Olá!
Mivel rég jártam erre, így úgy gondoltam, most dupla részt hozok, ha már úgy is egybe tartoznának. Remélem tetszeni fog nektek!
U.I.: @Zsolt Csorba, a blogod kitettem a cserék menüpontba, ha szeretnéd, te is kiteheted az enyémet. :)
----------------------------------------
-
Hallo, meine Liebe – suttogta valaki a
fülembe reggeli közben. Megugrottam és azonnal hátrafordultam, hogy szembe
találkozhassak a hang tulajdonosának lilás szemeivel. Összevontam a
szemöldököm. Hogy mit akart? Fogalmam se volt, de ahogy láttam nem is engem
próbált bosszantani, hanem Roderich-et, aki ott ült mellettem, ugyanis az
albínó szemei már akkor az osztrákra villantak, amikor felé fordultam. -
Wie geht's dir?
– mosolygott rám ismét.
- Gilbert,
légy olyan kedves és válts vissza angolba, rendben?
– a végét szándékosan mondtam magyarul, hogy érezze, én körülbelül mennyit
érthetek a szavaiból. Továbbra is öntelten vigyorgott, de kiegyenesedett végre,
nem pedig az arcomba hajolt.
A bőgős
kitörésem óta egy hét telt el, a szeptemberből október lett, a másodikosok
pedig végre leszálltak rólunk. Kivéve Gilbertet. Ő továbbra is szekálta
Roderich-et. De ezen kívül minden rendben ment a suliban, megírtuk az első
dolgozatunkat történelemből, aztán egy kisebb szódogát latinból is. Még az
egyszerű szavaknál tartottunk, szóval nem tűnt nehéznek. És eddig elvoltam
anélkül, hogy szóltam volna anyuéknak, hogy foglaljanak jegyet az őszi szünetre
eső első budapesti járatra. Lehet, még a végén igazuk lesz, és itt maradok
karácsonyig, gondolkoztam magamban, aztán Feliks-re néztem, aki épp Toris-szal
beszélgetett, de a lengyel zöld szemei egy pillanat múlva rám villantak. Kicsit
jobban figyelt rám, mióta megtudta, hogy ennyire honvágyam volt, próbált minden
lehető alkalommal enyhíteni ezen. Ő láthatóan elvolt, de tudtam, hogy azért
neki is hiányzik a családja. Mosolyt villantottam rá, aztán rászóltam
Gilbertre, hogy hagyja már végre békén az osztrák osztálytársam. Ekkor vettem
észre, hogy ott volt mögötte a kis triójuk másik két tagja is, Antonio és
Francis. Ők nem szóltak bele, egyszerűen csak a kisugárzásukkal nyújtottak
támogatást a németnek, aki az anyanyelvén beszélt a másikhoz. Persze a
visszaszólás sem maradt el Roderich részéről, mire a másodikos szemei
fenyegetően csillantak. Csak az volt a baj, hogy ezt a teáját iszogató osztrák
nem látta. Gilbert egy gúnyos kacagás közepette ment ki a kantinról. Tudtam,
hogy ennek még lesz folytatása a két fiú között, csak az volt a kérdés, hogy
mikor.
- Miről
beszélgettetek? – kérdeztem a jobbomon ülő srácot, mire az gyilkos pillantást
vetett az akkora rég messze járó felé.
- Semmi
különös, egyszerűen… nem értettünk egyet valamiben – felelte.
Szerettem
volna Lilit is megkérdezni erről, de a lány még csak ekkor ült le az asztalhoz
a forró csokijával. Nem volt német ajkú fültanú, aki elmondhatta volna a két
srác beszédét egy számomra is érthető nyelven. A liechtensteini barátnőm kérdőn
nézett körül, nem értette, hogy miért van mindenki ennyire csendben. Mindenki
úgy ült ott, mintha karót nyelt volna.
Talán sosem
vártam még ennyire a csengőt, ami a gyorsabb reggelizésre késztette a diákokat.
Egyik
oldalamon Feliks-szel, másikon Lilivel mentem a suli felé, miközben mögöttünk
Katya az orosz osztálytársunkban próbálta kicsit feléleszteni az életkedvet. A
fiú szégyenlős mosollyal nézte a nála majd’ két fejjel alacsonyabb lányt, aki
széles mosollyal beszélt hozzá oroszul. Mellettem a lengyel épp a másik
szobatársamnak magyarázta, hogy mi történt a reggelinél, amíg ő forrócsokit
csinált. Hirtelen ő is kíváncsi lett, hogy miről beszéltek a fiúk, de sajnos
mivel hangfelvételt senki sem készített… így nem volt sok esélye, hogy valaha
is le fogjuk fordítani a párbeszédüket.
A
történelemtanár mosolyogva köszöntött minket, mikor belépett a terembe, aztán
leültette az ajtó mellett álló, szó szerint csipkelődő dánt és norvégot. Lukas,
a norvég megint belecsípett a másik arcába, aki vinnyogva próbált szabadulni.
Mikor végre elcsendesedtünk a tanárnő mesélni kezdett egy, a jövő héten kezdődő
projektről, ami az egész hetünket magába fogja foglalni. Az előkészületeket
pedig már ezen a héten el kellett kezdeni.
Aki kicsit
otthon van történelemben, az tudja, hogy hivatalosan 1945 őszén ért véget a
második világháború, mikor végül Japán is meglengette a fehér zászlót. Hát, az
Akadémia, mint törire szakosodott iskola, egy témahetet tervezett ennek
hetvenedik évfordulója alkalmából, amit nem szeptemberben, hanem októberben
tartott. Ennek értelmében az iskolát konkrétan háromfelé osztották. Oké,
pontosabban hatfelé, tekintve, hogy az első és második, illetve a harmadik és
negyedik évfolyam együtt csinálja a megadott feladatokat. A három csoport a
következő volt: tengelyhatalmak, szövetségesek és semlegesek.
Én, mint
magyar a tengelyhatalmi csapatban voltam, Katya a szövetségesekében, míg Lili a
semlegesekében. Feliks is a szövetséges csapatból nézett rám szomorúan. A
csapattársaim között voltak az olasz és a német testvérek, Kiku, a japán
osztálytársam, Roderich, Tino, a másik osztályból egy román és egy bolgár srác,
egy horvát lány és még egy páran, akiknek nem jegyeztem meg a nemzetiségét. A
vezető szerepét már szinte azonnal bevállalta Ludwig. Volt egyféle déja vu
érzésem.
A
csapatmunka lényegében egy előadás volt, illetve egy kis kutatómunka. Az
általunk készített plakátokat a falakra kellett kirakni a megfelelő helyre a
hét utolsó napján, addig pedig gőzerővel folytak ezek elkészítései. Körülbelül
így nézett ki egy előkészületi nap:
Először is
kaptunk egy kis közös feladatot: öltöztessünk bábukat. Erre leginkább a lányok
vállalkoztak, de szinte mindenki elkapott egy-egy fiút, hogy segítsen. Akárcsak
mi. Először Roderichet akartam, de mivel őt sehol nem találtam, így jött a B,
pontosabban G terv:
- Gilbert, léciii – vigyorogtam ártatlanul.
Felvonta a szemöldökét, próbált komolyan nézni rám, de mikor szomorú kiskutya módjára
pislogni kezdtem, elkapta a fejét.
- Tegnap
leütötted Nagyszerűségem egy serpenyővel. Megint. Szóval: nein! – szegte fel az állát, mintha megsértődött volna. Oké, kicsit
igaza volt, de megint szervezett valamit Roderich ellen. Mielőtt újrakezdhettem
volna, elindult a kollégiumszobája felé.
-
Giiiiilbeeeeert – nyavalyogtam tovább és utána rohantam. Próbáltam vele lépést
tartani, de a magasságából kifolyólag, amíg ő megtett egy lépést, én vagy
hármat. – Na, csinálok neked bármilyen kaját. Megteszek neked bármit! Csak léci
segíts! – akaszkodtam rá. Megállt és lenézett rám. Megpróbáltam a leghihetőbb
bociszemeket mereszteni rá, ami egy idő után elérte a hatását, ugyanis megadóan
sóhajtott és az égre emelte a szemeit. Szorosan megöleltem elő köszönetképpen.
- Mein Gott! El sem hiszem, hogy ráveszel
erre – morogta az orra alatt, miközben lerázott magáról. Aztán rám pillantott.
– Rohadtul behajtom ezt rajtad, meine Liebe.
- Köszi! –
rikkantottam magyarul, közben ismételten megöleltem.
- Na, mi
kell nektek? – állt meg a hármas csapatunk mellett. A másik két lány szélesen
vigyorgott rá, ha már bevállalta, hogy segít nekünk.
- Egy
próbababa a harmadikról – mondta Lili. Mind felnéztünk a suli épületére. Hát,
igen, még lépcsőzni is kellett…
- Olyan
messze? – nyöszörögte a német elkeseredetten, miközben a szemét le sem vette a
harmadik emeleti ablakról. Végül lehorgasztotta a fejét és egy mély sóhaj
hagyta el a száját. – Scheiße.
Fél órával
később ott állt a próbababánk, előtte pedig ott hevertek a ráadandó ruhák. Gilbert
el akart surranni, de elkaptuk a karját, mondván, még van fent pár
felöltöztetendő bábu. Műsírást hallatott, ami miatt pár fiú elég furcsa
pillantást vetett rá. Végül gondolt egyet, elterült a földön, majd zenét
kezdett hallgatni. Mondjuk fülhallgató nem volt nála, szóval mi is
hallgathattuk a számomra érthetetlen német szövegű zenéjét. Csak Lili arca
rándult néha grimaszba egy-egy sornál, akkor elég szúrós pillantást vetett az
albínóra, aki lehunyt szemmel élvezte a muzsikát, halkan dúdolgatta a dallamot.
