Ha Lizzy-nek a balatoni nyaralás véget is ért és Gilberték hazamentek, de ő sem ülhet sokáig a szobájában, ugyanis szinte azonnal át is ruccanhat Lengyelországba Feliks-hez, aki már nagyon-nagyon, csicsás üdvözlőtáblával a kezében várja őt a reptéren (vagy nem?).
----------------------
 |
| forrás |
Bólogatva
hallgattam a szüleim szabályait a varsói nyaralást illetően, bár mindannyian
tudtuk, hogy feleslegesen mondják el, mert se én, se Feliks nem vagyunk azok a
fajták. Nos, piálástól nem nagyon kellett félniük, a szextől még kevésbé, mivel
a barátom egy másik országban volt, bulizni szerintem amúgy sem akartunk menni,
drogot meg egyikünknek sem állt szándékában kipróbálni. De úgy érezték, el kell
mondaniuk, legalább a többi ember előtt tűnjenek olyan szülőnek, aki félti
ettől a gyerekét. Igazából nem féltettek, mert tudták, hogy úgysem szegem meg a
fenti szabályok egyikét sem. Szóval ők is rövidre fogták, az utolsó pár dolgot
már csak egy legyintéssel adták tudtomra. Bólogattam, hogy azokat is tudom és
nem fogom csinálni.
Megöleltem
őket, majd elindultam, hogy végre újra láthassam Varsót, és ezúttal nem kellett
órák hosszat buszozni, mint legutóbb.
A repülőút
rövid volt, alig több mint egy óra, szóval még a Daedalon is alig kezdett
hatni, mikor már szállhattam is le. Jókedvűen, dúdolgatva mentem a váróterem
felé, ahol elvileg Feliks és az anyukája vártak. Kezdett ritkulni a tömeg, a
nyakamat nyújtogatva kerestem a lengyel barátom, arra számítva, hogy a kezében
lesz egy nagy kartontábla, amire hatalmas gyöngybetűkkel ráírta, hogy BÖZSI. De
mázlim volt, mert nem láttam nála se táblát, se semmilyen ciki dolgot, így
vigyorogva röpültem a nyakába egy hangos kiáltás közepette, ami miatt
körülöttem mindenki szétrebbent. Szorosan köré fontam a karjaim, amit hasonló
lelkesedéssel viszonzott, egymás szavába vágva kérdezgettük egymást az eddig
történtekről.
Megöleltem
az anyukáját, Zuzanna-t is, aki nagyon fiatal és nagyon csinos is volt, a fia
tőle örökölt szinte mindent, kezdve a ragyogó zöld szemétől az alacsonyságáig.
Zuzanna fiatal, alig tizenhat éves volt, mikor összejött egy sráccal, aki
elhagyta, mikor megtudta, hogy terhes. Szerencsére Feliks-et megtartotta és
tökéletes legjobb baráttá nevelte, közben elvégzett egy főiskolát és most egy
butikja van a belvárosban. Szóval ő a tökéletes példakép a tini-anyukáknak,
mert igenis képes volt erre a kis Feliks mellett, aki biztos nem volt könnyebb
eset kicsinek se, mint nagynak. Sőt, biztos még borzasztóbb volt a hisztije.
Pár perccel
később már úton voltunk a lakásukhoz, ahol Feliks-szel elkezdtük az eddig
történtek kivesézését, miután Zuzanna visszament a boltjába. Persze a fő téma
itt is Gil volt, felvont szemöldökkel várta, hogy mi is volt a nyaralásunk
alatt? Gyorsan írtam egy üzenetet az érintettnek, aki azonnal válaszolt is.
Felnyitottam Feliks laptopját, bejelentkeztem a Skype-omba és rányomtam a hívás
gombra a neve mellett.
- Hallo, Łukasiewicz! – vigyorgott a
kamerába miközben a nyakláncával játszott.
- Pedig
totál reménykedtem, hogy tökre nem kell látnom az arcod év elejéig – morogta a
lengyel, de mosolygott, aztán kérte, hogy meséljünk.
Felváltva
elmondtuk, hogy mi volt a Balatonon, néha-néha egymásra mosolyogtunk, mikor
olyan részhez értünk, amit utána ki is hagytunk, mert elég személyes volt, nem
akartuk mások orrára kötni. Feliks bólogatva, vigyorogva hallgatott minket,
megjegyezte Gilbertnek, hogy nem is olyan béna, mint hitte, erre persze a
némettől kapott egy beintést. Mindhárman felnevettünk.
- Hé,
Łukasiewicz, vigyáznál a barátnőmre Varsóban? – vigyorgott szemtelenül és bár
Feliks-hez intézte a szavait, de rám nézett. Nem láttam féltékenységet vagy
hasonlót az arcán, inkább mintha a bosszantásom miatt kérdezte volna. Eszemben
se volt pasizni, ha esetleg erre gondolt!
- Naná,
amúgy is totál tervben volt, de szerintem, ha adok neki egy serpenyőt, tökre
megvédi magát – legyintett, mintha semmiség lenne.
- Részvétem
annak, akit azzal megtámad – bólogatott együttérzően, közben megsimogatta a
tarkóját, mintha még mindig érezte volna azt az egy ütést, amit Roderich
szülinapja előtt kapott. Azt amúgy nagyon is megérdemelte!
- Lesz még
év eleje, Gilbert, lesz még – fenyegettem meg, ő meg szélesen rám vigyorgott,
közben Feliks szeme felcsillant és megkért, hogy majd szóljak neki, ha megint
megkergetném Beilschmidtet egy serpenyővel. Ezután viccelődni kezdtek velem meg
azzal a rohadt serpenyővel. Éppen szakadtak a röhögéstől, mikor Zuzanna
beállított egy kis ebéddel. Felszaladt a szemöldöke az elkeseredett arcom
láttán, illetve a fiúk röhögése hallatán.
