28. fejezet - Szabadságharc

Ћао!
Végre itt a nyár, szünet, elvileg meleg, pihenés... Na, de a történetben még éppen csak elérkezett a március, és ebben a hónapban egy minden magyar által nagyon ismert ünnepnap van. Egykor elvesztettük a harcot az osztrákok ellen, senki sem állt mellénk. És Lizzy vajon nyerni fog?
--------------------------------------------

Forrás

A tükörbe nézve megigazítottam a szívem fölé tűzött kokárdát. Otthon most szünnap volt, de mivel ez egy nemzetközi iskola, így bele kellett törődnöm, hogy itt nincs pihenés március 15-e miatt. A hajamba egy fehér virágot tűztem, amit Lili talált, mikor kicsit korábban kiment sétálni egyet. Mélyet sóhajtottam, aztán sarkon fordultam és a táskám felkapva indultam a lányok után. Elmeséltem nekik, hogy a mai napnak milyen fontos jelentősége an nem csak a történelemben, de kivételesen az én kapcsolatomban is. Ha Roderich nem próbált bécsi úrhölggyé átnevelni, akkor teljes erőbedobással adtam új esélyt a kapcsolatnak. De ha nem… Lili megsimította a karom, mikor lépcső aljára értünk.

- Jó reggelt, Elizabeta – nyomott egy csókot a számra Roderich, mikor összefutottunk az ebédlőben. Mormogtam valamit, mire megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Csak bólintottam, mire ő témát váltott és azt mondta, délután elmegy a könyvtárba. Ez szokás szerint azt jelentette, hogy nekem is mennem kell.

Nem, nem akartam könyvtárba menni! Nem akartam többé a nyomában járni, mint egy kutya. Azt hittem észreveszi magát, de tévedtem. Már csak egy lökés kellett és szakítottam volna vele. De vártam azt az indokot, amivel ezt megtehetem. Nem is sejtettem, hogy ezt még aznap megkapom és este már élvezhetem a szingliség örömeit…

Leültem az asztalunkhoz, aztán lassan enni kezdtem, közben néha én is beleszóltam a többiek beszélgetésébe, azonban nem hagyhattam figyelmen kívül, hogy az osztrák tekintete egyre többször villan a nemzeti színű kokárda felé. Szinte már vártam, hogy mikor mondja, vegyem le. Ő is tudta, hogy minek a jelképe, és ez rohadtul bökte a csőrét, engem pedig elégedettséggel töltött el a gondolat, hogy őt idegesíti a dolog.

Erre viszont csak délután került sor, addig viszont történt pár dolog. Gilbert például cinkos vigyort villantott rám, mikor meglátott, szemével a kitűző felé intett. Ő is tudta, mit jelképez, kíváncsian várta a végkifejletet. A lányok is látták, hogy a barátom hogy néz rám egész nap, ők egy kicsit rosszallóan meredtek az osztrákra (főleg Lili), mikor az morgott valamit németül, innen tudtam, hogy valami nem túl szép gondolatot osztott meg magával.

Órák után elkapta a karom és egy csendes helyre vitt, ahol biztos nem volt a közelben egyik barátom se, hogy támaszt nyújtson. Fel voltam készülve erre, mégis fájt a dolog. Talán még mindig reménykedtem, hogy változni fog a kedvemért egy kicsit, ő is alkalmazkodik.

- Szeretném, ha nem hordanád azt – bökött a kokárdára, arca komoly volt. Összehúztam a szemem. Volt egy olyan érzésem, a szülei is kicsit rásegítettek a dologra. Nem akarnak a fiuk mellett látni egy vad lányt, mint én, egy németesített, kifinomultabb barátnő jobban tetszene a család barátainak is… Persze ehhez valakinek változnia is kell. Nos, ha ilyen lányt akarnak, akkor keressenek máshol, én nem ilyen vagyok. Én szerettem az országomat, büszke vagyok annak történelmére. Propaganda, de azt mondják, a magyarok nem szeretik, ha elnyomják őket. Van benne azért valami… Nekem se tetszett, hogy másnak kellett volna lennem, mint ami voltam. Lehet, a nevem egykor egy nemesi családé volt, de én már korántsem voltam az. Az egykori Héderváry-ak és a mostaniak nem is lehetnének különbözőbbek, Roderich nagy sajnálatára.

- Szóval nem ünnepelhetem a saját nemzetem ünnepeit? – vontam fel a szemöldököm, a hangom szerintem nagyon is vészjóslóan csengett. Próbáltam minél több közönyt belecsempészni, mintha csak egy egyszerű kérdést tettem volna fel. Nagy a valószínűsége, hogy ezt ő is észrevette, mert nyelt egyet, de azért még volt pofája bólintani. Hangosan felnevettem, de nem volt benne semmi boldogság, sokkal inkább keserűség, mert ekkor hatalmasat csalódtam benne. Az utolsó esélyét is elvesztette, amit adtam neki. Megfogadtam, ha ezzel próbálkozik, akkor vége. És vége is lesz. – Akkor viszont sajnálattal kell közölnöm veled, hogy nem. Nem fogom levenni, sőt, ha kell, akkor ezután minden egyes nap hordani fogom! Magyar vagyok, baszd meg! Belőlem nem fogsz bécsi úrhölgyet faragni! – szinte már kiáltottam ezeket a szavakat. Nem hőkölt hátra, lehet számított erre. Tekintete továbbra is semmitmondó volt, még mindig várta, hogy behódoljak. Hát abból nem eszik! Sarkon fordultam egy gúnyos mosoly után, és el akartam viharzani, mikor utánam szólt.

- Elizabeta! – erre kénytelen voltam hátrafordulni, bár éreztem, hogy nem bocsánatot fog kérni. – A könyvtár?

- Menj egyedül, seggfej!

A főzőklub volt az a terem, ahová menekültem. A folyosókon szinte végigrohantam, nem akartam, hogy bárki is meglásson, már így is alig bírtam visszatartani a sírást. Mint már mondtam, készültem erre, de mégis nagyon fájt, hogy tényleg képes lett volna a magyarságom megtagadására kérni.

A legnagyobb meglepetésemre a francia-porosz-spanyol trió ott lebzselt a búvóhelyemen, az első bort lötyögtetett a poharában, a második valami krumplis csodát, a harmadik pedig paradicsomot evett. Mikor Francis meglátott, széles mosoly ült az arcára, intett egyet és bele is kezdett a mondandójába, a heves gesztikulálása közepette egy kis ital kiömlött a földre.

- Elisabeth, mon chéri! Épp arról beszéltünk, Toni helyében mi már rég kidobtuk volna a taccsot a paradicsom láttán.

- Attól még, hogy paradicsomföldünk van, nincs elegem a paradicsomból. A paradicsom finom – vigyorgott az említett és engem is megkínált eggyel. Csak a fejemet ráztam, aztán leroskadtam az egyik székre, csak meredtem magam elé, hagytam, hogy a hajam a szemembe hulljon.

Tényleg képes lett volna azt elvenni tőlem, ami a családom és a barátok után nekem itt a legfontosabb…, morfondíroztam magamban, amivel egyre mélyebbre löktem magam a fájdalom kis kútjába. A szám legörbült, a torkom szorítani kezdte egy gombóc.

Ekkor jöttek rá, hogy valami nagyon nincs rendben.

- Jól vagy, Lizzy?

Ismét csak egy fejcsóválás volt a válasz, közben már az arcom is elrejtettem a tenyerem mögé. Hangos hüppögés hagyta el a szám, egész testemben megrázkódtam a hirtelen feltörő sírástól. Éreztem, hogy körém állnak, leguggolnak, aztán pedig megsimogatták a karom, a hajam, közben csitítani a próbáltak a saját anyanyelvükön. Hallottam egy tányér koppanását, majd lépteket. A mellettem lévő székre lehuppant valaki, karjait körém fonta, aztán nyugtató szavakat suttogott a fülembe. Gilbert…

A német nyelvet sokszor fikázzák, azt mondják rá, hogy ugatós nyelv, hogy ronda, érthetetlen, de ekkor, ahogy Gil halkan mormogott a fülembe, az egyik legszebb nyelvnek éreztem. Nem értettem, mit mond, csak pár szót tudtam kivenni, de pár pillanat után már nem is érdekelt, csak hallgatni akartam. A dereka köré fontam a karjaim, az arcom a mellkasába temettem, vaskeresztje a halántékomnak nyomódott, a hűvös fém kissé lehűtötte az égő bőröm egy kis időre. Belecsókolt a hajamba, mire úgy éreztem, azonnal elemészt a tűz, ami az arcomban gyúlt ekkor, pont, mint az előző nap, mikor zongorázgattunk. A szemem sarkából felnéztem a másik két fiúra, akiknek az arcán széles mosoly virított, biztatni próbáltak. Még közelebb húzódtam a harmadikhoz, lábunk és felsőtestünk szinte teljesen összesimult. Ajkai továbbra is bőrömön pihentek, ahogy finoman cirógatta a hajam. Nem tudom mennyi idő telt el így, az is lehet, hogy óra. Az egyen ing alatt hordott fekete rövid ujjúját szinte teljesen eláztattam a könnyeimmel, de őt ez a legkevésbé sem zavarta, szorosan tartott a karjaiban.

A német még utoljára megsimogatta a hátam, aztán elengedett. Francis egy zsepit nyújtott át, amivel azonnal eltüntettem a sírás nyomati: a maradék könnyeimet és a lefolyt szempillaspirált.

- Jobban vagy, meine Liebe? – kérdezte. Felnéztem rá, aztán bólintottam. Mosoly húzódott az arcára, de szemei komorak maradtak, nem jelentek meg a szokásos nevetőráncok, a tekintete is inkább vörösnek tűnt, mintha belülről égne benne a düh. Mintha azonnal be akarna mosni az „arisztokreténnek.” Őszintén, most nem bántam volna.

- Utálom őt – suttogtam a kezemet nézve, amiben a kokárdát forgattam. A német kivette a kezemből és megnézte, majd felém fordult és feltűzte a helyére. Mosolyogva öleltem át a karját.

- Akkor ne hódolj be neki – jött a válasz Antonio-tól. Megráztam a fejem, mondván ez nem olyan egyszerű. Ha tényleg ismerem Roderich-et, legalább egy kicsit, mondtam nekik, akkor be kell látnom, hogy tőle nehezebb lesz elszakadni, mint először hittem. Azonnal felajánlották, hogy segítenek, de csak legyintettem. Nem tudnak segíteni, ezt nekem kellett elintéznem, hiszen a kettőnk ügye volt, ha már vele jártam.

A kollégium ajtója előtt vártam Roderich-et, aki talált helyettem másik kísérőt Ivan személyében. Felálltam a lépcsőről, mikor a kétméteres közelségbe értek, vártam, hogy az osztrák is megálljon. Legnagyobb meglepetésemre Ivan nem ment be, hanem ott maradt velünk. Sejtettem, hogy fontos szerepet tartogatott neki a másik fiú.

- Elizabeta, beszélnünk kell – jelentette ki, amire csak egy gúnyos bólintás volt a válaszom. A mosolyom mindent elárulhatott neki, de nem tette szóvá, mint máskor. – Mostanság nagyon… máshogy viselkedsz, mint eddig.

- Vagy pont most kezdek úgy viselkedni, mint ahogy viselkednem kéne, nem? – szóltam azonnal közbe. Megkért, hogy hallgassam végig. Magamban két percet adtam neki. Üres állításokat vágott a fejemhez, amikben semmi igazság se volt. Még azzal is megvádolt, hogy megcsalom! Az, hogy Gilbert korrepetál egy kicsit németből, az én értékrendem szerint nem egyenlő a megcsalással. Nem tudom, hogy a szomszéd országban hogy megy, de szerintem ott is vannak a lányoknak fiú barátaik, akikkel együtt lógnak még akkor is, ha van pasijuk. Vagy esetleg a palota ablakából nem látnak le az utcára, ahol a hétköznapi emberek járnak? Két perc után meg minden mondatára rácáfoltam. Ekkor vetette be Ivant, akire elég volt egy pillantást vetnie, az beszélni kezdett, én meg teljesen kiakadtam. Mi az, hogy ellenem uszítja?

- A kapcsolatokban mindkét félnek alkalmazkodnia kell, ugye tudod, Lizzy? Így neked is, da? Nem szép dolog valaki mással is kavarni, mikor van barátod.

- Nekem? Ő nem alkalmazkodott hozzám egyáltalán! Konkrétan elszeparált a barátaimtól, elhittem, hogy ha sok időt töltök vele, akkor nekem jobb lesz! Majdnem elveszítettem a legjobb barátom! – acsarkodtam azonnal rá.

- De Lizzy, ha tényleg szeretsz valakit, akkor sok időt töltesz vele, nem? Ha a barátaid ezt nem értik meg, akkor nem is igazi bar…

- Ezt a mondatot be ne fejezd! – csattantam fel. Kicsit hátrahőköltek mindketten.

- Elizabeta, te fejezd be. Én csak azt szeretném, ami jó neked…

- Akkor hagynád, hogy néha mással is lógjak, hogy azzal beszélgessek akivel akarok. Igazuk volt a többieknek, tényleg nem illünk össze. Te… tényleg arisztokrata vagy!

- Ezt Gilbert adta a szádba, igaz? – húzta össze sötét szemeit sz osztrák. Megmagyaráztam, hogy nagyon nincs így, én gondolom így.

- De Lizzy, Roderich talán tudna a tenyerén hordozni, mint egy hercegnőt – mosolygott Ivan, próbált csábítgatni. Nem, én nem akartam hercegnő lenni. Vidéki lány vagyok ízig-vérig, sosem vonzott a csillogás, sem a gazdagság. Még csak tizenöt éves voltam, nem akartam még ennyire elkötelezni magam.

Hiába próbált meggyőzni, nem adtam meg magam. Elhatároztam, hogy ennek véget vetek, biztos nem hátrálok ki. Világosan kifejeztem, hogy nem teszem le a fegyvert. Kihúztam magam, felszegtem az állam, a kokárda alatt hevesen vert a szívem.

- Tőled többet vártam, Ivan. Veled pedig végeztem, Roderich!

Félrelöktem őket és büszkén a többiekkel megbeszélt helyre sétáltam, a japánkertbe. A legtöbben már vagy a padokon, vagy a kiterített plédeken ültek, mások épp a kaján veszekedtek. A hangzavar alapján ezt hitte volna az ember, hogy egy egész osztály van ott, de maximum tizenegy embert lehetett csak látni. Ezen nevetnem kellett. Először Feliks figyelt fel rám, aki azonnal nekem rontott és megkérdezte, hogy mi történt. Leültem közéjük és töviről hegyire elmondtam mindent. Katya ellenkezett, hogy Ivan biztos nem tenne ilyet, de miután látta a szemeimben ülő csalódottságot, rögtön elhallgatott. Most kicsit ő is megorrolt az orosz fiúra, összehúzta a szemöldökét, karjait összefonta a mellkasa előtt.

- Ve~! De akkor most már jól vagy, Lizzy? – kérdezte Feli, közben le se vette rólam csillogó borostyánszínű szemeit. Bólintottam és megöleltem az olasz fiút, aki vigyorogva viszonozta azt. Feli boldogsága hamar átragadt rám is, már jókedvűen ültem a többiek között, akik mindenféléről kérdezgettek. Még gyorsan válaszoltam az előbbi kérdésre:

- Igen, minden oké. És azt hiszem erre nem lesz szükségem jövő évig – vettem le a kokárdát. Valaki felnevetett, felnéztem láttam, hogy Gilbert az. Szemei ezt üzenték: „jövőre is szakítani fogsz vele pont ekkor?” A válaszom egy szemöldökfelvonás volt, ami miatt újra felkacagott.

- Akkor te is lejátszottad a saját kis forradalmadat, nem, Lizzy? – kezdte el befonni a hajam Lili. Kivette a virágot a fülem mögül, aztán bele is kezdett. Kaptam üdítőt és sütit is a bátorságomért, amit jóízűen fogyasztottam el, hiszen megérdemeltem. Végignéztem az összegyűlt társaságon, néhányan engem nézve vigyorogtak, mások valakivel beszélgettek, valakik pedig ittak vagy ettek. Körülöttem a pléden a szobatársaim, Feliks és Toris, illetve Feli és Kiku ültek, a mellettünk lévő padon a jól ismert trió foglalt helyett, Gilbert mögött Ludwig állt épp elvette a bátyja kezéből annak dobozos sörét, bocsánat, üdítőjét, mellette Lovino könyökölt a háttámlára és Tonival beszélt… khm… veszekedett.

- Máskor is kijöhetnénk ide – jegyeztem meg a lányoknak, akik hevesen bólogatni kezdtek.

- Egyet értek – kuncogott Lili, aztán összecsapta a kezét, jelezve, hogy kész a hajam. Óvatosan végigsimítottam a fülem fölött végigszaladó fonatokat, amik a tarkómnál összetalálkoztak. Azonban mikor Francis akarta megnézni a hajam, a lány ráacsarkodott, hogy hozzá ne merjen érni. A francia sértődötten kapta a kezét a szívéhez, aztán látványosan elfordulva pukkadni kezdett. A mellette ülő idősebb német megforgatta a szemét, ezt követően pedig egy jó nagyot csapott a barátja vállára, aki ezúttal rá lett mérges.

- Annyira örülök, hogy mind itt vagytok – mosolyogtam a körülöttem lévőkre.

- Keine ursachen! – felelte legelőször Gilbert, aki kicsit megemelte a kezében lévő sört, amire az volt Ludwig reakciója, hogy hangosan felsóhajtott és megrázta a fejét. Nevetnem kellett a jeleneten, vicces volt a két testvér különbözősége.

- Elizabeta – szólított meg valaki halkan. Miután csak két ember hívott így és az egyiket az előbb láttam felmenni a lépcsőn, így kizárásos alapon csak egyvalaki lehetett. Lehunytam a szemem, aztán megfordultam, ahol szembetaláltam magam egy elkínzott arcú osztrákkal. Szemében szomorúság csillogott, háta kicsit görnyedt volt, azonnal a kezeim után nyúlt, de hátrébb léptem, a karjaimat összefontam a mellkasom előtt. Nem akartam, hogy hozzám érjen… Ezt ő is észrevette, ha lehet még jobban elkeseredett. – Sajnálom, amiket mondtam és azt is, hogy Ivant is ellened hangoltam… Elizabeta, kérlek…

- Nincs második esély, Roderich. Lehet még nem volt kapcsolatom előtted, de azt tudom, hogy ha valaki azt ígéri, megváltozik, azt biztos nem fogja teljesíteni. Legalábbis az esetek nagytöbbségében így van…

- Kérlek, én tényleg…

- Nem! – csattantam fel, de aztán a mérgesség rögtön el is szállt, ahogy ránéztem. Olyan arcot vágott, mint egy kisgyerek, akitől elvették a kedvenc plüssét: szemeit tágra nyitotta, szinte elfoglalták sápadt arcát, ajkai lefelé görnyedtek, szemöldökét finoman összehúzta. Talán nem sokszor történt meg az, hogy valamit nem kapott meg (legyen ez tárgy vagy élőlény) és ez mérhetetlen szomorúsággal töltötte el. De nem tudtam csak emiatt új esélyt adni a kapcsolatunknak. Ezúttal halkabban ismételtem meg azt az egy szót, nem. Én már nem akartam folytatni. Legalábbis nem most. Ezt meg is mondtam neki, ő pedig elhallgatott, nem próbálkozott tovább a meggyőzésemmel. – Sajnálom – mondtam végül.

- Semmi baj. Megértem – suttogta. Megadtam magam és megöleltem. Először nem is tudta, mit csináljon, de aztán ő is átkarolt, a hátamra tette a kezeit és nem mozdult. Akaratlanul is felrémlett előttem, mikor Gilbertet öleltem át: ő magához szorított, megsimogatta a hátam. Annyira jólesett az érintése, amire nekem szükségem van. Érintés. Ezt hiányoltam a kapcsolatunkból. Alig volt testi kontaktus, aminek nem feltételül kell szexuális értelemben venni. Csak egy ölelés, egy érintés, egy puszi, vagy csak egy simítás, nekem ennyi kellett volna. De úgy tűnik ebben is különbözünk…

- Na, beszéltél vele? – szólalt meg hirtelen valaki, mire majdnem felvisítottam. Oldalra kaptam a fejem, ahol Feliks állt, nagy zöld szemeit egyenesen rám szegezte. Kifújtam a bennragadt levegőt, amit az ijedtségtől megszorult a tüdőmben. Mosolyogva bólintottam, őt pedig szemmel láthatóan elöntötte a megkönnyebbülés. Erre egy kicsit összehúztam a szemem, de nem említettem meg neki, tudta ő magától is. – Csak örülök, hogy végre nem vagy vele. Totál nem is sejted mennyire megváltoztál, mikor a csaja voltál.

Először ellenkezni akartam, de aztán rájöttem, hogy nagyon is igaza van, úgyhogy végül csak ennyit mondtam:

- Tudom.

- Jaj, gyere ide, csajszi – ezzel ő is megszorongatott, ami hangos nevetést váltott ki belőlem.

A következő pillanatban még valaki megjelent mellettünk és karjait körénk fonta. Megrendülve néztünk Alfredra, aki széles mosolyt villantott ránk. Leolvastam a lengyel barátom arcáról, hogy mit érez: ez totál meghibbant! Egyetértettem.

- Csoportos ölelés – mondta vidáman, én meg akaratlanul felnevettem.

- Szia, anya – mosolyogtam a kamerába, mikor vége kettesben maradtunk Feliks-szel. Anya a kamerába integetett, mire a lengyel is beugrott a kamera látóterébe.

- Sziaaa! – köszöntötte magyarul, amit anya hangos nevetéssel fogadott.

- Neked is szia, Feliks! Hogy vagytok? – váltott angolra, hogy mindketten értsük.

- Nagyon jól – vigyorogtunk, aztán magamra tereltem a figyelmét. – Van egy fontos hírem: szakítottam Roderich-kel – jelentettem ki gyorsan, de közben alig bírtam magamról letörölni a mosolyt. Kikerekedtek a szemei, láthatóan megzavarta, hogy milyen hangulatban közlöm ezt vele. Szerintem ő arra számított, ha valaha is szakítok az osztrákkal, akkor bőgve, könnyek között fogom felhívni, hogy tanácsot kérjek tőle az ügyben. De én nem voltam szomorú, sőt, egyáltalán nem bántam, hogy véget vetettem a kapcsolatnak. Úgy éreztem ez már egy ideje ért. Az első pár órában még egy kicsit szomorú voltam, de ez már teljesen elpárolgott, mint a kámfor. Újra egy boldog Lizzy áll mindenki előtt. Mondjuk ezt az exemről nem mondhatnám el…

- Hogyhogy? Mármint… Az alapján, amit a legutóbb mondtál, azt hittem jól megvagytok – hebegte felvont szemöldökkel.

- Hát… volt egy nézeteltérésünk ma. De már egy ideje érzem, hogy nem vagyok annyira boldog mellette.

- Ó, Erzsikém! – kapta a szája elé a kezét, aztán szomorúan kezdett rám nézni. – Miért nem mondtad, hogy nem vagy boldog? Nem kellett volna ilyen sokáig húzni…

- Csak azt hittem, hogy rendbe tudom hozni. De… - Feliksre néztem, kérve, hogy segítsen ki. A lengyel készségesen befejezte a mondatom.

- De már mind láttuk, hogy ők tökre nem illenek össze, szóval – vonta meg a vállát, aztán átölelte a nyakam. – De most itt vagy egy boldog és szingli Bözsi, mindenki boldog. Kivéve Roddy-t. Ő nem az. De az már nem sok embert érdekel.

- Feliks! – kiáltottam és karon ütöttem. Anya csak nevetett.

- Jaj, Erzsi. Feliks-nek igaza van. Kicsit önzőnek kell lenni. Az a lényeg, hogy te jól vagy és ez a lényeg.

- Oké, anyu – mosolyogtam rá, aztán átöleltem a lengyelt is. Tökéletesen igaza volt.

27. fejezet - Felvilágosodás

Salut!
Megvan valakinek a felvilágosodás? Rousseau, meg Voltaire? Nem tudom, ki hogy van vele, mi duplán vettük, irodalomból és töriből is, szóval szinte hajtott ez, hogy valahogy beleírjam a történetbe. Az már más kérdés, hogy milyen kontextusban.
További jó olvasást azoknak, akik eljutottak idáig! És kitartást mindenkinek, akik még az iskolapadban ülnek, vagy a szóbeli érettségire, esetleg valamilyen vizsgára készülnek. Lassan vége. ;)
-------------------------------------------------------------------

Nos, még nem tartunk a felvilágosodásnál, mégis van, ami megragadt általánosból.

Először is, hogy változtatni akartak. Az emberek válaszokat akartak, nem pedig a meséket, azok felé fordultak, akiknek addig nem hittek. Az egyén és a közösség érdekének összehangolását akarták. Alapvető jogokat akartak, és még sorolhatnám. A kor jelszava pedig ez volt: merj gondolkodni!

