-->

2018. június 4., hétfő

27. fejezet - Felvilágosodás

Salut!
Megvan valakinek a felvilágosodás? Rousseau, meg Voltaire? Nem tudom, ki hogy van vele, mi duplán vettük, irodalomból és töriből is, szóval szinte hajtott ez, hogy valahogy beleírjam a történetbe. Az már más kérdés, hogy milyen kontextusban.
További jó olvasást azoknak, akik eljutottak idáig! És kitartást mindenkinek, akik még az iskolapadban ülnek, vagy a szóbeli érettségire, esetleg valamilyen vizsgára készülnek. Lassan vége. ;)
-------------------------------------------------------------------


Nos, még nem tartunk a felvilágosodásnál, mégis van, ami megragadt általánosból.
Először is, hogy változtatni akartak. Az emberek válaszokat akartak, nem pedig a meséket, azok felé fordultak, akiknek addig nem hittek. Az egyén és a közösség érdekének összehangolását akarták. Alapvető jogokat akartak, és még sorolhatnám. A kor jelszava pedig ez volt: merj gondolkodni!
Nos, akkor fordítsuk ezt át az én helyzetemre.
Válaszokat akartam. Roderich miért ugráltatott, mint egy pincsit, vagy pedig mint egy vérebet (helyzettől függően)? Ha szembe kerültünk a trióval, elvárta, hogy mellette álljak, megvédjem tőlük, de mikor kettesben voltunk, egyértelműen ő volt a főnök, mindig az volt, amit ő mondott. Ha azt mondta, menjünk a könyvtárba, akkor a könyvtárba mentünk, ha zongorázni akart, akkor a zeneterembe vonultunk.
Miért volt megsértődve, ha másokkal voltam? A barátnőimet magára hagytam, mert vele akartam időt tölteni, azt hittem ettől jobb lesz nekem, a kapcsolatunknak. Hanyagoltam a legjobb barátom, mert ő állandóan kitalált valamit, amivel magánál tarthatott. Ebből elegem volt! Illetve mi az, hogy megmondja, kivel barátkozhatok. A kis másodikos triumvirátussal jóban voltam. És? Attól, hogy ő és Gilbert nem jönnek ki, nem azt jelenti, hogy nekem is utálni kell a srácot! Értem én, hogy nem tetszik neki, hogy az „esküdt ellenségével” lógok, de egy kapcsolatban nem csak az egyik fél feltételei teljesülnek, nekem is van szavam. Kooperálni kell, nem csak az ő ötleteit lehet megvalósítani.
Értettem én, hogy a családja elvárta, hogy olyan úrilányt szedjen össze, aki beillik a képbe, de már be kellett volna látnia, hogy én nem vagyok olyan. Elegem volt a „húzd ki magad”, „ne fintorogj”, „legyél nőiesebb”, mondataiból. Nem mindegyiket mondta így közvetlenül ki, de a tekintete sokkal többet elárult, mint a szavai. Nem voltam úrilány. Nem érdekelt a divat, nem érdekelt a pénz, sem a politika, amiben ő jártas, mert annak kell lennie.
Sokat gondolkoztam, és rájöttem, hogy talán mégsem illünk annyira össze. Nekem valaki egyszerűbb kellett, aki nem várja el, hogy olyan legyek, mint amilyen nem vagyok. Mindig adni akartam neki új esélyt, de vajon megérte? Hiába próbáltam neki utalgatni, hogy nekem így nem jó, nem értette meg.
A márciust nem úgy kezdtem el, hogy szakítani akarok vele, hanem úgy, hogy változtatok, lassanként, hátha észreveszi, hogy nekem az eddigi felállás nem tetszett. Bátrabb voltam, többet szerettem volna beleszólni a dolgokba. Nem vette jó néven. Veszekedtünk, ilyenkor kicsit visszavettem a tempóból, próbáltam valamivel a kedvére tenni, mint például a némettel. Az sem sült el jól. Rögtön a negatívat látta benne, megint én lettem a hibás, hogy mit képzelek, hogy Gilberttel és Lilivel töltök egy kis időt. Elnézést, hogy meg akarok tanulni egy nyelvet, hogy a kedvére tegyek! Úgy látom, minden rossz, amit magamtól teszek… De talán mégsem a lassú változás a jó, hanem a gyors és drasztikus. Erre viszont még nem voltam kész. Ahogy Gilbertnek is mondtam, ha megint úgy dönt, hogy irányítani akar, megváltoztatni, akkor elég, nem fogok neki új esélyt adni.
Délutánonként próbáltam a lányokkal időt tölteni, finoman elutasítottam a meghívásait a könyvtárba vagy a zeneterembe, amiért mindig kaptam egy felháborodott pillantást. Ott, a többiek előtt nem mondott semmit, de mikor kettesben voltunk, kicsit burkoltan, de kifejezte, hogy ne merjek még egyszer ilyet csinálni. Csak azért is csináltam. Őszintén, jól esett, hogy végre kicsit lázadok a tökéletes „bécsi lány” szerep ellen.
Egyszer Skype-on beszélgettünk a szüleivel, kérte, hogy az egyenruhámat viseljem, bár hétvége volt. Hmm… nem. Egyszerű New Yorkeres bordó pulcsiban voltam, valami szöveggel rajta, ami már félig lekopott, a lábamon koptatott farmer és fekete bokacsizma. Nem voltam épp elegáns, a hajam is lusta voltam előző nap megmosni, így most hollandfonással összefogva lógott előre a mellkasomra, néhány tincs az arcom körül szálldosott, miután a hullámcsat elengedte őket. Hogy mennyire bosszantotta Roderich-et! Láthatóan a szülei is eléggé kiábrándultak belőlem, akik a hétvége ellenére is kicsípték magukat. Elnézést, de én ilyenkor otthon lovaglónadrágban és bő Tankcsapdás pólóban szoktam ücsörögni egy bögre forrócsoki társaságában. A bolyhos téli zoknit már meg se említsem? Jobban járok, ha ezt meghagyom magamnak, az osztrákok biztosan még jobban kiakadnának…
Gilberttel persze folytattam ezután is a németezést, bár már nem odakint, hanem a szobámban. Ha Lili ráért, ő is tovább segített, egyszer, mikor egyik tanárom se ért rá, Ludwignak kuncsorogtam egy kis korrepért. Először kérdőn meredt rám, bár utána belement a dologba, segített kijavítani, amit nem tudtam kiejteni rendesen. Roderich ezt tudta, de másodszor már nem merte mondani, mert az első után is egy elég gyilkos pillantást vetettem rá, ahhoz, hogy megértse, jobb ha egy kicsit pihenteti a témát. Lehet tényleg ez a nyitja: az ellenállás.
De voltak számomra olyan dolgok, amikből biztosan nem engedtem: a magyar dolgok. Magyar voltam, nem más. Eldöntöttem már rég, ha külföldi is lesz a férjem, a gyerekem tudni fog magyarul, ismerni fogja a történelmünk, a népdalaink, a motívumaink. Ezt sosem adtam volna fel. Ha ezt akarta volna korlátozni, biztos beintek neki és közlöm, hogy vége. Eddig még nem kellett ezt megtennem…
Végül, az én jelszavam pedig ez volt: merj változtatni!

- Hallo, meine Liebe! Deuscht? – pattant le mellém Gil az ágyra. A kezébe nyomtam a szótárfüzetem, tele új szavakkal, amiket kikérdezhet. Nemzetiségek, jajjaj! – Ügyes vagy! – vigyorgott rám, mikor végighaladtunk minden egyes szón, némelyiket kétszer is. – Mi a baj?
- Csak fáradt vagyok – motyogtam és megdörzsöltem a szemem.
- Ne nézz hülyének, bitte! – szólt rám kicsit élesebben. – Mivel van baj? A matekkal? A sulival? Az arisztokreténnel?
- Gilbert! – szóltam rá.
- Szóval vele! – jött azonnal rá, bár nem tűnt meglepettnek. – Tudom a szokásos szöveget: nem akarsz vele szakítani, mert meg akarod oldani a dolgot, hiszen ő az első nagy szerelmed… blablabla!
- Nem – motyogtam, mire visszakérdezett, hogy „mi?”, nem voltam benne biztos, hogy nem hallotta vagy meglepődött. A tekintete alapján az első, de őt ismerve talán mégiscsak a második. – Nem ez a baj. Sőt… Izé… pont ez az, hogy már nem akarom folytatni annyira, mint például januárban. Szerintem nem illünk össze…
- Lehetek őszinte?
- Igen – dőltem kicsit hátra, kíváncsian vártam, hogy mit mond.
- Erre rajtad kívül már mindenki rájött, nem sokkal azután, hogy összejöttetek – közölte kíméletlenül, és bár fel voltam erre készülve, de mégis pofonként ért a dolog. Elöntötte a könny a szemem, ő meg talán kicsit megbánta a szavait.
- Miért nem mondta senki? – hüppögtem.
- Hallgattál volna ránk? – kérdezett vissza, aztán előszedett a zsebéből egy zsepit és a kezembe nyomta. Megtöröltem az arcom, nem akartam válaszolni, mert ez olyan költői kérdés volt. Felesleges lett volna a felelet, mert mindketten tudtuk, mit mondanék. Nem, nem hallgattam volna… - Hé, meine Liebe! Már az elején tudtuk, hogy nem illetek össze, de reméltük, hogy boldog leszel mellette. Akkor még nem sejtettük, hogy ő egy ekkora f…
- Gilbert! – szóltam rá ingerülten, mire visszanyelte a sértést és „javított”.
- Ekkora Arschloch.
- Gilbert!
- Bocs! Az nem? – tárta szét a karját olyan „ez van” stílusban, a lendülettől a falba is beleütötte, mire káromkodni kezdett. Hangosa nevettem rajta, amivel elértem, hogy ő is elmosolyodjon. – Őszintén, te jobban érdemelsz…
- Kinél? Roderich-nél?
- Mindenkinél. Még Nagyszerűségemnél is – vigyorodott el.
- Ááá, Nagyszerűséged szintje már majdcsak elég lenne – kacagtam, mire neki kicsit kikerekedtek a szemei és mintha elpirult volna a bók hallatán. – Mi az, Gil, elvitte a cica a nyelved?
- Cöh! Nein! – tért észhez, aztán kiöltötte rám a nyelvét, de még mindig az arcán volt az a kis pír. Újból rám mosolygott, aztán megcirógatta az arcom.
- Köszönöm, Gil, mindent – néztem a szemébe, amikben csillogott a jókedv.