Kivel
beszéltek? – tátogta és a laptop felé bökött. Mutattam, hogy jöjjön nyugodtan.
A lengyel köszönt az anyukájának és elfogadta tőle az ételest, amit egy „nagyi
küldi” mondattal kapott meg. Zuzanna kicsit lehajolt, hogy lássa, kivel is
dumálunk, kicsit felszaladt a szemöldöke az albínó német láttán.
- Öhm… Guten… öhm… Jó napot – köszönt Gilbert
esetlenül, zavart mosollyal. Feliks átnyújtott nekem egy villát, közben ő már
be is kapta az első falatot, félig teli szájjal beszélni kezdett.
- Ő itt
Lizzy új pasija, akit meséltem, hogy meg lett verve egy serpenyővel…
- Csak egy
ütés volt! És nem is erősen. Miért állítjátok be ezt úgy, mintha megölni
akartam volna?
- Mert
Nagyszerűségem kicsi szívének egy darabkáját meg is ölted – műszipogott Gil. A
homlokomra csaptam és a szokásos szövegem motyogtam a tenyerembe. Zuzanna
hangosan felnevetett, amit Gilbert egy diadalittas vigyorral reagált le, állát
kicsit felszegte. Egoista porosz. Nagyon büszke volt magára, amiért mindenki
ennyire imádja őt meg a humorát. Kivéve Roderich, természetesen. Bár vele nem
sokat viccelődött, hanem hamarabb piszkálta azzal, hogy arisztokreténnek hívta.
Bár tudnám, hogy ezt a megnevezést honnan szedte.
Délután a
környéken sétálgattunk, az igazi túra másnaptól indult, már ha hihettem a
legjobb barátomnak. Amikor először voltam itt csak a legfontosabb dolgokat
néztük meg, a kicsit eldugottabb látványosságokra már nem volt idő, de ezúttal
ezt be fogjuk pótolni, ígérgette bólogatva.
Még
sötétedés után is városban sétálgattunk, fagyit ettünk meg minden (igen, este
tízkor is), nézegettük a kirakatokat, amik ki voltak világítva, lefotóztam a
város fényeit, aztán leültünk egy térre, ahol addig csevegtünk, amíg az
anyukája fel nem hívott minket, hogy most már igazán mehetnénk vissza. Mondjuk
nem vettük sietősre a visszautat, ezúttal az út másik oldalán néztük meg a
boltokat, nézegettük a ruhákat, a lengyel hunyorogva próbálta rám képzelni az
egyik kinézett ruhadarabot, majd megrázta a fejét és közölte, hogy nem lenne
előnyös nekem. Hittem neki, mert közvetetten ő is megtanulta, hogy mi a divat
és mi áll jól valakinek, hála az anyukájának.
A
lakásukban aztán versenyt futottunk a fürdőszobába, persze én nyertem, amit
kikért magának. Amíg én zuhanyoztam, addig ő kihúzta az ágyát, hogy ketten is
elférjünk rajta. Mindketten szinte ráestünk a matracra, egyikünk se óhajtott
ezután megmozdulni, legalábbis én úgy gondoltam. Hirtelen a hasára fordult és
kérdőn nézett rám.
- Na,
mesélj csak, Bözsi!
- Ne hívj
így – húztam össze a szemem, ő meg látványosan felsóhajtott, mint aki már
ezerszer hallotta ezt a mondatot. Mert ezerszer hallotta is, mert ezerszer
hívott már Bözsinek, pedig tudja, hogy utálom.
- Mondom,
mesélj csak! – vigyorgott mindentudóan. Felmorrantam, majd a hátamra fordultam
és ától cettig elmondtam mindent, ami a suli vége és az ideérkezésem között
történt. Lehunytam a szemem, szinte láttam magam előtt Gilbertet, ahogy rám
mosolyog, miközben én a levendulák között sétálgatok. – Ó, ha látnád az arcod –
mosolygott már kevésbé gúnyosan. – Te most tényleg fülig szerelmes vagy –
jegyezte meg, közben a fejét a tenyerébe támasztotta, miután felkönyökölt.
- Mennyire
vagyok más, mint mikor Roderich-kel kezdtem járni?
- Sokkal.
Boldogabbnak tűnsz – mérte végig az arcom újra és újra, az apró jeleket
kereste, amik mások voltak. Ő és a lányok biztos észrevették ezeket, hiszen
végigkísértek a kapcsolataimhoz vezető nagyon rögös, sőt sziklás úton. Bár
sziklás főleg Gilberttel volt a félelmeim miatt, amik ugye végül alaptalanok
voltak. De jobb félni, mint aztán lesunyt fejjel elmenni a neked tetsző srác mellett,
aki viszont nem viszonozza az érzéseid. Vagy nem így szól a mondás?
- Akkor jó!
– kuncogtam fel és az oldalamra gördültem, a mellkasomhoz öleltem a párnám. –
Nem fotózol le! – szóltam rá, pedig lehunyt szemmel elvileg nem is láthattam,
hogy a telefonjáért nyúlt. Csalódottan sóhajtott fel. – Jó éjt!
- Neked is!
- Ez jó kép
lett! – röhögött hangosan, mikor végignéztük a reggeli ébredés után készült
fotókat. Na, igen, az előző éjszakai fenyegetésem, miszerint nem fotózhat le,
úgy értette, hogy aznap, szóval reggel az volt az első dolog, amit csinált,
hogy lefotózott. Balszerencséjére ébren voltam, mikor próbálkozni kezdett. Az
elsőnél még hagytam magam, aztán meg hozzá vágtam a párnám, ő meg az ijedtség
miatt leesett az ágyáról. Meg is érdemelte. – A hülye pasidat üsd le, ő kért
meg! – nyüszített a hátát dörgölve, miután feltápászkodott.