Nos, akkor fordítsuk ezt át az én helyzetemre.

Válaszokat akartam. Roderich miért ugráltatott, mint egy pincsit, vagy pedig mint egy vérebet (helyzettől függően)? Ha szembe kerültünk a trióval, elvárta, hogy mellette álljak, megvédjem tőlük, de mikor kettesben voltunk, egyértelműen ő volt a főnök, mindig az volt, amit ő mondott. Ha azt mondta, menjünk a könyvtárba, akkor a könyvtárba mentünk, ha zongorázni akart, akkor a zeneterembe vonultunk.

Miért volt megsértődve, ha másokkal voltam? A barátnőimet magára hagytam, mert vele akartam időt tölteni, azt hittem ettől jobb lesz nekem, a kapcsolatunknak. Hanyagoltam a legjobb barátom, mert ő állandóan kitalált valamit, amivel magánál tarthatott. Ebből elegem volt! Illetve mi az, hogy megmondja, kivel barátkozhatok. A kis másodikos triumvirátussal jóban voltam. És? Attól, hogy ő és Gilbert nem jönnek ki, nem azt jelenti, hogy nekem is utálni kell a srácot! Értem én, hogy nem tetszik neki, hogy az „esküdt ellenségével” lógok, de egy kapcsolatban nem csak az egyik fél feltételei teljesülnek, nekem is van szavam. Kooperálni kell, nem csak az ő ötleteit lehet megvalósítani.

Értettem én, hogy a családja elvárta, hogy olyan úrilányt szedjen össze, aki beillik a képbe, de már be kellett volna látnia, hogy én nem vagyok olyan. Elegem volt a „húzd ki magad”, „ne fintorogj”, „legyél nőiesebb”, mondataiból. Nem mindegyiket mondta így közvetlenül ki, de a tekintete sokkal többet elárult, mint a szavai. Nem voltam úrilány. Nem érdekelt a divat, nem érdekelt a pénz, sem a politika, amiben ő jártas, mert annak kell lennie.

Sokat gondolkoztam, és rájöttem, hogy talán mégsem illünk annyira össze. Nekem valaki egyszerűbb kellett, aki nem várja el, hogy olyan legyek, mint amilyen nem vagyok. Mindig adni akartam neki új esélyt, de vajon megérte? Hiába próbáltam neki utalgatni, hogy nekem így nem jó, nem értette meg.

A márciust nem úgy kezdtem el, hogy szakítani akarok vele, hanem úgy, hogy változtatok, lassanként, hátha észreveszi, hogy nekem az eddigi felállás nem tetszett. Bátrabb voltam, többet szerettem volna beleszólni a dolgokba. Nem vette jó néven. Veszekedtünk, ilyenkor kicsit visszavettem a tempóból, próbáltam valamivel a kedvére tenni, mint például a némettel. Az sem sült el jól. Rögtön a negatívat látta benne, megint én lettem a hibás, hogy mit képzelek, hogy Gilberttel és Lilivel töltök egy kis időt. Elnézést, hogy meg akarok tanulni egy nyelvet, hogy a kedvére tegyek! Úgy látom, minden rossz, amit magamtól teszek… De talán mégsem a lassú változás a jó, hanem a gyors és drasztikus. Erre viszont még nem voltam kész. Ahogy Gilbertnek is mondtam, ha megint úgy dönt, hogy irányítani akar, megváltoztatni, akkor elég, nem fogok neki új esélyt adni.

Délutánonként próbáltam a lányokkal időt tölteni, finoman elutasítottam a meghívásait a könyvtárba vagy a zeneterembe, amiért mindig kaptam egy felháborodott pillantást. Ott, a többiek előtt nem mondott semmit, de mikor kettesben voltunk, kicsit burkoltan, de kifejezte, hogy ne merjek még egyszer ilyet csinálni. Csak azért is csináltam. Őszintén, jól esett, hogy végre kicsit lázadok a tökéletes „bécsi lány” szerep ellen.

Egyszer Skype-on beszélgettünk a szüleivel, kérte, hogy az egyenruhámat viseljem, bár hétvége volt. Hmm… nem. Egyszerű New Yorkeres bordó pulcsiban voltam, valami szöveggel rajta, ami már félig lekopott, a lábamon koptatott farmer és fekete bokacsizma. Nem voltam épp elegáns, a hajam is lusta voltam előző nap megmosni, így most hollandfonással összefogva lógott előre a mellkasomra, néhány tincs az arcom körül szálldosott, miután a hullámcsat elengedte őket. Hogy mennyire bosszantotta Roderich-et! Láthatóan a szülei is eléggé kiábrándultak belőlem, akik a hétvége ellenére is kicsípték magukat. Elnézést, de én ilyenkor otthon lovaglónadrágban és bő Tankcsapdás pólóban szoktam ücsörögni egy bögre forrócsoki társaságában. A bolyhos téli zoknit már meg se említsem? Jobban járok, ha ezt meghagyom magamnak, az osztrákok biztosan még jobban kiakadnának…

Gilberttel persze folytattam ezután is a németezést, bár már nem odakint, hanem a szobámban. Ha Lili ráért, ő is tovább segített, egyszer, mikor egyik tanárom se ért rá, Ludwignak kuncsorogtam egy kis korrepért. Először kérdőn meredt rám, bár utána belement a dologba, segített kijavítani, amit nem tudtam kiejteni rendesen. Roderich ezt tudta, de másodszor már nem merte mondani, mert az első után is egy elég gyilkos pillantást vetettem rá, ahhoz, hogy megértse, jobb ha egy kicsit pihenteti a témát. Lehet tényleg ez a nyitja: az ellenállás.

De voltak számomra olyan dolgok, amikből biztosan nem engedtem: a magyar dolgok. Magyar voltam, nem más. Eldöntöttem már rég, ha külföldi is lesz a férjem, a gyerekem tudni fog magyarul, ismerni fogja a történelmünk, a népdalaink, a motívumaink. Ezt sosem adtam volna fel. Ha ezt akarta volna korlátozni, biztos beintek neki és közlöm, hogy vége. Eddig még nem kellett ezt megtennem…

Végül, az én jelszavam pedig ez volt: merj változtatni!

- Hallo, meine Liebe! Deuscht? – pattant le mellém Gil az ágyra. A kezébe nyomtam a szótárfüzetem, tele új szavakkal, amiket kikérdezhet. Nemzetiségek, jajjaj! – Ügyes vagy! – vigyorgott rám, mikor végighaladtunk minden egyes szón, némelyiket kétszer is. – Mi a baj?

- Csak fáradt vagyok – motyogtam és megdörzsöltem a szemem.

- Ne nézz hülyének, bitte! – szólt rám kicsit élesebben. – Mivel van baj? A matekkal? A sulival? Az arisztokreténnel?

- Gilbert! – szóltam rá.

- Szóval vele! – jött azonnal rá, bár nem tűnt meglepettnek. – Tudom a szokásos szöveget: nem akarsz vele szakítani, mert meg akarod oldani a dolgot, hiszen ő az első nagy szerelmed… blablabla!

- Nem – motyogtam, mire visszakérdezett, hogy „mi?”, nem voltam benne biztos, hogy nem hallotta vagy meglepődött. A tekintete alapján az első, de őt ismerve talán mégiscsak a második. – Nem ez a baj. Sőt… Izé… pont ez az, hogy már nem akarom folytatni annyira, mint például januárban. Szerintem nem illünk össze…

- Lehetek őszinte?

- Igen – dőltem kicsit hátra, kíváncsian vártam, hogy mit mond.

- Erre rajtad kívül már mindenki rájött, nem sokkal azután, hogy összejöttetek – közölte kíméletlenül, és bár fel voltam erre készülve, de mégis pofonként ért a dolog. Elöntötte a könny a szemem, ő meg talán kicsit megbánta a szavait.

- Miért nem mondta senki? – hüppögtem.

- Hallgattál volna ránk? – kérdezett vissza, aztán előszedett a zsebéből egy zsepit és a kezembe nyomta. Megtöröltem az arcom, nem akartam válaszolni, mert ez olyan költői kérdés volt. Felesleges lett volna a felelet, mert mindketten tudtuk, mit mondanék. Nem, nem hallgattam volna… - Hé, meine Liebe! Már az elején tudtuk, hogy nem illetek össze, de reméltük, hogy boldog leszel mellette. Akkor még nem sejtettük, hogy ő egy ekkora f…

- Gilbert! – szóltam rá ingerülten, mire visszanyelte a sértést és „javított”.

- Ekkora Arschloch.

- Gilbert!

- Bocs! Az nem? – tárta szét a karját olyan „ez van” stílusban, a lendülettől a falba is beleütötte, mire káromkodni kezdett. Hangosa nevettem rajta, amivel elértem, hogy ő is elmosolyodjon. – Őszintén, te jobban érdemelsz…

- Kinél? Roderich-nél?

- Mindenkinél. Még Nagyszerűségemnél is – vigyorodott el.

- Ááá, Nagyszerűséged szintje már majdcsak elég lenne – kacagtam, mire neki kicsit kikerekedtek a szemei és mintha elpirult volna a bók hallatán. – Mi az, Gil, elvitte a cica a nyelved?

- Cöh! Nein! – tért észhez, aztán kiöltötte rám a nyelvét, de még mindig az arcán volt az a kis pír. Újból rám mosolygott, aztán megcirógatta az arcom.

- Köszönöm, Gil, mindent – néztem a szemébe, amikben csillogott a jókedv.

- Feliiiiiks! – csiviteltem és a lengyel nyakába ugrottam.

- Bözsiiii! – ölelt vissza, arcát az enyémnek nyomta. – Ó, hali, Beilschmidt – nézett a németre, mikor észrevette.

- Hallo, Łukasiewicz – intett, aztán már ment is a saját asztalukhoz.

