2. Fejezet – Első nap

Ciao a tutti!
Itt is lennék a legfrissebb fejezettel. Elég hosszú lett, még számomra is, ilyen hosszú fejezetek nem mindig fognak születni. :D
Most láttam, hogy már hárman feliratkoztak, pedig csak egy fejezet került fel. Nagyon köszönöm!
Ha esetleg valaki észrevesz az idegen nyelvű (ne adj Isten magyar) szövegekben hibát, ne habozzon szólni! Én jobb esetben a magyaron kívül csak angolul és olaszul tudok megszólalni, de ebben a történetben nyelvek kavalkádja lesz, szóval ha valamit esetleg rosszul fordított a Google, akkor szívesen fogadom a módosító javaslatokat. :)
Jó olvasást mindenkinek, ha van kedvetek dobjátok fel a napom egy kommenttel vagy kritikával. ^^
--------------------------------------------------------------

Még a többiek előtt felébredtem, szóval csendben felkeltem és elsettenkedtem a folyosó végén lévő fürdőbe, ami másodszorra is lenyűgözött. Modern volt és tiszta. Ahogy beléptél szembetaláltad magad a vécéfülkékkel, velük szemben, az ajtó mellett pedig a kézmosókkal. Az ajtótól balra hat zuhanyzó sorakozott egymás mellett, mindegyiket ajtó választotta el a mosdó többi részétől. Az ajtón túl ott volt maga a zuhanyzófülke, előtte egy kis üres résszel, ahol a falon akasztók voltak, a földön pedig egy szék, ahová lepakolhattunk. Mivel mi lányok amúgy sem vagyunk sokan, így konkrétan enyém volt ez a hatalmas fürdőszoba. A forró zuhanynál ki is használtam, hogy senki sem dörömbölt az ajtón.

Mire visszaértem a szobánkba, az ukrán szobatársam is ébredezni kezdett. Rövid haja teljesen kócos volt, kék szemeit alig bírta nyitva tartani. Rá mosolyogtam, aztán beálltam a tükör elé és a hajamba tűztem egy rózsaszín kis virágocskát – amit akkor téptem le a folyosó ablakában lévő növények egyikéről, mikor senki sem figyelt. De erről, pszt! Lili azt nyöszörögte, hogy olyan korán van, ő nem akar felkelni. A másik lány csak bólogatott. Pedig ideje volt az ébredésnek, mert lassan mehettünk reggelizni. A sötétkék függönyökhöz léptem és széthúztam őket, aztán felolvastam a papírt, amit az ajtónkon találtam. Pontosabban két papírt. Az egyiken az állt, hogy menjünk majd az osztálytermünkbe, amit ugye az előző nap láttunk. A másikat Antonio írta, azt szerette volna, ha délután elmegyünk vele meg a haverjaival a városba. A lányokra néztem. Nagyon úgy festett, délután inkább aludni akarnak majd, nem városba menni. Sajnálattal kellett közölnöm a spanyol fiúval, hogy majd legközelebb.

A kantin előtt a srác azonnal követelte a választ. De már akkor tudta, mit akarok mondani, mikor ránéztem. A mosoly lefagyott az arcáról, élénkzöld szemei is veszítettek fényükből.

- Hé, tomato bastard, jössz! – kiáltott oda neki egy fiú erős olasz akcentussal. Mellette egy hozzá nagyon hasonló, bár ijedtebbnek tűnő diák állt. Szóval testvérek. Várjunk? Tomato bastard? Hű, milyen kedves megszólítás.

- Persze, Lovino, egy pillanat – nézett még egyszer rám. Még a kezeit is könyörgően összekulcsolta az álla alatt, annak reményében, hogy a boci tekintete miatt igent mondok. Nagyon reménykedő volt a pillantása, de le kellett lomboznom. Lebiggyesztette az alsó ajkát, aztán elfordult és odament a testvérpárhoz. Az idősebb, Lovino, azt kérdezte, hogy bejövök-e neki. Felkaptam a fejem, a szemem szerintem serpenyőméretűre nőtt. Micsodaaa? A választ már nem hallottam, talán nem is akartam. Lehet annyi lett volna az Antonio-ról képzett képemnek. Kicsit vörös arccal indultam a szobatársaim után, akik már enni is elkezdtek. Tényleg fáradtak voltak, fel se tűnt nekik, hogy útközben elhagytak. Odamentem egy ételekkel teli asztalhoz és szedtem magamnak gabonapelyhet, utána tejet öntöttem rá. Leültem a lányokhoz és rágcsálni kezdtem a reggelim, közben körül-körül néztem.

Tényleg sok fiú volt, lányokat még a nagy nézelődés közepette is csak néha-néha fedeztem fel. Egészen pontosan hármat. Valószínűleg többen is voltak, de lehet, hogy elkerülték a figyelmem vagy még nem jöttek le reggelizni. Megpillantottam a szőke fiút is a főzőklubból. A tincsei ekkor nem voltak összekötve a tarkójánál, szabadon lógtak az arca körül. A kezében lévő tálca meg volt pakolva mindenféle péksütivel, gyümölccsel, a másik kezében pedig egy csésze, talán, kávét fogott. Ja, és közben Antonio-nak kiabált. Mosolyogva megráztam a fejem és továbbhaladtam. Ekkor megakadt a szemem egy hihetetlennek tűnő hajszínen. A tincsek nagyon világos szőkék voltak, majdnem fehérek, egyedül a hajtöveknél tűnt enyhén bézs színűnek, de lehet, hogy csak a világítás miatt látszott annak. A hozzá tartozó fiú bőre is világos volt. Egy albínó? Annál az asztalnál ült, ahol a spanyol és a két olasz is helyet foglalt. Csak a szemem sarkából figyeltem, nem akartam olyannak tűnni, aki leplezetlenül bámulja a kicsit máshogy kinézőket. De őszintén: meg voltam lepődve. Úgy hittem, mindjárt felénk fordul, így inkább másfelé kezdtem nézni.

Feliks pattant le mellém, nyomában Toris-szal. A lengyel megölelt, én pedig egy puszit nyomtam az arcára, aztán megjegyezte, hogy „tök fáradtnak tűnünk”. Vajon miért, Sherlock? Mondjuk ez a válasz nem volt ínyére, de elintéztem annyival, hogy reggeli morcosság. A fiúk valamiről beszélni kezdtek, én pedig próbáltam felébreszteni a lányokat, akik szinte elaludtak a tányérjuk fölött. Katya a fejét támasztva nézett körül, aztán mivel nem látott semmi érdekeset, így inkább visszamerült az álom és ébrenlét közötti állapotba. Lenéztem a tányéromban lévő maradék gabonapehelyre. Már pépes lett, valahogy nem nagyon maradt gusztusom hozzá, de az éhség miatt mégis inkább megettem. Ezt követően elloptam a lengyel barátom tányérjáról egy kisebb bundáskenyeret és nem törődve a felháborodott pillantásával megettem.

- Tökre ne csórd a kajám, csajszi! – szólt rám, amire egy újabb arcra puszi volt a válaszom.

Halk sóhajt hallattam, aztán felálltam, hogy visszavigyem a tányérom. Aztán töltöttem magamnak a kávégépből egy kis tejeskávét. A két kezem közé szorítottam a bögrét, ami azonnal melegíteni kezdte az ujjaim. Belebámultam a barna folyadékba, majd kis kortyokban inni kezdtem.

- Mi történt, Lizzy? – mosolygott rám Katya és ő is töltött magának kávét. Leültünk a fal mellé elhelyezet székekre és beszélgetni kezdtünk. Alig ültünk ott tíz perce, mikor a hangosbemondóból egy csengőszerű hang szólalt meg. Rögtön megtudtam, hogy ez azt jelenti, fél óra múlva kezdődik az óra.

Az egyenruhám igazgatva lépdeltem az iskola épülete felé Lili mellett, akinek a másik oldalán az ukrán szobatársunk battyogott. A vállamon ott lógott a fekete táskám, ami színben pont passzolt a szettemhez. A piros, kockás szoknyával, fehér inggel és a fekete nyakkendővel még megbékéltem, de a térdzokni valahogy nem akart úgy állni rajtam, ahogy én akartam. De legalább a cipő szabadon választott volt. Ahogy láttam a legtöbb lány ugyancsak tornacipőt viselt.