- Tudom,
hogy nem, szóval ne is próbálkozz – hunyorogtam rá.
- Miért nem
hiszel nekem?
- Mert
tegnap este még együtt olvastuk, hogy mit írt és tudom, hogy általában tíz
előtt nem kel fel nyáron.
- Picsába –
morogta, de aztán megrántotta a vállát és elővette a telefonját. – De azért még
elküldöm neki…
- Eszedbe
se jusson! – visítottam a mobilért nyúlva, amit megpróbált távol tartani tőlem.
Ezek ketten amúgy mikor lettek ilyen jóban? Kétségbeesve néztem, ahogy elküldi
neki a fotót, de legalább láttam, hogy tényleg nem a német kérte. Pár pillanat
múlva jött is a nevetős smiley. Úgy tűnik valaki mégiscsak ébren van. Jött is a
videohívás. Gil épp az utcán sétált, láthatóan nagyon jókedvű volt. A reggeli
fény aranyszínűre festette a platinaszőke haját, arcának egy kicsit
egészségesebb színt adott. Kicsit sem nagy meglepetésemre fekete felső volt rajta,
a vállán egy szintén fekete oldaltáska lógott.
- Morgen. Látom, meine Liebe, egy kicsit
ideges vagy – jegyezte meg vigyorogva, fogai megvillantak, a jól ismert
féloldalas vigyor terült el az arcán.
- Már le is
lökött az ágyról – árulkodott Feliks, még a hüvelykujjával is felém bökött.
Visszamentünk a dedóba, de jó nekem!
- Magadtól
estél le, te hülye! – rivalltam rá. A barátom hangosan felnevetett, mivel
elérte, hogy a járókelők mind felé forduljanak. Egy páran még néhány pillanatig
őt mustrálták, majd mentek tovább. Éreztem, hogy inkább a kinézete miatt
bámulták, mint a nevetése miatt, ami miatt kicsit elszorult a torkom, de őt
láthatóan nem zavarta. Ezúttal őt kérdeztem. – Amúgy hová mész?
- Dolgozni
– kacsintott, miután a másik kezével kicsit megemelte a napszemüvegét, a nap
miatt még így is hunyorgott egy kicsit, az egyik szemét majdnem teljesen be is
csukta. Inkább visszaengedte az orrára a szemüveget. – Az egyik helyi
könyvtárba. Pontosabban a legközelebbibe. Valami általános iskolásoknak lesz
ott előadása vagy mi. Fotózni kell, kitenni a vizet, nasikat, rohangálni, ha
kell valami… csak ilyen alap dolgok.
- És milyen
messze jársz? Csak hogy mennyi időm van kitalálni valamit, amivel felcseszhetem
Bözsi agyát – kuncogott a lengyel, mire oldalba böktem. Szemét! Kacagva
átölelte a nyakam és magához húzott egy ölelésre.
- Kábé hét
perc. Mindjárt ott vagyok. Fél óra utazgatás után. Berlin kurvanagy! –
állapította meg egy fáradt sóhaj kíséretében, a „nagy” szót hosszan elhúzta.
- Te
szegény – biggyesztette le az ajkát a legjobb barátom, én is követtem a
példáját. De a lengyel ekkor rákontrázott. – Varsó se kicsi.
- De
sajnállak, Łukasiewicz – műszipogott Gil, közben kitért egy biciklis útjából,
aki idegbetegen csengetett neki, hogy húzzon el az út közepéről.
- Akkor én
meg se szólaljak? – kérdeztem, utalva, hogy Szeged ehhez a két városhoz képest
semmi. A lengyel bólogatott, ő tudta, hogy az én lakhelyem milyen, a barátom
meg csak kicsit felvont a szemöldökét, egy kis magyarázatot várt a kérdéshez. –
Szeged nagyjából harmada Berlinnek és fele Varsónak.
- Ja – kacagott fel, miután rádöbbent a
dolgokra; megvonta a vállát. – Akkor inkább igen. Amúgy szeretném látni azt a
várost.
- Úgyis
megbeszéltük, hogy jössz a karácsonyi vásárra, nem? – kérdeztem mosolyogva, visszautaltam
az előző télre. Feliks felháborodottan megkérdezte, hogy mi az, hogy Gilbert
mehet, ő meg nem, mire vetettem rá egy „emlékszel mi történt legutóbb?”
pillantást. Rögtön elhallgatott és kínos vigyort húzott az ajkaira. A német
kuncogva bólogatott, aztán elköszönt, mert odaért a könyvtárhoz. – Na, Feliks,
mit terveztél mára?
-
Agyzsibbasztást! – jelentette ki. Hosszú napunk lesz, állapítottam meg
magamban. Egy óra múlva már a lakás előtt voltunk, kíváncsian vártam, hogy
merre indulunk el. Egy ideig húzta az agyam, aztán megragadta a karom és
elkezdett húzni jobbra. Metróval mentünk egy keveset, majd buszra szálltunk,
végül leszálltunk az Óvárosban. Átöleltem a lengyel nyakát, amiért emlékezett
rá, hogy ez a városrész tetszett a legjobban, mikor először itt voltam.
Azonnal a
főtérre mentünk, ahol beültünk az egyik kávézóba, hogy megreggelizzünk. Vettem
magamnak egy bögre cappuccino-t is a pékáru mellé és leültünk a kinti asztalok
egyikéhez. Akaratlanul is széles vigyor húzódott az arcomra, mikor az eladó
magyarul köszöntött, én pedig lengyelül válaszoltam, mert hála a legjobb
barátomnak néhány szót azért tudok. Annyira imádom a lengyeleket, én tényleg a
két nemzet barátsága mellett állok teljes erőbedobással!
