-->

2017. április 30., vasárnap

2. Fejezet – Első nap

Ciao a tutti!
Itt is lennék a legfrissebb fejezettel. Elég hosszú lett, még számomra is, ilyen hosszú fejezetek nem mindig fognak születni. :D
Most láttam, hogy már hárman feliratkoztak, pedig csak egy fejezet került fel. Nagyon köszönöm!
Ha esetleg valaki észrevesz az idegen nyelvű (ne adj Isten magyar) szövegekben hibát, ne habozzon szólni! Én jobb esetben a magyaron kívül csak angolul és olaszul tudok megszólalni, de ebben a történetben nyelvek kavalkádja lesz, szóval ha valamit esetleg rosszul fordított a Google, akkor szívesen fogadom a módosító javaslatokat. :)
Jó olvasást mindenkinek, ha van kedvetek dobjátok fel a napom egy kommenttel vagy kritikával. ^^
--------------------------------------------------------------

Még a többiek előtt felébredtem, szóval csendben felkeltem és elsettenkedtem a folyosó végén lévő fürdőbe, ami másodszorra is lenyűgözött. Modern volt és tiszta. Ahogy beléptél szembetaláltad magad a vécéfülkékkel, velük szemben, az ajtó mellett pedig a kézmosókkal. Az ajtótól balra hat zuhanyzó sorakozott egymás mellett, mindegyiket ajtó választotta el a mosdó többi részétől. Az ajtón túl ott volt maga a zuhanyzófülke, előtte egy kis üres résszel, ahol a falon akasztók voltak, a földön pedig egy szék, ahová lepakolhattunk. Mivel mi lányok amúgy sem vagyunk sokan, így konkrétan enyém volt ez a hatalmas fürdőszoba. A forró zuhanynál ki is használtam, hogy senki sem dörömbölt az ajtón.
Mire visszaértem a szobánkba, az ukrán szobatársam is ébredezni kezdett. Rövid haja teljesen kócos volt, kék szemeit alig bírta nyitva tartani. Rá mosolyogtam, aztán beálltam a tükör elé és a hajamba tűztem egy rózsaszín kis virágocskát – amit akkor téptem le a folyosó ablakában lévő növények egyikéről, mikor senki sem figyelt. De erről, pszt! Lili azt nyöszörögte, hogy olyan korán van, ő nem akar felkelni. A másik lány csak bólogatott. Pedig ideje volt az ébredésnek, mert lassan mehettünk reggelizni. A sötétkék függönyökhöz léptem és széthúztam őket, aztán felolvastam a papírt, amit az ajtónkon találtam. Pontosabban két papírt. Az egyiken az állt, hogy menjünk majd az osztálytermünkbe, amit ugye az előző nap láttunk. A másikat Antonio írta, azt szerette volna, ha délután elmegyünk vele meg a haverjaival a városba. A lányokra néztem. Nagyon úgy festett, délután inkább aludni akarnak majd, nem városba menni. Sajnálattal kellett közölnöm a spanyol fiúval, hogy majd legközelebb.
A kantin előtt a srác azonnal követelte a választ. De már akkor tudta, mit akarok mondani, mikor ránéztem. A mosoly lefagyott az arcáról, élénkzöld szemei is veszítettek fényükből.
- Hé, tomato bastard, jössz! – kiáltott oda neki egy fiú erős olasz akcentussal. Mellette egy hozzá nagyon hasonló, bár ijedtebbnek tűnő diák állt. Szóval testvérek. Várjunk? Tomato bastard? Hű, milyen kedves megszólítás.
- Persze, Lovino, egy pillanat – nézett még egyszer rám. Még a kezeit is könyörgően összekulcsolta az álla alatt, annak reményében, hogy a boci tekintete miatt igent mondok. Nagyon reménykedő volt a pillantása, de le kellett lomboznom. Lebiggyesztette az alsó ajkát, aztán elfordult és odament a testvérpárhoz. Az idősebb, Lovino, azt kérdezte, hogy bejövök-e neki. Felkaptam a fejem, a szemem szerintem serpenyőméretűre nőtt. Micsodaaa? A választ már nem hallottam, talán nem is akartam. Lehet annyi lett volna az Antonio-ról képzett képemnek. Kicsit vörös arccal indultam a szobatársaim után, akik már enni is elkezdtek. Tényleg fáradtak voltak, fel se tűnt nekik, hogy útközben elhagytak. Odamentem egy ételekkel teli asztalhoz és szedtem magamnak gabonapelyhet, utána tejet öntöttem rá. Leültem a lányokhoz és rágcsálni kezdtem a reggelim, közben körül-körül néztem.