Bent leültem egy szimpatikus padba az ablak mellé, aztán elővettem a táskámból egy könyvet. Legalább az az anyanyelvemen volt. Már kezdett megfájdulni a fejem a sok akcentusos angol szótól. A telefonom és a zenelejátszóm is tele volt magyar zenével, mindenféle műfajból, hogy ha már nagyon meguntam az angolt, akkor tudjak egy kis hazai szót is hallani. Bár néha én magam is kiejtettem pár magyar kifejezést, ilyenkor pedig mindenki furcsán nézett rám néhány pillanatig, aztán minden ment tovább a maga útján. Itt nem volt szokatlan, ha más nyelven szólaltál meg, szerencsére, ami nagyban megkönnyíti a helyzetet. Igazából, mielőtt idejöttem, attól féltem a leginkább, hogy mi lesz, ha kiröhögnek az akcentusom, kiejtésem miatt, vagy ha nem jut eszembe pár szó. Elmondjam, mi történik, ha rosszul mondok valamit? Semmi. Esetleg az anyanyelvi angolok mosolyognak, de amúgy mindenki mást hidegen hagyja az eset. Ők is mondtak rosszul sok mindent, nem harapják le a fejem ezért. Az évek alatt majd javul a kiejtés, a nyelvtan, a szókincs.

Pár pillanat múlva Feliks ült le a mellettem lévő helyre. Rá mosolyogtam, aztán visszamerültem a sorokba. Éreztem, hogy felém hajol és beleles a lapokba. Aztán csalódott arcot vágott, mert rájött, hogy nem érti, mi áll ott. Becsuktam a kötetet és felé fordultam. Csak annyit kérdezett, hogy nincs-e honvágyam. A tekintetéből ítélve neki volt. Sosem voltam egyedül távol egy hétnél tovább, de akkor is belföldön volt a tábor. Ezen kívül még volt pár alkalom, mikor Lengyelországban voltam, de ott is egynél több ismerős volt. Legközelebb pedig karácsonykor mentem haza. Az még… három és fél hónap. Erre rögtön elszomorodtam. Túl sok idő. Eddig nagyon bele se gondoltam, hogy ilyen sokáig leszek távol a családomtól. Lehunytam a szemem és előrefordultam. Feliks a nevem suttogta és megsimogatta a hajam.

Őszintén, ekkor döbbentem rá, hogy tényleg kijöttem Angliába tanulni. Eddig az izgatottság uralkodott rajtam, de a második napra leesett ez is.

Egy középkorú nő rontott be a terembe, egyik kezében egy csomó papírt tartott, a másikban meg egy kis zacskót, tele kulccsal. A bent lévők egyszerre kapták fel a fejüket a tanár érkezésére. Aki lihegve megállt a tanári asztal mögött és ránk mosolygott.

- Sziasztok! Alexandrina Victoria Attwood vagyok, az osztályfőnökötök és tornatanárotok – ezután felemelte a papírtömböt. – Tudom, még nincs mindenki itt, de aki a nevét hallja, az jöjjön ide. Alfred F. Jones – olvasta fel az első fiú nevét, aki felpattant a hátsó padok egyikéből és odarohant az asztalhoz. Így haladtunk szépen névsorrendben. Mikor a nevem hallottam – a tanárnőnek valahogy sikerült kiejtenie az Erzsébetet – odamasíroztam. A tanárnő is megkérdezte, hogy hogyan szólíthat, aztán megkaptam az órarendem és a szekrényem kulcsát. Megköszöntem és a papírt nézve visszamentem. Aztán összehasonlítottam Feliks-ével, miután ő is megkapta. Az első pár óránk ugyanaz, utána változik.

Nemsokára az osztály hiányzó része is befutott, az osztályfőnökünk pedig bemutatkozott ismét és kiosztotta a maradék diáknak az órarendet és a kulcsot. Utána belekezdett a házirend elmondásába.

Először az alapok, amik minden iskolában ugyanazok. Utána kitért az öltözékre. A lányok kaptak két szoknyát, emellé öt rövid és öt hosszú ujjú inget. A téli egyenruhákat majd októberben kapjuk meg. A szoknya/nadrág és az ing kötelező. A többi: nyakkendő, blézer, mellény, pulcsi, térdzokni viszont opcionális. Ennek örültem, mivel a zoknival nem lettünk jó barátok. De ahogy a többi lány láttam, ők se. A felsőbb éveseken sem láttam, az újoncok, köztük én, pedig rángatták, állandóan megigazították, meg ilyenek. Utána kitért az oktatási rendszerre.

- Szerintem észrevettétek, hogy ez nem tipikus brit iskola. Ez is kicsit multinacionális. Négy éves, általában tizennyolc éves korban végeznek itt a diákok. Mint tudjátok, van négy kötelező tantárgy. Történelem minden nap lesz, matematika és angol heti négyszer, testnevelés pedig háromszor. A napi óráitok száma csak rajtatok múlik. Ahogy láttam, szinte mindenki legalább négy tantárgyat felvett. Ezekből a kiegészítő tárgyakból is heti három lesz.

Hát igen. Én is, a táncon, számítástechnikán és a latinon túl, még felvettem a művészettörténelmet és a magyar történelmet. Ez utóbbin valószínűleg csak én leszek.

Ezt követte a mi bemutatkozásunk. Névsorrendben mentünk. Először az az Alfred nevű srác pattant fel ugyanolyan lendülettel, mint az óra előtt. Mind kiderült Amerikából jött, addig New Yorkban élt és majd ő akar lenni a világ legnagyobb hőse, vagy ha ez nem teljesül, akkor régésze. Ezen mindenki nevetett. Őt egy angol fiú követte. Elsőre nem sok mindenkinek tudtam megjegyezni a nevét, de biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb sikerülni fog. Mikor hirtelen csend lett, rájöttem, hogy én jövök. Lassan felálltam és az idő alatt átgondoltam, hogy mit is kéne mondanom.

- Héderváry Erzsébet vagyok – mondtam angolul. – Magyarországról jöttem, Szegedről. Van egy bátyám, aki már főiskolás. Már kiskorom óta érdekel a régészet és a történelem. Egy nap szeretnék, ha nem is a világ, de a kis hazám egy híres régésze lenni – ezzel leültem. A tanárnő rám mosolygott, aztán a következő diákra nézett.

- Magyarország legnagyobb történésze leszel, Lizzy – nevetett rám Feliks. Rákuncogtam, aztán a vigyorgó olasz fiúra néztem, aki épp beszélt.

Az első óra után mindenki személyesen is bemutatkozott mindenkinek. Hozzám egy osztrák fiú lépett oda először. Látszott rajta, hogy nem átlagcsaládból származott, már az aurája is a méltóságot sugározta. Azon sem lepődtem volna meg, ha kiderül, hogy köze van a Habsburgokhoz. Kíváncsian nézett rám a szemüvege mögül, a barna szemek mintha megpróbáltak volna feltérképezni, bár engem gyakran félreismertek azok, akik elsőre ítéltek. Oldalra fésült hajában egyetlen tincs megmakacsolta magát és elvált a többitől. A jobbját nyújtotta felém, amit talán kicsit erősebben szoríthattam meg, mert kikerekedett a szeme. Megvontam a vállam, de közben mosolyogtam. A neve Roderich Edelstein volt. Megtudtam, hogy Bécsben él és valami nemzetközi magániskolába járt ott, ahol angolul tanultak már a kezdetektől fogva. Mondjuk ebben volt is valami, nem is éreztem a hangján akcentust. Számára valószínűleg fülsértő lehetett a kiejtésem, de volt benne annyi tisztelet, hogy ezt nem tette szóvá, néha pedig ki is segített, ha nem jutott eszembe egy-egy szó. Kedves volt, nem tűnt elkényeztetettnek ahhoz képest, hogy az első szó, ami róla eszembe jutott az arisztokrata volt.

Amint elléptek Roderich-től az az olasz srác pattant oda elém és mutatkozott be, akit reggel is láttam Antonio-val és azzal a másik olasszal. Végig vigyorgott, mintha úgy maradt volna az arca. Aranyos volt! Azt hiszem még egy ember látványától se akartam minden áron nevetni, de neki sikerült ezt elérni. Hatalmas mézszínű szemei tele voltak élettel, ahogy konkrétan pattogott ott előttem.

- Ciao, bella! A nevem Feliciano Vargas, de szinte mindenki Felinek szólít, piacere[1]  – rázta meg a kezem. – Hogy szólíthatlak?

- A Lizzy megteszi – mosolyogtam rá. Virulva bólogatott, aztán körülnézett.