Ezután
megnéztük a sellőszobrot, amit az első ittlétem alatt nem tudtam megtenni, mert
épp újították fel a piacteret. Feliks megjegyezte, hogy erről a szoborról
mindig én jutok eszébe, csak az én kezemben serpenyő lenne nem pedig kard.
Bólogattam és hozzátettem, hogy azért egy pólót is képzeljen rám, ezzel pedig
kirobbant belőle a röhögés. Kérte, hogy álljak oda, ugyanabban a pózban és majd
egy képszerkesztővel megoldjuk, hogy a serpenyő és a pajzs a kezemben legyenek.
Megtettem, amit kért, próbáltam visszafojtani a mosolyom, végül én is nevetni kezdtem.
Átöleltem, mikor vége lett a fotózásnak és végignéztük őket, majd
kiválasztottuk a legjobbat, amit majd megszerkesztünk.
Végigsétáltunk
az egyészt Óvároson, újra megnéztem a Szent Anna templomot is, bár ezúttal
felmásztunk a harangtoronyba is, mondjuk Feliks lihegett, mire felértünk, azért
nyöszörgött, hogy adjak neki vizet, szóval az utolsó fokokon konkrétan letépte
a hátamról a táskám az üvegért kutatva. De a látványért megérte.
A következő
állomás az Óvárosban a kis felkelő szobra, majd pedig a Királyi Palota. A
délelőtt el is telt az ódonnak tűnő utcácskákat járva, vettem pár dolgot, csak
kis apróságokat. A lengyel meg is jegyezte, hogy vegyek a pasimnak egy
sörnyitós hűtőmágnest, amiért kapott is egy taslit. Egy idő után azon kezdtünk
gondolkozni, hogy hol lehet kapni olyan kitűzőt, amin a lengyel és a magyar
zászló van egymással keresztben, de sehol se láttunk, végül úgy döntöttünk,
hogy majd a neten megnézzük. Ezután elrángatott a Szent Kereszt templomhoz,
ahol talált valami érdekeset. Vagyis nem a templomban, hanem mellette. Egy ház
falán lévő táblát mutatott, ami két nyelven is ismertette az emberekkel, hogy
ott talált menedéket II. Rákóczi Ferenc, miután elmenekült a bécsi börtönéből,
méghozzá egy olyan nyelven, amit anyanyelvi szinten beszéltem, magyarul.
Vigyorogva fotóztam le a bronztáblát, hogy aztán körbe tudjam mutogatni a
családban.
Egy parkba
sétáltunk el, ahol aztán a nap többi részét töltöttük. A szendvicseinkből tört
kenyérdarabokkal etettük a madarakat, akik a parkban jártak, illetve egy mókus
is közel jött hozzánk, várta, hátha kap valamit. Mivel nem tudtuk, mit
adhatnánk neki, egy idő után elment, de szerencsére még volt időnk lefotózni,
hogy alig egy karnyújtásnyira toporog tőlünk. Este pedig Zuzanna készített
vacsorát, mindketten besegítettünk neki valahogy bármennyire is ellenkezett.
Végül olyan
tíz óra körül megkérdeztük Gilbertet, ahogy akar-e beszélni, amire persze a
válasza egy igen volt tíz felkiáltójellel. Mikor megjelent az arca a képernyőn,
akaratlanul is megdobbant a szívem, széles mosoly húzódott a számra. Rám
kacsintott, ahogy meglátta a pírt az arcomon. Lehuppant mellém Feliks is, aki
hozott egy nagy tábla csokit a beszélgetéshez, ami miatt a német össze is húzta
a szemét egy pillanatra, de nem vette a lelkére túlságosan, hogy nekünk van
édességünk, mert nemes egyszerűséggel ő is kivett az asztalának fiókjából egy
kis nasit. Fájdalmas nyöszörgést hallattam, mikor megláttam, hogy milyen
csokija van. Pont a kedvencem! Kiélvezte, hogy kínozhat több száz kilométer
távolságból, lassan, gonoszan vigyorogva evett.
Kifaggattuk,
hogy milyen volt a nyári melójának első napja, amire egy vállrándítás után
röviden válaszolt: jó. Hogy egy kicsit árnyaltabb képet kapjunk, elkezdtünk
mindenféle kérdést feltenni neki. Ezután jött egy csere, mi lettünk azok,
akiknek felelni kellett. A beszélgetésünkkel párhuzamosan átküldtünk neki a
Messengeren pár képet, amiken hangosan nevetni kezdett. Főleg azon, amin a
sellőszobornál pózolok. Ő is megjegyezte, hogy rá kéne photoshopolni egy
serpenyőt. Úgy tűnik az én védjegyem tényleg az a hülye serpenyő lett… Újabb
csokiszeletet dobott a szájába, és rákérdezett a következő napi terveinkre is.
Elmondtuk neki.
Feliks
hirtelen felpattant és kirohant arról hadarva, hogy van chips is. Gil kérdőn
nézett rám.
- Nem a
chips miatt ment ki, igaz?
- Biztos
vagyok benne – bólintottam, aztán mindketten elnevettük magunk. Halvány
mosollyal nézett rám. Az állát a tenyerébe támasztotta, az asztalára könyökölt.
Kicsit szomorkásnak tűnt az arckifejezése.
- Ajj,
mikor lesz még év eleje? Esküszöm, eddig egyszer sem vártam, hogy elkezdődjön a
suli.
- Szerintem
én se – kuncogtam a számra szorítva a kezeim. Hirtelen eszembe jutott valami. –
Vegyek neked valami szuvenírt?
