-->

2018. december 11., kedd

35. fejezet - Kann denn Liebe Sünde sein?

Kann denn, kann denn Liebe Sünde sein?
Nein – Ich frag dich, kann denn,
kann denn Liebe Sünde sein?
Nein – Ich frag dich nicht noch mal...
Forrás

- Szeretnék bocsánatot kérni, Elizabeta – állt meg előttem Roderich, majd ujjaival kifésülte a haját az arcából, de a szokásos egy tincs megint megmakacsolta magát, becsuktam a könyvem és hunyorogva néztem fel rá. Leült mellém a fűbe, amin eléggé meglepődtem, és mesélni kezdte az ő szemszögét, amit teljes egészében megértettem, még ha egyet nem is értettem vele. Jogos volt, hogy a srácok elég sokat piszkálták, még ha nem is vette négyül közül egyikük se túl komolyan. Roderich-et csak egyszerűen zavarta, hogy valakik nem bírják. – Csak tudod, az a trió egyszerűen… hallottam pletykákat, hogy milyenek és nem szeretném, ha te húznád a rövidebbet. Főleg Gilbert. Nem tudom, mi baja van velem, de ha már rám néz, akkor biztos, hogy a következő fél órában valahogy keresztbe fog nekem tenni. Hallottad mi lett Eliskával? Nem szeretném, ha veled is azt tenné.
- Eliskával? – kaptam fel a fejem. Igen, hallottam pár pletykát a szakításukról, de ez új verziónak tűnt. Kis iskola, gyorsan terjednek a hírek. Valakik szerint a fiú szakított, valakik szerint a lány. Olyan is felmerült, hogy megcsalás van a dologban valamelyikük részéről, meg olyan is, hogy üvöltözve mocskolták egymást, mikor szétváltak.
- Igen. Az az ostoba töltött vele egy éjszakát, aztán dobta – mondta halkan, de erőteljesen, nekem pedig kikerekedett a szemem. Ez tényleg kicsit újabb volt. – Lehet, hogy neked más arcát mutatja, de az valószínűleg csak egy álarc, Elizabeta…
A kezemet nézegettem. Akkor valószínűleg engem is csak megfektetni akar?, gondoltam. Bár a második találkozásunknál már elég nyomulós volt, de utána nem igazán mutatta azt, hogy érdekelném. Előző nap se úgy viselkedett, mintha csak egy éjszakára kellenék neki. Talán tényleg csak álca volt?
De… Nem. Lehet, hogy a szerelem vakított el, de valahol éreztem, hogy ő nem tenne ilyet. Gilbert nem használna ki így senkit. Egy éjszaka, aztán vége? Már sokkal hamarabb láttam őket… hmm… forró helyzetben, minthogy szakítottak volna. Ha le is feküdtek, Gil nem erre ment. Az csak a kapcsolat velejárója. És aki a pletykát elindította, minden bizonnyal őt akarta hibáztatni, amiért tönkrement a kapcsolatuk. Ezt viszont nem kötöttem Roderich orrára, mert nem volt bizonyítékom a megérzéseimen túl. És tudtam, hogy az osztrák erre biztos rávilágított volna és megpróbál az ellenkezőjéről meggyőzni.

- Meine Liebe, minden oké? – hajolt le kissé, hogy a szemembe nézhessen. Épp a suli fala mellett álltunk egy kevésbé forgalmas helyen, ide rángatott, miután meglátta az arcomat. Nem tehettem róla, tekintetétől az arcom megint pirosas színt öltött, szégyelltem magam, amiért akár egy pillanatra is elhittem, amit róla állítottak. Némán bólintottam, de nem vette be, az elmúlt egy tanévben túl jól megismert, ami most nagy hátrányomra vált amellett, hogy egy kicsit örültem neki. – Ő mondott neked valamit, igaz? – kérdezte halkan, bár tekintete elsötétült, íriszei mélylilának tűntek, mint az ég vihar idején, még a villámokat is láttam bennük felvillanni. Nevet se kellett mondania, mindketten tudtuk, hogy az „Ő” megszólítás kit takart. Újra a földre pillantottam, nem bírtam a szemébe nézni több okból se. Egyik ugye, hogy rájöttem, hogy szerelmes vagyok belé, a másik meg, hogy komolyan megfordulhatott a fejemben, hogy igaz, amit Roderich mondott. Nagyon-nagyon dühös voltam magamra, hogy lehettem ilyen buta? Végül a tekintete megtette a hatását, nagy nehezen kinyögtem a dolgot.
- Azt mondta, nem akarja, hogy úgy járjak, mint Eliska – suttogtam. Gilbert felsóhajtott, a fejem mellett a falnak támaszkodott.
- Tudom, milyen pletykákat terjeszt Eliska. Nem körítek: azt állítja jól megdugtam, aztán mondtam, hogy takarodjon. Te mit hiszel? Szerinted ilyen vagyok? – hangja elhalkult, fájdalmasan csengett, mire felemeltem a fejem. Összeszorított ajkakkal nézett rám, lilás szemei az arcom kémlelték, a bennük lévő fájdalom fojtogatni kezdett, az orra két oldalán a bőre kicsit kipirult a visszafojtott idegességtől. Ekkor láttam meg, hogy a másik keze ujjai a nyakában lévő vaskeresztre kulcsolódnak. A vaskeresztre, amit a becsület és a bátorság szimbólumának tartanak már évszázadok óta. Gilbert tudta jól, hogy milyen ősei voltak és ő fel akart érni hozzájuk, ebbe az értékrendbe pedig nem fért bele ez. Ez, hogy kihasználjon ennyire egy lányt. Lehet, ha nem is totálisan belezúgva, de tetszett neki. Meg amúgy is. Egy egyéjszakás kaland nem tart több hónapig, ők meg legalább három-négy hónapig biztos együtt voltak.
- Persze, hogy nem vagy ilyen –feleltem és megsimogattam az arcát, amit egy halk sóhajjal fogadott. Akaratlanul jutott eszembe az előző este, ahogy néztük egymást, ahogy éreztem a szívem lüktetését.
- Danke, meine Liebe.
- Szívesen. És valójában mi történt?
Odaállt mellém, hátát a falnak vetette, arca grimaszba torzult.
- Azzal kezdtem, hogy a vele járást már akkor megbántam, mikor még csak egy hete voltam vele. A rágógumi nem olyan tapadós, mint az a csaj! Lényeg az, hogy mindig adtam neki új esélyt, mert talán ő volt az első lány, aki járni akart velem. Úgy éreztem én is megérdemlem. Próbáltam és jól is éreztem magam az elején… Aztán rám mászott. Oké… bevallom, lehet történt is valami, de könyörgök, pasiból vagyok! De a szex nem lehet egy kapcsolat alapja, így dobtam, miután meguntam ezt. Neki rosszul esett és most én vagyok a hunyó. Pedig mindennek megvan az oka – morogta ökölbe szorított kezekkel és egy gyűlölettel teli pillantást vetett a kollégium felé. Megfogtam a csuklóját, a tenyerünket egymáséhoz nyomtam, az ujjaink pedig már automatikusan kulcsoltuk össze. Lepillantott rám, ajkai mosolyra görbültek, de még éreztem a benne fortyogó haragot.
- Én neked hiszek és nem a pletykáknak. A többiek is majd csak ismernek annyira, hogy neked adjanak igazat.
- Az a baj, hogy Antonio, Francis és én is elcsesztük. Nem úgy mutatkoztunk be mindenkinek, ahogy neked. A suli háromnegyedének mi vagyunk a Bad Touch Trio, vagy mi a fasz, valakik meg pusztán perverznek neveznek minket. Kár volt kiszínesíteni azokat a sztorikat, most már látom. Túl nagy volt a pofánk kis elsősként – döntötte hátra a fejét, tarkója koppant a téglán. Akaratlanul szisszentem fel. Nehogy agyrázkódást okozzon magának itt nekem! Még csak az kéne! – Jövőre valószínűleg már úgy fognak hívni, hogy az „ártatlan lányokat az ágyába csábító, majd onnan két lábbal kirúgó albínó dög” – fröcsögte zaklatottan, de hangja az eddiginél is szomorúbbnak tűnt.
- Hé! – szóltam rá döbbenten és a felkarjába csíptem. A következő mondat hallatán mosolyra húzódtak az ajkai, a lehető legszélesebbre, amit eddig tőle láttam, egyből elöntött a melegség. – Lehet, hogy egy albínó dög vagy, de az én albínó dögöm!
- Szavad ne feledd, meine Liebe!
Szorosan megöleltem, az arcom a mellkasába fúrtam, míg ő a vállam köré fonta a karjait és az állát a fejem búbjára támasztotta, puszit nyomott a hajamra. Ahogy éreztem, az ő szíve is legalább olyan hevesen ver, mint az enyém, amit betudtam a szavaim hatásának. Szerintem még nem sokan mondtak ilyet neki, úgyhogy ezzel az egy mondattal teljesen levettem a lábáról, ami számomra is csak jó volt. Az ujjai a hátam cirógatták, amit lehunyt szemmel élveztem. Miután a lányok előző nap megmagyarázták, hogy mi is az a furcsa érzés, ami ilyenkor elfog, teljesen logikusnak éreztem a dolgot, nem is értem, hogy hogyan nem jöttem rá előbb. Mondjuk… Roderichnél nem éreztem ezt ennyire intenzíven. Persze, ott is zavarban voltam néha, de ez most teljesen más volt. De ugye ott volt bennem a félsz is, ami szerintem minden szerelmes emberben ott van. Mi van, ha nem tetszek neki? Mi van, ha neki más jön be? Mi van, ha nem akar velem kapcsolatot? Mi van, ha… Annyira sok volt az ilyen „mi van, ha…”, hogy már nem tudtam mit gondoljak. Az elmúlt napokban figyelgettem Gilt, láttam, hogy a közeli barátaival is olyan közvetlenül viselkedik, mint velem, de persze azért kicsit máshogy ér hozzájuk, hiszek ők srácok. De például a Facebookon láttam egy képet az egyik német lányhaverjáról és róla, amin a csaj épp hátulról lógott a nyakában és arcon puszilta őt. Na, akkor egy kicsit elkapott a féltékenység. Ezen kívül nem volt semmi ilyesféle fotó fenn, de ki tudja. Másnap egy kicsit burkoltan rá is kérdeztem, hogy milyenek az otthoni barátai, mire lelkesen mesélni kezdett. Az kiderült, hogy a lány neve Jana, de semmi olyat nem mondott, amitől féltem. Barátok és kész.
Felnéztem Gilbertre, aki lehajolt hozzám. Először azt hittem meg fog csókolni, le is fagytam, mint a Windows, de ehelyett csak az arcomra nyomott egy másik puszit. Próbáltam leplezni a csalódottságom egy mosollyal, de az agyam és a szívem kivételesen összhangban volt és egyszerre ordítottak a némettel, hogy „mi volt ez, he?” Mondjuk ez hangosan nem mondtam ki, még csak az kellett volna, hogy még a szokásosnál is hülyébbnek nézzen. Lábujjhegyre álltam és én is megpusziltam aztán belé karolva magam után húztam, mondván ebédidő.
- Szia – intett nekem Feliks, mikor meglátott, aztán kicsit összehúzta a szemöldökét, mikor észrevette a mögöttem loholó németet, aki, mikor hátrapillantottam rá, szélesen elmosolyodott és kacsintott egyet. Éreztem, hogy elönti a pír az arcom, így gyorsan elkaptam a fejem. A lengyel barátom arcán az a tipikus mindentudó kifejezés ült, amiből már kezdett elegem lenni az elmúlt hónapok után. A lányok szerencsére nem voltak ott, hogy cinkos vigyorral ajándékozzanak meg, így legalább ezt megúsztam. Gil finoman megérintette a hátam, ahogy elhaladt mellettem és jó étvágyat kívánt, majd sorba állt az ebédért. A lengyelre néztem, aki kimeresztett szemekkel bökött az ételkiadó előtt álló sor irányába, utalva arra, hogy húzzak oda a némethez, így sietősen mögé léptem és játékosan ráköszöntem, mintha aznap akkor találkoztunk volna először. Belement a játékba, jókedvűen fordult felém, tovább beszélgettünk, amíg sorra nem kerültünk.

