28. fejezet - Szabadságharc

Ћао!
Végre itt a nyár, szünet, elvileg meleg, pihenés... Na, de a történetben még éppen csak elérkezett a március, és ebben a hónapban egy minden magyar által nagyon ismert ünnepnap van. Egykor elvesztettük a harcot az osztrákok ellen, senki sem állt mellénk. És Lizzy vajon nyerni fog?
--------------------------------------------

Forrás

A tükörbe nézve megigazítottam a szívem fölé tűzött kokárdát. Otthon most szünnap volt, de mivel ez egy nemzetközi iskola, így bele kellett törődnöm, hogy itt nincs pihenés március 15-e miatt. A hajamba egy fehér virágot tűztem, amit Lili talált, mikor kicsit korábban kiment sétálni egyet. Mélyet sóhajtottam, aztán sarkon fordultam és a táskám felkapva indultam a lányok után. Elmeséltem nekik, hogy a mai napnak milyen fontos jelentősége an nem csak a történelemben, de kivételesen az én kapcsolatomban is. Ha Roderich nem próbált bécsi úrhölggyé átnevelni, akkor teljes erőbedobással adtam új esélyt a kapcsolatnak. De ha nem… Lili megsimította a karom, mikor lépcső aljára értünk.

- Jó reggelt, Elizabeta – nyomott egy csókot a számra Roderich, mikor összefutottunk az ebédlőben. Mormogtam valamit, mire megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Csak bólintottam, mire ő témát váltott és azt mondta, délután elmegy a könyvtárba. Ez szokás szerint azt jelentette, hogy nekem is mennem kell.

Nem, nem akartam könyvtárba menni! Nem akartam többé a nyomában járni, mint egy kutya. Azt hittem észreveszi magát, de tévedtem. Már csak egy lökés kellett és szakítottam volna vele. De vártam azt az indokot, amivel ezt megtehetem. Nem is sejtettem, hogy ezt még aznap megkapom és este már élvezhetem a szingliség örömeit…

Leültem az asztalunkhoz, aztán lassan enni kezdtem, közben néha én is beleszóltam a többiek beszélgetésébe, azonban nem hagyhattam figyelmen kívül, hogy az osztrák tekintete egyre többször villan a nemzeti színű kokárda felé. Szinte már vártam, hogy mikor mondja, vegyem le. Ő is tudta, hogy minek a jelképe, és ez rohadtul bökte a csőrét, engem pedig elégedettséggel töltött el a gondolat, hogy őt idegesíti a dolog.

Erre viszont csak délután került sor, addig viszont történt pár dolog. Gilbert például cinkos vigyort villantott rám, mikor meglátott, szemével a kitűző felé intett. Ő is tudta, mit jelképez, kíváncsian várta a végkifejletet. A lányok is látták, hogy a barátom hogy néz rám egész nap, ők egy kicsit rosszallóan meredtek az osztrákra (főleg Lili), mikor az morgott valamit németül, innen tudtam, hogy valami nem túl szép gondolatot osztott meg magával.

Órák után elkapta a karom és egy csendes helyre vitt, ahol biztos nem volt a közelben egyik barátom se, hogy támaszt nyújtson. Fel voltam készülve erre, mégis fájt a dolog. Talán még mindig reménykedtem, hogy változni fog a kedvemért egy kicsit, ő is alkalmazkodik.

- Szeretném, ha nem hordanád azt – bökött a kokárdára, arca komoly volt. Összehúztam a szemem. Volt egy olyan érzésem, a szülei is kicsit rásegítettek a dologra. Nem akarnak a fiuk mellett látni egy vad lányt, mint én, egy németesített, kifinomultabb barátnő jobban tetszene a család barátainak is… Persze ehhez valakinek változnia is kell. Nos, ha ilyen lányt akarnak, akkor keressenek máshol, én nem ilyen vagyok. Én szerettem az országomat, büszke vagyok annak történelmére. Propaganda, de azt mondják, a magyarok nem szeretik, ha elnyomják őket. Van benne azért valami… Nekem se tetszett, hogy másnak kellett volna lennem, mint ami voltam. Lehet, a nevem egykor egy nemesi családé volt, de én már korántsem voltam az. Az egykori Héderváry-ak és a mostaniak nem is lehetnének különbözőbbek, Roderich nagy sajnálatára.

- Szóval nem ünnepelhetem a saját nemzetem ünnepeit? – vontam fel a szemöldököm, a hangom szerintem nagyon is vészjóslóan csengett. Próbáltam minél több közönyt belecsempészni, mintha csak egy egyszerű kérdést tettem volna fel. Nagy a valószínűsége, hogy ezt ő is észrevette, mert nyelt egyet, de azért még volt pofája bólintani. Hangosan felnevettem, de nem volt benne semmi boldogság, sokkal inkább keserűség, mert ekkor hatalmasat csalódtam benne. Az utolsó esélyét is elvesztette, amit adtam neki. Megfogadtam, ha ezzel próbálkozik, akkor vége. És vége is lesz. – Akkor viszont sajnálattal kell közölnöm veled, hogy nem. Nem fogom levenni, sőt, ha kell, akkor ezután minden egyes nap hordani fogom! Magyar vagyok, baszd meg! Belőlem nem fogsz bécsi úrhölgyet faragni! – szinte már kiáltottam ezeket a szavakat. Nem hőkölt hátra, lehet számított erre. Tekintete továbbra is semmitmondó volt, még mindig várta, hogy behódoljak. Hát abból nem eszik! Sarkon fordultam egy gúnyos mosoly után, és el akartam viharzani, mikor utánam szólt.

- Elizabeta! – erre kénytelen voltam hátrafordulni, bár éreztem, hogy nem bocsánatot fog kérni. – A könyvtár?

- Menj egyedül, seggfej!

A főzőklub volt az a terem, ahová menekültem. A folyosókon szinte végigrohantam, nem akartam, hogy bárki is meglásson, már így is alig bírtam visszatartani a sírást. Mint már mondtam, készültem erre, de mégis nagyon fájt, hogy tényleg képes lett volna a magyarságom megtagadására kérni.

A legnagyobb meglepetésemre a francia-porosz-spanyol trió ott lebzselt a búvóhelyemen, az első bort lötyögtetett a poharában, a második valami krumplis csodát, a harmadik pedig paradicsomot evett. Mikor Francis meglátott, széles mosoly ült az arcára, intett egyet és bele is kezdett a mondandójába, a heves gesztikulálása közepette egy kis ital kiömlött a földre.

- Elisabeth, mon chéri! Épp arról beszéltünk, Toni helyében mi már rég kidobtuk volna a taccsot a paradicsom láttán.

- Attól még, hogy paradicsomföldünk van, nincs elegem a paradicsomból. A paradicsom finom – vigyorgott az említett és engem is megkínált eggyel. Csak a fejemet ráztam, aztán leroskadtam az egyik székre, csak meredtem magam elé, hagytam, hogy a hajam a szemembe hulljon.

Tényleg képes lett volna azt elvenni tőlem, ami a családom és a barátok után nekem itt a legfontosabb…, morfondíroztam magamban, amivel egyre mélyebbre löktem magam a fájdalom kis kútjába. A szám legörbült, a torkom szorítani kezdte egy gombóc.

Ekkor jöttek rá, hogy valami nagyon nincs rendben.

- Jól vagy, Lizzy?

Ismét csak egy fejcsóválás volt a válasz, közben már az arcom is elrejtettem a tenyerem mögé. Hangos hüppögés hagyta el a szám, egész testemben megrázkódtam a hirtelen feltörő sírástól. Éreztem, hogy körém állnak, leguggolnak, aztán pedig megsimogatták a karom, a hajam, közben csitítani a próbáltak a saját anyanyelvükön. Hallottam egy tányér koppanását, majd lépteket. A mellettem lévő székre lehuppant valaki, karjait körém fonta, aztán nyugtató szavakat suttogott a fülembe. Gilbert…

A német nyelvet sokszor fikázzák, azt mondják rá, hogy ugatós nyelv, hogy ronda, érthetetlen, de ekkor, ahogy Gil halkan mormogott a fülembe, az egyik legszebb nyelvnek éreztem. Nem értettem, mit mond, csak pár szót tudtam kivenni, de pár pillanat után már nem is érdekelt, csak hallgatni akartam. A dereka köré fontam a karjaim, az arcom a mellkasába temettem, vaskeresztje a halántékomnak nyomódott, a hűvös fém kissé lehűtötte az égő bőröm egy kis időre. Belecsókolt a hajamba, mire úgy éreztem, azonnal elemészt a tűz, ami az arcomban gyúlt ekkor, pont, mint az előző nap, mikor zongorázgattunk. A szemem sarkából felnéztem a másik két fiúra, akiknek az arcán széles mosoly virított, biztatni próbáltak. Még közelebb húzódtam a harmadikhoz, lábunk és felsőtestünk szinte teljesen összesimult. Ajkai továbbra is bőrömön pihentek, ahogy finoman cirógatta a hajam. Nem tudom mennyi idő telt el így, az is lehet, hogy óra. Az egyen ing alatt hordott fekete rövid ujjúját szinte teljesen eláztattam a könnyeimmel, de őt ez a legkevésbé sem zavarta, szorosan tartott a karjaiban.

A német még utoljára megsimogatta a hátam, aztán elengedett. Francis egy zsepit nyújtott át, amivel azonnal eltüntettem a sírás nyomati: a maradék könnyeimet és a lefolyt szempillaspirált.

- Jobban vagy, meine Liebe? – kérdezte. Felnéztem rá, aztán bólintottam. Mosoly húzódott az arcára, de szemei komorak maradtak, nem jelentek meg a szokásos nevetőráncok, a tekintete is inkább vörösnek tűnt, mintha belülről égne benne a düh. Mintha azonnal be akarna mosni az „arisztokreténnek.” Őszintén, most nem bántam volna.

- Utálom őt – suttogtam a kezemet nézve, amiben a kokárdát forgattam. A német kivette a kezemből és megnézte, majd felém fordult és feltűzte a helyére. Mosolyogva öleltem át a karját.

- Akkor ne hódolj be neki – jött a válasz Antonio-tól. Megráztam a fejem, mondván ez nem olyan egyszerű. Ha tényleg ismerem Roderich-et, legalább egy kicsit, mondtam nekik, akkor be kell látnom, hogy tőle nehezebb lesz elszakadni, mint először hittem. Azonnal felajánlották, hogy segítenek, de csak legyintettem. Nem tudnak segíteni, ezt nekem kellett elintéznem, hiszen a kettőnk ügye volt, ha már vele jártam.

A kollégium ajtója előtt vártam Roderich-et, aki talált helyettem másik kísérőt Ivan személyében. Felálltam a lépcsőről, mikor a kétméteres közelségbe értek, vártam, hogy az osztrák is megálljon. Legnagyobb meglepetésemre Ivan nem ment be, hanem ott maradt velünk. Sejtettem, hogy fontos szerepet tartogatott neki a másik fiú.

- Elizabeta, beszélnünk kell – jelentette ki, amire csak egy gúnyos bólintás volt a válaszom. A mosolyom mindent elárulhatott neki, de nem tette szóvá, mint máskor. – Mostanság nagyon… máshogy viselkedsz, mint eddig.

- Vagy pont most kezdek úgy viselkedni, mint ahogy viselkednem kéne, nem? – szóltam azonnal közbe. Megkért, hogy hallgassam végig. Magamban két percet adtam neki. Üres állításokat vágott a fejemhez, amikben semmi igazság se volt. Még azzal is megvádolt, hogy megcsalom! Az, hogy Gilbert korrepetál egy kicsit németből, az én értékrendem szerint nem egyenlő a megcsalással. Nem tudom, hogy a szomszéd országban hogy megy, de szerintem ott is vannak a lányoknak fiú barátaik, akikkel együtt lógnak még akkor is, ha van pasijuk. Vagy esetleg a palota ablakából nem látnak le az utcára, ahol a hétköznapi emberek járnak? Két perc után meg minden mondatára rácáfoltam. Ekkor vetette be Ivant, akire elég volt egy pillantást vetnie, az beszélni kezdett, én meg teljesen kiakadtam. Mi az, hogy ellenem uszítja?

- A kapcsolatokban mindkét félnek alkalmazkodnia kell, ugye tudod, Lizzy? Így neked is, da? Nem szép dolog valaki mással is kavarni, mikor van barátod.

- Nekem? Ő nem alkalmazkodott hozzám egyáltalán! Konkrétan elszeparált a barátaimtól, elhittem, hogy ha sok időt töltök vele, akkor nekem jobb lesz! Majdnem elveszítettem a legjobb barátom! – acsarkodtam azonnal rá.

- De Lizzy, ha tényleg szeretsz valakit, akkor sok időt töltesz vele, nem? Ha a barátaid ezt nem értik meg, akkor nem is igazi bar…

- Ezt a mondatot be ne fejezd! – csattantam fel. Kicsit hátrahőköltek mindketten.

- Elizabeta, te fejezd be. Én csak azt szeretném, ami jó neked…

- Akkor hagynád, hogy néha mással is lógjak, hogy azzal beszélgessek akivel akarok. Igazuk volt a többieknek, tényleg nem illünk össze. Te… tényleg arisztokrata vagy!

- Ezt Gilbert adta a szádba, igaz? – húzta össze sötét szemeit sz osztrák. Megmagyaráztam, hogy nagyon nincs így, én gondolom így.

- De Lizzy, Roderich talán tudna a tenyerén hordozni, mint egy hercegnőt – mosolygott Ivan, próbált csábítgatni. Nem, én nem akartam hercegnő lenni. Vidéki lány vagyok ízig-vérig, sosem vonzott a csillogás, sem a gazdagság. Még csak tizenöt éves voltam, nem akartam még ennyire elkötelezni magam.

Hiába próbált meggyőzni, nem adtam meg magam. Elhatároztam, hogy ennek véget vetek, biztos nem hátrálok ki. Világosan kifejeztem, hogy nem teszem le a fegyvert. Kihúztam magam, felszegtem az állam, a kokárda alatt hevesen vert a szívem.

- Tőled többet vártam, Ivan. Veled pedig végeztem, Roderich!

Félrelöktem őket és büszkén a többiekkel megbeszélt helyre sétáltam, a japánkertbe. A legtöbben már vagy a padokon, vagy a kiterített plédeken ültek, mások épp a kaján veszekedtek. A hangzavar alapján ezt hitte volna az ember, hogy egy egész osztály van ott, de maximum tizenegy embert lehetett csak látni. Ezen nevetnem kellett. Először Feliks figyelt fel rám, aki azonnal nekem rontott és megkérdezte, hogy mi történt. Leültem közéjük és töviről hegyire elmondtam mindent. Katya ellenkezett, hogy Ivan biztos nem tenne ilyet, de miután látta a szemeimben ülő csalódottságot, rögtön elhallgatott. Most kicsit ő is megorrolt az orosz fiúra, összehúzta a szemöldökét, karjait összefonta a mellkasa előtt.

- Ve~! De akkor most már jól vagy, Lizzy? – kérdezte Feli, közben le se vette rólam csillogó borostyánszínű szemeit. Bólintottam és megöleltem az olasz fiút, aki vigyorogva viszonozta azt. Feli boldogsága hamar átragadt rám is, már jókedvűen ültem a többiek között, akik mindenféléről kérdezgettek. Még gyorsan válaszoltam az előbbi kérdésre:

- Igen, minden oké. És azt hiszem erre nem lesz szükségem jövő évig – vettem le a kokárdát. Valaki felnevetett, felnéztem láttam, hogy Gilbert az. Szemei ezt üzenték: „jövőre is szakítani fogsz vele pont ekkor?” A válaszom egy szemöldökfelvonás volt, ami miatt újra felkacagott.

- Akkor te is lejátszottad a saját kis forradalmadat, nem, Lizzy? – kezdte el befonni a hajam Lili. Kivette a virágot a fülem mögül, aztán bele is kezdett. Kaptam üdítőt és sütit is a bátorságomért, amit jóízűen fogyasztottam el, hiszen megérdemeltem. Végignéztem az összegyűlt társaságon, néhányan engem nézve vigyorogtak, mások valakivel beszélgettek, valakik pedig ittak vagy ettek. Körülöttem a pléden a szobatársaim, Feliks és Toris, illetve Feli és Kiku ültek, a mellettünk lévő padon a jól ismert trió foglalt helyett, Gilbert mögött Ludwig állt épp elvette a bátyja kezéből annak dobozos sörét, bocsánat, üdítőjét, mellette Lovino könyökölt a háttámlára és Tonival beszélt… khm… veszekedett.

- Máskor is kijöhetnénk ide – jegyeztem meg a lányoknak, akik hevesen bólogatni kezdtek.

- Egyet értek – kuncogott Lili, aztán összecsapta a kezét, jelezve, hogy kész a hajam. Óvatosan végigsimítottam a fülem fölött végigszaladó fonatokat, amik a tarkómnál összetalálkoztak. Azonban mikor Francis akarta megnézni a hajam, a lány ráacsarkodott, hogy hozzá ne merjen érni. A francia sértődötten kapta a kezét a szívéhez, aztán látványosan elfordulva pukkadni kezdett. A mellette ülő idősebb német megforgatta a szemét, ezt követően pedig egy jó nagyot csapott a barátja vállára, aki ezúttal rá lett mérges.

- Annyira örülök, hogy mind itt vagytok – mosolyogtam a körülöttem lévőkre.

- Keine ursachen! – felelte legelőször Gilbert, aki kicsit megemelte a kezében lévő sört, amire az volt Ludwig reakciója, hogy hangosan felsóhajtott és megrázta a fejét. Nevetnem kellett a jeleneten, vicces volt a két testvér különbözősége.

- Elizabeta – szólított meg valaki halkan. Miután csak két ember hívott így és az egyiket az előbb láttam felmenni a lépcsőn, így kizárásos alapon csak egyvalaki lehetett. Lehunytam a szemem, aztán megfordultam, ahol szembetaláltam magam egy elkínzott arcú osztrákkal. Szemében szomorúság csillogott, háta kicsit görnyedt volt, azonnal a kezeim után nyúlt, de hátrébb léptem, a karjaimat összefontam a mellkasom előtt. Nem akartam, hogy hozzám érjen… Ezt ő is észrevette, ha lehet még jobban elkeseredett. – Sajnálom, amiket mondtam és azt is, hogy Ivant is ellened hangoltam… Elizabeta, kérlek…

- Nincs második esély, Roderich. Lehet még nem volt kapcsolatom előtted, de azt tudom, hogy ha valaki azt ígéri, megváltozik, azt biztos nem fogja teljesíteni. Legalábbis az esetek nagytöbbségében így van…

- Kérlek, én tényleg…

- Nem! – csattantam fel, de aztán a mérgesség rögtön el is szállt, ahogy ránéztem. Olyan arcot vágott, mint egy kisgyerek, akitől elvették a kedvenc plüssét: szemeit tágra nyitotta, szinte elfoglalták sápadt arcát, ajkai lefelé görnyedtek, szemöldökét finoman összehúzta. Talán nem sokszor történt meg az, hogy valamit nem kapott meg (legyen ez tárgy vagy élőlény) és ez mérhetetlen szomorúsággal töltötte el. De nem tudtam csak emiatt új esélyt adni a kapcsolatunknak. Ezúttal halkabban ismételtem meg azt az egy szót, nem. Én már nem akartam folytatni. Legalábbis nem most. Ezt meg is mondtam neki, ő pedig elhallgatott, nem próbálkozott tovább a meggyőzésemmel. – Sajnálom – mondtam végül.

- Semmi baj. Megértem – suttogta. Megadtam magam és megöleltem. Először nem is tudta, mit csináljon, de aztán ő is átkarolt, a hátamra tette a kezeit és nem mozdult. Akaratlanul is felrémlett előttem, mikor Gilbertet öleltem át: ő magához szorított, megsimogatta a hátam. Annyira jólesett az érintése, amire nekem szükségem van. Érintés. Ezt hiányoltam a kapcsolatunkból. Alig volt testi kontaktus, aminek nem feltételül kell szexuális értelemben venni. Csak egy ölelés, egy érintés, egy puszi, vagy csak egy simítás, nekem ennyi kellett volna. De úgy tűnik ebben is különbözünk…

- Na, beszéltél vele? – szólalt meg hirtelen valaki, mire majdnem felvisítottam. Oldalra kaptam a fejem, ahol Feliks állt, nagy zöld szemeit egyenesen rám szegezte. Kifújtam a bennragadt levegőt, amit az ijedtségtől megszorult a tüdőmben. Mosolyogva bólintottam, őt pedig szemmel láthatóan elöntötte a megkönnyebbülés. Erre egy kicsit összehúztam a szemem, de nem említettem meg neki, tudta ő magától is. – Csak örülök, hogy végre nem vagy vele. Totál nem is sejted mennyire megváltoztál, mikor a csaja voltál.

Először ellenkezni akartam, de aztán rájöttem, hogy nagyon is igaza van, úgyhogy végül csak ennyit mondtam:

- Tudom.

- Jaj, gyere ide, csajszi – ezzel ő is megszorongatott, ami hangos nevetést váltott ki belőlem.

A következő pillanatban még valaki megjelent mellettünk és karjait körénk fonta. Megrendülve néztünk Alfredra, aki széles mosolyt villantott ránk. Leolvastam a lengyel barátom arcáról, hogy mit érez: ez totál meghibbant! Egyetértettem.

- Csoportos ölelés – mondta vidáman, én meg akaratlanul felnevettem.

- Szia, anya – mosolyogtam a kamerába, mikor vége kettesben maradtunk Feliks-szel. Anya a kamerába integetett, mire a lengyel is beugrott a kamera látóterébe.

- Sziaaa! – köszöntötte magyarul, amit anya hangos nevetéssel fogadott.

- Neked is szia, Feliks! Hogy vagytok? – váltott angolra, hogy mindketten értsük.

- Nagyon jól – vigyorogtunk, aztán magamra tereltem a figyelmét. – Van egy fontos hírem: szakítottam Roderich-kel – jelentettem ki gyorsan, de közben alig bírtam magamról letörölni a mosolyt. Kikerekedtek a szemei, láthatóan megzavarta, hogy milyen hangulatban közlöm ezt vele. Szerintem ő arra számított, ha valaha is szakítok az osztrákkal, akkor bőgve, könnyek között fogom felhívni, hogy tanácsot kérjek tőle az ügyben. De én nem voltam szomorú, sőt, egyáltalán nem bántam, hogy véget vetettem a kapcsolatnak. Úgy éreztem ez már egy ideje ért. Az első pár órában még egy kicsit szomorú voltam, de ez már teljesen elpárolgott, mint a kámfor. Újra egy boldog Lizzy áll mindenki előtt. Mondjuk ezt az exemről nem mondhatnám el…

- Hogyhogy? Mármint… Az alapján, amit a legutóbb mondtál, azt hittem jól megvagytok – hebegte felvont szemöldökkel.

- Hát… volt egy nézeteltérésünk ma. De már egy ideje érzem, hogy nem vagyok annyira boldog mellette.

- Ó, Erzsikém! – kapta a szája elé a kezét, aztán szomorúan kezdett rám nézni. – Miért nem mondtad, hogy nem vagy boldog? Nem kellett volna ilyen sokáig húzni…

- Csak azt hittem, hogy rendbe tudom hozni. De… - Feliksre néztem, kérve, hogy segítsen ki. A lengyel készségesen befejezte a mondatom.

- De már mind láttuk, hogy ők tökre nem illenek össze, szóval – vonta meg a vállát, aztán átölelte a nyakam. – De most itt vagy egy boldog és szingli Bözsi, mindenki boldog. Kivéve Roddy-t. Ő nem az. De az már nem sok embert érdekel.

- Feliks! – kiáltottam és karon ütöttem. Anya csak nevetett.

- Jaj, Erzsi. Feliks-nek igaza van. Kicsit önzőnek kell lenni. Az a lényeg, hogy te jól vagy és ez a lényeg.

- Oké, anyu – mosolyogtam rá, aztán átöleltem a lengyelt is. Tökéletesen igaza volt.