-->

2018. szeptember 16., vasárnap

31. fejezet - A vak, meg a világtalanok

Bok!
Amíg a való életben elkezdődött az iskola, addig az Akadémián is véget ért a tavaszi szünet, mindenki visszacsöppent a szürke hétköznapokba. Vagyis, annyira még sem szürke az élet, mert mindig történik valami, legalábbis Lizzy életében biztosan.
----------------------------------
forrás


Gilbert egész nap olyan furcsának tűnt, mikor láttam, bár erre nem igazán volt aznap lehetőségem. Egészen utolsó óra utánig, mikor konkrétan leütöttem az ajtóval. Igen, ismételten. Mondjuk akkor ez így eszembe se jutott, hanem megrettenve kaptam a szám elé a kezem és azonnal leguggoltam a némethez, aki a homlokát dörzsölgetve sziszegett. Elhúztam a kezét az útból, hogy lássam, történt-e valami, az ujjam finoman végighúztam a helyen, ahol megütötte, pont, mint ő az első összefutásunk alakalmával. Ahogy láttam egy kis pirosságon kívül nem igazán volt baja. Összeszorított szemmel nyöszörgött a földön, kellett neki és nekem pár másodperc, mire felfogtuk, hogy mi is történt.
- Minden oké, Gil? – kérdeztem meg azért mégis, nem akartam, hogy bármi legyen. Lehunyt szemmel ült egy pillanatig, mielőtt megszólalt, valószínűleg ő is biztos akart lenni abban, hogy tényleg minden rendben.
- Öh… Ja. Asszem’ – motyogta, majd megdörzsölte a halántékát a jobbjával. Segítettem neki felállni, miután kicsit magához tért, de azért továbbra is fogtam a karját, ha esetleg agyrázkódása lenne vagy megszédülne, de szerencsére semmi ilyen nem történt. Felpillantottam rá, azonnal feltűnt, hogy valami mégsem stimmel. Próbált „nincs semmi bajom, nyugi” mosolyt villantani rám, de a szemei nem hazudtak. A szemei, amik mutatták, hogy tényleg nagyon nem oké a dolog.
- Öööö…. Gil? – kezdtem, amire egy „ja?” jött válaszul. Hiába próbált úgy tenni, mintha semmi sem lenne, nagyon árulkodó volt az erőltetett jókedve. Elég feltűnő volt emellett az is, hogy láthatóan nem lát semmit. Ellenben velem, ő nem szokott a folyosó szélén közlekedni, szóval egyedüli oknak azt gondoltam, hogy a biztonság kedvéért ment ott, mert rohadtul nem látott el az orráig sem. – Hol a kontaktlencséd?
- Mi ez a hülye kérdés, meine Liebe? Hol lenne? – nevetett, de mikor érzékelte, hogy nem veszem be, elkomorodott, kissé összegörnyedt, vállai előreestek, fejét leszegte. – A lefolyóban.
- HOL? – akadtam ki. Hogy került az a lefolyóba? Mi a fenét csinált már? Kiült az arcára egy kis bosszúság, hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a hanglejtésem vagy a történtek miatt. Reméltem, hogy az utóbbi. Mély sóhajt hallatott és beszélni kezdett, gyorsan rájöttem, hogy tényleg a történet miatt mérges egy kicsit.
- Az a marha Francy-pants meglökött, mikor be akartam tenni reggel. Sikerült levernem a kontaktlencsetartót és mindkét lencse lement a lefolyón…
- Ó, te szerencsétlen – sóhajtottam magyarul és megdörzsöltem az arcom, mielőtt ismét felnéztem volna. Ő az arcom figyelte, vagy legalábbis felém nézett, ha nem is látott teljesen. – Van tartalék szemüveget vagy lencséd?
- Van szemüvegem…
- Szuper! Akkor gyerünk! Visszakísérlek a koliba. De várj, akkor miért nem vetted fel?
- Mert gőzöm sincs, hol van…
- GILBERT!
- Mein Gott! Rosszabb vagy, mint Mutti! – húzódott kicsit hátrébb a hangom hallatán, egyenesen neki egy szekrénynek, persze a lakat meg beleállt a hátába. Az ütést kezdte dörzsölni, közben hangosan sziszegett. – Scheiße!