- Olyan sokan vagyunk. Lehet, meg sem tudom jegyezni a neveket – sóhajtotta kicsit halkabban. Aztán újra vidám lett egy szempillantás alatt. – Remélem, jó osztály leszünk. Ve~!

- Én is remélem – feleltem, aztán elindultam vissza a helyemre, mert a tanárnő bejött.

Levágtam magam a padomba és vártam, hogy mi jön ezután. Az ofő bekapcsolta a terem elejében lévő digitáblát. Ott azonnal felvillant a suli oldala. Ujjával rábökött a digitálisnapló feliratra és magyarázni kezdte, hogy a lapon, amit kaptunk, rajta az órarenddel és a szekrényünk számával, még rajta van a digitálisnapló jelszava és felhasználóneve is. A jelszót nem lehetett megváltoztatni. Arra kért minket, hogy küldjük el a jelszót és a nevet is szüleinknek, hogy lássák, hogyan alakulnak a jegyeink. Az osztály egy emberként bólintott. A táblán ekkor a minket tanító tanárok nevei jelentek meg. Leírhattuk, ha akartuk, de nem volt kötelező. Én inkább lefirkantottam, mert a nevek megjegyzésével sosem voltam jó barátságban, legalábbis akkor, ha nem történelmi személyek…

A padomon egy papír landolt, mikor a tanárnő elfordult. Széthajtogattam a fecnit, és még meg se néztem az írót, de már felismertem Feliks gyöngybetűit. Azt kérdezte, milyen klubokat akarok megnézni? Válaszul csak egy nem tudom-ot írtam. Lebiggyesztett ajkakkal nézett rám. Nem erre a válaszra számított. Általában mindig volt egy kész tervem, de ez az új hely valahogy minden önálló gondolatot eltűntetett. Elfelejtettem az igazi Héderváry Erzsébetet elrángatni Szegedről…

A következő órán a tanárnő kiosztotta a klubok listáját, és hogy melyik teremben találjuk. Mondott pár szót a kiemelkedőbb szakkörökről, leginkább a sportokat említette. Úszás, atlétika, foci, mindenféle. Kiderült, hogy a kluboknak nincs tanár vezetője, mindegyiknek csak diák tagjai vannak. Havonta egyszer megnézik, hogy minden rendben megy-e, de ezen kívül ránk bízzák a dolgot. Ha kell pénzzel is támogatják a klubot, de csak akkor, ha tényleg olyan, ami érdemes rá. Itt a főzőklubot és a természetjáró klubot említette. Utóbbihoz néha tanárok is csatlakoznak, főleg ha tényleg egy említésre érdemes helyre mennek.

A negyedik és egyben a nap utolsó óráján az év rendjéről volt szó. Hogy milyen ünnepségek, szünetek, szünnapok vannak. Elmondta még azt is, hogy a városba ki lehet menni ebédszünetben is, de ezen kívül csak délután, a tanítás után, máskor nem. A szünnapokra más dolgok vonatkoznak. Vannak egy napos szünetek, ilyenkor mindenféle rendezvény van a sulin belül, de leginkább szabadfoglalkozás van. Aztán vannak a hosszabb szünetek, számra pontosan négy: őszi, téli, tavaszi és nyári. Ezek közül kettő, mikor kötelező hazamenni: a téli és a nyári. Bár szerintem akkor senki sem maradna itt. Összevigyorogtunk Feliks-szel, mert mi nyárra már lefixáltunk egy Varsói találkát. Már előre vártam a nyarat.

Órák után elkezdődtek a klubok. Antonio mondta, hogy az első nap mindig csak négy óra van megtartva, hogy utána mindenki reklámozhassa a maga klubját. Amint leértünk az elsőre, letámadott minket egy srác, mondván, csatlakozzunk az ő klubjához. Hátrahőköltem, kicsit neki is ütköztem Lilinek, aki a vállam fölött nézett a fiúra. A kezünkbe nyomott egy szórólapot és már ment is tovább riogatni a többi elsőst. Megakadt a szemem az egyik ajtón lévő plakáton. Úszó klub. Vigyorogva léptem be, azonban egy kicsit lehangolódtam, mert senki se volt bent. Már épp mentem volna ki, mikor egy alak esett be az ajtón. Szó szerint. Elterült a földön, de egy pillanaton belül fel is pattant és a jobbját nyújtotta felém.

- Jett vagyok az úszóklub elnöke és egyben egyetlen tagja – a mondat végén furcsa fintor ült az arcára. Összevontam a szemöldököm.

- Lizzy vagyok. Hogy-hogy csak egyedül vagy? – kérdeztem, mire megvonta a vállát.

- Van egy sportklubunk, foci klub és egy pár labdajátékos klub is. Az úszás kevesebb embert vonz – bökött hátra a folyosó felé. – Ez lenne a harmadik év, hogy egyedül edzek. Reménykedtem, hogy idén megnyerek magamnak pár elsőst, szóóóóval – vigyorgott. – Csatlakozol vagy bevágjalak a medencébe? – vonja fel a szemöldökét. Úgy tettem, mintha elgondolkoznék, de végül a kezemet nyújtottam a kezében lévő listáért. Örömujjongásban tört ki, mikor odafirkantottam a nevem az övé alá. Azzal küldött el, hogy edzés minden szerdán, háromtól. Szóval ne késsek, vagy különben... Nevetve ráztam meg a fejem, aztán kimentem a folyosóra. A lányok eltűntek, de Feliks rögtön belém karolt és tovább rángatott a folyosón. A lelkemre kötötte, hogy segítsek neki is találni legalább egy klubot.

Fél órával később csalódottan ült le az egyik padra és a tenyerébe támasztotta az állát. Megsimogattam a vállát és kértem, hogy ne adja fel. Csak rosszkedvűen sóhajtott egyet, közben a földet bámulta, zöld szeme szomorúan csillogott; az egyenruhája nyakkendőjét piszkálta. Megböktem a vállát, jelezve, hogy fejezze be. Hová lett az én Feliks-em? Próbált elfojtani egy mosolyt, bár a tekintete elárulta, hogy annyira nem bánkódik, mint mutatja. Eszembe jutott valami: itt nincs dráma szakkör? Amilyen jelenetet lenyomott néha a kamerában, el tudom képzelni valami olyasmi szerepben. Felálltam és velünk szemben lévő hirdetőtáblához léptem, rajta az összes klub plakátjával. Elbújva, de megtaláltam, amit kerestem. Megragadtam a fiú karját és elkezdtem vonszolni a folyosó vége felé, az utolsó terembe. Belöktem az ajtón és hagytam, hogy elbeszélgessen a bent lévőkkel. Én addig elindultam vissza, hogy átnézzem a többi szórólapot, hátha találok még valami érdekeset.

Az egyik ajtó azonban pont előttem nyílt ki, és sikeresen bele is ütköztem. Az orromra szorított kézzel néztem fel. Felszaladt a szemöldököm a lilás-kékes szemek láttán. Az első gondolatom, hogy hogyan lehetséges ilyen szemszín? A valaki írisze vörösből ment át lilába, majd kékbe. A második pedig, hogy fáj az orrom. Ő is megemelte az egyik szemöldökét a nézésem miatt. Az a srác, akire Antonio ráugrott, az albínó az ebédlőből.

- Bocsánat, jobban is figyelhetnék – motyogtam és elvettem az orrom alól a kezem. Néhány vércsepp csillogott a bőrömön. Nagyszerű. Csak én lehetek olyan ügyes, hogy lefejeljek egy ajtót már az első napon.

- Entschuldigung[2]! – mondta németül egy zsebkendőt nyújtott át. – Ha vársz egy percet, akkor hozok jeget. A homlokod is elég piros – motyogta angolul és végigsimította a helyet, amit megütöttem. Éreztem, hogy a vér az arcomba fut, ami nem volt túl jó, tekintve, hogy már így is vérzett az orrom. Ledobta a táskáját a földre és már ott sincs. Ha azt mondta, hogy csak egy percet kér, nem túlzott, mert nem sokkal később már előttem állt, kezében egy jéggel teli ruhával. Finoman a homlokomnak nyomta az anyagot, közben kissé megemelte az állam. Így álltunk pár percig, míg a kendőben lévő jégdara, amit valószínűleg a másik folyosón lévő automatából szedett, el nem olvadt. Halkan megköszöntem a segítségét, mire bólintott. A folyosó végén ekkor kinyílt egy ajtó, mire ellépett tőlem. – Rendben leszel? – kérdezte már másmilyen hangon, mint ahogy az előbb beszélt. Értetlenül bólintottam. Felkapta a táskáját a földről és elindult, közben hátra se nézett. Még akkor is az ezüstösen szőke haját bámultam, mikor eltűnt a kanyarban.