Nem sokkal később kinn ültünk a suli előtt a földön, az igazgató eligazítást tartott a ballagásról, ami pár napon belül esedékes volt. Lényegében elmondta, hogy kinek mi lesz a feladata, milyen ruhát vegyünk fel, mi lesz az egész sorrendje. Az egész kezdődött egy ebéddel, majd jött a tényleges ballagás, aztán mehettek, amerre láttak. Legalábbis a végzősök és a családjuk, mi még itt dekkoltunk utána pár napot.
Éreztem, hogy valaki megfogja a hajam és fonogatni kezdi, mire hátranéztem a vállam felett. Gil volt az, láthatóan nem érdekelte az igazgatónő beszéde, csak a hajam figyelte, valószínűleg tavaly is ugyanezt mondta el. Csak egy laza fonást készített, amit aztán szét is bontott és újrakezdett. Mindezt megcsinálta legalább ötször, ujjai a végén már akadály nélkül siklottak át a hajzuhatagomon.
- Elvagy? – kérdeztem. Kissé felvonta a szemöldökét és elmosolyodott, fejét enyhén oldalra döntötte. A fürtjeim még mindig a kezében voltak, lazán tartotta őket.
- Aha, már értem, hogy Lili miért fonogatja folyton a hajad – kuncogott, aztán megfogta a fonatot és hátrahúzta, én meg a fájdalom elkerülése miatt követettem a tincseim egyenesen az ő karjaiba. Döbbenten meredtem előre, mikor a hátam a mellkasához ért, a karjait pedig körém fonta. Láthatóan élvezte a helyzetet, de persze én a zavartól megmukkanni se mertem.
A lányok ekkor összenéztek, pontosabban rám néztek volna, ha még mindig ott lettem volna. Kérdőn meredtek egymásra, majd kissé hátra fordultak, hátha ott vagyok. Ott voltam, egyenesen annak a srácnak a karjaiban, aki tetszett nekem. Először azt hitték történt valami, de egy alig észrevehető fejrázással közöltem, hogy sajnos nem, csak Gilnek ölelhetnékje támadt. A srác a nyakamba fúrta az orrát és halkan szuszogott, szinte minden alkalommal, mikor a forró levegő megcsapta a bőröm végigfutott a hideg a hátamon. Azt, hogy a hüvelykujjaival kis köröket rajzolt az oldalamra csak még később vettem észre. Segítségkérően néztem a barátaimra, akik csak azt tátogták, hogy engedjem el magam. Lepillantottam Gil karjaira, amik körülfogták a derekam, vettem egy mély levegőt és a mellkasának dőltem. Kicsit olyan volt ez az érzés, mint mikor úszni tanultam és fejest kellett ugranom a vízbe. Féltem, hogy mi lesz, a víz mély volt, feneketlennek éreztem, még annak ellenére is, hogy tudtam úszni (legalábbis annyira, hogy ne fulladjak meg) és az oktatóm is ott volt nem messze. Mégis bennem volt a „mi lesz, ha” érzés, ami megállított attól, hogy ugorjak. De akkor is vettem egy mély levegőt és megcsináltam. Itt is így volt.
Nem láttam, de éreztem, hogy elmosolyodik, kicsit szorosabban fonódtak körém a karjai, lábai is, amik az enyém mellett voltak kinyújtva, hozzám simultak.
- Mi az, Gil? – kérdeztem, mikor lehajtotta a fejét, homlokát a vállamnak döntötte.
- Semmi, meine Liebe – mondta halkan, ujjai végigsiklottak az oldalamon, mire megremegtem. Ezt ő is észrevette és abbahagyta a cirógatást, szívem szerint kértem volna, hogy folytassa, de nem tudom, hogy hogyan reagált volna.
- Biztos? – suttogtam és megpróbáltam hátranézni rá. Csak bólintott.
Ekkor elengedett, egyik kezével megtámaszkodott maga mögött, a másikkal pedig kisimította a haját a homlokából és mélyet sóhajtott. Arca kissé vörös volt, de ahogy felnézett az égre, inkább azért, mert melege volt, nem pedig azért, mert ott voltam. Ez egy kicsi csalódottsággal töltött el. Oldalra biccentette a fejét, ahogy észrevette, hogy nézem, a kezét, amivel eddig a haját fogta hátra, az arcomra simította, hüvelykujját végighúzta a szemem alatt. Elpirultam, de nem fordultam el, csak néztem rá. Majdnem fehér tincsei visszaugrottak a homloka elé, néhány kivételével, ami miatt még kócosabbnak tűnt a haja, mint általában. Hirtelen újra magához ölelt, ajkait a halántékomnak nyomta. Meglepetten pislogtam magam elé, aztán én is köré fontam a karjaim.
- Hiányozni fogsz a nyáron – suttogta a fülembe.
- Te is nekem, Gil – feleltem mosolyogva. Nagyon-nagyon fog hiányozni. Majdnem elfintorodtam annak gondolatára, hogy a nyáron esetleg összejön valakivel. Nem is tudom, mi lenne, ha ez történne. Az biztos, hogy bőgnék minden alkalommal, mikor eszembe jut.
Végignéztem rajta. Bár ezer ágra tűzött a nap , mégis tetőtől talpig feketében volt, feje búbján ott pihent a napszemüvege, mégsem vette fel, inkább hunyorgott. Csuklóján egy szegecses bőrkarkötő volt, lábán fekete tornacipő. A nyakában a vaskereszt lógott, az érdemrend eltűnt a pólója alatt. Jóképű volt. Nem tökéletes, de jóképű. Kicsit elmerült a gondolataiban, szemöldökét finoman összevonta, az alsó ajkát rágta.
Biztos, hogy nem én vagyok az egyetlen lány, akinek tetszik. Sőt, tudom, hogy másnak is tetszik, Eliska továbbra is szokott rá olyan pillantásokat vetni. Ha neki tetszik, akkor minden bizonnyal másnak is. De nem csak itt, hanem Berlinben is. Berlin nagyon színes város, biztos van olyan hozzá illő lány ismerőse, akivel talán több lehet köztük, mint barátság. Hozzá egy olyan csaj illett, mint ő maga is. Független, intelligens, lázadó, határozott. Én nem voltam ilyen. Legalábbis szerintem.
Ujjaival hirtelen végigsimított a hajamon, kibontva a laza fonatot, amit nem sokkal korábban alkotott.
- Tudsz francia fonást? – kérdeztem.
- Az melyik? – jött a válasza, kérdő tekintettel pislogott, még a keze is megállt a mozdulatban, a tincseim az ujjai között maradtak, majd kissé megemelte, bámulta a barna zuhatagot, mintha az meg tudná mondani, hogy milyen is az. Nem tudta megmondani.
- Akkor ezt egy nemnek veszem – nevettem fel halkan. Halványan elmosolyodott.
- Lehet tudok, csak a nevet nem tudom párosítani – vigyorgott édesen, aztán újra végigsimított a hajamon, ujjai megérintették a tarkóm és a hátam közben.
Hátat fordítottam neki és kivettem a virágot a hajamból, hátradöntött fejjel kicsit megráztam a tincseim, hogy a fonat utolsó maradványai is eltűnjenek. Mosolyogva mondta, hogy valamit majd megpróbál. Ujjait fésűként használva helyreigazította a tincseket, aztán próbálkozni kezdett. Egy párszor újra kellett kezdenie, mert valami nem stimmelt, de élveztem. Mindig is szerettem, ha az emberek a hajammal szórakoznak, olyan kellemes érzés volt, nem tudom miért. Mikor sikerült a végére érnie, odaadtam neki a csuklómról a hajgumim.
- Meh – nyögte, aztán finoman meghúzta a fonatot. – Nem olyan profi, mint ahogy ti csajok csináljátok.
- Tudod, gyakorlat teszi a mestert – kuncogtam és megveregettem a térdét. Széles vigyort villantott rám.
- Máskor is fonogathatom majd a hajad, meine Liebe?
- Amikor csak akarod – vontam meg a vállam, aztán óvatosan végigsimítottam a fonaton, nehogy akár egy szálat is kihúzzak. Tényleg nem volt olyan profi, mint mondjuk Lilié, de attól még tetszett, mert ő csinálta. Ő is követte a szemével, ahogy az ujjaim elindulnak a fülem mögül, le egészen a copf végéig.
- Még akkor is hagynád, ha leugranék hozzád Magyarországra? –bökdösött meg, hogy idegesítsen, de nem ezt a hatást érte el. A szavai miatt hevesebben kezdett verni a szívem. Lejönne hozzám? Aztán rögtön el is öntött a keserűség: de biztos nem azért, amiért én szeretném. Tovább böködte a hátam a mutatóujjával, de nem tudott most felcseszni ezzel, kiabálás és szúrós nézés helyett a hajam simogattam. Egy idő után abbahagyta a piszkálást, éreztem, hogy felém nyúl, de végül mégsem ért hozzám. Megint csalódottság lett rajtam úrrá.
Nem illek hozzá.

A lányok a szobánkban faggattak, hogy mi volt az a savanyú arc, amit vágtam kint. Egyik pillanatban még tök jól elvoltam Gillel, aztán meg csak azt látták, hogy szomorúan meredek előre. Próbáltam elterelni a szót, de nem tágítottak a témától, amíg el nem mondtam, hogy mi van. Szomorúan pislogtam rájuk és végül elmondtam, hogy miért vagyok szomorú. Csak bámultak rám, majd egymásra, végül kitört belőlük a nevetés. Nem értettem, mi van, én majdnem elbőgöm magam, mert a srácnak, aki tetszik nekem, nem jövök be, erre ők kinevetnek. Tovább simogattam a fonatot, könnyek gördültek le az arcomon. Miért ilyenek? Tettem valamit, ami miatt ezt kapom?
Lili kapott először levegőért, mikor meglátta, hogy sírok, egy szánakozó ó-val odahuppant mellém és átölelt. Katya is követte a példáját. Az ukrán lány kezdett beszélni.
- Lizzy, a „Gilberthez tökéletesen illő lány leírása” tökéletesen téged írt le – kacagott tovább, nem hagyta, hogy ellenkezni kezdjek, tovább beszélt. – Higgy nekünk, illetek egymáshoz. Ideje, hogy belásd.
- De nem is tetszem neki – suttogtam.
- Nos, a nevében nem tudunk nyilatkozni, de szerintem igenis tetszel neki.
- Miből gondoljátok ezt?
- Átölel, megpuszil, mindig segít, idegesít, hogy figyelj rá. Lizzy, szerintem 100%, hogy tetszel neki.
- De Feliks is ugyanezeket csinálja, neki mégsem tetszem. Ugye?
- De Feliks az Feliks – legyintett Katya. Oké, ez igaz. Felelevenítette, hogy néha velük is ezt csinálja, csak velem gyakrabban, mert mi azért mégis régebb óta vagyunk barátok. – Na, de Gil? Ő csak téged ölelget, puszil meg meg ezek.
- Nektek tetszik valaki? – kérdeztem hirtelen, ők azonnal rájöttek, hogy a szót próbálom terelni, de ezúttal hagyták, hogy elérjem a célom. Hálás voltam ezért.
- Nekem tetszik egy srác otthon, de itt senki – vonta meg a vállát Katya, mi meg azonnal felé fordultunk. Milyen srác? – Az ő szülei is gazdálkodnak és úgymond cooperálnak az én szüleimmel. Az ő állataiknak mi termeljük a tápot. Nyáron mindketten szoktunk segíteni. Cuki – mosolygott elpirulva. Felkuncogtunk. Lili jött, aki csak egykedvűen csóválta meg a fejét.
- Senki sincs, aki tetszene. Egyik srác hülyébb mint a másik. Meg amúgy is: a bátyám biztos üldözné a puskájával, ha összejönnék valakivel.
Egy pillanatnyi csend, majd egyszerre felnevettünk. Igen, egyikük hülyébb, mint a másik, de ezen nem tudtunk segíteni.