- Hmm. Nem
is tudom.
- Mit nem
tudsz? Kell vagy nem? – kacagtam fel ismét, az ő ajkaira is széles vigyor
húzódott.
- Kell hát!
Személyesen is fogod odaadni? – vonta fel a szemöldökét, elég egyértelműen
utalt arra, hogy egészen pontosan mire is gondol. Menjek Berlinbe. Szerettem
volna, de valószínűleg ezen a nyáron ez lehetetlen.
- Persze.
Szeptemberben, a suliban.
- Az úgy
nem jó – biggyesztette le látványosan az alsó ajkát. – Én úgy gondoltam, hogy
te idejössz.
- Lusta
vagy te utazni?
- Én már
voltam idén nyáron Magyarországon. Te jössz, meine Liebe! – öltötte ki a
nyelvét rám, aztán ő is felröhögött. Az a nevetés…
- Anya
szerintem közölné velem, hogy nem, szóval várnunk kell – vontam meg a vállam,
mire ő is elszontyolodott. Lehet tényleg reménykedett, hogy el tudok hozzá
jutni.
- Biztos? –
kérdezte, mintha engem kéne meggyőznie erről. Én mentem volna szívesen, csak
anya valószínűleg azt mondta volna, hogy elég időt töltöttem külföldön, most
Magyarország jön. Megráztam a fejem, amire egy csalódott sóhaj volt a válasza.
– Pedig olyan jó lett volna…
- Mi lett
volna jó? – kotyogott máris közbe Feliks, aki közben visszatért egy nagy zacskó
chips-szel. Vagyis kettővel. Egy egy még nagyobb tállal, amibe aztán összeönti
őket. Bár érteném, hogy hogyan tud ennyit enni!
- Hogy
Eliza eljön hozzánk és elhozza nekem a szuveníreket. – motyogta rosszkedvűen a
német, közben a nyakláncát kezdte piszkálni. Kicsit felszaladt a szemöldököm az
Eliza névre. Még mindig furcsa volt a szájából a nevem egy változatát hallani.
Úgy látszik, mindenkinél más ragadt meg, ha már az Erzsébet a külföldieknek
lehetetlen volt. Az Elizabeth sokféle verzióját hallottam már, illetve még a
Lizzy volt a leggyakoribb, ami amúgy Felikstől jött. Az elejében még Lizzy-nek
hívott, miután elmagyaráztam neki, hogy az Erzsébet az Elizabeth magyar
megfelelője, de aztán meghallotta a Bözsi becenevet a bátyámtól, és tudta,
ismétlem, tudta, hogy ez lesz megfelelő megszólítás. De az Eliza még így is új
volt, főleg tőle, de ahogy láttam, ő észre se vette. Valószínűleg ha rólam
beszélt, mindig így hívott.
- Nem!
Veled is töltött egy hetet, velem is, így egál! – jelentette ki a lengyel, mire
mindketten rá meredtünk. Gyorsan rákérdeztem, hogy miért kell ennek egálnak
lennie, mire magyarázni kezdett, hogy nem fogja hagyni, hogy rózsaszín felhőben
ússzunk mindketten, mert attól (elnézést, de ő fogalmazott így) totálisan
okádni fog. Továbbra is csak bámultuk őt, majd egymára pillantottunk Gillel és
mindketten nevetni kezdtünk.
A másnapot
a Kultúra és Tudomány Palotájában kezdtük. Feliks már a belépésnél mondott
valami olyan viccet, hogy a város látképe ennek az épületnek a tornyából a
legszebb, mert akkor nem látszik a torony… a lengyelek is pozitívan
viszonyulnak a szocreál épületekhez… Először is végigjártuk az ottani
múzeumokat, csillogó szemekkel néztünk meg minden kiállítási tárgyat. Ide-oda
is bekukkantottunk sétálás közben, hátha találunk valami érdekeset, bár a fő
célunk a torony teteje volt, ahonnan körülnézhettünk. Miután megjártuk a tetőt,
egy kis éttermet kerestünk, hogy valami ebédszerűt csapjunk. Beültünk egy So!
Caffe nevű kávézóba az épületen belül, ahol vettünk egy kis szendvicset, majd
pedig fagyit. Nem akartunk sokat enni, mert Zuzanna megígérte, hogy este készít
valami tipikus lengyel kaját.
A
délutánunk fő célpontja a Fryderyk Chopin Múzeum volt. Végigsétáltunk az
épületen, ámultunk egyet a szobákat, bútorokat, mindent látva, felvetettük,
hogy ide a zeneszakkörösöket el kéne hozni, bár szerintem nem tudtuk volna
meggyőzni az igazgatónőt. Bár… sikerült a focit is kikönyörögni, akkor ezt
miért ne lehetett volna?
Ezután
sétáltunk még egyet, mielőtt visszamentünk volna a lakásukhoz. Zuzanna már
készülődött, ajánlkoztam, hogy segítek, de ráparancsolt a fiára, hogy
véletlenül se engedjen a konyha közelébe. Szóval kiültünk a teraszra, mert jó
idő volt, szóval beszélgettünk és a legegyszerűbb kártyajátékot játszottuk,
amit ismertünk: piros papucs. Feliks még vett magyar kártyát, mikor nálunk
járt, szóval azzal szórakoztunk. Szidtuk egymást rendesen, pláne mikor már csak
egy vagy két lap volt nálunk, erre fel kellett venni az összes kijátszottat.
Már nem is tudom, hogy ki nyert, annyi kört játszottunk, de jól szórakoztunk.