- Lizzy – ugrott hátulról a nyakamba Feliks. Azonnal észrevette a véres zsebkendőt. – Pár percre se hagyhatlak magadra, mert nekimész valaminek? Ejnye, Héderváry – mondta a vezetéknevemet furcsa kiejtéssel, mire felnevettem. Az orrom és homlokom azonnal belefájdult. Azonnal tudni akarta, hogy mi történt. Rövid történet: sétáltam, elbambultam, lefejeltem egy ajtót. Összehúzza a szemöldökét, ajkain gúnyos mosoly ült. Már ekkor közöltem, hogy egy rossz szó és... De nem bírta ki. Gonoszan és hangosan röhögni kezdett, mire több ajtó is kinyílt a folyosón, a csendet felváltotta az értetlen mormogás. Köszi, Feliks!

- Tök jó idő van – nyújtózott a lengyel, mikor kimentünk a teraszra. Helyeslően hümmögtem és a korlátra könyököltem. – Annyira kíváncsi leszek erre az osztályra – ült le mellém, hátát a falnak vetette.

- Érzem, hogy jó lesz ez – mosolyogtam magam elé. Felnézett rám, és vigyorogva megütögette a lábam, aztán közölte, hogy hülyén áll a térdzokni, mire a combjába rúgtam. Felkiáltott, a következő pillanatban pedig felpattant és fenyegetően nézett rám. Összevonta a szemöldökét, az ujjait próbálta ropogtatni fenyegetése jeléül. Nem igazán jött össze. Csípőre vágtam a kezem és vártam, hogy támadjon, de mikor látta, nem rettentem meg, inkább hagyta a támadást a fenébe és nekidőlt a korlátnak, arcát az ég felé fordította. Odamentem mellé és lenéztem az udvarra, ahol két osztálytársam marta egymást. Egy nap alatt megtalálták a közös hangot. Mindketten angolul ordítottak, szóval valószínűleg a brit és az amerikai fiúk voltak. Nevetve vettem elő a telefonom és készítettem egy képet. Az osztályfőnök mesélte, hogy az utolsó év végén minden osztályról készül egy videó az addigi évek képei és videói alapján. Az ilyeneket is bele kell tenni.

- Lizzy, mi querido[3]– vigyorgott az ajtóban Antonio, mellette az a srác állt, akit az egyik osztálytársam testvérének tippeltem. Igazam is volt, mert Feli ott állt mögöttük és vigyorogva integetett nekünk. Mindhárman kiléptek a teraszra és odajöttek hozzánk. Még mindegyikük az iskolai egyenruhájában volt, de már nem érdekelte őket teljesen, hogy hogy áll rajtuk. – Lizzy és... izé...

- Feliks – segítette ki gúnyosan vigyorogva a lengyel. A spanyol srác csak intett és a mellette álló olasz vállára csapott, akinek erre megrándult az arca, nem sok tartotta vissza, hogy rárivalljon. Zöldesbarna szemeiben megcsillant egy enyhe düh, kezeit is ökölbe szorította. Szép lett volna, ha helyben gyomorszájon vágja a másikat.

- Ez a született kedvesség itt Lovino és... ahogy látom Feliciano-t már ismeritek – intett a fiatalabb olasz felé, aki hevesen bólogatott, majd mondta, hogy egy osztályba járunk. Lovino megforgatta a szemét és lelökte magáról az osztálytársa kezét, mire az felnevetett.

- Ne légy már ilyen, Fratello[4] – mosolygott az öccse, és odalépett mellénk. – Bocsi, mindig ilyen azokkal, akiket nem ismer – vonta meg a vállát, aztán megigazította az egyik övtartójára kötött fehér kendőt. Elmosolyodtam a tárgy láttán, azonnal a fehér zászlók jutottak eszembe, amiket akkor szoktak lengetni, ha megadják magukat. Feli nem is tűnt túl harcos természetnek, állandóan mosolygott, mindenkivel kedves volt eddig.

- És azokkal is, akiket ismer – kurjantotta valaki mögöttünk, mire az idősebb olasz tekintete elborult és dühösen fordult meg, hogy aztán beintsen a beszólogatónak.

- Bekussolhatsz, csigazabáló! – sziszegte, mire az ott álló szőke hajú fiú felnevetett. Letépett az ajtó mellett álló rózsabokorról egy virágot és az ujjai közt forgatva azt lépkedett felénk. Ábrándos tekintettel nézte a növény szirmait, közben beszélt.

- Jaj, ne légy ilyen, Lovi – rázta bánatosan a fejét, aztán ránk emelte kék szemeit. Vigyor, az a tipikus mindentudó vigyor húzódott az ajkaira és a spanyolra nézett, aki alig láthatóan bólintott. Mi volt ez a nézés? A fiú hirtelen meghajolt előttem és a kezét nyújtotta felém. Megilletődve pislogtam a többi srácra, akik mutatták, hogy nyújtsam oda a kezem. Azt tettem, mire egy csókot nyomott a kézfejemre. Azonnal beugrottak a 17-18. században játszódó filmek, ahol így üdvözölték a hölgyeket. Az ajkamba harapva pirultam el. – Örülök, hogy megismerhetem, ma chérie[5] – kacsintott fel rám. Felegyenesedett és a kezembe adta a virágot, amit letépett. – Drága espagnol[6] barátom már mesélt Önről – pillantott Antonio felé, aki hevesen bólogatott. – Francis Bonnefoy vagyok Franciaországból...

- Khm... a középkori Franciaországból... khm – köszörülte meg a torkát a spanyol, mire összehúzta a szemöldökét.

- Attól még, hogy udvarias vagyok, nem a középkorból jöttem. Különben is, tudhatnád, hogy 18. század már nem a középkor – igazította meg az inge fölé vett elegáns zakót. A másik felnevetett és közölte, hogy csak vicc volt. A francia gúnyos mosollyal az arcán bólogatott, majd hátrasimította szőke haját. – Lizzy, szívesen látunk a főzőklubban, ha szeretsz főzni – mosolygott rám.

- Lö az a klüb, ami nhem shok thagot számlál, cshak az idhiotákat – játszotta a franciát Lovino szörnyű műakcentussal. Akaratlanul is felnevettem, mire Francis egy kissé sértődött pillantással jutalmazott. Antonio átölelte az olasz vállát, akinek a szemében ismét megcsillant az üthetnék érzése.

- Ez hiba volt, elmondja Sadiq-nak, aki jól leüt – nevetett, mire Lovino csak legyintett, mintha azt mondaná, hogy jöjjön csak, ha mer. Ahogy láttam az évnyitón, szerintem merne.

- Ve~, Fratello, ne légy már ilyen – csóválta a fejét Feliciano, de az ő szája sarkában is megbújt egy kis vigyor. Feliks arcán pedig egyenesen tündökölt a mosoly, oké, kicsit gúnyos volt, de amúgy boldognak tűnt. És nem ütközött ki rajta a félelme se, amit az ismeretlenek iránt érez.

Feliks először megszólalni sem mert, mikor találkoztunk, csak hebegett valamit lengyelül. Másnap már valami értelmes angol szót is kinyögött, hogy én is értsem, de nagyjából három nappal később jutottunk el oda, hogy rendesen beszélgettünk. Sokat fejlődött ilyen tekintetben. Bár az is lehet, hogy először próbálja tartani magát és csak később üt ki rajta a dolog. De egyelőre rendben volt.

Hirtelen Feli pattant oda mellém és mosolygott rám, miközben megkérdezte, hogy milyen plusz tárgyakat vettem fel. Felcsillant a szeme a latin hallatán. Azt mondta, a nagypapája anyanyelvi szinte beszéli és ő is szeretné tudni. Bólogattam, majd elmondtam az én okom is, ami egyáltalán nem volt olyan érdekes: érdekel. Nevetett, mert szerinte ez sokkal jobb motiváció, mint az övé. Felült mellém a korlátra és kérdezgetni kezdett Magyarországról. Hirtelen azt se tudtam, mivel kezdjem. Ahogy láttam, leginkább a kaja érdekelte. Felvetette, hogy csatlakozzak a főzőklubhoz és akkor megkóstolhatja a magyar ételeket. Felnevettem. Végül is nem rossz ötlet. Francis is helyeselt és közölte, hogy másnap úgyis az orrom alá nyomja a szakkör névlistáját és ha kell, akkor aláhamisítja. Ha pedig a nevem ott van, akkor kénytelen vagyok járni, mert különben igazolatlan. Legyintettem, hogy úgyis aláírom.

- Sziasztok – ültem le a lányokhoz vacsoránál. Rám mosolyogtak és rögtön rátértek a lényegre: milyen klubba iratkoztam be eddig. – Úszó- és beígérkeztem a főzőklubba is. Ti?

- Van itt természetjáró klub. Hétvégénként mennénk! Olyan jó lesz – vidult Lili és piszkálni kezdte a hajában a szalagot. Elgondolkozva nézte a plafont. – Meg még volt pár, ami esetleg érdekelne, de... még nem vagyok bennük biztos. Majd a hét folyamán megnézem.

- A természetjáró klub nekem is tetszett. Meg a kórus klub is. Lehet, oda csatlakozom – mosolygott.

- Nektek hogy tetszett a suli? – kérdeztem. Azonnal fecsegni kezdtek, hogy imádják, mindenki olyan kedves, sokkal jobb, mint az általános iskola volt. Helyeslően bólogatok végig, mert teljes egészében igazuk volt. Az asztalon heverő telefonom világítani és rezegni kezdett. Anya volt. Gyorsan bocsánatot kértem, majd kirohantam a kantin teraszára.

- Szia! – köszöntem bele. Jó volt újra magyarul beszélni. Anya halkan nevetett, de hallatszott a hangján, hogy szomorú. Az én ajkaimra is bánatos mosoly ült. – Mi újság van otthon?

- Ugyanaz, mint eddig is. A bátyád üzeni, hogy fel fog hívni kicsit később. Na, de mesélj, milyen volt az első két nap? – kíváncsiskodott. Gyorsan elmeséltem neki az évnyitót, a körbevezetést, a segítőkész spanyolt, az ajtólefejelést, Feliks fogadalmát, hogy minden nap piszkálni fog. Csak nevetett, főleg az utolsó kettőn. Hirtelen halkult el a hangja, helyette egy férfi szólt a készülékbe.

- Milyen spanyol fiú?! – apa szinte kiáltotta ezeket a szavakat. Gyorsan megmagyaráztam, hogy csak segített felvinni a cuccom. De ahogy éreztem, nem nyugtattam meg. – Vigyázz a srácokkal, Bogaram!

- Apa, a diákok kilencven százaléka fiú – csóváltam a fejem. Kicsit kiakadt, hogy ezt ő miért nem tudta. Hát, igen. Ő már így se akart elengedni, hát, ha még tudta volna, hogy alig vannak lányok... – Szeretlek, Apuci, jó éjt! Add át anyának!

- Jaj, ezt most miért kellett? – kacagott anyu. Mormogtam valamit arról, hogy valamikor úgyis megtudta volna az igazságot. – Azon gondolkodtam, hogy mikor küldjük el a téli ruháid...

- Öhm, télen?

- Novemberben is rövidnadrágban fogsz rohangálni? – tette fel a költői kérdést.

- Ennyi srác között, miért is ne? – feleltem. Halk sóhaj volt a válasza. – Szeretlek titeket.

- Mi is téged! Jó éjt! – köszönt el, majd kinyomta. Vettem egy mély levegőt és kifújtam, csak azután engedtem le a kezem, amiben a mobilt szorongattam. Megfordultam és halkan felsikkantottam, mikor megláttam az ajtó mellett álló árnyat. Oké, nem árny volt, hanem egy diák, de egész addig észre sem vettem. A hangom hallatán ő is megugrott és letolta a fejéről a fejhallgatóját. Az a srác volt, aki jeget hozott a homlokomra. Kérdő pislogott rám, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam egyet. Összevonta világosszőke szemöldökét.

- Jól van a homlokod és az orrod? – kérdezte halkan. Csak bólintani tudtam. – Akkor jó – ezzel visszatette a fejére a fejhallgatót és visszamerült a dalba, amit ezután olyan hangosra vett, hogy onnan is hallottam, ahol álltam. Valami német szövegű zene volt. Elmentem mellette, vissza a kantinra, de még mielőtt beléptem az ajtón, láttam, hogy mosoly húzódik az ajkaira.

Bent a lányok már csak rám vártak, a diákok száma is lecsökkent. Lili az asztalra könyökölve ásítozott, közben ő is a mobilját szuggerálta, mellette Katya pedig üzenetet írt. Lehuppantam melléjük, mire mindketten rám emelték a szemeiket. Az ukrajnai lány azt kérdezte, én miért nem tűnök olyan álmosnak, mint ők. Halkan nevettem és gyorsan megettem a vacsorám maradékát, hogy mehessünk fel. Nem volt igaz, hogy nem voltam álmos. Szerettem volna végre aludni és a honvágy is elfogott a szüleim hangja hallatán. Lehunytam a szemem és lepillantottam a telefonomra. Anya azt mondta, a bátyám is hívni fog nemsokára.

Ez a hívás pont a szobánk előtt állva futott be. De ezzel egy időben Lili telefonja is megrezdült. Intettem, hogy lemegyek sétálni. A lépcsőn lefelé menet elhúztam az ujjam a kijelzőn és a fülemhez emeltem a készüléket. Jó volt a testvérem hangját hallani. Azonnal az időjárás felől érdeklődött, mert szerinte otthon rohadt meleg volt aznap. Nevetve mondtam, hogy itt kellemes a klíma.

- Na, elmondtátok már apának, hogy abba a suliba soooookkal több fiú jár, mint lány? – kérdezte jókedvűen. Felnevettem és eljátszottam neki a beszélgetést apával. Fuldokolva kacagott, szinte megjelent előttem a kép, ahogy a szájára szorított kézzel ül az ő koliszobájában, a lakótársa pedig felvont szemöldökkel figyeli őt.

- Kicsit kiakadt. Szerintem ki kel szöktetni otthonról a téli szünet végén – mondtam a telefonba. Ismét felhangzott a nevetése. A hívás ára miatt rövidre fogtuk, de megígérte nekem, hogy karácsonyra segít kipótolni a pénzem, hogy vehessek laptopot és ezáltal legyen Skype-om is, mert egész addig anya gépét használtam, ha netezni akartam.

Ezután még sétáltam egy kicsit a suli területén, kimentem egész a kerítésig, ahonnan láttam a város fényeit. Szép volt, ezt pedig csak tetézte a zeneszó. Zeneszó?! Megperdültem és keresni kezdtem a hang forrását. Halkan lépkedtem a kis park fái között, majd megtorpantam, mikor megláttam valakit a szoborösvénynél – amit másnap terveztünk megnézni. Az egyik talapzat előtt ült, kezében egy gitárt tartott, halkan pengette a húrokat, közben dúdolgatott. A fiú haja ezüstszínűnek tűnt a holdfényben. Már megint az a német srác! Most már tényleg tudni akartam, ki lehet.

____________________________

[1] piacere - örvendek (olasz)

[2] Entschuldigung - Elnézést, bocsánat (német)

[3] mi querido - kedvesem (spanyol)

[4] Fratello - (idősebb) fiútestvér, itt: Bátyó (olasz)

[5] ma chérie - kedvesem (francia)

[6] espagnol - spanyol (francia)

1. Fejezet – Üdv a W Akadémián

Nos, meg is hoztam az első fejezetet, remélem elnyeri ez a történet is legalább pár ember tetszését.

Jó olvasást mindenkinek!

-----------------

- Feliks, volnál kedves befejezni ezt az idétlen vigyorgást? – néztem a srácra, aki továbbra is hülye fejet vágott, arcán a szokásos mindentudó, gúnyos kifejezés. A lengyel fiú felnézett az előttünk álló hatalmas kollégiumra, aztán hátrafordult a mögöttünk jövőkhöz, akik szintén a W Akadémián kezdik a szeptembert. Mintegy húsz diák sétált ott, mindegyikük maga után húzta a bőröndjét, közben nézelődött. Újaknak tűntek, akárcsak mi, bár még hátrébb volt egy kisebb, felsőbb évesnek látszó csapat. És tőlünk alig pár méterre ott magasodott a koli, egy óriási, háromemeletes épület, tölgyfaajtaja nyitva volt, hívogatott minket. Akaratlanul mosoly húzódott a számra. Itt voltam. Tényleg itt. Álmaim iskolájában.
Sok volt osztálytársam jó hírű gimibe akart menni valahol a lakhelyünk közelében, hogy aztán felvághasson vele: haha, őt felvették abba a menő suliba. És itt voltam én, aki imádtam a történelmet, az életemet pedig megalapoztam ezzel az angliai akadémiával. Az már csak tetézte a dolgokat, hogy a legjobb külföldi barátom is ott állt mellettem, együtt néztünk szembe ezzel az új helyzettel.
- De csak szerintem totál hihetetlen, hogy mindkettőnket felvettek ide? Egy olyan suliba, ahová egy országból maximum csak egy-két embert vesznek fel? Szerintem ez totál nagy mázli! – virult, mire megcsóváltam a fejem. Könyökével finoman oldalba bökött. – Ugyan Lizzy, törődj bele, mostantól tökre nem csak Skype-on foglak idegesíteni.
- De jó nekem – sóhajtottam unottan, de aztán lehajtottam a fejem és az ajkaim ismét felfelé kunkorodtak, mert valamilyen szintem igaza volt. Na, nem az idegesítős részben, hanem abban, hogy legalább már nem csak virtuálisan tudtunk beszélgetni, végre nem több száz kilométer volt közöttünk. Tényleg hihetetlen.
A W Akadémia egy észak-angliai középiskola, ahová a világ minden tájáról érkeznek diákok, de minden országból általában csak egy ember. Leginkább a történelemre van szakosodva, szóval egyértelmű, hogy felvételt is olyanok nyerhetnek, akik a jövőben ezzel akarnak foglalkozni, vagy legalábbis úgy gondolják. A felvételin nem volt elég az alaptudás, többet kellett nyújtani, mint az átlag. Sokkal. Bár így, hogy a szüleim is történelemimádók, nem volt olyan nehéz dolgom. Konkrétan a History csatornán nőttem fel, a világháborúról szóló könyvekből tanultam meg olvasni. A másik fontos kritérium az angoltudás volt, mivel a tanórák is angolnyelven folytak. Ebből a szempontból is volt kisebb előnyöm, mégpedig, hogy Feliks-szel angolul kommunikáltunk. Egyelőre neki sem sikerült megtanulni magyarul, nekem se lengyelül, de már folyamatban volt a dolog.
Ellenben Feliks-en meglepődtem, sosem mondta, hogy ebbe a suliba akar jönni, bár tegyük hozzá én sem említettem neki. De aztán egy nap, mikor betöltött a Skype, egyszerre ordítottunk, hogy felvettek. Anyáék már meg sem lepődtek ilyen megnyilvánulásokon, megszokták tőlünk. Egymás szavába vágva hadartunk, hol angolul, hol a saját anyanyelvünkön, végül mindketten felmutattuk a suli logójával díszített, kinyomtatott értesítőt. Aztán újra visítani kezdtünk.
- Melyik a te szobád? – kérdezte, közben a kezében tartott papírt vizslatta, amit még a kapuban kaptunk, miután kipipálták a nevünk. Állig érő szőke haja a homlokába hullt a mozdulatra. Gyorsan előszedtem a farmerom zsebéből a saját papírom, ami már inkább salátára hasonlított, és megnéztem a szobaszámot.
- Nyugati szárny, 217 – mondtam és felnéztem az épületre. Kíváncsi voltam, kikkel kerülök egy szobába. A bentlakásos iskoláktól egy dolog miatt féltem csak, mégpedig a szobatársak. Mi lesz, ha nem jövünk ki? Vagy, mivel ebben a suliban alig vannak lányok, nem lesz, kivel összerakjanak, és egyedül leszek?
Észre se vettem, hogy már az ajtó előtt állunk, Feliks előre engedett. A bejárattal szemben egy nagy, kétszárnyú ajtó volt, a két oldalán pedig egy-egy lépcső, ami felvezetett az emeletre. Tőlünk jobbra egy kis fülke kapott helyet, rajta nagy betűkkel: Porta. Egy férfi ült benne, épp a papírjait és a mögötte lógó kulcsokat nézegette, mikor beléptünk. A portás rögtön elénk ugrott és kérte a neveink és a szobáink számát.
- Erzsébet Héderváry, nyugati szárny, 217-es szoba – miközben beszéltem, kissé lábujjhegyre álltam, hogy lássam mit csinált. Kipipálta ő is a nevem, aztán odaadott egy kulcsot, amin a 217-es szám szerepelt. Félreálltam, hogy Feliks is elkérhesse a kulcsát. Szomorúan tapasztaltam, hogy ő a keleti szárnyban kapott helyet. Rám mosolygott, aztán a lépcsőre sandított.
- Csak egy fontos szabály: nincs átjárás a két szárny között – figyelmeztetett a portás szórakozottan, mert tudta, hogy úgyis átmegyünk, ha akarunk. Bólintottunk, aztán egymásra néztünk. Még egyszer megöleltem, mert egyszerűen nem tudtam betelni vele, hogy tényleg itt van velem.
- Vigyázz magadra Lizzy – intett Feliks és elkezdte felrángatni a bőröndjét az emeletre. A harmadik emeletre. Szegény. Megragadtam a sporttáskám fogantyúját, és egy nagy sóhaj után elindultam. Nekem se lesz könnyebb, pedig a cuccom nagyobb fele még csak azután jött. Már a lépcsőfordulóban kénytelen voltam megállni, és elgondolkodni, hogy mitől nyom egy mázsát a táskám. Vettem még pár lélegzetet és nekiveselkedtem, hogy megtegyem a maradék másfél emeletet.
- Esetleg segíthetek? – szólalt meg mögöttem valaki, mire megugrottam. Egy másodpercig csak azon gondolkoztam, milyen akcentusa lehetett. Aztán jutott el az agyamig, hogy egy srác állt ott, aki elvileg nem jöhetne át a nyugati szárnyba. Megfordultam és végigmértem. Sötét, göndör haj, napbarnított bőr, kicsit világosabb zöld szem. Kedvesen mosolygott és közelebb lépett. - Lo siento ! Megijesztettelek? – emelte fel kicsit a kezeit, aztán a sporttáskámért nyúlt. Kissé megilletődve nyújtottam felé a kért tárgyat. A vállára kapta, mintha pillekönnyű volta. – Hát, üdvözöllek a World Akadémián – vigyorodott el.
- Én… öhm… a portás azt mondta, senki se mehet át egyik szárnyból a másikba, nem? – hebegtem egyre vörösebb arccal. Kissé összevonta a szemöldökét, aztán lenézett, mintha a lépcső fokain keresztül a portásra láthatna. Ajkain újra mosoly jelent meg és megrántotta a vállát. Nem félt a büntetéstől. Talán már a portások se vették komolyan ezt a szabályt. Mindentudó pillantást vetett rám és elindult fölfelé.
- Egy év alatt kitapasztalod, hogy hol vannak itt kiskapuk – nevetett, aztán megkérdezte hányas a szobám. Szinte ugrándozott fölfelé, képtelen voltam elhinni, hogy neki nem olyan rohadt nehéz az a cucc, mint nekem.
- Szóval másodikos vagy? – kérdeztem, de közben nézelődtem. A fehér falakon a végzős osztályok tablói és (valószínűleg) a diákok által festett képek lógtak, az ajtókat különböző poszterek, feliratok díszítették. Az ablakokban virágok csücsültek. Szép volt és hangulatos.