Tényleg sok fiú volt, lányokat még a nagy nézelődés közepette is csak néha-néha fedeztem fel. Egészen pontosan hármat. Valószínűleg többen is voltak, de lehet, hogy elkerülték a figyelmem vagy még nem jöttek le reggelizni. Megpillantottam a szőke fiút is a főzőklubból. A tincsei ekkor nem voltak összekötve a tarkójánál, szabadon lógtak az arca körül. A kezében lévő tálca meg volt pakolva mindenféle péksütivel, gyümölccsel, a másik kezében pedig egy csésze, talán, kávét fogott. Ja, és közben Antonio-nak kiabált. Mosolyogva megráztam a fejem és továbbhaladtam. Ekkor megakadt a szemem egy hihetetlennek tűnő hajszínen. A tincsek nagyon világos szőkék voltak, majdnem fehérek, egyedül a hajtöveknél tűnt enyhén bézs színűnek, de lehet, hogy csak a világítás miatt látszott annak. A hozzá tartozó fiú bőre is világos volt. Egy albínó? Annál az asztalnál ült, ahol a spanyol és a két olasz is helyet foglalt. Csak a szemem sarkából figyeltem, nem akartam olyannak tűnni, aki leplezetlenül bámulja a kicsit máshogy kinézőket. De őszintén: meg voltam lepődve. Úgy hittem, mindjárt felénk fordul, így inkább másfelé kezdtem nézni.
Feliks pattant le mellém, nyomában Toris-szal. A lengyel megölelt, én pedig egy puszit nyomtam az arcára, aztán megjegyezte, hogy „tök fáradtnak tűnünk”. Vajon miért, Sherlock? Mondjuk ez a válasz nem volt ínyére, de elintéztem annyival, hogy reggeli morcosság. A fiúk valamiről beszélni kezdtek, én pedig próbáltam felébreszteni a lányokat, akik szinte elaludtak a tányérjuk fölött. Katya a fejét támasztva nézett körül, aztán mivel nem látott semmi érdekeset, így inkább visszamerült az álom és ébrenlét közötti állapotba. Lenéztem a tányéromban lévő maradék gabonapehelyre. Már pépes lett, valahogy nem nagyon maradt gusztusom hozzá, de az éhség miatt mégis inkább megettem. Ezt követően elloptam a lengyel barátom tányérjáról egy kisebb bundáskenyeret és nem törődve a felháborodott pillantásával megettem.
- Tökre ne csórd a kajám, csajszi! – szólt rám, amire egy újabb arcra puszi volt a válaszom.
Halk sóhajt hallattam, aztán felálltam, hogy visszavigyem a tányérom. Aztán töltöttem magamnak a kávégépből egy kis tejeskávét. A két kezem közé szorítottam a bögrét, ami azonnal melegíteni kezdte az ujjaim. Belebámultam a barna folyadékba, majd kis kortyokban inni kezdtem.
- Mi történt, Lizzy? – mosolygott rám Katya és ő is töltött magának kávét. Leültünk a fal mellé elhelyezet székekre és beszélgetni kezdtünk. Alig ültünk ott tíz perce, mikor a hangosbemondóból egy csengőszerű hang szólalt meg. Rögtön megtudtam, hogy ez azt jelenti, fél óra múlva kezdődik az óra.
Az egyenruhám igazgatva lépdeltem az iskola épülete felé Lili mellett, akinek a másik oldalán az ukrán szobatársunk battyogott. A vállamon ott lógott a fekete táskám, ami színben pont passzolt a szettemhez. A piros, kockás szoknyával, fehér inggel és a fekete nyakkendővel még megbékéltem, de a térdzokni valahogy nem akart úgy állni rajtam, ahogy én akartam. De legalább a cipő szabadon választott volt. Ahogy láttam a legtöbb lány ugyancsak tornacipőt viselt.
Bent leültem egy szimpatikus padba az ablak mellé, aztán elővettem a táskámból egy könyvet. Legalább az az anyanyelvemen volt. Már kezdett megfájdulni a fejem a sok akcentusos angol szótól. A telefonom és a zenelejátszóm is tele volt magyar zenével, mindenféle műfajból, hogy ha már nagyon meguntam az angolt, akkor tudjak egy kis hazai szót is hallani. Bár néha én magam is kiejtettem pár magyar kifejezést, ilyenkor pedig mindenki furcsán nézett rám néhány pillanatig, aztán minden ment tovább a maga útján. Itt nem volt szokatlan, ha más nyelven szólaltál meg, szerencsére, ami nagyban megkönnyíti a helyzetet. Igazából, mielőtt idejöttem, attól féltem a leginkább, hogy mi lesz, ha kiröhögnek az akcentusom, kiejtésem miatt, vagy ha nem jut eszembe pár szó. Elmondjam, mi történik, ha rosszul mondok valamit? Semmi. Esetleg az anyanyelvi angolok mosolyognak, de amúgy mindenki mást hidegen hagyja az eset. Ők is mondtak rosszul sok mindent, nem harapják le a fejem ezért. Az évek alatt majd javul a kiejtés, a nyelvtan, a szókincs.
Pár pillanat múlva Feliks ült le a mellettem lévő helyre. Rá mosolyogtam, aztán visszamerültem a sorokba. Éreztem, hogy felém hajol és beleles a lapokba. Aztán csalódott arcot vágott, mert rájött, hogy nem érti, mi áll ott. Becsuktam a kötetet és felé fordultam. Csak annyit kérdezett, hogy nincs-e honvágyam. A tekintetéből ítélve neki volt. Sosem voltam egyedül távol egy hétnél tovább, de akkor is belföldön volt a tábor. Ezen kívül még volt pár alkalom, mikor Lengyelországban voltam, de ott is egynél több ismerős volt. Legközelebb pedig karácsonykor mentem haza. Az még… három és fél hónap. Erre rögtön elszomorodtam. Túl sok idő. Eddig nagyon bele se gondoltam, hogy ilyen sokáig leszek távol a családomtól. Lehunytam a szemem és előrefordultam. Feliks a nevem suttogta és megsimogatta a hajam.
Őszintén, ekkor döbbentem rá, hogy tényleg kijöttem Angliába tanulni. Eddig az izgatottság uralkodott rajtam, de a második napra leesett ez is.
Egy középkorú nő rontott be a terembe, egyik kezében egy csomó papírt tartott, a másikban meg egy kis zacskót, tele kulccsal. A bent lévők egyszerre kapták fel a fejüket a tanár érkezésére. Aki lihegve megállt a tanári asztal mögött és ránk mosolygott.
- Sziasztok! Alexandrina Victoria Attwood vagyok, az osztályfőnökötök és tornatanárotok – ezután felemelte a papírtömböt. – Tudom, még nincs mindenki itt, de aki a nevét hallja, az jöjjön ide. Alfred F. Jones – olvasta fel az első fiú nevét, aki felpattant a hátsó padok egyikéből és odarohant az asztalhoz. Így haladtunk szépen névsorrendben. Mikor a nevem hallottam – a tanárnőnek valahogy sikerült kiejtenie az Erzsébetet – odamasíroztam. A tanárnő is megkérdezte, hogy hogyan szólíthat, aztán megkaptam az órarendem és a szekrényem kulcsát. Megköszöntem és a papírt nézve visszamentem. Aztán összehasonlítottam Feliks-ével, miután ő is megkapta. Az első pár óránk ugyanaz, utána változik.
Nemsokára az osztály hiányzó része is befutott, az osztályfőnökünk pedig bemutatkozott ismét és kiosztotta a maradék diáknak az órarendet és a kulcsot. Utána belekezdett a házirend elmondásába.
Először az alapok, amik minden iskolában ugyanazok. Utána kitért az öltözékre. A lányok kaptak két szoknyát, emellé öt rövid és öt hosszú ujjú inget. A téli egyenruhákat majd októberben kapjuk meg. A szoknya/nadrág és az ing kötelező. A többi: nyakkendő, blézer, mellény, pulcsi, térdzokni viszont opcionális. Ennek örültem, mivel a zoknival nem lettünk jó barátok. De ahogy a többi lány láttam, ők se. A felsőbb éveseken sem láttam, az újoncok, köztük én, pedig rángatták, állandóan megigazították, meg ilyenek. Utána kitért az oktatási rendszerre.
- Szerintem észrevettétek, hogy ez nem tipikus brit iskola. Ez is kicsit multinacionális. Négy éves, általában tizennyolc éves korban végeznek itt a diákok. Mint tudjátok, van négy kötelező tantárgy. Történelem minden nap lesz, matematika és angol heti négyszer, testnevelés pedig háromszor. A napi óráitok száma csak rajtatok múlik. Ahogy láttam, szinte mindenki legalább négy tantárgyat felvett. Ezekből a kiegészítő tárgyakból is heti három lesz.
Hát igen. Én is, a táncon, számítástechnikán és a latinon túl, még felvettem a művészettörténelmet és a magyar történelmet. Ez utóbbin valószínűleg csak én leszek.
Ezt követte a mi bemutatkozásunk. Névsorrendben mentünk. Először az az Alfred nevű srác pattant fel ugyanolyan lendülettel, mint az óra előtt. Mind kiderült Amerikából jött, addig New Yorkban élt és majd ő akar lenni a világ legnagyobb hőse, vagy ha ez nem teljesül, akkor régésze. Ezen mindenki nevetett. Őt egy angol fiú követte. Elsőre nem sok mindenkinek tudtam megjegyezni a nevét, de biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb sikerülni fog. Mikor hirtelen csend lett, rájöttem, hogy én jövök. Lassan felálltam és az idő alatt átgondoltam, hogy mit is kéne mondanom.
- Héderváry Erzsébet vagyok – mondtam angolul. – Magyarországról jöttem, Szegedről. Van egy bátyám, aki már főiskolás. Már kiskorom óta érdekel a régészet és a történelem. Egy nap szeretnék, ha nem is a világ, de a kis hazám egy híres régésze lenni – ezzel leültem. A tanárnő rám mosolygott, aztán a következő diákra nézett.
- Magyarország legnagyobb történésze leszel, Lizzy – nevetett rám Feliks. Rákuncogtam, aztán a vigyorgó olasz fiúra néztem, aki épp beszélt.
Az első óra után mindenki személyesen is bemutatkozott mindenkinek. Hozzám egy osztrák fiú lépett oda először. Látszott rajta, hogy nem átlagcsaládból származott, már az aurája is a méltóságot sugározta. Azon sem lepődtem volna meg, ha kiderül, hogy köze van a Habsburgokhoz. Kíváncsian nézett rám a szemüvege mögül, a barna szemek mintha megpróbáltak volna feltérképezni, bár engem gyakran félreismertek azok, akik elsőre ítéltek. Oldalra fésült hajában egyetlen tincs megmakacsolta magát és elvált a többitől. A jobbját nyújtotta felém, amit talán kicsit erősebben szoríthattam meg, mert kikerekedett a szeme. Megvontam a vállam, de közben mosolyogtam. A neve Roderich Edelstein volt. Megtudtam, hogy Bécsben él és valami nemzetközi magániskolába járt ott, ahol angolul tanultak már a kezdetektől fogva. Mondjuk ebben volt is valami, nem is éreztem a hangján akcentust. Számára valószínűleg fülsértő lehetett a kiejtésem, de volt benne annyi tisztelet, hogy ezt nem tette szóvá, néha pedig ki is segített, ha nem jutott eszembe egy-egy szó. Kedves volt, nem tűnt elkényeztetettnek ahhoz képest, hogy az első szó, ami róla eszembe jutott az arisztokrata volt.
Amint elléptek Roderich-től az az olasz srác pattant oda elém és mutatkozott be, akit reggel is láttam Antonio-val és azzal a másik olasszal. Végig vigyorgott, mintha úgy maradt volna az arca. Aranyos volt! Azt hiszem még egy ember látványától se akartam minden áron nevetni, de neki sikerült ezt elérni. Hatalmas mézszínű szemei tele voltak élettel, ahogy konkrétan pattogott ott előttem.
- Ciao, bella! A nevem Feliciano Vargas, de szinte mindenki Felinek szólít, piacere[1]  – rázta meg a kezem. – Hogy szólíthatlak?
- A Lizzy megteszi – mosolyogtam rá. Virulva bólogatott, aztán körülnézett.
- Olyan sokan vagyunk. Lehet, meg sem tudom jegyezni a neveket – sóhajtotta kicsit halkabban. Aztán újra vidám lett egy szempillantás alatt. – Remélem, jó osztály leszünk. Ve~!
- Én is remélem – feleltem, aztán elindultam vissza a helyemre, mert a tanárnő bejött.
Levágtam magam a padomba és vártam, hogy mi jön ezután. Az ofő bekapcsolta a terem elejében lévő digitáblát. Ott azonnal felvillant a suli oldala. Ujjával rábökött a digitálisnapló feliratra és magyarázni kezdte, hogy a lapon, amit kaptunk, rajta az órarenddel és a szekrényünk számával, még rajta van a digitálisnapló jelszava és felhasználóneve is. A jelszót nem lehetett megváltoztatni. Arra kért minket, hogy küldjük el a jelszót és a nevet is szüleinknek, hogy lássák, hogyan alakulnak a jegyeink. Az osztály egy emberként bólintott. A táblán ekkor a minket tanító tanárok nevei jelentek meg. Leírhattuk, ha akartuk, de nem volt kötelező. Én inkább lefirkantottam, mert a nevek megjegyzésével sosem voltam jó barátságban, legalábbis akkor, ha nem történelmi személyek…
A padomon egy papír landolt, mikor a tanárnő elfordult. Széthajtogattam a fecnit, és még meg se néztem az írót, de már felismertem Feliks gyöngybetűit. Azt kérdezte, milyen klubokat akarok megnézni? Válaszul csak egy nem tudom-ot írtam. Lebiggyesztett ajkakkal nézett rám. Nem erre a válaszra számított. Általában mindig volt egy kész tervem, de ez az új hely valahogy minden önálló gondolatot eltűntetett. Elfelejtettem az igazi Héderváry Erzsébetet elrángatni Szegedről…
A következő órán a tanárnő kiosztotta a klubok listáját, és hogy melyik teremben találjuk. Mondott pár szót a kiemelkedőbb szakkörökről, leginkább a sportokat említette. Úszás, atlétika, foci, mindenféle. Kiderült, hogy a kluboknak nincs tanár vezetője, mindegyiknek csak diák tagjai vannak. Havonta egyszer megnézik, hogy minden rendben megy-e, de ezen kívül ránk bízzák a dolgot. Ha kell pénzzel is támogatják a klubot, de csak akkor, ha tényleg olyan, ami érdemes rá. Itt a főzőklubot és a természetjáró klubot említette. Utóbbihoz néha tanárok is csatlakoznak, főleg ha tényleg egy említésre érdemes helyre mennek.
A negyedik és egyben a nap utolsó óráján az év rendjéről volt szó. Hogy milyen ünnepségek, szünetek, szünnapok vannak. Elmondta még azt is, hogy a városba ki lehet menni ebédszünetben is, de ezen kívül csak délután, a tanítás után, máskor nem. A szünnapokra más dolgok vonatkoznak. Vannak egy napos szünetek, ilyenkor mindenféle rendezvény van a sulin belül, de leginkább szabadfoglalkozás van. Aztán vannak a hosszabb szünetek, számra pontosan négy: őszi, téli, tavaszi és nyári. Ezek közül kettő, mikor kötelező hazamenni: a téli és a nyári. Bár szerintem akkor senki sem maradna itt. Összevigyorogtunk Feliks-szel, mert mi nyárra már lefixáltunk egy Varsói találkát. Már előre vártam a nyarat.
Órák után elkezdődtek a klubok. Antonio mondta, hogy az első nap mindig csak négy óra van megtartva, hogy utána mindenki reklámozhassa a maga klubját. Amint leértünk az elsőre, letámadott minket egy srác, mondván, csatlakozzunk az ő klubjához. Hátrahőköltem, kicsit neki is ütköztem Lilinek, aki a vállam fölött nézett a fiúra. A kezünkbe nyomott egy szórólapot és már ment is tovább riogatni a többi elsőst. Megakadt a szemem az egyik ajtón lévő plakáton. Úszó klub. Vigyorogva léptem be, azonban egy kicsit lehangolódtam, mert senki se volt bent. Már épp mentem volna ki, mikor egy alak esett be az ajtón. Szó szerint. Elterült a földön, de egy pillanaton belül fel is pattant és a jobbját nyújtotta felém.
- Jett vagyok az úszóklub elnöke és egyben egyetlen tagja – a mondat végén furcsa fintor ült az arcára. Összevontam a szemöldököm.
- Lizzy vagyok. Hogy-hogy csak egyedül vagy? – kérdeztem, mire megvonta a vállát.
- Van egy sportklubunk, foci klub és egy pár labdajátékos klub is. Az úszás kevesebb embert vonz – bökött hátra a folyosó felé. – Ez lenne a harmadik év, hogy egyedül edzek. Reménykedtem, hogy idén megnyerek magamnak pár elsőst, szóóóóval – vigyorgott. – Csatlakozol vagy bevágjalak a medencébe? – vonja fel a szemöldökét. Úgy tettem, mintha elgondolkoznék, de végül a kezemet nyújtottam a kezében lévő listáért. Örömujjongásban tört ki, mikor odafirkantottam a nevem az övé alá. Azzal küldött el, hogy edzés minden szerdán, háromtól. Szóval ne késsek, vagy különben... Nevetve ráztam meg a fejem, aztán kimentem a folyosóra. A lányok eltűntek, de Feliks rögtön belém karolt és tovább rángatott a folyosón. A lelkemre kötötte, hogy segítsek neki is találni legalább egy klubot.
Fél órával később csalódottan ült le az egyik padra és a tenyerébe támasztotta az állát. Megsimogattam a vállát és kértem, hogy ne adja fel. Csak rosszkedvűen sóhajtott egyet, közben a földet bámulta, zöld szeme szomorúan csillogott; az egyenruhája nyakkendőjét piszkálta. Megböktem a vállát, jelezve, hogy fejezze be. Hová lett az én Feliks-em? Próbált elfojtani egy mosolyt, bár a tekintete elárulta, hogy annyira nem bánkódik, mint mutatja. Eszembe jutott valami: itt nincs dráma szakkör? Amilyen jelenetet lenyomott néha a kamerában, el tudom képzelni valami olyasmi szerepben. Felálltam és velünk szemben lévő hirdetőtáblához léptem, rajta az összes klub plakátjával. Elbújva, de megtaláltam, amit kerestem. Megragadtam a fiú karját és elkezdtem vonszolni a folyosó vége felé, az utolsó terembe. Belöktem az ajtón és hagytam, hogy elbeszélgessen a bent lévőkkel. Én addig elindultam vissza, hogy átnézzem a többi szórólapot, hátha találok még valami érdekeset.
Az egyik ajtó azonban pont előttem nyílt ki, és sikeresen bele is ütköztem. Az orromra szorított kézzel néztem fel. Felszaladt a szemöldököm a lilás-kékes szemek láttán. Az első gondolatom, hogy hogyan lehetséges ilyen szemszín? A valaki írisze vörösből ment át lilába, majd kékbe. A második pedig, hogy fáj az orrom. Ő is megemelte az egyik szemöldökét a nézésem miatt. Az a srác, akire Antonio ráugrott, az albínó az ebédlőből.
- Bocsánat, jobban is figyelhetnék – motyogtam és elvettem az orrom alól a kezem. Néhány vércsepp csillogott a bőrömön. Nagyszerű. Csak én lehetek olyan ügyes, hogy lefejeljek egy ajtót már az első napon.
- Entschuldigung[2]! – mondta németül egy zsebkendőt nyújtott át. – Ha vársz egy percet, akkor hozok jeget. A homlokod is elég piros – motyogta angolul és végigsimította a helyet, amit megütöttem. Éreztem, hogy a vér az arcomba fut, ami nem volt túl jó, tekintve, hogy már így is vérzett az orrom. Ledobta a táskáját a földre és már ott sincs. Ha azt mondta, hogy csak egy percet kér, nem túlzott, mert nem sokkal később már előttem állt, kezében egy jéggel teli ruhával. Finoman a homlokomnak nyomta az anyagot, közben kissé megemelte az állam. Így álltunk pár percig, míg a kendőben lévő jégdara, amit valószínűleg a másik folyosón lévő automatából szedett, el nem olvadt. Halkan megköszöntem a segítségét, mire bólintott. A folyosó végén ekkor kinyílt egy ajtó, mire ellépett tőlem. – Rendben leszel? – kérdezte már másmilyen hangon, mint ahogy az előbb beszélt. Értetlenül bólintottam. Felkapta a táskáját a földről és elindult, közben hátra se nézett. Még akkor is az ezüstösen szőke haját bámultam, mikor eltűnt a kanyarban.
- Lizzy – ugrott hátulról a nyakamba Feliks. Azonnal észrevette a véres zsebkendőt. – Pár percre se hagyhatlak magadra, mert nekimész valaminek? Ejnye, Héderváry – mondta a vezetéknevemet furcsa kiejtéssel, mire felnevettem. Az orrom és homlokom azonnal belefájdult. Azonnal tudni akarta, hogy mi történt. Rövid történet: sétáltam, elbambultam, lefejeltem egy ajtót. Összehúzza a szemöldökét, ajkain gúnyos mosoly ült. Már ekkor közöltem, hogy egy rossz szó és... De nem bírta ki. Gonoszan és hangosan röhögni kezdett, mire több ajtó is kinyílt a folyosón, a csendet felváltotta az értetlen mormogás. Köszi, Feliks!

- Tök jó idő van – nyújtózott a lengyel, mikor kimentünk a teraszra. Helyeslően hümmögtem és a korlátra könyököltem. – Annyira kíváncsi leszek erre az osztályra – ült le mellém, hátát a falnak vetette.
- Érzem, hogy jó lesz ez – mosolyogtam magam elé. Felnézett rám, és vigyorogva megütögette a lábam, aztán közölte, hogy hülyén áll a térdzokni, mire a combjába rúgtam. Felkiáltott, a következő pillanatban pedig felpattant és fenyegetően nézett rám. Összevonta a szemöldökét, az ujjait próbálta ropogtatni fenyegetése jeléül. Nem igazán jött össze. Csípőre vágtam a kezem és vártam, hogy támadjon, de mikor látta, nem rettentem meg, inkább hagyta a támadást a fenébe és nekidőlt a korlátnak, arcát az ég felé fordította. Odamentem mellé és lenéztem az udvarra, ahol két osztálytársam marta egymást. Egy nap alatt megtalálták a közös hangot. Mindketten angolul ordítottak, szóval valószínűleg a brit és az amerikai fiúk voltak. Nevetve vettem elő a telefonom és készítettem egy képet. Az osztályfőnök mesélte, hogy az utolsó év végén minden osztályról készül egy videó az addigi évek képei és videói alapján. Az ilyeneket is bele kell tenni.
- Lizzy, mi querido[3]– vigyorgott az ajtóban Antonio, mellette az a srác állt, akit az egyik osztálytársam testvérének tippeltem. Igazam is volt, mert Feli ott állt mögöttük és vigyorogva integetett nekünk. Mindhárman kiléptek a teraszra és odajöttek hozzánk. Még mindegyikük az iskolai egyenruhájában volt, de már nem érdekelte őket teljesen, hogy hogy áll rajtuk. – Lizzy és... izé...
- Feliks – segítette ki gúnyosan vigyorogva a lengyel. A spanyol srác csak intett és a mellette álló olasz vállára csapott, akinek erre megrándult az arca, nem sok tartotta vissza, hogy rárivalljon. Zöldesbarna szemeiben megcsillant egy enyhe düh, kezeit is ökölbe szorította. Szép lett volna, ha helyben gyomorszájon vágja a másikat.
- Ez a született kedvesség itt Lovino és... ahogy látom Feliciano-t már ismeritek – intett a fiatalabb olasz felé, aki hevesen bólogatott, majd mondta, hogy egy osztályba járunk. Lovino megforgatta a szemét és lelökte magáról az osztálytársa kezét, mire az felnevetett.
- Ne légy már ilyen, Fratello[4] – mosolygott az öccse, és odalépett mellénk. – Bocsi, mindig ilyen azokkal, akiket nem ismer – vonta meg a vállát, aztán megigazította az egyik övtartójára kötött fehér kendőt. Elmosolyodtam a tárgy láttán, azonnal a fehér zászlók jutottak eszembe, amiket akkor szoktak lengetni, ha megadják magukat. Feli nem is tűnt túl harcos természetnek, állandóan mosolygott, mindenkivel kedves volt eddig.
- És azokkal is, akiket ismer – kurjantotta valaki mögöttünk, mire az idősebb olasz tekintete elborult és dühösen fordult meg, hogy aztán beintsen a beszólogatónak.
- Bekussolhatsz, csigazabáló! – sziszegte, mire az ott álló szőke hajú fiú felnevetett. Letépett az ajtó mellett álló rózsabokorról egy virágot és az ujjai közt forgatva azt lépkedett felénk. Ábrándos tekintettel nézte a növény szirmait, közben beszélt.
- Jaj, ne légy ilyen, Lovi – rázta bánatosan a fejét, aztán ránk emelte kék szemeit. Vigyor, az a tipikus mindentudó vigyor húzódott az ajkaira és a spanyolra nézett, aki alig láthatóan bólintott. Mi volt ez a nézés? A fiú hirtelen meghajolt előttem és a kezét nyújtotta felém. Megilletődve pislogtam a többi srácra, akik mutatták, hogy nyújtsam oda a kezem. Azt tettem, mire egy csókot nyomott a kézfejemre. Azonnal beugrottak a 17-18. században játszódó filmek, ahol így üdvözölték a hölgyeket. Az ajkamba harapva pirultam el. – Örülök, hogy megismerhetem, ma chérie[5] – kacsintott fel rám. Felegyenesedett és a kezembe adta a virágot, amit letépett. – Drága espagnol[6] barátom már mesélt Önről – pillantott Antonio felé, aki hevesen bólogatott. – Francis Bonnefoy vagyok Franciaországból...
- Khm... a középkori Franciaországból... khm – köszörülte meg a torkát a spanyol, mire összehúzta a szemöldökét.
- Attól még, hogy udvarias vagyok, nem a középkorból jöttem. Különben is, tudhatnád, hogy 18. század már nem a középkor – igazította meg az inge fölé vett elegáns zakót. A másik felnevetett és közölte, hogy csak vicc volt. A francia gúnyos mosollyal az arcán bólogatott, majd hátrasimította szőke haját. – Lizzy, szívesen látunk a főzőklubban, ha szeretsz főzni – mosolygott rám.
- Lö az a klüb, ami nhem shok thagot számlál, cshak az idhiotákat – játszotta a franciát Lovino szörnyű műakcentussal. Akaratlanul is felnevettem, mire Francis egy kissé sértődött pillantással jutalmazott. Antonio átölelte az olasz vállát, akinek a szemében ismét megcsillant az üthetnék érzése.
- Ez hiba volt, elmondja Sadiq-nak, aki jól leüt – nevetett, mire Lovino csak legyintett, mintha azt mondaná, hogy jöjjön csak, ha mer. Ahogy láttam az évnyitón, szerintem merne.
- Ve~, Fratello, ne légy már ilyen – csóválta a fejét Feliciano, de az ő szája sarkában is megbújt egy kis vigyor. Feliks arcán pedig egyenesen tündökölt a mosoly, oké, kicsit gúnyos volt, de amúgy boldognak tűnt. És nem ütközött ki rajta a félelme se, amit az ismeretlenek iránt érez.
Feliks először megszólalni sem mert, mikor találkoztunk, csak hebegett valamit lengyelül. Másnap már valami értelmes angol szót is kinyögött, hogy én is értsem, de nagyjából három nappal később jutottunk el oda, hogy rendesen beszélgettünk. Sokat fejlődött ilyen tekintetben. Bár az is lehet, hogy először próbálja tartani magát és csak később üt ki rajta a dolog. De egyelőre rendben volt.
Hirtelen Feli pattant oda mellém és mosolygott rám, miközben megkérdezte, hogy milyen plusz tárgyakat vettem fel. Felcsillant a szeme a latin hallatán. Azt mondta, a nagypapája anyanyelvi szinte beszéli és ő is szeretné tudni. Bólogattam, majd elmondtam az én okom is, ami egyáltalán nem volt olyan érdekes: érdekel. Nevetett, mert szerinte ez sokkal jobb motiváció, mint az övé. Felült mellém a korlátra és kérdezgetni kezdett Magyarországról. Hirtelen azt se tudtam, mivel kezdjem. Ahogy láttam, leginkább a kaja érdekelte. Felvetette, hogy csatlakozzak a főzőklubhoz és akkor megkóstolhatja a magyar ételeket. Felnevettem. Végül is nem rossz ötlet. Francis is helyeselt és közölte, hogy másnap úgyis az orrom alá nyomja a szakkör névlistáját és ha kell, akkor aláhamisítja. Ha pedig a nevem ott van, akkor kénytelen vagyok járni, mert különben igazolatlan. Legyintettem, hogy úgyis aláírom.

- Sziasztok – ültem le a lányokhoz vacsoránál. Rám mosolyogtak és rögtön rátértek a lényegre: milyen klubba iratkoztam be eddig. – Úszó- és beígérkeztem a főzőklubba is. Ti?
- Van itt természetjáró klub. Hétvégénként mennénk! Olyan jó lesz – vidult Lili és piszkálni kezdte a hajában a szalagot. Elgondolkozva nézte a plafont. – Meg még volt pár, ami esetleg érdekelne, de... még nem vagyok bennük biztos. Majd a hét folyamán megnézem.
- A természetjáró klub nekem is tetszett. Meg a kórus klub is. Lehet, oda csatlakozom – mosolygott.
- Nektek hogy tetszett a suli? – kérdeztem. Azonnal fecsegni kezdtek, hogy imádják, mindenki olyan kedves, sokkal jobb, mint az általános iskola volt. Helyeslően bólogatok végig, mert teljes egészében igazuk volt. Az asztalon heverő telefonom világítani és rezegni kezdett. Anya volt. Gyorsan bocsánatot kértem, majd kirohantam a kantin teraszára.
- Szia! – köszöntem bele. Jó volt újra magyarul beszélni. Anya halkan nevetett, de hallatszott a hangján, hogy szomorú. Az én ajkaimra is bánatos mosoly ült. – Mi újság van otthon?
- Ugyanaz, mint eddig is. A bátyád üzeni, hogy fel fog hívni kicsit később. Na, de mesélj, milyen volt az első két nap? – kíváncsiskodott. Gyorsan elmeséltem neki az évnyitót, a körbevezetést, a segítőkész spanyolt, az ajtólefejelést, Feliks fogadalmát, hogy minden nap piszkálni fog. Csak nevetett, főleg az utolsó kettőn. Hirtelen halkult el a hangja, helyette egy férfi szólt a készülékbe.
- Milyen spanyol fiú?! – apa szinte kiáltotta ezeket a szavakat. Gyorsan megmagyaráztam, hogy csak segített felvinni a cuccom. De ahogy éreztem, nem nyugtattam meg. – Vigyázz a srácokkal, Bogaram!
- Apa, a diákok kilencven százaléka fiú – csóváltam a fejem. Kicsit kiakadt, hogy ezt ő miért nem tudta. Hát, igen. Ő már így se akart elengedni, hát, ha még tudta volna, hogy alig vannak lányok... – Szeretlek, Apuci, jó éjt! Add át anyának!
- Jaj, ezt most miért kellett? – kacagott anyu. Mormogtam valamit arról, hogy valamikor úgyis megtudta volna az igazságot. – Azon gondolkodtam, hogy mikor küldjük el a téli ruháid...
- Öhm, télen?
- Novemberben is rövidnadrágban fogsz rohangálni? – tette fel a költői kérdést.
- Ennyi srác között, miért is ne? – feleltem. Halk sóhaj volt a válasza. – Szeretlek titeket.
- Mi is téged! Jó éjt! – köszönt el, majd kinyomta. Vettem egy mély levegőt és kifújtam, csak azután engedtem le a kezem, amiben a mobilt szorongattam. Megfordultam és halkan felsikkantottam, mikor megláttam az ajtó mellett álló árnyat. Oké, nem árny volt, hanem egy diák, de egész addig észre sem vettem. A hangom hallatán ő is megugrott és letolta a fejéről a fejhallgatóját. Az a srác volt, aki jeget hozott a homlokomra. Kérdő pislogott rám, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam egyet. Összevonta világosszőke szemöldökét.
- Jól van a homlokod és az orrod? – kérdezte halkan. Csak bólintani tudtam. – Akkor jó – ezzel visszatette a fejére a fejhallgatót és visszamerült a dalba, amit ezután olyan hangosra vett, hogy onnan is hallottam, ahol álltam. Valami német szövegű zene volt. Elmentem mellette, vissza a kantinra, de még mielőtt beléptem az ajtón, láttam, hogy mosoly húzódik az ajkaira.
Bent a lányok már csak rám vártak, a diákok száma is lecsökkent. Lili az asztalra könyökölve ásítozott, közben ő is a mobilját szuggerálta, mellette Katya pedig üzenetet írt. Lehuppantam melléjük, mire mindketten rám emelték a szemeiket. Az ukrajnai lány azt kérdezte, én miért nem tűnök olyan álmosnak, mint ők. Halkan nevettem és gyorsan megettem a vacsorám maradékát, hogy mehessünk fel. Nem volt igaz, hogy nem voltam álmos. Szerettem volna végre aludni és a honvágy is elfogott a szüleim hangja hallatán. Lehunytam a szemem és lepillantottam a telefonomra. Anya azt mondta, a bátyám is hívni fog nemsokára.
Ez a hívás pont a szobánk előtt állva futott be. De ezzel egy időben Lili telefonja is megrezdült. Intettem, hogy lemegyek sétálni. A lépcsőn lefelé menet elhúztam az ujjam a kijelzőn és a fülemhez emeltem a készüléket. Jó volt a testvérem hangját hallani. Azonnal az időjárás felől érdeklődött, mert szerinte otthon rohadt meleg volt aznap. Nevetve mondtam, hogy itt kellemes a klíma.
- Na, elmondtátok már apának, hogy abba a suliba soooookkal több fiú jár, mint lány? – kérdezte jókedvűen. Felnevettem és eljátszottam neki a beszélgetést apával. Fuldokolva kacagott, szinte megjelent előttem a kép, ahogy a szájára szorított kézzel ül az ő koliszobájában, a lakótársa pedig felvont szemöldökkel figyeli őt.
- Kicsit kiakadt. Szerintem ki kel szöktetni otthonról a téli szünet végén – mondtam a telefonba. Ismét felhangzott a nevetése. A hívás ára miatt rövidre fogtuk, de megígérte nekem, hogy karácsonyra segít kipótolni a pénzem, hogy vehessek laptopot és ezáltal legyen Skype-om is, mert egész addig anya gépét használtam, ha netezni akartam.


Ezután még sétáltam egy kicsit a suli területén, kimentem egész a kerítésig, ahonnan láttam a város fényeit. Szép volt, ezt pedig csak tetézte a zeneszó. Zeneszó?! Megperdültem és keresni kezdtem a hang forrását. Halkan lépkedtem a kis park fái között, majd megtorpantam, mikor megláttam valakit a szoborösvénynél – amit másnap terveztünk megnézni. Az egyik talapzat előtt ült, kezében egy gitárt tartott, halkan pengette a húrokat, közben dúdolgatott. A fiú haja ezüstszínűnek tűnt a holdfényben. Már megint az a német srác! Most már tényleg tudni akartam, ki lehet.

____________________________
[1] piacere - örvendek (olasz)
[2] Entschuldigung - Elnézést, bocsánat (német)
[3] mi querido - kedvesem (spanyol)
[4] Fratello - (idősebb) fiútestvér, itt: Bátyó (olasz)
[5] ma chérie - kedvesem (francia)
[6] espagnol - spanyol (francia)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése