Jaj, de rég is voltam erre. Elnézést mindenkitől, aki várja a fejezeteket, egy "kicsit" maximalista vagyok és hát túlvállaltam magam minden tekintetben. :D Már egy csomó fejezet meg van írva, csak arra nem jut idő, hogy feltöltsem. De lemegy a május és máris lesz szabadidőm.
Ha már hivatalosan is tavasz van, akkor a történetben legyen továbbra is hivatalosan nyár. A nyaralás folytatódik a Beilschmidt családdal kiegészülve. A mi gyönyörű Magyarországunkon sok a látnivaló, szóval Lizzy se fogja kihagyni, hogy ne rángassa körbe Gilt néhány városon...
----------------------------------------------
 |
| forrás |
- Szia! –
öleltem meg szorosan aznap reggel, mikor elindultunk a magyar-osztrák-szlovák
hármashatár felé. Puszit nyomott az ajkaimra, ami alig tartott fél pillanatig,
nehogy apa bepöccenjen egy csók miatt. Mondjuk épp el voltak foglalva a
szüleink, nem igazán figyeltek ránk. Végigsimította a hajam, aztán kicsit
eltolt magától, de csak annyira, hogy teljesen lássuk egymás arcát. Mélyen a
szemembe nézett, mielőtt kérdezett.
-
Edelsteinnal beszéltetek meg időpontot?
- Nagy
sajnálatodra igen – húztam kissé el a számat, ami belőle halk nyöszörgést
váltott ki, az égre meredt egy fintor kíséretében, majd vissza rám, de látszott
rajta, hogy akkor már nincs is kedve menni. – De nyugi, csak ott fogunk
találkozni, ha jól tudom, nem jön velünk Győrbe – mosolyogtam rá, mire
látszólag megnyugodott. Hát, igen. A szüleink találkoztak, és azonnal
szerveztek egy egész napi programot, aminek keretében először a határhoz, majd
pedig Győrbe megyünk el, aztán pedig ha nagyon autókázni akarunk, akkor
Sopronba is. Szóval alapból hét óra kocsikázás. Ezért voltunk már reggel fél
nyolckor útra készek.
- Nem
akarsz írni neki, hogy kicsit később érünk oda? Mondjuk két órával? –
vigyorgott ártatlanul, de a szemében láttam megcsillanni a féltékenykedés
szikráját.
- Gil,
nyugi. Nem lesz köztünk újra soha semmi. Csak valami barátfélék vagyunk és
esküszöm, hogy ez soha sem fog változni – fogtam a kezeim közé az arcát, hogy
ne fordulhasson el. Megadóan sóhajtott, aztán egy puszit nyomott a homlokomra.
– Felőlem akármit beszólhatsz neki, nem leszek rád mérges, oké?
- Jó lenne,
de ha bármit mondanék, akár angolul, akár németül… a szüleim azok lennének…
-
Sajnálatos – nevettem fel. Eltoltam magamtól és a kocsinkhoz mentem, ahová már
bekészítettem a fülesem, a telefonom és egy párnát. Álmos voltam, nyáron nem
szerettem korán kelni, plusz még a gyógyszer is beütött. Apa gyorsan beüzemelte
a GPS-t, aztán már indulhattunk is.
A szüleink
meglepően gyorsan összebarátkoztak és bár nem hallottuk, de valószínűleg nem
csak a mai napi utazás volt a téma, hanem mi magunk is. Gyanúsan sokszor néztek
ránk, közben szélesen mosolyogtak. Az autónk kikanyarodott a parkolóból, amit
Gilbertéké követett, majd pedig Bettiéké. Elindítottam a zenelejátszót, aztán
már aludtam is.
- Bogaram –
bökdöste meg valaki a lábam. A megszólítás alapján apa volt az. – Mindjárt ott
leszünk.
Álmosan
körbenéztem, aztán rá kellett jönnöm, hogy tényleg mindjárt elérjük a határt.
Azonnal kiment minden fáradtság belőlem és előrehajoltam a két első ülés közé,
hogy teljesen kilássak. Voltak ott páran, de csak magyar rendszámú autók.