A fiú hümmögött, amiből azt vettem ki, hogy igen a válasza. Hátralesett rám a válla felett. Arra a kérdésre, hogy tetszik-e, egyértelmű volt a válaszom. Elkezdte ecsetelni, hogy a fiúkolesz nem ennyire… rendezett. Megpróbáltam elképzelni Feliks-et a káosz közepén, közben már a gondolattól is vihogni támadt kedvem. Hirtelen megtorpant, én pedig feleszméltem. Ott álltam a szobám előtt, aminek az ajtaján pont szemmagasságban volt az ott lakók neve az enyémen túl: Yekaterina Chernenko és Lili Zwingli. Megköszöntem a fiúnak, aki illedelmesen bemutatkozott: Antonio Fernandez Carriedo. Ő az Erzsébet névre kicsit összevonta a szemöldökét. Négy választása volt: Elisabeth, Elizaveta, Elizabeta vagy simán Lizzy. Az utolsó mellett döntött. Mosolyogva köszönt el és indult el a lépcső felé. Én pedig egy halk kopogás után benyitottam. Bent egy szőke hajú lányt találtam, aki épp a hatalmas gardróbot méregette. Az érkezésemre felkapta a fejét, tengerzöld szemei felcsillantak. Elém pattant és felém nyújtotta a jobbját.
- Lili Zwingli Liechtensteinből – mosolygott. Én is bemutatkoztam és végignéztem a szekrényen, ami a kis előszoba jobb oldalán kapott helyet. Jó széles és magas is volt, biztos elfértünk benne. Bal oldalt fogasokat láttam a kabátok számára és egy cipőtárolót. Ezután megnéztem a szobát. Az egyik falnál három ágy állt, velük szemben pedig íróasztalok foglaltak helyet. Még nem volt túl otthonos, de volt egy olyan érzésem, hogy elég hamar azzá tesszük. Hátrafordultam Lili felé, aki az ajtóra ragasztott papírlapot olvasta. Letettem a földre a táskám és odaléptem mellé. A lapon az állt, hogy aznap öt órakor mindenki menjen a közös helyiségbe – földszint –, ahol majd elmondják a szabályokat, utána pedig egy-egy felsőbb éves vezetővel körbevezetnek a suliban.
Egy halk kopogás miatt hátraugrottunk. Egy lány dugta be a fejét az ajtón, aki minden bizonnyal Yekaterina volt. Egy pillanaton belül belépett az előszobába és letette a bőröndjét a földre. Széles mosollyal nyújtotta felénk a jobbját és mutatkozott be. Mint kiderült Ukrajnából jött.
Ezután már csak annyi dolgunk volt, hogy elosszuk, ki hol alszik. Szerettem volna az ablak mellé kerülni, mivel mindig ott volt az ágyam, de ezzel nem csak én voltam így. Lili csettintett egyet és feltúrta a táskáját egy kis lapért, amit három egyforma részre vágott. Azokat beszínezte különböző színűre, aztán megbeszéltük, hogy melyik-melyik ágyat jelenti. Végül kicsire összehajtotta őket. Én kezdtem a húzást. Katya jött, az utolsó pedig megmaradt Lilinek. Egyszerre hajtottuk szét. Felsikkantottam a kedvenc színem, a zöld, láttán. Az ukrán lányé lett az ajtóhoz közelebbi, míg Lili ledobta a bőröndjét a középső ágyra. Elégedetten körbefordult, közben megigazította a rövid hajába kötött lila szalagot.
Ezt követte a kérdés: kipakoljunk? Mindhárman a csomagjainkra néztünk, aztán belegondoltunk, hogy ezután még mennyi cucc fog jönni. Halogattuk a dolgot egy kicsit. Elterültünk az ágyainkon és kérdez-felelek szerű játékot játszottunk. Valaki feltett egy kérdést, amire mindhárman válaszoltunk. Sokat nevettünk, mert kiderült, hogy a történelmen kívül is van pár közös vonásunk.
Hat óra körül elindultunk le. A bejárattal szemben volt a közös helyiség ajtaja, amit amúgy is gyorsan megtaláltunk volna – mivel hatalmas arany betűkkel rá volt írva a funkciója –, de állt az ajtó mellett egy fiú is, aki beterelt minket oda. Valószínűleg a terem többféle elfoglaltságra is szolgált, mert bár a székek középen voltak sorokba rendezve, de oldalra asztalok voltak tolva. A sarokban foteleket pillantottunk meg, valahol a terem másik végében csocsó- és pingpong-asztalok voltak. Tuti nem fogunk unatkozni. Leültünk egy kicsit hátrébb. Valószínűleg nem csak az elsősök voltak ott, hanem minden évfolyam is, mert eléggé látszott, hogy csak a tömeg kisebb része bátortalan. Az egyik fotelben megpillantottam Antonio-t is, aki két sráccal röhögött. Valószínűleg a szobatársai voltak.
- Lizzy! – pattant le mellém Feliks, mire a másik oldalamon ülő lányok megugrottak. Bemutattam őket egymásnak, aztán megkérdeztem, hogy milyenek a szobatársai. Egy barna hajú fiúra mutatott nem messze tőlünk. – Toris tök jó fej, Litvániából jött. A másik srác viszont… – bökött a másik irányba, pont arra, ahol a legnagyobb volt a tömeg. – kicsit ijesztő. A kétméteres oroszt nézd. Ő az – suttogta. Így már nem volt nehéz kiszúrni. Nem értem miért volt ijesztő, én csak egy mosolygós fiút láttam. Bár mondjuk az százhatvanöt centit alig elérő Feliks kicsit eltörpült mellette. Talán ez adta a félelem okát. Nevetve átöleltem a lengyel barátom, aki ezt úgy vette, hogy nem, állok mellette azzal kapcsolatban, hogy ijesztő a lakótársa. Így is volt. A „kétméteres orosz” csak mosolygott, mint egy kisfiú, ártalmatlannak tűnt.
Fülsüketítő búgás csendesített el mindenkit. A terem végében lévő kis színpadon az iskola igazgatója állt, előtte a mikrofonnal. Minden diák felé fordult, páran még mindig a búgó hang miatt fintorogtak.
- Üdvözlök minden új és régi diákot a W Akadémián. Próbálom rövidre fogni…
- Igazgató nő, az elmúlt három évben is ezt mondta – kurjantotta be egy srác a legnagyobb tömeg közepéről. A nő elmosolyodott, minden bizonnyal már megszokta az ilyen beszólásokat. Csak legyintett és visszanézett a mappájába.
- Most tényleg rövid leszek, ígérem Sadiq – erre a társaság hangosan felröhögött, nagyon úgy tűnt, eltalálta a fiú nevét. A nő mosolyogva végignézett a teremnyi emberen. – Nos, szeretném köszönteni az új diákokat, akiket két osztályba fogunk szétosztani. 40 diák 40 különböző országból. Ahogy elnéztem a sorokat, találkoztam pár ismerős vezetéknévvel. A fiúkra nézve sajnálatos, de még mindig kevesebb a lány, összesen csak 5 új érkezett. – ezen kicsit meghökkentünk. Katya meglepetten pislogva próbálta megkeresni a negyedik és ötödik új lányt, de pár perc után csalódottan huppant vissza mellénk. Sejtettem, hogy ide több fiú jár, de nem gondoltam volna, hogy ennyivel. Körülnéztem. Csak elvétve láttam meg egy-egy lányt.
Az igazgatónő közben tovább beszélt. Szót ejtett az új tanárokról, pár diák nyári sikereiről, aztán mesélt kicsit a suliról is. A felsőbb évesek itt bosszús sóhajt hallattak, valószínűleg már meghallgatták párszor.
Ezt követte a házirend felolvasása egy szigorú tanár által. Nem voltak olyan vészesek a szabályok, mint hittem, könnyen betartható volt. A koleszra vonatkozott pár egyértelmű pont is: könnyen romló ételt nem viszünk fel, óvjuk a környezetünket, a szemetet az emeleteken elhelyezett tárolókba rakjuk, lehetőleg szelektíven… stb.
Utána jöhetett a körbevezetés. Mindenkit kitereltek a koli elé és utána le-lecsaptak emberekre a körbevezetni kívánó felsősök. Antonio termett előttünk, szélesen vigyorgott ránk, aztán kicsit furcsán nézett a lányos hármasunk mellett álló Feliks-re. De nem zavarta, elindult az iskola épülete felé.
- Szóval, a nevem Antonio Fernandez Carriedo Spanyolországból, másodikos vagyok. Ahogy az igazgatónő is mondta, ez egy viszonylag régi épület, tele titkokkal, amit már egy éve próbálunk megfejteni.
- Titkokkal? – kérdezte Lili. A fiú bólintott, titokzatos mosollyal ígérte meg, hogy elmesél majd közülük párat. Aztán jobbra mutatott.
- Az ott a sportpálya, mögötte az a rohadt nagy épület a tornaterem – ezután a másik irányba bökött. – Amott láthatjátok az „ásatás szimulátort” vagy homokozót, ahogy az osztálytársam hívja, de azt általában csak nyíltnapkor, meg rendezvényekkor szokták beüzemelni. Egyenesen előttünk pedig maga az iskola magasodik – vigyorgott ránk hátra.