Egy idő után bekapcsoltam a Skype-ot is, egyszerre beszélgettünk a lányokkal és
Toris-szal, akik szórakozottan figyelték a játékunk, majd kacagtak rajtunk,
mikor valaki veszített. Olyan hat-hét körül befutott Gilbert hívása is, piruló
arccal kértem elnézést, majd félrehúzódtam, hogy váltsak vele pár szót. A
terasz sarkába álltam, figyeltem Varsó utcáit miközben vele csevegtem, persze
így nem láttam (legalábbis pár percig), hogy a lengyel felém fordította a
laptopot, így a barátaink láthatták a piros arcom és a zavart kifejezésem. De
mikor észrevettem, akkor elég élesen rászóltam, mire ijedtében még le is csapta
a laptop fedelét. Persze mindenki röhögött nem csak a Skype, de a telefonhívás
túloldalán is. Gil mondta, hogy menjek nyugodtan, majd beszélünk másnap.
- Remélem,
örülsz – sziszegtem neki, ő meg ártatlanul vigyorogni kezdett.
-
Szeretlek, Bözsi? – tárta szét a karját, mintha ölelést kérne.
- Rossz
válasz – mondtam, de azért az ölébe ugrottam az ölelésért, ami miatt
felvisított, mikor majdnem hátraestünk. Szerintem az emberek az utcán azt
hitték, hogy valakit kínoznak, mert láttam, hogy páran próbáltak úgy
helyezkedni, hogy fellássanak a balkonra. Vigyorogva hajoltunk ki a korláton.
-
Magyar-lengyel barátság – mondtuk angolul, mire a lengyelek felnevettek, a
turisták meg a szemöldöküket ráncolták. Ők nem érthették ezt.
Wilanów
Palota. Ezt vártam a legjobban! Annyi képet láttam már róla, tudtam, hogy meg
akarom nézni, Feliks pedig gondolt rám, ez is a tervezett programja része volt.
Fejenként 20 zloty-ért mehettünk be, úgy, hogy mindent megnézhettünk. A parkot
imádtam a legjobban, rengeteg képet készítettem. Aztán odaadtam a lengyelnek a
kamerát, mire ő átvedlett profi fotóssá, legalábbis gondolatban és
utasítgatott, hogy hogyan álljak, merre nézzek, a végén már nem bírtam ki és
nevetni kezdtem. Hangosan kacagtunk az egyik padon egymásnak dőlve, ahogy újra
megnéztük a kész képeket. Jók lettek. Átöleltem a nyakát és puszit nyomtam az
arcára.
- Na, merre
tovább? – gondolkozott el.
- Te vagy
az idegenvezető, neked kell tudni – mondtam jókedvűen, közben még mindig a
fotókat figyeltem. Mély sóhajjal a vállamra borult.
- Szerintem
kifogytam az ötletekből. Múzeum még van húszezer, de… Valami érdekesebb kéneee
– nyöszörgött.
- Nekem jók
a múzeumok is – jegyeztem meg és megveregettem a kezét.
- Akkor…
talán a Varsói Felkelés Múzeuma és a Nemzeti Múzeum…
- Gyerünk!
– mosolyogtam rá, mire visszatért belé az élet és felpattant.
- Tak![1]
– kiáltott fel, mire körülbelül mindenki minket kezdett figyelni. Zavartan
kezdett pislogni és gyorsan visszahuppant mellém, az arcát a tenyerébe temette.
Nevetve öleltem át szegénykémet és megsimogattam a hátát is. – Ez nem vicces –
sziszegte vöröslő arccal. Dehogynem! Újból felkacagtam, finoman megveregettem a
még mindig a zavartól piros, morcos pofiját, aztán felálltam és felajánlottam,
hogy menjünk.
A nap
múzeumtúrával telt, esküszöm a végére lezsibbadt az agyam meg úgy mindenem. Nem
csak a sok sétától meg olvasástól, de Feliks hadarásától is. Egy idő után már a
véletlenül becsúszott lengyel szavak után se kérdeztem vissza, csak próbáltam
kikövetkeztetni, hogy mit jelenthet. Zuzanna este hangosan nevetett, mikor
meglátott, látszott rajtam a fáradtság. Csak megdörzsöltem a halántékom és
motyogtam valamit arról, hogy Feliks egy energiavámpír. A nő csak megveregette
a vállam és odasúgta, hogy tudja. A barátom szúrósan nézett ránk, kissé még
csücsörített is hozzá, kikérte magának ezt a megállapítást, mert ő nem
energiavámpír. Akkor mitől fáradtam el?
- Azt neked
kell tudni, Bözsi – tárta szét a karját, majd egy királynői mozdulattal sarkon
fordult, állig érő arany fürtjei csak úgy repültek és a szobájába ment. Az
anyukája hozzám hajolt.
- De igen,
energiavámpír.
- Nem
vagyok az! – tépte fel az ajtót hisztizve, hogy aztán visszacsapja. Az ajtó
persze nem vágódott be, hanem újra kinyílt, lassan, nyekeregve. – Bözsi, ha
bejössz, csukd be az ajtót – kiáltotta ki. Zuzannára néztem, aki csak
megrántotta a vállát, zöld szemeivel rám meredt, tudtam, hogy már történt
hasonló. Feliksből ki is néztem.
-
Energiavámpír – motyogtam, közben becsoszogtam a szobába. A lengyel megint
visított, hogy nem is az.
A következő
nap elindultunk a vonatállomásra, hogy felüljünk egy random, de nem túl messzi
városba tartó vonatra. Ki akartunk mozdulni egy kicsit Varsóból, legalábbis
Feliks, szóval reggel azzal keltet, hogy megyünk az állomásra. A választásunk
pedig, miután perceken át nézegettük a kijelzőt, ami az induló vonatokat
mutatta, Siedlce városára esett. Még volt idő megvenni a jegyet, majd pedig
megkeresni a megfelelő peront. Aztán indulás előtt sikerült helyet találni,
majd az előre elkészített szendvicseink egyikét már enni is kezdtük.
