-->

2018. január 7., vasárnap

17. fejezet – Süssünk, süssünk valamit…

Boldog új évet!
Már el is telt egy év az új évből, én pedig hoztam is a következő fejezetet, amiben még egy kicsit tovább viszem a karácsonyi készülődés hangulatát.
Remélem eddig még mindenkinek sikerült tartania magát az újévi fogadalmaihoz.
Sok sikert kívánok mindenkinek a következő héthez/évhez!
-------------------------------

- Meine Liebe~! – dalolta Gilbert délután, mikor a főzőklubban csináltuk a sós süteményeket a másnapi bálra. A többi édességet pénteken akartuk elkészíteni, már reggel neki szerettünk volna fogni, hogy végezzünk olyan három-négy óra felé. Mondjuk aztán mindenki elkezdett mindenfélét csinálni, szinte rám maradt minden sós süti.
A szemem sarkából láttam, hogy Eliska egy gyilkos pillantást vetett előbb a fiúra, majd rám, aztán meg hátat fordított és a legtávolabbi pulthoz ment. A német jelent meg mellettem, kezében több zacskó, benne minden, ami hiányzott. Szegény épp a közelben járt és őt kaptuk el, hogy hozzon már nekünk pár dolgot. Ahogy láttam, nem igazán zavarta, vigyorogva figyelte, ahogy kipakolok és odaadom a megfelelő embereknek a megfelelő hozzávalókat. Oliver azonnal lecsapott vajra a vajkrémhez, amivel a muffint akarta díszíteni, míg Francis a rumaromát kapta ki a kezemből és szaladt vissza a kávés süteményéhez.
- Senki nem segít? – mosolygott halványan Gilbert, mire csak megráztam a fejem és feltéptem egy lisztes tasak tetejét. Rá is kérdeztem, hogy hol a többi liszt, de alig fejeztem be a mondatom, Ludwig máris belépett, kezében a kartonnyi liszttel. Gyorsan letette az egyik székre és nagyot sóhajtott. – Majd mi segítünk, nem igaz West? – vigyorgott az öccsére, aki csak meglepetten pislogott ránk, fogalma se volt, mi van. Legalább olyan kérdőn néztem rá, mint a másik fiú, mire csak megrántotta a vállát és levette piros pulóverét, hogy ne aggassa. Gyorsan ledobta egy székre, aztán karon ragadta Ludwigot és hozzám rángatta. – Add ki a parancsot, főnök!
- Pogácsatésztát tudtok csinálni? – kérdeztem. Bólintottak egyet, de Gilbert még hozzáfűzte, hogy régen sokat segítettek az anyukájuknak sütit csinálni. – Akkor fejenként két adagot gyúrjatok, oké?
- Jawohl! – szalutáltak egyszerre és már mentek is csinálni. Akaratlanul felnevettem, aztán visszafordultam, hogy a tökmagos rudakat csináljam.
- Tök jól befűzted a Beilschmidteket, Lizzy – suttogta a fülembe Francis, tekintetén meglepettséget láttam. Rámosolyogtam, aztán meg a testvérekre néztem, akik teljesen komolyan csinálták a rájuk kirótt feladatot. Mondjuk Gilbertnek sikerült önmagát adnia, mert Ludwig felsőjét liszt borította. – Legalább hasznukat vesszük – ezzel vissza is ment a saját pultjához.
Bedobtam egy újabb adag sós rudat a sütőbe, aztán sóhajtottam egyet és fáradtan nekidőltem a pultnak. A kézfejemmel, amin nem volt még liszt, tésztadarab, meg sajt, megdörgöltem a homlokom és az orrom. Éreztem, hogy a kétórás fel-le rohangálás hatására a kontyom kezdett szétjönni. Gyorsan kezet mostam és kirohantam, hogy egy kicsit tartósabban felkössem. Pár perc alatt holland fonással végigfontam, a végét pedig ismét kontyba kötöttem. Reméltem, hogy ezzel a rövidebb tincsek is a helyükön maradnak. Vissza akartam menni, de úgy éreztem, már én is megérdemeltem, hogy leüljek. Eddig a főzőklub minden tagja eltűnt hosszabb-rövidebb időkre, csak én, meg a két német csináltuk folyamatosan a süteményeket. Szóval lehuppantam egy padra és szusszantam egyet. Mondjuk csak egy perc nyugtom volt, de ezt is többnek éreztem a semminél.
- Meine Liebe, az utolsó adagot is bedobtuk a sütőbe. Mi legyen? – lépett ki Gilbert az ajtón. Már ő is csupa liszt volt, fekete ruhái nagyrészt szürkék voltak ettől, és bár bőre elég fakó volt, de sejtettem, hogy az arcán is van a fehér porból. A haját ne is emlegessük…
- Kihívod Ludwigot is? Beszéljük meg hárman – sóhajtottam.
A két fiú leült mellém, míg én az arcomat dörzsöltem fáradtságomban.
- Oké – dőltem hátra végül, szembe is találtam magam a fivérek kék és lilás tekintetével. Istenem, mennyire hasonlítottak így közelről! – Szóval sós kéne még, de rohadt sok! – mondtam elgondolkozva. Már a recepteken járt a fejem, pedig még vártam, hogy ők mit ajánlanak. – Nem tudom, van esetleg valami német recept, vagy bármilyen, amit ismertek?
- Hát, fejből nem tudok semmit, de erre van a Google – kapta elő Gilbert a telefonját.

- Na, ne bazz’ má’ – morogta idegesen. – Semmi sós sütemény, amit még ne csináltunk volna! Ajj, jöjjön a nehéztüzérség.
Ezzel bezárta a böngészőt és a névjegyekhez ment. Kérdőn néztem Ludwigra, aki kezdte megérteni, hogy mire gondolhat a bátyja.
- Hallo – mosolyodott el szélesen, mikor végre felvette az, akit hívott. – Nein. Nein. NEIN! – vörösödött el teljesen és a szájára szorította a kezét, remélve, hogy nem kezd el hevesen ellenkezni. Ránk pillantott, aztán vissza földre. Mögöttem Ludwig kuncogott, ő már rájött kihez beszél. – Mutti, bitte… - máris belé fojtották a szót. Ekkor már felnevettem. Csak intett, hogy fejezzük be, aztán türelmesen hallgatta, hogy az édesanyja miket mond neki. Olyan két perc múlva végre ő is szóhoz jutott és gyorsan ledarálta neki, hogy milyen sütit is kéne csinálnunk. Mutogatta, hogy hozzak papírt meg ceruzát. Berohantam a konyhába és az egyik pultról felkaptam egy jegyzettömböt, aztán a fal melletti tartóról pedig egy tollat. Átadtam neki mindkettőt, a tollat megpörgette párszor a balkezében, aztán hevesen írni kezdett.
- Úgy érzem, ehhez a recepthez hárman kellünk – bökött Ludwig a papíron megjelenő szavak felé. Nem hiszem, hogy Gilbert tanult valaha is gyorsírást, de nagyon arra hajazott…
- Ja. Ja, freilich. Danke, Mutti. Ja. Tschüss!
Hatalmasat sóhajtott, közben valami olyasmit mondott, hogy „fárasztó”, aztán észrevette, hogy még nem nyomta ki a telefont.
- Gilbert Friedrich Beilschmidt! – szólt az anyja hangja a mobilból.
- Tschuldige![1] – ezzel gyorsan kinyomta.
- Dummkopf – közölte vele Ludwig. Én is elvigyorodtam, amiért jutalmul kaptam egy szúrós pillantást az idősebbtől.
- Jólvannahagyjálmár! – morrant rá válaszul, aztán végignézte a receptet, amit leírt. Megjegyeztem neki, hogy legalább ő lássa, amit leírt, miután már egy perce bámulta a szöveget. Végül csak ennyit mondott: - Remélem nem bomba lesz belőle, mert őszintén szólva, nem nagyon tudok kiolvasni pár dolgot…
- Gilbert! – rivalltunk rá, mire összerezzent.
- Próbálkozom, na!