Az épület kétemeletes volt, modernnek tűnt ahhoz képest, hogy lassan kétszáz éves. A bejárat előtt árkádsor húzódott. Antonio megállt és az ajtó melletti réztáblára bökött, amin az épület nyitása és az építőjének neve állt. Megköszörülte a torkát és színpadiasan benyitott. Hatalmas folyosó húzódott előttünk, de ahogy láttam, ennek az épületnek is több szárnya volt.
Először a földszintet jártuk be. Összesen három folyosó ment egymással párhuzamosan. Az A szárnyban voltak a klubok szobái. Az ajtókra ki voltak téve a plakátok. Valamin felnevettem. Voltak értelmes, de értelmetlen szakkörök is. Bekukkantottunk a főzőklubba. Egy fiú azonnal muffinokat nyomott az orrunk alá, közben szélesen vigyorgott. Egy magas srác jelent mellette, kezében tálcát tartott, a poharakban nagyon pezsgőnek látszó folyadék gyöngyözött. Olyan ruhába volt bújva, mint a pincérek, talán vállig érő szőke haját a tarkóján összekötötte, csak pár tincs keretezte az arcát, kék szeme ránk villant, majd Antonio-ra nevetett és megkérdezte, hogy miért bébicsőszködik.
- Mert akkor olyan perverzek vezetnék körbe őket, mint te, Francis – vigyorgott a spanyol. A szőke megforgatta a szemét és átnyújtott neki egy poharat, aztán sértődöttséget színlelve elvonult. A vezetőnk csak nevetett és elkezdett kifelé tolni minket. A másik fiú még nyomott a kezünkbe egy-egy sütit, amit széles mosollyal fogadtunk el. A tetején lévő cukormázba egy angol zászló volt szúrva. Ó, szóval angliai a srác. Miközben rágcsáltuk az édességet, áttévedtünk a következő folyosóra, de közben a klubok képviselői szórólapokat nyomtak a kezünkbe. Rajz-, úszó- és… mágia-klub? Hűha.
A második folyosó bejárata fölött ez a felirat függött: Szaktantermek. Antonio megmagyarázta mit jelent ez: zene, biológia, kémia, rajz, technika és a géptermek, mindegyiket csak az adott tantárgyra lehet használni. Ezek némelyike hatalmas volt, mások kisebbek. Például a zeneterem háromszorosa volt a fizikához használtnak.
Mint az amerikai filmekben, itt is mi választhattuk ki a kötelező tantárgyak mellé a kiegészítő tárgyakat. Én felvettem többek közt a latin, a számítástechnika és valamilyen hirtelen ötlet folytán a táncot is erre a félévre. Ez idő alatt megpróbálom kiismerni a tanórákat, tanárokat.
Az utolsó folyosón a többi tölteléktantárgy termei kaptak helyet. Ilyenek voltak a különböző nyelv – volt magyar is! -, irodalom, esetleg valami jogi tantárgyak termei is. Ezután felcaplattunk a második emeletre. A lépcsőfordulóban egy szekrény volt, benne tömérdek díjjal. Aztapaszta!
A következő emeleten már csak két folyosó kapott helyet. Itt voltak az osztálytermek. Az ajtók mellett pedig ott lógott az osztályok névsora. Gyorsan megnéztük, hogy melyikben vagyunk. Mind a négyen a B-ben. Összevigyorogtunk és tovább indultunk. Benéztünk egy-egy terembe, amik szépen fel voltak díszítve. Nem túlzottan, de ízlésesen. Gyanítottam, hogy azon kevés lány műve, akik oda jártak. Szerencsére nálunk ebből a szempontból nem csak hárman fogjuk a díszítést csinálni, hanem négyen: Feliks-et ismerve biztos ő is besegít.
A másik folyosó is ugyanolyan volt. A termek sokkal nagyobbak voltak itt, mint lent, de kevesebb is volt belőlük. Hatalmasak és napfényesek. Gyönyörűek. A mosdókat is ezen az emeleten találtuk meg, a lépcsőtől nem messze, még a folyosó elején.
A harmadik emeletre több lépcsőn keresztül tudtunk csak feljutni. Ott volt a tanári – Antonio szerint naponta csak egyszer-kétszer másznak fel ide – illetve pár előadóterem. Meg egy hatalmas félig fedett terasz, rajta többféle növénnyel. Onnan majdnem beláttuk a suli egész birtokát. A kerítésen túl előbukkantak a kisváros magasabb házai, a templom nagy tornya. Valahonnan távolabbról még egy vonat zakatolása is elhallatszott hozzánk.
Azt követően lementünk a földszintre. A lépcső alján kaptunk egy-egy lapot a másnap forgatókönyvéről. Reggel nyolckor reggeli a suli kantinján, a tanítás kilenckor kezdődik, ebédszünet a negyedik óra után. Órák után be lehet nézni a szakkörök bemutató óráira egész héten, hogy lássuk tetszik-e valami. Vacsora hét órakor. Kimenő maximum kilencig. Tízkor takarodó. Hmm. Szoros az időbeosztás, de egész jó.
- És hol a kantin? – kérdezte Katya. Antonio a homlokára csapott és mutatni kezdte az utat. A koleszon keresztülmentünk, a közös helyiségen át. Egy nagy üvegajtó választotta el a kantint a másik szobától. Bent pár már ült pár srác és szendvicset evett. Ők gyorsabban megvoltak a túrával, mint mi.
A vezetőnk illedelmesen megköszönte, hogy végighallgattuk, de ezennel vége volt a túrának. És át is váltott idegenvezetőből őrül srácba és az egyik fiú hátára ugrott, aki egy hatalmas ordítással zuhant az asztalnak. Utána a saját anyanyelvén – talán németül – kezdte sértegetni a másikat. Vagyis szerintem sértegetni. A letámadott megigazította magán a pulóverét és leült az egyik székre, közben még mindig morgott. Viccesnek találtam.
Leültünk egy hat fős asztalhoz, aztán két váltásban elmentünk a vacsoránkért. Elég jó volt a választék. Rántotta, szendvics vagy saláta. Én a salátára csaptam le, míg Feliks a rántottára. Az asztalnál jó étvágyat kívántunk és enni kezdtünk. Pontosabban: a lányok enni kezdtek, én és az egy szem srác pedig tömni a képét.
Isten megáldott egy bátyussal, akire felnéztem, mintha valami bálvány lenne. Ez talán kiskoromban a külsőmön és a viselkedésemen látszott a legjobban… most meg az étkezési módomon. Lili kerek szemekkel nézett rám, aztán mutatta, hogy töröljem meg az arcom. Kissé elpirulva húztam végig az arcomon a szalvétát. Na, ja. Otthon ez még elment, itt viszont kicsit gáz. Katya rám mosolygott, aztán a mellettem ülő fiúra nézett, aki szinte már elpusztította a tányérjára tett ételeket. Sosem értettem Feliks-et. Alacsony, vékony… akkor hogy a francba tud ennyit enni?! A lengyel srác felnézett, zöld szemeivel kérdőn meredt ránk. Aztán mikor csak pár fojtott mosoly volt a válasz, visszafordult a vacsorája felé.
- Öhm… leülhetek? – állt meg mellettünk Feliks egyik szobatársa. Honnan is jött? Litvánia? Igen. A neve pedig… Tony? Nem. Tobias? Nem. Tooo…
- Persze – feleltem gyorsan, mert már kezdett kínossá válni, hogy csak bámulom. Elmosolyodott és leült a lakótársa mellé.
- Toris Laurinaitis – mutatkozott be. Toris! Tényleg! Katya bemutatott minket is.
- Lizzy – szólított meg Lili. Felé kaptam a fejem. Kezében egy bögrét tartva nézett rám hatalmas türkizkék szemeivel. – Megkérdezhetem, hogy miért van virág a hajadban? Kíváncsi vagyok – megérintettem a margarétát, amit aznap reggel a fülem mögé tűztem. A szirmok simogatták az ujjaim, ahogy hozzájuk értem.
- Még kiskoromban szoktam rá, mikor inkább hasonlítottam fiúra, mint lányra – mondtam halkan. Mindenki ledöbbent. Én inkább hasonlítottam fiúra? Igen. Kiköpött apám voltam, a hajam se volt túl hosszú és mivel akkoriban eléggé pénzszűkében voltunk, kénytelen voltam a bátyám kinőtt ruháiban is járni néha. Egy fiú tűzött először virágot a hajamba, mondván attól lányosabbnak tűnök. Azóta mindig volt hol igazi, hol mű benne.
Vacsora után nyitóbuli volt a közös helyiségben. Felültem egy asztalra és onnan néztem a táncolókat. Egy kéz jelent meg előttem. Meglepetten néztem Antonio-ra, aki szélesen vigyorgott.
- Üdv a W Akadémián, Lizzy!