- Gyere, te béna – karoltam bele és elkezdtem vezetni a folyosón, ő meg papolni kezdett arról, hogy nem béna, csak Fortuna szeret cseszekedni vele, mire kijavítottam magam úgy, hogy akkor ő konkrétan szerencsétlen. Ez még kevésbé tetszett neki. Szerencséjére már nem kellett lépcsőzni a suliban, csak a koliban, egyik kézzel belém kapaszkodott, a másikkal a korlátba. Léptei az elején még óvatosak voltak, aztán kezdett belejönni a dologba. Talán ez volt a baj, mert az utolsó foknál felbukott és elterült a földön. Cifra káromkodások közepette tápászkodott fel, szidott mindenkit, aki hirtelen az eszébe jutott. Mosolyogva öleltem át megint a felkarját és magam után húztam, vigyázva, hogy ezúttal ne essen fel semmiben, mert úgy láttam, a gravitáció nem a barátja. Poénból oldalra húzott egy kicsit, mire talán egy pöppet nagyobb erővel húztam vissza, mint kellett volna, mert akkor meg rám akart esni, persze hangos röhögés közepette. De vicces kedvében volt ahhoz képest, hogy semmit se látott…
A szobájukba mentünk, segítettem neki feltúrni a cuccait, majd egy idő után csatlakoztak hozzánk a haverjai is, a francia próbált nem közvetlenül a német másfél méteres körzetébe kerülni, bár azon a pár négyzetméteren ez elég nehézkes volt. Végül Tonival úgy döntöttünk, hogy beülünk közéjük, hogy ha Gilbertnek bekattanna valami, akkor meg tudjuk állítani. Mondjuk a német egy olyan zenét énekelgetett magában, amit valamennyire értettem, bármennyire is németül volt és nagyon az ölésről volt benne szó, szóval Francis egy kicsit be volt végig ijedve.
Szinte mindent átnéztünk, de sehol se találtuk meg a sötétkék szemüvegtokot. A gardróbjuk is teljesen ki volt pakolva, akárcsak az íróasztalok, hátha valahogy oda keveredett be. Még az ágyak alatt is átnéztük, olyan dolgokra bukkantunk, amikre egyáltalán nem számítottunk. Több hetes szendvics (blah), jegyzetek, pengetők tömkelege (Toni hihetetlenül boldog volt), elszáradt rózsák (Francis már nem annyira volt boldog), meg sok minden apróság. Minden, ami eltűnt az eddigi tanév – vagy talán az előző – alatt, kivéve, amit tényleg kerestünk. Gil káromkodva dőlt neki az ágyának és egy mélyet sóhajtott. Kérdeztem, hogy mikor lesz új lencséje. Mondta, ha meglenne a szemüveg, akkor máris menne és venne, de így majdnem vakon nem akar kimenni a városba.
Kopogás szakította félbe a kutatást. Ludwig lépett be, azt akarta megtudni, mi volt a bátyjával egész nap, amiért olyan furán viselkedett. A másik csak ártatlan mosolyt villantott rá, szemeit lehunyta, nehogy az öccse rájöjjön a dologra. Persze nem lehetett ilyen könnyen megvezetni, a hatalmas rumli egy kicsit árulkodó volt.
- Kontaktlencse? – csak ennyit kérdezett.
- Baszd meg, hogy mindenki ilyen gyorsan rájön, kivéve a tanárok – mondta továbbra is vigyorogva, kissé magas hangon, aztán a mondat végére az arckifejezése fintorba váltott, hangja visszamélyült. És ugyanezzel a lendülettel a vállamra is borult. Ludwig visszament a szobájába, majd a keresett tárggyal tért vissza. Kerek szemekkel néztünk a fiatalabb németre, aki belenyomta a bátyja kezébe a tokot. – Hogy kerül hozzád?
- Majdnem otthon hagytad a téliszünet végén, ezért én raktam el, aztán meg mondtam NEKED, hogy nálam lesz, mert itt biztos el fog tűnni vagy baja lesz.
- Tényleg! – jött rá, mire én és a másik két srác is felmordultunk. Ekkora idiótát! Gyorsan kivette a szemüveget és feltette. Még mindig furcsa volt így, de jól állt neki! Gyorsan feltápászkodott, majd előkereste a pénztárcáját a ruhahalom legaljáról. – Remélem, van olyan lencse, ami nekem kell – morogta inkább magának, mint nekünk.
- Hányas kell? – kérdeztem, mire Ludwig visszanyelt egy nevetést, az idősebb arcára pedig fintor ült ki.
- Mínusz 10 – közölte egy kis időhúzás után, úgy, mintha valami kínos dolgot kéne elárulnia.
- Hányas? – mondta velem egyszerre Toni és Francis is.
- Hanyagoljuk a béna vicceket arról, hogy vaksi vagyok, ja? – legyintett, aztán felállt. A fiúk felröhögtek, csak Gilbert arcán maradt meg a morcos kifejezés, de az lassan mosolyba váltott, mikor rám pillantott. Kinyújtotta felém a kezét. – Eljössz velem?
- Hová?
- Kontaktlencsét venni! – lengette meg a tartót, amiből reggel kiestek az említett tárgyak. – Nem tudok várni két hetet, amíg megjön az új. Utálom a szemüvegem. Reméljük, van tartalékon nekik ilyen dioptria…

- Mi az, hogy nincs? – hidalt le már az optika előtt, mikor a boltos már nem hallhatta annyira. – Oké, biztos nem sok embernek van egy ekkora városban ilyen szar szeme, mint nekem, de mi az, hogy nincs? Most mit csináljak két hétig? – biggyesztette le az ajkát, kérdőn meredt rám, mintha én tudtam volna a megoldást, de sajnos csak azt tudtam neki mondani, mint az optikus: hordja a szemüvegét. Vékony, kisfiús hangon ismételte újra el, hogy ő utálja a szemüvegét, épp csak nem kezdett el hisztizni.