Valószínűleg Roderich-ék is már ott vannak, gondoltam. Elvettem a hátsó
kalaptartóról a fényképezőt, aztán azt a vállamra akasztottam arra várva, hogy
végre megálljunk. Amint leállt a motor, kipattantam és nyújtózkodtam egy jó
nagyot. Két és fél óra azért fárasztó még akkor is, ha csak ülsz. Teljesen
elgémberedtem.
Ludwig az
ajtót teljes erejéből vágta be, ami miatt az apja rá is szólt. A túloldalt
Gilbert vigyorgott, mint a tejbetök. A szőke német, ahogy elhaladt mellettem,
azt mondta a bátyja visszafelé velünk megy. Döbbenten néztem az említettre, aki
csak egy nevetéssel reagálta le az öccse kiakadását. Jaj, nekem. A
csomagtartóból kivettük a kisebb hűtőtáskát, amiben pár szendvics és üdítő
volt. A csomagtartó szélére ülve falatoztam, mikor Gil letelepedett mellém.
Lábunk és vállunk összeért, először úgy éreztem, mintha megrázott volna az
áram, ahol a bőrünk találkozott, de utána az egész testemben elterjedt az
bizsergés. A rántott húsos szendvicsre próbáltam koncentrálni, hogy az arcom ne
piruljon ki a gondolataim miatt.
- Biztos
nem írtál neki, hogy később érünk ide? – kérdezte reménykedve. Csak egy
pillantással válaszoltam neki, ami körülbelül ezt üzente: ne légy szemét! Kicsit
elszontyolodva harapott bele a szendvicsébe, amiből a következő pillanatban az
ölébe esett egy uborka. Sajnálatos eset (mármint az, hogy muszáj lesz
találkoznia az osztrákkal, és az is, hogy leette magát). Megpusziltam az arcát,
hátha akkor feldobódik kissé, és el is értem a célom: kuncogva húzott magához
és úgy is tartott egész addig, míg mindenki jól nem lakott és el nem indultunk.
Tegyük hozzá, egy kicsit húzta az időt, apukáink végül odaadták nekünk a
kocsikulcsokat, hogy ha befejeztük a turbékolást, akkor majd menjünk mi is. De
azért Ludwigot ott hagyták gardedámnak, aki nem hagyta, hogy esetleg lelépjünk
vagy bármi történjen. Egyik se volt tervben, de ő felkészült minden
lehetőségre. Gil meg is jegyezte, hogy legalább ne ennyire feltűnően őrizne minket.
Erre ő felszegte az állát, karjait összefonta a mellkasa előtt, de nem mozdult.
Az idősebb egy idő után megunta és közölte, hogy akkor menjünk.
A
szoborpark szép volt a maga egyszerűségével, mondjuk én nem igazán értem ezeket
az absztraktszerű dolgokat. Végignéztük a szobrokat, fényképeztünk,
hülyéskedtünk (amibe még Ludwig is beszállt!), beszélgettünk. Roderich, Gilbert
örömére, még nem volt ott, szóval kihasználta az osztrák hiányát. Készítettünk
egy csomó fotót, emellett rengeteget nevettünk, főleg a főbohócunkon, Gilen,
aki felült a három ország határául szolgáló asztalra és kijelentette, hogy „mit
neki két helyen egyszerre lenni, ő most három helyen van egyszerre.” Még Ludwig
is elnevette magát, pedig úgy tűnt, megfogadta, hogy a bátyja egy viccén se fog
kacagni. Gyorsan lefotóztam az asztalon törökülésben ülő németet, előtte pont a
magyar címer látszott. Mikor meglátta a kamerát, a lehető legszélesebb vigyorát
villantotta rám, vörös szemei csak úgy csillogtak, ahogy rám nézett, fél kézzel
kicsit megemelte a napszemüvegét. Fotogén? Áááá, dehogy. (Szarkazmus)
A szülők
megint elvonultak nem sokkal azután, hogy megtaláltak minket, én meg egyedül
maradtam a két fiúval, miután a bátyám és a barátnője felszívódtak. És ezt a
pillanatot választotta Roderich is, hogy feltűnjön. Az arcán láttam,
reménykedett, hogy rosszul látja a testvérpárt, de… sajnos a Beilschmidtek
voltak. Legelőször Gil vette észre, aki a szemét kicsit összehúzta, de a
mosolya továbbra is az arcán virított. Visszatolta az orrára a napszemüvegét,
ezzel elrejtve tekintetét, ami elárulhatta, hogy szíve szerint bemosna az
osztráknak.