2018. november 20., kedd

34. fejezet - Induljon az EB!


Számunkra, nem végzősök számára, a június 10. az EB kezdete volt, míg nekik meg azt jelentette, hogy a következő héten kezdődik az érettségi szóbeli része. Itt nem úgy volt, mint Magyarországon, de nem is úgy, mint Anglia többi iskolájában. Ők velünk egyszerre írták a dolgozataikat május legeslegvégén, csak épp ezúttal ők négy év anyagából vizsgáztak, a szóbeli előtt pedig kaptak egy hét „pihenőt.” Nos, ők ezt arra használták, hogy a tételeket még utoljára százszor átolvassák.
Eközben én és a másodikos trió készültünk a magunk módján az EB-re, a legtöbben leadták az utolsó tippmixes szelvényeket, innentől már nem lehetett változtatni, se venni. Szétválogattuk őket meccsekre és elosztottuk, hogy ki melyiket felügyeli. Már a „díjak” is az asztalainkon voltak. Mivel a szervezők általában nem játszhatnak a saját játékaikon, így mi kicsit csaltunk, Katya és Lili játszott helyettünk, akik ugyanúgy részesültek a díjból.
Az első mérkőzésre június 10-én került sor, Franciaország és Románia játszott. Ez Francis köre volt, nála voltak a lapok. A legtöbb a legkönnyebb játékból volt, szinte mindenki a franciák győzelmére tippelt, kivéve persze a román évfolyamtársam és az egyik haverja, akik bíztak a lehetetlen teljesülésében. Volt néhány közepes nehézségű is, de a pontos gólszámmal senki sem próbálkozott itt. Mi is indítottunk egy lapot, a második játékkal próbálkoztunk. Arra tippeltünk, hogy két gólnál több lesz a játszmán.
A székeket és az asztalokat fél kilenckor (angliai idő szerint fél nyolckor) berendeztük, előre tettük a székeket, néhányat kihoztunk az ebédlőből is, hogy biztos elég legyen, hátulra pedig pár asztalt pakoltunk. Néhány kisebb asztalkát is betettünk a székek közé, hogy legyen hová tenni a nasit és az innivalót. Büszkék voltunk a művünkre. Nem sokkal a kezdés előtt betoppantak a többiek is, helyet foglaltak, hoztak mindenféle rágcsát, legalább ennyivel hozzájárultak a kemény munkánkhoz.
És kezdődhetett a meccs!
A csiptetős táblán jelölgettük azok nevét, akik nyertek és kiosztottuk a nyereményeket. A legtöbbek érzékei nem tévedtek, tényleg a franciák nyertek. És Gil tippje is bejött, miszerint 2-nél több gól lesz, ugyanis pontosan három lett, kettő a franciáknak és egy a románoknak. Lehet a többi, kicsit merészebb vállalkozásunk is be fog jönni…

A fiúk focilázban égtek az EB kezdete óta, és ezen a 14-ei napon én is csatlakoztam hozzájuk, ugyanis a kis országom sok-sok év után kijutott! Mondjuk az kicsit letörte a kedvem, hogy Ausztria ellen játszottak, viszont ahogy láttam Roderich-et nem igazán érdekelte a foci, bár sikerült rávennem, hogy majd nézzük meg. Először csak húzta a száját, de aztán beleegyezett. Vigyorogva öleltem meg (a lelkesedés nagyon elvette az eszem), aztán pedig indultam a bátyám által küldött mez keresésére. Focirajongó voltam, na! A többiekhez híven, akiknek szintén volt mezük a saját országukból, én is felvettem az enyémet aznap délután.
Most is besegítettem egy kicsit a pakolásban, most rajtam volt a sor, hogy felügyeljem a kis fogadásunkat. Már kilenc játékot végignéztünk, akár a tévén, akár a laptopon keresztül, egészen sokan nyertek, de voltak jó
páran, akik buktak is. Köztük mi is. Például az első tippeljük meg a mérkőzés pontos végkimenetelét a német-lengyel meccsen című játéknál. Arra számítottunk, hogy a németek lőnek legalább egy gólt, erre döntetlen lett. Egyre kevésbé bíztunk az ilyen szelvényeinkben. Bár Feliks nem focis típus, de hangosan kiröhögte a Beilschmidt tesókat, amiért nem jött nekik össze a győzelem, Gil hozzá is vágott egy üres vizesüveget, mert őt nagyon megviselte a „vereség”. Végig morgolódott, ahogy pakoltunk össze, nem tetszett neki az állás, bele se mertem gondolni, hogy mi lenne akkor, ha a németek kiesnének már az elején. Biztos anarchia törne ki Gil által.
Gilbert és Ludwig kicsit meglepődött, mikor meglátott rövidnadrágban, és mezben, amihez illő piros tornacipőt vettem fel. A hajamba egy szintén vörös tulipánt tűztem, amit az udvaron találtam. Rávigyorogtam a fiúkra, akik tudomásul vették, hogy tényleg olyan focirajongó vagyok, mint állítottam.
Este hatra már minden kész volt, be lett csempészve pár alkoholmentes sör is, mindenféle nasi volt szétosztva különböző tányérokba. Az idősebb Beilschmidt tekintete kicsit sötétebb lett, mikor meglátta Roderich-et, aki csak felvonta a szemöldökét, mikor az morgott neki valamit. Őszinte leszek, ezt akkor is értettem volna, ha nem tanulok németet.
- Ostoba – csóválta meg a fejét az osztrák, mire a magát porosznak tartó srác gúnyosan elvigyorodott, majd felpattant a másik oldalamra. Ezen a mozdulaton én lepődtem meg a legjobban. Most nem volt rajta a fehér-fekete focimez, helyette egyszerű fekete pólót viselt, rajta valami banda logójával. Mikor észrevette, hogy őt figyelem, levigyorgott rám, aztán a fülemhez hajolt és azt suttogta, ő a magyaroknak szurkol. Éreztem, hogy elönti az arcom a forróság, ahol a meleg lehelete megcsapta a nyakam. A balomon Roderich minket figyelt, sötét szemeit kicsit összehúzta, de egy pillanat múlva már a tévére szegezte a tekintetét, hátát kihúzta, fejét felszegte. Gilberttől jobbra Antonio és Francis ült, ők vihogva figyelték a jelenetet. Inkább én is a képernyőt néztem.
Én is nagyon reméltem, hogy nyernek, egy másik pontos állást tippelő szelvényt erre a meccsre tettünk fel. A srácok állították, hogy a magyarok fognak győzni, méghozzá kettő nullra. Kicsit sokalltam ezt az eredményt, tekintve, a magyar válogatott vagy negyven éve nem volt kinn!
A csapatok felvonultak, aztán megszólaltak a himnuszok. Halkan dúdoltam a miénket, de ez elég volt, hogy a mellettem lévők rám pillantsanak. Inkább csendben maradtam. Csak a jobbomon ülő mosolyodott el, a másik inkább újra a tévé felé fordult.
A pólóm alját gyűrögetve, idegesen néztem az első félidőt, de nem volt gól, csak egy kapufa szinte az elején, aztán az egyik osztrák játékos kapott egy sárga lapot. Ezen kívül az égegyadtavilágon semmi nem történt! A negyed órás szünet kezdetekor alábbhagyott az idegesség és kikaptam Gilbert kezéből a sört, hogy igyak egy kortyot, majd visszanyomtam az ujjai közé. Ő csak kerek szemeket meresztett rám.
- Meine Liebe, most megleptél! – nevetett fel, közben előttem egy tál mogyoró jelent meg, amit örömest elfogadtam Lovino-tól.
- Ha engem kérdezel – fordult felénk Ludwig, aki az előttünk lévő sorban ült. – Szerintem a magyarok fognak nyerni.
- Ezt miből gondolod? – kérdezték egyszerre többen is, köztük az egyetlen osztrák a köreinkben.
- Ugyan, Roddy – vigyorgott Francis szélesen. – Ha te is ugyanazt a meccset nézted, amit mi, akkor láthattad, hogy a magyarok jobbak, és ez nagyon nem tetszik az országod csapatának – mondta olyan tipikus „ez van” hangsúllyal. – Lesz ebből piros lap is! – szőtte tovább a gondolatát, szemei csillogtak, ahogy levezette magában a gondolatmenetet. – Szerintem az az Alexandre[1] vagy ki… elég csúnyán méregette őket, valószínűleg ő fog pirosat kapni.
- Ostoba – sóhajtotta ismét Roderich a szemét forgatva.
- Csak fáj az igazság, Edelstein, mint mindig… – mondta félhangosan Gilbert. Csettintettem egyet a nyelvemmel a rosszallásom jeléül. Épp csak nem robbant ki még egy hétperces háború a két fiú között, és persze ütközőállamként ültem ott közöttük.
- Folytatódik a mérkőzés – morogtam, mire mindketten elkapták a fejüket. A jobbomon a német felhúzta az egyik lábát, hogy rátámaszthassa az állát, lilás szemeit le se vette a képernyőről, közben meg-meglötyögtette a sörét. A másik felemen Roderich kezdett legalább olyan idegessé válni, mint én az elején. Ha nem is volt focirajongó, de nagyon úgy tűnt a többieknek sikerült felhúzni annyira, hogy ő is izgulni kezdjen a csapatáért.
Aztán a 62-dik percben megtörtént a csoda és Szalai Ádám gólt lőtt. A srácokkal együtt felkiáltottam, az örömujjongásba azonban egy halk „Scheiße!” vegyült. Az osztrák osztálytársam idegesen nézte a meccset. Még sosem hallottam káromkodni se angolul, se németül. Akaratlanul is felnevettem.
Ria! Ria! Hungária!
Sziszegve szívtam be a levegőt, mikor az egyik ellenfél kibuktatta a magyar játékosok egyikét, de aztán megkönnyebbülve sóhajtottam fel, mikor Francis jóslata igaznak bizonyult és tényleg lett piros lap, az osztrákok gólja pedig érvénytelen lett. Ezt már csak tetézte a csapat emberelőnye.
Végül megszületett a második gól is Stiebernek hála.
Felsikítottam, mikor a bíró lefújta a meccset. Nyertek a magyarok! És mi is nyertünk a tippmixen!
Megöleltem Francist a jó jövendöléséért, aztán a többi srácot is, akik velem örültek. Csak Roderich ült egy kicsit mérgesen, aztán felpattant és elindult az ajtó felé. Gyorsan utána rohantam és megragadtam a karját, szomorúan nézett rám, majd a többiekre.
- Haragszol? – kérdeztem lebiggyesztett ajkakkal. Halványan elmosolyodott, a fejét kezdte rázni, majd feltolta orrán a szemüvegét.
- Dehogy. Csak… – nyúlt felém, hogy megcirógassa az arcom, de én akaratlanul egy kicsit hátrébb húzódtam, mire leengedte a kezét, aztán ismét felnézett a tomboló fiúkra. – Te nem olyan vagy, mint ők.
- Jó fejek – mondtam kicsit több éllel a hangomban, mint szerettem volna. Rájött, hogy engem még mindig nem tud meggyőzni az ellenkezőjéről bármennyire is próbálkozik, főleg akkor, ha a jól ismert trióról van szó. Összeszorított a száját, mint aki próbál beletörődni, de tudtam, hogy ez csak a felszín, nagyon nem örül, hogy az „ellenségei” oldalára állok.
- Megyek, sétálok egyet. Elegem van belőle – bámult pontosan mögém és már el is tűnt. Ekkor két kar fonódott körém, sör szaga csapta meg az orrom.
- Meine Liebe, engem kihagytál – hallottam Gilbert szomorkás hangját, de mikor megfordultam egyáltalán nem tűnt sértődöttnek. – Gyere, ünnepeljünk, nyert a csapatotok!
- Igen, a mi csapatunk. Akkor te minek ünnepelsz? – nevettem. Rám villantott egy gilbertes vigyort, aztán a kezembe nyomott egy kólát. Kacsintás kíséretében közölte, hogy mert ő annak szurkolt, hogy én örüljek a győzelemnek. Ismét a pirulás kerülgetett, de rögtön próbáltam elterelni a figyelmem, többek között azzal, hogy Arthur és egy walesi srác fogadásokat kötött egymással, hogy melyikük csapata fog nyerni. És a pirulás csak addig kerülgetett, míg a német fiú oda nem hajolt és csókot nem nyomott a homlokomra. Akkor viszont már paprikaszínű volt az arcom. Olyan jó szárított chili paprikát képzeljetek el, még a kóla is megakadt a torkomon, de mikor felnéztem, ő már Antonio-hoz lépett és vele beszélgetett.
Letettem a poharam az asztalra, aztán kisurrantam a teremből, ahol belefutottam Attilába, aki szintén széles vigyorral nézett rám. Ő is örült a győzelmünknek, bár ő nem nézte az adást.
Kimentem én is egy kicsit sétálni, pár lépés után szembetaláltam magam Eliskával, aki csak egy pillantást vetett rám, de attól elszállt minden életkedvem. Már hetek, sőt hónapok óta ilyen volt velem és nem tudtam mi baja. Halkan utána szóltam, de nem állt meg, csak gyorsan beslisszant a kollégium bejáratán. Lehet, hogy azért, mert azt hitte, Gilbert miattam szakított vele? Oké, elég sokat lógtam a némettel, de mikor ők különváltak én még Roderich-kel voltam.
Felsóhajtottam és továbbmentem. Nem is tudom mennyi ideig bolyongtam, mikor megrezdült a telefonom a zsebemben. A tesóm volt. Vele is megbeszéltem a győzelmet, illetve azt, ha hazaérek, plusz nem kapunk ki az izlandiak ellen, akkor ünneplés lesz. Még azt is megígérte, ha kell, akkor lepasszolja a barátnőjét, Bettit egy estére, hogy csak tesós buli legyen. Nevetve beszéltem le az ötletről.
- Legyen inkább grillezés. Hívjuk meg Betti szüleit is, meg a nagyiékat… - számoltam az ujjamon. – És Grétáékat is – csettintettem, mikor eszembe jutott az unokatestvérem.
- Jó ötlet, húgi! – kacagott. – A menüt találd ki, addig én vasárnapra leszervezem, hogy mindenki eljöjjön.
- És ha vesztünk Izland ellen? – kérdeztem.
- Akkor ez ilyen „levertük az osztrákokat, kikaptunk Izlandtól, de Bözsi hazajött Angliából” buli lesz – vihogott gonoszan, szinte láttam magam előtt az önelégült ábrázatát.
- Ne hívj Bözsinek – sziszegtem.
- Bözsibözsibözsibözsibö…
Ekkor nyomtam ki. Elnevettem magam, néha elgondolkoztam, hogy bátyám van vagy öcsém. Talán mindkettő egy személyben. Tőle tanulta meg Feliks, hogy hogyan kell mesterien bosszantani engem nagy örömömre.
- Többet is mosolyoghatnál. Legalábbis nem pszichopataságból – szólalt meg mellettem valaki, mire megugrottam. Gilbert ült az ebédlőből nyíló terasz korlátján, ujjai közt egy parázsló cigit tartott, kifújta a füstöt a száján át az ég felé. Csalódott képet vágott. – Francba máááár!
- Még mindig karikát akarsz fújni? – mosolyogtam, morcos arccal bólintott, úgy méregette a cigijét, mintha annak a hibája lenne, hogy állandóan nem sikerül. – Amúgy milyen pszichopataságról beszélsz?
- Ha le akarsz ütni a serpenyőddel, mindig olyan őrülten vigyorogsz – bökött meg. Nem ellenkeztem, mert igaza volt.
- Bocsi – mondtam, bár nem annyira gondoltam komolyan. Igenis megérdemelte néha azt a serpenyőcsapást. Mosolyra húzódtak az ajkai, ahogy a hozzájuk emelte a cigit, még szívott pár slukkot, majd elnyomta a fehérre festett korláton és a mögötte lévő kukába dobta. Megveregette a mellette a helyet, mondván, üljek fel. Megtettem, a lábam rátettem egy vízszintesen futó lécre, próbáltam kényelmesen elhelyezkedni, már amennyire ez lehetséges egy tíz centi széles rúdon. Hirtelen átölelte a vállam és magához húzott, állát a fejem búbjára támasztotta, az arcom a mellkasához simult. A kölni mellett még érződött rajta a sör és a cigi illata, de nem túl erősen.
- Segítenél nekem összeszedni pár cuccot mielőtt hazamegyünk?
- Csodálkozom, hogy nem Tonit vagy Francis-t kéred meg – feleltem halkan. Valami olyasmit felelt, hogy nekik is sok dolguk van még, én pedig már említettem neki, hogy mi már valamennyire elkezdtünk összepakolni. Csodálkoztam, hogy emlékezett erre, még én is elfelejtettem, hogy mondtam. Még mindig várta a válaszom, ami végül egy bólintás volt.
- Danke, meine Liebe – simította végig a vállam, ujjai nyomán bizseregni kezdett a bőröm. Néztem, ahogy halvány ujjbegyei megálltak a könyököm fölött, hüvelykujja kis köröket rajzolt a felkaromra. Végigfutott a hátamon a hideg, jó érzéssel töltött el, ahogy hozzám ért. – Fázol?
- Nem – hebegtem, a hirtelen jött furcsa érzéstől még angolul is elfelejtettem. Épp akkor néztem fel az égre, mikor egy hullócsillag húzott át a feketeségen. Felcsillant a szemem és szóltam neki, hogy kívánjon valamit.
- Megvan!
Vigyorgott, mint a tejbetök. Kerek szemekkel néztem őt. Eddig még… sosem tűnt ilyen… mi is a jó szó? Nem jutott eszembe. Bár arcának markáns, kemény vonásai voltak, a kócos haja és az öntelt, néha hülye mosolya ellensúlyozta ezt az élt. A bőre világos volt, bár könnyen megkapta a nap, szóval az orra két oldala mindig kicsit pirospozsgás volt. Haja hófehérnek tűnt a holdfényben, akárcsak a szempillája, ami kiemelte szeme különleges színét. Ajkai rózsaszínek voltak, akaratlanul is arra gondoltam, hogy meg fog csókolni…
- Meine Liebe?
- Hmm? – kaptam fel a fejem. A butus mosoly eltűnt, épp csak mosolygott. Tekintete teljesen más volt, mint eddig. Mintha…
Megrezdült a telefonom. Mindkettőnkből kiszakadt egy halk sóhaj, csak bámultunk egymásra egy pillanatig, mielőtt a mobilomért nyúltam volna. Megnéztem a hívót, Lili volt az.
- Szia, Lizzy, zavarok? – kérdezte a lány. A szemem sarkából a mellettem ülő fiúra néztem. Mit mondhattam volna? Valami olyasmit mondtam, hogy csak üldögélünk. Vagy nem tűnt fel neki a többes szám, vagy nem akarta telefonon megbeszélni, de csak annyit kért, hogy menjek fel, mert nem talál valamit és úgy gondolja, én tudom, hol van. Kötve hiszem, de oké, gondoltam magamban. Most örültem Lilinek, nem tudtam elképzelni, hogy mi lett volna, ha tovább bámulom Gilbertet. Azok alapján, amik hirtelen az eszembe jutottak, talán megcsókolom, de azzal annyi is lett volna a barátságunknak, ha ő mást érez. Meg amúgy is! Ez csak a helyzet hatása volt! Holdfény, plusz csillagos ég, plusz egy jóképű albínó egyenlő megelevenedett fantasy kép.
- Minden rendben? – kérdezte halkan. Gyorsan elhadartam neki, hogy Lilinek szüksége van rám, mert valamit elkavartunk. Leugrottam a korlátról és már indultam volna a kollégium felé, mikor megragadta a karom és visszahúzott. Gil puszit nyomott a fejem búbjára és jó éjszakát kívánt. Kerek szemekkel néztem rá, mire felnevetett. Hebegtem neki valami választ és elindultam a kolesz kapuja felé, még mindig hallottam a fülemben a kacagását.
Bevágtam magam mögött a szobánk ajtaját és nekidőltem. A szemem ide-oda ugrált Katya és Lili között, akik kérdőn néztek rám, aztán elvigyorodtak, mikor meglátták a pírt az arcomon. Erre összehúztam a szemem. Nem vicces! Nagyon-nagyon nem vicces. Akaratlanul is eszembe jutott, mikor arról vallattak, hogy Gil tetszik-e nekem, én pedig minden erőmmel tagadtam. Lehet most is tagadnám, de tudtam volna, hogy nem igaz. Ezúttal legalábbis tudtam volna. Mert tetszett. De nem tudtam eldönteni, hogy tényleg tetszik, vagy csak valamiféle fellángolás, mint Roderich-nél volt. Nem akartam még egyszer csalódni.
Segítettem megkeresni a liechtensteini lánynak a pólóját, ami valahogy a matrac alá került. Egyikünk sem tudta, hogy hogyan.
- Na, elmeséled, miért viselkedsz furán? – ült le mellém az ukrán barátnőm és átölelte a vállam. Pont úgy, mint Gilbert. Megint piros lett az arcom annak gondolatára, ahogy ott ültünk egymás mellett, hogy milyen közel voltunk.
- Gilbert vagy Roderich a ludas? – mosolygott Lili előttem guggolva, bár tudta a választ.
- Gil – morogtam. Felkacagtak, mintha már előre sejtették volna. A kérésükre elmeséltem, mi történt. A focitól kezdve a teraszos jelenetig mindent elmeséltem, még azt is megemlítettem, hogy milyen furcsán éreztem magam, ahogy ott ültem. Ezt az érzést már nem írtam körül, de ők minden jellemzőjét eltalálták.
Összeszorult torok és gyomor? Pipa.
Kivörösödött arc? Pipa.
Elvitteacicaanyelved-effektus? Pipa.
Csak bámulod, de nem mondasz semmit? Pipa.
Ha mégis meg mersz szólalni, akkor csak hebegsz valamit? Pipa.
És ez csak az első öt dolog volt, amit kérdeztek. Válasz: szerelmes vagyok! Nem csak tetszett, de már egyenesen szerelmes is voltam belé! Szerettem volna elbőgni magam, de gyengének sem akartam tűnni. Viszont ahogy ott ültem a két barátnőm karjai között, elkezdtek lecsordulni a könnycseppek. Halkan sírdogáltam, miközben hallgattam, ahogy a lányok az anyanyelvükön csitítgatnak.
Hogy nem vettem észre hamarabb? Ez nem egyik pillanatról a másikra lett. Hogy-hogy nem tűntek fel a jelek? Tényleg ennyire béna lennék még a saját érzéseim felismerésében is?
És mi van vele? Ő vajon hogy érezhet irántam? Csak egy barát vagyok neki? Nem próbálkozott semmi olyannal, ami azt bizonyítaná, hogy többet akar. Vagy igen? Fogalmam se volt, hirtelen már mindenbe képes voltam belelátni bármit.
Hogy legyen tovább?


[1] Dragovic Aleksandar, osztrák focista; a magyarok ellen játszott meccsen a 33 percnél sárga, majd a 66 percnél piros lapot is kapott. Francis jóslata nagyon is bejött!

2018. november 11., vasárnap

33. fejezet – Újabb vizsgák és az elő-EB láz

Ki szereti a focit? Egy főleg fiúkból álló iskolában elég sokan, és persze a fogadások is megkezdődnek a meccsekre. Persze a mi kis másodikos triónk jobban belelendül ebbe, és persze Lizzy-nek is segítenie kell. Mindemellett meg ugye ott vannak az egyéb iskolai dolgok, mint az újabb vizsgák is.
És vajon lesz valami Lizzy és Gil között, mielőtt az év véget ér...?
--------------------------------------------------
forrás


- Kezdem totál feladni – borult le Feliks arccal az ágyára, körülötte mindenhol jegyzetek és tankönyvek hevertek. Mellette Toris és Ivan szintén a tanulnivaló fölé görnyedtek, egyik kétségbeesettebben lapozgatott, mint a másik. Nálunk is hasonló volt a helyzet, én már kezdtem unni, ezért néztem át a srácokhoz is, hátha ott másabb a hangulat. Nem volt másabb, sőt, talán kicsit rosszabb is volt. A lengyel barátom már besokallt a töritől.
Hogy miért tanultunk ismét, mint az őrültek? Újabb vizsgahét, ezúttal az év végén. Csak a végzősöknek nem kellett megírni, nekik már érettségi volt, ami meg a négy év teljes anyagát foglalta magába, nem csak egy félévét. Minden tantárgy maradt, csak én most a latin helyett a németből tettem vizsgát. Élő, létező nyelv, kicsit megnyomtam rajta a hangsúlyt is, bár most már nem Roderich miatt, hanem azért, hogy ne én legyek a családomban az egyedüli, aki nem beszéli… Ez volt a fő ok, persze, hogy ez…
Inkább kimentem a szobából, mielőtt a depressziójuk átragadt volna rám, és persze összefutottam Gilberttel is, aki szinte menekült ki az ajtón.
- Oh, hallo, meine Liebe – vigyorgott idétlenül, közben a hátát az ajtónak vetette, mintha ezzel benn tarthatná az ott lévőket. Tegyük hozzá, hogy befelé nyílt, így mikor Francis kinyitotta, ő szépen hátrazuhant, neki a haverjainak, akik alig bírták elkapni. Jaj… Szinte komikus volt az egész jelenet.
- Te meg az ajtók, Gil, nem vagyok jó barátok – jegyeztem meg és a kezem nyújtottam neki, amit egy hangos sóhaj után meg is ragadott, kihúztam a másik kettő karjai közül. Egyik vállát a falnak döntötte, a levegőbe meredt, miközben beszélt, mintha próbálná felidézni a dolgokat.
- Hát nem. Nézzük csak. Leütöttelek vele, leütöttél vele. Kétszer. Most hátraestem, egyszer kiskoromban meg nekiszaladtam az üvegajtónak, ami rohadtul strapabíró volt, mert nem tört el. Hmm. Mi van még? Ja, egyszer betörtem a szobaajtóm, mikor nekivágtam valamit…
- Egyéb? – kérdeztem, Toni és Francis pedig felnevettek.
- Tuti van, csak már annyiszor estem fejre, hogy elfelejtettem – gondolkozott el az állát simogatva a mutató- és hüvelykujjával. Újabb röhögéshullám indult el közöttünk. Hát, a fejre esésének voltak bizonyítékai, az biztos.
- Amúgy miért is menekültél? – vontam fel kissé a szemöldököm, mire villantott rám egy cuki mosolyt, amivel próbálta mutatni, hogy ő teljességgel ártatlan a dologban, viszont mögötte a két szobatársa a fejét rázta, innen tudtam, valójában ő a ludas, bármi történt is.
- Egész egyszerűen valamiben nem értettünk egyet.
- Megint a foci? – találgattam, nekik meg elkerekedett a szemük, a másik kettő is közelebb jött, megdöbbenést olvastam ki a zöld és a kék szemekből.
- Honnan tudtad?
- Van egy bátyám, aki focimeccsek, pláne az EB előtt mindig vitatkozik a haverjaival, hogy ki fog nyerni – vontam meg a vállam, aztán eszembe jutott valami. – Tényleg! Idén kinn lesznek a magyarok is! Meg kell kérnem Ricsit, hogy küldje már ide a pólóm.
- Pólód?
- Mez – javítottam ki magam, miután eszembe jutott a jó angol szó, nekik meg felcsillant a szemük és körbeugráltak ismét, hogy ennyire focirajongó vagyok. Az hát! A családban mindenki az!
- Mondd, hogy majd segítesz szervezni a meccsnézéseket! Léciléciléci! – nézett rám könyörgően Francis, amire egy hátrahőköléssel reagáltam. Emlékeztettem, hogy már a legutóbb is mondtam, hogy segítek, ha kell, nem kell nekem könyörögni. Elvigyorodott és átnyújtott a semmiből egy rózsát, amit aztán a hajamba tűztem a másik mellé.

- Mit kell ezen szervezni? – kérdezte Lili értetlenül, mikor elmeséltem neki, hogy mi volt a fiúknál.
- Fogalmam sincs, szerintem leginkább a fogadásokat kell felügyelni – vontam meg a vállam, utána fellapoztam a könyvem.
- De miben fogadnának. A tanárok nem hiszem, hogy szeretnék, ha pénzben játszanának…
- Az biztos, de ha mondjunk felajánlják a világnapok hetén nyert papírokat…
- Óóó, tényleg! Az milyen üzlet lenne! – kacagott fel Katya is, akit amúgy kicsit sem érdekelt a foci annak ellenére sem, hogy az országa játszik. – Kéne valaki, aki jó a tippmixben, aztán meg feleznénk a nyereményt – nevetett jókedvűen. Ezen elgondolkoztam és előkaptam a telefonom, majd kikerestem Gilbert nevét.


Röviden elmondtam neki a barátnőm ötletét, a srácok pedig azonnal rákaptak, sőt, tovább is vitték az ötletet, hogy le kéne paktálni a tanárokkal valahogy, hogy adjanak plusz kártyákat. Mondjuk mire végigolvastam az üzenetét Francis már futott is a suliba az igazgatóhoz. Ha ő rábólint, akkor nyert ügyünk van.
Már vagy fél óra eltelt, mikor csak egy tömör mondatot kaptam: gyere át. A lányok kérték, hogy majd mondjam el, mi volt és utamra engedtek.
Nos, az igazgatónő belement. Egy feltétellel. Ha előtte megmutatjuk, illetőleg elmondjuk neki, hogy hogyan tervezzük lebonyolítani a játékot és a meccsnézést. A neten azonnal megnéztük, hogy mikor lesznek a mérkőzések, Excelben megszerkesztettük, hogy a suli ideje alatt (pontosabban június 20-ig) ki fog kivel játszani, így már volt egy kis alapunk, hogy mennyire kell készülni. Összesen 26 meccset jelentett ez, némelyik egy időben játszódott. Nézni a közös teremben nem lehetett egyszerre kettőt, de megfogadtuk, hogy egy laptopon figyelemmel kísérhetnénk a játékot. Aztán kiválasztottuk, hogy milyen fajta játékok legyenek. Hogy ne legyen olyan könnyű, kiválasztottunk hármat. Egy könnyűt, egy közepeset és egy nehezet. A mérkőzés győztese, aminél kettőből kell egyet eltalálni; a gólszám (több/kevesebb), amikor az összesített gólok számának kell többnek, illetve kevesebbnek lennie, mint a játékos által megadott szám; és a pontos eredmény, amit nem nagyon kell magyarázni. Felajánlottam, hogy megcsinálom majd a lapokat, ha az igazgatónő elfogadja a dolgot, ők meg törődhetnek a fogadásokkal. Biccentettek, hogy benne vannak, teljesen lázba jöttek. Még gyorsan június elején lemennek a vizsgák, aztán jöhet a fociláz.
Felvázoltuk az igazgatónőnek a játékokat, a megvalósítás menetét, hogy hogyan lehet elintézni a dolgokat. Egy ideig meredt ránk, végül mondta, hogy hajrá, majd a suli csináltat egy bizonyos számú beváltható „utalványt”, olyanokat, mint amiket a világnapok hetén kaptunk. Szupi.
Még azt el kellett dönteni, hogy melyik játékért mennyi jutalom jár, illetve mennyi a tétalap. Úgy döntöttünk, hogy minimum kettő világnapok hetés utalvány az alap, az első játék nyertesei visszakapják, plusz még kettő, a második játék extra öt, a harmadik pedig, mivel tényleg szinte lehetetlen, extra húsz lapot kapnak. Totálisan megéri a sok munkát szerintünk.

Idegesen toporogtam az ajtó előtt a töri vizsga napján, de nem csak én, hanem természetesen mindenki, csak nagyon kevesen álltak sztoikus nyugalommal. A lányokkal még utoljára átnyálaztuk a füzeteinket, Katya majdnem elkezdett sírni azon, hogy nem emlékszik az egyik évszámra, meg egy névre, aminek amúgy is kicsi volt az esélye, hogy belekerül a dolgozatunkba. Pontosan miután visszatettem a füzetem a szekrénybe, előbukkant Gilbert is, ő is a nyugodtak táborát erősítette. Mondjuk az ő tudásával én is ilyen nyugodt lettem volna. Sok sikert kívánt pár embernek az osztályunkból, Roderich-et látványosan átugrotta, majd hozzám jött.
- Mit idegeskedsz, meine Liebe? – vigyorgott rám, én meg egy kicsit csúnyábban néztem rá, az ő mosolya pedig, ha lehet még szélesebb lett. Ő meg ez az öntelt féloldalas vigyora… Hirtelen elővett egy búzavirágot a semmiből (biztos Francis-től tanulta), majd a hajamban lévő másik alá tűzte. - Viel Glück! – kacsintott rám, aztán a saját terme felé vette az irányt.
- Neked is, Gil! – szóltam utána, mire vetett rám a válla fölött egy pillantást. Hirtelen megperdült, egyenesen szembe nézett velem, de közben tovább hátrált a tanterem felé. – Bár szerintem nincs sok szükséged rá.
- Ó, Nagyszerűségemnek mindig szüksége van rá. Danke!
- Egoista barom – suttogtam a fejem fogva, de közben szórakoztatott is, amit mondott. Rám kacsintott, majd már el is tűnt az ajtó mögött.
- Í, jön a tanárnő! – kapaszkodott belém Katya, tekintetén rémület tükröződött. – Mikor is volt az az izé? Uramisten! Megint elfelejtettem! Lizzy, segíts!
- 1215. és Magna Carta – mondtam, miközben megsimogattam a hátát. – Eszedbe fog jutni, ha benne lesz…
Öhm. Nem jutott eszébe. Pont a rendiség kialakulása volt az esszé, a Magna Cartának pedig fontos szerepe volt benne Angliában. Egész délután a síró barátnőnket próbáltuk vigasztalni, lelket önteni belé, megmagyarázni, hogy mert ezt kihagyta, még meglesz az ötöse. Nem nagyon hitte el, vacsora után már Ivan is beszállt a csitítgatásába, átvette a helyem, amíg én odaadtam a másodikos triónak az addig elkészült tippmix szelvényeket. Felcsillant a szemük, eltervezték, hogy másnap kihirdetik, hogy kezdetét veszi a verseny.
- Imádunk, Lizzy, nagyon köszönjük – mosolygott rám Toni, közben próbálta nem leejteni a sok papírt. A legegyszerűbből volt a legtöbb, majdnem száz, a másodikból már csak ötven, a harmadikból pedig alig húsz egyelőre, de még mindig tudtunk újat csinálni, ha az egyik kezdene fogyni.
- Oui! Menjünk, írjunk valami jó kis szöveget, amit holnap bemondhatunk az iskolarádióba – mondta Francis, majd a spanyollal együtt felrohantak.
- Ja, dankeschön mindenért, meine Liebe – vigyorgott rám Gilbert is, mikor a két haverja eltűnt a lépcsőn.
- Szívesen, Gil – biccentettem, már épp indultam volna vissza az étkezőbe, hogy folytassam Katya nyugtatását, mikor a német egyszer csak hozzám hajolt és a homlokomra nyomott egy puszit.
- Tényleg köszi – suttogta, mielőtt ő is elindult felfelé. Éreztem, hogy kissé elpirulok, aztán sarkon fordultam és besiettem az ebédlőbe, ahol a barátnőm tovább itatta az egereket.

- Ezt is el fogom cseszni – suttogta az ukrán lány másnap, mikor ismét a termünk előtt voltunk. Elé álltam és a vállát megragadva megakadályoztam, hogy elforduljon.
- Katya, nem fogod elcseszni! Tegnap kihagytál egyegylenegy információt a dolgozatodból, de ettől még nem fognak kirúgni a suliból. Az angol pedig szintén ötös lesz, lehet, hogy a tiéd lesz a legjobb – mondtam a szemébe nézve, ezután megölelt és nem engedett el egészen addig, míg az osztályfőnökünk be nem engedett.
- Annyira örülök, hogy ti itt vagytok nekem, csajok! – súgta, mielőtt beléptünk volna a terembe. De pont ebben a pillanatban valaki megragadta a csuklóm és visszafordított egy pillanatra.
- Napi szerencsevirág – vigyorgott és már ott sem volt. Megérintettem és kivettem a hajamba tett búzavirágot, mielőtt leültem volna a padomba. A kis növényt odatettem az asztal sarkára, aztán halványan elmosolyodtam, elszállt minden idegességem, bátran vártam a lapon található kihívásokat.
Mikor végeztünk még ott maradtam a padban kicsit, megmozgattam a majdnem görcsbe állt ujjaim és nyakam, közben a többiek elsuhantak mellettem. De az, hogy el voltam foglalva a beállt izmaim rendbehozásával, nem azt jelentette, hogy nem figyeltem a környezetemre. Így vettem észre, hogy a padomon lévő virágot Roderich simán elvette és minden bizonnyal beledobta volna a kukába, ha nem szólok rá két lépés után. Szerintem megfagyott benne a vér is, ahogy megszólítottam, de próbált semleges arcot vágni, ahogy hátrafordult.
- Visszakaphatom? – kérdeztem, miközben összeszedtem a cuccom.
- Nem szabadna ennyire bíznod benne, Elizabeta – mondta a fejét csóválva, mire felsóhajtottam.
- Tudom, hogy te nem bírod, de én elvagyok vele és eddig semmi rosszat nem tett velem, nem értem, hogy miért féltesz tőle ennyire. Nem fog engem kihasználni, csak azért, hogy veled kicsesszen, mivel már nem is vagyunk együtt…
- Viszont én még mindig szeretnék veled együtt lenni – szólt közbe halkan, szomorú szemekkel figyelte, hogy hogyan reagálok.
- Roderich, ezt már megbeszéltük. Nem illünk össze. Ennyi. Annyira távol áll a kettőnk világa…
- De… - kezdte, remélve, hogy meg tud győzni, de a kapcsolatunkat én már rég lezártam magamban.
- Nincs de. És most kérem a virágot – nyújtottam a tenyerem. Láttam, hogy lenéz a növénykére, lehet, eszébe jutott, hogy széttapossa, de végül csak beleejtette a markomba, sarkon fordult és kiment, ahol szinte összeütközött a némettel. Gyilkos pillantást vetettek egymásra.
- Lass sie in Ruhe! – sziszegte az osztrák, mielőtt félrelökte (vagy legalábbis próbálta) volna Gilbertet, aki még utána fordult és rákiáltott.
- Oder was?
- Gilbert! –ez már én voltam, figyelmeztettem, hogy ne kezdje. Kicsit kedvetlen arccal nézett vissza rám, de aztán észrevette, hogy a kezemben ott van a kis virág.
- El akarta venni?
- Nem – mondtam kurtán, mert tudtam, csak ezzel akadályozhatom meg, hogy ezek ketten megint egymásnak essenek verbálisan. – Gyerünk! Osztogassunk tippmixet – léptem mellé, aztán elindultunk a kollégium felé.

- Mennyit adtatok már el? – kérdezte Feliks, mire felmutattam egy lapot, rajta annak nevével és játékával, aki „vett.” Már egészen sokan voltak. Mindenki rákapott a dologra, a versenyszellem megszállta az akadémia diákjait. Lehuppant mellém és végigolvasta a neveket. – Katya nevével játszotok ti?
- Túl jól ismersz, Feliks – mondtam és a vállára hajtottam a fejem. Körém fonta a karjait és így tartott egész addig, míg egy újabb srác nem kezdett érdeklődni a lapok iránt.
- Amúgy… hogy ment az angol? – tért át egy másik témára, tekintete pedig megakadt a hajamban lévő virágokon. Volt egy olyan érzésem, hogy nem ezt akarta kérdezni, de túl álmos voltam ahhoz, hogy kérdezősködjek.
- Jól. Remélem, legalább a nyolcvanöt pont meglesz. Neked?
- Totálisan dettó. Bár, volt pár kérdés, amelyik megfogott – gondolkozott el és mesélni kezdte, hogy melyik volt a szívatósabb szerinte. Úgy tűnt, amit én könnyűnek találtam, neki az volt a tök nehéz és vica versa. Innen is látszik, hogy ki mit tart érdekesnek az órán és mit ír le a jegyzetekbe részletesebben. Tényleg volt olyan, ami alig jutott eszembe és nagy volt az esélye, hogy el is rontottam. Úgy éreztem, ez az angol vizsga rosszabb lesz, mint a félévi.
Mikor Toni jött, hogy leváltson, Feliks-szel sétálni mentünk, tervezni kezdtük a nyári látogatásomat. Már leírt egy csomó dolgot, hogy hova akar elvinni, de a főbb látványosságokon túl nem árult el egyéb részleteket. Már így is kételkedtem benne, hogy ez a sok minden bele fog férni egy hétbe, de ha rajta múlik, akkor futva járjuk be Varsót.
Aztán rátért egy kicsit személyesebb témákra is, például, hogy mit dumáltam én Roderich-kel a vizsga után. Egy fáradt nyögést hallattam, de aztán elmeséltem, mi volt, szinte szóról szóra. Ő továbbra se bírta az osztrákot, így konkrétan azokat kezdte visszhangozni, amiket én mondtam, és az osztrák-porosz háborúban beállt az utóbbi oldalára. Visszakérdeztem, hogy milyen osztrák-porosz háborúról beszél, már rég nem az ezerhétszázas évek második felét írjuk, amin csak vigyorgott.
- Tudom én, hogy te is Beilschmidt oldalára állnál, Lizzy – jegyezte meg affektálva. Ajj, Feliks…
- Persze-persze, te mindent tudsz – sóhajtottam fel unottan, aztán belekaroltam és visszafelé kezdtem menni.
- Pontosan! Majd később visszatérünk erre a beszélgetésre és akkor mondhatom, hogy igazam volt!
- Addig úgyis elfelejted – morogtam, de azért halványan elmosolyodtam.

- Napi szerencsevirág, meine Liebe? – vigyorgott rám Gilbert másnap és újabb búzavirágot adott át. – Matek lesz, szóval ma biztos szükséged van rá.
- Neked nem kell a szerencsehozó virág? – kérdeztem vissza, közben megsimogattam a növény szirmait, az arcom pedig kissé felforrósodott.
- Nekem másféle talizmán kellene – vonta meg a vállát, mintha azt gondolná, ez van, utána a tekintetét a földre szegezte. – De azt nem kaphatom meg.
- Miért? Mi az? – pislogtam fel rá kérdőn, közben a virágot a szívemhez szorítottam. A fejét rázva lépett hátrébb, mikor az osztályfőnökeink befordultak a sarkon, bátorító mosolyt küldött felém és már indult volna el a haverjaihoz, mikor odaléptem hozzá és puszit nyomtam az arcára. – Sok szerencsét neked is, Gil!
A mosolya kiszélesedett, most nem volt öntelt egyáltalán, szemeiben is csillogott valami új, és mintha kicsit el is pirult volna.
- Es scheint… Ich kann es bekommen – mondta és sarkon fordult, a vigyor továbbra is az arcán virított. Összevont szemöldökkel néztem utána, próbáltam lefordítani. Es scheint? Talán ezt mondta. Ezt nem tudtam mit jelent, de a második mondatot nagyjából összetettem. Ich kann… valamit tudok… es bekommen… a bekommen az nem kapni? Akkor… meg tudom kapni? Mi? Nem értettem, mire céloz… Várjunk csak. Nem arról beszéltünk, hogy nem tudja megkapni a szerencsetalizmánját?
Elvörösödtem és ez a vörösség nem múlt el még akkor se, mikor leültem a székemre. Lili kicsit aggódva nézett rám, én pedig megkérdeztem, hogy mit jelent a mondat. Nem tévedtem. Ő viszont azonnal rájött, hogy ki mondta, kérte, hogy beszéljük meg a vizsga után.
A búzavirágot oda tettem, ahová előző nap, halvány mosoly kúszott az arcomra minden alkalommal, mikor ránéztem. Az osztályfőnök kiosztotta a lapokat, majd egészkor kezdődhetett a vizsga.
Úgy éreztem, sokkal jobban ment, mint a féléves, teljesen fel voltam dobódva, mikor kijöttem a teremből. A szekrényemhez mentem és bedobtam a függvénytáblázatot meg a számológépet, úgysem lesz rá szükségem az elkövetkező pár napban. A lányok ott álltak mellettem és faggattak azzal kapcsolatban, hogy miért voltam annyira zavarban, mikor bejöttem. Egyre csak hajtogattam, hogy majd a szobánkban elmesélem, mikor nincs ott senki, de nem tágítottak. Mígnem egyszer csak elhallgattak.
- Na, hogy ment, meine Liebe?
Azonnal elöntötte az arcom a forróság, mikor a vigyorgó német hangját meghallottam. Vettem egy mély levegőt, mielőtt megfordultam volna, remélve, hogy a szívverésem egy kicsit normálisabb értékhez kezd közelíteni.
- E-egész jól, köszi. Neked?
- Nagyszerűen. Szerintem ez lesz az eddigi legjobb – kacsintott rám, aztán kicsit közelebb hajolt. – Bejött a talizmán, amit tőled kaptam, meine Liebe.
A lányok felkuncogtak, ahogy ez a szaros német még jobban zavarba hozott, nemhogy támogattak volna vele szemben, hanem úgy tűnt, inkább mellé álltak. Lilitől kérdezett valamit németül, amire az csak bólogatott visszafojtott mosollyal. Viszont én sem voltam idióta, és bár még nem tudtam minden igeidőt, mégis nagyjából megértettem. Arra a német mondatra kérdezett rá, amit a vizsga előtt mondott, hogy értettem-e. Jóhogy!
- Nem illik más nyelven beszélni azok előtt, akik nem értik – morogtam és indultam volna a kollégium felé, ha Gil nem kapja el a karom nevetve.
- Bocsi. Csak cuki, hogy ennyire zavarban vagy…
- Nem cuki, inkább kínos – sütöttem le a szemeim, az agyam meg ordítani kezdett a szívemmel, hogy fejezze be az ugrálást, mert kitöri a bordáimat. Gilbert közelebb lépett hozzám.
- De. Cuki – suttogta és egy puszit nyomott a homlokomra.

Délután benéztem a főzőklubba is, ha már szerda volt, dúdolgatva mentem végig a kihalt folyosón. Úgy tűnt, mindenki felszívódott, nézte át a holnapi vizsgára a dolgokat. Nem számítottam rá, hogy túl sokan lesznek a klubban is, szóval szinte kisebb szívrohamot kaptam, mikor megláttam azt a sok embert akik engem vártak. Engem! Hirtelen azt se tudtam mi van, aztán beugrott: június 8. A szülinapom… Teljesen elfelejtettem a dolgot, még anyuék se írtak, hogy emlékeztessenek rá, bár a lengyel vigyorából azt szűrtem le, hogy ő szólt nekik, hogy csak estefelé hívjanak. Feliks átölelt és boldog születésnapot kívánt, őt sorban követték a barátaim. Kaptam mindenféle apróságot, mint csokikat meg ilyeneket, amiknek teljes szívemből örültem, majd a tortához vezettek. Francis meggyújtotta a gyertyákat, majd közölte, hogy el ne merjem fújni, ahogy Gil odaállt mellé, hogy lefotózzon. Rájuk mosolyogtam, aztán mikor megkaptam a jelet, elfújtam a gyertyákat. Tizenhat éves lettem! A barátaim megint átöleltek, pattogni kezdtek, hogy vágjam fel a tortát A francia mutatta, hogy nagyjából már megjelölték, hogy hol vágjam, én pedig elkezdtem sajnálni a szépre megcsinált magyar zászlós édességet. Ugyanúgy, mint ahogy sok más Akadémiás szülinapi tortát, ezt is fondant borította kívülről, nem tudtam milyen ízesítésű lesz, szóval azért mégis hajtott valami afelé, hogy felvágjam. Aztán leesett az állam: dobostorta volt! Szándékosan jelölték meg, hogy hol vágjam, hogy a grillázs ne árulja el. Imádom őket. Az első szeletet egy tányérra tettem és megkérdeztem, hogy ki csinálta. A főzőklubból néhányan, illetve egy pár másodperccel később Francis megragadta Gil csuklóját és erővel felemelte. A német kicsit riadtnak tűnt, mentegetőzni kezdett, hogy csak a fondanttal szórakozott ő. Sorban megöleltem mindannyiukat, legutoljára őt. Feliks hirtelen nyafogni kezdett, hogy haladhatnék már a torta szeletelésével, mert éhes. Oda is adtam neki az első szeletet, majd szépen lassan mindenki megkapta a sajátját, a legutolsó pedig az enyém volt.
- Jó étvágyat! – mosolyogtam rájuk, mire mindenki boldog szülinapot kívánt és enni kezdett. Nagyon jó lett! A többiek kitettek magukért. Szinte egész végig vigyorogtam, egyszerűen nem tudtam nem mosolyogni, annyira boldog voltam.
Már majdnem vége volt a bulinak, mikor a szüleim is felhívtak. Elnézést kértem és kimentem a teremből. A családom is hangosan felköszöntött, hallottam a nagyszüleim és a tesóm hangját is. Ők is elhalmoztak jókívánságokkal, mindenfélét ígérgettek, hogy mi lesz, mikor hazamegyek. Örültem, hogy nemsokára végre velük lehetek.
Visszamentem a konyhába, ahol néhányan már menni készülődtek, csak még egyszer boldog születésnapot szeretettek volna kívánni. A végére szinte csak a legszűkebb baráti köröm maradt. Láthatóan ők még készültek valamivel. Egymásra vigyorogtak, majd vissza rám, végül előkerült az ajándék is. Kaptam egy nagy tizenhatost ábrázoló lufit is, aminek a madzagja egy kis ajándékzacskóra volt kötve, abban lapult valami. Egy képkeret, benne két fotóval, az egyiken a csajokkal vagyok Londonban, a másikon pedig Feliks-szel vagyok még az előző nyáron Szegeden. Olyan cukik! Újra átöleltem őket, de Katya még felhívta a figyelmem, hogy van ott valami. Egy kisebb doboz is lapult ott, azonnal éreztem, hogy soha nem fogom tudni meghálálni nekik ezeket az ajándékokat. A dobozkában egy karkötő volt, rajta egy rózsa alakú fityegővel, aminek a hátuljára egy 16-os volt gravírozva. Imádtam! A lányok viccelődtek, hogy majd minden évben fogok kapni egyet. Éreztem, hogy elönti a könny a szemem. Mindig szerettem volna meglepetés bulit, bármennyire mondtam, hogy ó, nekem biztos nem kell, plusz még itt volt ez az ajándék is… szóval nagyon meg voltam hatódva.
Eközben Gil szórakozott mosollyal figyelt minket, megvárta, míg befejezzük a magunk ki köszöngetős szertartását, csak aztán lépett oda hozzám.
- Mivel láttam, hogy te is szeretsz fotókat aggatni mindenhová, arra gondoltam, hogy legalább a nyomtatással ne legyen gondod, így… Boldog szülinapot, meine Liebe! – ezzel átnyújtott ő is egy kisebb dobozt. Felnyitottam, benne rengeteg fotó volt. Nem tudtam, honnan szedte össze őket, de volt mindenhonnan kezdve a gólyaavatótól a bálon át Londonig. Szorosan átöleltem a nyakát és megköszöntem. Azonnal elkezdtem átnézni őket, fel-felnevettem egyik-másik láttán.
- Nagyon köszönöm, Gil! – mondtam ismét, mikor elértem egy közös fotóhoz. A bálon készült, mosolyogva táncoltunk. A háttérben látom a bénázó barátaimat, innen tudtam, hogy ez a „tanítsuk meg a többieket keringőzni” félóra alatt volt. Lábujjhegyre álltam és puszit nyomtam az arcára, ő pedig a derekam köré fonta a karját és magához húzva tartott.
- Bitteschön, meine Liebe – súgta és ő is megpuszilt engem, mire fülig pirultam és többé nem tudtam neki egy épkézláb mondatot mondani.

- Hogy elvörösödtél!
- És összeakadt a nyelved szinte mindig!
- Csak nem tetszik neked? – kérdezték egyszerre, szinte az arcomba másztak.
- Mi? Nem! Miért tetszene? – akadtam ki teljesen, a tükörben láttam, hogy az arcom még vörösebb, mint eddig volt.
- Dehogynem! – kacagtak szinkronban, aztán sorolni kezdték, hogy mi utal erre. A lista szinte végtelenül hosszúnak tűnt. Azonnal ellenkezni kezdtem, de mintha nem is hallottak volna.
- Nem! Nem tetszik! Csak barátok vagyunk. Miért tetszene egy olyan egoista, okoskodó, bunkó idióta, mint Gilbert?
De nem tudtam őket meggyőzni, csak még hangosabban nevettek. A fejemre rántottam a takarót és azt mantráztam magamnak egy ideig, hogy „nem tetszik, nem tetszik, nem tetszik.”
Tényleg így lenne? Nem tetszik? Igazából… Karizmatikus, okos és kedves, még jóképű is a maga módján. Érdekes, hogy annyi féle mosolya van, annyiféle nevetése a szituációtól függően. Idegesít a mosolya, amikor tervez valamit vagy kárörvend, de olyan jó érzéssel tölt el, mikor csak halványan felfelé kunkorodó ajkakkal figyel, szemei körül megjelennek a mosolyráncok. Megint más a mosolya, mikor olyanról beszél, amit szeret, legyen az a zene, a történelem vagy a családja. És megint más a szomorú mosolya, ami miatt a szívem szakad minden alkalommal meg. Néha nem is kell semmit mondania, az arcára van írva minden, a szemei tükrözik az érzéseit. Néha próbálja elrejteni a fájdalmát egy gúnyos vigyor mögé, amin régen nem láttam át, de most hogy megnyílt előttem és tudom milyen az igazi arca… nem is értem, hogy hogyan dőlhettem be. Lehet azt akarta, hogy elhiggyem, hogy magabiztos és egoista. Már tudom, hogy egyáltalán nem ilyen. Nem olyan fellengzős, nem olyan bunkó, mint hittem. De akkor miért mondtam ezt a lányoknak? Talán inkább magamnak akartam bebeszélni a dolgokat, mert féltem, ha bevallom, hogy tetszik, akkor elveszíthetek egy jó barátot. Mert az volt. Nagyon jó barát. Hozzá bármikor odamehettem segítségért, megnevettetett, megvigasztalt, velem volt. Én is viszonozni akartam neki ezt a sok dolgot. Nem volt fair, hogy ő mindig csak ad, én meg mindig csak kapok.
Láttam magam előtt a mosolyát, mikor megpusziltam, őszinte öröm áradt a szemeiből, mert adtam neki valamit. Annyira szerettem volna ebben a pillanatban átölelni és még egy puszit adni az arcára, hogy továbbra is ilyen boldog legyen.
Lerántottam a fejemről a lepedőt és a plafonra néztem.
- Oké, lehet, hogy tetszik – suttogtam leginkább magamnak, mint másnak, de a lányok azonnal felültek és nevetve rám ugrottak.