- Jaj, Gil, nyugi! Túléled! Nagyszerű vagy! – simogattam meg a karját, amivel egy kicsit feldobtam.
- Jaaa! Nagyszerű vagyok még szemüvegben is, ez nem ront semmit a tökéletességemen. Bár ezt eddig is tudtam.
Egoista barom… De attól még nevettem. Rám villantotta a legrosszfiúsabb mosolyát, aztán felajánlotta, hogy esetleg elmehetnénk valahova enni. Rákaptam az ötletre, mert éhes voltam, az ebéd valahogy nem akart lecsúszni. Beültünk egy pizzériába, elfeleztünk egy kukoricás pizzát. Már egészen jó idő volt, így április végén, így kint ültünk le, nem zavart az idősebbek „mit képzeltek, hogy kézzel esztek” nézése, csevegtünk és nevettünk, sőt egyszer egy kukoricaszemet is az arcának dobtam, amit egy felháborodott kiáltással fogadott, majd visszaadta.
Ahogy elnéztem, tényleg idegesítette a szemüveg, állandóan le akart csúszni az orrán, ő meg egyre idegesebben tologatta fel, végül aztán lekapta és letette maga mellé. Inkább nem lát, de neki már elege van. A kontaktlencsék hiányát pedig abban láttam meg leginkább, hogy sokat hunyorgott, a fény bántotta a szemét, így hogy már nem védte a színes lencse. Azt mondják, a kék és a zöld szeműek szeme már sokkal fényérzékenyebb, mint a barna szeműeké, hát még ő így, hogy pigment sincs a szemében!
Gil kiöltötte rám a nyelvét, mikor valamit beszóltam neki, majd lecsapott velem egyszerre az utolsó szeletre. Páratlan számú szelet volt, nem tudtuk, kié is legyen. Mindketten összehúztuk a szemünk, nem akartuk feladni. Kissé magam felé húztam, mire megismételte a mozdulatom. Közölte, hogy rossz úton járok, de ezzel nem vette el a bátorságom, hanem visszafeleseltem, hogy ő is. Gonosz vigyor ült az ajkaira, elővillantak fehér fogai, kicsit erősebben húzta magához az ételt, pár kukoricaszem leesett. Nem hagytam annyiban a dolgot, hasonló cselekedettel feleltem a próbálkozására.
Fél óráig marakodtunk így a pizzán, aztán egyszer csak mindketten megrántottuk. Kicsit egyenetlenül és egyenlőtlenül, de elszakadt. Vigyorogtam, mert nálam volt a több.
- Not awesome! – motyogta, aztán beleharapott a sajátjába. Felkacagtam és enni kezdtem, már majdnem csak a széle volt meg, mikor (bár egy kicsit gúnyosan) de felajánlottam neki, hogy kéri-e. Kapott az alkalmon és kivette a kezemből a maradékot, majd elrágcsálta. Azt mondta, úgyis a széle a legjobb az egészben.
- Akkor mikor legközelebb jövünk, én megeszem a belsejét, te meg megkapod a szélét, jó lesz? – alkudtam jókedvűen, mire mosoly húzódott az arcára.
- Ha lesz legközelebb, meine Liebe.
- Naná, hogy lesz Gil – nevettem rá és belekortyoltam a kólámba. Fülig érő mosoly lett a válasza.
- Awesome!

- Milyen a szemüveges lét? – mosolyogtam rá másnap, mire vágott egy fintort.
- Az első tizennégy évben se volt jó, most sem az. Nem is értem azokat, akik csak divatból hordják – morogta, közben feltolta az orrán a szemüvegét és nekidőlt az egyik szekrénynek. Pontosabban az enyémnek, elzárva a benne lévő könyveket, amik kellenének. Figyelmeztetően szóltam rá, de ő csak vigyorgott és kérdezte, hogy mi kéne. A fenyegetés nem vált be, még a serpenyő említésére se rezzent össze. Vagy nagyon merész, vagy nagyon hülye kedvében volt. Talán mindkettő. Az egyennadrágja zsebébe süllyesztette a kezét, fejét oldalra döntötte, a vörös szemek kíváncsian csillogtak a zöld tükröződésű lencsék mögött. – Milyen órád lesz? – kérdezte, húzva az időt, ami nekem per pillanat nem igazán volt. A tanárnő felmérődogát akart velünk íratni németből, én meg még át akartam nézni.
- Német, és most: hess! – tettem a mellkasára a kezem, hogy ellökjem.
- Hmm… Nein!
- Gilbert!
Hirtelen rákérdezett egy olyan szóra, amit pont át akartam nézni még utoljára. Furcsa, de azonnal beugrott. Egy rövid párbeszédet kezdeményezett. Egészen jól ment, csak itt-ott kellett kisegítenie, módosítania a szövegemen. Megszólalt a jelző csengő, ami a becsengő előtt egy perccel szól. Gyorsan lábujjhegyre álltam és egy puszit nyomtam az arcára a villámsegítségért, majd lerohantam a földszintre, rá sem mertem nézni utána. Éreztem, hogy paprikapiros az arcom, sőt, még a tanár is megkérdezte, hogy nem vagyok-e beteg, vagy nincs-e melegem. Csak hebegtem valamit arról, hogy futottam, hogy ideérjek, ami annyira nem is volt hazugság. Futottam attól, hogy még egyszer Gilbert szemébe kelljen néznem a puszi után. Nem tudom, miért reagáltam így. Már pusziltam meg, de akkor nem volt ez… Bármi is legyen ez az ez…

- Hibátlan lett! – visongtam Feliks előtt a képébe nyomva a lapot, amin számára érthetetlen német szöveg volt. Az első fele a szókincset vizsgálta, a második az eddig tanult nyelvtant. És hibátlan lett! Egyre jobban megszerettem a németet, nem is értettem miért. Mióta nem Roderich-ért tanulom, hanem csak úgy, sokkal könnyebben megy. Megmutattam a szobatársaimnak is, akik lelkesen örvendtek velem, meg is mondtam a lengyelnek, hogy neki is kellett volna, amit kikért magának.
Azonnal a német nyakába ugortam, mikor megláttam és halálra ölelgettem. Meglepve fonta a derekam köré a karját, valószínűleg fogalma sem volt semmiről, de beletörődött a sorsába.
- Köszikösziköszi – szorongattam meg.
- Mit? – kérdezte meglepetten, közben kicsit megsimogatta a hátam.
- Hibátlan lett a német doga! – mutattam meg neki is. A kezébe vette, majd végigolvasta (a szemüvegét legalább kétszer vissza kellett löknie a helyére), és megdicsért.
- Ügyes vagy, meine Liebe! – vigyorgott rám, én meg újra megöleltem. Neki köszönhettem ezt a tanárnő után. Puszit nyomott a fejem búbjára, ajkait ott tartotta, míg el nem engedtem.
- Jövök neked, Gil! Sokkal! Bármit kérsz, én megteszem. Persze a józanész határain belül. Tudod, a serpenyő azért mindig készen áll! – pattogtam, mint valami gumimaci, amivel újabb mosolyt csaltam az arcára, közben ő elgondolkodott azon, hogy mit is kérjen, ha lehetősége nyílik rá. Aztán beugrott neki: azt a sütit, amit a karácsonyi bálra készítettünk, madártejszeletet. Még azt is felajánlotta, hogy megint segít, csak csináljak neki olyat. Úgyis főzőklub nap volt, miért ne? Intettem neki, hogy menjünk, mire egy hangos „huhúúúú” kíséretében előrerohant.
A német végig a segítségemre volt, bármit megtett, amit kértem, így könnyen és gyorsan meglett az egész, bár egy kicsit csalódottnak tűnt, mikor mondtam, hogy ezt most pihentetni kell a hűtőben. Elfordultam tőle és elkezdtem elpakolni, a koszos edényeket és eszközöket a mosogatóba tettem. A kötényem továbbra is magamon hagytam, nem akartam összekoszolni az egyenruhát. Főleg a szoknyát, ami általában három napig bírja, csak aztán kerül a mosásba. Ingből amúgy is öt van, azt nem annyira sajnáltam volna.
Elkezdtem mosogatni, míg Francis és Gil váltott pár szót. Nem hallgatóztam, nem is tudtam volna, hiszen valami furcsa német-francia keveréknyelvet használtak, amit rajtuk kívül senki sem értett meg. Rövid mondatokban beszéltek, a válaszok pedig általában apró bólintások vagy fejrázások voltak. Érdekes volt látni őket. De aztán Gilbert csalódottá vált, Francis pedig kissé szánakozóan nézett rá, én meg nagyon-nagyon kíváncsi lettem, hogy miről volt szó. Meg is kérdeztem a németet, miután az egy hangos sóhaj után odajött hozzám, viszont egy vállrántáson kívül semmit sem tett vagy mondott. Levette a szemüvegét és megdörzsölte a szemét, majd ásított egyet, hulla fáradt volt, ez látszott rajta. Mondjuk egész nap fáradtnak tűnt, de ekkorra már kivételesen kész volt. A francia is észrevette, hogy valami van vele, így inkább visszaküldtük őt a koliba, hogy pihenjen le.
Nos, estére sikerült neki belázasodni is. Késő tavaszi megfázás? Van ilyen? De legalább nem volt gondja a szemüvegével a suliban, mert a csütörtököt, a pénteket és a következő hetet az ágyban töltötte. Hétvégén próbálkozott aktív lenni, de vasárnap estére megint nagyon szarul lett. Csütörtökön vittem neki a sütiből, de azt is alig bírta megenni, végignyafogta azt a fél órát, amíg ott voltam. Rosszabb volt, mint egy gyerek.
A délutánokat szinte mindig a barátaimmal töltöttem. A lányok sűrűbben, Feliks kicsit ritkábban kérdezgettek a német hogyléte felől, bár még ez a mennyiség sem volt indokolt, mivel pusztán csak meg volt fázva a srác. Ami még furcsa volt, hogy szinte az ajtóig kísértek, majd konkrétan belöktek a szobába, mikor látogatóba mentem, aztán meg felszívódtak. Hogy mire volt jó ez? Fogalmam se volt…

A lányokkal elmentünk sétálni a városba, majd benéztünk a könyvtárba is, keresni akartam valami olvasnivalót. Lehuppantunk egy-egy babzsákra és beszélgetni kezdtünk, közben lapozgattunk egy-egy könyvet. Hirtelen a srácokra terelődött a szó, először csak az osztálytársainkra, majd pedig a felsőbb évesekre is. Nevettünk a sok hülyeségen, amit csináltak, felemlegettük az első félévet is, főleg a gólyaavatót, amikor mindannyian be voltunk tojva Allantől, sőt még a kis másodéves trió is. Elmeséltem nekik, hogy hogyan bújtak el a függöny mögé, mikor a morcos amerikai feléjük fordult. Annyira nevettek, hogy majdnem leborultak a babzsákról, a könyvtáros ránk is szólt, hogy egy kicsit halkabban. Az ajkamba haraptam, hogy elfojtsam a nevetést és lenéztem a könyvembe. Rákérdeztek, hogy mit gondolok az előbb említett triumvirátusról, mire kikerekedett a szemem meglepetésemben. Lenéztem a sorokra, amik az ölemben tartott könyvben voltak. Mit is gondolok róluk? Hát… Toni kedves, vicces, kicsit olyan, mint egy kisfiú, meg nagyon szereti a paradicsomot és a teknősöket. Francis tipikus francia, flörtöl, rózsákkal bombáz, néha… sokszor olyan arcot vág, mint aki megpróbál összehozni valakivel. Gil meg… Gil. Őt valahogy nem tudom így leírni. Vagyis le tudnám, de valahogy az nem fedi le, hogy mit gondolok róla. A lányok még mindig kíváncsian várták, hogy róla mit mondok, de végül inkább visszakérdeztem, hogy ők mit gondolnak. Lehet észrevették a terelésem, de nem tették szóvá, hanem elmondták az ő véleményüket, de azért néha-néha próbáltak belőlem kihúzni egy-egy választ Gilbertről.
Ezután elmentünk sütizni is, Lili csillogó szemekkel nézte a mignonokat, nem is tudta, melyiket válassza, mi meg Katyával azon poénkodtunk, hogy mindegyikből tudna enni, mert meg sem látszana rajta. Vetett ránk egy kiskutyapillantást, majd tényleg vett mindhárom fajtából. Nevetve néztük, ahogy simán befalja őket, majd széles mosolyt villantott ránk.
Este a csajos nap lezárásaként filmet néztünk, péntek lévén sokáig fenn voltunk, talán hajnali kettő-három lehetett, mikor végre elaludtunk, egész addig ment a tracsparti, Lili új frizurákat tesztelt az én hajamon, Katya meg a filmben szereplő egyik férfiszínészről áradozott.
Jó nap volt, bárcsak mind ilyen lehetne…

Gil közben továbbra is beteg volt, a napjait a szobájában töltötte zenehallgatással, videonézéssel és pótlással. Mondjuk az ágyból nem nagyon bírt kikelni, alig bírt két percnél tovább állni vagy ülni, mert úgy érezte, hogy elhagyja minden ereje. Egyik nap akkor érkeztem meg hozzá, mikor egyik szobatársa se volt ott, ő meg délutáni alvást tartott. Az oldalán feküdt, egyik kezét a mellkasa elé húzta, a másik kinyújtva lógott le az ágyról, a takarót kicsit lelökte magáról, szinte az egész háta szabadon volt. Nem csoda, hogy megfázott… Leültem mellé és megigazítottam a takarót, hogy legalább félig melegen tartsa. Halványan mosolyogva simogattam meg a karját, mire kicsit összevonta a szemöldökét, de tovább aludt. Elgondolkodva tanulmányoztam az arcát. Az már az elején feltűnt, hogy milyen markánsak a vonásai, de ezt az állandó mosolya mindig kicsit enyhíti. Csontszínű szempillái hosszúak, bármelyik lány megirigyelné őket, ebben a pillanatban is szinte a magas arccsontjait érték. Bőre nagyon világos volt az albinizmusának hála, így viszont enyhén feltűnő volt, ha elpirult, ő meg ezt teljes szívéből utálta; túl könnyen lehetett olvasni ebből a reakcióból. Összességében véve jóképű volt, bár nem az a modell-jóképű, hanem… valahogy máshogyan volt az, nem tudom leírni. Olyan egzotikus hatást keltett. Az kétségtelen, hogy jó géneket örökölt, még akkor is, ha ő ezt nem hiszi el, az albinizmusa nagyon egyedivé teszi a megjelenését. Az emberekkel van a gond, akik nem fogadják el vagy megbotránkoznak rajta, nem pedig vele. Végighúztam az ujjam a tincsein, amik a szélrózsa minden irányába meredeztek. Nem tudtam, hogy azért, mert ilyenre állította be, vagy mert nem tudott vele mit kezdeni, mindkettőt kinéztem belőle.
Annyira más volt, mint Roderich. Az osztrákról a tanult méltóság sütött, de Gilbertről meg egy teljesen másféle. Míg az előbbi magára erőltette ezt az érzést, addig a németből természetesen jött, főleg, mikor kihúzta magát és felszegte az állát. Talán a porosz vér tette? A két srác között világok voltak, bár mindketten egy-egy nagyvárosból jöttek. Gil sokkal egyszerűbb volt minden tekintetben, tisztelte, ha valaki jó valamiben, kíváncsian figyelte, hogy mások mit csinálnak, tanult belőlük. Ezzel ellenben Roderich-nek csak az volt a fontos, hogy ő miben jó. Az elején még próbált engem tanítani, de hamar rájött, hogy jobb, ha csak ő tudja az egészet. Mindig kijavítgatott, még akkor is, mikor tudtam, hogy én mondtam jól. Ez pedig nem nagyon tetszett, de nem szóltam.
A német egyértelműen modern volt, teljesen beleillett a mostani Berlin képébe a testvérével egyetemben, bár egy kicsit azért mégis különböztek, mint kelet- és nyugat-Berlin/Németország. Egynek a részei, mégis mások egy kicsit még most is. Velük szemben az osztrák mintha nem is ezt a századot képviselné, mintha a családja megragadt volna a grófok korában.
Talán ez volt az, ami miatt Roderich-et egy idő után… nem megutáltam, de… elegem lett belőle, és Gilbertben megtetszett. A természetesség. Gil velem mindig magát adta, tudtam, hogy elérhető az ő világa. Azért szerettem a barátaimmal is együtt lenni, mert ezt nyújtották, nem egy teljesen más kort idéztek, mint Roderich, ahol csak az számított, hogy hogyan is mutatunk együtt, meg kik voltak az őseim.
- Mióta ülsz itt, meine Liebe? – kérdezte hirtelen, mire észhez tértem. Lepillantottam rá, kerek szemeket meresztettem a németre, aki halvány mosollyal, továbbra is lehunyt pillákkal feküdt mellettem. Kézfejével óvatosan végigsimította a combom, ami ott volt közvetlen mellette.
- Nem régóta – hebegtem megilletődve, amiért így elkalandoztam. – Amúgy honnan tudtad, hogy én vagyok? Ki sem nyitottad a szemed…
- Meine Liebe, ebben az iskolában főleg fiúk vannak. Szerinted közülük kinek van vaníliás tusfürdője?
- Jogos – nevettem fel hangosan, aztán a kérésére odaadtam neki a szemüvegét. Feltette, miután felült, hátát a falnak támasztotta. – Milyen nem suliba járni?
- Dögunalom. Nincs senki, akivel dumáljak közben. Senki sem telózik órákon. Mégis milyen fiatalság ez? – tárta szét a karját tettetett felháborodással, amire újabb nevetés volt a válaszom. Biztosítottam róla, hogy mennyire együtt érzek vele, bár úgy sem mondhattam volna mást anélkül, hogy sértődést ne mímelt volna.
- Látom elfogyott az ebéded – néztem az éjjeliszekrényen lévő tálcára. Toni vagy Francis jófej volt és felhozta neki, de szinte alig ért hozzá.
- Nem vagyok éhes – rázta meg a fejét, karját összefonta a mellkasa előtt. Kicsit feltolta a szemüvegét, mielőtt megdörzsölte volna a szemét. – Pedig érzem, hogy enni kéne. De tegnap is majdnem visszajött.
- Köszi a részletes beszámolót – fintorogtam egy kicsit elfordulva. Elég vizuális alkat voltam, még elképzelni is rossz volt…
- Bocsi – vigyorgott szemtelenül, nem úgy tűnt, mint aki tényleg bánja.
- Egyél kekszet és igyál kólát. Attól nem fogsz hányni – tanácsoltam, mikor láttam, hogy az ételre sandít. Lehet éhes volt, de inkább nem kockáztatott.
- Az segít? – kérdezett vissza a szemembe nézve. Nos, enni kell és a keksz talán az egyik legjobb ilyenkor, a kóla pedig biztosan jó a hányingerre. Nekem otthon mindenki ezt tanácsolta, mikor sikerült beszednem egy jó kis vírust, amitől mindenki szinte retteg. Felajánlottam, hogy hozok neki kólát is, meg kekszet is, aztán megtudakoltam, hogy kell-e még más is. Úgy tett, mint aki elgondolkozik, majd megrázta a fejét. Már épp kiléptem volna, de még utánam szólt, hogy magamat ne felejtsem el visszahozni. Műkacagással csuktam be magam mögött az ajtót, egyenesen belefutottam Roderich-be, aki teljesen ledöbbent, hogy honnan lát kijönni. Összehúzta a szemöldökét, barna szemei villámokat szórtak a szemüvege mögött. Csak meredtünk egymásra, én nem mentegetőztem, ő meg nem kérdezett, mindketten a másik lépésére vártunk. Ő tört meg előbb, de nem közvetlenül arra kérdezett, ami igazából a fejében volt:
- Mit csinálsz itt?
- Gil beteg és megyek és hozok neki kaját, mert jó barát vagyok – feleltem hűvösen, az egyik tincsem piszkáltam közben, mintha untatna a kérdése.
- Miért nem a szobatársai csinálják ezt? – ment kicsit tovább puhatolózva, várva, hogy mikor ér kényes terepre. Sajnos nem tudott kényes terepre érni egy nemlétező témában.
- Mert ők most nem érnek rá, én meg igen – vontam meg a vállam, aztán indultam volna el, de gyorsan feltette harmadik kérdését is:
- Együtt vagy vele?
- Nem. Csak barátok vagyunk. Megértenéd végre? – villantottam rá egy haragos pillantást a vállam fölött és elindultam.

Miután az ígért dolgokkal visszamentem Gilberthez, a szobámba vonultam, ahol a lányokkal beszélgettünk tanulás közben. Lili próbált olyan jegyzeteket gyártani, mint amilyeneket a Pinteresten látott, de a saját állítása szerint csúfos kudarcba fulladt az egész, bár szerintünk szép lett. Arról panaszkodott egész végig, hogy hogyan csinálják ezt ezek az emberek. Mintha Photoshop lenne az egész! Mi ez már? Katyával minden erőnkkel azon voltunk, hogy egy kis lelket öntsünk a liechtensteini lányba, aki a tollai és filcei között hevert az ágyán és egy párnába fúrta az arcát. Szomorúan nézte a lapot, aztán beletörődött, hogy ennél jobb már úgyse lesz, ezért a többit legalább ilyenre próbálta csinálni, hogy jól mutasson a gyűrűs mappájában. Nos, ha összehasonlítottuk az én szinte lefirkált jegyzeteimmel, vagy Katya majdhogynem gyorsírásával, akkor mérföldek vannak közöttük, még úgy is, hogy szerinte feleannyira se jó, mint a minta, amit látott.
Nem sokkal később elkezdtek felmerülni a nyári tervek is. Én meséltem nekik, hogy Balatonra megyünk egy ismerősünk nyaralójába. Az ukrán barátnőm arról áradozott, hogy végre elmennek Moszkvába, amire már olyan régóta várt. Édesanyja orosz, de se ő, sem a testvérei még nem voltak Oroszországban. Lili meg Svájcról áradozott, ahol a testvérét látogatja majd meg, aki egy bankban dolgozott, és a lány állítása szerint egy kicsit fukar, a húgára nézve meg túlvédelmező (egy srác sem kerülhet az öt méteres közelébe, ha ő ott van), de amúgy kedves srác volt.
Röviden ugyanezeket elmondtuk az egyik helyettestanárnak is, mikor a matekot tanító tanárnő lebetegedett. Amilyen sokszínű az osztályunk, olyan sokszínű volt a nyaralási ötletek száma is. Ki a hegyekbe, ki a vízpartra, ki városba, ki vidékre, attól függ, hogy hol él az illető. Olyan is akadt, aki nem ment sehova, vagy még nem tudta. Kíváncsi voltam pár emberre, körülbelül azt kaptam velük kapcsolatban, amit sejtettem, így nem ért túl nagy meglepetés.
Feliks vigyorogva mondta, hogy ő nem megy sehova, de engem vendégül lát majd. Belekötöttem, hogy a vendégül látás az nála egy teljesen más fogalom, mint a standard, amit kikért magának és megfenyegetett, hogy még egy ilyen és a kanapén alszom. Széttártam a kezem, jelezve, hogy erről beszélek. Erre már nem tudott mit mondani, csak úgy tett, mintha nem értené, miről beszélek, mindezt ártatlan fütyülgetés közben. Az egész osztály hangosan nevetett rajtunk, mire egymásra vigyorogtunk. Jó lesz az a kis látogatás. Legalább olyan jó, mint az előző évi, mikor ő jött hozzánk.
Nos, az osztályunk nagyon belelendült ebbe a nyaralás témakörbe, minden tanárunkat körbekérdeztük, hogy hová mennek, illetve egymást is részletekbe menően kifaggattuk. Tőlem például Ludwig tudakolta meg, hogy mikor megyünk és pontosan hová. Jókedvűen válaszoltam neki, megadva a pontos dátumot és helyet, már magam előtt láttam a magyar tengert, ahogy berontok a vízbe. A német kuncogva figyelte, ahogy lelkesedek, csak bólintott, arra viszont nem felelt, hogy ők hová mennek. Azt mondta, még nem tudja.
Én magam is megkérdeztem az ismerőseimet, hogy hová mennek, ha már itt tartunk. Jett-et is kifaggattam úszás közben, aki azt mesélte, hogy majd a barátnőjével mennek el szörfözni nyáron, kettesben. Csak egy mindentudó mosoly kíséretében vonogattam meg a szemöldököm, mire felnevetett és elmerült a víz alatt.
Pattogtam a triónak is, egyik délután, mikor már Gilbert is jobban volt, de csak azt mondták, hogy ötleteik vannak, még egyik sincs előkészületben.

- Végre! Kicsikéim! – lelkesedett Gilbert, mikor végre megjöttek az új kontaktlencséi. Megtartotta Francistől a két lépés távolságot, mikor betette őket, bár most nem tudtak volna lemenni a lefolyón, tekintve, hogy a szobájukban voltunk. Kicsit elfordultam, mikor betette a lencséket, valahogy nem bírtam még az ötletét sem, hogy a szemembe nyúlkáljak. Láttam, hogy a gyűrűsujjával helyére tolja látásának eszközét, aztán gyorsan betette a másikat is. Lezárta a tartókat, bennük a folyadékkal, a szemüvegét gondosan elrakta az éjjeliszekrénye fiókjába, aztán megkönnyebbülten hátradőlt az ágyán egy hangos „végre” felkiáltás kíséretében.
Őszintén, kicsit furcsa volt újra lila szemekkel látni a szemüveg után. Kérdeztem, hogy miért nem vesz olyan lencséket, amik teljes fedésűek, mármint, hogy a kéktől nem fog lilának látszani a szeme. Elvileg már azokat is próbálta, de neki nem tetszett, főleg csak azért hord színeset, mert fényérzékeny, nem annyira azért, mert el akarja fedni az igazi szemszínét. Ezt valamiért nem hittem el, de nem akartam veszekedni vele.
Leültem Toni ágyára, onnan néztem a német fiúra, aki láthatóan a fellegekben járt, mert végre nem kellett a szerinte idegesítő szemüvegét hordania. Arcán széles mosoly ült, macska módjára nyújtózkodni kezdett, aztán elégedetten a feje alá tette a kezét, a lábait keresztbe vetette. Mint aki erre várt hónapok óta.
- Elisabeth, te mit gondolsz? – kérdezte ekkor Francis, kicsit megérintette a karom. Kérdőn meredtem a franciára, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Elnézést kértem tőle, vártam, hogy újra elmondja, amiről gondolnom kéne valamit. – Szerinted szervezzünk majd focinézős estéket az EB idején?
- Jaj, tényleg, EB lesz! – csillant fel a szemem, mire a srácok kicsit megdöbbentek.
- Szereted a focit, meine Liebe? – fordult az oldalára Gilbert, tekintetében csodálatot láttam.
- Szeretem. Nem nézek sokszor meccset, de… nem emlékszel, hogy év elején majdnem lealáztam a tesódat? – vontam fel a szemöldököm, az arcomra gonosz mosoly ült.
- Ó, hogy is felejthetném el. De csak majdnem! Aztán úgy kikaptatok, mint a franc!
- Mert te közbepofáztál! – kontráztam a karomat keresztbe fonva a mellkasom előtt.
- Csak egy kicsit – vigyorgott lustán, majd lehunyta a szemét. – Amúgy meg: jó hogy szervezünk, Francis! Ezt ki nem hagyná senki!
- Si! Lehet nézni, ahogy mindenki összeveszik a másikkal, mert nem értenek egyet a bíróval – kuncogott Antonio, amibe a másik kettő is beszállt. Kárörvendés a köbön…
- Esküszöm, én azt kívánom, hogy a ti csapataitok játsszanak egymással! – csóváltam meg a fejem, mire a trió megdöbbenten kapott levegő után, mint aki nem hisz a fülének. Egyszerre kezdtek hozzám beszélni felháborodottan (meg persze túldramatizálva), hogy mégis hogy kívánhatok ilyet, meg milyen barát vagyok én… Hangosan kacagtam rajtuk, mikor eljutottak oda, hogy a francia, a német és a spanyol csapatok nem fognak egymás ellen játszani, de mindhárman eltökélték, hogy a saját országuk válogatottja fog nyerni. És kezdődött is a veszekedés…
Legelőször Gilbertnek tűnt fel, hogy pont ezt akartam elérni, így mikor ki akartam szökni a szobából, megragadta a karom és visszarántott. Maga alá gyűrt, a vészharang azonnal megkondult a fejemben, ahogy ránéztem.
Valaki segítsen!
A fülemhez hajolt és halkan fenyegetni kezdett, hogy mi lesz, ha még egyszer ilyet csinálok. A levegőt kapkodva kacagtam, nem vettem túl komolyan az üres ígéreteit, mert tudtam, hogy úgysem teszi meg. Úgysem fog beledobni a parkban lévő szökőkútba, mint a haverjai Roderich-et, ugye? Túlságosan bír ahhoz! Ezt meg is mondtam neki, mire kicsit lefagyott, szemei kikerekedtek, a szobatársai pedig féktelen röhögésbe kezdtek. Felnéztem a németre, akinek amúgy fehér arca majdnem olyan vörös volt, mint a szemei. Újra nevettem, mikor legördült rólam, hebegett valamit németül, amit még nem értettem.
Valamit magáról és rólam.

2 megjegyzés:

  1. Szia! Tegnap találtam meg ezt a fantasztikus történetet és nem bírtam letenni a telefont a kezemből annyira jó! Remélem Gil és Lizy hamar össze fognak jönni. Annyira cukik lennének együtt❤❤ Mikor jön a folytatás? Addig is csak így tovább. Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy tetszik, jól esik visszajelzést kapni! :)
      A folytatást pedig igyekszem minél hamarabb hozni.
      Várlak vissza!
      Puszi! ❤❤❤

      Törlés