- Feliiiiiks! – csiviteltem és a lengyel nyakába ugrottam.
- Bözsiiii! – ölelt vissza, arcát az enyémnek nyomta. – Ó, hali, Beilschmidt – nézett a németre, mikor észrevette.
- Hallo, Łukasiewicz – intett, aztán már ment is a saját asztalukhoz.
- Mizu, csajszi – karolt belém a lengyel és elkezdett húzni az ételkiadó ablak felé. Miután választottam a kínálatból, mesélni kezdtem, hogy mit csináltunk az elmúlt másfél órában. Leültem, közben elcsevegtem a legjobb barátommal, aki hangosan nevetett a viccemen, amit mondtam. Imádta, mikor magyar stand-uposok vicceit fordítom le neki. Szerinte a magyaroknak nagyon jó humora van, ezzel pedig történetesen egyetértettem.
- Szervusz, Elizabeta! – ült le mellém Roderich, mire Feliks elkomorodott. – Min nevettek?
- Csak egy viccet meséltem Feliksnek – vontam meg a vállam, mire kérte, hogy neki is mondjam el. A mosolya csak olyan „csak azért, hogy ne bántsalak meg.” Kicsit fakult a jókedvem. Akkor inkább mondta volna, hogy nem jó vicc…
Vacsora után elmentem vele a zeneterembe, de nem igazán figyeltem a zenére, sokkal inkább gondolkoztam tovább azon, ami köztünk van. Ha kérdezte, hogy milyen volt, csak mosolyogtam és megdicsértem. Észre se vette, hogy elkalandoztam. Ahogy azt se tűnik fel soha neki, mikor valami bajom van. A többiek miért látják mindig meg azonnal, ha bánt valami? Úgy tűnik akkor mégsem titkolom annyira jól az érzéseimet. Miért nem látja…?
Egyik délután csak egy csendes helyet kerestem, ugyanide jöttem, reméltem, hogy senki sem lesz itt. Először be is jött, körülbelül két percig egyedül voltam, aztán betoppant egy ismerős arc, aki meglepődve hőkölt hátra, mikor ott talált a zongorapadon ülve, a billentyűket nyomogatva. Leült mellém, nem szólt semmit, csak a jobb kezével egy halk kis dallamot kezdett játszani. Kíváncsian néztem, ahogy az ujjai végigtáncolnak a billentyűkön. A zene lelassult, majd átváltott egy teljesen más dalba, amit már én is jól ismertem.
Tavaszi szél vizet áraszt… Kaptam egyszer egy kézműves nyakláncot, amin egy kotta volt és egy tulipánmotívum. Ennek a népdalnak a kezdőhangjait jelölték a hangjegyek. Nem sok ékszert viseltem, de ez sokszor a nyakamban lógott, ha megérintettem, mindig eszembe jutott Magyarország, főleg itt a World Akadémián. Hosszú ujjai mindig a megfelelő hangra találtak rá, innen tudtam, hogy nagyon jól ismerte ezt a művet. Nem költött belőle bonyolult darabot, csak egy kézzel eljátszotta a fődallamot, aztán újra csend állt közénk. Úgy döntöttem én jövök. Megkerestem a megfelelő hangot minden szó nélkül, aztán már tudtam, mi után mi jön. Kis kece lányom… A második ismétlésnél már ő is beszállt, pár hanggal fentebb, tökéletes volt az összhang. Akaratlanul mosoly húzódott a számra. Random volt az egész, mégis tökéletes. Újra némaság.
Figyeltem a váltakozó fehér és fekete billentyűket, közben a fiú vállára hajtottam a fejem, aki lepillantott rám, majd puszit nyomott a fejem búbjára. Éreztem, hogy lángba borul az arcom. Újra felnyúlt és elkezdett egy kis dallamocskát játszani[1]. Biztos valami ottani népdal, vagy gyermekdal, gondoltam továbbra is a vállának dőlve.
- Mi a címe? – kérdeztem halkan, a hangom tényleg alig volt több, mint suttogás, azt hittem már nem is hallotta.
- Muss i denn. Sváb… népdal talán. Nem tudom, akkor tanultam meg, mikor zongorázni kezdtem.
- Az se most volt – mosolyogtam, amit ő is viszonzott halványan. Szemeit rám szegezte, úgy éreztem, hogy a lelkembe lát. Nyeltem egyet és elfordultam. Nem akartam, hogy bárki is olvasson bennem, főleg ő ne.
- Hát nem – reagált az előbbi kijelentésemre egy kicsit megkésve, ő is másra szegezte a tekintetét. – Mi a baj? – kérdezte, én meg lehunytam a szemem, mert pont ettől a kérdéstől féltem a legjobban…
- Semmi.
- Nem vagy jó hazudozó. Mondd el! Kérlek…
- Csak… nem érzem jól magam… ennyi. Tényleg – hebegtem, közben a kezem tördeltem.
- Hol nem érzed jól magad? A testedben vagy a szívedben?
- Te mióta beszélsz így? – nevettem fel kényszeredetten, remélve, hogy el tudom ferdíteni a beszélgetést valamerre másfelé. Halkan csettintett a nyelvével, jelezve, hogy ne próbálkozzak, rájött a tervemre. Újból elkomorodtam. – Az utóbbi.
- Sejtettem.
- Akkor minek kérdezted?
- Biztos akartam lenni benne, hogy jól sejtem – mosolygott szomorúan, mire sóhajtottam egyet.
- Nagyszerűségednek mindig igaza van – legyintettem és ismét visszadőltem a vállához.
- Ebben igazad van, meine Liebe, de most nem ez a lényeg. Mi a baj?
- Hát…


[1] https://en.wikipedia.org/wiki/Muss_i_denn

2018. május 13., vasárnap

26. fejezet - Nyelvleckék

Здравей!
Végre megvan az angol érettségi, szóval itt vagyok! És ha már angol nekem, akkor német Lizzy-nek, mindkettőnknek meggyűlik a baja egy kicsit velük, pláne, ha vizsga közeleg belőle, de szerencsére neki van egy jó kis anyanyelvi segítője, aki egy "awesome" lovag módjára a segítségére is siet.
Jó olvasást mindenkinek!
----------------------------------------------


- Argh! Nem igaz, hogy már most nem megy bele a fejembe! – csaptam a földhöz a könyvet. Alig tanulom másfél hónapja a németet és tessék, már most fennakadok. Pedig minden vágyam, hogy meglepjem Roderich-et azzal, hogy tudok valamennyire németül. Meg, ha már elhívott hozzájuk, akkor egy minimálisan értsem már, hogy mi folyik körülöttem. Nem árultam el neki, hogy felvettem, de valamit sejthetett, mert eddig mindig én végeztem előbb, de most hogy ugyanannyi felvett óránk volt, egyszerre fejeztük be a napot. Az elején még egészen jól ment. Ketten vettük fel, a némettanár teljesen odavolt az örömtől, hogy végre valakik tanulni akarják az anyanyelvét, így nagyon lelkesen vágtunk bele mindhárman a dologba. Persze aztán jöttek az első nehézségek. Miután túljutottunk az alapvető köszönéseken, igen-nem dolgon, és jöttek az alap német mondatok, megfeneklett a lelkesedés… Nem csak nekem, hanem a másik lánynál is, de nem adtuk fel. A kiejtéssel nagyon sok bajom volt, akárcsak a szótanulással. Utáltam szavakat tanulni, jobbszerettem, ha úgymond „rám ragad a nyelv.” Az angolt is így sajátítottam el egészen jól itt az akadémián. Már a tanárok szerint elmehetnék felső fokú nyelvvizsgára is nyáron, simán átmennék. De aztán itt van a német, ami sokkal nehezebben ragad, mert körülöttem még a németek sem nagyon beszélik…
- Mit ártott neked az a nyelvkönyv, meine Liebe? – hallottam meg Gilbert kuncogását magam mögül. Csak gondolni kell rá… Hátranéztem a vállam felett, és próbáltam a lehető legundokabb nézésemmel válaszolni. De ő úgy állt ott a kabátjába dugott kézzel, szélesen vigyorogva, mintha minden teljesen rendben lenne, és mintha nem épp akkor fojtottam volna meg gondolatban, amiért megint rosszkor idegesít.
- Nem a nyelvkönyv ártott, hanem a nyelv – morogtam és felvettem az említett tárgyat. Gyorsan leporoltam és újra belefogtam abba, hogy megjegyezzem a szavakat.
Dänemark – Dánia, Polen – Lengyelország, Griechenland – Görögország.
Éreztem, hogy mögém lép és belekukkant a lapokba. Levegő után kapott, aztán a következő pillanatban már ott ült mellettem a feladott leckét tanulmányozva. Végigfuttatta az ujját a szavakon, aztán helyettem is lapozott egyet, hogy megnézze a többit.
- Mivel vannak gondok? – kérdezte, mikor látta, hogy a lábam már remeg az idegességtől.
- A névelőkkel, a ragozással, a kiejtéssel. Mindennel! – csattantam fel, aztán azonnal a kezembe temettem az arcom. Ennyit arról, hogy imponáljak Roderich-nek. Már annak örülni fogok, ha átmegyek… A szüleim, a bátyám, mindhárman tudnak németül. Akkor én miért nem tudom már az alapokat sem megtanulni? Nem elég a motiváció? Pedig elég jól elhatároztam magam. Akkor meg?
- Hallás alapján nem tanulsz jobban? Ha hallod vagy látod? – gondolkozott el Gil az állát dörzsölgetve. – Legalábbis én biztos ilyen vagyok. Ha például hallgatom Francis-t vagy Tonit, akkor egy idő után megragadnak a szavak meg a mondatok…
Ezen elfilóztam. Tényleg jobban megragadtak, amiket hallottam, vagy mikor a tanárok kivetítettek a táblára. A latin tanár is azt ajánlgatta nekünk, hogy képekkel tanuljuk a szavakat. Hogy próbáljunk latint hallgatni, őt az sem érdekli, ha valami középkori költemény az, csak hallgassuk.
Bólintottam, mire a srác elvette a könyvet és visszalapozott az első fejezethez, amin valahogy sikerült átrágnom magam. Gyorsan átlapozta, én pedig azonnal rájöttem, hogy azért, hogy tudja, mit kérdezzen. Már előre féltem, hogy kiröhög a kiejtésem miatt. Lilit is féltem megkérni, hogy segítsen. Nem szerettem addig mutogatni a tudásom, amíg még nem tökéletes. Gilbert összecsukta a könyvet és maga mögé tette, hogy biztos ne tudjak puskázni. Könyörgően néztem rá, hogy ne csinálja ezt, de csak egy félmosoly és egy kacsintás volt a válasza. Felém fordult, egyik lábát feltette a padra, maga alá húzta a takaró szélét, amit lehoztam a felfázás megelőzésére.
- Guten Tag, ich heiße Gilbert Beilschmidt. Wie heißen Sie? – kérdezte a jobbját nyújtva felém, az én agyamban pedig kattogtak a fogaskerekek. Hirtelen minden átfutott az agyamon, csak épp nem válaszoltam. A németet tanító tanárnő osztrák volt (csak Roderich miatt meg is örültem neki, abban reménykedtem, hogy legalább akkor az ottani kiejtéssel tudnék egy kicsit beszélni), de Gil egyértelműen kissé másképp beszélt, valahogy máshogy ejtette ki a szavakat. Leengedte a kezét, majd csettintett egyet az orrom előtt, hogy felébresszen a mély filózásból. – Min gondolkozol ennyit, meine Liebe? Egyszerű kérdést tettem fel – vigyorgott.
- Ajj, újra! – legyintettem és most már próbáltam arra koncentrálni, hogy tudjak is felelni neki. Én azt hittem, hogy ugyanazt kérdezi. Hát, nem.
- Entschuldigung, sind Sie Fräulein Müller? – billentette oldalra a fejét, tekintetében gúnyolódást láttam. Nagyszerűségét mindjárt képen törlöm a német nyelvkönyvvel, fogadtam meg magamban, de próbáltam összetenni egy épkézláb választ.
- Öööh nein, mein Name ist Erzsébet Héderváry.
- Úúúúgy tudtam, hogy a „mein Name ist”-et fogod mondani – kacagott fel az idegesítő „kesesese-nevetésével”. – De nyugi, valahogy nem vagy ezzel egyedül. Bárkit próbáltam eddig németre tanítani, megragadt ennél, mert az angol miatt ez jut először eszébe.
- Jól van, na! – fordítottam el a fejem zavaromban. Megpróbált komolyabb arcot vágni és folytatta a megkezdett párbeszédet.
- Wie bitte? Entschuldigung, wie heißen Sie? – igyekezett értetlen képet vágni, hogy jelezze, nem világos neki valami. Valószínűleg még mindig a nevem volt a téma, legalábbis, ha jól hallottam, hogy „heißen”.
- Erzsébet Héderváry – mondtam kicsit lassabban és tagoltabban. Úgy csinált, mint aki elgondolkozik, de aztán visszavette a nem-értem arcot.
- Ich verstehe nicht. Buchstabieren Sie bitte!
Rohadj meg, gondoltam hirtelen. Buchstabieren… Rémlett a szó. Valahol ott a lap alján olvastam, nem? Hogy is volt a mondat fordítása? A szövegbuborékban pont ugyanez a szöveg volt… „Nem értem. Kérem… betűzze?” Igen. Betűzni!
Közben az agyamba befurakodott egy gondolat, hogy mintha ezt mondta volna Roderich-nek az egyik vizsganapon, mikor rájuk találtam a mosdóknál. Szóval valamit nem értett… Már csak a második mondatot kellett volna kitalálnom és körülbelül tudtam volna, min veszekedtek.
Gyorsan lebetűztem neki a nevem, néha kicsit a számat húztam, mert véletlen a magyarul sikerült kinyögnöm azt a nyomorult betűt. Mikor felnéztem, láttam, hogy Gilbert az ajkába harapva mered rám, válla már remegett a visszatartott nevetéstől.
- Röhögj csak! Nem érdekelsz! – fordultam el tőle vöröslő arccal, belőle pedig kitört a röhögés. Átölelte a vállam és magához húzott.
- Entschuldigung – törölte meg a szemét, aztán vett egy mély levegőt, de pár kuncogás így is utat talált magának. – Csak tudod, olyan cuki volt, ahogy próbálkoztál. Fogadni mernék, hogy elképzelted magad előtt a könyvet és azon filóztál, hogy hol is volt az az egy mondat, amit mondtam!
- Én? Dehogy! – ráztam a fejem, az arcom először falfehér lett, majd újra olyan piros, mint a hajamban lévő virág.
- Oké, lépjünk tovább, ja? – vigyorgott. Elgondolkozott egy pillanatra, majd új szituációba kezdett, szinte sütött róla a lelkesedés, hogy új embernek taníthatja meg az anyanyelvét. – Guten Tag, Fräulein Héderváry. Wie geth es Ihnen?
- Danke, gut. Und Ihnen?
- Danke. Auch gut. Und woher kommen Sie?
- Ich komme aus… Un… Ungarn?
- Miért félsz kimondani? Magyarországról jöttél, nem?
- De – mondtam cincogó hangon, magyarul… Basszus, Héderváry Erzsébet, szedd már össze magad! Csak jókedvűen összeborzolta a hajam, amivel elérte, hogy a virág kiessen a tincsek közül. Ő hamarabb elérte, megforgatta hosszú ujjai között a rózsát, aztán kinyitotta a füzetem, amiben egy kisebb szószedet volt mindenféle országról. A virágot nem adta vissza.
- Oké, most kérdezni fogok pár országot, te pedig németül mondod őket, oké?
Másfél órát töltöttünk ott a padon, újra átvette velem az első leckét, finomítgatta a kiejtésem, sikerült neki jó pár új szót a fejembe verni, emellett úgy éreztem, hogy sokkal jobban tetszik a nyelv is, így hogy értettem szinte mindent, amit mondott. A párbeszédet több formában, több módon is kikérdezte, hol formálisan, hogy informálisan, hogy biztos tudjam a dolgokat. Aztán, mikor az első lecke végére jutottunk, zavartan megkérdeztem, hogy segítene-e a továbbiakban is. Csak mosolygott és bólintott. Ennél hálásabb nem is lehettem volna.