Másnap reggel Gilbert ritka rosszkedvűnek tűnt, felém se nézett egész végig, a reggelijében is csak turkált. Aznap a nyelvekből kellett vizsgázni, mindketten egy elég kevés lélekszámű csoportban voltunk, így a mi termünk lent volt, több különböző tanár diákjai is egy helyen írták. Sok szerencsét kívántam neki, de csak morgott valamit arról, hogy köszöni és minden szó nélkül bement az ajtón. Megkerestem a padra ragasztott cetlik közül az enyémet és lehuppantam oda. Persze ő pont mögöttem foglalt helyet, unottan kezdte kopogtatni a tollát a fán. Ránéztem az órára, láttam, hogy még van egy kis idő, így hátrafordultam hozzá.
- Mi a baj?
- Non parlo né inglese né tedesco[1] – morogta, közben egy pillantást se vetett rám, tovább kopogott.
- Tettem valamit? – vontam össze aggódóan a szemöldököm. Most már rám pillantott, de azt kívántam, bárcsak ne tette volna. Úgy éreztem, hogy felnyársal a tekintetével, ezúttal egy másféle zavar miatt vörösödtem el. Gúnyos mosoly húzódott az ajkaira, olyan, amilyet eddig csak Roderich-re villantott.
- Mi az? A szemembe már nem mered mondani, hogy egy egoista, okoskodó, bunkó idióta vagyok?
- Mi? Nem, Gil, nem! Totálisan félreérted – kerekedett ki a szemem és mentegetőzni kezdtem. Egyáltalán hogy hallotta meg, mikor a szobánkban dumáltuk ezt a csajokkal. Bár… ekkor eszembe jutott, hogy mintha említette volna, hogy vacsora után átjön és elmagyarázza németből, amit nem értek. A francba…
- Nem? Akkor magyarázd meg, kérlek – dőlt előre érdeklődést mímelve, de láttam rajta, hogy a legkevésbé sem érdekli a dolog, ő már berágott rám és egyelőre ez így is fog maradni.
- Héderváry kisasszony, kérem, forduljon előre – szólt rám az egyik tanár, én pedig vetettem egy utolsó pillantást a németre, majd megtettem, amire kértek. Hagytam, hogy a hajam a szemembe hulljon és eltakarja a lecsorduló könnyeket.
Elolvastam az első feladatot. Majd még egyszer. És még egyszer. Nem értettem, mit kéne csinálni. Gyorsan kivettem a szoknyám zsebéből egy zsepit és megtöröltem az arcom, hogy legalább ne csöpögtessem össze a feladatlapot. Vettem egy mély, reszketeg levegőt, próbáltam úgy belefogni, mintha az előbbi meg se történt volna, de szinte mindig eszembe jutott a csalódott tekintete.
Már egy óra eltelt, de még mindig könnyeztem, alig haladtam a feladatokkal, pedig nem voltak nehezek, pont olyanok voltak, amiket gyakoroltunk, talán a szavak voltak egy kicsit más sorrendben. Hirtelen megéreztem, hogy Gil a hátamnak nyomja a tolla végét és rajzol valamit. Egy vonal. Felemelte az íróeszközt és újra írt. Egy T. Majd egy rövid kis vonalka. Várjunk. IT’… S. Egy kör és egy K.
IT’S OK. Minden rendben.
Mély levegőt vettem, kicsit kevésbé mardosott a bűntudat, de még mindig úgy éreztem, hogy remeg az ajkam, sírni akartam.
Új lendülettel vágtam bele a vizsgába, úgy éreztem, talán mégis sikerülni fog az ötös. A levelet az utolsó utáni pillanatban fejeztem be, már letelt az idő, mikor odavéstem az aláírásomat. Egyszerű levélke volt, amit az egyik barátunknak kellett írni. Nos, én a mögöttem ülőt választottam.
Mikor vége lett, hátra akartam fordulni Gilhez, de ő már nem volt ott. Észre se vettem, hogy kiment. Kissé csalódottan kullogtam ki a teremből, ahol már a lányok és Feliks vártak. Egyikük sem ebben a teremben volt, mivel Lili és Katya a franciát tanulta, Feliks pedig a litvánt, ami totális véletlen, mert már azelőtt felvette, hogy tudta volna, ki lesz az osztálytársa. Kérdezték, hogy mi lett Gilberttel, mert minden szó nélkül rohant el mellettük. Azonnal könnybe lábadt a szemem és elmeséltem nekik a történteket, miközben sétáltunk, ugyanúgy, mint az előző pár napban is.
Ebéd után beszélni akartam Gillel, de a kis trió felszívódott minden nyom nélkül.
Szóval a lányok és Feliks úgy döntöttek, próbálják egy kis időre elfeledtetni velem a dolgokat. Filmet néztünk, aztán Lili kifestette nyáriasra a körmünket (csak nekem és Katyának, Feliksnek nem, pedig poénkodott, hogy van egy szín, ami illik az egyenruhájához). Imádtam a mintát, amit egy vékonyabb ecsettel ráfestett. A hüvelyk-, mutató- és középső ujjamon a köröm piros volt, a kisujjamon zöld, a gyűrűsujjamon pedig olyanra csinálta meg, mint egy dinnyét. A kisujjam felé eső fele zöld volt, majd fehér és végül piros. Még három magot is rajzolt rá. Nagyon tetszett! Ja, és színben tökéletesen illett a piros egyenruhánkhoz.
Katyáé is gyönyörű volt, világoskék (pont olyan, mint a hajpántja) és fehér volt az alap. A hüvelyk-, mutató- és kisujja egyszínű kék volt, a középső ujján pedig kék-fehér csíkos lett. A gyűrűsujja volt neki is az igazi mestermű: a fehér alapra feketével egy horgonyt rajzolt, majd aranyt glittert kevert össze átlátszó lakkal és egy kötélt festett rá.
Lili annyira tehetséges volt, ha ilyenekről volt szó! Én sosem tudtam szépen kifesteni a körmeimet, ő meg kész műalkotásokat készít itt nekünk. A sajátját is fantasztikusra csinálta, bár állítása szerint ezt még ekkor próbálta legelőször. Ombre hatású, színátmenetes lett, nem lett rajta semmilyen minta, de így is tökéletes volt. Sok képet is csináltunk, hol instagramosan fogunk egy körömlakkot, hol egymást ölelve szelfizünk, máshol hülye fejet vágunk, vagy röhögve elterülünk az ágyon.
Igazuk volt, tényleg sikerült elfelejtetniük velem Gilbertet egy kis időre, de aztán… vacsoránál megint beütött a depi. Kaja után kérdeztem, hogy nem beszélhetnénk-e meg, de megint csak egy olyan pillantást kaptam tőle, ami miatt elszomorodtam, bár ezúttal nem volt olyan éles, mint reggel.
- Gil, bocsánat, tényleg. Nem akartalak megbántani, csak…
- Csak? – kérdezte kissé gúnyosan, mikor elhallgattam.
- Nem tudom megmagyarázni! A lányokkal dumáltunk és arra terelődött a szó, hogy… Áh, ezt így nem fogom tudni elmondani – túrtam a hajamba, a virág is kiesett a tincseim közül.
- Szerintem hagyjuk – vonta meg a vállát és elfordult.
- Gil – suttogtam, a tarkóját néztem egy pillanatig. Újra mindent elhomályosítottak a könnyek, a gyomrom összeszorult, ahogy kimondtam a következő szavakat.– Akkor tényleg hagyjuk…
Sarkon fordultam és felmentem a lépcsőn, közben egyre csak gördültek le a könnycseppek az arcomon. Eliska gúnyosan rám mosolygott, mikor elmentem mellette, kérdezett valamit, de annyira elnyomott minden hangot a szívem lüktetése, hogy nem hallottam, mentem tovább alig nézve fel. Szinte futva tettem meg a lépcsőtől az ajtónkig azt a pár métert, berontottam a szobába, majd kitört belőlem a zokogás.
- Utál engem – nyögtem ki nagy nehezen a hüppögések között, miközben bemásztam a két barátnőm közé, akik átöleltek és csitítgatni kezdtek. – Ő mindig olyan kedves volt velem én meg ilyeneket mondok róla, pedig nincs is így. Szörnyű vagyok.
- Jaj, Lizzy, nem mond ezt, mind tudjuk, hogy miért mondtad – simogatta meg Katya a vállam, a másik oldalamon Lili bólogatott.
- Igen. Csak tetszik, de nem merted bevallani. Mindenki próbál mentséget keresni ilyenkor – kuncogott.
- De szörnyű vagyok. Serpenyőkkel kergettem meg, leidiótáztam, leszarosnémeteztem, mindennek hívtam már, de meg sem érdemelte, ő csak hülyéskedett – szipogtam.
- Valljuk be, néha azért megérdemelte – világított rá Lili.
- Jó, néha, de én akkor is bántottam, hogy ha nem érdemelte meg – bőgtem el újra magam. – Hogy kiakadtam, mikor Roderich-nek robbanó tortát gyártottak, pedig így visszagondolva tök vicces. Azt mondtam neki, hogy utálom, pedig csak egy vicc volt!
- Lizzy, ne emészd már magad a múlton. Mind tudjuk, hogy heves a vérmérsékleted, szerintem Gilt se érdekli, ha néha lehülyézed – tette hozzá Katya, majd felnevetett. – Beszéljünk vele?
- NE! Azt fogja hinni, hogy én küldtelek titeket és akkor majd még jobban berág.
- Ez hülyeség, Lizzy…
- Akkor se. Elmegyek fürdeni – szipogtam, majd felpattantam és keresni kezdtem a cuccaim.

- Hallo, meine Liebe.
Megugrottam és megperdültem, ahol szembetaláltam magam Gilberttel. Újra meine Liebe-nek hívott, amit jó jelnek vettem. Aztán jött az újabb megnyugtató dolog, mert a hajamba tűzött egy búzavirágot. Nem bírtam ki és átöleltem. Éreztem, hogy megdöbben egy pillanatra, aztán ő is átkarolta a derekam, hosszú ujjai megcirógatták a hátam. Éreztem, hogy a fejem búbjára támasztja az állát, mire szétáradt bennem a melegség.
- Te is ebben a teremben leszel? – kérdeztem, ő pedig bólintott.
- Szerintem megunták, hogy itt-ott csak egy tanár felügyel egy diákra és inkább összevonják a kis létszámú csoportokat. Szerintem itt lesznek az x ország történelmét tanulók. Ott meg talán a zenészek. Legalábbis Edelsteinból kiindulva – bökött az utolsó terem felé, ahol valóban Roderich állt és minket figyelt gyilkos tekintettel. – Nos, meine Liebe, hogy sikerült tegnap a német?
- A vége felé egész jól – vallottam be, kissé megvontam a vállaim. Halkan kuncogott, nekem pedig elöntötte a pír az arcom, nem értettem miért reagáltam így arra, hogy nevetett. A vállával nekidőlt a falnak, szerencsére témát váltott, kérdezgetni kezdett, hogy mit vettünk magyar töriből. Röviden meséltem neki a vegyesházi királyokról, akikről szó volt eddig, ő pedig figyelmesen hallgatott, de ahogy láttam a nevekkel kicsit bajban volt, én meg nem mindegyikre találtam angol megfelelőt és mivel mi magyarul tanultuk ezt a tantárgyat, ezért nem is volt rá szükség.
Pont az én tanárom volt a felügyelő, kezében egy csomó papírral rohant az ajtóhoz és nyitotta azt ki. Most is fel volt cetlizve minden pad, Gil ugyanúgy mögöttem ült. Milyen mázli, hogy a keresztneveink alapján senki sincs közöttünk. Oldalt ültem a székben, a német meg előre hajolt, hogy tudjunk még egy kicsit beszélgetni. Eliska előttem ült egyenes háttal, karba tett kézzel, de a válla fölött minden második percben vetett ránk egy utálkozó pillantást.
- Sok sikert – kacsintott a srác és hátradőlt, forgatni kezdte az ujjai között a tollát.
- Neked is – mosolyogtam rá, aztán előre fordultam.

- Szerintem tökre ez lett a legjobb vizsgám! – ugrott a nyakamba Feliks, ami miatt egyenesen nekiestem Gilbertnek, aki szerencsére meg tudott támaszkodni és megtartott minket. A német hátát a falnak vetette, karjai a derekam köré fonódtak, a lengyel szinte teljesen nekipréselt.
- Feliks… nem… kapok… levegőt – nyöszörögtem.
- Ja. Én sem – sziszegte Gil a fülem mellett, a szívem pedig ismét vágtázni kezdett, az agyam meg ordított vele, hogy fejezze be. A szőke végre elengedett, és elléptem Gilberttől, akinek a kezei lassan csúsztak le a csípőmről. Feliks kissé összehúzott szemmel méregetett minket, aztán felvonta a szemöldökét. A szavait Gilberthez intézte ezután:
- Egy pillanatra azt hittem már…
- Nein! – szólt közbe gyorsan a német, mielőtt folytatni tudta volna, bármit is akart mondani. Kérdőn néztem rájuk, nem értettem mi van és ez nagyon nem tetszett, szeretek tudni mindenről, ami körülöttem van, pont ezért idegesít, hogy szinte minden barátom mindentudó mosollyal vigyorog rám mostanság.
- Nem megyünk ebédelni? – kérdezte inkább, hogy feloldjam kicsit a közénk szorult csendet.
- Megkaphatom a csokidat, Bözsi?
- Két dolog. Egy: ne hívj Bözsinek. Kettő: kurvára nem kaphatod meg a csokimat, te zabagép.
- Kell a fejlődő szervezetemnek – kötekedett karba tett kézzel, affektálva, ettől a hangsúlyától falra másztam.
- És mi van az én fejlődő szervezetemmel?
- Ahogy látom te már eléggé fejlett vagy – bökött a mellkasom felé.
- Elmész te a picsába! – visítottam magyarul és karon ütöttem, miközben Gilbert hisztérikusan röhögni kezdett.


[1] Nem beszélek se angolul, se németül (olasz)