- Was geht ab, Edelstein?
Roderich
kezdett elvörösödni a méregtől, de tekintetét le se vette rólam. Szóval most
rám volt mérges?
-
Elizabeta, mit keresnek itt? – szegezte nekem a kérdést. Ludwig felvonta a
szemöldökét, de a másik felelt helyette.
- Mi is itt
vagyunk, ostoba.
Az osztrák
oda se figyelt rájuk, csak engem nézett mereven. Kissé összehúztam a szemem,
remélve, hogy rájön, nagyon nem jó a hely és az idő a veszekedéshez. Vett egy
mély levegőt, aztán kifújta, próbált nem túl dühösnek tűnni, de nem sikerült
átvernie minket.
Végignéztem
rajta. Furcsa volt hétköznapi ruhában látni, hiszen a suliban még hétvégén is
eléggé iskolai egyenruhás jellegűek voltak a ruhái. Most viszont sötétszürke
farmerban volt és rövidujjúban, lábán kényelmesnek tűnő edzőcipő. Szemüvege
mögül a két németet figyelte, akik ezt követően hozzá se szóltak. Még Gilbert
is kibírta, hogy ne mondjon valamit, sőt, szinte teljesen komollyá vált az
arckifejezése. Hát ezt nem így terveztem… Sejtettem, hogy nem fognak egymás
nyakába ugrani, de azt nem, hogy ennyire… ellenségesek lesznek egymással. Abban
reménykedtem, hogy legalább Ludwig normálisan fog vele viselkedni, viszont a
szőke fiú a szeme sarkából legalább olyan éles pillantásokat lövellt felé, mint
a bátyja. Úgy tűnik hiába reménykedtem, hogy nyugis lesz ez a találkozás, pedig
már volt eszemben pár lehetséges forgatókönyvt, de talán erre számítottam a
legkevésbé. Éreztem, hogy Gil keze végigsiklik a hátamon, valószínűleg
provokálni akarta a vendégünket, amit sikerült is elérnie. A barna szemek
mérhetetlen csalódottságot küldtek felém.
-
Elizabeta, beszélhetnénk? – kérdezte Roderich. A két oldalamon álló fiúkra
néztem, aztán lassan bólintottam. Az osztrák elvitt vagy ötven méterre, hogy
biztos ne hallják, mit mond, bár fölösleges volt ennyire óvatoskodnia, úgyis
elmondtam mindent nekik. A szemem sarkából láttam a szüleit, akik elég
látványosan figyeltek minket, láttam, hogy az anyukája egy kicsit összevonta a
szemöldökét, karjait összefonta a mellkasa előtt. Biztos ezer meg egyszer
elmondták a fiuknak, hogy ezért nem kell olyan lányokkal járni, mint én. Olyan
lányokkal, mint én… mit is takar ez? Magyar? Kissé fiús? Aki nem szeret
behódolni? Aki nem egy úrihölgy, hanem egy vidéki lány, aki a porban fetreng és
élvezi, ha elterülhet a füvön? Esetleg, aki mindegyik egyszerre? Már régen is
biztos voltam benne, hogy nem nyertem el a tetszésüket, de ekkorra ez már
nagyon nyilvánvaló lett.
Ismét a
beszélgetőtársamra kezdtem figyelni, aki legalább olyan csúnyán nézett, mint az
anyja, aki valószínűleg nem vette jó néven, hogy szakítottam a fiával,
bármennyire is próbáltunk békében elválni.
- Miért nem
szóltál, hogy ők is jönnek?
- Nem rég
derült ki – mondtam közönyösen. Ez igaz is volt. A szüleink előző nap beszéltek
össze, miután elmondták, hogy ki mit tervez. Mondjuk, ezt Gilberttől tudom, ő
volt a fordító, hogy én is értsem. Volt még mit tanulni németből, az biztos…
- Legalább
írhattál volna, hogy ő is itt lesz!
- Miért
kellett volna? – emeltem fel kicsit a hangom felháborodottan. Miért lett volna
kötelességem szólni neki? – Mi változott volna akkor? Talán az, hogy el se
jössz?
Ezzel
beletrafáltam. Ismét mérgesen nézett rám, én pedig úgy döntöttem, akkor ennyi.
Sarkon fordultam és visszamentem a fiúkhoz.
- Allet paletti?[1]
– kérdezték egyszerre. Nem tudtam, mit kérdeznek, csak sejtettem. Bólintottam,
aztán a vállam fölött visszanéztem Roderichre, aki máris a szülei felé indult.
Ahogy eltűnt a szemünk elől, Gil körém fonta a karjait és magához húzott egy
csontroppantó ölelésre, orrát a nyakamba fúrta, aztán egy apró puszit nyomott a
bőrömre. Kuncogva megsimogattam a haját, aztán elengedtem.
- Gyerünk
vissza, irány Győr – mosolyogtam fel rájuk.
- Mondtam,
hogy visszafelé biztos nem utazol velem! – acsarkodott Gilbertre Ludwig, mikor
az be akart szállni a kocsijukba. Szerintem a srác őszintén megijedt, mert
könyörgően előbb a szüleire, majd rám meredt. Anyára néztem, mert tudtam, hogy
ő engedékenyebb ilyen szempontból, szóval már előre láttam, hogy egy bólintás
lesz a válasza. Intettem a cserben hagyottnak, hogy üljön be.
- Köszönöm,
hogy elvisznek, Frau und Herr Héderváry! – mosolygott kisfiúsan. – Ha már a
saját öcsém kirúgott a kocsinkból…
- Nagyon
szívesen Gilbert. De mivel is érdemelted ki ezt? – kuncogott anya. Erre először
egy zavart torokköszörülés volt a válasz.
- Egy petit[2]
felidegesítettem…
- Jaj, Gil…
- nevettem fel. Sejtettem, hogy Ludwig nem véletlenül ebrudalta ki onnan a
bátyját.
- Amúgy –
nézett rám, vörös szemei kíváncsian csillogtak. – A családodban hogy-hogy csak
te nem tudsz németül?
Erre
elhúztam a számat, a szüleim pedig hangosan nevetni kezdtek… Anya
német-történelem szakos tanár volt egy szegedi gimiben, apa pedig egy osztrák
cégnél volt kapcsolattartó vagy mi (tényleg nem tudom mi) de a lényeg, hogy
kellett hozzá a német nyelv (emellett persze mindketten beszéltek valamennyire
angolul). Tényleg elég alap lett volna, ha legalább egy kicsit beszélek
németül, de mikor az általános suliban választani kellett, hogy angolul vagy
németül akarunk tanulni, én automatikusan az angolra adtam le a voksom.
- Így
döntöttem tíz éves fejjel… Most pedig inkább örülj, hogy angolul tanultam, mert
különben nem ülnél itt – böktem meg a karját. Erre elmosolyodott. Most
megfogtam! Hiszen ha nem kezdek angolt tanulni, akkor nem biztos, hogy lett
volna bármiféle esélyem bekerülni a World Akadémiára… Annyi mindent hagytam
volna akkor ki, kezdve a lengyel barátommal töltött időn, a két szobatársamon
át, egészen a vele való találkozásig. Szóval nem bántam meg, hogy angolul
kezdtem tanulni. Abban is biztos voltam, hogy anya egész nyáron nyaggatni fog a
némettel, hogy itt a motiváció, hogy miért tanuljak. Azt már nem fogom neki
mondani, hogy eddig is ő volt a motiváció.
- Amúgy a
suliban csináltál képeket? – kérdeztem Gilt.
- Ja,
mindig volt valami hülyeség, amit lefotózhattam – kapta elő a telefonját a
zsebéből. Kicsatoltam magam és átcsúsztam a középső ülésre, hogy rálássak a
telója képernyőjére, közben apára vigyorogtam, aki kicsit összehúzott szemmel
figyelt minket a visszapillantóból. A vállam a fiúénak döntöttem, a balommal
megfogtam a mobilja egyik felét, míg a másikat ő tartotta. A szabad kezeink
szinte azonnal összekulcsolódtak. A szeptemberi képektől indultunk. Az első
hónapban tényleg csak mindenféle hülyeséget ábrázoló kép volt, de aztán ahogy
beköszöntött az igazi ősz, megszaporodtak a tájképek is.
- Szeretsz
fotózni? – kérdeztem. Rám pillantott, aztán egy puszit nyomott az arcomra.
- Ja. Kell,
hogy valahogy emlékezzek dolgokra – mosolygott és már fordult volna vissza,
mikor megszólaltam.
- Naplót is
írhatnál. Azzal is emlékezhetsz…
- A napló
lányos! – mondta sértődött hangon, de az arca kissé elpirult. Na neeee!
- Te naplót
írsz! – kacagtam fel, mire ha lehet még vörösebb lett a feje.
- Nem igaz!
– csattant fel, de mikor látta, hogy nem tud meggyőzni az ellenkezőjéről, előre
fordult és a kijelzőt kezdte bámulni. – Gáznak tartod?
- Dehogy –
ráztam meg a fejem azonnal, mire kissé meglepődöttnek tűnt. – Igazából csodálom
azokat, akik tudnak rendesen naplót írni. Annyiszor próbáltam, de aztán
kezdődött ez a „majd holnap megírom a mai napot is” vagy „majd holnapután…”
Aztán mindig toltam és toltam és végül már nem is írtam.
Erre már
nem felelt, csak somolygott. Újra hátradőlt, hogy a vállunk a másikéhoz érjen,
és folytattuk a képnézegetést. Elértünk egy olyan képhez, ahol fel kellett
nevetnem. A Halloween bulin készült, ő és én az ételes asztalnál álltunk, épp a
serpenyőmmel fenyegettem. A levegő kapkodása közben megkérdeztem, hogy ki
csinálta ezt a képet, mert egy tökéletes pillanatot kapott el. Ő is nevetni
kezdett, aztán kicsit elkomorodott, mikor megemlítettem, hogy aznap este nagyon
eltűnt. Azt mondta, mérges volt, mert miatta
utáltam őt. Egy kis ideig bámult ki az ablakon, de aztán egy sóhaj után újra
nézegetni kezdte a képeket. A következő, amin nagyon, de nagyon megakadt a
szemem, a téli szünet előtti bálon készült fotó. Abban a zöld ruhában voltam,
ami annyira tetszett. Nem tudom, hogy Gil hogy csinálta, de a fények, az
emberek helyzete, minden tökéletes volt. Minden mintha arany fényben fürdött
volna…
- Tudom,
mit kapsz szülinapodra – néztem rá komoly tekintettel, mire felnevetett, de
aztán rájött, hogy most nem viccelek. Ha kölcsönt is kellett felvennem, akkor
is venni akartam neki egy jó fényképezőgépet. Még ha hobbiból is, de neki
folytatni kell a fotózást, mert marhajó érzéke volt hozzá. Na, még egy dolog,
amiben „awesome”.
- Eszedbe
se jusson, meine Liebe – nyomott puszit az arcomra. Nem mondtam le a tervről…
- Üdv
Győrben – vigyorogtam rá, miután kiszálltunk. Körülfordult a házakat mustrálva,
már láttam, hogy nyúl a telefonja után. A bátyám lépett mellém, a szemében
megláttam azt a tipikus mindentudó nézést, amit Feliks is rám szokott elég
gyakran villantani. Összeborzolta a hajam és tovább ment.
Apropó
Feliks! Pont ebben a pillanatban csörrent meg a telefon a zsebemben, a
képernyőn a szőke lengyel képe villant fel. Intettem, hogy egy pillanat és
félre is vonultam, hogy végre beszélhessek vele.
- Hali,
csajsziiii! – köszöntött vidáman. – Merre jársz? És mikor jössz? Komolyan végig
akarlak rángatni Varsón!
- Nyugi –
nevettem fel. Ő tovább pörgött, kérdésekkel bombázott a nyaralásról, arról,
hogy mi lesz, ha végre ott leszek náluk, aztán Gilbertre is rákérdezett… - Állj
le, Feliks!
- Naa, csak
kíváncsi vagyok!
- Most
Győrben vagyunk, aztán megyünk Sopronba, végül vissza a Balatonhoz. Mondott ez
neked valamit?
- A Balaton
igen! – helyeselt, utána rátért a témára. – Na, találkoztál már az exeddel a
határnál? Vagy még nem mentetek?
- Igen,
találkoztam és kissé kiakadt, mikor Gilbertet is meglátta.
- Mit
keresett ott Beilschmidt?! – ordította, de olyan hangosan, hogy mindenki felém
fordult. Idegesen mosolyogtam rájuk, közben a kezem rászorítottam a
hangszóróra, remélve, hogy kicsit elnyomja a lengyel hadarását. - …nem
csodálom, hogy kiakadt – fejezte be végül.
- Majd
mindent elmesélek, ha ott leszek, de most mennék várost nézni, ha nem baj…
Hirtelen
eltűnt a kezemből a mobil. Kerek szemekkel, leesett állal néztem Gilbertre, aki
vigyorogva köszöntötte Feliks-et.
- Hallo, Łukasiewicz!
- Co tam do cholery robisz?[3]
- jött a dühös válasz, aztán hozzám intézte a szavait. – Bözsi, választ!
Kikaptam a
német kezéből a telefont és el akartam hessegetni onnan, de szorosan megölelt
és nem tágított.
- Épp
nyaralnak – hebegtem a telefonba.
- Esküszöm
én is lemegyek hozzátok!
- Nein. Ő most az enyém! – öltötte ki a
nyelvét Gil, mintha Feliks láthatná is.
-
Álmaidban!
- Nyugi! –
intettem csendre őket. – Mondom, majd Varsóban mindent elmagyarázok. Addig meg
ezzel a szaros némettel is töltök egy
kis időt.
Még mindig
magyarul mondtam ezt a kis megszólítást, szerintem Gil már megszokta, lehet már
nem is érdekelte, hogy mit jelent. De azért figyeltem arra, hogy a családom ne
hallja, mert azért mégis csak…
- Ha
bármivel próbálkozik, szólj és már tökre ott is vagyok, hogy totál seggbe rúgjam,
oké? – ígértette meg velem a lengyel, amire csak bólogattam, mivel úgysem
mondhattam volna mást. A német gonoszan kuncogott, mert nagyon jól tudta, hogy
Feliks-nek semmi esélye se lett volna vele szemben, de azért értékelte, hogy
ilyen jó barátom van.
- Erzsi,
Gilbert! Jöttök? – szólt oda nekünk anya, mire csak mutattam, hogy egy
pillanat. Gyorsan elköszöntünk a lengyeltől, én kedvesen, Gil a saját
stílusában, aztán egymásra mosolyogtunk és kéz a kézben elindultunk a
családjaink felé.
Először a
Bécsi kapu térhez mentünk, onnan lesétáltunk a folyópartra, ahol kiszórakoztuk
magunkat az ágyúknál. Mi, az öt fiatal, gyermeki lelkesedéssel rohantunk végig
közöttük, ültünk fel rájuk, csináltuk a fotókat, vigyorogtunk a szüleinkre,
mikor azok csak egy „te jó ég” pillantást vetettek egymásra. Végül is sosem
lehet elég idősnek lenni egy kis hülyeséghez!
Innen
visszacaplattunk a térre, ott néztünk körül, utána átbaktattunk a
Káptalandombra, ahol megtekintettük a bazilikát és a püspöki palotát, majd egy
főiskola előtt elhaladva észrevettünk egy fagyizót. Ismétlem: FAGYIZÓT!
Legalább harminchét fok volt, kellett nagyon a fagyi!
A
németeknek gyorsan lefordítottam angolra a választékot, amíg Betti, a tesóm, a
lány szülei és az én szüleim kértek, majd pedig a Beilschmidt szülők nevében is
elmondtam a rendelést. Ludwig a saját pénzéből fizetett, Gil pedig ragaszkodott
hozzá, hogy ő állja az enyémet is, cserébe az első napi lángosért. Hümmögve
néztem végig a kínálatot, majd ráböktem a „málnás belgacsoki fehércsokival” és a
„Velencei álom” ízűekre. Összefoglalva a fagylaltozást: isteni volt! Miközben
ettük, barangoltunk a belvárosban, kirakatokat nézegettünk, fejben
feljegyeztük, hogy melyik múzeumba lehetne bemenni (töris suliba járunk, na),
közben a felnőttek inkább az éttermekre fókuszáltak. Még Sopronba is át
akartunk menni, szóval olyan túl sok idő nem állt a rendelkezésünkre.
Végül én,
Ludwig és Gilbert gyorsan berontottunk az Apátúr házba, ha jól emlékszem a
nevére, vettünk diákjegyet, háromfelé szétdobva fotójegyet, így összesen
nyolcszázért bemehettünk. Gyorsan végigmentünk rajta, aztán már futottunk is
vissza szüleinkhez, akik időközben találtak egy jó és egészen olcsó éttermet.
Szerencsénkre volt egy nagy asztal mindannyiunknak, így nem kellett külön
ülnünk. Gilbert előtt próbáltam magam moderálni evés közben, a bátyám meg is
jegyezte, hogy most miért nem éhes farkas módjára eszek. A könyököm és a
bordája jó barátságot kötöttek… A német kuncogva figyelt. Inkább gyorsan
lepillantottam a libamellre, amit ettem, és azon kezdtem filózni, hogy milyen
finom az öntet, ami rajta van, csak hogy ne kelljen a barátom szemébe néznem.
Újra oldalba böktem a tesóm, remélve, hogy érzi, jaj neki, ha kettesben
leszünk… Már lassan mindenki végzett, mikor Gil megköszörülte a torkát elérve,
hogy negyed óra után végre ránézzek. Mutatta, hogy töröljem meg a szám sarkát,
közben óvatos vigyorra húzódtak az ajkai. Éreztem, hogy elpirulok, ahogy
gyorsan a szalvétáért kaptam és újra megtöröltem a szám. Na, pontosan ezért nem
akartam úgy enni előtte, ahogy szoktam.
Lehet,
elsőre lányosnak tűnhetek az embereknek, de aztán meglátják, hogy hogyan eszem
vagy focizok… Addig tart az illúzió…
Igazából a
pirulásom Sopronig tartott, amin a német tök jól szórakozott. Konkrétan egész
úton cukkolt, mint aki azt próbálta volna elérni, hogy előkapjak valahonnan egy
serpenyőt és jól fejen vágjam. Lehet a Halloweeni buli után azt hitte tényleg
képes vagyok rá, gondolkoztam el egy kicsit akkor, akaratlanul is
elvigyorodtam. Erre persze megbökte az arcom, hogy tovább idegesítsen.
-
Visszafelé biztos nem velünk jössz! – dörrentem rá ellökve a kezét.
- Esküszöm,
Ludwig ugyanezt mondta! – vihogott.
- Én ott
foglak hagyni Sopronban – fenyegettem a mutatóujjammal bökdösve a mellkasát,
amivel csak még jobban kiváltottam belőle a nevetést. – Onnan meg jobb esetben
Magyarország belseje felé indulsz el, rosszabb esetben Ausztria felé. Ott pedig
Roderich fog rád várni, Gilbert Beilschmidt!
- Nee,
bárkit csak őt nee! – könyörgött imára kulcsolt kezekkel, kiskutyaszemekkel,
majdhogynem sírva. Oké, az utolsó megjegyzés enyhe túlzás volt. – Léciléciléci
– hüppögte a vállamra hajtott fejjel. – Ne hagyd hogy én oda kerüljek!
- Szörnyű
vagy – sóhajtottam fel fáradtan, némán kértem a szüleimet, hogy dobjuk ki, de
megkaptam tőlük a következő nézést: te akartad, hogy velünk utazzon, kislányom!
- Esküszöm,
Ludwig ugyanezt monda!
- Gilbert!
A barátom
épp hátulról ölelgetett, próbált megbékíteni a kocsiban történtek után, kis
puszikat nyomott az arcomra, a fülem tövére, közben mindenfélét suttogott,
amitől a hátamon végigfutott a hideg. A fiatalabb Beilschmidt vetett rám egy
olyan pillantást, hogy „én megmondtam”, amire csak egy szemforgatást volt a
feleletem. Gil tovább suttogott nyálasabbnál nyálasabb szövegeket, amikkel
valószínűleg pont az ellenkező hatást akarta elérni, mint amire valók, azonban
egy idő után meguntam és hasba könyököltem, hogy végre elengedjen.
- Ez a
hála, amiért fagyit kaptál? – biggyesztette le az alsó ajkát szomorúan, vörös
szemei csillogtak a kontaktlencsék mögött.
- Engem nem
tudsz kajával lekenyerezni, Gilbert, én nem vagyok Feliks – közöltem vele a
tényt, aztán sarkon fordultam és a többiek után mentem. A szemem sarkából
láttam, hogy elgondolkozik egy „hmmm” kíséretében, utána felragyogott az arca
egy ötlet miatt. Öt percre el is tűnt, aztán minden előzmény nélkül felbukkant
mellettem és kivette a virágos csatot a hajamból, a helyére tűzött egy kis
rózsát. Éreztem, hogy elpirulok, ahogy az ujjai végigsiklottak az arcomon és a
hajamon a művelet közben. Felnyúltam és megérintettem a virágot, zavartan
kezdtem köszörülni a torkom.
- Ja,
tényleg! Téged a virágokkal lehet lekenyerezni – vigyorodott el szélesen, aztán
lehajolt egy csókért. Átöleltem a nyakát és kissé lábujjhegyre álltam, amit ő
halk kuncogással reagált le, ajkai mosolyra húzódtak a csók közben. Mikor
elhúzódtam, kacsintott egyet. – Mondom én!
- Oké,
igazad van – nevettem el magam, aztán hagytam, hogy összekulcsolta az
ujjainkat, észbe kaptunk és a családjaink után futottunk kéz a kézben. Alishea
meg is jegyezte mosolyogva, hogy de eltűntünk, tekintete a hajamban lévő
virágra tévedt, a fia szélesen elvigyorodott és a vállam átölelve húzott
magához. Azt mondta, megbékített, ami igaz is volt.
Útnak
indultunk Sopronban. Egyértelmű, hogy mi fiatalok a Tűztornyot akartuk nagyon
látni, míg a szüleink inkább az óváros kis utcácskáit. Találjátok ki, ki nyert…
Persze miután sétáltunk egy órát (amit mi gyerekek nem annyira díjaztunk),
benéztünk vagy öt templomba, eljutottunk a Tűztoronyhoz is. Aztán jöhetett a
mászás! De a látványért megérte, próbáltunk jó kis panorámaképet is csinálni,
bár az nem teljesen adta vissza az egész hangulatát.
Gil persze
rögtön felfedezte, hogy van egy fesztivál is a közelben, úgy kellett a karjánál
fogva magunk után rángatni, ő már futott is volna. Hangosan kifejezte a
nemtetszését, mikor konkrétan belöktük a kocsiba, akkor meg még hangosabban
panaszkodott, mikor még az ajtót is rázártuk.
Még volt
egy kis kitérő, elmentünk a Vasfüggöny Emlékhelyre, amit Ludwig ajánlott, mert
ő utána nézett, hogy mit lehetne megnézni, ellenben velünk, velem és
Gilberttel. Alig fél óra alatt ott voltunk, csendben végigsétáltunk a
szögesdrótkerítések között, elolvastuk a táblákat, próbáltunk belegondolni,
milyen lehetett itt a szökést megpróbálóknak, az őröknek.
Aztán
indulhattunk vissza. Most már nem csak a Daedalon miatt, hanem a sok sétának
köszönhetően is fáradt voltam, így egész egyszerűen Gil vállára hajtottam a
fejem és elaludtam.
Mikor
megérkeztünk, már sötét volt, nem is nagyon csodáltam, hiszen már a vasfüggönynél
is kezdett lemenni a nap. A német az ablaknak döntötte a fejét, egyik füléből
fülhallgató lógott, a telefonját a kezében tartotta, halkan szuszogott.
- Bogaram –
szólított meg apa, mire felkaptam a fejem. Álmosan pislogtam rá. – Ébreszd fel,
mi addig elköszönünk a többiektől – mondta, aztán kiszállt anyával együtt.
Néztem, ahogy odamennek a Beilschmidt szülőkhöz, aztán a fiú felé fordultam,
aki ekkorra már engem figyelt óvatos mosollyal az arcán. Odahajoltam hozzá és
csókot nyomtam a szájára, már épp elhúzódtam volna, mikor a két keze közé fogta
az arcom és elmélyítette a csókot.
- Gute Nacht, meine Liebe – suttogta,
aztán elengedett és kiszállt. Egy pillanatra lefagyva meredtem előre, utána én
is kimásztam. Elköszöntem én is a németektől, aztán a barátomra néztem, akivel
mosolyogva, egyszerre mondtuk, hogy másnap a parton a legközelebbi árnyékos
helyen.
[1] Minden
rendben? (német – berlini dialektus)
[2] Kicsi
(francia)
[3] Mi a
fenét csinálsz ott? (lengyel)