- Mizu, csajszi – karolt belém a lengyel és elkezdett húzni az ételkiadó ablak felé. Miután választottam a kínálatból, mesélni kezdtem, hogy mit csináltunk az elmúlt másfél órában. Leültem, közben elcsevegtem a legjobb barátommal, aki hangosan nevetett a viccemen, amit mondtam. Imádta, mikor magyar stand-uposok vicceit fordítom le neki. Szerinte a magyaroknak nagyon jó humora van, ezzel pedig történetesen egyetértettem.

- Szervusz, Elizabeta! – ült le mellém Roderich, mire Feliks elkomorodott. – Min nevettek?

- Csak egy viccet meséltem Feliksnek – vontam meg a vállam, mire kérte, hogy neki is mondjam el. A mosolya csak olyan „csak azért, hogy ne bántsalak meg.” Kicsit fakult a jókedvem. Akkor inkább mondta volna, hogy nem jó vicc…

Vacsora után elmentem vele a zeneterembe, de nem igazán figyeltem a zenére, sokkal inkább gondolkoztam tovább azon, ami köztünk van. Ha kérdezte, hogy milyen volt, csak mosolyogtam és megdicsértem. Észre se vette, hogy elkalandoztam. Ahogy azt se tűnik fel soha neki, mikor valami bajom van. A többiek miért látják mindig meg azonnal, ha bánt valami? Úgy tűnik akkor mégsem titkolom annyira jól az érzéseimet. Miért nem látja…?

Egyik délután csak egy csendes helyet kerestem, ugyanide jöttem, reméltem, hogy senki sem lesz itt. Először be is jött, körülbelül két percig egyedül voltam, aztán betoppant egy ismerős arc, aki meglepődve hőkölt hátra, mikor ott talált a zongorapadon ülve, a billentyűket nyomogatva. Leült mellém, nem szólt semmit, csak a jobb kezével egy halk kis dallamot kezdett játszani. Kíváncsian néztem, ahogy az ujjai végigtáncolnak a billentyűkön. A zene lelassult, majd átváltott egy teljesen más dalba, amit már én is jól ismertem.

Tavaszi szél vizet áraszt… Kaptam egyszer egy kézműves nyakláncot, amin egy kotta volt és egy tulipánmotívum. Ennek a népdalnak a kezdőhangjait jelölték a hangjegyek. Nem sok ékszert viseltem, de ez sokszor a nyakamban lógott, ha megérintettem, mindig eszembe jutott Magyarország, főleg itt a World Akadémián. Hosszú ujjai mindig a megfelelő hangra találtak rá, innen tudtam, hogy nagyon jól ismerte ezt a művet. Nem költött belőle bonyolult darabot, csak egy kézzel eljátszotta a fődallamot, aztán újra csend állt közénk. Úgy döntöttem én jövök. Megkerestem a megfelelő hangot minden szó nélkül, aztán már tudtam, mi után mi jön. Kis kece lányom… A második ismétlésnél már ő is beszállt, pár hanggal fentebb, tökéletes volt az összhang. Akaratlanul mosoly húzódott a számra. Random volt az egész, mégis tökéletes. Újra némaság.

Figyeltem a váltakozó fehér és fekete billentyűket, közben a fiú vállára hajtottam a fejem, aki lepillantott rám, majd puszit nyomott a fejem búbjára. Éreztem, hogy lángba borul az arcom. Újra felnyúlt és elkezdett egy kis dallamocskát játszani[1]. Biztos valami ottani népdal, vagy gyermekdal, gondoltam továbbra is a vállának dőlve.

- Mi a címe? – kérdeztem halkan, a hangom tényleg alig volt több, mint suttogás, azt hittem már nem is hallotta.

- Muss i denn. Sváb… népdal talán. Nem tudom, akkor tanultam meg, mikor zongorázni kezdtem.

- Az se most volt – mosolyogtam, amit ő is viszonzott halványan. Szemeit rám szegezte, úgy éreztem, hogy a lelkembe lát. Nyeltem egyet és elfordultam. Nem akartam, hogy bárki is olvasson bennem, főleg ő ne.

- Hát nem – reagált az előbbi kijelentésemre egy kicsit megkésve, ő is másra szegezte a tekintetét. – Mi a baj? – kérdezte, én meg lehunytam a szemem, mert pont ettől a kérdéstől féltem a legjobban…

- Semmi.

- Nem vagy jó hazudozó. Mondd el! Kérlek…

- Csak… nem érzem jól magam… ennyi. Tényleg – hebegtem, közben a kezem tördeltem.

- Hol nem érzed jól magad? A testedben vagy a szívedben?

- Te mióta beszélsz így? – nevettem fel kényszeredetten, remélve, hogy el tudom ferdíteni a beszélgetést valamerre másfelé. Halkan csettintett a nyelvével, jelezve, hogy ne próbálkozzak, rájött a tervemre. Újból elkomorodtam. – Az utóbbi.

- Sejtettem.

- Akkor minek kérdezted?

- Biztos akartam lenni benne, hogy jól sejtem – mosolygott szomorúan, mire sóhajtottam egyet.

- Nagyszerűségednek mindig igaza van – legyintettem és ismét visszadőltem a vállához.

- Ebben igazad van, meine Liebe, de most nem ez a lényeg. Mi a baj?

- Hát…

---

[1] https://en.wikipedia.org/wiki/Muss_i_denn