- Elizabeta – szólított meg Roderich vacsoránál, mire felébredtem a bambulásból. Fejben épp az aznap tanult mondatokat ismételtem, szóval kicsit el voltam varázsolva. – Hol voltál délután? Sehol sem találtalak – mondta kicsit megrovóan, mire lehajtottam a fejem. A szemem sarkából láttam, hogy Feliks összehúzza a szemét a mozdulatomra, a lányok pedig összenéznek.
- Bocsánat. Tanultam – motyogtam.
- Legközelebb szólj…
- Miért kéne neked szólnia? – morogta Feliks, szemei szikráztak. Könyörgően néztem rá, nem akartam, hogy fesztivált csináljon. – Ne már, Lizzy! Nem kell neki mindenről beszámolnod! Azt csinálhatod, amit akarsz!
Roderich felpattant, leadta a tálcáját és indult volna ki, de nem sokkal az ajtó előtt megállt és rám nézett, mintha arra várna, hogy én is utána megyek. A meglepetéstől mozdulni se tudtam, amit ő annak vett, hogy Feliks-nek adok igazat, és elviharzott. Visszakaptam a fejem a többiek felé, akik mind engem figyeltek, tekintetük szinte csak rosszallás tükrözött. Egy hangos fújtatás után én is leadtam a vacsorám maradékát és az osztrák után mentem. A zeneterem felé vettem az irányt, mert tudtam, hogy ott van. Nem kellett csalódnom, ott ült a zongoránál, egy mérgesnek tűnő dallamot játszott, ami lassan lenyugodott, halkká vált a végére. Valószínűleg ő is így érezte magát. Dühös volt, de most már elengedte a dolgokat. Leültem mellé és bocsánatot kértem az ebédlőben történetkért. Megsimogatta a hajam és egy puszit nyomott a halántékomra. Ezt követően hallgattam, ahogy játssza a szebbnél szebb dalokat.

- Mit tanulsz, Lizzy? – pattant mellém Lili pár nappal később. Megugrottam és stílusosan azt kiáltottam, hogy „Mein Gott!” Ezen szerintem ő jobban meglepődött, mint én, de aztán, mikor meglátta a kezemben lévő szótárfüzetet és a benne lévő szavakat, hangosan nevetni kezdett. – Nem is tudtam, hogy felvetted a németet!
- Nem akartam reklámozni…
- Roderich miatt csinálod? – kérdezte, hangja furcsán csengett, mikor a szemébe néztem, egy kicsit szomorúnak tűnt. Rákérdeztem, hogy miért vág ilyen fejet, mire, már ha lehet, még inkább kedvtelenebb lett a hangja. – Csak mert… te mindent megteszel érte, de ő… nem értékeli…
- Ez nem igaz – feleltem halkan, mert már én sem hittem el a saját szavaim. Március 1-je volt, ami azt jelentette, hogy már majdnem öt hónapja jártunk. Ezalatt az öt hónap alatt már megkaptam ugyanezt a barátaimtól nem is egyszer. Már kezdtem egyre jobban hinni nekik, és megkérdőjeleztem magamban, hogy tényleg szeretnék-e tovább járni az osztrákkal. Lehunytam a szemem, aztán lerogytam az ágyamra. Lili azonnal odaült mellém és átölelt. Nem mondott semmit, csak a karom és a hátam simogatta, amiért nagyon hálás voltam. – Nem tudom, mit akarok, Lili.
- Sss – susogta. – Nincs semmi baj.
- Hallooooo! Meine Liebe, a te nagyszerű némettanárod meg… jött – torpant meg Gilbert Katya ágya mellett, miután betört a szobába és meglátott. – Mi történt?
Leguggolt elém, lilás-kékes szemei kérdőn figyeltek. Nem mondta ki hangosan, de ahogy egy nevet tátogott, tekintetében gyilkolási vágy csillant meg. Megráztam a fejem, mellettem Lili bólogatott. A német hirtelen azt se tudta, kinek higgyen. Felült a másik oldalamra, kivette a kezemben ragadt füzetet, utána pedig átölelt. Éreztem, hogy Lili mosolyog mellettem, és megköszönte Gilbertnek a nevemben is, hogy megvigasztal. A velünk majdnem szemben lévő egész alakos tükörben láttam, hogy Gil lehunyja a szemét, orrát a hajamba fúrta. A másik oldalamon a barátnőm mosolygott, de nem úgy, ahogy szokott. Mintha… Valami más érzés bujkált volna benne.

A fiúval századszorra is átvettük az eddig megtanult egyszerű párbeszédeket, kikérdezte a szavakat, az igeragozást, mindent, amit eddig vettünk, néha Lilit is bevontuk a dolgokba, aki kacagva csatlakozott hozzánk. Mindketten elengedték magukat, gyorsabban beszéltek, mint addig, már nem csak a standard németet használták, hanem egy kis saját dialektust is belevittek, amivel csak még jobban összezavartak, de egyre jobban sikerült kihámoznom, hogy mit akarnak. És ez lett a vesztem, mikor március 4-én meg akartam lepni Roderich-et az eddig tanult dolgaimmal. Ugyanis sikerült olyat mondanom, hogy azonnal rájött, ki tanítgatott magánúton.
- Szóval vele töltöd a délutánjaidat! – mondta gúnyosan. Hirtelen csak értetlenül tudtam nézni. – Így csak a berliniek mondják, Elizabeta! És csak két ember beszél az egész iskolában berlini dialektussal, és Ludwigot többször is láttam, mikor te eltűntél…
- Mi? Te azt hiszed, hogy Gilbert és én…? Dehogy! Látta, hogy küzdök a némettel és segített. És mielőtt kérdeznéd, azért nem téged kértelek meg, mert pont téged akartalak meglepni – mondtam könnybe lábadt szemmel. – Csak szerettelek volna meglepni legalább ezzel, ha már zongorán sosem fogok tudni megtanulni…
Éreztem, hogy az arcomat figyeli, hátha hazudok, pedig azt hittem tudja, sosem hazudnék neki. Tovább kémlelt, aztán megszólalt. Hangja hideg volt, még a havat is melegebbnek éreztem volna.
- Nem szeretném, ha vele lennél, Elizabeta.
Elkerekedett a szemem, de nem néztem fel rá, nem is mondtam semmit, nem bólintottam.
Szóval azt akarta, hogy a srácot, aki segített nekem a német nyelv nehézségeivel, aki állandóan megnevettetett, aki bár utálta őt, mégis megpróbált közelebb juttatni a célomhoz, kerüljem el minél messzebb, csak azért, mert ők nem bírják egymást?
Roderich a hallgatásom beleegyezésnek hitte. Megfogta a kezem és maga után húzott az ebédlőbe, ahol kezdődött a vacsora.

- Cseszd meg, te szaros német! – ütöttem karon teljes erőből a fiút, aki hangosan felkiáltott és megugrott. Meglepetten kérdőre vont, hogy mi ütött belém, mire újra megcsaptam. – Roderich a hülye berlini kiejtésed miatt berágott rám!
- Mi köze az én kiejtésemnek ahhoz, hogy… jaaaaa! – világosodott meg, miután csak annyit sziszegtem, hogy „Schrippe”, aztán ha lehet még jobban elfehéredett, már ha egy albínónál ez lehetséges. Továbbra is megajándékoztam azzal a gyilkos pillantásommal. – Esküszöm nem szándékos volt! Én így beszélek, na!
De ekkor megöleltem, amivel még inkább elbizonytalanítottam. Fogalma se volt, mi ütött belém, és őszinte leszek, én magam se tudtam. A vállamra tette a kezeit, aztán átkarolt, hüvelykujjával cirógatta a hátam.
- Te nyitottad fel a szemem, te hülye – suttogtam a mellkasába, mire tenyere a tarkómra csúszott, a hajamat kezdte simogatni, hogy megnyugtasson. – Mert ha Roderich még egyszer olyat csinál, mint ma, akkor vége…

2018. április 29., vasárnap

25. fejezet - Valentin nap

สวัสดี
A valóságban a Valentin nap már rég lecsengett, de itt még csak éppen elkezdődött. Vajon ki lehet a titkos "jóakaró"? Kiderül valaha? Várom a tippeket! :D
Jó olvasást mindenkinek aki erre jár!
------------------------------------------


Mosolyogva, nyújtózkodva keltem fel, kinéztem az ablakon, miután kicsit elhúztam a függönyt. Nagy pelyhekben esett hó, újra fehér takaró borította a suli kertjeit. Felpattantam, a ruhámat kikaptam a szekrényből, megkerestem a piperéscuccom, ami a tusfürdőt, a fogkefét és a fogkrémet jelentette, aztán futottam a mosdóba. Vasárnap volt, nem kellett túl korán kelni, hogy elérjük a reggelit, így hagytam a lányokat tovább aludni. Azonban, amint kiléptem volna az ajtón, egy virágot és egy levelet találtam a szőnyegen. Leguggoltam, hogy felvegyem a kis növényt és a papirost. Egy gyönyörű vörös tulipán volt, a szárát dróttal erősítették meg, mellé egy fehér szalagot tekertek. Piros-fehér-zöld… Halkan nevettem, aztán megnéztem a levelet is. A borítékban két papír volt, az elsőn a Valentin-nap története, a másodikon pedig közvetlenül a titkos jóakarómtól, aki év elején a találós kérdéseket küldte, való üzenet szerepelt.
Kedvesem!
Boldog Valentin napot kívánok ezzel a kis virággal, ami tudtommal a magyarok nemzeti virága (a hollandok kikérnék maguknak, szerintem). Találsz még egy kis meglepetést a borítékban, ha jobban megnézed, remélem még nem találtál virágot, amit a hajadba tűzhetnél.
Belenéztem a borítékba, tényleg volt ott egy kis zöld virág. Nem tudtam, milyen lehet, de hihetetlenül szép volt. Tovább olvastam a levelet.
A zöld a remény és a fiatalság színe, gondolom tudtad, de ugyanígy a naivságé is.
De látod, hogy a szirmok töve már lassan kék. A kék pedig a megfoghatatlanság jele. Te is ilyen vagy.
Ezalatt a levél el volt tépve, a többi részét leszakította. Meglepve húztam végig az ujjam a szaggatott szélen, aztán összevontam a szemöldököm. Én is ilyen vagyok? Milyen? Naiv és megfoghatatlan? Vagy naiv vagyok, és számára megfoghatatlan, elérhetetlen? Miért lennék az? Én úgy érzem, hogy eléggé közvetlen vagyok, talán csak bátorság kéne neki és máris kevésbé lennék megfoghatatlan.
Felálltam és visszavittem az ajándékokat. Gyorsan lezuhanyoztam és felöltöztem, aztán visszamentem a szobánkba, újra és újra elolvastam a sorokat, próbálva rájönni, hogy ki írhatta. A kis zöld virágra néztem, aztán kerestem egy hullámcsatot és a hajamba tűztem, a tulipánt pedig az orromhoz emeltem, aztán egy vázának megfelelő valami után néztem. Végül egy vizesüvegen állapodott meg a tekintetem, ami pont félig volt vízzel. Tökéletes, reméltem, hogy senkinek sem fog kelleni. Az asztalomra tettem a rögtönzött vázát, aztán végighúztam az ujjam a növény szirmain. Szeretném azt hinni, hogy a valaki azért választotta a tulipánt, mert tényleg az országomra emlékeztetett, mert valahogy tudta, hogy szeretem és fontos nekem, nem pedig azért, mert beírta a Google-ba, hogy „Magyarország nemzeti virága” és kiadta, hogy ez az. A gondolataimban a valaki a többletjelentését nézte a virágnak, nem csak annyit, hogy szép. És én meghagytam magam ebben a hitben.
Miután a lányok is felébredtek és megcsodálták az ajándékom, lementünk reggelizni, ahol kis szív alakú csokit kaptunk az ételhez. Lili azonnal be is falta, boldogan mosolygott, hogy ilyen jól kezdődik a reggel.
- Hallo, meine Liebe! – bökte meg a fejem Gilbert, ahogy elhaladt mellettem.
- Szaros német – fésültem vissza a hajam a helyére, közben magamban morgolódtam. Hátrapillantott rám a válla felett, a legrosszfiúsabb mosolyát villantotta felém, ami miatt reflexből nekivágtam a csokimat. Simán elkapta az édességet és megköszönte, hogy gondolok rá Valentin nap alkalmából. – Hé, add vissza!
- Nein – dalolta, aztán már ment is szedni magának reggelit. Dühösen meredtem utána, ahogy a csokimat az ujjai között forgatva eloldalgott. Seggfej!
Konkrétan egész nap azon voltam, hogy hogyan szerezzem tőle vissza az édességet, amin a barátnőim nagyon jól szórakoztak, ellenben velük Roderich nem volt túlságosan lenyűgözve a dologtól, nem vette túl jó néven, hogy pont Valentin napon gondolkozom azon, hogy hogyan könyörögjem vissza a porosztól, ami az enyém.
Roderich a szerelmesek napja alkalmából elhívott egy tízóraira az egyik cukrászdába, ahol együtt töltöttünk egy másfél órácskát beszélgetve. Kaptam tőle virágot, cserepeset, aminek külön örültem, hiszen így legalább nem hervadt el. Sárga jácint volt. Mikor visszaértem a szobámba, Katya megjegyezte, hogy a sárga jácint a féltékenységet jelenti. Reméltem, hogy a fiú nem szándékosan adta ezt, lehet, hogy csak megtetszett neki. Miért lenne oka féltékenynek lennie? Nincs senki más, akinek tetszenék, nem igaz?
De vissza a vele való randihoz. Ebédre visszavitt, majd megint „elrabolt” egy kicsit, a zeneteremben töltöttünk egy kis időt. Hallgattam, ahogy játszik, majd beszélgetni kezdtünk mindenféléről, kis semmiségekről. Megint felmerült, hogy nyáron elmehetnék hozzá, mire kérdezgetni kezdtem Bécsről. Sokat mesélt a szülővárosáról, elmondta a szerinte legjobb látványosságokat, kávézókat, amiket ő a legjobban szeret. Az egyik ilyen kávézó megragadt a fejemben, arról faggattam tovább. A kávéház neve Cafe Landtmann volt, hétvégénként sokszor elmentek a szüleivel, hogy megigyanak egy kávét, forrócsokit vagy megreggelizzenek. Csak úgy kíváncsiságból rákérdeztem az árakra is, de amint meghallottam egy egyszerű reggeli árát majdnem félrenyeltem a teát, amit épp ittam. Egy „Bécsi reggeli” (ami az alap) több mint tíz euró!
Érezni kezdtem a kettőnk közötti különbséget. Mi otthon alig párszáz forintból reggeliztünk, néha egy hosszú kávét hárman ittunk meg! Mi biztos még egy alkalom miatt se adtunk volna ki ennyit egy sima reggeliért, nemhogy többször is egy hónapban… Bár, azért van különbség egy tanár és egy bankár fizetése között, annyira talán mégsem döbbentem meg, mint hittem, valahogy kinéztem belőlük.
Délután Skype-on beszéltünk a szüleivel, bár én nem annyira szólaltam meg, csak mosolyogtam és bólogattam. Ekkor jöttem rá, hogy nem is tudom a keresztnevüket, csak Frau és Herr Edelsteinnak hívtam őket, de nem ajánlották fel, hogy tegeződjünk. Mondjuk Roderich még sosem találkozott az én szüleimmel, szóval inkább nem kérdeztem rá, továbbra is magáztam őket.
Megkérdezték, hogy hogyan sikerült az első félévem végül, csak szerényen annyit feleltem, hogy nem lett rossz. Bólintás volt a válaszuk, aztán a fiukhoz kezdtek megint beszélni. Csendben hallgattam szinte végig, gondolatban visszakanyarodtam a titkos jóakarómhoz, akitől a tulipánt és a hajamba tűzött virágot kaptam. Felnyúltam és megérintettem a puha szirmokat. Hirtelen Roderich a szabad kezemre tette a sajátját, ezzel kirántva a gondolataim közül. Kérdőn meredtem rá, szemével a képernyő felé intett, ahol a szülei vártak tőlem választ. Hebegve kértem elnézést, az arcom lángba borult. Az anyukája pont a hajamban lévő virágról kérdezett, már észrevette, hogy mindig van a fülem mögé tűzve valami. Halványan elmosolyodtam és ismét végigsimítottam a növénykét, ami egészen jól tartotta magát ahhoz képest, hogy már délután volt.
Elmondtam az okát, a tekintetükön láttam a döbbenetet, de Roderich-én is, akinek még nem mondtam el ezt. Úgy tűnik egyikük sem nézte ki belőlem, hogy fiús voltam kiskoromban. Nos, egyszer egy kissrác úgy döntött, hogy tűz a hajamba egy virágot, hogy tudják a többiek is, hogy lány vagyok. Már nem emlékeztem ki volt, épp egy fa árnyékában bőgtem, mikor történt, teljesen meg voltam döbbenve, de boldog voltam, hogy valaki tudta, hogy nem vagyok srác. Anya teljesen odáig volt, mikor meglátott, nem győzte a képeket készíteni a meglepett fejemről.
Végül a barátom arcára halvány mosoly ült, odahajolt hozzám és megpuszilta a homlokom. Éreztem, hogy a pír lassan lekúszik a nyakamon, az egész bensőm égett, nem hittem volna, hogy a szülei előtt megpuszil. Nem mertem az Edelstein házaspárra nézni, inkább a kezemet fixíroztam.

Vacsora után megvártam, míg a barátom a szobájába megy, majd bekopogtam egy bizonyos személyhez.
- Gilbeeeert! – nyavalyogtam az ajtójuk előtt már vagy öt perce. Hirtelen a német feltépte az ajtót, ingerültséget megjátszva nézett rám. Tudtam, hogy nem morcos, mert a szeme mosolygott, csillogott bennük a kíváncsiság, hogy mit akarok csinálni. Szerintem azért magában reménykedett, hogy nem egy serpenyővel akarom arcon vágni. – Add vissza a csokim!
- Még mindig nem adtad fel? Már délután négy van, azt hittem elfelejtetted.
- Nem! Add vissza! – dobbantottam dühös gyerek módjára a lábammal.
- Az nem fog menni – húzta el a száját, mire kikerekedett a szemem, a szám is nyitva maradt. Mi az, hogy nem fog menni?! Megette a csokim?
- Gilbert! – ütöttem karon dühömben, kicsit megugrott a hirtelen indulattól.
- Hohó, nyugi, meine Liebe. Csak betettem a bankba és kamatozott egy kicsit – vigyorodott el, én meg lefagytam. Milyen bank? Milyen kamat? Ekkor előhúzta a kezét a háta mögül, nem a kis praliné volt nála, hanem egy nagy tábla édesség, Milka, amiben szárított málna, meg mogyoró van. Az az egyik kedvencem! Honnan tudta? Kerek szemekkel néztem fel a németre, aki csak tovább mosolygott. – Ha nem gond az alaptőkét megtartanám – emelte fel a pralinét, aztán már be is dobta a szájába. Kicsit lehajtottam a fejem bűntudatomban, ahogy belenyomta a kezembe a táblát.
- Bocsánat, Gil – motyogtam. Halkan kuncogva simogatta meg az arcom, aztán hátrébb lépett. – Én nem is vettem neked semmit – pislogtam rá szomorúan, de ő tovább mosolygott, mielőtt megszólalt.
- Ó, én már megkaptam tőled az ajándékom, meine Liebe.
Erre már nem tudtam mit felelni.

A következő hét a Valentin nap utóhangja volt. Itt nem előtte van a láz, hanem utána… A fiúk egy része kitalálta, hogy azt a kevés lányt, plusz a tanárnőket meglepik valamivel. Nos, balszerencséjükre ennél feltűnőbben nem is tudtak volna tervezni. Engem például a főzőklubból kilöktek, mikor odamentem a főzős napon, ezért inkább bevállaltam még egy edzést Jett-tel, akinek viszont fogalma sem volt semmiről. Valami olyasmit mondott, hogy minden a föld északi féltekéjén történik, ő lemarad ezekről. Ez valami ausztrál vicc akart lenni?
Meg, szintén a főzőklubhoz kapcsolódóan, elég feltűnő volt, hogy olyanok is bemennek oda, akik amúgy sose mentek annak a teremnek a közelébe. Mint Arthur, akit mondjuk Francis ki is akart azonnal penderíteni, mondván angoloknak tilos a belépés, már attól odaég a kaja, hogy ő ott van. Mondjuk ezen az angol kiakadt és békának nevezte a franciát. És elkezdődött egy újabb százperces háború…
Illetve a susmogást sem lehetett figyelmen kívül hagyni, ami elhalt, amint egy nőnemű a terembe lépett. Na, meg a tekintetek, amik ekkor ránk szegeződtek! A csajokkal hangosan röhögtünk, mikor másodszor némultak el az osztály srácai, azt hitték azzal, hogy semmit se mondanak, majd nem jövünk rá a dolgokra. Jaj, hát a női elme olyan összefüggéseket lát meg, hogy az csak na! Azt hinné az ember, hogy erre már rájöttek! Kérdeztem Roderich-et is, hogy mit terveznek, de ő csak a fejét rázta, őt nem avatták be. Erre felszaladt a szemöldököm, kicsit csúnyán meredtem a többiek irányába. Elkaptam Feliks karját és megkérdeztem, hogy ki nem hagyta, hogy a barátom is besegítsen a meglepetésbe. Először csak pislogott, értetlenkedést tettetve, hogy milyen meglepetésről beszélek, de mikor látta, hogy ehhez most nagyon nincs kedvem, visszakérdezett, hogy kire tippelek.
Gilbert…
A német keresésére indultam, aztán mikor meglátott, menekülőre fogta. Ennyire a tekintetemben lett volna az őrület? Sarokba szorítottam a fiút, aki azonnal érezni kezdte, hogy valamit csinált, nem véletlenül támadtam le. Kicsit összehúzta magát, a falhoz lapult.
Forrás

- Gilbeeeert~ - daloltam mosolyogva, de valami csengett a hangomban, amitől valószínűleg még inkább kirázta a hideg. Nyelt egyet és megkérdezte, hogy mit csinált? – Miért is nem engeditek, hogy Roderich is segítsen?
- Miben segítsen? – dadogta, próbálta menteni a menthetőt, de nem jött össze…
- Azt a meglepetést, amit nekünk terveztek! – sziszegtem, egyre inkább fintorogva, mint mosolyogva. Arcáról előbb eltűnt minden pír, majd az teljes erőbedobással tört előre, a bőre olyan piros lett, mint a pulcsija. Valószínűleg meg akarta kérdezni, hogy honnan tudom, de végül inkább csendben maradt, ismét nyelt egyet, próbálta leküzdeni a félelmét, amit az engem körülölelő sötét aura okozott.
- Oké-oké, bocsi-bocsi! Bevesszük! – nyüszített, nekem meg kikerekedett a szemem. Hogy adhatja be a derekát ilyen könnyen? Ez túl gyanús volt…
- Mi? – kérdeztem meg, hangom felszökött. Hevesen bólogatott, még mindig rémültnek tűnt. – Téged már más is megfenyegetett? – tudakoltam meg, egyszerűen nem tudtam túljutni azon, hogy ilyen könnyű dolgom volt.
- Ludwig lehet mondta, hogy ne legyek már Arschloch
- Üzenem Ludwignak, hogy köszi – léptem el tőle, mire felháborodottan utánam szólt, hogy mégis mi volt ez. Hátravigyorogtam rá, mire kicsit összehúzta a szemét, már nyoma sem volt a félelemnek, sokkal inkább annak, hogy valami idegesíti. – Szia, Gil!
- Hé, várj már! – kiáltotta, majd a nyomomba szegődött. – Amúgy meg mi a franc volt ez?
- Csak nem szeretem, hogy kihagyjátok a barátom valamiből – villantak felé a szemeim, ő meg felhorkant.
- Mert minden álmom az arisztokreténnel együtt dolgozni valamin.
- Befejeznéd ezt? – álltam meg és teljes testtel felé fordultam, próbáltam a lehető legfenyegetőbben meredni rá.
- Mit, meine Liebe? – vonta fel kissé a szemöldökét, gúnyos, lenéző mosoly húzódott az ajkaira. Ökölbe szorult a kezem, kicsin múlott, hogy nem ütöttem mellkason, pedig már nagyon bennem volt az inger.
- Például azt, hogy így hívod! – csattantam fel kicsit hangosabban, mint szerettem volna.
- Miért? Tök jól hangzik. Arisztokreténarisztokreténarisztokretén…
- Fejezd már be!
- Talán idegesít? Na, engem ő pontosan ennyire idegesít!
- Mégis mivel? Hozzád se szólna, ha te nem csesztetnéd – acsarkodtam rá, éreztem, ahogy forr bennem a harag, akaratlanul is magyar sértéseket vágtam a fejéhez, de az ő gúnyos mosolya nem lankadt, sőt kiszélesedett.
- Rajtad kívül mindenkinek feltűnik, hogy mivel!
- Akkor gyerünk, magyarázd meg!
- Az túl könnyű lenne, meine Liebe – felelte még mindig egészen nyugodt hangnemben, mint aki élvezi, hogy teljesen felforr miatta az agyvizem. Hogy lehet ekkora seggfej valaki?
- Elmész te a francba! – fordultam sarkon és elmentem. Nem fogok veszekedni vele, mert tudom, hogy felesleges lenne. Én ordibálhatnék, ahogy akarok, ő biztos teljesen nyugodtan válaszolgatna, közben az öntelt mosolyával az agyamra menne.
Roderich-kel a zeneteremnél futottam össze, azonnal látta rajtam, hogy veszekedtem, azt is nagyon jól tudta, hogy kivel. Halványan somolyogva húzott magához egy ölelésre és megsimogatta a hajam, hátha azzal megnyugtat egy kicsit. Az orrom a mellkasába fúrtam, lehunytam a szemeim, de a nyugalom helyett a német szavai jutottak eszembe.
A délutánt a barátommal töltöttem, a zongoránál ücsörögtünk és játszottunk mindenféle random dallamot. Vagyis leginkább ő, én pedig hallgattam. Így is jól szórakoztam, tudtam gondolkozni közben, mindkettőnk összekötötte a kellemest a hasznossal. Ő gyakorolt, miközben én törtem a fejem.
Az elkövetkező pár nap is ugyanígy telt, vele töltöttem a legtöbb időmet, beszélgettünk, vagy csak ültünk csendben és zongorázgattunk.
Aztán jött a fiúk meglepetése. Egy héttel Valentin-nap után az ajtóink előtt virágokat találtunk, fejenként egyet, mind a kedvenc színünkben. Az enyém zöld volt, egy szép krizantém, Lili egy sötétpiros dáliát kapott, míg Katya egy világoskék virágot, aminek egyikünk se tudta a nevét, de az ukrán lánynak nagyon tetszett. Kaptunk egy levelet is, amiben leírták, hogy kincskeresésre invitálnak minket (megint), bár ezúttal nem kötelező jelleggel, illetve bármelyik állomás után ki lehet szállni. Mi meg úgy döntöttünk, hogy belemegyünk. Gyorsan felöltöztünk és reggelizni mentünk, hogy minél hamarabb a játék végére érhessünk. A levélen volt az első feladvány, olyan stílusú volt az egész, mint amilyet egykor a jóakaróm talált ki nekem. Ezúttal több virág neve volt felsorolva egymás mellett, teljesen azt hittük, hogy a virágboltba kell mennünk. Mikor ott voltunk, a boltos a fejét rázva (nyilvánvalóan beavatták) mondta, hogy nem ez az első állomás. Szóval leültünk egy padra és még egyszer átolvastuk a levelet.

Kezdetnek egy kis nehezet, választ a szavak rejtenek:
Jácint, Amaránt, Petúnia, Árnyliliom, Nőszirom

- Utálom őket – közölte nemes egyszerűséggel Lili, a hajába kötött szalagot kezdte piszkálni. Aztán előrébb hajolt, mintha így jobban látná a szöveget. Hirtelen kikapta a kezemből a tollam. – Várjatok csak! – ezzel bekarikázta az első betűket. J. A. P. Á. N. Japán. A japánkert! Már rohantunk is.
Nem lehetett eltéveszteni a következő feladatot, mert a legnagyobb cseresznyefáról lógtak alá. Mivel Katya volt a legmagasabb ezért ő szedte le az egyiket, amin a szobaszámunk volt. Már neki is estünk a következő feladatnak. Itt szerencsére nem volt olyan körítés az elején, mint ősszel, egész egyszerűen megadták a feladatot. Észrevettük emellé még, hogy van valami a borítékban. Csokik! Oké, annyira már nem is utáljuk őket.

Húsz egykori társatok arca néz vissza rátok, a történetben hibát nem találtok. Jelige: arany

Összevont szemöldökkel meredtünk a lapra, majd törni kezdtük a fejünk, hogy mire gondolhat. Húsz egykori társ… talán egy tabló? Van belőle vagy száz! Sőt, talán több is! Ez hosszú lesz, úgy érzem. De aztán próbáltunk magyarázatot találni a jeligére is. Arany. Arany… Talán, van a tablón valami arany?
- Amúgy ti is észrevettétek, hogy a fiúk eltűntek? – kérdeztem, ahogy haladtunk a suli felé. Bólintottak, arra tippeltek, hogy biztosan a játék miatt, lehet valahol közvetlen tőlük kapjuk meg a feladatot, esetleg a célnál várnak majd minket.
Meglett a keresett tabló is, alatta egy dobozkában voltak a borítékok, ezúttal a kísérőajándék egy kis vers volt. Cukik!

Dó ré mi fá szó lá ti dó!

- Zeneterem – vágtuk rá egyszerre és már mentünk is. Itt viszont tök jól elrejtették, már kezdtük azt hinni, hogy rossz nyomon járunk. Tudjátok hol találtuk meg a borítékokat? A zongora aljára ragasztva. Azt is azért vettük észre, mert sikerült kiszórnunk egy tartóból minden kottát, az egyik berepült a zongora alá, és mikor ki akartam venni onnan bevertem a fejem a zongorába és a hajam meg a celluxba ragadt. Jó sztorija van a kincskeresésnek. Megkerestem a miénket. Ez a boríték egy kicsit vaskosabbnak tűnt, de csak azért, mert négy papír volt belehajtogatva. Egy volt a feladvány, három pedig kotta. Felcsillant a szemünk a címek láttán. Egy német, egy ukrán és egy magyar népdal! Nem tudom, kinek az ötlete volt, de az kapni fog egy ölelést!
Így haladtunk végig minden feladványon. Nem voltak túl nehezek, délre meg is lett az összes, épp az utolsó helyszínre, aka a tornaterembe, mentünk. Jól sejtettük, ott találtuk a fiúk nagy százalékát. Gratuláltak, hogy végigcsináltuk, már kezdték azt hinni senki sem törődött az erőfeszítéseikkel. Készítettek be pogácsát meg üdítőt, amiből jóízűen falatoztunk annak ellenére, hogy lassan ebéd volt. A barátom keresgetve forgattam a fejem, de sehol sem láttam, ellenben Feliks megtalált és kérdezgette, hogy milyenek voltak a feladatok. Bólogattam, hogy tök jók voltak, de a gondolataim Roderich körül jártak. Hol lehetett? Mikor látta, hogy nem is annyira rá figyelek magamra hagyott egy szomorú pillantás után.
Hirtelen egy fehér kéz jelent meg mellettem és vett el pogácsát a kosárból. A kéz tulajdonosa a csípőjével az asztalnak dőlt, kérdőn nézett rám, közben falatozott. Nem szólt semmit, a tekintetében minden benne volt.
Hiába pattogtam nála Roderich miatt, mert úgysem segített nekik.
Rögtön elszégyelltem magam és a barátomra kezdtem haragudni. Komolyan? Összevesztem miatta Gilberttel, erre nem száll be a kis meglepetésükbe?
Oldalra pillantottam, még mindig engem mustrált, várta, hogy én szólaljak meg. Egy mély sóhaj után bocsánatot kértem tőle, lenéztem a kezemben lévő sósra, majd kedvetlenül beleharaptam.
Hirtelen a terem elején örömujjongás tört ki, újabb lánycsapat ért célt. Úgy döntöttem, én megyek, már kiélveztem a jutalmamat. Megköszöntem a szembejövő fiúknak a játékot, odasúgtam a csajoknak, hogy megyek, aztán kislisszantam az ajtón. Alig tettem meg pár lépést, mikor hallottam, hogy kinyílik és becsukódik a tornaterem kapuja, majd lépések közeledtek felém.
- Várj, meine Liebe – szólt utánam Gilbert, elkapta a karom és maga felé fordított. Még mindig nem mertem a szemébe nézni, túlságosan mardosott bűntudat, hogy leordítottam, de ő megragadta az állam és maga felé fordította az arcom. – Most nem veszekedni akarok, csak az igazat mondom. Feleslegesen pocsékolsz ennyi energiát, hogy az arisztokretént megvédd. Mert nem érdekli, hogy te eközben ellöksz magadtól mindenkit. Neki csak az számít, hogy ő jól legyen, amúgy meg ki nem szarja le? Sajnálom, hogy ezt így kell megtudnod, de így van.

2018. április 16., hétfő

24. fejezet – A vizsgák

नमस्ते! (namaste)
Újra itt egy jó kis vizsga után (mondjuk még csak szóbeli volt), szóval úgy érzem, illik a mostani helyzetemhez ez a fejezet. Meg ugye lassan jönnek az érettségik is, szóval talán sok mindenkinek aktuálisak ezek.
Jó olvasást mindenkinek!
---------------------------------------

- Nagyon izgulok – karoltam bele Roderich-be, arcom a vállába fúrtam. A szabad kezével megigazította a hajam, aztán puszit nyomott a fejem búbjára. Épp az osztályterem előtt álltunk az első félévi vizsgánk előtt, ami (mekkora meglepetés) a töri volt. Mintha egy miniérettségit írtunk volna, legalábbis legalább annyira izgultunk, pedig ez inkább egy szintfelmérés volt, mintsem igazi vizsga, hiszen nem úgy nézték, hogy a jegyünk felét adja, úgy osztályozták, mintha két témazárót írtunk volna. Ez valamennyire megnyugtatott, de megtudtam, hogy ha nagyon elcseszted (legalábbis a törit), akkor ki is utasíthattak a suliból, mondjuk erre még nem nagyon volt példa, maximum egyszer az elmúlt öt évben. Szóval mégis volt bennem egy kicsit idegesség.
- Ügyes leszel, Elizabeta – simogatta meg az arcom. A szemem sarkából a szobatársaimra néztem, akikhez pont akkor csatlakozott Feliks és Toris is. A lengyel vetett felénk egy unott pillantást, aztán már vissza is fordult a lányok felé. Mi baja van, most már tényleg!
- Rendben, gyertek be! – nyitotta ki előttünk az ajtót az osztályfőnök. Becsörtettünk a terembe, ahol már ott voltak a padokon a lefordított feladatlapok. Mindenki leült a helyére, előkészítette, amire a következő három óra alatt szüksége lehet, mint a rágcsa, víz, póttollak, na meg az atlasz, ami nélkül senki ki se tette a lábát a szobájából. Az osztályfőnök mellett még ott állt a történelemtanárunk is, sok sikert kívánt nekünk az első vizsgánkhoz és közölte, hogy gyűjteni fogja az aranyköpéseket. Erre páran felkuncogtak, de inkább idegesek voltak, mint örömteliek.
Pontban kilenckor kezdődött az egész, megszólalt a csengő, mi meg felfordítottuk a lapjainkat. Időrendi sorrendben haladtak a feladatok, az őskor és az ókor volt benne, Athén, Róma, meg ezek. Kíváncsi voltam az esszére, nagyon Cézárt akartam, mert az volt az egyik lehetséges jelölt. Mikor az utolsó lapokhoz értem, majdnem felkiáltottam örömömben: Cézár és Augustus uralkodása! Szóval volt egyszer egy hely és idő…
Két óra és ötvenöt perce írtuk a dolgozatunkat, az írások egyre kapkodóbbak lettek. Épp az utolsó sorokat írtam én is, már egy órája kotlottam az esszén. Szép, igényes munkát akartam kiadni a kezeim közül. Maximalista voltam? Lehet. Legalább a töri legyen jobb, mint a matek… Újra megszólalt a csengő, mindenki szinte eldobta a tollát, mintha beértek volna egy verseny célvonalába. Egyre többen sóhajtottak fel megkönnyebbülésükben, páran nyújtózkodtak is. Az ofő összeszedte a lapokat, megnézte, hogy mindenkinek rajta van-e a neve meg az osztálya, aztán szabadon engedett minket. A legtöbben ebédelni mentek, hiába vittek magukkal ételt, nem jutott semmi idő a sok gondolkodás mellett rá. Én is csak egy kortyot ittam valahol félidő környékén. Elégedett voltam magammal, szerintem jól sikerült. Nem akartam már az első félév után kibukni innen. Túl jó suli ez ahhoz.
Mindenki azt akarta tudni a másiktól, hogy hogyan sikerült, de ezt a lelkesedést nem csak rajtunk, elsősökön láttam, hanem a felsőbb éveseken is, mint például a mi kis másodikos triumvirátusunkon (igen, agyamra ment Cézár meg Augustus). Francis elvigyorodott, mikor meglátott, pár pillanat alatt előttem termett és kérdezgetni kezdett az első vizsgámról. Biztosítottam, hogy szerintem jól sikerült, majd azonnal visszakérdeztem, hogy nekik milyen lett.
- Oh, a harminc éves háborúról kellett írni esszét. Egyszerűen magnifique lett!
- Fogadni mernék, hogy a francia szakaszt kivesézted minden szempontból – jelent meg mellette Gilbert és a francia vállára támaszkodott, aki hevesen bólogatott, szőke tincsei csak úgy szálltak az arca körül.
- Ohonhonhon, nem csak azt. Majdnem három oldal lett!
- Mennyi? – akadtak ki a haverjai, ő meg tovább hahotázott. Nekem is kikerekedett a szemem a szám hallatán. Én csak másfél oldalt írtam, mivel egy volt a minimum, ő meg… tuti az övé lesz a legjobb.
- Mon ami, én meg fogadni mernék, hogy minden álmod a felvilágosult abszolutizmus volt – veregette meg a német vállát, aki csak megrántotta vállát és olyan képet vágott, mint akinek fogalma sincs, miről beszél a másik. Persze nagyon is értette az utalást.
- Aaa, annak én is örültem volna – biggyesztette le az alsó ajkát Toni.
- Tavaly is az lett, amit te akartál, Francy-pants, ideje lenne, ha végre mi jönnénk – röhögött fel Gilbert, aztán rám pillantott, ajkai gúnyos vigyorra húzódtak. – Hmm, az arisztokretén elhagyta az egyik kiegészítőjét.
- Parancsolsz? – hőköltem hátra, aztán összefontam magam előtt a kezem. Mi az, hogy kigészítő? Mi vagyok én? Karkötő? Nyaklánc? Nagyszarűségét mindjárt lecsapom egy serpenyővel, ha folytatja ezt a stílust!
- Ja, bocs, csak mostanság sose látlak titeket egymás nélkül – jegyezte meg, próbálta a lehető legtöbb iróniát a hangjába csempészni.
- Mi van, féltékeny vagy? – válaszoltam hasonló stílusban. Nem úgy reagált, mint ahogy hittem. Arca előbb fehér lett, majd elpirult, szemei kissé kikerekedtek, de próbálta játszani a nagymenőt. Egyik szemöldökét kissé felvonta, unottan nézett rám, mint aki nem érti, miért kérdezem ezt, mert hülyeség. Én még mindig a pirulásán voltam megdöbbenve, nem tudtam, mit mondhatnék még.
- Elizabeta! – jelent meg mögöttem Roderich. A német arcáról eltűnt a pír, helyét harag vette át, szemei villámokat szórtak, majd a két szobatársára pillantott, pusztán egy másodperc elég volt, hogy némán megbeszéljenek valamit.
- Kellett emlegetni az ördögöt – motyogta, a haverjai felkuncogtak mellette. Piros pulóvere zsebébe süllyesztette a kezét, állát leszegte, de továbbra is a lehető leggyilkosabb nézéssel illette a barátom.
- Befejezted? – kérdeztem. Újabb gúnyos fintor.
- Be – vágott egy pillanatra félmosolyt, majd ismét elkomorodott, már el is fordult.
- Menjünk, Elizabeta – ragadta meg a karom a barátom és kihúzott az épületből.

Még egyszer utoljára átvettem, amit angolból (ami itt inkább irodalom) tanultunk. Átnyálaztam a jegyzeteimet is az ókori irodalomról, az Odüsszeiáról és az Iliászról, a római költőkről, mindenről… Ez a vizsga egyáltalán nem olyan volt, mint egy magyar érettségi. Nem volt verselemzés, volt egy szövegértés, meg aztán kis kérdések formájában kérdezgettek minket az eddigi anyagból, illetve volt egy kifejtős kérdés is, mégpedig a görög mítoszokról, példát is kellett hozni egyre. Erre is három órát kaptunk, nem éreztem olyan nehéznek, mint az előző napit. Tudtam mítoszokat, főleg miután ötször oda-vissza elolvastam Rick Riordan sorozatát, akaratlanul is megragadtak bennem az információk. Pár srác kicsit kétségbe volt esve, mert ők nem olvastak utána ezeknek pedig a tanár ötszörösen kiemelte, hogy legalább egyet keressünk meg és memorizáljunk, mert sanszos, hogy benne lesz. Mindezt feltűnő kacsintások kíséretében, hogy még a leghülyébb is megértse… Valaki még így sem vette a lapot.
Ekkor nagyon örültem, hogy Roderich-kel járok, mert ő talált egy eldugott helyen egy könyvet a görög mítoszokról, így én is fel tudtam eleveníteni az ismereteimet. Igazából, szerettem ezt a témát, engem jobban megfogott, mint a modernebb kor irodalma valamiért. Talán mert mindig is érdekelt, hogy mások hogyan látják a világot és érdekesnek tartottam, hogy az ókorban így gondolták.
Délután a matekot lapoztam át húsz soron, de még így is totálisan idegbeteg voltam, amiért nem tudtam megcsinálni némelyiket. Tudtam a megoldásokat, csak számítást nem… Már sírni akartam, mikor szerencsére megjelent Katya, aki amúgy nagyon jó volt matekból és megpróbálta elmagyarázni, hogy hogyan is kéne. Megértettem végre! Kérdezte, hogy miért nem fordultam előbb hozzá, mire bevallottam, hogy én az a típus vagyok, aki inkább szenved, de megpróbálja magától megtalálni a megoldást. Felnevetett, és mondta, ne szégyelljek segítséget kérni, mert attól nem leszek se hülye, se semmi. Átöleltem és bevallottam, hogy igaza van, tényleg segítséget kérhetnék ilyenkor, de hát… Ez vagyok én…
De nem csak én voltam lázban a másnapi vizsgák miatt, Lili és Gilbert is a halálán volt. Az utóbbi jobban, hallgathattam a közös szobában a vinnyogását. Mondjuk ez pont akkor volt, mikor én majdnem bőgtem, szóval valamennyire azért megértettem. Miután Katya elmagyarázta a dolgokat, felnéztem a németre, akivel összetalálkozott a tekintetünk és egy széles vigyort villantott rám. Akaratlanul mosolyodtam el, majd ráztam meg a fejem. Visszapillantottam a füzetembe, végignéztem az előbb megoldott feladaton. Már nem is tűnt olyan nehéznek, sőt! Átöleltem Katyát, amiért segített, de ő védekezett, hogy barátnők vagyunk és a barátnőknek ez a dolga. Annyira igaza volt!

- Szia, Gil – köszöntöttem, mikor vacsora után kimentem a teraszra. Rám mosolygott köszönésképp. Mély levegőt vettem, a hűvösség megtöltötte a tüdőm, kicsit megnyugtatott, mert megint elkezdtem pörögni a holnapi vizsga miatt.
- Matek? – kérdezte, közben meggyújtotta a cigijét. Bólintottam és visszakérdeztem ugyanezt. Kuncogás közepette szívott bele, mosolyogva fújta ki a füstöt. – Mi más? Ki nem állhatom azt a szart.
- Nem vagy egyedül – nevettem fel és kicsit összehúztam magamon a pulcsimat. – De majd szurkolok neked.
- Danke, minden segítségre szükségem van – sóhajtott fel szomorúan, vagy legalábbis úgy tűnt, hogy szomorú. Újra kifújta a száján a füstöt, mindketten a lassan eloszló szürke felhőt néztük. Rám pillantott a szeme sarkából. – Nem fázol?
- De. Csak nem akarok még bemenni – mondtam halkan, de a néma kérdésére már nem tudtam válaszolni: miért? Kissé összevonta a szemöldökét, gondolkozott, hogy mi lehet a baj. Őszintén, fogalmam se volt. Egyszerűen nem akartam bemenni. Élveztem a csendet, meg jól éreztem magam a közelében. Most csak ez kellett, semmi más. Kicsit megnyugodtam, már nem idegesített annyira a másnap, mint fél órával előtte.
- Elizabeta! – szólt rám Roderich az ajtóból, szemei szikrákat szórtak, ahogy rám és a németre nézett, bár volt köztünk vagy egy méter. – Bejönnél?
- Persze – motyogtam és sarkon fordultam, de Gil hirtelen megragadta a karom és visszahúzott.
- Edelstein, egy: beledöglenél, ha kinyögnél végre egy „kérlek”-et? Kettő: azt csinál, amit akar, és ha ő kinn akar állni öt fokban, akkor kinn fog állni öt fokban.
- Neked mégis mi közöd van bármihez is, ostoba? – csattant fel az osztrák, becsukta maga mögött az ajtót, miután kilépett. – Elizabeta az én barátnőm, te csak foglalkozz a saját dolgoddal!
- Lehet, hogy neked a barátnőd, de nekem meg a barátom, és engem igenis érdekel, hogy mi van a barátaimmal, és nem rángatom őket úgy, hogy nekem legyen jó.
- Ezt úgy mondod, mintha így csinálnám!
- Mert így csinálod, Arschloch!
- Fejezzétek már be! – szóltam közbe hangosan, de mintha ott sem lettem volna. Tovább folytatták a veszekedést, észre se véve, hogy elmentem, csak akkor, mikor már majdnem befordultam a sarkon. Utánam szóltak, de nem fordultam meg.

Reggel még elrohantam a suliban a mosdóba a vizsga előtt, a kis folyosón, ahol a raktár és a mosdók vannak, két alakot láttam. Gilbert és Roderich. Németül beszéltek, nem értettem semmit, de próbáltam megjegyezni a szavaikat. Nem jött össze. A német a falhoz szegezte a másikat, szinte a képébe ordított, láthatóan nem sikerült előző este kiadniuk magukból a feszültséget.
- Ich… ich verstehe nicht – mondta Gil elég hangosan ahhoz, hogy halljam. Kezeit ökölbe szorította, szinte remegett a dühtől. - Warum liebt sie dich?
Roderich láthatólag megdöbbent, mikor felnézett rá. Nem láttam a német arckifejezését, de sejtettem, hogy nem vigyorog, valószínűleg ölni tudott volna a tekintetével. Az osztrák ekkor újra pókerarcot öltött, félrelökte az útból a fiút, az fél kézzel továbbra is a falnak támaszkodva bámult maga elé, hangosan zihált…
Gyorsan visszamentem a terembe, úgy döntöttem, majd vizsga közben kijövök, ha nagyon kell…
Épp akkor nyitották ki az osztálytermünket, mikor odaértem. Gyorsan beültem a padba, csendben vártam, hogy kezdjünk, egy pillanatra se néztem fel, még akkor se, mikor a barátom elment mellettem. Megtett pár lépést, aztán visszajött hozzám és lehajolt. Kérte, hogy a vizsga után beszéljünk a tegnapiról. Csak bólintani tudtam, nem feleltem, féltem, akkor rákérdeztem volna, hogy Gilbert mit mondott neki az előbb, de azzal elárultam volna magam. Roderich megsimogatta a hátam és a helyére ment.
A tanárnő megállt az osztály előtt, megvárta, míg elcsendesedünk, aztán gyorsan elmondta majdnem ugyanazokat, mint az előző két nap, egy kis matekos dologgal kiegészítve. Ugye itt megengedett volt a számológép és a függvénytáblázat használata, pont, mint otthon. Az ajkaimat rágva hallgattam, közben magamban imádkoztam, hogy csak hármasra sikerüljön. Összeszorítottam a szemem, mielőtt megfordítottam volna a feladatlapot és egy „kérlek”-et küldtem az ég felé, majd belekezdtem.

- És lejárt az idő, tegyétek le a tollakat – szólalt meg az osztályfőnök három óra múlva. Gyorsan összeszedte a lapokat, aztán utunkra engedett. Megkönnyebbülve álltam fel a székről, mindenhez tudtam valamit írni, bár az már más kérdés, hogy jó-e.
- Elizabeta? – állt meg mellettem Roderich, kérdőn nézett le rám a szemüvege mögül. Felálltam és vártam, hogy hová visz. A kezét nyújtotta felém, amit egy kis tanakodás után elfogadtam. A zeneterembe vezetett, ott leültünk az egyik asztalhoz, vártam, hogy mit akar mondani. – Tegnap miért futottál el?
- Mert unom hallgatni a veszekedéseteket – motyogtam, mire kérte, hogy egy kicsit érthetőbben. Kihúztam magam, a szemébe néztem és megismételtem, talán kicsit jobban affektálva, mint szerettem volna, mert összehúzta a szemét kissé.
- Nem veszed észre, hogy mire játszik? – kérdezte, közben megfogta a kezem és kicsit megszorította azt. – Össze akar ugrasztani minket!
- Mi oka lenne rá?
- Csak azért mert ő ilyen, nem bírja nézni, hogy te nem dőltél be neki, mint Eliska – közölte hidegen, mire összeszorult a torkom. Szóval Gilbert csak ezért csinálná? Mert még egy trófeát akar? Pedig én azt hittem, hogy tényleg barátok vagyunk… - Elizabeta, miért nem veszed észre?
- Csak mert azt hittem, hogy… hogy – szegtem le a fejem szomorúan.
- Hogy ő a barátod? – simogatta meg az arcom, mire bólintottam. Közelebb hajolt és egy puszit nyomott a homlokomra. – Mind tudjuk, hogy csak mit akar. Ne dőlj be neki…
- Rendben.
Ezután átmentünk a koliba ebédelni, egész étkezés alatt csendben ültem, Roderich szavain gondolkoztam, és hogy vajon Gilbert tényleg képes lenne-e velem ilyet tenni. A szemem sarkából a németre sandítottam, aki kedvetlenül turkált az ebédjében, csak néha-néha kapott be egy darab krumplit, hiába próbálták a szobatársai felvidítani. Lehet elrontotta a matek vizsgát… Nem tűnt úgy sosem, hogy bármi olyat akarna tőlem, különben azt már én is észrevettem volna. Mindig segített, de úgy tűnt, nem vár érte semmit. Lehet később akarta kérni a „fizetséget”? Reméltem, hogy Roderich-nek nincs igaza.

A negyedik nap az idegen nyelvi vizsgák napja volt. Ha valaki több nyelvet tanult kiválasztott egyet, ha pedig csak egyet, akkor egyértelmű volt a dolog. Szóval ott ültem a latin teremben előttem az otthoni latin érettségire nagyon hajazó feladatlappal. Ragozás volt, egyszerű mondatokat kellett lefordítani, el kellett olvasni pár forrást és angolul válaszolni a kérdésekre. Nem volt olyan nehéz, a négyes biztos megvolt.
Az ötödik nap a választott tárgyaké volt, ez lehetett egy adott ország történelme (mint ugye a magyar történelem) vagy rajz, zene, bármi, amiből még nem tettünk vizsgát. Kivétel volt a tesi és a tánc, azokból nem volt vizsga. Én a magyar törit választottam, nem volt túl bonyolult, rengeteg könyvet elolvastam és még több dokumentumfilmet megnéztem a témában. Ketten voltunk a teremben, Ally másból vizsgázott, de a tanárnő így is örült, hogy legalább mi ketten az ő tantárgyát választottuk.
Aztán a szombat igazi pihenőnap volt mindenki számára. Alig volt valaki az udvaron vagy a közös teremben, reggelinél se voltak túl sokan, mindenki aludt, mint a bunda, köztük mi is. Roderich ébresztett minket olyan tizenegy körül, egészen addig húztuk a lóbőrt. Én nyitottam ajtót, halványan mosolyogtam rá, ő meg megkönnyebbült. Hirtelen nem tudta, merre lehetünk, magyarázta. Átöleltem az osztrákot és a mellkasára hajtottam a fejem, most ő is átkarolt és puszit nyomott a homlokomra. Kérdezte, hogy nem szeretnék-e valahova elmenni ebéd után, amire igenlő választ adtam, hiszen jó hogy el akarok menni! Ki akar a több hétnyi tanulni való fölött gubbasztás után továbbra is egy helyben ücsörögni? Oké, sokan, de én nem annyira tartoztam közéjük.
Elmentünk a városba sétálgatni. A karácsonyi díszek már eltűntek, csak elvétve volt egy-egy hópelyhes vagy hóemberes dísz, jelezve, hogy még tél van, bár hó nem volt többé. Bementünk egy cukrászdába is süteményt enni, halkan beszélgettünk a vizsgákról, reménykedtünk, hogy jól sikerültek.
A kijavításra két hetet kaptak a tanárok, az a két hét a diákoknak maga volt a pokol. Sok időt töltöttem a barátommal, szinte minden délután vele voltam, vagy tanultunk a könyvtárban, vagy beszélgettünk a szobájában, esetleg a zeneteremben ültünk, ő zongorázott, én pedig hallgattam. Szerettem vele lenni, hihetetlenül gyorsan elment az idő. Mindig dicsértem, hogy milyen hihetetlenül ügyesen játszik, ami neki láthatóan jól esett.
A legtöbb tanár ez idő alatt kicsit lazább volt, ami nekünk is adott egy kis lehetőséget a pihenésre, de persze ez függött attól, hogy mennyi dolgozatot kellett kijavítani. A legtöbb dolga természetesen a történelem-, az angol- és a matektanároknak volt, a többi megoszlott. A magyar történelem órák úgy folytatódtak, ahol befejeződtek, a tanárnő egy hétvége alatt kijavította a kemény két feladatlapot, de gonosz volt és nem árulta el, hogy hogyan sikerültek, bármennyire is könyörögtünk. Sima töri órákon szinte mindig kaptunk vagy csoportmunkát, vagy egyéni feladatot, a tanár óra közben javította a felsőbb évesek irományait. Egyik alkalommal pont Gilbertét, meg is jegyezte Ludwignak, hogy látszik a rokoni kapcsolat. A német csak biccentett és visszatemetkezett a feladatba. Kíváncsi lettem volna, hogy mire értette.
Aztán egy hét múlva kikerültek a megoldások, majd rá egy héttel a pontok is. Mindenki a faliújságnál tömörült. Szerencsére úgy voltak kitéve, hogy ahol az osztálytermek vannak, így a mi folyosónkon csak három osztály lökdöste egymást. Gyorsan kikerestem a nevem, aztán szélesen elvigyorodtam a pontok láttán
Történelem: 87 pont
Angol: 86 pont
Matek: 67 pont
Latin: 85 pont
Magyar történelem: 92 pont
- Sikerült – öleltem meg Roderich-et, akinek szintén egészen jól sikerült a vizsga. Csak kíváncsiságból megkerestem még pár emberét. A töri szinte mindenkinek 80 pont fölött sikerült, a matek átlagosan 60-70 pont, az angol meg szintén olyan 80 pont körül. Gilbert nevén akadt meg a szemem, történelem: 97 pont! Jesszusom! Ahogy láttam neki lett a legjobb az egész évfolyamon! Ludwigét is kikerestem, neki 96 pont! Már értettem, hogy miért mondta azt a tanárnő, amit. Precízség a köbön! Mondjuk az idősebb németnek egy kicsit tényleg meggyűlt a baja a matekkal, neki 63 pont lett, de még így is jobban sikerült szerintem, mint hitte.
Mindez osztályfőnöki előtt volt, így csengő után rohantunk vissza a termeinkbe. Az osztályfőnök mindenkinek gratulált, majd felolvasta, hogy mi lesz a következő félévben. Elmondta, hogy látta, nem sokan vettek fel új tantárgyat, leadni meg senki sem adott le, így kicsit könnyebb volt az órarendet megszerkeszteni. Kiosztotta az új órarendeket. Igen, szinte minden maradt a helyén, egyedül a németet tették be legutoljára.

- Meine Liebe! – szólított meg Gilbert órák után, mikor a szobámba mentem fel. Az első és második emelet közötti lépcsőfordulóban kapott el ebéd után, próbált mosolyogni, de a szemei elég komorak maradtak. – Gratulálok a vizsgához, egész jól sikerült ahhoz képest, hogy mennyire rá voltál izgulva.
- Igen. Neked is gratu. Nagyon jó lett a törid – dicsértem meg, mire csak megrántotta a vállát.
- Eskü, azt hittem elcsesztem – hajtotta le kicsit a fejét, szempillái mögül nézett rám komolyan, tudtam, hogy témát fog váltani. – Miért kerülsz?
- Nem kerüllek – feleltem, a kezeim összefontam a mellkasom előtt, akaratlanul is elkaptam róla a pillantásom.
- Ezt rossz embernek mondod, meine Liebe – közölte hidegen aztán közelebb jött, így kénytelen voltam ránézni. – Az arisztokretén mondott neked valamit, igaz? Mit? Hogy csak kihasználnálak? Hogy el akarlak csábítani tőle?
- Nem – hebegtem fülig vörösödve a zavartól, nem bírtam tovább tartani a szemkontaktust.
- Nem is az fáj, amit mond, hanem hogy hiszel neki – mondta ekkor, hangja fájdalmasan csengett. Ellépett tőlem, láthattam az arcára kiülő érzelmeket, ami miatt úgy éreztem, hogy meghasad a szívem.
- Sajnálom, Gil, nem akartalak megbántani…
Megrázta a fejét, ismét megvonta a vállát, mintha azt közölné, már megszokta vagy, hogy mindegy. Ha lehet még rosszabbul éreztem magam ettől, mert nem akartam, hogy így gondolja. Nem is értem, hogyan hihettem ezt el, sosem tett olyat, ami Roderich szavait igazolná, sosem húzott előnyt bizonyos helyzetekből, sosem… sosem akart kihasználni.
Átöleltem a németet és a dereka köré fontam a karjaim. Halk sóhajt hallatott, aztán visszaölelt.
- Sajnálom, tényleg nagyon sajnálom.
- Semmi baj. Komolyan – suttogta a fejem búbjára támasztott állal. – Semmi baj.
- Nem. Hülye voltam és elhittem ezt rólad, pedig tudom, hogy nem tennél ilyet – ostoroztam magam, közben egyre szorosabban fontam köré a karjaim. A hátam simogatva kuncogott, bár a hangjában semmi vidámság se volt. Hirtelen egy ijedt félkiáltás (nem, nem felkiáltás, félkiáltás) kíséretében felkaptam a fejem. – Elfelejtettem a szülinapod! – a szám elé kaptam a kezeim, döbbent arccal néztem fel a németre, aki halvány, bár mérhetetlenül szomorú mosolyt villantott rám. Újból megöleltem, halkan könyörögtem neki bocsánatért.
- Hé, meine Liebe! – tolt el kicsit, az állam alá tette a mutatóujját és felemelte az arcom. – Nem haragszom tényleg. Vagyis nem rád.
- Hanem Roderichre? – kérdeztem finoman. Furcsa, de nem voltam mérges emiatt.
- Ja… Mindegy. A lényeg az, hogy én nem vagyok rád mérges ezért…
- De az ajándékod is elfelejtettem odaadni, pedig az lett volna a karácsonyi-szülinapi ajid! – biggyesztettem le sírósan az alsó ajkam, a szám sarkai elkezdtek remegni. Ekkor már meglepettnek tűnt, majd már egy jókedvű vigyor húzódott az ajkaira.
- Ajándékot odaadni sosincs késő – kacsintott. Könnyek között én is elmosolyodtam és megragadtam a karját. Behúztam a szobámba és leültettem az ágyamra egy „várj itt” utasítással. Engedelmesen lehuppant, amíg én előkerestem a már becsomagolt csomagot. Olyan helyre rejtettem, ahol, ha kereste volna, biztos nem nézte volt, ha a kedves az élete. De neki erről nem kellett tudnia. A hátam mögé rejtettem a meglepetést és elé sétáltam. Úgy csillogtak a szemei, mint egy kisgyereknek, ha cukrot kap, kezeit a térdei közé szorította, halványan mosolygott. Átnyújtottam neki.
Letelepedtem mellé, amíg ő a csomagolópapírt tépkedte. Meglepetten kiáltott fel előbb a csoki, majd a könyv láttán, aztán már körém is fonta a karjait.
- Imádlak, meine Liebe! – szorongatott meg, a könyv a következő pillanatban fel is volt lapozva. – Ez német!
- Magyarra számítottál? – kacagtam fel.
- Amilyen gonosz vagy néha, simán – vetett rám egy szúrós pillantást, utána újra a lapokat kezdte figyelni. – Ez tök jó! Hol találtad? Valami antikváriumban? Elég régi, el sem tudom képzelni mennyibe került. Miért költöttél rám ennyit? Ú, benne van a Teuton Lovagrend is! És ez? Milyen csoki? Sze… szer… Hagyjuk. Finom? Tuti az! Nem vennél nekem olyat, ami nem finom. Ugye?
- Gil, hallgass már – nevettem fel, mert úgy hadart, hogy a felét nem értettem annak, amit mondott. Újból átölelt.
- Dankeschön. Erre az ajándékra megérte várni!
- Szívesen. Remélem, hasznát veszed.
- Az tuti. Főleg a csokinak. Megérdemlem ezek után a vizsgák után – kacagott.

- A 97 pont után én is így gondolnám – veregettem meg a hátát, miközben ő az egyik csokit csomagolta ki. Felém nyújtotta a táblát, miután letört egy sort. Egy kis ideig hezitáltam, de miután úgy húzta el az orrom előtt az édességet, mintha azt kérdezné „naaa, biztos vagy benne?” Szóval végül elfogadtam egy kockát, amit ő utána egy teljes sorra cserélt. Halkan beszélgettünk, nevetgéltünk, előszedtem egy dugi-nasit is, szóval egy idő után már csipszet is eszegettünk. Tök jól szórakoztam vele, őszintén, hiányoztak a beszélgetéseink, mióta visszajöttünk a suliba. De ez nem csak rá, hanem a lányokra és Feliks-re is igaz volt. Kezdtem érteni, hogy miért rágtak be rám a barátaim. Rengeteg időt töltöttem Roderich-kel, mert azt hittem, akkor majd jobb lesz a kapcsolatunk, de közben meg elfeledkeztem a többiekről.