Kérdeztem a lányt, hogy miről szól a szöveg, de inkább nem mondott semmit.
A bábunkat
egy SS katonának kellett beöltöztetni. Egy kiállítás alkalmával, aminek a
témája a Holokauszt volt, már láttam közelről SS egyenruhát, de akkor mindenki
komoly volt, mikor a német hadsereg ezen része szóba került. Most viszont nem
bírtuk ki röhögés nélkül. Szegényre nemhogy a ruhát nem bírtuk ráadni, még a
karjai is leestek. Valahogy a csizmát is rá kellett volna húzni, de egyszerűen
nem jöttünk rá, hogy hogyan. Végül olyan ötlettel álltunk elő, hogy a
talapzatát, amihez lábfej hozzá volt rögzítve, leszedtük, így már a nadrágot is
rá tudtuk adni. Végül a lábfejét vissza se tettük, csak a csonka lábszárra
ráhúztuk a csizmát. Mondjuk úgy nézett ki, mint akinek eltört a bokája, de ha
megtaláltuk az egyensúlyi pontot, akkor megállt a saját lábán. Aztán jöhetett a
felső. Csak kabátot adtunk rá, alsóruházat teljesen fölösleges volt. Ekkor
kezdődtek a karleesős bajok. Már majdnem a helyén volt a szövetkabát, mikor azt
vettük észre, hogy az egyik ruhaujjon a keze könyékig kilóg. A fenébe már!
- Hans, ma
nagyon szét vagy esve – vihogott Katya, mikor negyedszerre zuhant ki a helyéről
a jobb kar. Vállon veregette a katonát, próbált komoly lenni, de aztán megint
elnevette magát. Rövid szőke haját a füle mögé kanyarította, aztán ismét
leszedte a kabátot, hogy visszatehessük a leesett végtagot.
- Igen,
nyújtsunk segédkezet? – tette hozzá Lili, miközben a leesett kart nyújtotta
felé. Ismét kitört belőlünk a röhögés. Gilbert csak nézett ránk kerek
szemekkel, eltátott szájjal, ahogy közrefogtuk az egy szál nadrágban és
csizmában álló, jobbkarját hiányoló próbababát. Nem tudom, mi járhatott a
fejében, de az arckifejezése elég érdekesnek hatott.
- Hans,
bírd ki, majdcsak eljutnak odáig, hogy a sisak is rád kerüljön. Bár addig
szerintem a fejed is leesik – mondta, majd visszanézett a telefonjába. Most már
mi is a földön fetrengtünk vigyorogva.
Végül
valahogy sikerült felöltöztetni Hanst. Mikor készen lett, megveregettük a
sisakos fejét és nekidöntöttük a suli falának. Reménykedtünk, hogy a jobbja már
a helyén marad legalább addig, míg a tanárok át nem veszik a bábuk
elhelyezését. Ott már kieshetett. Már fordultam volna oda Gilberthez, hogy
menjünk fel a következőért, de ő zenekísérettel elindult az épület felé.
Miközben elhaladt mellettünk megveregette Hans (jó) karját, mintha megdicsérte
volna, hogy kibírt minket. Felnevettünk és követtük a német fiút, aki a
származásához pont illő zenét hallgatott.
Eins, zwei, Sonne, Licht.
Fleiß ist Tugend, Wahrheit Pflicht.
Zu Befehl! Jawohl, mein Herr!
Wir sind deutsche Roboter.
Ennél a
résznél már csak a refrén volt a jobb:
This is Deutsch. Repeat! This is Deutsch.
Hangosan
nevettünk mögötte, ami szerintem számára egyféle biztatás volt, mert még
énekelni is kezdett hozzá. Nem mondom, jó hangja volt, sőt nagyon jó. De a
néha-néha felharsanó nevetése megszakította, hogy teljesen elmerüljünk a
zenében.
Lerángattunk
egy másik babát és egy másik öltözéket. Ezúttal Gilbert is segített, nem
akarta, hogy ez az amúgy fél órás procedúra több mint egy óra legyen. Megint.
Ennek a babának nem esett le a karja ötven alkalommal, aminek nagyon örültünk,
tekintve, hogy ezzel is megrövidült az öltöztetési idő. Ezúttal egy magyar
öltözetet választottunk ki, pontosabban választottam, ugyanis mikor megláttam,
azonnal tudtam, hogy az lesz a következő. Csendőrruha volt, minden lehetséges
kiegészítővel. Neki is le kellett szedni a lábát, hogy a csizmát ráhúzhassuk,
de legalább megállt. Mondjuk az ő bokája is érdekesen állt… A fiú segítőnk
kérdezte, hogy őt minek nevezzük el. Egy ideig bámultam a baba műanyagarcába,
aztán csettintettem egyet: Béla.
Mindenki
röhögni kezdett. Hans és Béla a két szerencsétlen bábú, akit ránk bíztak. Mivel
csapatonként két babának kellett meglennie, mi késznek nyilvánítottuk magunk.
Jöhetett a képkészítés. A legjobb az volt, mikor Gilbert eljátszotta, hogy
flörtöl az egyik katonával. Először fújoltunk, aztán meg fulladoztunk a
röhögéstől. És ez amúgy videóra is lett véve. Az a mondat még este is nevetésre
késztetett minket, emiatt persze Feliks és Toris is idiótának nézett minket:
- Hej,
Vogelchen,
lazíts egy kicsit és szórakozzunk – mondta sármosnak tűnő hangon és a
mutatóujjával végigsimított a katona mellkasán. Már ekkor kész voltunk, de csak
folytattuk. Ezt követően én mutattam be a
pasizótudományom
a német katonán. Persze az csak később tűnt fel, hogy Gilbert ott áll mögötte,
ajkán kaján mosollyal, ami csak még szélesebb lett, ahogy beszéltem Hanshoz.
Egészen pontosan akkor jöttem rá a valódi német jelenlétére, mikor éreztem,
hogy valami a fenekemhez ér. Le akartam ütni őt, de felemelte a kezét, mondván
nem ő volt. Oké, ő tényleg nem ért hozzám, ellenben a haverja, Hans nagyon is.
A kis perverz. A keze tényleg mindig rossz helyen jár!
Körülbelül
vacsoráig nevettünk ott a földön. Néhányan meg is bámultak minket, mások
készítettek egy képet és továbbmentek, egyesek meg is kérdezték, hogy mit
szívtunk, mert ők is kérnek.
- Bözsi, mi
lett veletek? – ráncolta a homlokát Feliks, mikor vacsi után sétálni mentünk.
Megrántottam a vállam és újra kuncogni kezdtem. Elmeséltem neki a délután
eseményeit, a babaöltöztetést, Gilbert mondatát, a drogosokét felülmúló
viselkedésünk. Mindent. A végére már ő is nevetett a történeten. Aztán
bemutattam neki a suli árkádja alatt álló Hanst és Bélát. Kezet fogott előbb a
csendőrrel, aztán az SS katonához lépett, de figyelmeztettem, hogy annak a
karja eljár a helyéről. Inkább nem nyúlt hozzá, de helyette megmutatta, hogy ők
melyiket öltöztették fel. Néztem az egyenruhás katonákat, a barátom pedig
magyarázta, hogy melyik milyen nemzetiségű. Sejtettem, hogy az egyik lengyel,
de meglepődtem, mikor a másikra pedig magyart mondott. Jól megnéztem a sapkán
lévő motívumot. Igaza volt. Hirtelen lekapta a babáról a fejfedőt és az én
fejemre tette. Felnevettem és megigazítottam. Hagytam, hogy képet csináljon
rólam, amit azonnal el akartam küldeni a szüleimnek.
Ugyanis
meglett a wifi-jelszó! Szóval pénzt is kezdtünk spórolni azzal, hogy Viberen
beszéltem a családommal. Ezt amúgy a netmániás osztálytársaimnak köszönhettem,
akik kiszedték a felsőbb évesekből a jelszót. Onnan pedig már futótűzként
terjedt el az osztályunkban. Mondjuk aztán Francis közölte, ha kérem, akkor
hamarabb is megadta volna. Megrántottam a vállam, mondván jó ez így is.
- Csini
vagy Lizzy – nevetett Feliks. Aztán megfogadtuk, hogy egyszer fellógunk a
ruhatárba és beöltözünk ilyen ruhákba. Ez az ötlet hivatalosan is bakancslistás
elem lett.
Ezután még
sétáltunk egy kicsit a kantin területén, közben mindenféléről beszélgettünk. Ő
elmondta, hogy milyen előkészületeket tettek eddig a témahét miatt, én pedig
elmeséltem, hogy Ludwig mennyire kézbe vette a dolgokat. Mindenkinek kiosztotta
a feladatokat, a háború fontosabb mozzanatait más-más ember dolgozza ki, aztán
majd a végén közösen összefésüljük a dolgokat. Mindenki elég testhezálló részt
kapott a második világháborúból, enyém lett természetesen Magyarország
részvétele a harcokban, kezdve az itteni diktatúra kiépülésétől egészen az
orosz megszállásig.
Az egész
hétnek talán Gilbert örült a leginkább, aki megkapta, hogy a
kelet-poroszországi harcokról, illetve a Poroszország megszűnéséről keressen
infókat. Szinte tapsikolva fogadta el a neki kiírt feladatot.
Feliks
megjegyezte, hogy náluk is hasonlóan vannak szétosztva a dolgok, aminek nagyon
örült, tekintve, hogy ő is sokkal inkább szereti a saját országának
történelmét, mint a világi törit. Szóval, ami azt illeti, ebben is
hasonlítottam a lengyel barátomra.
Olyan nyolc
óra körül elköszöntünk egymástól és ment ki-ki a maga szobájába.
A délelőtt
szokásosan lement, a bulisabb rész délután kezdődött, mikor is elkezdtem
kidolgozni a feladatomat. Kértem a magyar történelmet tanító tanárnőtől
könyveket, aki készségesen segített mindenben, még tanácsokat is adott, hogy
esetleg mire térhetnék ki részletesebben. Jegyzetelés közben folyamatosan
bólogattam, fejben pedig már terveztem, hogy miket fogok a prezentációra és mit
a plakátra rakni.
A hat
csapat a témahetet követő héten adta elő a prezentációkat, minden nap egy
hármas. Minekünk, mint az egyik tengelyhatalmaknak, az első napra kellet kész
lennünk a diákkal, amiket végül majd elsőként kellett bemutatni a másik két
elsős-másodikos csapatnak.
Ludwig azt
találta ki, hogy mindenki csinál egy kis prezentációt, attól függően, hogy
mennyire vett részt az országa a harcokban. Talán neki, Gilbertnek,
Roderich-nek, Felinek, Lovinonak és Kikunak volt a legtöbb dolga, mint a három
fő ország képviselői, de azért én sem unatkoztam esténként. Néha az osztrák
osztálytársam is besegített, mondta, hogy szerinte miről beszélhetnék, mit
húzzak ki, mert felesleges. Végül a nyers szöveg, amit aztán diává kellett
alakítanom, körülbelül húsz oldal lett. Sok mindenről szót ejtettem, talán
kicsit túlzásba is estem, de ahogy láttam a német testvéreket, akik egy-egy
szövegkiemelőt tartva a kezükben szanálták a felesleges dolgokat a kisebb
tankönyvnyi összegyűjtött szövegből… hát, úgy döntöttem, én még egészen jól
álltam.
Mindeközben
volt mindenféle program is délutánonként. Egyik nap fegyverbemutató volt,
máskor egy veterán mesélt a világháborús kalandjairól, aztán szerdán
dokumentumfilmet lehetett nézni a közös helyiségben. Néha egyszerre több dolog
is volt, mi pedig nem is tudtuk, hogy hová kéne menni, szóval néha muszáj volt
döntést hozni, vagy pedig azt mondani, ezeket most kihagyom. Némelyikre a
lányokkal mentem, máshová Feliks-szel, és volt olyan is, hogy Roderich hívott
el. Az egyik ilyen alkalom után bementünk a városba, ahol azonnal a cukrászdát
vettük célba. Ő egy kávéval és egy tortaszelettel, én pedig egy üdítővel és egy
mignonnal telepedtünk le az egyik szabadtéri asztalhoz, mivel bár kicsit
borongós volt az ég, de a levegő egészen kellemes volt.
- És hogy
állsz a prezentációddal? – kérdeztem két falat között. Úgy nézett rám, mintha
azt mondta volna, ne is kérdezzem.
- Nagyon le
vagyok maradva, még oldalak vannak hátra, és már legalább tíz diát csináltam.
El sem tudom képzelni, milyen hosszú lesz. Lehet, még többet ki kéne húznom –
gondolkozott el kissé. Rámosolyogtam, mire a figyelme elterelődött a témahétről
és inkább Magyarországról kezdett kérdezni engem. Örömmel válaszoltam a
kérdéseire a kis hazámmal kapcsolatban, amik néha olyan dologra irányultak,
hogy alig bírtam angolul összefoglalni. Halványan somolygott, mikor nem jutott
eszembe egy-egy szó, aztán ha pár másodperc után se találtam rá a megfelelő
kifejezésre, akkor kisegített.
- Hallo, meine Liebe – vigyorgott rám
Gilbert, mint a tejbetök, mikor este összetalálkoztunk az ebédlőben. Rá akartam
kérdezni, hogy mit tervez már megint, de azzal a lendülettel, ahogy jött,
rögtön el is tűnt. Furcsának találtam az egész dolgot, mert nem láttam még így
viselkedni. Szerettem volna utána menni, de a vacsorámat nem akartam veszni
hagyni. Csak sejtettem, hogy megint Roderich-kel akar valamit csinálni.
Vacsora
után felmentem a szobámba, ahol folytatni akartam a prezentáció vázlatának
összeállítását, de rá kellett jönnöm, hogy a suli épületében hagytam a
papírjaim. Kinéztem az ablakon. A nap már lement, csak az ég legalja volt
enyhén vörös árnyalatú. Nem tudtam, meddig van nyitva a suli, úgyhogy
szerencsét próbáltam. A lányokat nem akartam megvárni, mivel fürödni mentek és
biztos nem szívesen rohangáltak volna egy szál pizsamában át a fél udvaron.
Szóval egyedül mentem. Szerencsére az ajtó még nyitva volt, gyorsan fel is
rohantam a szekrényemhez, ahol a lapokat hagytam. Csak öt percet töltöttem bent,
de úgy éreztem, mire kijöttem, teljesen sötét lett. Halk vinnyogásszerű hang
hagyta el a torkom, amit betudtam a furcsa zajok okozta félelmemnek.
Az általunk
felöltöztetett bábuk még mindig a fal mellett sorakoztak, idő közben kaptak
műfegyvereket is. Épp ezek mellett surrantam el, mikor anyag susogását
hallottam magam mögül. Gyorsan megperdültem, próbáltam lehetőleg nem túl
kétségbeesett fejet vágni. De ahogy láttam semmi nem mozdult, minden a helyén
maradt. Nagyon ijesztő volt, hirtelen az Éjszaka a múzeumban című film jutott
eszembe. Ott keltek életre a bábuk, nem? Újra elindultam, de megint azt a
hangot hallottam, ezúttal még közelebbről. Próbáltam kizárni a fejemből a
félelmet és továbbhaladni, viszont ezúttal a susogás nem halt el, sőt mellé még
cipőtoppanások is társultak.
Kifogtam
valami őrült gyilkost!
Hátranéztem,
tőlem alig fél méterre az a katona állt, ami egy perce még a falnak dőlt. A
szemem végigfutott a barna csizmán, a sötétkék nadrágon és kabáton, aminek a
mellrészén egymás mellett sorakoztak a (hamis) érdemrendek, de a szemem a
puskán akadt meg, amit a kezében fogott. Fel akartam sikítani, de ekkor a
támadóm ajkait ismerős hangzású kuncogás hagyta el. Ekkor néztem bele az
arcába. Bár bőre színe tényleg hasonlított a babákéhoz, de a szemeit senki
máséval nem lehetett összekeverni.
- Megöllek,
te szaros német! – sziszegtem és a
mellkasát kezdtem verni. Felkacagott, aztán elkapta a derekam és magához
húzott.
-
Beijedtél, mi? – vigyorgott szemtelenül. Pofon akartam vágni valamivel, de nagy
sajnálatomra, és az ő szerencséjére, csak a papírok voltak kéznél, azzal pedig
nem sok kárt tudtam okozni benne.
- Ettől ki
nem ijedt volna meg, faszfej!? –
kiáltottam dühösen. Kezdett belőlem előbújni a kacifántosan káromkodó magyar.
Erre összevonta a szemöldökét. Valószínűleg jobban járt, hogy a sértés részt
nem értette. – Hogy lehetsz ilyen idióta? – löktem el végre magamtól.
- Ne
csináld már, vicces volt, nem? – hajolt lentebb, hogy a szemembe tudjon nézni,
ami egyszerre árasztott felé tömény dühöt, de közben könnyek is ültek benne.
- Halálra
rémítettél, te barom – mondtam már halkabban. Elhalványodott a mosolya és
megsimogatta az arcom.
- Entschuldigung – felelte és levette a
fejéről a tányérsapkát. Kivett a zsebéből egy zsebkendőt és odanyújtotta nekem,
én pedig rögtön el is fogadtam, hogy a még ki sem csordult könnyeket azonnal
felitathassam, ha mégis útnak indulnának. Gilbert kivette a telefonját a kabát
belső zsebéből és megnézte az időt. Erre a látványra akaratlanul is
felnevettem. Ott állt előttem egy tökéletesen beállított hajú, második
világháborús német tiszt (legalábbis úgy nézett ki), aki érintőképernyős
telefont nyomogat. A szája sarkai ekkor felfelé kunkorodtak és a hóna alól
kivette a tányérsapkát, majd a fejemre tette. Miért volt mindenkinek mostanság
ez a mániája? Hirtelen maga mellé húzott és:
- Mondd,
hogy csííííz, meine Liebe! – vigyorgott a telefonja első kamerájába, mire nekem
is mosoly húzódott a számra. Felém mutatta az elkészült képet. Jól néztünk ki
rajta, mintha visszautaztam volna hetven évet. – Most pedig visszajössz velem a
suliba, hogy levehessem végre ezt a göncöt – rántatta meg magán a kabátot,
aztán a géppuskát visszaakasztotta az egyik katona vállára.
Út közben
belecsapott Hans, valamiért, felemelt kezébe, mire belőlem ismét kitört a
nevetés. Visszaigazítottam a próbababa karját a helyére, mielőtt az is leesett
volna.
A harmadik
emeleten lévő ruhatárba mentünk fel. Legnagyobb meglepetésemre csak a sapkát, a
kabátot és a nadrágot hozta innen, a csizma, az ing, a nyakkendő mind az övé
volt. Néztem, ahogy megpróbálja visszatenni a helyére a tányérsapkát, de az
állandóan leborult. Egy ideig káromkodott, majd már konkrétan feldobta a
polcra. Nem tudni miben, de megakadt, mi pedig a következő lendülettel már
mentünk is ki onnan, mintha ott se jártunk volna. Megigazította magán a
nadrágját, meg a csizmát, aztán felajánlotta, hogy menjünk vissza a koliba,
mielőtt bezárják az ajtókat. Bólintottam és elfogadtam a felém nyújtott kezet,
amelyik aztán végigvezetett a sötét folyosókon. Út közben újra rákérdeztem az
ijesztgetésre, mire próbálta elterelni a szót.
- Tudtam,
hogy bennhagytad a lapokat, de igazából abban reménykedtem, hogy Edelsteinnal
fogsz jönni. Őt akartam… - ekkor elhallgatott, mert legnagyobb megdöbbenésére
nem nyílt a nagyajtó. – Scheiße! –
kiáltotta döbbenten. A vállával is nekifeszült a súlyos falapnak, hátha csak
beragadt, de rá kellett döbbennünk, hogy jól bezártak minket.
- Idióta – kezdtem el masszírozni az
orrnyergem. Erre kaptam egy csúnya nézést.
- Te most
leidiótáztál? – kérdezte kissé vészjósló hangnemben, ami kicsit sem zavart.
Lábujjhegyre álltam, hogy jobban a szemébe tudjak nézni, mire kicsit hátra is
hőkölt.
- Ha
annyira tudni akarod, akkor igen, te idióta!
- Látod,
Nagyszerűségem ért magyarul, de sajnos nem a jó szavakat kapom el tőled –
vigyorgott, aztán elindult a folyosókon. Értetlenül követtem, de utána
magyarázni kezdtem neki, mintha muszáj lenne.
- Igen,
sosem a jó szavakat kapod el, mert mindig csinálsz valamit, amivel kiérdemled a
sértegetést! – feleltem. Ekkor benyitott az egyik ajtón, ami épp a főzőklub
helyisége volt. Csettintett egyet, mire rájöttem, hogy miért épp ide jött.
Ugye a
főzőklub kapja az alapanyagokat, amiket nem akarnak keresztülrángatni a
folyosókon, hanem inkább csináltak egy ajtót, ahol behozhatják. Hogy ez nekem
hogy nem jutott eszembe?
- Na,
nézzük, hol tarthatja Francy-pants a pótkulcsot – fordult körbe Gilbert,
miközben kereste a kulcs számára megfelelő rejtekhelyeket. Végül egy
Eiffel-tornyot ábrázoló poszter mögött találta meg. Mondjuk a posztert nem
tudta anélkül leszedni, hogy el ne szakadt volna egy kicsit, de reménykedni
kezdett, hogy Francis nem fog rájönni, hogy ki volt. Kinyitotta az ajtót, a
kulcsot visszatette, a papírt pedig megpróbálta nagyjából visszahelyezni. Ezzel
szabadok is voltunk. Felsóhajtottam, ahogy megcsapott a hűvös októberi levegő.
Kicsit meg is borzongtam, ahogy a szél végigsüvített az iskola mellett, mire
Gilbert a pulcsiját a vállamra terítette. Felnéztem a vigyorgó németre, aki
elindult a kolesz felé. Gyorsan a nyomába szegődtem, mert az udvaron már nem
égtek a lámpák, valószínűleg már takarodó is volt, ami azt jelentette, hogy
bezárták a kollégium ajtaját. Nagyszerű. És bejutni hogyan akar, gondoltam
magamban. Ekkor elővette a telefonját és rácsörgött valakire.
- Hola, amigo! – hallottam meg élettel
teli Antonio hangját a telefonból.
- Figyelj
csak, nincs kedved kinyitni nekünk a kantin egyik ablakát? – kezdte Gilbert,
közben a válla fölött hátranézett rám.
- „Nekünk?”
– a spanyol szinte kiabált a telefonba a szavak hallatán. – Eli…
- Nem
Eliskával vagyok – vágott közbe azonnal, mire felszaladt a szemöldököm. – Csak
nyisd ki.
Még
váltottak pár szót, aztán a telefon eltűnt a német zsebében.
- Szóval
már volt, hogy kint ragadtál máskor is? Eliska társaságában? – kíváncsiskodtam,
arcomon letörölhetetlen vigyor. Láthatóan zavart lett pár pillanatra, hirtelen
a suli fala is érdekesebb lett, mint én.
- Nein – zárta le ennyivel. Ekkor kinyílt
az ebédlő egyik ablaka, amin azonnal kihajolt Antonio.
- Hola, chica! – mosolygott rám, aztán a
kezét nyújtotta, hogy felhúzzon. Tegyük hozzá, hogy ha nincs ott Gilbert, aki
egy pillanattal később megragadta a csípőm és feltolt a szobatársához, akkor
valószínűleg még negyedikben is ott dekkoltam volna. A spanyol letett a földre,
aztán visszafordult, hogy segítsen a kinn maradt emberünknek, de az addigra már
fel is húzta magát a párkányra.
- Na,
gyerünk, mielőtt elkap minket valaki – sziszegte, ahogy a lába odaért a
padlóhoz. Karon ragadott mindkettőnket, és már húzott is a lépcsők felé. A fiúk
intettek egyet, mielőtt felszaladtak volna a keleti szárnyba, én pedig a saját
szobánk felé vettem az irányt.
- Szia! –
köszöntött Katya, ahogy beléptem. Azonnal észrevette a vállamon a pulcsit, amit
nem adtam vissza Gilbertnek, mikor elváltunk. A francba. Már nem volt kedvem
átmenni hozzájuk, szóval úgy döntöttem, hogy majd másnap adom oda. – Hol
jártál? És honnan ez a pulcsi? – kérdezte szinte azonnal, szemei csillogni
kezdtek. Lili is csatlakozott hozzá a kíváncsiskodásban. Jaj, nekem.
- Gilberté
– morogtam, mire visítozni kezdtek és rögtön azt akarták megtudni, hogy mi
történt. Le kellett lomboznom őket a történetemmel, miszerint majdnem bent
ragadtunk a suliban, mert az a marha a szívbajt akarta hozni rám.
Másnap
Gilbert elkerült, szóval a keresésére kellett indulnom, hogy a kezébe
nyomhassam a pulóverét. Mondjuk, ha előbb tudom, hogy Roderich elég az
előkerítéséhez, akkor hamarabb is bevetettem volna az osztrák fiút, aki szó
szerint sarokba volt szorítva az albínó által, aki szokás szerint kiélvezte,
hogy ő van erőfölényben. Mondjuk ezért meg is kapta a magáét, mert jól tarkón
csaptam.
- Itt van a
pulcsid, köszi hogy tegnap odaadtad – nyomtam a kezébe a ruhát, mire
kikerekedett a szeme, akárcsak a másiké is, bár neki teljesen már okból.
Megragadtam az osztálytársam kezét és elrágattam Gilberttől, aki továbbra is
meglepetten bámult utánam.
-
Elizabeta, szabad megkérdeznem, hogy miért volt nálad a pulóvere? – kérdezte
Roderich halkan, tekintetét közben a földre szegezte.
- Jó hosszú
sztori, a lényege az, hogy bezártak minket a suliba, fáztam miután végre
kijutottunk, ő pedig oda adta – feleltem, mire láthatóan megkönnyebbült. Ezen
elmosolyodtam, aztán rákérdeztem, hogy velük mit történt. Azt felelte, csak a
szokásos. A vállam fölött hátranéztem Gilbertre, aki akkorra már elindult a
következő órájára.
Délután a
mi termünkben voltunk, Ludwig mindenkinek megnézte az addig kész dolgait, adott
tanácsokat. Hihetetlennek találtam, hogy ennyire átlátta a dolgokat, mintha
valami gép lett volna. Miközben ő beszélt, én a testvérére néztem, aki büszke
mosollyal az arcán figyelte az öccsét.
Tényleg
alig hasonlítottak. Ha nem tudtam volna, hogy rokonok, akkor biztos furcsa
véletlennek gondoltam volna a vezetékneveik egyezését. Mondjuk, ha nagyon
figyeltem, akkor felfedeztem sok hasonlóságot, de leginkább csak a külsejükben.
Mindkettőjüknek markáns arca volt, éles vonásokat örököltek, ajkaik is
egyformán görbültek mosolyra, bár a fiatalabb Beilschmidt kevesebbszer
somolygott, ellenbe a bátyja meg állandóan úgy nézett ki, mint akinek muszáj
lenne boldognak tűnni. Aztán volt még egy dolog, ami kivételesen belső
tulajdonságnak tűnt: csak az ő asztalukon volt rend, nálunk teljes káoszt
láthatott, aki belépett.
- Elizabeta
– suttogta Roderich a mellettem lévő padból, mire felébredtem a gondolataimból.
Az osztrák fiúra néztem, aki köztem és az idősebb német között kapkodta a
fejét. Ekkor vettem észre, hogy Gilbert is engem néz, arcán komolyság látszott,
valószínűleg ő is elmerült a filozofálásban. Ebben a pillanatban még jobban
hasonlított ő meg Ludwig. Arcuk sokkal inkább egyformának tűnt, ajkukat
egyformán préselték össze, ahogy elmerengtek. A német fiú ekkor egy pislantás
kíséretében újra magához tért, tekintetét elfordította rólam, a padot kezdte mustrálni,
ajkain halvány mosoly jelent meg. Mondjuk ez a mosoly nem volt őszinte.
- Elizabeta
– állított meg Roderich vacsora előtt. Jobbra-balra nézett, hogy ki hallhatja,
amit kérdezni fog. – Őszintén. Tudom, már sokszor kérdeztem, de… van valami
köztetek?
- Mint
mindig mondom, nincs. Miért érdekel ez ennyire téged, Roderich? – kérdeztem,
erre ő elkapta a fejét, aztán inkább el is ment. Akaratlanul is mosoly húzódott
az arcomra. Volt ugyanis egy sejtésem.