- Oké, vágjunk bele – álltam meg a pult előtt és vártam, hogy mi kell hozzá. A srác gyorsan kibogozta a saját írását és lehadarta a hozzávalókat. Ludwiggal fel-alá rohangáltunk, hogy megtaláljunk és odavigyünk mindent a pulthoz.
Gyorsan megcsináltuk a tésztát és kiszaggattuk a formákat. Lényegében kis pogácsákat csináltunk, amiket majd félbevágtunk és egy sós krémmel töltöttük meg. Épp ezt a krémet kevertem, mikor Ludwig gyorsan kikapta a sütőből a pogikat. Majdnem sikerült odaégetnünk őket, mert elbeszélgettük az időt, de még pont időben voltunk. Csak az egyik adag így egy kicsit barnább lett, mint a többi… A fiúk gyorsan szétvágták őket, aztán jöhetett a töltögetés. Az első hármat, ami kész lett megkóstoltuk. Ők gyorsan rájöttek, hogy már ettek ilyet, én pedig pattogtam egyet azért, hogy Gilbert fordítsa le nekem a receptet vagy angolra, vagy magyarra, végül nekem már annyi is elég volt, hogy olvasható legyen, a nyelv nem érdekel. Ő csak a fejét rázta és közölte, hogy ez családi recept, csak akkor kaphatom meg, ha családjuk tagja leszek. Annak pedig feltételei vannak. Sejtettem, hogy mik a feltételek, így csendben konstatáltam, hogy esetleg csak megjegyezni próbálhatom a receptet.
Gyorsan elmentünk ebédelni, ami után már egyedül akartam folytatni a sütögetést, de ők jelezték, hogy segítenek továbbra is, ha kell. Valami krémes süteményt akartam készíteni, amit lehetőleg nem nagyon kell sütni (pokoli meleg lett a sok sütő miatt a konyhában), hanem csak bedobni a hűtőbe egy éjszakára, mint a tiramisut. Mondjuk ahhoz, amit kitaláltam, kellett egy kicsit sütni, de csak piskótát, ami megy gyorsan és egyszerűen megvolt. Madártej szeletre esett a választásom. A srácoknak kiadtam a piskótakészítést, míg én a krémekkel vacakoltam. Kérdezték, hogy hány tálcányi kell, mire utánaszámoltam.
Nézzük: van összesen nyolc osztály, osztályonként húsz diák, plusz körülbelül ugyanennyi tanár, plusz pár vendég... Oké, számoljunk nagyjából kétszáz főre. Ha nem is jut mindenkinek, akkor is legalább egy százötven szelet kéne. Egy nagyobb tepsiből kijön nagyjából harminc szelet…
- Öt – mondtam. Nem tudunk minden süteményből kétszázat csinálni, de pont ezért lesz sokféle, így mindenki tud válogatni. A maradékot a bál utáni nap úgyis elviszik az általános iskolába, szóval így is, úgy is jó helyre kerül, ha több lesz, mint kéne.
- Elizabeta? – nyitott be Roderich olyan három óra körül. Épp Gilbertet vágtam képen lisztes tenyérrel, mire fehér porfelhő vett minket körül. A német csak röhögött továbbra is, míg Ludwig a fejét rázta az orrnyerge masszírozása közben.
- Oh, szia, Roderich – mosolyogtam rá és leporoltam a kezem. Közelebb léptem hozzá és egy kis puszit nyomtam az arcára. – Hogyhogy itt? – kérdeztem félrebillentett fejjel, míg ő végignézett a káoszban álló konyhán, majd a két németen is. Az idősebb még lisztesebb volt, mint eddig, ezúttal azért, mert engem bosszantott fel, de a testvére is adott neki egy jókora maréknyi lisztet.
- Kíváncsi voltam, hogy állsz – motyogta, nem mozdult az ajtóból, mintha oda ragadt volna. Úgy éreztem, mintha nem is csak engem nézne, ha nem kicsit mögém is figyelt. A vállam fölött hátranéztem Gilbertre, aki merőn bámulta az osztrákot, karba tett kézzel meredt rá. Finoman hasba könyököltem, jelezvén, hogy befejezheti.
- Egy pillanat. Figyeljetek a piskótákra – adtam ki a parancsot és kimentem a folyosóra, magam után húzva Roderich-et. Szembe fordultam vele és át akartam ölelni, de megállított és a ruhámra mutatott. Ó, el is felejtettem, hogy én is csupa liszt vagyok. Ajkaimat lebiggyesztve néztem rá, mire halványan elmosolyodott és megpuszilta a homlokom.
- Mikor végzel? – kérdezte.
- Még fogalmam sincs. Vacsoráig biztosan – kuncogtam, aztán tényleg átgondoltam. – Szerintem ma már nem csinálok több sütit. Akkor viszont olyan két óra múlva biztosan készen leszünk.
- Akkor olyan két és fél óra múlva elmennénk sétálni egyet? – billentette oldalra a fejét, szemei kérdőn csillogtak a szemüvege mögött. Bólintottam és gyorsan megpusziltam, majd visszafutottam a konyhába.
Bent Ludwig épp az egyik sor krémet tette rá a piskótára, kicsit odébb Gilbert Francisszel beszélt, közben egy kést forgatott a kezében, aztán mikor lekapta az indulat, belevágta egy vágódeszkába. Mindenki megugrott a hangra és a német srác felé kapta a fejét, de az nem zavartatta magát, csak kifeszegette a fából és tovább piszkálta az új fegyverét.
Vedd el tőle – tátogta Sadiq, miközben kerek szemekkel nézett rám. Láthatóan a franciát nem nagyon érdekelte, hogy a haverja kinyírja az eszközeinket, elmerülve hallgatta a panaszkodását, ami elhalt, ahogy közelebb mentem.
- Kérem – nyújtottam a kezem a késért, amire csak lepillantott, aztán, mint ahogy a kardokat szokás, feldobta és elkapta a pengét (!), hogy a nyele legyen felém. Láthatta a megrökönyödésemet, mert elvigyorodott és kicsit közelebb hajolt hozzám.
- Mi ez az arc, meine Liebe? – kuncogott. Gyorsan elvettem tőle és a helyére tettem.
- Csak a frászt hoztad rám – motyogtam és odaléptem Ludwig mellé segíteni. De mielőtt nyúlhattam volna a krémért, két kar fonódott körém. Meglepetten pislogva hagytam, hogy Gilbert megszorongasson pár pillanatra, aztán pedig elengedjen.
- Bocsi – suttogta halvány mosollyal az ajkain.
- Semmi baj – mondtam és visszafordultam, hogy folytassam, amit elkezdtem. Hallottam, hogy mond valamit németül, mire Ludwig félig hátrafordult hozzá. Nem értettem és meg sem bírtam jegyezni a mondatát, hogy lefordíttassam a Google-lel, vagy Roderich-kel, vagy Lilivel. A testvérpár néma párbeszédet váltott, aztán mindketten csinálták a maguk dolgát. Az idősebb megfogta a kész sütiket és betette őket a hűtőbe. Amíg ő megpróbálta bepasszírozni a többi közé, addig én halkan megkérdeztem a másikat, hogy mit mondott. Ő úgy nézett rám, mintha nem értené, miről beszélek, de átláttam rajta. Elkapta a tekintetét, ahogy a bátyja visszajött hozzánk és megkérdezte miről van szó. Mindketten csendben maradtunk, amivel elértük, hogy egy kicsit bepukkadjon, persze csak gyerekes morcosságról volt szó.
- Kész vagyunk – közöltem végül, mikor minden a helyére került. Mindhárman mosolyogtunk, örültünk, hogy végeztünk. – Nagyon köszönöm, srácok! – mondtam nekik magyarul. Úgy éreztem, hogy a saját anyanyelvemen sokkal őszintébben hangzik, mint angolul, de ahogy láttam ezt ők is így gondolták. Hirtelen átöleltem őket a nyakuknál fogva, mire mindketten lemeredtek pár pillanatra. Az egyikük, ha jól vettem észre, Gilbert, megsimogatta a hátam, míg a másik a karom. – Tényleg, őszintén – néztem rájuk végül. Bólintottak egyet, aztán felnevettek.
- Ez egy kurvajó nap volt – vallotta be az idősebb. – Kit érdekel, hogy a sütés nem egy pasis meló?
Hirtelen felnyúltam és megborzoltam Gilbert haját. Meglepetten felkiáltott, de mikor látta, hogy a liszt úgy száll ki a tincsek közül, mintha hó lenne, elhallgatott. Végignézte, ahogy a por elenyészik a levegőben, hagyott egy pillanatnyi szünetet, majd:
- Eskü, szerintem fel se tűnt volna. Kesesesese~ - röhögött fel hangosan, közben nekitámaszkodott egy pultnak, hogy a levegő kapkodása közben ne essen össze.
- Hülye – csóváltam meg a fejem mosolyogva, míg Ludwig a szokásos „Dummkopf” mondatával jött, amire a reakciója egy „sértődött” szájtátás volt, ami a végén már mosolyba fordult ált.
- Ugyan! Valljátok be, hogy élvezitek Nagyszerűségem társaságát – ölelte át a vállunkat és húzott oda magához. Csak a szemünket forgattuk, aztán már indultunk is.

Még volt háromnegyed órám a Roderich-kel való találkozóig, de hajat már nem maradt időm mosni, pedig sejtettem, hogy az én tincseim között is lapul liszt. A fonatot meghagytam úgy, ahogy volt, csak gyorsan elszaladtam fürödni. A ruháimat bedobtam a szekrényünk aljában lévő szennyes kosárba, már nem a suliban akartam kimosni, úgy gondoltam, majd otthon odaadom anyának. Aztán ruhát válogattam. Sétálni mentünk, szóval jól fel akartam öltözni, mert bár Angliában feleannyira se hideg a tél, mint Magyarországon, de attól még fáztunk kint.
Fél hatkor a lépcső előtt álltam és vártam, hogy az osztrák végre feltűnjön. Mikor végre lejött, nem tudtam türtőztetni magam és a nyakába ugrottam. Átölelte a derekam és hagyta, hogy megszorongassam, utána pedig megpusziljam az arcát.
Kimentünk a városba, ahol végigjártuk ugyanazokat a köröket, mint Feliks-szel: kávézó, séta a városban, ülés a fa mellett. Néha beszélgettünk, néha csak csendben mentünk és néztük a fényeket, közben az utcákon kisgyerekek rohangáltak, minden járókelőnek, így nekünk is, karácsonyi cukorkát osztogattak. Az a vörös hajú kislány talált meg, aki a hócsatában szó szerint ledöntött a lábamról. Csillogó szemekkel nyújtotta felém az édességet, aztán megölelt és futott is tovább. Istenem, de cuki!
Ezután visszamentünk vacsorázni, aztán pedig elköszöntünk. A lányokkal töltöttem az estét, elmeséltem nekik a sütisütős napomat a két némettel. Hangosan nevettek a képtelennek tűnő helyzeteken, és megjegyezték, hogy Gilbert már nem is olyan szörnyű, mint volt. Bólintottam, utána meg belegondoltam ebbe, mert igazuk volt. Mióta szakított Eliskával tényleg másabb lett. Olyan… normálisabb. Visszaemlékeztem arra, mikor az anyukájával beszélt telefonon, annyira őszintének tűnt a mosolya, még akkor is, ha az anyjának sikerült valamivel nagyon zavarba hoznia.
- Ú, Lizzy, mi ez a mosoly? – kuncogott Katya, amivel sikeresen felébresztett a gondolataim közül. Kérdőn néztem rá, de ő csak sunyiban somolygott a körmét festegetve. Lepillantottam a kezemre, amin csak egyszerűen átlátszó lakk volt. Nem akartam nagyon kifesteni magam másnap, a ruha így is elég díszes volt. Mögöttem Lili térdelt, próbálgatta, hogy milyen hajat is lehetne nekem csinálni. Már a sokadik variációt próbálta, de még mindig nem találta meg az igazit. Mellette a laptopján a Pinterest volt megnyitva, a megfelelő keresőszóval kidobott képek között böngészett és ha talált egy jót, azt megpróbálta megvalósítani. Másnap akartam hajat mosni, reméltem, hogy nem fog szétcsúszni az egész frizura… Olyan egy óra kutakodás után meglett a befutó.
Az elöl lévő tincseket hátratűzte, közben kicsit megcsavarta, a tarkómon pedig összefogta őket. A hullámcsatokat a díszes hajbavaló takarta el, amit kaptam. A szabadon hagyott tincseket majd hajsütővassal be akarta göndöríteni még jobban, de amúgy mindent hagyott úgy, ahogy volt. Még megigazította a frufrum és késznek nyilvánította magát.
- Olyan csini leszel! – vigyorgott a művét elemezve. Gyorsan lefotózta, hogy tudja később is, hogy milyennek kell lennie.
- Oké, ti jöttök – néztem rájuk és máris ütöttem be a megfelelő szót a keresőbe.



[1] Bocsi (német)

2017. december 24., vasárnap

16. fejezet – Karácsonyi hangulatban

Boldog karácsonyt mindenkinek!
Az elkövetkező fejezetek a karácsonyhoz fognak kapcsolódni kezdve ezzel, szóval mindenkinek kellemes ünnepeket kívánok!
----------------------------

Ahhoz képest, hogy Angliában és Amerikában a karácsonyi készülődés nagyon hamar elkezdődik, ez a városka egy kicsit le volt maradva. Itt csak december elején kezdték el feldíszíteni a házakat, egyéb épületeket, és a suli is ugyanígy tett ezzel megőrizve a nemzetközi hangulatot, mutatva, hogy bár Angliában vagyunk, de ez egy teljesen más világ. Mivel a keresztények többségben voltak, így ezt jobban ünnepelték, de ahogy láttam a zsidó diákok kedvéért december elején volt egy kis hanuka is. Belegondolva, elvétve mindig láttam egyes nemzetek ünnepeire való utalást az eddigi hónapok folyamán. Az iskola területén belül emellett vallási szabadság volt, de persze a józan ész keretein belül. A muzulmán diákokat hagyták imádkozni, amikor kellett nekik. Az ételeket is a különböző vallásokra, kultúrákra figyelve készítik, ami egy hatalmas dicsőségnek számít szerintem.
Szóval visszatérve a karácsonyra, elkezdtünk mi is díszíteni, ahogy lehullott az első hó november legeslegutolsó napján. Nagy meglepetésemre még azok is segítettek, akik nem ünnepelték, példának okáért én Kikuval és az egyiptomi évfolyamtársunkkal díszítettem a folyosót.
A legjobban azt élveztem (nézni), mikor a fiúknak egy legalább három és fél méter magas fenyőt kellett bevinniük a közös terembe, bár volt egy olyan hátránya a fának, hogy sehogy se akart beférni az ajtón. A kerülete és a kitartó ágak nem engedték, hogy a főbejáraton rángassák be, így végül a teraszajtón keresztül lett betuszkolva. Sadiq, a főzőklub török irányítója, káromkodva lökte a helyére a karácsonyfánkat, hozzá pedig csatlakozott a görög osztálytársa is ebben. Hangos sóhajt hallattak, mikor végre a helyére került a fenyő és megkönnyebbülésükben átkarolták egymás vállát, aztán mikor rájöttek, hogy ők „utálják” a másikat, szétugrottak. Kuncogva néztem a jelenetet, közben a kezemben forgattam egy díszt, ami végre felrakhatok a fára. Tudni illik, mindig az elsős lányok díszítik a fát, szóval mi már teljesen lázban égtünk. Összebeszéltünk a másik két csajjal az évfolyamon és kiválasztottuk a megfelelő díszeket. A tanárok azt mondták kapunk egy kis segítséget a fiúktól, főleg a világítást tekintve. Őszintén, számíthattam volna rá, hogy a kis megszokott trió bukkan fel. Mindig ott vannak, ahol idegesíteni lehet engem…
- Hola! – köszöntött minket Toni mosolyogva, zöld szemei csak úgy csillogtak a kreol arcában. Mellette Francis és Gilbert beszélgettek, kezükben pár dobozzal, amikben az égősorok voltak.
- Hallo – nézett végig rajtunk a német, szeme megakadt rajtam és egy kicsit el is vigyorodott. Ne kedves vigyort képzelj, hanem gúnyosat. – Ki a főnök?
Az egyik évfolyamtárs, aki azt hiszem Monacóból jött, feltette a kezét, miután végigsimította hosszú hajfonatát. A fiúk biccentettek és várták a parancsot.
Nos azzal kezdtük, hogy kigubancoltuk az égősorokat. Kettő volt, így négyen kellettünk erre a feladatra. Persze amilyen hülye vagyok, jelentkeztem erre a srácok mellé, és amilyen szerencsém volt, tuti, hogy Gilbert mellé kerültem.
- Még mindig a hógolyócsata miatt vagy mérges? – vigyorgott öntelten, nekem pedig átfutott az agyamon, hogy mindjárt letörlöm róla azt a hülye mosolyt.
- Igen – morogtam, miközben egy csomót gubancoltam ki. Próbáltam nem idegesen csinálni az égősor rendbeszedését, mert nem lett volna jó, ha eltépem a vezetéket. De amíg az a szaros német a közelemben volt, egyszerűen nem tudtam lenyugodni. Irritált a viselkedése. Pedig vele kellett majd hazamennem. Már gondoltam rá, hogy lemondom, de még mindig nem volt mit adnom a szüleimnek. Meg amúgy is. Hátha Ludwig is ott lesz, reménykedtem, akivel sokkal jobban ki tudnék jönni, mint a bátyjával.
Éreztem, hogy a keze az enyémhez ér, mikor eljutottam az utolsó csomóhoz. Majdnem a huzal közepénél tartottam, már kibogoztuk a saját felünket. Gilbert elengedte a világítást, hagyta, hogy én csináljam meg. Észrevettem, hogy már nem mosolyog, a szeme sarkából az ajtót nézte. Ekkor Eliska ugrott a hátára.
- Gilly! – ölelte át a fiú nyakát a lány, mire a német arca először furcsán megvonaglott, de aztán újra elővette a jellegzetes féloldalas vigyorát. Láttam, hogy Toni és Francis abbahagyják, amit csináltak és a párra néztek. A francia mérgesnek tűnt, a spanyol meg egyszerűen szomorúnak. Nem értettem, hogy miért néznek így a haverjukra, így odamentem hozzájuk és megkérdeztem. Ez volt az egyszerűbb módszer.
- Nem csípjük Eliskát. Nem is értjük, miért van vele Gil. Nem illenek össze – morogta Francis, kék szemei villámokat szórtak.
- Si – bólintott Antonio, kicsit lebiggyesztette az ajkát. – Teljesen kifordul magából, mikor vele van…
- Szervusz, Elizabeta – simította végig Roderich a karom, mire kicsit megugrottam. Széles mosolyt villantottam rá, aztán megöleltem. – Segítsek? Mi már befejeztük a lépcsőházat.
- Szerintem tudsz nekünk segíteni…
- Oui, ahogy látom, valaki mindjárt megy úgyis – jegyezte meg Francis halkan, állával a német-cseh páros felé bökött, akik el voltak foglalva… khm… egymással. Furcsálltam, hogy a trió maradék két tagja és az osztrák egyetért valamiben, de úgy tűnik, ekkor mindhárman szerették volna, ha Gilbert és Eliska elmennek…
Az albínó nem sokkal később kiszakadt végre a rózsaszín ködből és ránk nézett. Szemét összehúzta, ahogy meglátta mellettem a barátomat, meg a két haverját. Láthatóan dühös lett, arca kicsit kipirult a visszafojtott idegességtől, ajkait szorosan összepréselte, hogy ne mondjon ki olyan dolgokat, amiket később megbánhat. Belekarolt a lányba és kiviharzott a teremből.
- Megmondtam – sóhajtotta a francia látványosan. Katya sétált mellénk és kérdezte meg, hogy mi történt. Fogalmunk se volt.

- Végre kész – sóhajtotta Lili és büszkén nézegette a főművünk. Bólogatva rogytam le az egyik kanapéra Roderich mellé és a fiú vállára hajtottam a fejem. Az egyik lány lecsapta a lámpákat, és megnéztük, hogy hogyan fest a fa sötétben. Elégedett voltam magunkkal. Felnéztem a barátomra és egy kis puszit nyomtam a szájára. Miután elhajoltam, ő az arcomra hintett egy csókot, amit egy kis kuncogással reagáltam le. Láttam, hogy a lányok ránk sandítottak, majd egymásra.
Az osztrák vállára hajtott fejjel ültem vacsoráig, közben halkan beszélgettünk mindenféléről, ami szóba jött. A végére már majdnem elaludtam, arra keltem fel, hogy a közös szoba ajtaja konkrétan kivágódik és Francis rohan be rajta, nyomában Arthurral, aki a legválogatottabb káromkodásokat vágta a francia fejéhez. Azt hozzá kell tennem, hogy az angol nyakában egy égősor volt, a hajában pedig konfetti.
- Gyere vissza te pezsgővedelő, csigazabáló, bagettfejű idióta!
- Ohonhonhon – jött a válasz. A kergetőzés nyomát konfetticsík mutatta. Berontottak a kantinra, aztán valószínűleg kijutottak az udvarra az egyik ajtón, mert legközelebb már az ablak alatt futottak el. Toni jelent meg, mikor ezek ketten végleg eltűntek.
- Egyik rosszabb, mint a másik – mosolyogtam rá, amit a lehető legőszintébben viszonzott.
- Ebben egyetérthetünk, Lizzy – huppant le a másik oldalamra, amit Roderich kissé összehúzott szemekkel nézett. A spanyol csillogó zöld szemekkel nézett rám, aztán az ajtó felé kapta a fejét, amin egyre több diák lépett be, köztük a Beilschmidt testvérek is. Ludwig Gilbertet a karjánál fogva rántatta maga után, közben németül hadartak egymásnak. Az idősebb másik kezét Eliska fogta, aki értetlenül bámulta őket, valószínűleg ő is ugyanannyit értett németül, mint én. Antonio-ra néztem, aki csak megrántotta a vállát és magyarázkodni kezdett arról, hogy pont ezért menekült el a szobájukból.
- Gyere, Elizabeta, menjünk vacsorázni – állt fel hirtelen Roderich, és maga után húzott az ebédlőbe. Meglepetten néztem utána, majd hátraintettem a spanyolnak.
A vacsora gyorsan eltelt, utána rögtön mentem zuhanyozni a lányokkal. Zuhanyzás közben kiabálva kibeszéltük a díszítés közbeni gondolatainkat, abban reménykedve, hogy Eliska nem pont akkor toppan be. Szerencsénk volt, a lány nem került elő, amíg ki nem léptünk a fürdőből, ott viszont sikerült olyan helyzetben találnunk őt és Gilbertet, ami nélkül kibírtuk volna… Enyhén szólva, ha nincs rajtuk ruha akkor… Éreztem, hogy felforrósodik az arcom, de ahogy a barátnőimre sandítottam, ők is így voltak ezzel. Köhintettem egyet, de nem zavarta a párocskát, hogy rossz helyen vannak.
- Nem tudnátok máshol nyálat cserélni? – morogtam, mikor elhaladtunk mellettük. A szemem sarkából láttam, hogy Gilbert megmerevedik és befejezi a smárolást a cseh lánnyal, aki ezt egy szúrós pillantással díjazza.
- Valamelyik este pont ugyanez futott át a fejemen, mikor láttalak titeket Edelsteinnal! – csettintett, mintha akkor jutott volna eszébe ez a gondolat. Arcára gúnyos mosoly ült ki, ahogy megálltam és visszafordultam felé.
- Már bocsi, de mi kint voltunk, ahol rajtad kívül senki sem járt. Ti meg itt vagytok a folyosó közepén, mikor mindenki zuhanyozni menne – feleltem. Éreztem, hogy valamelyik szobatársam a vállamra tette a kezét, jelezve, hogy hagyjam, de kíváncsi voltam, hogy mit válaszol.
- Ja, látom mennnnnnyien járnak erre – mutatott körbe kárörvendően nevetve. Oké, abban a pillanatban rajtunk kívül senki sem volt a folyosón, de…
- Gyerekes vagy – mondtam, aztán sarkon fordultam és folytattam az utat a szobánk felé.
- Mondja, aki egy serpenyővel vágott fejbe! – kiáltott utánam, nekem pedig vissza kellett fognom magam, hogy ne ordítsak rá olyat, amit később megbánhatok. Seggfej. Idióta! Szaros német! – Mi van? Erre már nincs válaszod?
- Nőj már fel, baszd meg! Muszáj állandóan tovább feszíteni a húrt? Csak kussolj és hagyj békén engem meg Roderich-et! – csattantam fel végül, aztán bevágtam magam mögött az ajtót. Az idegtől remegve vágódtam le az ágyamra.
- Gilbert most nagyon bunkó volt – jegyezte meg Katya a folyosó irányába sandítva. Mérgesen megütöttem a párnámat, hátha le tudom vezetni a feszültségem. Utálom!

Fortuna egy köcsög nőszemély!
Csak ennyit tudok mondani azok után, ami a szünet kezdete előtti utolsó hétvégén történt. A lényeg az az, hogy mindenkinek össze kellett állítani egy kis karácsonyi csomagot, de hogy kinek adjuk, az csak aznap derült ki. Az ajándékozás előtt húztuk ki a neveket, mikor már minden diák és tanár leült a közös teremben, mindenki kezében a saját kis csomagjával. Az igazgató körbejárt egy vödörrel, benne mindenki nevével, aki a teremben volt. Széthajtogattam a kis lapot, remélve, hogy legalább valaki olyat húztam, akit ismerek. Hát, hogyne ismertem volna! Mi állt a papíron? Gilbert Friedrich Beilschmidt. Bassza meg! A vállam fölött hátranéztem rájuk. Ugyanott ültek, mint év elején, a terem végében a kanapékon, de most nem röhögtek hangosan. Toni és Francis beszélgettek, ő pedig a barátaitól kicsit elkülönülve ült, üres tekintettel bámult ki a fejéből. Szakított Eliskával pár nappal a veszekedésünk után, azóta pedig eléggé elnémult. Még a törvénytelennek mondható röhögését[1] se hallatta azóta. Sóhajtottam egyet. Kivettem a zsebemből egy kis papírt. Leírtam még pár napja, hogy hogyan is kérjek tőle bocsánatot, vagy legalábbis próbáltam egy értelmes szöveget összeírni, amiben bocsánatot kérek. Szóban akartam neki elmondani, de sosem volt rá lehetőségem. Beletettem a levelet a csomagba, remélve, hogy megtalálja.
A csomagátadást az igazgató kezdte…
Már egy órája ültünk ott, mire sorra kerültem. A román évfolyamtársam húzott engem, akivel már megvolt az a tipikus kutya-macska kapcsolatunk. Megölelni akkor sem öleltük volna meg egymást, ha fizetnek érte, így csak kezet fogtunk. Még egyszer utoljára lenéztem a papíron lévő névre és felvettem a csomagocskámat, aztán átverekedtem magam a széksorokon. Ahogy mentem egyre hátrébb a teremben, Gilbert tekintete úgy lett egyre meglepettebb, de mikor alig pár méter választott csak el, visszaült az arcára az unalom. Úgy hitte, nem őt húztam. Hogy mennyire rosszul gondolta. Megálltam pontosan előtte és halvány mosolyt villantottam rá.
- Nem mondom, hogy előre is boldog karácsonyt, mert még úgyis végigkísérsz a karácsonyi vásáron Berlinben, nem? – mondtam neki halkan, mire a régi vigyora jelent meg az ajkain.
- De, meine Liebe – felelte a szemembe nézve. Lehajoltam és megpusziltam az arcát, aztán visszamentem a helyemre. Láttam Roderich rosszalló nézését, ahogy közeledtem hozzá, de próbáltam ezt figyelmen kívül hagyni. A lányok ellenben mosolyogtak, örültek, hogy kibékültünk Gilberttel.
A német amúgy egy nagyon jó fej srác, kedves, segítőkész, de… de. Nagyszájú, egoista, sokszor bunkó, főleg az olyanokkal, akiket nem igazán kedvel. Ezutóbbi miatt morcos rá Roderich is. De talán a legfőbb hibája, hogy nagyon ki tud fordulni magából. Ahogy láttam, Gilbert teljesen a szélsőségek embere. Egyik pillanatban még velem röhögött a következő pillanatban már Roderich-nek esett neki. Bár mint mondtam, ha ettől eltekintünk, ő egy jó barát…
- Miért pusziltad meg? – sziszegte az osztrák a fülembe, mikor visszaültem mellé a székre. Éreztem, hogy tűz gyúl az arcomban a szégyen miatt, mert nem értettem én se az okát a cselekedetemnek. Bocsánatot motyogtam, de ahogy láttam a fiú nem igazán enyhült meg, csak morgott egyet és előre fordult, karba tett kézzel bámult előre végig. Aztán, ahogy vége lett ennek az egész ajándékozgatásnak, az elsők között volt, akik elmentek. Hiába rohantam utána, a tömegben szinte azonnal elveszett.
Feliks termett mellettem és kérdezte meg, hogy minden rendben van-e. Próbáltam mosolyogni, de az évek alatt megtanulta, hogyan lásson át rajtam. Átölelte a vállam és magához húzott, remélve, hogy ezzel meg tud nyugtatni. Valamennyire sikerült neki, de így is rosszul éreztem magam.
- Meine Liebe! Köszönöm a leveled… Mi történt? – torpant meg, mikor meglátta az arcom.
- A totális hülyeségeken bepukkadó osztrák a hibás – árult be a lengyel, amit egy csúnya nézéssel jutalmaztam. – Ne nézz így, Bözsi, mert így van – morogta. Ismét felnézett a németre, aki csak rosszallóan meredt rám, tekintetével azt üzente, hogy ne hibáztassam Felikset, mert ő aztán semmit sem csinált csak az igazat mondta. Csak egy sóhajt hallattam és ismét lehajtottam a fejem.
- Meine Liebe, ha a pasid azon bepukkad, hogy megpusziltál, akkor ő egy idióta. Ha megcsókoltál volna, még megérteném, de így…
Éreztem, hogy felforrósodik az arcom. Tuti soha nem csókolnám meg őt! Mármint… úgy értem, hogy amíg Roderich-kel járok… vagyis… Gilbert és én csak barátok vagyunk… vagy még annyik se… Iskolatársak! Igen, ez az. Egy suliba járunk, néha beszélgetünk, de amúgy semmi olyan nincs köztünk, amiből akár csók is lehetne! Még az elképzelés is abszurd… Ugye?
- Hülye – mondtam a németnek, akinek csak széles vigyor húzódott az ajkaira.
- Naaa, gyerünk! Hol az a magyar csaj, akit mind ismerünk? Nem igaz, Łukasiewicz?
- Kivételesen egyetértek veled, Beilschmidt – felelte a legjobb barátom és ezzel együtt a hátamat is megsimogatta. – Gyere, Lizzy, menjünk sütizni – karolt belém és kezdett a lépcső felé húzni.
- Hé! – kiáltott utánunk Gilbert sértődötten, amiért őt otthagytuk minden szó nélkül. Hátranéztem rá, aztán intettem egyet. A lengyel akarata ellen nem tudtam tenni, sajnálom. A német arcáról eltűnt a morcos kifejezés, helyette mosoly jelent meg. – Egyél helyettem is Fekte-erdő tortát! Kesesesese~! – nevetett fel. Csak felemeltem a hüvelykujjam válaszul. Miért ne, elég régen ettem olyan tortát, talán öt éve, mikor olyan volt a szülinapi tortám.
Feliks-szel megegyeztünk, hogy tíz perc múlva ugyanott és mindketten felrohantunk a szobáinkba. Gyorsan felrángattam a csizmám, aztán megfésültem a hajam és megigazítottam a benne lévő virágot. A sálam a nyakam köré tekertem, aztán meglazítottam, mert majdnem sikerült megfujtanom magam, végül pedig felvettem a kabátom.
- Lizzy, Roderich-kel mész valahova? – jelent meg Katya a szobát és az előtért elválasztó fal mellett. Megráztam a fejem és elmeséltem, hogy Feliks akar elrángatni sütizni. Az ukrán boldogan bólintott, mire elöntött az az érzés, hogyha igent mondok a kérdésére, akkor kicsit szomorú lett volna. – Majd ha visszajössz, akkor tartunk egy csajos estét? Kipróbálhatnánk, hogy milyen sminkeket csináljunk magunknak a bálra.
- Rendben. Amúgy találtam egy ötletet, hogy a hajaddal mit csináljunk – kacsintottam rá, mire ugrándozni kezdett, mint egy kislány és azt kérdezgette, hogy „tényleg, tényleg, tényleeeeg?” Nevetve köszöntem el tőle, aztán mentem le, ahol már a lengyel türelmetlenül bámulta az óráját. Gyorsan rápillantottam a telefonomra. Még lett volna két percem, jegyeztem meg magamban szemforgatva, de ez a barátomat nem zavarta, csak ismét belém karolt és maga után húzott.
- Milyen levélről beszélt Beilschmidt? – kérdezte hirtelen, aztán rám szegezte átható zöld szemeit.
- Tudod, meséltem, hogy összevesztünk valamelyik este. Megfogalmaztam és leírtam, hogy mit mondanék neki, ha ott állhatnék előtte, hogy bocsánatot kérjek. Viszont sosem volt rá lehetőségem, mert szinte nem is futottam össze vele a suliban. Így meg odaadtam neki a csomaggal együtt.
- Te leírtad, hogy mit mondanál neki? – vigyorgott, aztán kisimította a haját a szeméből.
- Igen, mert szépen akartam fogalmazni, na! – löktem meg kissé, mire úgy tett, mintha majdnem elesne. – Hülye lengyel – sóhajtottam fel. Nos, Gilberttel ellentétben, Feliks tudta, mit mondok ilyenkor, így ugyanolyan mosollyal válaszolt vissza lengyelül.
- Szalony węgierski.
Őrült magyar, ez vagyok én!
Lehuppantunk a kávézó egyik asztalához, aztán rendeltünk. Gilbert tanácsát betartva Fekete-erdő tortát kértem, meg egy bögre teát. Feliks valami őrült csokis csodát rendelt, hozza pedig ő is teát. Teljesen ledöbbenve néztem, ahogy eszik, körülbelül egy perc kellett, hogy az a nem kicsi tortaszelet eltűnjön. Hogy bír ez ennyit enni?
Miután a süti elfogyott, beszélgetni kezdtünk mindenről, ami eszünkbe jutott. Mesélt, hogy hogyan (nem) sikerült feldíszíteni a kantint, ahol ő meg Ludwig kivételes egyetértésben akartak dolgozni, de a két Vargas ezt teljesen lehetetlenné tette. Szóval ketten próbálták megoldani a dolgot, miután az olaszokat elküldték a fenébe. Feliks anyukájától tanult stílusossága, meg Ludwig német precizitása működött is volna, de két ember az a nagy ebédlőt egy délután alatt nem tudta rendesen feldíszíteni, így még legalább kétszer próbálkozni akartak, de mire másnap visszatértek, valami biztos nem volt a helyén. Hát, igen, kajálás közben elszabadulnak az indulatok a diákok között és kicsit leszedegetik a díszeket. Szóval bepipultak és feladták a díszítést.
Aztán áttértünk a bálra is. Kérdeztem, hogy elhívott-e valakit, de csak a fejét rázta morcosan.
- Mindenkit lestoppoltak!
- Tényleg? Azt tudom, hogy Katyát Ivan elhívta, de Lili szerintem még szabad… - gondolkoztam el.
- Totál komoly? – lelkesedett azonnal. Már az első báljára talált partnert! Nevetve bólintottam, mire ő szinte kipattant a székből. – Ez totál jó lesz!
Néztük a hatalmas fenyőt. A városháza előtt álló fa gyönyörűen ki volt világítva, a gyerekek által készített díszek ragyogtak a fényben. Pár kisgyerek fogócskázott körülötte, közben hangosan karácsonyi dalokat énekeltek. Akaratlanul húzódott mosoly a számra, ahogy figyeltem őket. Anyáéknak igazuk volt. Tényleg nem volt régen, mikor még én is ugyanígy futkároztam a barátaimmal, mikor még én is ennyire lelkesedtem az ünnepekért, mert „Jön a Jézuska!”
Leültünk egy közeli padra, ahol a hozzánk hasonlóak kedvéért, akik szeretnek fázni, kitettek rá egy takarót. A lengyel vállára hajtottam a fejem és némán néztem a fényeket. Annyira megnyugtató volt és gyönyörű. Azt akartam, hogy örökké tartson.

- Utolsó próba! – ragyogott Isa, mikor belépett a táncszobába. Kezében két vállfán a báli ruhák voltak, egy zacskóban pedig a cipőink és az egyéb kiegészítők. Gyorsan a kezünkbe nyomta a megfelelő öltözékeket, aztán engem betessékelt a függöny mögé, hogy öltözzek, mindjárt megy ő is, csak gyorsan megkeresi a nekünk kellő CD-t. Kép pillanat múlva már ott is volt velem, segített megkötni a fűzőt, aztán pedig az alsó szoknyákat. Végül befűzte a legfelső, színes réteget is és lesimította az anyagot. Gyorsan felvettem a cipőm, amik meglepően kényelmesek voltak. Egy aranyszínű nyakéket adott, amit több zöld kő is díszített. Pont illett a ruhához. Ugyanilyen színű fülbevalót és hajéket is adott. Megnéztem a fésűszerű díszt, és azon gondolkoztam, Lili mit találhat ki hozzá. Egyenlőre csak letettem egy székre, remélve, hogy nem hagyom ott, aztán kirohantam Roderich-hez, aki ott állt elegáns korabeli öltönyben. Kezeire fehér kesztyűt húzott, a mellénye zsebéből egy óralánc lógott. Ő is kapott megfelelő kiegészítőket.
- Gyönyörű vagy, Elizabeta – suttogta, mikor olyan közel értem, hogy csak én hallottam. Éreztem, hogy elpirulok, de próbáltam bókolni neki. Nem igazán jött össze, de jót mosolygott rajtam. A jobbom a baljába fogta, a másik kezét pedig a derekamra tette, én pedig a vállára. Pár lépés után már lehunytam a szemem, úgy éreztem, mintha álmodnék. Könnyűnek éreztem magam, mintha a semmiben táncoltunk volna. Eltűnt minden körülünk, a terem, a tanárnő, az iskola, az egész világ, csak én voltam, Roderich és a zene. Éreztem, hogy mosoly húzódik a számra. Amint az utolsó akkordok is elhallgattak, megálltunk. Felnéztem az osztrákra, aki óvatosan somolyogva figyelt, aztán egy puszit hintett a homlokomra, amit egy öleléssel jutalmaztam.
- Fantasztikusak vagytok, gyerekek! – csapta össze a kezét a tánctanárunk, vigyorogva figyelt minket. – Ti lesztek a legnagyobb szenzáció holnap! Istenem, szerintem én várom a legjobban, hogy lássalak titeket – kacagott fel hangosan, aztán intett, hogy vegyük a le a ruhákat, mára befejezzük, mert tökéletes volt. Gyorsan kibújtam a jelmezből és visszavettem az egyenruhám. Isa elkezdte visszaaggatni a ruhákat a vállfákra, aztán mondta, hogy menjünk nyugodtan.
Mivel még volt idő bőven a következő óráig, úgy döntöttünk, hogy veszünk valami kaját a sulibüfében (ami a földszinti középső folyosó legvégén van, minden meglepően olcsón), mert már mindketten kezdtünk marha éhesek lenni. Bármennyire ellenkeztem, Roderich vett nekem egy szendvicset, magának pedig egy egyszerű péksüteményt.
- Köszi – mosolyogtam rá végül, mikor elindultunk egy helyet keresni, ahol ehetünk. Végül csak leültünk a lépcsőre és ott falatoztunk. Aztán hirtelen megfogta az állam és magához húzott egy csókra. Meglepetten pislogtam először, de utána neki dőltem és elengedtem magam. – Ezt most mire fel? – hajtottam le a fejem elpirulva. Megfogta a szabad kezem, tehát amiben nem a szendvics volt, de nem felelt semmit csak mosolyogva puszilt meg ismét. Talán igaza volt, nem is kellett magyarázat.
- Hallo, meine Liebe – rohant el mellettem Gilbert Francis és Toni társaságában és menet közben sikerült az arcomba söpörnie a hajam. Hülye! Mielőtt befordult volna a sarkon még rám villantotta a szokásos önelégült vigyorát, aztán eltűnt.
- Szaros német – morogtam, miközben visszafésültem a hajam a helyére. Oldalra néztem és láttam, hogy Roderich szikrázó szemekkel néz utána. Aztán rám pillantott és kérdezett.
- Ilyenkor mit mondasz neki?
- Hogy értve ilyenkor? – ráncoltam a homlokom kérdőn, mert fogalmam se volt, miről beszél. Aztán megmagyarázta: az a magyar szó, amit néha mondok neki. Akaratlanul nevettem fel, mire kicsit árnyékba borult az arca. Erre már kénytelen voltam elkomolyodni és elmagyarázni neki, hogy semmi pozitív nincs abban, amit ilyenkor Gilbert fejéhez vágok. Láthatóan megnyugodott, de még mindig volt egy kis gyanakvás a tekintetében. Végül is mondhattam volna bármit, hogy mit jelent, ő úgysem tudja meg az igazságot, amíg rá nem keres valahol. De miért is hazudtam volna neki? Előkaptam a telefonom és beírtam a Google Fordítóba. Lefordíttattam neki magyarról németre, hátha akkor elhiszi. Elkapta rólam a tekintetét, összeszorított szájjal nézett le a cipője orrára.
Nem kért bocsánatot.



[1] Írói megj.: remélem az infótanárom nem haragszik meg, ha kölcsönveszem ezt a jelzőjét valaki nevetésére; a pontos idézet így szól: „Ki röhög ilyen törvénytelenül?”

2017. december 21., csütörtök

15. fejezet - Tél

Selam!
És véget ért a suli (legalábbis pár iskolának már igen), a többieknek meg még kitartást az utolsó napra! :D
Mindenkinek jó előkészületeket a karácsonyhoz, majd hétvégén jelentkezem!
---------------------------------

- Én mindjárt meghalooook – sóhajtotta Katya a párnájába és lelökte maga mellől a történelemkönyvét meg a füzetét. Már órák óta tanultunk, mert kicsit több mint egy hónap múlva félévi vizsgák lesznek. A World Akadémia nagyon komolyan veszi a törit, szinte olyan részletességgel vesszük a dolgokat, mintha az egyetemen töriszakra járnánk. Csakhogy ez még középiskola. A felsőbb évesek elmondták, hogy körülbelül olyan lesz az egész, mint egy érettségi. Kezdünk az angollal, ami ugye irodalom főként, aztán jön a matek, utána töri, és az egyik idegen nyelv (már ha többet tanulunk). Ebből a négy tárgyból vizsgázunk az addig tanult anyagból.
Lili az ágyán feküdt, előtte a könyve, füzetek és egyéb jegyzetek voltak kiterítve, kezében tollat forgatott, de szövegkiemelők, hibajavító és még több papír is hevert mellette. Szemei alatt sötét karikák húzódtak, az ágya mellett álló termoszában most nem forró csoki volt, hanem kávé. A mellettem lévő ablakpárkányon is volt egy csésze, de már rég kiürült, én pedig még mindig fáradt voltam.
Csak egy pillanatra akartam kinézni az ablakon, de a tekintetem ott ragadt. Mindent hó borított, de senki sem volt kint, pedig hétvége volt. A diákok kilencven százalékának a kezében mindig láttam egy füzetet, a maradéknál csak azért nem volt, mert aludtak. Mindenkit leszívott a tanulás, de muszáj volt jól teljesíteni, ha nem akartunk megbukni. Az irodalomtól nem féltem, a latint jól megtanultam (Felinek hála, akivel együtt gyakoroltunk rá), a mateknál nem számítottam négyesnél jobbra, de a töri volt az igazi feladvány. Ugye sokkal részletesebben vettünk mindent, és bár lehetett nálunk atlasz, de azért még így is sok volt a név, az évszám, a minden…
A telefonom megrezdült az íróasztalon. Gyorsan odaugrottam és megnéztem az üzenetet. Roderich volt, azt kérdezte elmegyek-e vele a könyvtárba. Ki akartam szabadulni a szoba négy fala közül, szóval jó hogy mentem. Bocsánatkérően néztem a lányokra, akik kihasználva, hogy én is lelépek, ők is mondták, hogy elhúznak a tankönyvek közeléből pár órácskára. Lili sétálgatni ment a suli területén, Katya pedig ráírt Ivanra, hátha ráér. Szóval mindenki kicsit pihenni ment.
- Szia – pusziltam meg a barátom arcát, amikor leértem. Halványan mosolygott, aztán megfogta a kezem és elindultunk a könyvtárba.
Amint kiléptünk a hideg szél az arcomba csapott, megfagyasztotta a csontjaimat, hódarát fújt a hajamba, az ujjaim azonnal megdermedtek a zsebemben. Pedig anya azt mondta, az eladó állítása szerint ilyen kabátban még Alaszkában se fáznál. Hazugság! Csininek csini, de szétfagytam benne, és ezen még a sál és a sapka se segített. A csizmám is csak pár pillanatig tűnt melegnek, utána azonnal elkezdtem érezni, hogy fázik a lábam. Anglia és az enyhe telek, mi? Újabb hazugság! Esküszöm otthon jobb idő van ilyenkor, morogtam magamban, miközben a városka utcáin tekeregtünk, hogy végre elérjünk a célállomásunkhoz.
Amúgy szép volt minden, a hó nem volt latyakos és barna, kis fehér buckákban álltak a járdák mellett, a háztetőkről halványkéknek tűnő jégcsapok lógtak. Páran már raktak fel egy kevés díszt az épületekre, amikor lehaladtunk előtte, épp a városháza ereszére erősítették fel a világítást, ami utána a karácsony színeiben, pirosan és zölden pompázott. A városháza előtti téren eddig is állt egy nagy fenyő, amit általános iskolások díszítettek ekkor. Kis létrákra és székekre állva, nyújtózkodva, ugrálva próbálták felakasztani az általuk készített díszeket. Volt, aki origami-angyalt tett fel, mások szaloncukornak kinéző valamit, a harmadik csoport kézzel festett gömböket. Hihetetlen aranyos volt. Elővettem a telefonom és lefotóztam őket. Páran ezt észrevették és felém fordulva, bazsalyogva, integetve néztek a kamerába, közben a többiek figyelmét próbálták felhívni a fotózásra. Istenem, de aranyosak is a nyolcévesek!
Ekkor tűnt fel, hogy a francia-német-spanyol trió is ott lebzselt körülöttük, Toni és Francis beszélgettek, mellettük Gilbert guggolt, hogy a legjobb képet csinálhassa a telefonjával. Aztán észrevettek minket ők is, bár ennek kevésbé örültünk, mint a gyerekeknek. Roderich hiába próbált menekülni, a hármas gyorsan beért minket és az utunkat állta. Mérgesen néztem rájuk, de ők csak tovább vigyorogtak, mint a tejbetök. Francis elegáns szabású kék szövetkabátot viselt, ami kiemelte szeme színét – fogadni mertem volna, hogy pont ezért választotta – nyakába egyszerű fehér sál volt kötve, lábán sötétbarna boka fölé érő csizma. Mint aki egy párizsi divatlapról lépett le. Feliks anyukája, akinek tudni illik, butikja van Varsóban, tuti visongva ugrálta volna körül, képeket készített volna, hogy kitegye a boltjában, mondván ez a legújabb francia divat. Tuti rengeteg hasznot hozott volna a bolthoz csak egy ilyen fotó. Antonio egyszerűbben volt öltözve, egy piros sídzsekit viselt, meg egy egyszerű csizmát, a sapkája és a sálja is egyformán fekete volt, de meg mertem volna esküdni rá, hogy paradicsomok vannak körben a szegélyükön. Végül a középen álló albínó maga volt a megtestesült egyszerűség. Talpig feketében volt, csak a sálja volt vörös. Világos tincsei előtűntek a sapka alól, a fényeknek köszönhetően teljesen fehérnek látszódtak. Lilásnak tűnő szemei szinte vibráltak fakó arcában, ahogy fenyegetően bámult minket.
Legelőször Roderich ébredt fel a bámulásból, mérgesen kérdezte meg, hogy mit akarnak. A hármas egymásra nézett, aztán vissza ránk.
- Egy kis hócsatában benne vagytok? – kérdezte Antonio vigyorogva. Az osztrák rám nézett, mintha én el tudnám őket tántorítani a tervüktől. Előrébb léptem, a nálam lévő füzetem szorosan a kezeimbe fogtam arra az esetre, ha fegyverként kéne használnom.
- Álmodni se merjetek róla – feleltem, amivel egy kicsit elszomorítottam őket, legalábbis az ajakbiggyesztésből ez jött le. Újra egymásra sandítottak, aztán egyszerre dobtak nekünk fejenként két hógolyót. Seggfejek! Mikor gyártották azokat? – Hagyjatok már békén! – kiáltottam, mikor újabb muníció talált el minket. Ekkor láttam meg, hogy nem is ők voltak, hanem a gyerekek.
- Gyertek, segítsetek nekünk legyőzni őket! – nevetett rájuk a spanyol, persze az általános iskolások azonnal ráharaptak az ötletre. Felénk futottak és menet közben gyúrtak újabb és újabb hógolyókat. – Vamooooos![1]
- Antonio! – rivalltam rá és a füzettel hárítottam egy támadást. Miért mi? Megperdültem, remélve, hogy Roderich ott van mögöttem, de csak hűlt helyét találtam, illetve a másik két jómadár is eltűnt.
- Eli… - kiáltotta valahonnan, de valaki beléfojtotta a szót. Egyre több gyerek támadt rám Antonio vezetése alatt.
- Cseszd meg, Toni! – visítottam magyarul, mire egy értetlen „si?” volt a válasza, miután csak a nevét értette a mondatomból. Egy kislány rám ugrott szemből, mire hátraestem. Hangosan kacagott, vörös fürtjei csak úgy repkedtek körülötte, szeplős, világos arca ragyogott. Aranyos volt, ahogy azt kiáltotta, legyőzött. Az osztálytársai vele örültek, már egymást dobálták, szerencsére, nem pedig engem. Elfeküdtem a földön, néztem, ahogy a lélegzetem páraként felszáll az ég felé, majd elenyészik. Hirtelen nyugalom szállt meg, csak nevetni tudtam, de az agyam egy kis részén motoszkált egy érzés, hogy elfelejtettem valamit. Mit is?
- Engedjetek el, ti ostobák!
Ó, igen. Ezt.
Letessékeltem magamról a kislányt, aztán Tonival a nyomomban a maradék három srác keresésére indultunk. Egy kisebb sikátorban leltünk rájuk, Roderich is legalább olyan havas volt, mint én, épp a hajáról söpörte le a pelyheket, fölötte Gilbert és Francis hangosan nevettek. Nem vettek észre, így gyúrtam két jó kemény hógolyót, majd előbb a franciának, majd a németnek dobtam, akit történetesen pont képen találtam. Mindketten hátrahőköltek, ami lehetőséget adott az áldozatuknak a menekülésre. Arcukon megjelent a bosszúság, ahogy észrevettek. A trió harmadik tagja a hajam összeborzolva sétált el mellettem és melléjük állt. Megint Gilbert állt középen a maga sötét aurájával, ahogy ránk nézett, a két oldalán lévők csak szórakozottan mosolyogtak. A vezető a fogát csikorgatva meredt rám, ahogy megint az osztrák elé léptem és mélyen a szemébe néztem. A lila tekintet épp csak nem szórt villámokat.
- Hagyjatok minket békén! – mondtam nekik, aztán megragadtam Roderich karját és magam után húztam.
Mikor végre lerogytam egy székre a könyvtárban őszintén megkönnyebbültem. Itt nem tudtak minket megtámadni azok a hülyék. Roderich a kezei közé fogta az enyémeket, halványan mosolygott rám.
- Köszönöm, Elizabeta! – simogatta meg a kézfejem, ami még mindig dermedtnek érződött a hidegtől. Megborzongtam, ahogy a forró ujjai végigsiklottak a bőrömön, a gyomrom megugrott, aztán pedig azt kívántam, bárcsak örökre így maradna.

A nyitott ablakban könyökölve figyeltem a havas tájat, a szellő az arcom cirógatta. A lányok zuhanyozni voltak, én pedig úgy döntöttem, szellőztetek egyet. A tenyerembe támasztottam az állam és egy mélyet sóhajtottam. A hideg levegő kiszellőztette a fejem, ami a sok magolás után egyáltalán nem ártott.
Megpillantottam két alakot az épület falánál. Esküszöm, nem vagyok egy lesekedős fajta, de vigyorognom kellett a pár láttán: Gilbert és Eliska. A lány átölelte a fiú nyakát és hosszan megcsókolta, amire a válasz az volt, hogy a srác nekinyomta a tégláknak és ha lehet még hevesebben csókolta.
Oké, én mentem!
Bevágtam… becsuktam az ablakot, vöröslő arccal ültem le az ágyamra. Oké, kicsit perverz szokott lenni néha a fantáziám, de nagyon nem akarok sose a részletekbe menni… A lányok meg is kérdezték, hogy minden rendben van-e, mikor meglátták a piros fejem. Csak az ablak felé böktem, ők pedig megértették, hogy kint láttam valamit, de szerencsére nem firtatták, hogy mit.
Jó éjszakát kívántunk egymásnak, aztán megpróbáltunk aludni. Én elég hamar elaludtam, de aztán az éjszaka közepén arra keltem, hogy eszeveszettül fúj a szél, annyira, hogy a fa ágait állandóan nekicsapta a falnak az ablakunk mellett. Halk sóhajt hallattam és kissé félre húztam a függönyt, hogy kileshessek. Kint szuroksötét volt, a kint dúló vihartól még a lámpákat is alig láttam. Visszadőltem a párnámra, de az álom még egy óra után sem jött a szememre. Egyszerűen nem hittem el!
Lerúgtam a takarót és a köntösöm után kezdtem kutatni, aztán felvettem a papucsom. Úgy döntöttem, sétálok egyet. Nincs is jobb annál, mint egy fejszellőztető járkálás. Csak kerülni akartam egyet az emeleten, de aztán az őrlámpák a folyosón lecsapódtak. Épp csak vissza bírtam magam fogni, hogy ne visítsak fel. Balszerencsémre nem volt nálam telefon, és olyan sötét volt, hogy a kezemet is alig láttam, ami az orrom előtt volt. Marha jó…
Hirtelen lépéseket hallottam magam mögül, amire megint csak az volt a reakcióm, hogy ledermedtem. Na, most fogtam ki a baltás gyilkost! Vagy megint Gilbert az. De ő mit keresne itt hajnalok hajnalán?
- Wer ist da? [2]
Rosszul hittem.
- Gilbert?
- Meine Liebe? Mit keresel itt?
- Ezt én is kérdezhetném – feleltem mosolyogva, nem láttam a reakcióját, de azt képzeltem, hogy ő is somolyog.
- Eliskával voltam – válaszolta halkan, aztán csendben maradt, mintha azt várta volna, hogy ez után én mondom meg, hogy miért vagyok ott.
- Nem tudok aludni a vihartól – mondtam, aztán az ablakra néztem, ahol ugyanúgy láthattam a tomboló szelet. Megborzongtam és fázósan összehúztam magamon a köntöst, remélve, hogy a hidegrázás csillapodik kissé. Nem igazán jött össze.
Gilbert kicsit szarkasztikusan megjegyezte, hogy vigyáz rám, míg el nem alszok, mire mellkason vertem és a szokásos megszólítással illettem. Halkan nevetett és beletúrt az ezüstös hajába, ami még a sötétségben is majdhogynem világított, de szemei feketének tűntek az árnyékok miatt. Finoman megfogta a kezem és segített visszatalálni a szobámhoz, mondjuk megjegyezte, hogy úgy érzi, mintha vak vezetne világtalant, utalt ezzel arra, hogy nem olyan jó a szeme.
- Hé, amíg nagyjából jó irányba viszel, nekem tökéletes – kuncogtam. Kicsit megszorította a kezem válaszul.
Megállt az egyik ajtónál, ott húzta végig az ujjait, ahol a nevek voltak kiírva, de a sötétben természetesen a betűk sem látszódtak, de aztán megszólalt, hogy ez a miénk. Meglepetten néztem rá, nem lepődtem meg, hogy a némaságom volt számára a kérdés, nem pedig az arckifejezésem.
- Sokszor hagytam el kisebb koromban a szemüvegem, maradjunk annyiban – nevetett halkan. Annyira sokszor, hogy megtanult érintéssel olvasni? Na, ne szórakozzon már! – Gute Nacht, meine Liebe – mondta, hangján érződött, hogy mosolyog.
- Jó éjt neked is – simítottam végig a karját köszönetképpen. Finoman megszorította az ujjaim, mikor a simítás a tenyeréhez ért. Megpróbáltam elrejteni a mosolyom, őszintén örültem, hogy annyira sötét volt.



[1] Gyerünk! (spanyol)
[2] Ki van ott? (német)

2017. december 19., kedd

14. fejezet - November

Привіт!
Ezen a héten kivételesen még két fejezet fog jönni, az egyik csütörtökön, a másik pedig vagy szombaton, vagy vasárnap, mintegy karácsonyi ajándék gyanánt. :)
Jó olvasást mindenkinek és kitartást még erre a pár napra!
---------------------

- Meine Liebe! – szólalt meg mögöttem egy halk hang. Először alig bírtam felismerni, annyira más volt, mint szokott. Megperdültem, tőlem alig egy méterre ott állt a mi egyetlen, nagyszájú albínónk, aki ekkor kicsit se volt nagyszájú. Ott állt zsebre dugott kézzel, vállai kissé előreestek, az alsó ajkát harapdálta, miközben bűnbánó szemeket meresztett rám. Beletúrt a tarkójánál a hajába, pillantását a földre kapta, mikor végül szemben álltam vele. – Sajnálom, meine Liebe…
- Miért kéne neked megbocsátanom? – kérdeztem összehúzott szemmel, a karjaim összefontam magam előtt, az állam kicsit felszegtem a magyarázkodás elleni tiltakozásképp. Előhúzott a zsebéből valamit válaszként. Egy kis kék virág volt, egészen pontosan búzavirág. Egész egyszerűen odalépett hozzám és a hajamba tűzte, miután a művirággal díszített csatot kivette a tincsek közül. Miközben ezt tette, halkan beszélt.
- A búzavirág a remény szimbóluma, tudtad? Nem mellesleg Németország nemzeti virága is – kuncogott, de aztán el is komorult. A tenyerembe tette a művirágot, az ujjaimat ráhajtotta. – Csak azt akarom, hogy tudd, sajnálom. Tényleg. Nem akartalak megbántani.
Ezzel elindult, mintha mi sem történt volna, de látszott, hogy minden lépéssel egyre lejjebb hajtja a fejét, vállai jobban előreestek. Egy sóhaj után elindultam a nyomában, aztán hátulról átöleltem. Éreztem, hogy ledermed, aztán egy mély levegőt vett és megfordult az ölelésemben. Ő is átkarolt, állát a fejem búbjára támasztotta, ujjai a hajammal játszottak. Mélyen belélegeztem az illatát, ahogy a kabátjába fúrtam az orrom.
- Nem haragszok, Gilbert – suttogtam megenyhülve. Megsimogatta a hátam, aztán lassan eltolt magától. – Csak nem értem, hogy miért utáljátok ennyire egymást Roderich-kel.
- Nem utálom őt. Pusztán nem értünk mindenben egyet. És jó piszkálni is – húzódott újra a régi mosolya az arcára. Megforgattam a szemem. Hülye…
- Gyerekes vagy – csóváltam meg a fejem, amire széles vigyorral a következőt válaszolta: „de így kedvelsz, nem?” Igaza volt, így kedvelem.
Elmentünk sétálni egyet a suli udvarán, ahol kitárgyaltuk az elmúlt három hetet. Igen, három hétég játszottam a morcos kislányt, ő pedig három hétig tervezte a bocsánatkérését. De megígérte, hogy ezután engem próbál kihagyni Roderich piszkálásából, mire visszakérdeztem, hogy muszáj-e egyáltalán piszkálnia őt. Csak egy vigyor volt a válasza. Szóval nem tudtam megakadályozni a terveit nagy sajnálatomra.
- Jaj, meine Liebe! Ne vágj már ilyen fejet. Meg se fogod érezni, hogy csesztetem a pasid.
- Félek, meg fogom – motyogtam, aztán megdörzsöltem a halántékom. A legnagyobb meglepetésemre elkomorodott, szemeit egy pillanatra se vette le rólam. Hirtelen nagyon hasonlított Ludwigra, de a tekintete kifejezőbb volt, mint a testvérének. Rengeteg érzelmet rejtettek azok az eredetileg rubin színű szemek.
- Hé, ha bármi van, hozzám bátran fordulhatsz – mondta halkabban, aztán a következő pillanatban már nem engem, hanem az utat figyelte. Ezt hogy értette? Elgondolkozva figyeltem őt, már majdnem megszólaltam, hogy kihúzzam belőle a választ, mikor hirtelen megrezdült a telefonom. Roderich volt az, azt szerette volna, ha bemegyek vele a városba. Gyorsan válaszoltam neki, hogy most nem érek rá, de erre azt felelte, hogy fontos. Bosszúsan ciccegtem az orrom alatt, mert már megint ez volt. Az elmúlt pár hétben mindig volt ilyen, hogy „fontos, menjek vele.” Gilbert megállított és mondta, hogy menjek csak. Gyorsan átöleltem és már rohantam is a barátomhoz, ha már fontos dolog miatt kellek.
Mint utólag kiderült, nem igazán volt fontos a dolog, ami miatt el lettem rángatva a némettől. Mondjuk hamar rá is jöttem, hogy miért is kerültem egyik pillanatról a másikra Roderich mellé. Látott együtt Gilberttel, aztán azonnal az eszébe jutott, hogy én be voltam rágva a srácra. Őszintén bevallotta, hogy örült, mikor nem nagyon beszéltem vele, de ezen a napon egy kicsit féltékeny lett, mikor megpillantott minket. Megnyugtattam, hogy semmi oka sincs a féltékenykedésre, mert közte és köztem barátságnál több biztosan nincs. Erre megsimogatta a hajam, a keze kicsit elidőzött a fülem mögé tűzött virágnál. Mosolygott, de a szemében láttam valamit, amit nem tudtam megfejteni.
Este a szobámba visszaérve azonnal ki akartam dőlni. Csütörtök volt, még egy napot ki kellett bírnom. Végignéztem magamon a tükörben. A hajamat meg kellett volna mosnom még az előző nap, kicsit gubancos is volt, a szemem alatt karikák húzódtak, sápadtnak tűntem az angliai fényben. Jaj nekem… Ekkor tűnt fel, hogy a búzavirág eltűnt. Valószínűleg kiesett, mikor sétálgattam Roderich-kel. Sajnáltam, pedig jó lett volna lepréselni, mert szép volt, szerettem volna emlékezni erre a kibékülésre. Elhatároztam, hogy másnap megkérdezem, honnan hozta a kis növényt Gyorsan lezuhanyoztam, hajat mostam (bár a szárítással nem vacakoltam) és be is bújtam a takaróm alá. A lányok még nem végeztek a vacsorával, meg szerettem volna várni őket, de már alig bírtam nyitva tartani a szemem…

Másnap talán még hullább voltam, mint előző nap. Azt szokták mondani, ki korán kel, aranyat lel. Nos, én inkább megfázást leltem, ha már itt tartunk. A lányok azonnal észrevették, hogy beteg lettem, azt szerették volna, ha ágyban maradok, de elhárítottam az ötletük, mondván ez csak egy kis megfázás, túl fogom élni. Vagy nem. Ki tudja.
Persze a betegség nálam egyenlő azzal, hogy totál morcos leszek, mindenkit elküldök a fenébe, ők pedig viszonzásul engem akarnak a pokolban látni. Ez talán a legjobban szegény Gilberten csattant, aki csak próbált feldobni, de nagy sajnálatára nem voltam épp jó passzban, mellé még Roderich is megjelent mellettem és egy kicsit más szavakkal, de ő is elmondta neki, hogy hagyjon békén. A német fiú csak pufogott, aztán sarkon fordult és elindult a haverjaihoz. Aztán mégis eszébe jutott valami, megfordult és németül mondott valamit Roderich-nek, akinek először kikerekedtek a szemei, aztán pedig elöltötte a düh. Belém karolt és elrángatott onnan. Hiába próbáltam kiszedni belőle, hogy mit mondott az a hülye, nem volt hajlandó elárulni.
De a betegségnek volt egy olyan előnye/hátránya (szemponttól függ), hogy nem kellett tesiznem, illetve táncolnom se. A tornaórán még ez nem is okozott gondot, de a táncon, ahol alapból csak ketten voltunk, egy kicsit hátravetette a munkát. Hiába győzködtem a tánctanárunkat, hogy tudok így is keringőzni, de inkább azt tanácsolta, hogy pihenjek, addig ő megpróbálja megtanítani Roderich-nek a két hónapja tanulandó keringő további lépéseit.
A barátnőim pedig majdnem egy héten át minden nap szinte öntötték belém a forró teát. Mondhatjuk, hogy mire meggyógyultam, meg is utáltam az említett italt. Persze a fiúk viccet csináltak ebből, hol Feliks, hol Francis, hol Gilbert tette fel a dührohamot kiváltó kérdést: kérek-e teát. A válaszom a helyzettől és a személytől is függött. A lengyelnek megmutattam, hogy milyen jól tudok az anyanyelvén káromkodni, a franciához hozzávágtam egy kocka sajtot, a németet pedig karon ütöttem. Jó buli volt, mondhatom.
- Jaj, Lizzy! Ne csináld már, csak szórakozok – ölelte át a vállam Feliks, miután jól lehülyéztem lengyelül. Nem sértődött meg, tudta, milyen vagyok betegen. Kisimított egy szőke tincset a szeméből.
- Szórakozz mással – szipogtam egyet, aztán zsepi után kezdtem kutatni. Egy hét alatt két csomag százas zsepit használtam el, az orrom totálisan kivörösödött, szerintem Rudolf, a rénszarvas is a tesójának hitt volna.
Kirázott a hideg, ahogy kiléptünk a suliból és útnak indultunk a kollégium felé. Láttam, hogy összevonja a szemöldökét, már megkérdezte volna, van-e lázam, de megráztam a fejem. Már egy hete folyik az orrom, de lázam még nem volt. És ez maradjon is így! Nem akartam még betegebb lenni, már így is elegem volt a lányok tea mániájából. Már táncolni akartam, tesizni, khm… csókolózni khm…, nem pedig orrot fújni, hapcizni minden ötödik percben, meg teát lefetyelni.
Az ő szobájába mentünk, néhanapján együtt tanultunk, főleg ha történelemről volt szó. Ő akkor tudta jobban megtanulni, ha hangosan mondta, én pedig akkor, ha hallottam. Szóval tökéletes volt a kis tanulódélutánunk. Néha Toris vagy Ivan is ott volt, de ők általában a könyvtárban vagy a tanulószobán voltak. Lili is szeretett egyedül tanulni, ő még a csípős novemberi időben is kiment a japánkertben, mert szeretett kint lenni. Állította, hogy a friss levegőtől jobban meg tudja tanulni a dolgokat. Katya is néha a tanulószobára ment, legtöbbször akkor, mikor sok volt az írásbeli.
- Lizzy, figyelsz? – húzta át a szemem előtt a kezét Feliks. Felocsúdtam, aztán bólintottam egyet. – Amúgy mondtam már, hogy totál fini lett a torta?
- Az elmúlt héten csak háromszor – kuncogtam. A legjobb barátom imádta a szülinapi tortáját, ami még az októberi ötletelés után (hogy mindenki olyan tortát kap, ami úgy néz ki, mint az országa zászlója) Lengyelország zászlajának mintájára csináltunk meg. Fondant borította, belül pedig olyan csokis volt, hogy még egy brownie-val is felvette volna a versenyt. Természetesen Feliks imádta, levegőt alig kaptam az ölelgetésétől.
- Na, akkor! Aztán az volt Mezopotámiában, hogy…

- Lizzy, jobban vagy? – kérdezte a tánctanárunk mosolyogva. Hevesen bólogattam, aztán egy pillanat alatt felpattantam, hogy bizonyítsam, tényleg remekül vagyok. – Akkor folytassuk is. Már csak másfél hónap és ha részt akartok venni az osztályok táncán, akkor a többieknek is meg kell tanítani – sóhajtotta lebiggyesztett ajkakkal. Összecsapta a kezét egy másodpercnyi hezitálás után, ezzel jelezve, hogy kezdhetünk. Odaléptem Roderich-hez, aki a derekamra tette az egyik kezét és közel húzott magához. Isa szinte ragyogott, közölte, hogy tökéletes a kiindulás. A jobbom a fiú másik tenyerébe tettem, a balom pedig a vállára. Mélyen a szemébe néztem, aztán kezdhettünk. Talán először volt az, hogy nem rontottunk el semmit, legalábbis a tanárnőnk arckifejezéséből ítélve eddig minden tökéletes volt. A végén elléptünk egymástól és meghajoltunk, illetve pukedliztünk. – Ez hihetetlen volt, gyerekek! Tökéletes! És most már mindig ilyen legyen! Gyertek csak velem!
Átmentünk a suli épületébe, azon belül is a padlástérre, ahol a ruhákat tartották. Sejtettem, hogy mi lesz, így akaratlanul is mosoly húzódott a számra, amit azzal próbáltam elfojtani, hogy az ajkamba haraptam. Isa egy cinkos kacsintás után megjegyezte, hogy ilyenkor még nem lehetne ruhát választani, de ő „szaktanári dicséretként” megengedi nekünk. Ezen nevetnünk kellett.
Végignéztem az adott kor ruháit. Gyönyörű volt az összes, több féle fazon, szín, anyag… elbűvölőek voltak mind! Aztán ráakadtam a Ruhára! Így, nagybetűvel!
Teljesen kilógott a többi közül. Tudni illik abban az időben, az 1800-as évek végén, a hosszú ujjú, magas nyakú, turnűrös ruha volt a divat, de ez a szépség egyáltalán nem olyan volt. Ami először megfogott benne, az a színe. A felső résznél sötétzöld volt, majd szép fokozatosan ment át halványabb zöldbe. A csípőig követte a viselő vonalait, onnan pedig szépen kibővült és uszályban végződött. Rövid ujja volt, ami alig félig takarta a felkart, de a vállat szabadon hagyta. Mind ezt, mind a szoknya alját gyönyörű arany hímzés díszítette: virágok és indaminták. Volt a csípőrész alatt néhány aranyszegélyes fodor, de ezen kívül nem volt más díszítés rajta. Azonnal beleszerettem, már haza is akartam vinni! Eldöntöttem, nem érdekel, ki mit mond, én akkor is abban leszek. Isa és Roderich mögém léptek, hogy lássák, mit találtam. Mindketten meglepődtek, ahogy megpillantották az a gyönyörű ruhakölteményt.
- Ezt biztos levisszük, hogy megpróbálhasd, Lizzy! – kacagott fel hirtelen a tanárnőnk. – Megtaláltad egy esküvői ruha másolatát!
- Esküvői ruha? – szaladt fel a szemöldököm.
- Igen. Még nem láttam ezt a ruhát, de mikor idehozták úgy két éve, hallottam, hogy pár tanár megjegyzi, hogy valami gazdag család lánya ment férjhez ennek a ruhának a párjában. Az igazi ruha eltűnt, de a nő, mikor idős lett, még utoljára szerette volna látni, így a képek alapján elkészítették a másolatát.
- És ez az? – esett le teljesen az állam. Ő csak bólogatott, majd körbemutatott a sok-sok ruhán.
- Itt minden öltözéknek van története. Némelyik megjárt egy háborút, mások A nyomorultak színdarabot, egy másik pedig talán a királyi család valamelyik tagjáé volt… A tiéd pedig egy idős asszony utolsó kívánsága!
Kerestünk Roderich-nek is egy megfelelő jelmezt, aztán lementünk a táncterembe. Isa elhúzta az egyik elválasztó függönyt, az egyik oldalon én, a másikon a fiú öltöztünk. A tanár segített a fűzővel, amit szerencsére nem húzott olyan szorosra, mint ahogy a 19. században csinálták, de így is kisebb levegőket kellett vennem, mint eddig. Rám adott egy alsó ruhát, aminek az aljára egy kisebb abroncs volt varrva, aztán következhetett, amibe beleszerettem. Az engedélyemmel kivette a hajamból a csatot, ami felfogta a hosszú hajzuhatagom, hogy aztán a barna tincsek szinte lezuhanjanak. Isa felé fordultam, aki szinte ragyogott, aztán megjegyezte, hogy a cipőt még nem muszáj felvennem hozzá. Hangosan felkacagtam, aztán a zöld-arany lábbelire néztem. Nem volt túl magas a sarka és nem volt épp mai darab sem, de még nem most akartam betörni…
Miután az osztrák is végzett, a függöny el lett rántva, mi pedig megcsodálhattuk egymást. A fiú szeme kikerekedett, az álla épp csak nem esett le.
- E-Elizabeta…
- Na, a hangja elakadt. Ez jó jel – suttogta Isa épp elég hangosan ahhoz, hogy Roderich is meghallja. Az arca vörösbe borult, ahogy felkacagtam és lenézett a cipője orrára. Ő sem nézett ki rosszul, sőt, a ruha igazán jól állt rajta. Egyszerű, magas derekú drapp nadrágot viselt, kicsit sötétebb vörösesbarna mellényt vett fel az ingjére, arra pedig egy sötétkék, combközépig érő kabátot. Lábán fekete, majdnem térdig érő csizma. Elegánsan nézett ki, bár kissé feszengett a jelmezben. Odalépett hozzám és a korhoz megfelelően köszöntött: meghajolt és egy csókot nyomott a kézfejemre. Én is pukedliztem és kissé fejet hajtottam.
- Gyönyörű vagy, Elizabeta…
- Köszönöm. Te is jól festesz – pirultam el.
- Csináljak rólatok képet? – kérdezte Isa hirtelen. Bólintottam és előszedtem a telefonom a tornanadrágom zsebéből. Roderich mellém lépett és felajánlotta a karját, hogy belekaroljak. Így tettem, aztán a tánctanárunkra figyeltem, aki elhúzott pár függönyt, hogy tökéletes legyen a világítás. A mögöttünk lévő nehéz, vörös elválasztófal is ismét eltakarta előlünk a szoba másik felét. Gyorsan készített rólunk pár képet, aztán kirohant a saját fényképezőjéért. – A suli honlapjára is kell ám kép – kacsontott. Lehet kicsit ledöbbentünk, de gyorsan próbáltunk mosolyt varázsolni az arcunkra. Nagy örömömre, anya is megtalálta ezt a képet.
- Erzsi – csicseregte boldogan a telefonba november utolsó keddjén. – Láttam a képet a suli honlapján. Olyan gyönyörű vagy abban a ruhában! De… ki is az a fiú?
Ajjajaj!
Nos, igen. A képünk csak azután került fel, hogy a többi diák is kiválogatta a ruháit, készült róluk is kép a próbák és a nézegetés közben, ez pedig november huszadikán történt. Már előre féltem, hogy a szüleim mikor látják meg, mert tudtam, hogy akkor jönnek a fent említetthez hasonló kérdések…
- Nos, ő… a táncostársam és a… barátom? – halkult el a hangom.
- Erzsi! – sikkantotta. – Miért nem mondtad? Mióta vagytok együtt?
- Október közepe óta…
- Már egy hónapja? Jaj, Erzsi, miért nem mondtad…?
- Bocsi – húztam el a szám egy kicsit a hangja miatt. Szomorúnak tűnt, hogy egy ilyen dolgot nem mondtam el neki. – Csak vártam, hogy mennyire lesz komoly.
- De még együtt vagytok, nem? Akkor elég komoly.
- Igen – nevettem halkan. – Hogy vagytok?
- Jól, lassan készülünk a karácsonyra. Kéne venni pár díszt még. Az ajándékokról már ne is beszéljünk!
- Tényleg! Mit kértek karácsonyra? – kérdeztem azonnal. Szokásom volt megkérdezni, hogy minek örülnének, mert nem akartam nekik semmi felesleges holmit venni. Csak akkor nem kérdeztem meg, mikor már tudtam, egy-egy elejtett kis ötletmorzsának hála, hogy mit fognak kapni.
- Csak azt, hogy haza gyere…
- Anya – húzódott szomorú mosolyra a szám. Tudta, hogy úgyis hazamegyek, nem lett volna olyan igazi ajándék… - De most komolyan.
- Komolyan csak ennyit kérek. Hogy épségben itthon legyél velünk.
- Rendben.

- Hallo, meine Liebe! – vigyorgott rám Gilbert másnap, mikor a suli tetőteraszának egyik padján ülve gondolkoztam. Még mindig az ajándékon járt az eszem, mert nem akartam hazamenni üres kézzel. A német félrebillentette a fejét, aztán a kabátja zsebébe süllyesztette a kezét. A legnagyobb meglepetésemre kihúzott egy újabb búzavirágot, de ezúttal nem adta oda, hanem az ujjai közt kezdte forgatni, miközben beszélgettünk. – Min gondolkozol?
- A karácsonyi ajándékokon…
- Ú, kapok tőled valamit? – lelkesült fel, én meg furcsán néztem rá. Csak a fejem ráztam, mire kicsit lebiggyesztette a száját.
- Előbb a szüleimnek és a tesómnak kell találnom valamit, aztán jöhet mindenki más – sóhajtottam a földet bámulva. Leült mellém, orrát a piros sáljába fúrta, és várta, hogy folytassam. – Itt a városban már körülnéztem, de nem találtam semmi jót. Londonban meg nem lesz időm vásárolgatni, alig lesz háromnegyed órám, hogy átszálljak a másik gépre.
- Szállsz még át valahol? – kérdezte, egy pillanatra befejezte a növényke piszkálását.
- Az odaútnál már csak olyat tudtunk foglalni, ami megáll Londonban és Berlinben…
- Berlinben mennyi ideig leszel? – kérdezte azonnal, tekintetén izgatottságot láttam, próbált nem túl szélesen mosolyogni a szülővárosa hallatán. Előkaptam a telefonom és megnéztem az e-mailemben az információkat a repülésről, amit anya küldött el, miután lefoglalta a jegyeket.
- Három vagy négy óra…
- Akkor viszont elviszlek a karácsonyi vásárra. Sok jó cucc van ott – vigyorodott el, nekem pedig felcsillant a szemem. Komolyan látni fogom a berlini karácsonyi vásárt? Azt hallottam róla pár általános iskolás osztálytársamtól, hogy nagyon szép, majdnem vetekszik a bécsivel…
- Tényleg?
- Ja! A berlini karácsonyi vásárt vétek lenne kihagyni – kacsintott, én pedig a nyakába ugrottam. Éreztem, hogy szinte lefagyott a mozdulattól, ajkai kissé elnyíltak, ahogy az arcom az övének nyomtam.
- Kösziköszikösziköszi! – szorongattam meg, mire ő zavartan nevetni kezdett. Meglengette előttem a búzavirágot, mikor elhúzódtam, én pedig rögtön utána kaptam. Még mindig le akartam préselni egyet a kibékülésünk emlékeként. De ő túl gyors volt, a kis kék szirmok eltűntek a tenyerében.
- Mikor indulsz? Remélem, ugyanazzal a géppel megyünk – kérdezte hirtelen.
- Háromnegyed tizenegy körül indul Newcastle-ből a gép Londonba…
- Örülhetsz, mert akkor Nagyszerűségemmel töltheted a napot – vigyorgott, mint a tejbetök. Halkan felnevettem és még egyszer megöleltem, amiért segít nekem. Éreztem, hogy megsimogatta a hajam, aztán elengedett. – De akkor hozz nekem valamit Magyarországról! – váltott kisfiúba.
- Hozok-hozok – legyintettem kacagva, de az agyam már Berlinben járt, azon gondolkozva, hogy mit vehetnék a szüleimnek és a tesóméknak. Na, meg a nagyszüleimet se hagyjuk ki. Illetve át kell még váltanom a fontot euróba, ha ott akarok vásárolni, futott át az agyamon.
Szerencsére a World Akadémia megoldotta, hogy nyitott a diákoknak a helyi bankban egy angol számlát, amire kaphattunk zsebpénzt, így onnan ki bírtam venni az eddigi kis megtakarításaimat. Anyuék minden hónapban utaltak húszezer forintnyi összeget, illetve még augusztus végén a tartalék pénzem egy részét is rárakattam, ami legalább ugyanennyi volt. Szóval volt elég pénzem, hogy tudjak Európa egyik legdrágább városában is nézelődni valami szép kis szuvenírért.
Totálisan lázba jöttem, így szinte végigpattogtam a hét maradékát. Órákon a szokásosnál is aktívabb voltam, többet marháskodtam Feliks-szel és a többi fiúval is, a lányokkal tartottam szombat este egy csajos estét, aminek hihetetlenül örültek, mert eddig úgy érezték kicsit hanyagolom őket. Erre összeszorult a torkom, mert nem akartam, hogy így érezzenek, hiszen imádtam velük lenni.

Megígértem nekik, hogy soha többé nem lesz ilyen!