint aki most döbben rá erre. Szorosan megöleltem, aztán elköszöntem a
többiektől és rohantam a megbeszélt helyre. Gilbert is abban a pillanatban ért
oda, mint én, kezében egy olyan színű rózsa virított, mint amilyen a hajamban
is volt. Ő is kicsit meglepődött, de aztán újra a régi mosolya húzódott az
arcára és lehajolt egy csókért.
Végignéztem rajta. Fekete
térdnadrág volt rajta, fekete tornacsuka és egyszerű fekete póló. Ő sem vitte
túlzásba, de attól még elegáns volt.
- Grill illatod van, más
szóval ne nagyon készüljek vacsorával, igaz? – kuncogott. A fenébe! Vagy
mégsem? Egyszer fenébe, mert akkor a tusfürdő és a parfüm se volt elég erős,
hogy elfedje ezt a fűszeres illatot, másodszor meg mégsem, mert legalább nem
kell magyarázkodnom, hogy miért nem eszek.
- Maximum egy fagyi – vontam
vállat zavartan. Bólintott és felajánlotta a kezét. Ujjainkat összekulcsolta és
a part felé kezdett húzni. Sokáig sétáltunk a víz mentén, vettünk fagyit,
üdítőt is, már besötétedett, mikor arra jutottunk, hogy esetleg vissza kéne már
fordulni. De aztán mégis leültünk a tó szélére, a cipőinket levetettük és csak
lógattuk a lábunkat. Az ujjaink továbbra is össze voltak fonódva, szerintem a
randi eleje óta el sem szakadtak pár pillanatnál hosszabb időre. Gilbert
lehunyta a szemét egy másodpercre, aztán felnézett az égre. A hold fényétől
eltűnt az arcáról az enyhe leégés, szinte szobornak tűnt, haja és szempillája
fehérré változott az ezüstös ragyogástól.
- Meséljek egy vicceset? –
kérdezte óvatos, fáradt mosollyal. Furcsa arckifejezéssel bólintottam. – Előző
éjszaka, olyan tíz-tizenegy körül indultunk el otthonról, hogy reggelre biztos
itt legyünk. Éjszakára nem szokásom kontaktlencsét berakni, így szemüveget
vettem fel…
- A kontaktlencséd otthon
hagytad, mi? – mosolyodtam el, mert már akkor tudtam, mi lesz a történet
kimenetele, mikor meghallottam, hogy kontaktlencse. Szenvedő arccal bólintott,
kissé elfintorodott a saját bénasága miatt.
- Reggel nyolc körül
elindultunk valami optikát keresni, hogy legalább átlátszó lencsét vegyünk.
- Ügyes – kacagtam, aztán a
vállára hajtottam a fejem. Megjegyezte, hogy „köszi az együttérzést”. Ásított
egyet és az enyémnek döntötte a fejét. – Mióta nem aludtál?
- Aludtam. Éjszaka is pár
órácskát a kocsiban. Meg ma délután is…
- Menjünk vissza, oké? –
pusziltam meg. Bólintott, de előtte még nem hagyta ki, hogy ne csókoljon meg.
Visszafele menet többször
megpróbált elnyomni egy-egy ásítást, de minden egyes próbálkozással egyre
fáradtabbnak tűnt, szóval siettettem a visszautat. Visszakísért a nyaralóig,
ahol szorosan megöleltem, még mindig győzködtem magam, hogy ez nem álom,
tényleg ott van. Végigsimítottam a hátát, ő pedig a hajam, közben a vállába
fúrtam az orrom. Olyan jó volt, hogy itt volt és nem csak a képernyőn keresztül
láttuk egymást. És a suliban ezután mindig átölelhetem meg minden… oké, az
utóbbi időben már megölelhettem bármikor, ő biztos örömmel fogadta, de akkor
is. Éreztem, hogy csókot nyom a vállamra, majd halkan megszólalt. Megbeszéltük,
hogy másnap újra a parton: tízkor találkozunk a bejárathoz legközelebbi
árnyékos helyen (csak, hogy neki kedvezzek). Felnéztem rá, megköszöntem ismét
az estét, mire puszit nyomott a homlokomra és mélyet sóhajtott.
- Gute Nacht, meine Liebe – suttogta, aztán elengedett.
- Neked is jó éjt – mosolyogtam rá. A tőle kapott rózsát az orromhoz
emeltem és mélyen belélegeztem az illatát, míg azt figyeltem, ahogy eltűnik a
sarkon.
Azt hiszem, nagyon szerelmes
vagyok!
[1] Can you
repeat that, please… in English? – Meg tudnád ismételni, kérlek… angolul?
(angol, német akcentussal (elvileg))
[2] The
awesome me will win! – Fantasztikusságom/Nagyszerűségem fog győzni.
[3] Oh,
mindketten itt vagytok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése