40. fejezet – Kalandra fel!

გამარჯობა! (Gamardschoba!)

Nagyon sajnálom, hogy megint ennyi időre magára hagytam a blogot és a történetet. Újra itt, vége az érettséginek, és talán végre lesz szabadidőm is az elkövetkező két hónapban. Ahogy a valóságban, úgy a történetben is (még mindig) nyár van, és ha már most volt a levendulaszezon, akkor a főszereplőink se hagyhatják ki Tihanyt, ha már arra járnak. Irigyellek, Lizzy, te legalább eljutottál oda! És ha már Balaton, akkor valószínűleg Zamárdit se akarják majd kihagyni, legalábbis Gilbert biztosan nem.

Remélem még nem untátok meg a várakozást, ha esetleg valaki mégis erre járna, annak nagyon jó olvasást kívánok! 😊

---------------------------------------------------------

- Ma délutánra mi a tervetek? – kérdeztem a Beilschmidt fivéreket vigyorogva. Erre egymásra sandítottak, aztán hátrapillantottak a szüleikre, németül gyorsan rákérdeztek a dologra. A „semmi”-t még fordítás nélkül is értettem, ők meg a kérdésemből tudták, hogy nekünk van ötletünk. Elmeséltem, hogy anya kitalálta, hogy meg akarja nézni a Levendula házat Tihanyban, mire Alishea is teljesen lázba jött, mert imádja a levendulát. Mosolyogva írtam egy üzenetet anyunak, hogy benne vannak, aztán elmondtam, hogy akkor várjuk őket a házunknál egy órakor.

- És mi van még… ott? – mutogatott Ludwig az északi part felé, mert feladta, hogy kimondja vagy visszaemlékezzen Tihany nevére.

- Van ott egy apátság meg sok-sok levendula – próbáltam visszafojtani a vigyorom, mire ők kissé megemelték a szemöldöküket. Tudták, hogy ennél többet takar az egész. – Szóval készüljetek fel, hogy miután nem találunk parkoló helyet, sétálunk fél órát az apátsághoz, majd végigsétálunk egy csomó eladó holmi között, megetetek veletek egy levendulás fagyit és valahonnan kerítek levendulás jégkását is.

- Más szóval levendulamérgezést fogunk kapni? – fordította le a fiatalabb, hevesen kezdtem bólogatni, mert pontosan beletrafált.

- Iiiigen! – kuncogtam. – Legalábbis ha az emlékeim nem csalnak. Rég voltam ott. Talán ötödikben osztálykiránduláson? – gondolkoztam el az égre meredve. Gil halványan mosolyogva dőlt nekem, ujjai végigsiklottak a karomon, közben ajkai a nyakamhoz értek. Éreztem, hogy elpirulok, menekülni akartam, de a tagjaim fellázadtak az agyam ellen, a szívem oldalára álltak. – Gil – hebegtem, próbáltam megragadni a csuklóját, miközben ujjai a karom belső felét cirógatták. A bőröm vékony volt azon a helyen és érzékeny, a csiklandósságom kezdett előjönni.

- Bruder! – kiáltotta Ludwig, mire a bátyja megrezzent és felé pillantott. Hálát adtam az égnek a sörért, végre sikerült megmenekülnöm az idősebb Beilschmidt karmai közül. Gyorsan kaptam is az alkalmon, beleugrottam a Balatonba, a hideg víz lehűtötte az égő bőröm. A német felém kapta a fejét, arcára kiült a drámai csalódottság, de szemei továbbra is csillogtak. Az öccse leült mellé, átnyújtott neki egy dobozos sört. Németek… Gilbert rám villantotta az ezer wattos mosolyát, aztán belekortyolt az italba, szinte hallottam a fejemben a hangját, hogy még nincs vége…

Délután komppal átmentünk az északi partra, először a Levendula házba sétáltunk el. Nem volt rossz idő, sőt, majd megrohadtunk, olyan meleg volt, én már nagyon vágyni kezdtem egy fagyira, a bátyám meg egy nagy pohár jégkására. Duóban vinnyogtunk a szüleinknek, akik már az első öt perc után kezdték megbánni, hogy minket is hoztak. Betti a szemét forgatta a barátja gyerekességén, a szülei pedig hálát adtak az égnek, hogy a lányuk nem ilyen. A németek nem sok mindent értettek abból, amiket mondtunk, de a hanglejtésünkből nagyjából rájöhettek arra, hogy panaszkodunk teljes erőbedobással, Gil már szóra is nyitotta a száját, hogy ő is belekezdjen, de három kék szempár belefojtotta a szót, így inkább hozzám sunnyogott, én legalább meghallgattam.

A Levendula házban már egyszer jártam, akkor és most is az interaktív kiállítás tetszett a legjobban, nem is a levendula. Tök jól elszórakoztunk a fiúkkal, visszavedlettünk kisgyerekekké, akik össze-vissza nyomogatták a gombokat, hogy lássák, mi történik. Nagyon éltük! A srácokba karolva sétálgattam a levendulák között ezután, a kis virágokat szagolgattam, amit Gilbert meg is örökített. Elmeséltem nekik, hogy mikor először voltam itt a sulival, pár lány, köztük én is, azt akartuk, hogy az esküvős képeink itt készüljenek. Erre Ludwig oldalba bökte a bátyját, akinek pírba borult az arca. Hangosan nevettem a németen, aztán megnyugtattam, hogy semmilyen ilyesmi elvárásom nincs felé. Zavartan vigyorogni kezdett, a pirosság még mindig ott ült az arcán. Lábujjhegyre álltam és puszit nyomtam a szájára.

Ezután elmentünk az apátsághoz, ötször körbejártuk, fotózkodtunk a Balatonnal a háttérben, majd elindultunk Gillel fagyikeresésre. Végül találtunk egy olyan kis fagyizót, ahol kaphattunk levendulás fagyit, egy lépcsőn tudtunk lemenni hozzá. Úgy döntöttünk, mivel csak tesztfagyi, veszünk egy egygombócos levendulásat és külön két másmilyet. Vele kóstoltattam meg először, de már akkor láttam, hogy neki nem annyira jön be.

- Fura – nyújtotta át furcsa fintorral a tölcsért, aztán én is belekóstoltam. Hát… a levendula illata jobb, mint az íze… Megettük, de aztán konkrétan nekiestünk a másiknak, ami akkorra már kicsit meg is olvadt. A szüleink egy padon találtak ránk, mikor röhögve próbáltuk valamihez hasonlítani a fagyi ízét, de semmi hasonlót nem találtunk.

Ahogy láttam a bátyám és Betti is leléptek, a maguk útját járták, illetve a szülők is kicsit szétszakadoztak. Ludwig a telefonját nyomkodta, lehet Felivel vagy Kikuval beszélt. Gil az arcomhoz hajolt és megpuszilta a szám sarkát. Láttam az örömöt a szemében, hogy itt lehet, itt Magyarországon, itt mellettem, hogy itt vagyok a karjaiban, alig pár centire tőle. Ha tényleg igaz, hogy hónapok óta próbálta magára felhívni a figyelmem, akkor ez neki maga a főnyeremény. Nem tudom, mi tetszett meg neki rajtam, nem éreztem magam másabbnak, mint bármely lány, de nem igazán bántam.

- Olyan jó illata van – áradoztam, mikor egy levendulás testápolót találtam. Gil mellettem kuncogott, vállát egy polcnak döntve figyelt, kezében valami kis mágnest forgatott. A fényképezőnk, amit aputól kunyiztam el, a másik vállán lógott, vigyázott rá, amíg én végignéztem mindenféle kenceficét, amit úgysem tudok átvinni Angliába a repülőn. Legalábbis a folyékony állagúakat. A suli első hetében nem is volt tusfürdőm, csak sima szappanom. Hirtelen bekapcsolta a kamerát, nyomogatott meg tekergetett valamit rajta, és lefotózott, ahogy válogatok a cuccok között kicsit lehajolva. Vigyorogva nézte meg a kész művét, én meg egyre biztosabb lettem benne, hogy neki valamikor kapnia kéne egy fényképezőt.

- Meine Liebe – kezdte, közben a képeket nézegette. – Tudsz valamit mondani arról a kalandparkról, ami nem messze van a szállástól?

- Zamárdira gondolsz? – kérdeztem kibontva egy újabb teszter tégelyt, hogy azt is kipróbáljam. Ó, ez nem volt annyira folyékony állagú! Belenyúltam és a csuklómra kentem egy keveset, majd megszaglásztam. Illatra hasonló volt, mint a másik, talán egy kicsit erősebb. Hmm…

- Biztos – vonta meg a vállát, aztán a fel nem tett „miért” kérdésre kezdett válaszolni. – Mert Ludwig ki akarja próbálni. Én meg röhögni akarok rajta – vigyorgott.

- De jó testvér vagy – forgattam a szemeim, aztán belegondoltam: konkrétan mi a bátyámmal ugyanígy szoktunk viselkedni. – De amúgy még nem voltam ott. Vagyis voltam, de nem mertem felmenni.

- Komoly? – szökött fel a szemöldöke. – A nagy, serpenyővel mindenkit leverő Héderváry Erzsébet nem mert felmenni egy kalandpályára? Most hatalmasat csalódtam benned, meine Liebe! – játszotta meg a döbbentet, még a szívéhez is kapta a kezét.

- Gilbert – szóltam figyelmeztetően, az ő arcán meg megjelent egy széles mosoly, visszavedlett a szokásos énjévé. Hirtelen elkapta a karom, tágra nyitott szemekkel meredt rám. Támadt egy ötlete… Ami azt jelentette, hogy én nagyon meg fogom szívni, már tudtam, hogy veszekednem kell vele. Sőt, lehet azt is éreztem, hogy úgyis megadom magam, de ezt még nem vallottam be akkor. Éééés a sejtésem bevált.

- Gyere el velünk!

- Nem!

- Naa, léci! Majd a legkönnyebb pályával kezdünk. Segíteni fogok neked. Ludwig meg mehet a nehezebbre! Naaaaa! Bittebittebittebitte! – pislogott rám kiskutyamódra. Ajj, Gilbert! Próbáltam úgy tenni, mint aki nem hallja, gyorsan megvettem egy testápolót és a szüleim keresésére indultam, de ő egy pillanatra se tágított mellőlem, tovább könyörgött, hogy menjek el velük. Vagy húszszor visszakérdeztem, hogy neki biztos van tériszonya, mert a London Eye-on még el akart ájulni. Rögtön magyarázta, hogy csak nagyon magasban jön elő, mire majdnem felsikítottam és mellkason ütöttem. Ezt nem veszem be! Úgy meredtem a szüleimre, mintha azt mondanám: üssétek le vagy én fogom. Anya csak mosolygott, apa meg némán felelt rá: megérdemled, én megmondtam! Köszönöm, felmentősereg! – Mivel tudlak meggyőzni?

- Semmivel, törődj bele.

- Nein! – nyavalygott, elgondolkozott, hogy hogyan is járhatna túl az eszemen. Nos, a vigyor, ami pár pillanat után az ajkaira húzódott nem ígért túl sok jót. Készülhettem arra, hogy igenis menni fogok.

Másnap reggel kómás fejjel ettem a pirítósom, amit Betti anyukája készített. Már annyi energiát gyűjtöttem, hogy lezuhanyozzak és felöltözzek, de amúgy úgy néztem ki, mint akit kimostak. A hajam is csak simán összekötöttem, bár előző este még az volt a tervem, hogy megmosom. Egyedül azzal dobtam fel egy kicsit magam, hogy a levegőbe fújtam a kedvenc testpermetem és lejtettem egy rövid táncot a felhőben. Mondjuk a bátyám kiröhögött, bár ő mindig ilyen ünneprontó volt. És vissza a reggelihez, ugyanis ekkor állított be Gilbert vigyorogva, kissé felvonta a szemöldökét, várta, hogy mit reagálok. Igazából teljesen lefagytam, kerek szemekkel bámultam az albínó németre, aki a szokásos fekete cuccában állt előttem, ezúttal nem fekete tornacsuka, hanem rendes sportcipő volt rajta. Na, nem, velem ezt nem fogja eljátszani.

- Te engem ebből a faházból nem rángatsz ki, Gilbert Friedrich Beilschmidt! – közöltem vele, mire, ha lehet, még ördögibb lett a vigyora. Közelebb lépet, az aztal másik felére tenyerelt, szinte fenyegető volt a jelenléte.

- Fogadjunk?

- Menj innen! – sziszegtem, gyorsan betettem a mosogatóba a tányért és a szobámba mentem, a barátom szorosan a nyomomban. Megperdültem, fenyegetően emeltem rá a mutatóujjam, de a karikákkal a szemem alatt nem keltettem túl dühös hatást.  – Mit mondtam?

- Nem tudni, nem beszélni angol – játszotta az értetlent, miközben a vállát vonogatta, ahogy elállta az ajtót. Az ajtót, ami a szabadság felé vezetett (az ablakon mégsem akartam kimenni). Szúrós pillantást vetettem rá, remélve, hogy mégis ért a szóból. Újabb egoista vigyor. – Vegyél fel zárt cipőt és gyere.

- Nem! – ültem le az ágyra inkább, a kezeimet összefontam a mellkasom előtt. Engem innen ki nem robbant, bármilyen bombával is próbálkozik. Igyekeztem a lehető legcsúnyább nézésemmel meghátrálásra kényszeríteni, de nem jött be. Belépett megragadta a földön lévő táskám, beledobta a piros tornacipőm, már épp fel akartam volna háborodni, hogy miért is teszi bele a hátitáskámba a tornacsukám, mert az nem arra való, mikor engem kapott fel és elindult ki. Pont úgy, mint lassan egy éve azon a „kincskeresős-térképes” gólyaszívatáson. Mondjuk ezúttal nem voltam megkötözve, így az öklömmel verhettem a hátát, ahogy akartam. Egyszer véletlen majdnem fejbe is rúgtam, hoppá…

- Olyan nehéz téged meggyőzni, meine Liebe. A te bajod, hogy erőszakhoz kell folyamodnom – csóválta a fejét csalódottan, megveregette a lábszáram.

- Gilbert! Tegyél le! Ricsi! Ricsii! – visítottam, mikor megláttam a bátyámat, aki épp akkor lépett ki a szobájából. Elvigyorodott és intett egyet, mondta, majd szól anyuéknak, hogy elmentem a németekkel. Neki aztán hiába könyöröghettem…

Az autójuk már kint várt a ház előtt, végighallgathatták, hogy Gilt szidom teljes erőbedobással, magyarul. A „szaros német” már többször is elhangzott, szinte kötőszóvá vált a szitkozódásom közepette. Nem adtam fel, hogy esetleg mégis el tudok menekülni, de ahogy láttam, a hülye barátom már előre kitervelte a dolgot. Az öccse kinyitotta neki az ajtót, gyorsan bedobta a táskám, majd pedig engem, végül ő is beült, így a két testvér közé szorultam. A szüleik együttérző pillantást vetettek rám, majd egy kicsit neheztelően néztek a fiukra, akit ez egy cseppet sem zavart, szerinte ő ártatlan volt. De legalább valaki mellém állt…

- Most végig mérges leszel rám? – biggyesztette le az alsó ajkát az idősebb Beilschmidt, miután a szüleik kitettek minket. Mondták, hogy két és fél-három óra múlva jönnek, addig ők is szétnéznek erre-arra. Szóval ott voltunk mi hárman, illetve ketten és egy nemsokára halott. Nem feleltem a kérdésre, csak az orrom a magasba emelve elfordultam, mint valami dáma. Odamentem a pénztárhoz és megvettem a magam jegyét minden szó nélkül. Úgysem úsztam volna meg, akkor meg miért küzdöttem volna tovább. Mikor bent voltunk, Gil átölelt, orrát a hajamba fúrta, halkan bocsánatot kért, amiért elrabolt otthonról. Kis puszit nyomott a halántékomra engesztelésül, egy idő után már nem bírtam ellenállni a szavainak felé fordultam és csókot nyomtam a szájára.

- Ne bánjam meg, Gil – néztem mélyen a ragyogó rubinszínű szemeibe, amikben újra fellángolt a remény, fogadkozni kezdett, hogy segíteni fog végig, ott lesz mellettem meg minden. Megkaptunk minden felszerelést. Ajánlották, hogy először a legkönnyebb pályával kezdjünk és fokozatosan menjünk egyre fentebb és fentebb. Nekem amúgy is csak a legkönnyebb pálya létezett, szóval ez nem volt kérdés. Végighallgattuk az eligazítást, Gilbert és Ludwig végig bólogatott, mint aki érti, majd utána gyorsan lefordítottam nekik angolra a lényeget, bár a mutogatásból már leszűrték, hogy mit hogyan kell. Furcsa, hogy nem voltunk olyan sokan, pedig sorban állás szokott itt lenni, azt mondják. Alig lehettünk összesen tízen, ebből páran már azonnal a nehezebb pályák felé vették az irányt, mi a könnyűekkel kezdtünk. Ludwig ment előre, őt nem akartuk hátráltatni azzal, hogy én bénázok előtte, aztán meg jöttem én és Gilbert. A srác hátulról figyelt engem, segített, ha kellett, bátorságot adott. Némelyik akadálynál szinte remegtek a lábaim annyira féltem. Nem szerettem ezeket az instabil dolgokat! Mikor mamám egy barátnőjénél is szedtük a cseresznyét az egyik fáról, szinte rettegtem a létrán. Tesiórán a gerendát ne is említsük ugye! Az egész cucc úgy remegett alattam, mintha kocsonyából volna, milyen mázli, hogy mikor először kellett felmennem rá, Gil ott volt mellettem.

Aztán valahogy az első végére értünk. Gil kíváncsian várta, hogy készen állok-e a másodikra. Egy ideig gondolkoztam, aztán beadtam a derekam. Induljunk. Miért ne? Továbbra is ott volt mellettem és támogatott, ha kellett előre ment és a másik oldalon várt, főleg ha Tarzan-módra kellett átlendülni. Ez már tényleg nehezebb volt, de még volt bennem kurázsi, hogy a harmadikat is megpróbáljam. Adott egy kis sikerélményt az első kettő pálya legyőzése, így már kevésbé félve vágtam bele a következőbe. Nos, az volt az utolsó, már az is eléggé megizzasztott.

Ezelőtt a legnagyobb kalandpálya a fentebb említett létra és gerenda volt, akárhányszor voltunk ilyen helyen, mindig úgy voltam vele, hogy majd lesz legközelebb, majd akkor megpróbálom. Ezúttal is volt bennem egy kis félsz, de tudtam, hogy le nem tudok esni, ha esetleg fennakadnék, akkor Gil vagy valaki úgyis leszedne. Persze voltak feladatok, ahol inkább előre küldtem a barátom, néztem, hogy ő hogy csinálja, próbáltam érvényesíteni „az okos a más kárából tanul” közmondást, néha be is jött, mégha lassabban is mentem végig egy-egy akadályon. És persze mindig ott várt egy kinyújtott kéz, mikor már ott jártam a pihenőnél, a kéz tulajdonosa még tanácsokkal is ellátott ha kellett, hol fogjam meg, hová helyezzem a testsúlyom… Jobb volt, mint amire számítottam. Sokkal. Így olyan első kalandnak éreztem Gillel… aki közölte, hogy máskor is el fog ilyenre rángatni. Persze-persze, jóból is megárt a sok, Gilly.

Leadtam a felszerelésem, majd a földről néztem, ahogy végigmegy a következő kettőn. Lentről követtem, persze lefelé nem nézett, akkor valószínűleg ő ájult volna le a tériszonynával együtt. Csak biztattam néha olyan kedves szavakkal, mint „ha leesik és meghal, akkor kinyírom” meg hasonlók. Támogató barátnő vagyok, nem igaz? És az ötödik pálya végén már elég volt, mind a sok akadály, mind a magasság. Lecsúszott és pontosan előttem állt meg, széttárta a karját és kihúzta magát, mint egy bűvész egy sikeres varázslat után, aki várja a tapsot. Mondjuk tőlem nevetést kapott meg egy csókot.

Nem tudtuk, hogy Ludwig merre járhat, belőle simán kinéztem, hogy az utolsó kettőn is végigmegy, nagyon elszántnak tűnt az elején. Gil is leadta a hevedert és a sisakot, ujjaival végigszántotta csatakos haján, ami újra a szélrózsa minden irányába kezdett állni, majd felajánlotta, hogy menjünk be pizzázni, a magasból látott egyet! Azért már nem szóltam, hogy a pizzéria a pályák közelében sincs, hanem a bejárat mellett van, beletörődtem, hogy ő azt a magasból látta, nevetve fogadtam el az ajánlatát. Megegyeztünk egy szokásos kukoricás pizzában, aztán rendeltünk. Tovább beszélgettünk mindenféléről, vártuk, hogy kész legyen az étel vagy Ludwig betoppanjon. Már ha tudja, hogy hol keressen minket. Amúgy tudta. Az ablakból láttuk, hogy ő is leadja a felszerelését, aztán egyenesen hozzánk jött. Mi már belekezdtünk a pizzánkba, de voltunk olyan jófejek és nagyot rendeltünk, hogy ő is kaphasson belőle. Az osztálytársam arca kicsit kipirult, szőke tincsei a halántékához tapadtak. Megkérdeztem meddig jutott: épp akkor ért le az utolsó pályáról! Ezen a bátyja is teljesen meglepődött, szóhoz se jutott. Aztán gúnyosan megszólalt:

- Csodálkozni fogok, ha holnap ki bírsz kelni az ágyból.

- Én is, ha te kikelsz – jött is azonnal a válasz, ezek ketten meg elkezdték egymást csépelni. A szemem forgatva hallgattam őket, közben kicsit megmozgattam a vállam. Az izomlázról szólva…

Nos, másnap tényleg mindhárman készek voltunk, egyikünk se akart felkelni. Gillel reggel telefonon beszéltünk, gonoszan röhögött a testvérén, aki a leginkább kivolt hármunk közül. Ő aznap ki se jött a szobából olyan szinten fájt mindene, de mi se voltunk sokkal jobbak. Úgy éreztem magam, mint akit megvertek vagy elütöttek, alig bírtam mozogni, a barátomat is úgy kellett a karjánál fogva felrántani ülésbe, mert amúgy nem ment volna. Ezen a napon mindketten a családunkkal voltunk külön-külön, mi a parton ücsörögtünk és lángost meg hekket ettünk, mint valami Balaton-népszerűsítő propagandareklám-család, ők a városban sétálgattak. Este mi kerestünk egy éttermet, ők a hotelban vacsoráztak. Ez ilyen külön töltött nap volt.

Épp a parton voltunk anyáékkal, én közvetlenül a víz mellett ültem és olvastam, mikor a bátyám leült mellém és rám mosolygott.

- Tudom, hogy valószínűleg elkéstem, mert már volt barátod a suliban, de…

- Ha megbánt szóljak és kinyírod? – vontam fel a szemöldököm kissé, halványan elvigyorodtam. Bólintott.

- Igen-igen. Ha csak egy rossz szót is szól, már repülök is – kacsintott jókedvűen.

- Akkor már legalább hárman fogtok nekiesni: te, apa és Feliks – gondolkoztam az állam dörzsölgetve, majd még hozzátettem: - meg szerintem Ludwig is. Ha Gil seggfej lesz, akkor ő aztán meg fogja neki mondani.

Hangosan felnevetett, én pedig úgy döntöttem, hogy témát váltok. Mi van már Bettivel? Már évek óta együtt vannak, a család pedig időről időre megkérdezi, hogy lánykérés nem lesz-e. A bátyám csak hümmögött, majd mondta, hogy megvárja, hogy végezzenek az egyetemmel, esetleg utána, addig titokban próbál spórolni a gyűrűre. Jogos, per pillanat tényleg az egyetem volt a legnagyobb gondjuk, örültek, hogy kiszakadtak egy kicsit a tanulásból a nyárra. Azt bevallotta, hogy egyszer látta Bettit esküvős dolgokat nézni, de egy szóval se hozta még fel neki, hogy „milyen régóta együtt vannak, házasodjanak már össze”, mert a lány nagyon nem ilyen volt. Úgy volt vele, hogy megvárja, míg a tesóm lép. De Ricsi azért odasúgta egy kacsintás kíséretében, hogy talán már talált megfelelő gyűrűt.

Az utolsó, hetedik nap volt nekem a legszomorúbb. Mindketten másnap reggel indultunk haza, már akkor nem találkozhattunk, így az egész napot összenőve töltöttük. Lángost ettünk, jégkását ittunk, megkóstoltattam vele az igazi magyar hekket, aztán fagyi után kutattunk, este újabb sétára mentünk a parton, mint az első nap. Imádtam minden pillanatát. A víz mellett ülve, a hullámok hangját hallgatva bámultuk a csillagokat. Nem nagyon beszélgettünk, csak csendben figyeltük az eget. Keze fel-le járt a hátamon, néha puszit hintett az arcomra, vagy megigazította a hajamban az amúgy is jól álló virágot.

Visszakísért a házunk elé, ahol kaptam tőle jó pár csókot, még háromnegyed óráig álltunk a kapu előtt. Jó utat kívántunk egymásnak, váltottunk még egy (vagy több) utolsó utáni búcsúcsókot, megbeszéltük, hogy majd dumálunk, ha mindketten hazaértünk. Vagy útközben… Vagy reggel… Vagy nagyjából mindig.

- Auf Wiedersehen, meine Liebe – intett egyet, miután ellépett. Mintha rájöttünk volna, hogy akkor most két hónapig nem látjuk egymást személyesen, egy pillanatra megtorpantunk. Végül ő tette meg az első lépést hátra, láttam az arcán, hogy már korántsem olyan boldog, mint pár pillanattal ezelőtt.

- Szia, Gil! – mosolyogtam rá, emlékeztetve, hogy ha webkamerán keresztül is, de látjuk még egymást addig, és kinyitottam a kaput.

39. fejezet – A hármashatár

Sveiki!
Jaj, de rég is voltam erre. Elnézést mindenkitől, aki várja a fejezeteket, egy "kicsit" maximalista vagyok és hát túlvállaltam magam minden tekintetben. :D Már egy csomó fejezet meg van írva, csak arra nem jut idő, hogy feltöltsem. De lemegy a május és máris lesz szabadidőm.
Ha már hivatalosan is tavasz van, akkor a történetben legyen továbbra is hivatalosan nyár. A nyaralás folytatódik a Beilschmidt családdal kiegészülve. A mi gyönyörű Magyarországunkon sok a látnivaló, szóval Lizzy se fogja kihagyni, hogy ne rángassa körbe Gilt néhány városon...
----------------------------------------------

forrás

- Szia! – öleltem meg szorosan aznap reggel, mikor elindultunk a magyar-osztrák-szlovák hármashatár felé. Puszit nyomott az ajkaimra, ami alig tartott fél pillanatig, nehogy apa bepöccenjen egy csók miatt. Mondjuk épp el voltak foglalva a szüleink, nem igazán figyeltek ránk. Végigsimította a hajam, aztán kicsit eltolt magától, de csak annyira, hogy teljesen lássuk egymás arcát. Mélyen a szemembe nézett, mielőtt kérdezett.

- Edelsteinnal beszéltetek meg időpontot?

- Nagy sajnálatodra igen – húztam kissé el a számat, ami belőle halk nyöszörgést váltott ki, az égre meredt egy fintor kíséretében, majd vissza rám, de látszott rajta, hogy akkor már nincs is kedve menni. – De nyugi, csak ott fogunk találkozni, ha jól tudom, nem jön velünk Győrbe – mosolyogtam rá, mire látszólag megnyugodott. Hát, igen. A szüleink találkoztak, és azonnal szerveztek egy egész napi programot, aminek keretében először a határhoz, majd pedig Győrbe megyünk el, aztán pedig ha nagyon autókázni akarunk, akkor Sopronba is. Szóval alapból hét óra kocsikázás. Ezért voltunk már reggel fél nyolckor útra készek.

- Nem akarsz írni neki, hogy kicsit később érünk oda? Mondjuk két órával? – vigyorgott ártatlanul, de a szemében láttam megcsillanni a féltékenykedés szikráját.

- Gil, nyugi. Nem lesz köztünk újra soha semmi. Csak valami barátfélék vagyunk és esküszöm, hogy ez soha sem fog változni – fogtam a kezeim közé az arcát, hogy ne fordulhasson el. Megadóan sóhajtott, aztán egy puszit nyomott a homlokomra. – Felőlem akármit beszólhatsz neki, nem leszek rád mérges, oké?

- Jó lenne, de ha bármit mondanék, akár angolul, akár németül… a szüleim azok lennének…

- Sajnálatos – nevettem fel. Eltoltam magamtól és a kocsinkhoz mentem, ahová már bekészítettem a fülesem, a telefonom és egy párnát. Álmos voltam, nyáron nem szerettem korán kelni, plusz még a gyógyszer is beütött. Apa gyorsan beüzemelte a GPS-t, aztán már indulhattunk is.

A szüleink meglepően gyorsan összebarátkoztak és bár nem hallottuk, de valószínűleg nem csak a mai napi utazás volt a téma, hanem mi magunk is. Gyanúsan sokszor néztek ránk, közben szélesen mosolyogtak. Az autónk kikanyarodott a parkolóból, amit Gilbertéké követett, majd pedig Bettiéké. Elindítottam a zenelejátszót, aztán már aludtam is.

- Bogaram – bökdöste meg valaki a lábam. A megszólítás alapján apa volt az. – Mindjárt ott leszünk.

Álmosan körbenéztem, aztán rá kellett jönnöm, hogy tényleg mindjárt elérjük a határt. Azonnal kiment minden fáradtság belőlem és előrehajoltam a két első ülés közé, hogy teljesen kilássak. Voltak ott páran, de csak magyar rendszámú autók. Valószínűleg Roderich-ék is már ott vannak, gondoltam. Elvettem a hátsó kalaptartóról a fényképezőt, aztán azt a vállamra akasztottam arra várva, hogy végre megálljunk. Amint leállt a motor, kipattantam és nyújtózkodtam egy jó nagyot. Két és fél óra azért fárasztó még akkor is, ha csak ülsz. Teljesen elgémberedtem.

Ludwig az ajtót teljes erejéből vágta be, ami miatt az apja rá is szólt. A túloldalt Gilbert vigyorgott, mint a tejbetök. A szőke német, ahogy elhaladt mellettem, azt mondta a bátyja visszafelé velünk megy. Döbbenten néztem az említettre, aki csak egy nevetéssel reagálta le az öccse kiakadását. Jaj, nekem. A csomagtartóból kivettük a kisebb hűtőtáskát, amiben pár szendvics és üdítő volt. A csomagtartó szélére ülve falatoztam, mikor Gil letelepedett mellém. Lábunk és vállunk összeért, először úgy éreztem, mintha megrázott volna az áram, ahol a bőrünk találkozott, de utána az egész testemben elterjedt az bizsergés. A rántott húsos szendvicsre próbáltam koncentrálni, hogy az arcom ne piruljon ki a gondolataim miatt.

- Biztos nem írtál neki, hogy később érünk ide? – kérdezte reménykedve. Csak egy pillantással válaszoltam neki, ami körülbelül ezt üzente: ne légy szemét! Kicsit elszontyolodva harapott bele a szendvicsébe, amiből a következő pillanatban az ölébe esett egy uborka. Sajnálatos eset (mármint az, hogy muszáj lesz találkoznia az osztrákkal, és az is, hogy leette magát). Megpusziltam az arcát, hátha akkor feldobódik kissé, és el is értem a célom: kuncogva húzott magához és úgy is tartott egész addig, míg mindenki jól nem lakott és el nem indultunk. Tegyük hozzá, egy kicsit húzta az időt, apukáink végül odaadták nekünk a kocsikulcsokat, hogy ha befejeztük a turbékolást, akkor majd menjünk mi is. De azért Ludwigot ott hagyták gardedámnak, aki nem hagyta, hogy esetleg lelépjünk vagy bármi történjen. Egyik se volt tervben, de ő felkészült minden lehetőségre. Gil meg is jegyezte, hogy legalább ne ennyire feltűnően őrizne minket. Erre ő felszegte az állát, karjait összefonta a mellkasa előtt, de nem mozdult. Az idősebb egy idő után megunta és közölte, hogy akkor menjünk.

A szoborpark szép volt a maga egyszerűségével, mondjuk én nem igazán értem ezeket az absztraktszerű dolgokat. Végignéztük a szobrokat, fényképeztünk, hülyéskedtünk (amibe még Ludwig is beszállt!), beszélgettünk. Roderich, Gilbert örömére, még nem volt ott, szóval kihasználta az osztrák hiányát. Készítettünk egy csomó fotót, emellett rengeteget nevettünk, főleg a főbohócunkon, Gilen, aki felült a három ország határául szolgáló asztalra és kijelentette, hogy „mit neki két helyen egyszerre lenni, ő most három helyen van egyszerre.” Még Ludwig is elnevette magát, pedig úgy tűnt, megfogadta, hogy a bátyja egy viccén se fog kacagni. Gyorsan lefotóztam az asztalon törökülésben ülő németet, előtte pont a magyar címer látszott. Mikor meglátta a kamerát, a lehető legszélesebb vigyorát villantotta rám, vörös szemei csak úgy csillogtak, ahogy rám nézett, fél kézzel kicsit megemelte a napszemüvegét. Fotogén? Áááá, dehogy. (Szarkazmus)

A szülők megint elvonultak nem sokkal azután, hogy megtaláltak minket, én meg egyedül maradtam a két fiúval, miután a bátyám és a barátnője felszívódtak. És ezt a pillanatot választotta Roderich is, hogy feltűnjön. Az arcán láttam, reménykedett, hogy rosszul látja a testvérpárt, de… sajnos a Beilschmidtek voltak. Legelőször Gil vette észre, aki a szemét kicsit összehúzta, de a mosolya továbbra is az arcán virított. Visszatolta az orrára a napszemüvegét, ezzel elrejtve tekintetét, ami elárulhatta, hogy szíve szerint bemosna az osztráknak.

- Was geht ab, Edelstein?

Roderich kezdett elvörösödni a méregtől, de tekintetét le se vette rólam. Szóval most rám volt mérges?

- Elizabeta, mit keresnek itt? – szegezte nekem a kérdést. Ludwig felvonta a szemöldökét, de a másik felelt helyette.

- Mi is itt vagyunk, ostoba.

Az osztrák oda se figyelt rájuk, csak engem nézett mereven. Kissé összehúztam a szemem, remélve, hogy rájön, nagyon nem jó a hely és az idő a veszekedéshez. Vett egy mély levegőt, aztán kifújta, próbált nem túl dühösnek tűnni, de nem sikerült átvernie minket.

Végignéztem rajta. Furcsa volt hétköznapi ruhában látni, hiszen a suliban még hétvégén is eléggé iskolai egyenruhás jellegűek voltak a ruhái. Most viszont sötétszürke farmerban volt és rövidujjúban, lábán kényelmesnek tűnő edzőcipő. Szemüvege mögül a két németet figyelte, akik ezt követően hozzá se szóltak. Még Gilbert is kibírta, hogy ne mondjon valamit, sőt, szinte teljesen komollyá vált az arckifejezése. Hát ezt nem így terveztem… Sejtettem, hogy nem fognak egymás nyakába ugrani, de azt nem, hogy ennyire… ellenségesek lesznek egymással. Abban reménykedtem, hogy legalább Ludwig normálisan fog vele viselkedni, viszont a szőke fiú a szeme sarkából legalább olyan éles pillantásokat lövellt felé, mint a bátyja. Úgy tűnik hiába reménykedtem, hogy nyugis lesz ez a találkozás, pedig már volt eszemben pár lehetséges forgatókönyvt, de talán erre számítottam a legkevésbé. Éreztem, hogy Gil keze végigsiklik a hátamon, valószínűleg provokálni akarta a vendégünket, amit sikerült is elérnie. A barna szemek mérhetetlen csalódottságot küldtek felém.

- Elizabeta, beszélhetnénk? – kérdezte Roderich. A két oldalamon álló fiúkra néztem, aztán lassan bólintottam. Az osztrák elvitt vagy ötven méterre, hogy biztos ne hallják, mit mond, bár fölösleges volt ennyire óvatoskodnia, úgyis elmondtam mindent nekik. A szemem sarkából láttam a szüleit, akik elég látványosan figyeltek minket, láttam, hogy az anyukája egy kicsit összevonta a szemöldökét, karjait összefonta a mellkasa előtt. Biztos ezer meg egyszer elmondták a fiuknak, hogy ezért nem kell olyan lányokkal járni, mint én. Olyan lányokkal, mint én… mit is takar ez? Magyar? Kissé fiús? Aki nem szeret behódolni? Aki nem egy úrihölgy, hanem egy vidéki lány, aki a porban fetreng és élvezi, ha elterülhet a füvön? Esetleg, aki mindegyik egyszerre? Már régen is biztos voltam benne, hogy nem nyertem el a tetszésüket, de ekkorra ez már nagyon nyilvánvaló lett.

Ismét a beszélgetőtársamra kezdtem figyelni, aki legalább olyan csúnyán nézett, mint az anyja, aki valószínűleg nem vette jó néven, hogy szakítottam a fiával, bármennyire is próbáltunk békében elválni.

- Miért nem szóltál, hogy ők is jönnek?

- Nem rég derült ki – mondtam közönyösen. Ez igaz is volt. A szüleink előző nap beszéltek össze, miután elmondták, hogy ki mit tervez. Mondjuk, ezt Gilberttől tudom, ő volt a fordító, hogy én is értsem. Volt még mit tanulni németből, az biztos…

- Legalább írhattál volna, hogy ő is itt lesz!

- Miért kellett volna? – emeltem fel kicsit a hangom felháborodottan. Miért lett volna kötelességem szólni neki? – Mi változott volna akkor? Talán az, hogy el se jössz?

Ezzel beletrafáltam. Ismét mérgesen nézett rám, én pedig úgy döntöttem, akkor ennyi. Sarkon fordultam és visszamentem a fiúkhoz.

- Allet paletti?[1] – kérdezték egyszerre. Nem tudtam, mit kérdeznek, csak sejtettem. Bólintottam, aztán a vállam fölött visszanéztem Roderichre, aki máris a szülei felé indult. Ahogy eltűnt a szemünk elől, Gil körém fonta a karjait és magához húzott egy csontroppantó ölelésre, orrát a nyakamba fúrta, aztán egy apró puszit nyomott a bőrömre. Kuncogva megsimogattam a haját, aztán elengedtem.

- Gyerünk vissza, irány Győr – mosolyogtam fel rájuk.

- Mondtam, hogy visszafelé biztos nem utazol velem! – acsarkodott Gilbertre Ludwig, mikor az be akart szállni a kocsijukba. Szerintem a srác őszintén megijedt, mert könyörgően előbb a szüleire, majd rám meredt. Anyára néztem, mert tudtam, hogy ő engedékenyebb ilyen szempontból, szóval már előre láttam, hogy egy bólintás lesz a válasza. Intettem a cserben hagyottnak, hogy üljön be.

- Köszönöm, hogy elvisznek, Frau und Herr Héderváry! – mosolygott kisfiúsan. – Ha már a saját öcsém kirúgott a kocsinkból…

- Nagyon szívesen Gilbert. De mivel is érdemelted ki ezt? – kuncogott anya. Erre először egy zavart torokköszörülés volt a válasz.

- Egy petit[2] felidegesítettem…

- Jaj, Gil… - nevettem fel. Sejtettem, hogy Ludwig nem véletlenül ebrudalta ki onnan a bátyját.

- Amúgy – nézett rám, vörös szemei kíváncsian csillogtak. – A családodban hogy-hogy csak te nem tudsz németül?

Erre elhúztam a számat, a szüleim pedig hangosan nevetni kezdtek… Anya német-történelem szakos tanár volt egy szegedi gimiben, apa pedig egy osztrák cégnél volt kapcsolattartó vagy mi (tényleg nem tudom mi) de a lényeg, hogy kellett hozzá a német nyelv (emellett persze mindketten beszéltek valamennyire angolul). Tényleg elég alap lett volna, ha legalább egy kicsit beszélek németül, de mikor az általános suliban választani kellett, hogy angolul vagy németül akarunk tanulni, én automatikusan az angolra adtam le a voksom.

- Így döntöttem tíz éves fejjel… Most pedig inkább örülj, hogy angolul tanultam, mert különben nem ülnél itt – böktem meg a karját. Erre elmosolyodott. Most megfogtam! Hiszen ha nem kezdek angolt tanulni, akkor nem biztos, hogy lett volna bármiféle esélyem bekerülni a World Akadémiára… Annyi mindent hagytam volna akkor ki, kezdve a lengyel barátommal töltött időn, a két szobatársamon át, egészen a vele való találkozásig. Szóval nem bántam meg, hogy angolul kezdtem tanulni. Abban is biztos voltam, hogy anya egész nyáron nyaggatni fog a némettel, hogy itt a motiváció, hogy miért tanuljak. Azt már nem fogom neki mondani, hogy eddig is ő volt a motiváció.

- Amúgy a suliban csináltál képeket? – kérdeztem Gilt.

- Ja, mindig volt valami hülyeség, amit lefotózhattam – kapta elő a telefonját a zsebéből. Kicsatoltam magam és átcsúsztam a középső ülésre, hogy rálássak a telója képernyőjére, közben apára vigyorogtam, aki kicsit összehúzott szemmel figyelt minket a visszapillantóból. A vállam a fiúénak döntöttem, a balommal megfogtam a mobilja egyik felét, míg a másikat ő tartotta. A szabad kezeink szinte azonnal összekulcsolódtak. A szeptemberi képektől indultunk. Az első hónapban tényleg csak mindenféle hülyeséget ábrázoló kép volt, de aztán ahogy beköszöntött az igazi ősz, megszaporodtak a tájképek is.

- Szeretsz fotózni? – kérdeztem. Rám pillantott, aztán egy puszit nyomott az arcomra.

- Ja. Kell, hogy valahogy emlékezzek dolgokra – mosolygott és már fordult volna vissza, mikor megszólaltam.

- Naplót is írhatnál. Azzal is emlékezhetsz…

- A napló lányos! – mondta sértődött hangon, de az arca kissé elpirult. Na neeee!

- Te naplót írsz! – kacagtam fel, mire ha lehet még vörösebb lett a feje.

- Nem igaz! – csattant fel, de mikor látta, hogy nem tud meggyőzni az ellenkezőjéről, előre fordult és a kijelzőt kezdte bámulni. – Gáznak tartod?

- Dehogy – ráztam meg a fejem azonnal, mire kissé meglepődöttnek tűnt. – Igazából csodálom azokat, akik tudnak rendesen naplót írni. Annyiszor próbáltam, de aztán kezdődött ez a „majd holnap megírom a mai napot is” vagy „majd holnapután…” Aztán mindig toltam és toltam és végül már nem is írtam.

Erre már nem felelt, csak somolygott. Újra hátradőlt, hogy a vállunk a másikéhoz érjen, és folytattuk a képnézegetést. Elértünk egy olyan képhez, ahol fel kellett nevetnem. A Halloween bulin készült, ő és én az ételes asztalnál álltunk, épp a serpenyőmmel fenyegettem. A levegő kapkodása közben megkérdeztem, hogy ki csinálta ezt a képet, mert egy tökéletes pillanatot kapott el. Ő is nevetni kezdett, aztán kicsit elkomorodott, mikor megemlítettem, hogy aznap este nagyon eltűnt. Azt mondta, mérges volt, mert miatta utáltam őt. Egy kis ideig bámult ki az ablakon, de aztán egy sóhaj után újra nézegetni kezdte a képeket. A következő, amin nagyon, de nagyon megakadt a szemem, a téli szünet előtti bálon készült fotó. Abban a zöld ruhában voltam, ami annyira tetszett. Nem tudom, hogy Gil hogy csinálta, de a fények, az emberek helyzete, minden tökéletes volt. Minden mintha arany fényben fürdött volna…

- Tudom, mit kapsz szülinapodra – néztem rá komoly tekintettel, mire felnevetett, de aztán rájött, hogy most nem viccelek. Ha kölcsönt is kellett felvennem, akkor is venni akartam neki egy jó fényképezőgépet. Még ha hobbiból is, de neki folytatni kell a fotózást, mert marhajó érzéke volt hozzá. Na, még egy dolog, amiben „awesome”.

- Eszedbe se jusson, meine Liebe – nyomott puszit az arcomra. Nem mondtam le a tervről…

- Üdv Győrben – vigyorogtam rá, miután kiszálltunk. Körülfordult a házakat mustrálva, már láttam, hogy nyúl a telefonja után. A bátyám lépett mellém, a szemében megláttam azt a tipikus mindentudó nézést, amit Feliks is rám szokott elég gyakran villantani. Összeborzolta a hajam és tovább ment.

Apropó Feliks! Pont ebben a pillanatban csörrent meg a telefon a zsebemben, a képernyőn a szőke lengyel képe villant fel. Intettem, hogy egy pillanat és félre is vonultam, hogy végre beszélhessek vele.

- Hali, csajsziiii! – köszöntött vidáman. – Merre jársz? És mikor jössz? Komolyan végig akarlak rángatni Varsón!

- Nyugi – nevettem fel. Ő tovább pörgött, kérdésekkel bombázott a nyaralásról, arról, hogy mi lesz, ha végre ott leszek náluk, aztán Gilbertre is rákérdezett… - Állj le, Feliks!

- Naa, csak kíváncsi vagyok!

- Most Győrben vagyunk, aztán megyünk Sopronba, végül vissza a Balatonhoz. Mondott ez neked valamit?

- A Balaton igen! – helyeselt, utána rátért a témára. – Na, találkoztál már az exeddel a határnál? Vagy még nem mentetek?

- Igen, találkoztam és kissé kiakadt, mikor Gilbertet is meglátta.

- Mit keresett ott Beilschmidt?! – ordította, de olyan hangosan, hogy mindenki felém fordult. Idegesen mosolyogtam rájuk, közben a kezem rászorítottam a hangszóróra, remélve, hogy kicsit elnyomja a lengyel hadarását. - …nem csodálom, hogy kiakadt – fejezte be végül.

- Majd mindent elmesélek, ha ott leszek, de most mennék várost nézni, ha nem baj…

Hirtelen eltűnt a kezemből a mobil. Kerek szemekkel, leesett állal néztem Gilbertre, aki vigyorogva köszöntötte Feliks-et.

- Hallo, Łukasiewicz!

- Co tam do cholery robisz?[3] - jött a dühös válasz, aztán hozzám intézte a szavait. – Bözsi, választ!

Kikaptam a német kezéből a telefont és el akartam hessegetni onnan, de szorosan megölelt és nem tágított.

- Épp nyaralnak – hebegtem a telefonba.

- Esküszöm én is lemegyek hozzátok!

- Nein. Ő most az enyém! – öltötte ki a nyelvét Gil, mintha Feliks láthatná is.

- Álmaidban!

- Nyugi! – intettem csendre őket. – Mondom, majd Varsóban mindent elmagyarázok. Addig meg ezzel a szaros némettel is töltök egy kis időt.

Még mindig magyarul mondtam ezt a kis megszólítást, szerintem Gil már megszokta, lehet már nem is érdekelte, hogy mit jelent. De azért figyeltem arra, hogy a családom ne hallja, mert azért mégis csak…

- Ha bármivel próbálkozik, szólj és már tökre ott is vagyok, hogy totál seggbe rúgjam, oké? – ígértette meg velem a lengyel, amire csak bólogattam, mivel úgysem mondhattam volna mást. A német gonoszan kuncogott, mert nagyon jól tudta, hogy Feliks-nek semmi esélye se lett volna vele szemben, de azért értékelte, hogy ilyen jó barátom van.

- Erzsi, Gilbert! Jöttök? – szólt oda nekünk anya, mire csak mutattam, hogy egy pillanat. Gyorsan elköszöntünk a lengyeltől, én kedvesen, Gil a saját stílusában, aztán egymásra mosolyogtunk és kéz a kézben elindultunk a családjaink felé.

Először a Bécsi kapu térhez mentünk, onnan lesétáltunk a folyópartra, ahol kiszórakoztuk magunkat az ágyúknál. Mi, az öt fiatal, gyermeki lelkesedéssel rohantunk végig közöttük, ültünk fel rájuk, csináltuk a fotókat, vigyorogtunk a szüleinkre, mikor azok csak egy „te jó ég” pillantást vetettek egymásra. Végül is sosem lehet elég idősnek lenni egy kis hülyeséghez!

Innen visszacaplattunk a térre, ott néztünk körül, utána átbaktattunk a Káptalandombra, ahol megtekintettük a bazilikát és a püspöki palotát, majd egy főiskola előtt elhaladva észrevettünk egy fagyizót. Ismétlem: FAGYIZÓT! Legalább harminchét fok volt, kellett nagyon a fagyi!

A németeknek gyorsan lefordítottam angolra a választékot, amíg Betti, a tesóm, a lány szülei és az én szüleim kértek, majd pedig a Beilschmidt szülők nevében is elmondtam a rendelést. Ludwig a saját pénzéből fizetett, Gil pedig ragaszkodott hozzá, hogy ő állja az enyémet is, cserébe az első napi lángosért. Hümmögve néztem végig a kínálatot, majd ráböktem a „málnás belgacsoki fehércsokival” és a „Velencei álom” ízűekre. Összefoglalva a fagylaltozást: isteni volt! Miközben ettük, barangoltunk a belvárosban, kirakatokat nézegettünk, fejben feljegyeztük, hogy melyik múzeumba lehetne bemenni (töris suliba járunk, na), közben a felnőttek inkább az éttermekre fókuszáltak. Még Sopronba is át akartunk menni, szóval olyan túl sok idő nem állt a rendelkezésünkre.

Végül én, Ludwig és Gilbert gyorsan berontottunk az Apátúr házba, ha jól emlékszem a nevére, vettünk diákjegyet, háromfelé szétdobva fotójegyet, így összesen nyolcszázért bemehettünk. Gyorsan végigmentünk rajta, aztán már futottunk is vissza szüleinkhez, akik időközben találtak egy jó és egészen olcsó éttermet. Szerencsénkre volt egy nagy asztal mindannyiunknak, így nem kellett külön ülnünk. Gilbert előtt próbáltam magam moderálni evés közben, a bátyám meg is jegyezte, hogy most miért nem éhes farkas módjára eszek. A könyököm és a bordája jó barátságot kötöttek… A német kuncogva figyelt. Inkább gyorsan lepillantottam a libamellre, amit ettem, és azon kezdtem filózni, hogy milyen finom az öntet, ami rajta van, csak hogy ne kelljen a barátom szemébe néznem. Újra oldalba böktem a tesóm, remélve, hogy érzi, jaj neki, ha kettesben leszünk… Már lassan mindenki végzett, mikor Gil megköszörülte a torkát elérve, hogy negyed óra után végre ránézzek. Mutatta, hogy töröljem meg a szám sarkát, közben óvatos vigyorra húzódtak az ajkai. Éreztem, hogy elpirulok, ahogy gyorsan a szalvétáért kaptam és újra megtöröltem a szám. Na, pontosan ezért nem akartam úgy enni előtte, ahogy szoktam.

Lehet, elsőre lányosnak tűnhetek az embereknek, de aztán meglátják, hogy hogyan eszem vagy focizok… Addig tart az illúzió…

Igazából a pirulásom Sopronig tartott, amin a német tök jól szórakozott. Konkrétan egész úton cukkolt, mint aki azt próbálta volna elérni, hogy előkapjak valahonnan egy serpenyőt és jól fejen vágjam. Lehet a Halloweeni buli után azt hitte tényleg képes vagyok rá, gondolkoztam el egy kicsit akkor, akaratlanul is elvigyorodtam. Erre persze megbökte az arcom, hogy tovább idegesítsen.

- Visszafelé biztos nem velünk jössz! – dörrentem rá ellökve a kezét.

- Esküszöm, Ludwig ugyanezt mondta! – vihogott.

- Én ott foglak hagyni Sopronban – fenyegettem a mutatóujjammal bökdösve a mellkasát, amivel csak még jobban kiváltottam belőle a nevetést. – Onnan meg jobb esetben Magyarország belseje felé indulsz el, rosszabb esetben Ausztria felé. Ott pedig Roderich fog rád várni, Gilbert Beilschmidt!

- Nee, bárkit csak őt nee! – könyörgött imára kulcsolt kezekkel, kiskutyaszemekkel, majdhogynem sírva. Oké, az utolsó megjegyzés enyhe túlzás volt. – Léciléciléci – hüppögte a vállamra hajtott fejjel. – Ne hagyd hogy én oda kerüljek!

- Szörnyű vagy – sóhajtottam fel fáradtan, némán kértem a szüleimet, hogy dobjuk ki, de megkaptam tőlük a következő nézést: te akartad, hogy velünk utazzon, kislányom!

- Esküszöm, Ludwig ugyanezt monda!

- Gilbert!

A barátom épp hátulról ölelgetett, próbált megbékíteni a kocsiban történtek után, kis puszikat nyomott az arcomra, a fülem tövére, közben mindenfélét suttogott, amitől a hátamon végigfutott a hideg. A fiatalabb Beilschmidt vetett rám egy olyan pillantást, hogy „én megmondtam”, amire csak egy szemforgatást volt a feleletem. Gil tovább suttogott nyálasabbnál nyálasabb szövegeket, amikkel valószínűleg pont az ellenkező hatást akarta elérni, mint amire valók, azonban egy idő után meguntam és hasba könyököltem, hogy végre elengedjen.

- Ez a hála, amiért fagyit kaptál? – biggyesztette le az alsó ajkát szomorúan, vörös szemei csillogtak a kontaktlencsék mögött.

- Engem nem tudsz kajával lekenyerezni, Gilbert, én nem vagyok Feliks – közöltem vele a tényt, aztán sarkon fordultam és a többiek után mentem. A szemem sarkából láttam, hogy elgondolkozik egy „hmmm” kíséretében, utána felragyogott az arca egy ötlet miatt. Öt percre el is tűnt, aztán minden előzmény nélkül felbukkant mellettem és kivette a virágos csatot a hajamból, a helyére tűzött egy kis rózsát. Éreztem, hogy elpirulok, ahogy az ujjai végigsiklottak az arcomon és a hajamon a művelet közben. Felnyúltam és megérintettem a virágot, zavartan kezdtem köszörülni a torkom.

- Ja, tényleg! Téged a virágokkal lehet lekenyerezni – vigyorodott el szélesen, aztán lehajolt egy csókért. Átöleltem a nyakát és kissé lábujjhegyre álltam, amit ő halk kuncogással reagált le, ajkai mosolyra húzódtak a csók közben. Mikor elhúzódtam, kacsintott egyet. – Mondom én!

- Oké, igazad van – nevettem el magam, aztán hagytam, hogy összekulcsolta az ujjainkat, észbe kaptunk és a családjaink után futottunk kéz a kézben. Alishea meg is jegyezte mosolyogva, hogy de eltűntünk, tekintete a hajamban lévő virágra tévedt, a fia szélesen elvigyorodott és a vállam átölelve húzott magához. Azt mondta, megbékített, ami igaz is volt.

Útnak indultunk Sopronban. Egyértelmű, hogy mi fiatalok a Tűztornyot akartuk nagyon látni, míg a szüleink inkább az óváros kis utcácskáit. Találjátok ki, ki nyert… Persze miután sétáltunk egy órát (amit mi gyerekek nem annyira díjaztunk), benéztünk vagy öt templomba, eljutottunk a Tűztoronyhoz is. Aztán jöhetett a mászás! De a látványért megérte, próbáltunk jó kis panorámaképet is csinálni, bár az nem teljesen adta vissza az egész hangulatát.

Gil persze rögtön felfedezte, hogy van egy fesztivál is a közelben, úgy kellett a karjánál fogva magunk után rángatni, ő már futott is volna. Hangosan kifejezte a nemtetszését, mikor konkrétan belöktük a kocsiba, akkor meg még hangosabban panaszkodott, mikor még az ajtót is rázártuk.

Még volt egy kis kitérő, elmentünk a Vasfüggöny Emlékhelyre, amit Ludwig ajánlott, mert ő utána nézett, hogy mit lehetne megnézni, ellenben velünk, velem és Gilberttel. Alig fél óra alatt ott voltunk, csendben végigsétáltunk a szögesdrótkerítések között, elolvastuk a táblákat, próbáltunk belegondolni, milyen lehetett itt a szökést megpróbálóknak, az őröknek.

Aztán indulhattunk vissza. Most már nem csak a Daedalon miatt, hanem a sok sétának köszönhetően is fáradt voltam, így egész egyszerűen Gil vállára hajtottam a fejem és elaludtam.

Mikor megérkeztünk, már sötét volt, nem is nagyon csodáltam, hiszen már a vasfüggönynél is kezdett lemenni a nap. A német az ablaknak döntötte a fejét, egyik füléből fülhallgató lógott, a telefonját a kezében tartotta, halkan szuszogott.

- Bogaram – szólított meg apa, mire felkaptam a fejem. Álmosan pislogtam rá. – Ébreszd fel, mi addig elköszönünk a többiektől – mondta, aztán kiszállt anyával együtt. Néztem, ahogy odamennek a Beilschmidt szülőkhöz, aztán a fiú felé fordultam, aki ekkorra már engem figyelt óvatos mosollyal az arcán. Odahajoltam hozzá és csókot nyomtam a szájára, már épp elhúzódtam volna, mikor a két keze közé fogta az arcom és elmélyítette a csókot.

- Gute Nacht, meine Liebe – suttogta, aztán elengedett és kiszállt. Egy pillanatra lefagyva meredtem előre, utána én is kimásztam. Elköszöntem én is a németektől, aztán a barátomra néztem, akivel mosolyogva, egyszerre mondtuk, hogy másnap a parton a legközelebbi árnyékos helyen.

---

[1] Minden rendben? (német – berlini dialektus)

[2] Kicsi (francia)

[3] Mi a fenét csinálsz ott? (lengyel)

38. fejezet - Meglepetés!

Megtörtént a várva várt dolog, Lizzy és Gil összejöttek! De aztán máris közéjük állt a nyári szünet és pár kilométer. Vagy mégsem?

-----------------------------------

A lábam lengetni kezdtem a víz fölött, közben kicsit hátradöntöttem a fejem, hogy a nap érhesse az arcom is. Még reggel volt, a szüleim és a bátyám pedig egyelőre nem akartak kijönni. Nem értettem, miért, hiszen még alig volt itt valaki, volt hely is… Halk sóhajt hallattam, aztán összerezzentem, mikor a hideg víz felcsapódott a lábamra. Lehunyt szemmel élveztem a kellemes, hűs szellőt, aminek hála néhány tincs kiszabadult a kontyomból és az arcom körül táncolt. Ezt ennél szebben le sem írhattam volna. Nem zavartak az emberek körülöttem, pont illett a víz zajához a susmorgás. Szerettem ezt az alapzajt, úgy éreztem, hogy egyedül vagyok, de mégse, mert tudtam, hogy az emberek ott vannak körülöttem, már csak a hangjuk is elég volt. A nyaralóban úgyis mindig ment a beszélgetés, nevetés, kiabálás, jól is esett, hogy egy kicsit távol voltam a családtól. Nem kell félreérteni, szeretem őket, de az akadémián megszoktam, hogy néha van csend is suli után, ami otthon sosem volt.

És ha már szóba jött! Már majdnem két hete vége a sulinak, furcsa volt, hogy nem kell tanulni, hogy nem angol szót hallok (valamilyen akcentussal kísérve) mindenhol, hogy nem kell osztoznom a szobán, hogy… nincsenek itt a többiek. Hiányzott is a suli, de örültem is, hogy itthon vagyok a családommal. Főleg a lányok, Feliks és Gil hiányoztak, de persze a többiek is, a közös Messenger csoportba mindenki írogatta, hogy furcsa az egész. Egyet értettem, annyira összeszoktunk az elmúlt hónapok alatt. Az előző osztályom nem volt olyan jó, mint ez, ahhoz képest, hogy mennyire féltem még augusztus végén, nagyon kellemesen csalódtam. Nem lettem lenézve, mert magyar voltam, nem lettem kinevetve, ha rosszul mondtam egy szót, nem voltam egyedül, mert találtam barátokat. Meg szerelmet is. És talán ez volt a lényeg. Ez, hogy végül minden jól alakult. Kivéve a matek, az nem annyira.

A legközelebbi barátaimmal minden nap beszéltem, akár napi többször is, akikkel meg elég jóban voltam, azokkal meg általában minden másnap, de velük is előfordult, hogy reggeltől estig tartottam a kapcsolatot. Na, meg ott van Gilbert is, akivel talán a legrendszeresebben váltottam üzenetet. Néha persze volt szünet, mikor a családunkkal voltunk, vagy más elfoglaltságunk volt, de mindig tűkön ülve vártuk (én legalábbis biztos), hogy végre újra cseveghessünk. Néha csak kis semmiségekről. Már az is olyan jó volt, csak hallani akartam a hangját, látni az arcát, de a videohívásokra még kevesebb lehetőség volt. Írogatni még tudtunk a villamoson vagy várakozás közben, esetleg egy-egy szabad percünkben, de általában csak este jutott idő arra, hogy lássuk is a másikat.

A lányok mindig vicceskedve mondták, hogy vegyek jegyet egy Berlinbe tartó gépre és lepjem meg, de ehhez azért nem volt elég bátorságom. Bár mikor elmondtam a srácnak, akkor olyan reménykedően meredt a kamerába, mintha elhúztam volna az orra előtt a mézesmadzagot. Sajnálatos módon nem volt erre lehetőségem, az ő kedvét pedig teljesen letörtem. Ez tényleg a legédesebb mézesmadzag volt.

Sajnos reggel nem tudtam őt elérni, minden bizonnyal már ők is elmentek nyaralni. Ez kicsit elszomorított, hiszen ki tudja, hogy mikor jutunk mindketten internethez? Pedig megígértük, hogy küldünk képeket, meg hosszú-hosszú élménybeszámolókat tartunk.

Végignéztem a parton, hallgattam a sivítozó gyerekeket, az idegesen kiabáló szülőket, a víz loccsanását. Figyeltem, ahogy pár fiatalabb fiú által keltett hullám megtörik a köveken, majd a cseppek a lábamra csapódnak, ahogy egy vitorlás a távolban halad, a túlpartot, a hegyeket… Imádtam a Balatont, semmi pénzért nem hagytam volna ki ezt a nyaralást… Oké, talán van az a pénz, mondjuk annyi, amennyiből egy repjegyet meg lehetne venni egy bizonyos városba…

Aztán ennek a nyugalomnak vége szakadt.

Valaki meglökte a hátam én pedig előre estem. Szerencsére nem a vízbe, hanem valakinek a karjaiba. Sikítva öleltem át az elkapóm, hogy ne zuhanjak teljesen bele a vízbe.

- Meine Liebe, azt hiszem megsüketültem – hallottam egy ismerős hangot. Hogy kerül ő ide? Ő nem lehet itt! Kerek szemekkel néztem fel, reménykedve, hogy nem hallucinálok, miközben épp belefulladok a tóba. Ismerős tekintet nézett vissza rám, de az írisze lilás helyett vörösben pompázott, most nem színes kontaktlencsét viselt, már ha egyáltalán volt rajta. És ez az ismerős tekintet ragyogott, pont úgy, ahogy a suliban is. A vaskereszt még mindig a nyakában lógott, annak fekete színe kiemelte, hogy az ő bőre milyen halovány. Remegve figyeltem Gilbert széles vigyorát. – Ha látnád az arcod.

Erre kijózanodtam. Elléptem tőle, aztán ököllel mellkason vertem, amit ő nem érzett meg, ellenben nekem egy kicsit sajogni kezdtek az ujjaim. Seggfej. Képes a legjobb pillanatokat is tönkre tenni az ilyen beszólásaival! Nevetni kezdett, a partra pillantott és felmutatta a hüvelykujját Ludwignak. Szóval ő lökött be! Nem vártam volna tőle, hogy ilyen kis cinkossá válik, őt néztem a komolyabbnak! Csak megforgatta a szemét, aztán leült oda, ahol az előbb még én voltam, innen tudtam, hogy biztos nem az ő ötlete volt ez az egész. Közöttük kapkodtam a tekintetem, nem jöttem rá, hogy miért vannak itt. Nyaralni mentek, nem? De miért ide jöttek? Gil egy szóval se mondta, hogy ide jönnének! Mondjuk, ő sem tudta, vagy legalábbis azt állította. Belőle simán kinéztem, hogy füllentett egyet, csak azért, hogy meglepjen. De így visszagondolva lehet tényleg nem tudta. Ekkor olyan lelkesen mosolygott, mint valami kisgyerek, ha megkapja a Télapótól, amit kért.

- Mit kerestek itt? – kérdeztem még mindig értetlenül, a válasz az albínótól jött: nyaralunk. Erre én is rájöttem, Einstein! Ezután rám fröcskölt egy kis vizet, én pedig ismét megrezzentem, majd az idegességmércém elért egy határt, így löktem rajta egyet, mire elmerült. Legalább addig se zargat. Az öccséhez fordultam, aki kettőjük közül értelmesebbnek tűnt, de persze nekem pont a hülyébb kellett, mint barát. – Hogy-hogy itt?

- Rávettem a szüleinket – vonta meg a vállát, aztán mögém mutatott. A bátyja épp meg akart ragadni, de visszanyomtam a víz alá a vállánál fogva. – Tudtam, hogy te is most leszel itt. Jó napot akartam neki, és neked, szerezni – itt az állával Gilbert felé bökött, aki végre kiszabadult a kezem alól, ami a felszín alatt tartotta a fejét. Felháborodottan kiáltott fel, mikor sikerrel járt, kirázta a platinaszőke tincseket a homlokából, arcán végigfolytak a vízcseppek, ahogy elgondolkozva csücsörített.

- Köszi – mosolyogtam Ludwigra, mire bólintott, mintha ez csak természetes lenne. – Honnan tudtad, hogy most jövünk?

- Te mondtad, mikor Alfred kérdezte még márciusban. Meg aztán én is újra megkérdeztem.

- Te arra emlékeztél? – nevettem fel, közben újra visszalöktem a másikat, mert megint próbálkozott. Nagyon nem akarta feladni, hogy berántson magával. Az albínó legközelebb két méterre tűnt fel tőlem, nyakig süllyedve a vízbe, úgy nézett rám szikrázó vörös szemekkel. Ludwig sóhajtott egyet a testvére gyerekességén, aztán válaszolt nekem.

- Emlékeztem hát. Valahogy muszáj volt titeket összehozni mindenkitől távol – felelte.

- Csak jussak ki innen és megölellek – kuncogtam rá. Pupillája kitágult ijedtségében, aztán kicsit megrázta a fejét.

- Még mindig érzem Feliciano csontroppantó ölelését, szóval elnézésedet kérem, de most ne.

- Tőlem nem szabadulsz – kacsintottam rá, mire egy halvány mosoly jelent meg az arcán.

- Ahogy te se tőle – bökött mögém pont abban a pillanatban, mikor két kar fonódott a derekam köré és rántott hátra. Elmerültem a víz alatt, aztán pár pillanat múlva rángatózni kezdtem az engem fogó karok között. Utáltam ezt. Feltörtem a vízfelszínre. Láttam, hogy a virág, ami eddig a hajamban volt, most mellettem úszott. Mérgesen néztem Gilbertre, aki csak ártatlan mosolyt villantott rám.

- Szaros német – morogtam magyarul, közben visszagondoltam az első káromkodásra, amit a fejéhez vágtam. Kurvanő fia, szaros német. Az elejét már azért nem raktam hozzá, mert Ludwig a testvére volt, aki viszont nem olyan idegesítő, mint ő, sőt. Őt nem akartam anyázni. És az anyukájuk sem érdemelte meg… Az albínó összevonta a szemöldökét az ismeretlen szavakra.

- Bitte, meine Liebe, angolul – mondta.

- Ó, nem szeretnéd te azt tudni.

Ismét rám vigyorgott, fölém hajolt, én pedig kénytelen voltam felemelni a fejem, hogy továbbra is a szemébe nézhessek. Észre sem vettem, hogy a kezeit a csípőmön nyugtatta, egész addig. Kissé maga felé húzott és egy csókot nyomott a számra. Éreztem, hogy teljesen pirossá válik az arcom, mintha leégtem volna. Mögöttem Ludwig valami olyasmit mondott, hogy menjünk szobára. Éreztem, hogy a csók közben mosolyra húzódtak az ajkai, közben egyik kezét a tarkómra tette. Még mindig az emlékeimben élt az első csókunk, de tény, ami tény, élőben sokkal jobb volt. Átöleltem a nyakát, ujjaimmal végigsimítottam az ezüstös haját.

- Hiányoztál, meine Liebe – suttogta végül. Nem lepte meg a válaszom: ő is nekem. Az ajkaimba kuncogott, mielőtt megint megcsókolt volna. – Milyen magyar kaját ajánlasz, éhes vagyok – húzódott el hirtelen. Pasi. És ünneprontó. Anyunak igaza van, ezek elsősorban tényleg a hasukra hallgatnak, aztán „egy kicsivel lentebb lévő tájakra”, majd csak aztán az agyukra.

- Ha nem bánod, hogy olajban tocsog, akkor… - kutattam a szavak között, de nem találtam megfelelő változatot az ételre, amit gondoltam. – Lángos?

Mindkét fiú összevonta a szemöldökét. Intettem nekik, hogy jöjjenek. Persze az albínó kihasználta, hogy előtte sétálok, főleg mikor felmentem a kis lépcsőn. Hallottam, hogy elismerően füttyent, mire visszalöktem kicsit. Hátha a magyar tenger megneveli.

Elsoroltam nekik a választékot, aztán vártam a válaszuk. Egymásra sandítottak, mindketten egyformán vonták fel a szemöldökük, ahogy gondolkoztak. A válluk fölött láttam, hogy a családom is kijött. Intettem nekik, jelezve, hogy egy pillanat. Mindketten sajtos-tejfölöset kértek, akárcsak én. Rámosolyogtam a bódéban lévő nőre. Szerintem meglepte, mikor magyarul szólaltam meg, tekintve, hogy a fiúkkal egész addig angolul diskuráltam. Mondtam, hogy ha kész, a két srácnak adja oda. Kifizettem aztán közöltem a két némettel, hogy egy pillanat és a szüleimhez rohantam.

- Nocsak, Bözsi, alig vagy itt fél órája és már két pasit összeszedtél? – csóválta a fejét a bátyám gúnyos mosollyal, mire sípcsonton akartam rúgni, csak az állított meg, hogy Gil figyelt. Az nem érdekelt, hogy a szüleim is ott voltak, ők tudták, hogy milyen vagyok. Mondjuk Gilbert is… Mindegy. A drága bátyuskám kivételesen megúszta.

- A szőke az osztálytársam, a másik pedig a bátyja és egy évvel fölöttünk jár – ismerem őket, és te is, szóval ne csinálj úgy, mint aki nem!

Láttam, hogy apa szeme kicsit összehúzódik, anyáé pedig felcsillan. Naná, hogy felismerte a képekről őket, főleg az egyiket. Hátrasandítottam a két fiúra, akik épp felénk jöttek. Gilbert átnyújtott kettőt, amit megköszöntem és a bátyám kezébe nyomtam az egyiket. Csak mert jó kishúg vagyok, gondoltam rá is. Pislogva nézett az ételre, aztán a mögöttem lévő két fiúra, majd biccentettek egymásnak.

- Szóval. Anya, apa, Ricsi, mondjuk te már ismered őket, hadd mutassam be Ludwigot és Gilbertet – intettem a két német felé. – Németországban élnek, kommunikálás csak angol és német nyelven elérhető. Bár az utóbbi megfogadta, hogy felveszi a magyart, mert néha nem érti, amit mondok. És ez kölcsönös – emeltem ki a „kölcsönös” szót utalva arra, hogy elég sokszor németre vált, ha nem jut eszébe az angol szó, nekem meg az a feladatom, hogy kitaláljam, mit mond. Ha videohívásban beszélünk, én már kérdezősködés nélkül felcsapom a német-magyar szótárat, hogy megértsem. Először kiröhögött, de aztán elkezdtem ugyanezt csinálni, és rögtön rájött, hogy mégsem olyan vicces, pláne, hogy neki szótára se volt, plusz gőze se volt, hogy hogyan kell leírni a szavakat. Hirtelen elkezdett nagyon jól beszélni angolul…

- Can jou repeet zhat pleez… in English, Mädchen?[1]  – hallottam magam mögött Gilbert hangját, az erős német akcentusa megmosolyogtatott. Félig hátrafordultam hozzá és egy légpuszit küldtem neki egy kacsintás kíséretében, mire fakó arca egy pillanat alatt vörös lett és inkább a vizet kezdte figyelni. Megköszörülte a torkát, zavartan szorongatta a lángosát, ujjaival a papírt gyűrögette, kissé lehajtott fejjel nézett rám valamiféle visszajelzésért, hogy mennyire kell félnie?

Nem kellett volna izgulnia. A családom csak mosolygott rajta, szerintem szimpatikusnak találták őt. Utána a két srácnak is bemutattam őket. Mindhárman (pontosabban apa és a tesóm, anya már szerintem sejtette) hamar rájöttek, hogy van valami köztem és Gilbert között, szóval pár pillanat múlva már vöröslő arccal mondtam is, hogy ki ő számomra. Olyan jól esett kimondani, hogy ő barátom. Eddig még talán csak Feliks és Ludwig tudták a baráti körünkből, meg ugye Toni, de rajtuk kívül a többiek maximum csak sejtették. És ez volt az első, hogy nyíltan kimondtuk, hogy járunk. Láttam, hogy ő is mosolyogni kezd, talán akaratlanul nézett csak rám rögtön, amikor kimondtam, hogy „barátom”.

- Majd kifizetjük ezt a… valamit, rendben? – mondta Ludwig, közben a másik oldalamon a bátyja még ette a sajátját. Teli szájjal mondta, hogy ízlik neki, aztán azt kérte, majd a főzőklubban is mutassam meg a többieknek… és őt is hívjam, ha ilyet készítek. Mosolyogva bólintottam, aztán visszafordultam az öccséhez.

- Nem kell. Vegyétek ezt „üdv, Magyarországon” ajándéknak – legyintettem. Mindketten mosolyogtak. Hátranéztem a bátyámra, aki ugyanúgy elintézte, hogy a barátnője családja is itt legyen, akárcsak mi. – A többiekről tudtok valamit? Mostanság nem sokat netezek.

- Feliciano és Lovino valahol Dél-Olaszországban vannak, Antonio és Francis a francia Riviérán sülnek épp az utóbbi valami rokonánál – mondta Gilbert. Megkérdeztem, hogy őt miért nem hívták, bár a válasza nem lepett meg annyira, mint először hittem. – Hívtak, de kaptam egy jobb ajánlatot – ezzel átölelte a vállam és fejét az enyémnek döntötte. Megveregettem a karját, aztán ellöktem magamtól az olajos ujjait. Nevetve megrágta az utolsó falatot is, aztán összegyűrte a szalvétát és csont nélkül behajította a legközelebbi kukába.

- Beszéltél mostanság Edelsteinnal? – kérdezte az albínó halkabban. Rá néztem, mire félrekapta a fejét. Féltékeny volna?

- Legutóbb talán másfél hete. De két nap múlva újra fogok – mondtam, mire ő összevonta a szemöldökét, Ludwig pedig kissé felvonta a sajátját. – Megbeszéltük, hogy elmegyünk a magyar-osztrák-szlovák határhoz. Ő is az ő családjával, én is enyémmel.

- Akkor viszont mi is megyünk – morogta Gilbert, közben a kezem után nyúlt. Az öccse megforgatta kék szemeit, aztán hátrasimította a haját.

- Miért vagy féltékeny, Bruder? – kérdezte.

- Nem vagyok féltékeny – sziszegte, de közben ujjai kissé megfeszültek a kézfejemen. Felmosolyogtam rá, aztán egy puszit nyomtam az arcára. Felesleges volt ez a viselkedés. Végeztem Roderich-kel, ezt tudhatná jól. Ismét elpirult, én meg fogtam magam és ráálltam a tó szélét keretező sziklák egyikére. A két srác azonnal megragadta a kezem, bár nem zuhantam volna le. – Meine Liebe, kérlek, ne most halj meg! – nézett rám kerek szemekkel Gilbert. Rá kuncogtam, aztán beleugrottam a vízbe. Mindketten az arcuk elé kapták a kezüket, mikor becsapódtam. Nevetve buktam a víz alá, aztán pár méterrel arrébb jöttem fel a felszínre. A hátam mögé mutattam, ahol egy legalább öt méteres felfújható, megmászható piramis lebegett.

- Ludwig, egy verseny? – néztem a szőkére, akinek először kikerekedtek világoskék szemei, de aztán bólintott és utánam ugrott. A testvére még mindig ott pislogott a parton, aztán ő is ráállt a sziklákra és nem sokkal később hallottam a csatakiáltását.

- Zhe awesome me vill vin![2]

Nevetve úsztam tovább. Na, nem, nem hagytam, hogy két német leverjen a saját országomban. Pár pillanattal később már ott voltam a felfújható csodánál. Visszanéztem a part felé. Mindkét srác ugyanazt a technikát választotta: fut a vízben. Gilbert már majdnem beérte az öccsét, rá is ugrott annak vállára, aki persze elesett. Az albínó átvetődött fölötte, arcán gonosz vigyorral közeledett felém. Aztán eltűnt a víz alatt, vele egyszerre pedig Ludwig emelkedett fel. A másik is felpattant és rárivallt németül. Addig, míg ők veszekedtek, engem már csak pár méter választott el a győzelemtől.

- Gilbert, ha vesztesz, az elég unawesome lesz – kiáltottam rá és mászni kezdtem.

Még pár lépés és…

Ekkor valaki megragadta a bokám. A mászóka mellett Gilbert állt, gonosz vigyorral tartott. Erősen belekapaszkodtam a fogódzókba, aztán a másik lábammal megpróbáltam lerúgni a kezét a lábamról. Pont időben engedett el, én pedig azonnal mászásba fogtam. Ludwig ekkor ért a mászóka egy másik oldalára. Gyorsítottam. Két pillanattal később egy ezüstös fej jelent meg mellettem. Egyszerre értünk fel. Leültem az építmény szélére és onnan néztem a két fiúra. Akkor ki is nyert? Halvány mosoly húzódott a számra, aztán olyat tettem, amit ilyenkor kell. A csúszdaoldal felé löktem őket. Egy nagy ordítás kíséretében csobbantak a vízbe. Az ég felé emeltem az öklöm és felordítottam: nyertem! A németek hangosan nevettek rajtam, aztán lecsúsztam hozzájuk. Gilbert elkapta a derekam, mikor leérkeztem és magához húzott.

- Valaki szeret csalni – vigyorgott rám. Megrántottam a vállam.

- Vigyázz, Elizabeta, a Beilschmidt testvérek nem felejtenek – figyelmeztetett Ludwig mosolyogva. Tudta, hogy nem félek tőlük.

Gilbert egy fa árnyékában ült, onnan hunyorgott rám. Széles vigyor ült az ajkaira, mikor hozzávágtam a törülközőm, jelezve, hogy ne bámuljon. A szüleim visszamentek a nyaralóba, mert szerintük már nagyon meleg volt. Engem is hívtak, de én ott maradtam Gilberttel, míg Ludwig visszament naptejért. És egy óra múlva se jött vissza. Odaültem a német mellé, aki átölelte a vállam, majd magához húzott egy csókra. Belenéztem a szemeibe. Utána olvastam a betegségének. Nem sok albínó embernek volt olyan színű írisze, mint neki.

Megkérdeztem, hogy miért hordott a suliban színes kontaktlencsét. Igazából. Pár pillanatig várt a válasszal, aztán felsóhajtott.

- Kiskoromban sokat piszkáltak miatta, jó páran még általános iskolában is. Mindig felemlegették, hogy nem olyan vagyok, mint ők. Utáltam a szemüvegem is. Szóval könyörögtem egy keveset, hogy kontaktlencsém lehessen. Ez jól is jött, mivel ha színeset választok, az elfedi az eredeti szemszínem, plusz még a fényérzékenység miatt is jó – motyogta, közben a fejem búbjára támasztotta az állát. A vaskeresztet piszkáltam a nyakában. Végighúztam az ujjam az 1813-es számon, majd a fölötte lévő koronán is. – Nem fedte el teljesen, de legalább nem vörös – sóhajtotta végül. Keze végigsiklott a hátamon, aztán megcirógatta a tarkóm. – Tudod, hogy te voltál az első lány, aki nem döbbent le teljesen, mikor először meglátott?

Erre felnéztem rá. Én? Az első? Tizenhét év alatt? A nézésemre bólintott. Felnyúltam és megsimogattam az arcát. Próbálta leplezni, de az enyhe leégés alatt elpirult. Kuncogva hajtottam a homlokom vissza a vállára, mire ő megköszörülte a torkát. Aztán hozzá nem illő módon hebegve megkérdezte, hogy este elmegyünk-e sétálni. Puszit nyomtam a szájára igenképp. Újra a régi vigyora jelent meg az ajkain, aztán a hajamba túrva húzott magához.

- Bruder, meghoztam a naptejet – jelent meg hirtelen Ludwig a semmiből, mire Gilbert elszakadt tőlem és kicsit morcosan nézett az öccsére.

- Gyanúsan sokáig tartott, West – nyúlt a krémért. A fiatalabb német próbált pókerarcot vágni, de a szemén láttam, hogy jól szórakozott. Leült mellénk a törülközőkre, a vizet kezdte figyelni, míg a bátyja a naptejjel vacakolt. Hát, igen. Ha albínó az ember, akkor még nagyobb szüksége van a nap elleni védelemre. – Mutti und Vati nem jönnek?

- Azt mondták mindjárt. Egymás után ötször. Meguntam és eljöttem – rántott vállat Ludwig, aztán szúrós pillantást vetett a másikra. – Pont olyanok, mint te. Pontosabban Mutti. Vati meg hallgat rá.

Mosolyogva hallgattam őket. Láthatóan Ludwig az apjára, Gil pedig az anyjára ütött leginkább. Az idősebb felvonta a szemöldökét, de tovább vigyorgott, mint a tejbetök, aztán pedig a kezembe dobta a naptejet és hátat fordított nekem. A fiatalabb Beilschmidt-re mosolyogtam, aki csak a szemét forgatta.

- Csak féltékeny vagy, Brüderchen – kuncogott Gilbert, aztán hátravigyorgott rám. Finoman a fejére ütöttem, mire a napszemüvege szinte visszaesett az orrára. – Aucs.

- Nem is fájt, drágám – nevettem fel és átöleltem a nyakát, miután végeztem a háta bekenésével.

- Szerintem, ha nincs Roderich, ti már rég együtt lennétek – mondta hirtelen Ludwig, mire mindketten elhallgattunk. Ebben talán volt valami.

- Gilbert! Ludwig! – hallottam meg egy nő hangját egy kicsit távolabbról. Pont egy fa takarásában voltunk, nem láthattak minket. Ahogy Gil oldalra mozdult, hogy lássa az anyját, úgy én is mentem vele. A strand bejáratánál, tőlünk alig húsz méterre egy a negyvenes éveik elején járó párt láttam. A férfi le sem tagadhatta volna a fiait, ugyanaz a markáns arc, Ludwig pedig tőle örökölte égkék szemét és aranyszőke haját. A nő talán olyan magas lehetett, mint én, haja kicsit világosabb színű volt, mint a férjének, de nem tűnt albínónak, mint a fia. Arca lágy vonású volt, nem látszott rajta a kor, legalábbis abból a távolságból. Ahogy közelebb jöttek, már láttam a szeme sarkában a ráncokat, tudtam, hogy sokat mosolyog.

Gilbert baljára támaszkodott és kihajolt a fa mögül, integetni kezdett nekik, németül kiáltott oda valamit. Aztán a keze megbicsaklott és oldalra dőltünk, a körülöttünk lévő fiatalok hangosan nevetni kezdtek rajtunk, de úgy láttam ez csak engem hozott zavarba, a fiú csak pislogott párat, aztán újra intett egyet a szüleinek.

- Scheiße! – sziszegte feltápászkodás közben, aztán rám nézett és elvigyorodott. Félrelöktem a felém nyújtott kezet és magamtól ültem fel.

- Szerencsétlen.

- Dummkopf – morogtuk egyszerre Ludwiggal, aki a tenyerébe temette az arcát. A harmadik közöttünk kapkodta a fejét, ajkait lebiggyesztette, szerintem sejtette, hogy én is egy kicsit sértőt mondtam rá.

- Oh, Ihr zwei seid hier[3] – mosolyodott el a nő, aztán észrevett engem is. – Bist du Elizabeta? - ha lehet még szélesebb lett a mosolya. Zavartan felálltam és kezet fogtam vele, közben próbáltam összeszedni a fél év alatt megszerzett némettudásom. Gilbert, mint aki rájött, hogy jó lenne, ha ő mutatna be minket egymásnak, ha már a barátnője vagyok, felpattant, azt tette, amit tennie kell. Egy torokköszörülés után (jesszusom, Gilbert „The Awesome” Beilschmidt zavarban volt!), a hátamra tett a kezét és kicsit közelebb tolt engem a szüleihez.

- Mutter, Vater, ő az a lány, akiről beszéltünk – váltott angolra, hogy éreztesse, nem vagyok még „hű, de jó” németből. – Héderváry Erzsébet, vagy Elizabeta, Elisabeth, Eliza, Lizzy vagy… hogy is hívott Feliks?

- Az a becenév mellékes – nevettem zavartan, közben virultam, mert megpróbálta kimondani a rendes magyar keresztnevem, és a kiejtése is egész jó volt. Ez két dolgot jelenthet: vagy gyakorolta, vagy csak ennyire ügyes. A kérdésére meg nem válaszoltam. Addig örülök, amíg csak kevés ember hív Bözsinek. Láttam, hogy Gilbert szülei szórakozottan néznek ránk.

- Meine Liebe, ők a szüleim, Adalrich és Alishea. Mutti, Vati, ő a… barátnőm – húzódott széles mosoly az arcára, mikor ezt végre kimondta. Alishea teljesen el volt ragadtatva, hátrafordult a férjéhez és németül mondott neki valamit, mire Gil fakó arca egy pillanat alatt paradicsomvörös lett. – Mutter! – sziszegte, aztán a torkát köszörülve rám pillantott. Csak legyintett, hogy semmi-semmi. Aha, persze.

A Beilschmidt szülők is letelepedtek hozzánk, aztán faggatni kezdtek minket, leginkább a kapcsolatunkról. A kedvenc kérdés az az volt, hogy hogyan találkoztunk. Én akaratlanul elnevettem magam, míg Gilbert zavartan hebegett, majd nagy nehezen kinyögte, hogy leütött egy ajtóval. A szülei és a testvére is döbbenten meredtek rá, de aztán kijelentette, hogy nem lett semmi bajom, hiszen még mindig élek. Ha lehet még jobban nevettem, a családja is csatlakozott hozzám. Az apja szó szerint ezt mondta: „Fiam, mondanám, hogy meg vagyok lepve, de hazudnék.” A poroszom egy ideig felváltva nézett ránk, aztán átölelt és pukkadni kezdett. Megsimogattam a karját és hozzá bújtam, remélve, hogy egy kicsit felnőttesebben fog viselkedni. Hát, nem igazán. Az orrát a hajamba fúrta és mélyet sóhajtott. A szülei nevetése kuncogássá halkult, ahogy minket figyeltek, ezzel pedig engem is zavarba hoztak.

Igazából jól szórakoztam a Beilschmidt családdal, mind nagyon kedvesek voltak, a végére Gil is feloldódott, már nem volt annyira zavarban a családja előtt. Nem is értettem, hogy miért lett hirtelen ennyire néma, mikor a suliban állandóan járt a szája. Roderich is tudott volna mit mesélni az akcióiról, de úgy tűnt, mikor a családjával van… az igazi oldalát mutatja, akiről már tényleg el tudom képzelni, hogy Ludwig bátyja. Halkabb, a mosolya is sokkal őszintébb, mellőzi azt a hülye röhögését is, de még mindig van benne abból a srácból, akit a suliban megismertem. Ahogy visszagondoltam, észrevettem, hogy ha kettesben maradtunk, akkor pont így viselkedett velem. Tudta, hogy nem kell mutogatnia az egóját, hogy elfedje, ki is ő. Ahogy elnéztem a két testvért, a szüleik nem kezelték másképp őket, csak azért, mert az egyik albínó volt, vagy mert korkülönbség volt köztük.

A szüleim a bátyámat egy kicsit jobban fogták, bár szerintem azért, hogy neki ne legyenek olyan bajai, mint nekik voltak, mikor fiatalok voltunk. Engem már másképp kezeltek. Mikor újra egyenesbe jött a család, én lettem a kis hercegnő, de a tesóm sosem volt rám vagy anyáékra mérges ezért.

Náluk nem éreztem ezt. Ők próbáltak egyenlően bánni mindkét fiukkal, akik elfogadták ezt. A szemem sarkából Gilbertre pillantottam, aki mosolyogva lötyögtette a dobozos sörét, közben a földet nézte. A vörös tekintete hirtelen rám villant, már nem tudtam másfelé fordítani a fejem: elkapott. Puszit nyomott az arcomra és az apjára kezdett figyelni, aki rájött arra, hogy akkor valószínűleg én vagyok az oka annak, hogy a fia fel akarja venni a magyart jövőre. Gil elvigyorodott (most a sulis mosolyát varázsolta elő) és megrántotta a vállát.

- Valahogy muszáj megértenem, amit mond. Néha minden ok nélkül átvált magyarra. Ugye, meine Liebe? – bökte meg a karom. Ellegyintettem a kezét magamtól, és ártatlanul meredtem rá, mintha fogalmam se lenne, miről beszél. De nagyon jól tudtam, hogy mire gondol. Oké, tényleg néha átvált egy kapcsoló és a nagy magyarázás közben az anyanyelvemre váltok, de a World Akadémián eddig nem igazán találkoztam olyannal, akivel ez még nem történt meg. Többek közt ő is dumált már hozzám németül és szerintem az se volt szándékos.

- Sok sikert, Bruder. A magyar az egyik legnehezebb nyelv – mondta Ludwig, szemében csillogott valami, amit talán a kihívás jelének vehetett a másik, aki hangosan felnevetett (az idegesítő „kesesese” röhögésével hozakodott elő) és a vállam átölelve kijelentette, hogy lesz segítsége. Ugyanis kölcsönkenyér visszajár. Na, igen. Hála az ő némettanárságának, március elején kicsit magamra haragítottam Roderich-et, aki szerint gyanúsan (túl)németes volt a kiejtésem, amit nem a tanárnő számlájára írt. Hamar rájött arra, hogy volt egy segítőm, és még hamarabb arra, hogy nem Lili vagy Ludwig az. Persze aztán abból is lett egy jó nagy veszekedés. Akkor az buktatott le, hogy Gil néha nem a standard német kiejtést tanítatta meg velem, hanem amit ő a hétköznapokban használt otthon. Mikor erre Gilnél rákérdeztem, azt felelte:

- Berlinben a Berlinerisch-t beszélik. Nem igazán dialektus, de megvan a saját kiejtése, meg ezek. Bocsesz, néha nem a standard változatban beszélek.

Akkor beolvastam neki, hogy miatta vesztem össze Roderich-kel, de utána rájöttem, hogy nem tehet róla. Valószínűleg, ha tősgyökeres szegedi lennék, én is másképp tanítanám neki a magyart, gondolkoztam utána, és lehet, hogy a magyar tanár meg nem fogadná el neki azt, ahogy mondja. De, ha mondhatom így, mázlija volt, hogy én nem szegedi nyelvjárásban beszéltem (vagy ha mégis, az nagyon ritkán volt), mivel mi Kecskemétről költöztünk oda. A magyaroknak is megvannak a saját kis dialektusaik, de nem annyira más, mint amilyenek a németben vannak.

- Min töröd a fejed? – suttogta a fülembe, aztán egy puszit nyomott az arcomra.

- Ezen-azon – feleltem.

- Nem szeretem az ilyen válaszaidat – morogta, aztán hirtelen felkapta a fejét. – Ki jön be? – intett a Balcsi felé. Én rákaptam az ötletre, de a maradék három ember a fejét rázta. Gil megragadta a kezem és már rángatott is a víz felé.

- Ha megint belöksz – figyelmeztettem, de csak nevetett, aztán kikérte magának, mert az öccse lökött be. Nem ijedt meg tőlem, én sem tettem volna a helyében.

Berángatott a tóba, aztán olyan messzire vitt be, amennyire bírt, úgy navigált, hogy az a mászóka is köztünk és a családja között legyen. Aztán átölelte a derekam és megcsókolt. Hirtelen reagálni sem tudtam, csak álltam ott a karjaiban. A csók heves volt, de attól még élveztem, bár felmerült bennem a kérdés, hogy mi lett.

- Ennyire szabadulni akartál? – toltam el kissé magamtól. Ő hevesen bólogatni kezdett, arcára újra halvány pír költözött. A kezei közé fogta az arcom, már újra le akart smárolni, de megállítottam és megkérdeztem, hogy mi lelte hirtelen.

- El akartam jönni, mielőtt Mutti jött volna az… anyás szövegeivel… Amúgy meglepően jól fogadtak téged! – vigyorgott. Kuncogva ráztam meg a fejem, aztán lábujjhegyre álltam és egy kis puszit nyomtam a szájára. – Hová mész? – kérdezte, mikor egyre bentebb és bentebb úsztam.

- Úszok egyet, Gilbo!

- Mondtam, hogy ne hívj így! – nyafogott, aztán utánam ugrott. Gyorsúszásba váltottam, hátha akkor le tudom hagyni. Most örültem az egész éves edzésnek Jett-tel, hiszen simán megelőztem Beilschmidt-et. Hangosan nevettem, mikor pár perc után feladta és morcosan megállt a derékig érő vízben. – Ez nem igazság.

- De az – daloltam. – Na, mi lesz? Kapj el!

Ezzel belevetettem magam a Balatonba. Egy ideig megpróbált követni, de ahogy egyre több métert vertem rá, elment a maradék kedve is és megállt. Megpróbáltam, hogy elvegyülök sok ember között, ami be is jött, így pár perc után már azt sem tudta, hol vagyok. Elbújtam pár játszadozó gyerek mögött és onnan figyeltem, ahogy magához inti a testvérét és megbeszél vele egy haditervet. Mondjuk, ahhoz az kellett volna, hogy tudják merre lehetek. A két német a nyakát nyújtogatva keresett, legtöbbször rossz irányba. Aztán elindultak, szerencsémre nem arra, amerre én bujkáltam, én pedig gyűjtöttem egy kis bátorságot és sunnyogni kezdtem a part felé, remélve, hogy nem néznek vissza legalább addig, míg már nincs egy egészen jó kis előnyöm. Már a lépcsőnél jártam, mikor jó messziről meghallottam, hogy a nevem mindenféle verzióját ordítják. Gyorsan kirohantam, összeszedtem a cuccom és elköszöntem a testvérek hangosan nevető szüleitől, aztán futottam is a kijárat felé. Ott még visszanéztem, Gil már majdnem kijutott, kétségbeesett pillantással meredt rám, mögötte Ludwig próbálta kikerülni az embereket, nem túl sok sikerrel. Akkor fordultam sarkon, mikor az idősebb megragadta a korlátot.

- Meine Liebeeeee!

Futottam az utcán, kerülgettem az embereket, akik nem értették mi bajom van, egészen addig, míg meg nem látták a mögöttem loholó németet, aki még a papucsáért se ment el, mezítláb próbálta tartani a lépést. Talán ő csinálta jól, mert a papucsom nagyon nem futáshoz lett tervezve. Szerencsére én jobban ismertem ezt a kis üdülőfalut, pár kanyar után már azt sem tudta, hol van, de továbbra is üldözött. Ha már nem talál vissza, akkor engem elkap. Végül a mi kis nyaralónk utcája előtt álltam meg és vártam be. Karjait körém fonta, mint egy kisgyerek, akitől el akarták venni a kedvenc játékát.

- Miért futottál el előlem? – „szipogta.”

Megsimogattam az arcát, aztán csókot nyomtam az ajkaira. Megkérdeztem, hogy vissza tudna-e ide találni, mire kicsit megsértődött, hogy megkérdőjelezem a tájékozódási képességeit. Csak legyintettem és vártam a választ, ami természetesen egy igen volt, de azért alaposan megnézte az utcanévtáblát.

- Miért is kell visszatalálnom ide?

- Te akartál este randira menni, nem? Úgy illik, hogy eljössz értem – kuncogtam. Vigyorra húzódtak az ajkai, ahogy meghallotta a „randi” szót. A kezei közé fogta az arcom és megcsókolt, ezúttal nem úgy, mint a vízben, hanem kicsit finomabban.

- Nyolcra itt leszek – mondta, aztán elengedett és elindult visszafelé. Pár lépés után megállt és… megkérdezte, hogy merre kell visszamenni.

Szerintem a nevetésemet a családja többi tagja hallotta lent a partnál.

- Szia, Bogaram – köszöntött apa, mikor beléptem a kis nyaralóba. Rá mosolyogtam és puszit nyomtam az arcára, aztán indultam volna a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzak, de megállított. – Nem haragszol meg, ha kérdezek arról a fiúról?

- Ühm – húztam be kissé a nyakam és a legkislányosabb mosolyom elővéve megfordultam. – Melyikről?

- Ha jól láttam és hallottam, akkor leginkább Gilbertről – tette karba a kezét. Próbálta magára erőltetni a „szigorú apa” arcát, de elég nehezen ment neki, mert nem ilyen volt.

- Mit szeretnél tudni, apuci?

- Szólj neki, ha megbánt, akkor megtudja, hogy milyen, ha egy Héderváry mérges.

- Jaj, szerintem már tudja – nevettem fel. Roderich-ről nem sokat meséltem nekik, de azt megemlítettem már, hogy egy felsőbb éves állandóan csesztette. Csak azt hagytam ki, hogy ki. Ekkor viszont elmeséltem a családomnak, hogy Gil már megismerkedett a Héderváry-k haragjával. Főleg a serpenyőmet ismerte jól.

- Te tényleg fejbe verted egy serpenyővel? – nevetett a bátyám.

- Nyugi, semmi baja nem lett. Hülyébb már nem lehet – feleltem Gil saját szavait idézve, mikor láttam, hogy anya kissé rosszallóan ráncolja a szemöldökét, ami miatt még csúnyábbá vált a nézése. Csak azért nem kezdett szidásba, mert a másik házaspár is ott volt. Kislányosan mosolyogtam rá, hátha nem kapok fejmosást. Akkor nem kaptam. Csak kaja után.

A bátyám barátnőjének apukája és az enyém grilleztek egyet, ami készen állt, hogy megegyük.

Vacsora után gyorsan megmosakodtam, fogat mostam, megfésültem a hajam és kerestem a kertben egy virágot, amit beletűzhetnék. Végül a szomszéd rózsabokráról szedtem le egy kisebb virágot, de sssh! Egy egyszerű zöld ruhát választottam, ami anya szerint kiemelte a szemem színét. Beraktam egy zöld köves fülbevalót, egy vékony, barna bőrszálon függő nyakláncot (az amin a „Tavaszi szél… kezdetű dal hangjegyei vannak), használtam egy kis szempillaspirált meg ajakápolót és késznek nyilvánítottam magam az indulásra, bár még volt legalább öt percem a találkozóig. Fél pillanat lett volna, hogy ott legyek a megbeszélt helyen, így kénytelen voltam várni.

- Nocsak, valaki hogy kicsípte magát – szólalt meg mögöttem anya, mire kicsit megugrottam. Mosolyt villantottam rá. Sokan mondták, hogy akár a klónja is lehetnék anyunak, hiszen tőle örököltem szinte mindent, kezdve a zöld szememtől a kissé kreolos bőrömig. Mondjuk a hajam színét inkább apától, mert anyunak pár árnyalattal sötétebbek a tincsei és nincs benne olyan vöröses beütés se, mint az enyémben. De arcra tökéletesen ő voltam. – Randi lesz – kuncogott és megigazította a ruhát, aztán pedig a fülem mögé tűzött rózsát is.

- Igen – feleltem. – Kíváncsi vagyok, hogy hová visz. Remélem nem tervezett vacsorát.

- Majd salátát eszel – simított egy tincset félre a homlokomból. – Az én kicsi lányom randizik. Jaj, még előttem van, mikor a bátyád ruhájában fociztál és minden fiút levertél. Most meg itt állsz ruhában és arra vársz, hogy egy fiú romantikus sétára vigyen. Felnőttél!

A szája elé kapta a kezét, mint aki most döbben rá erre. Szorosan megöleltem, aztán elköszöntem a többiektől és rohantam a megbeszélt helyre. Gilbert is abban a pillanatban ért oda, mint én, kezében egy olyan színű rózsa virított, mint amilyen a hajamban is volt. Ő is kicsit meglepődött, de aztán újra a régi mosolya húzódott az arcára és lehajolt egy csókért.

Végignéztem rajta. Fekete térdnadrág volt rajta, fekete tornacsuka és egyszerű fekete póló. Ő sem vitte túlzásba, de attól még elegáns volt.

- Grill illatod van, más szóval ne nagyon készüljek vacsorával, igaz? – kuncogott. A fenébe! Vagy mégsem? Egyszer fenébe, mert akkor a tusfürdő és a parfüm se volt elég erős, hogy elfedje ezt a fűszeres illatot, másodszor meg mégsem, mert legalább nem kell magyarázkodnom, hogy miért nem eszek.

- Maximum egy fagyi – vontam vállat zavartan. Bólintott és felajánlotta a kezét. Ujjainkat összekulcsolta és a part felé kezdett húzni. Sokáig sétáltunk a víz mentén, vettünk fagyit, üdítőt is, már besötétedett, mikor arra jutottunk, hogy esetleg vissza kéne már fordulni. De aztán mégis leültünk a tó szélére, a cipőinket levetettük és csak lógattuk a lábunkat. Az ujjaink továbbra is össze voltak fonódva, szerintem a randi eleje óta el sem szakadtak pár pillanatnál hosszabb időre. Gilbert lehunyta a szemét egy másodpercre, aztán felnézett az égre. A hold fényétől eltűnt az arcáról az enyhe leégés, szinte szobornak tűnt, haja és szempillája fehérré változott az ezüstös ragyogástól.

- Meséljek egy vicceset? – kérdezte óvatos, fáradt mosollyal. Furcsa arckifejezéssel bólintottam. – Előző éjszaka, olyan tíz-tizenegy körül indultunk el otthonról, hogy reggelre biztos itt legyünk. Éjszakára nem szokásom kontaktlencsét berakni, így szemüveget vettem fel…

- A kontaktlencséd otthon hagytad, mi? – mosolyodtam el, mert már akkor tudtam, mi lesz a történet kimenetele, mikor meghallottam, hogy kontaktlencse. Szenvedő arccal bólintott, kissé elfintorodott a saját bénasága miatt.

- Reggel nyolc körül elindultunk valami optikát keresni, hogy legalább átlátszó lencsét vegyünk.

- Ügyes – kacagtam, aztán a vállára hajtottam a fejem. Megjegyezte, hogy „köszi az együttérzést”. Ásított egyet és az enyémnek döntötte a fejét. – Mióta nem aludtál?

- Aludtam. Éjszaka is pár órácskát a kocsiban. Meg ma délután is…

- Menjünk vissza, oké? – pusziltam meg. Bólintott, de előtte még nem hagyta ki, hogy ne csókoljon meg.

Visszafele menet többször megpróbált elnyomni egy-egy ásítást, de minden egyes próbálkozással egyre fáradtabbnak tűnt, szóval siettettem a visszautat. Visszakísért a nyaralóig, ahol szorosan megöleltem, még mindig győzködtem magam, hogy ez nem álom, tényleg ott van. Végigsimítottam a hátát, ő pedig a hajam, közben a vállába fúrtam az orrom. Olyan jó volt, hogy itt volt és nem csak a képernyőn keresztül láttuk egymást. És a suliban ezután mindig átölelhetem meg minden… oké, az utóbbi időben már megölelhettem bármikor, ő biztos örömmel fogadta, de akkor is. Éreztem, hogy csókot nyom a vállamra, majd halkan megszólalt. Megbeszéltük, hogy másnap újra a parton: tízkor találkozunk a bejárathoz legközelebbi árnyékos helyen (csak, hogy neki kedvezzek). Felnéztem rá, megköszöntem ismét az estét, mire puszit nyomott a homlokomra és mélyet sóhajtott.

- Gute Nacht, meine Liebe – suttogta, aztán elengedett.

- Neked is jó éjt – mosolyogtam rá. A tőle kapott rózsát az orromhoz emeltem és mélyen belélegeztem az illatát, míg azt figyeltem, ahogy eltűnik a sarkon.

Azt hiszem, nagyon szerelmes vagyok!

---

[1] Can you repeat that, please… in English? – Meg tudnád ismételni, kérlek… angolul? (angol, német akcentussal (elvileg))

[2] The awesome me will win! – Fantasztikusságom/Nagyszerűségem fog győzni.

[3] Oh, mindketten itt vagytok.