Magyaráztunk egymásnak mindenről, én főleg arról, hogy miért tett a
szendvicsekbe fél üveg majonézt, amit ő nem értett, szerinte semmi baja nem
volt a kajánknak.
Aztán
elindultunk. Mivel a mi kabinunkba senki sem ült be, így úgy döntöttünk,
videochatelünk emberekkel. Kezdtük Torissal, majd Katya és Lili. Mondtam, hogy
írjunk rá Ivanra is, hátha ráér, de a barátom csak rázta a fejét, kissé
ijedtnek tűnt. Nem értettem, hogy a srácok miért voltak ennyire betojva a nagy
orosztól, teljesen ártalmatlannak tűnt. Néha egyenesen kisfiúsan bárgyú volt a
kétméteres magassága ellenére. Már az út vége felé ráírtam még pár
osztálytársra, mint Feli, Kiku vagy Ludwig. Feli azonnal válaszolt, csak úgy
röpködtek a vigyorgó hangulatjelek az üzenetei között. Kiku válaszára nem
vártam, mert fogalmam se volt, hogy mennyi az idő Japánban, Ludwigot meg nem
tudtam belőni, hogy mikor írhat. Lehet, ha Gil dolgozott, akkor ő is. Pont a
munka miatt nem zaklattuk a barátom, akinek a multitasking nagyon lerontotta a
hatékonyságát. Ha ő ráfókuszált valamire, akkor csak azzal az eggyel törődött.
A városban
túl sok mindent nem terveztünk, csak nézelődést és sétálást. Nem szándékoztunk
sehova se bemenni, egyszerűen a legjobb barátom csak meg akart mutatni valamit
Varsón kívül is, ami elérhető távolságra volt. Legalábbis arra készült, ha
lekésnénk az utolsó vonatot (ami valószínű volt), akkor az anyukájának ne
kelljen túl messzire jönni értünk. Állítása szerint a büntetése a távolsággal
egyenesen arányosan nőtt. Megnéztünk néhány üzletet, templomot, úgy tettünk,
mint akik vásárolni akarnak, de ha valami megtetszett, ő csak a fülembe súgta,
hogy az anyukájának van hasonló… Az eladók imádhattak minket. Mivel általában
angolul beszéltünk, így a legtöbben simán turistának gondoltak minket, simán
elbeszélgettek mellettünk lengyelül. Ez mondjuk néha Feliksben felhúzta a
pumpát, épp csak nem kezdett el lengyelül hadarni néhány embernek. El nem
tudtam képzelni, hogy mit mondhattak.
- Amint
visszaérünk a suliba, teljes egészében átruházom a tulajdonjogot rád – nézett
Gilbertre, mikor a német arca megjelent a képernyőn. Ő csak kérdőn pislogott
először rá, majd rám, hátha én tudom, miről karattyol a srác. Nem nagyon
tudtam… Oké, lehet egy kicsit bosszantóbb voltam a vonatúton visszafelé, mint
általában, de nem voltam olyan szörnyű!
- Milyen
tulajdonjogot? – kérdezett vissza, mikor már nem bírta tovább az
összefüggéstelen karattyolást.
- Lizzy
tulajdonjogát. Nekem már nem kell!
- Hé! –
kaptam levegő után sértődötten. – A tulajdonjog nem átruházgató, csak
megosztható. Ugyanúgy bosszantani foglak életed végéig, mint eddig – öleltem
át. Egy kicsit szerepet cseréltünk, most én mentem az ő idegeire. Gil továbbra
is kérdőn nézett ránk, főleg mikor a lengyel műsírásba kezdett.
- Ezt most
értenem kéne, meine Liebe? – vonta fel a szemöldökét, majd meghúzta a
vizeskulacsát, a kézfejével megtörölte a száját.
- Nem
muszáj – kuncogtam. Rám mosolygott, majd kacsintott egyet, a tekintetét le sem
vette rólam, amíg meséltem teljes beleéléssel. Tudattam vele, hogy mivel
csesztem fel Feliks agyát, aki kezdte átérezni az én helyzetem.
-
Reménytelen esetek vagyok – nevetett már ő is.
- Majd
meglátod – nyöszörögte a legjobb barátom a karjaim között, a németen meg azt
láttam, hogy nem nagyon fogja bánni a dolgot.
Feliks
köztünk kapkodta a fejét, majd megjegyezte, hogy hogyan tudjuk azt megcsinálni,
hogy Gilbert van többszáz kilométerre, mégis a lengyel az, aki a harmadik
kerék. Nem volt ő harmadik kerék, bármennyire is állította. Ellenben velem, Gil
felröhögött, majd gondolkozó arcot vágott mielőtt kijelentette, hogy ő inkább
lenne harmadik kerék hármunk közül csak közben ő legyen mellettem. Ezen kicsit
megdöbbentem. Halványan elmosolyodtt erre, mert Feliks is felvonta egy kicsit a
szemöldökét.
-
Cseréljünk, Beilschmidt?
-
Odamehetek?
- Nem.
- Akkor?
- Te totál
csendben figyelsz, míg én elvagyok Lizzy-vel.
- Én azt
mondtam, hogy úgy lennék harmadik kerék, ha én is ott lehetnék – nyavalygott.
- Egyikőtök
se lesz harmadik kerék – szóltam közbe gyorsan, mielőtt hisztipárbajt rendeztek
volna. Képesek voltak rá. Ekkor a barátom mögött kinyílt a szobájának ajtaja,
Ludwig lépett be.
- Hallo,
Elizabeta! – köszöntött és lehajolt a fivére mellé. Visszaköszöntünk, Gil pedig
az égnek emelte a tekintetét.
- Ja,
hallo, West. Köszöntél, mehetsz is! – lökte meg, hogy eltűnjön a képből. A
fiatalabb csak visszavágott valamit németül, utána az előző helyére állt. A
barátom csak megint tekergetni kezdte a szemeit, csendben pufogott magában.
Egy ideig
beszélgettünk a német testvérekkel, akik pár perc után áttelepedtek a földre,
hogy mindketten kényelmesen elférjenek. Ezt az ötletet amúgy Ludwig vetette
fel, akinek gyorsan beállt a háta és a dereka a kényelmetlen előredőléstől, Gil
pedig, amilyen jófej, először csak vigyorgott, nem értette, hogy miért nem jó
ott, ahol vannak. Voltak pillanatok, amikor én és Gil annyira belemerültünk az
egymással beszélgetésbe, hogy észre se vettük a másik kettő némaságát hosszú
perceken át. Ilyenkor Feliks szólalt meg, egyenesen Ludwighoz beszélt.
- És én ezt
kénytelen vagyok elviselni napok óta! Harmadik kerék vagyok!
- Nem vagy
harmadik kerék! – vágtuk rá a barátommal ingerülten. És kezdődött előröl a kör.
- Szia,
anyuuu – csicseregtem a telefonba, miután felvette. Ha már mindenkivel
beszéltem, akkor anyát se hagytam ki. Nagyjából minden második nap felhívtam,
amit egy kicsit szomorúan a szememre is vetett, mert szerintem tudta, hogy
Gillel minden nap beszélek.
- Szia,
Erzsi – nevetett, aztán gyorsan kérdezett, mielőtt esélyem lett volna
megszólalni. – Ugye most nem kéréssel fordulsz hozzám, mert nem, nem engedem,
hogy tovább ott maradj, sem azt, hogy átruccanj Berlinbe.
- Óóóó –
biggyesztettem le látványosan az alsó ajkam, bár ő ezt nem láthatta. Feliks
felkönyökölt az ágyon, kíváncsian figyelt, hogy mire adtam ilyen reakciót. –
Amúgy nem, csak úgy felhívtalak.
- Már azt
hittem – sóhajtotta megkönnyebbülten. Újból mosolyogtam és a lábam kezdtem
lóbálni. – És milyen eddig Varsó? – kérdezte.
- Jó. Sok
képet csináltam, majd akkor részletesen elmondok mindent, oksi? Meg majd
megmutatom a kedvenc fotóm is! Vicces lesz – és elkezdtem a hosszas mesélést az
előző napról és a mairól. Közben Feliks kiment fürdeni, én eszegetni kezdtem a
gyümölcsökből, amit nap közben vettünk, de nem ettünk meg, anya pedig
pakolászott a papírjai között.
- Ugye
segítesz Feliks anyukájának?
- Segítenék,
ha hagyná, de szinte be se tehetem a konyhába a lábam, mert én most vendég
vagyok – vontam meg a vállam, közben Feliks kómás fejjel csoszogott be a
szobába, majd borult rá az ágyra, arccal lefelé. Igen, ő is elfáradt.
Megveregettem a lengyel hátát és tovább csevegtem anyuval. Ezután beszéltem egy
keveset Gillel is ismételten, majd én is ledőltem.
-
Beilschmidt amúgy milyen? – kérdezte félálomban és kisöpörte az arcából a
haját. – Jobb vagy rosszabb, mint mikor még nem voltatok együtt? Mert akkor
seggbe rúgom, ha rosszabb.
- Nem kell
bántanod, Feliks, de köszi. Amúgy jobb. De tuti lesz rosszabb is – kuncogtam.
Mosolyogva bólintott és a feje alá gyűrte a párnáját, hatalmasat ásított és az
éjjeliszekrényen lévő lámpa gombja után kezdett kutatni. – Jó éjt!
- Dobranoc!
És eljött
az utolsó nap Lengyelországban. A délelőtt pakolászással telt, majd még
elmentünk egy kicsit sétálni a környéken, Zuzanna vett sütit, mire Feliks
benyögte, hogy úgyis ünnepelni kell, hogy elmegyek. Dühösen néztem rá, de nem
csak én, mire behúzta a nyakát és inkább enni kezdett. Aztán jöhetett a reptér.
- Hiányozni
fogsz – „szipogtam” és széttártam a karom, hogy megöleljem. Pislogott kettőt,
közölte, hogy „neki én nem fogok hiányozni”, majd menekült volna, de Zuzanna
megragadta a karját és visszapenderítette a kezeim közé.
- Oké,
nekem is – vallotta be, megsimogatta a hátam, de hogy ne hazudtolja meg magát,
egy kicsit meghúzta a fonatomat. – Majd szeptemberben tökre talizunk, csajszi.
- Oksi –
szorongattam meg, majd az anyukáját is átkaroltam. – Nagyon köszönöm a ruhát,
Zuzanna!
- Nagyon
szívesen, használd egészséggel – mosolygott szélesen, kacsintott. Úgy adta át
reggel, hogy majd vegyem fel egy randira, mert a srác el fog ájulni. Nevetgélve
ígértem meg neki, a fiára böktem, hogy ő majd leadja a drótot. Büszkén
bólogatott.
- Jó utat, Bözsii – kiáltott utánam a legjobb
barátom, egy pillanatra megtorpantam, de aztán elnyomtam magamban az ingert,
hogy visszaordítsak, bár tudtam, hogy nagyjából mindenki minket nézett. Azért
egy pár méter után visszapillantottam, láttam, hogy Feliks büszkén vigyorog,
mellette az anyukája a tenyerébe temette az arcát és a fejét rázta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése