Jó olvasást mindenkinek!
-----------------
- Feliks, volnál kedves befejezni ezt az idétlen vigyorgást? – néztem a srácra, aki továbbra is hülye fejet vágott, arcán a szokásos mindentudó, gúnyos kifejezés. A lengyel fiú felnézett az előttünk álló hatalmas kollégiumra, aztán hátrafordult a mögöttünk jövőkhöz, akik szintén a W Akadémián kezdik a szeptembert. Mintegy húsz diák sétált ott, mindegyikük maga után húzta a bőröndjét, közben nézelődött. Újaknak tűntek, akárcsak mi, bár még hátrébb volt egy kisebb, felsőbb évesnek látszó csapat. És tőlünk alig pár méterre ott magasodott a koli, egy óriási, háromemeletes épület, tölgyfaajtaja nyitva volt, hívogatott minket. Akaratlanul mosoly húzódott a számra. Itt voltam. Tényleg itt. Álmaim iskolájában.
Sok volt osztálytársam jó hírű gimibe akart menni valahol a lakhelyünk közelében, hogy aztán felvághasson vele: haha, őt felvették abba a menő suliba. És itt voltam én, aki imádtam a történelmet, az életemet pedig megalapoztam ezzel az angliai akadémiával. Az már csak tetézte a dolgokat, hogy a legjobb külföldi barátom is ott állt mellettem, együtt néztünk szembe ezzel az új helyzettel.
- De csak szerintem totál hihetetlen, hogy mindkettőnket felvettek ide? Egy olyan suliba, ahová egy országból maximum csak egy-két embert vesznek fel? Szerintem ez totál nagy mázli! – virult, mire megcsóváltam a fejem. Könyökével finoman oldalba bökött. – Ugyan Lizzy, törődj bele, mostantól tökre nem csak Skype-on foglak idegesíteni.
- De jó nekem – sóhajtottam unottan, de aztán lehajtottam a fejem és az ajkaim ismét felfelé kunkorodtak, mert valamilyen szintem igaza volt. Na, nem az idegesítős részben, hanem abban, hogy legalább már nem csak virtuálisan tudtunk beszélgetni, végre nem több száz kilométer volt közöttünk. Tényleg hihetetlen.
A W Akadémia egy észak-angliai középiskola, ahová a világ minden tájáról érkeznek diákok, de minden országból általában csak egy ember. Leginkább a történelemre van szakosodva, szóval egyértelmű, hogy felvételt is olyanok nyerhetnek, akik a jövőben ezzel akarnak foglalkozni, vagy legalábbis úgy gondolják. A felvételin nem volt elég az alaptudás, többet kellett nyújtani, mint az átlag. Sokkal. Bár így, hogy a szüleim is történelemimádók, nem volt olyan nehéz dolgom. Konkrétan a History csatornán nőttem fel, a világháborúról szóló könyvekből tanultam meg olvasni. A másik fontos kritérium az angoltudás volt, mivel a tanórák is angolnyelven folytak. Ebből a szempontból is volt kisebb előnyöm, mégpedig, hogy Feliks-szel angolul kommunikáltunk. Egyelőre neki sem sikerült megtanulni magyarul, nekem se lengyelül, de már folyamatban volt a dolog.
Ellenben Feliks-en meglepődtem, sosem mondta, hogy ebbe a suliba akar jönni, bár tegyük hozzá én sem említettem neki. De aztán egy nap, mikor betöltött a Skype, egyszerre ordítottunk, hogy felvettek. Anyáék már meg sem lepődtek ilyen megnyilvánulásokon, megszokták tőlünk. Egymás szavába vágva hadartunk, hol angolul, hol a saját anyanyelvünkön, végül mindketten felmutattuk a suli logójával díszített, kinyomtatott értesítőt. Aztán újra visítani kezdtünk.
- Melyik a te szobád? – kérdezte, közben a kezében tartott papírt vizslatta, amit még a kapuban kaptunk, miután kipipálták a nevünk. Állig érő szőke haja a homlokába hullt a mozdulatra. Gyorsan előszedtem a farmerom zsebéből a saját papírom, ami már inkább salátára hasonlított, és megnéztem a szobaszámot.
- Nyugati szárny, 217 – mondtam és felnéztem az épületre. Kíváncsi voltam, kikkel kerülök egy szobába. A bentlakásos iskoláktól egy dolog miatt féltem csak, mégpedig a szobatársak. Mi lesz, ha nem jövünk ki? Vagy, mivel ebben a suliban alig vannak lányok, nem lesz, kivel összerakjanak, és egyedül leszek?
Észre se vettem, hogy már az ajtó előtt állunk, Feliks előre engedett. A bejárattal szemben egy nagy, kétszárnyú ajtó volt, a két oldalán pedig egy-egy lépcső, ami felvezetett az emeletre. Tőlünk jobbra egy kis fülke kapott helyet, rajta nagy betűkkel: Porta. Egy férfi ült benne, épp a papírjait és a mögötte lógó kulcsokat nézegette, mikor beléptünk. A portás rögtön elénk ugrott és kérte a neveink és a szobáink számát.
- Erzsébet Héderváry, nyugati szárny, 217-es szoba – miközben beszéltem, kissé lábujjhegyre álltam, hogy lássam mit csinált. Kipipálta ő is a nevem, aztán odaadott egy kulcsot, amin a 217-es szám szerepelt. Félreálltam, hogy Feliks is elkérhesse a kulcsát. Szomorúan tapasztaltam, hogy ő a keleti szárnyban kapott helyet. Rám mosolygott, aztán a lépcsőre sandított.
- Csak egy fontos szabály: nincs átjárás a két szárny között – figyelmeztetett a portás szórakozottan, mert tudta, hogy úgyis átmegyünk, ha akarunk. Bólintottunk, aztán egymásra néztünk. Még egyszer megöleltem, mert egyszerűen nem tudtam betelni vele, hogy tényleg itt van velem.
- Vigyázz magadra Lizzy – intett Feliks és elkezdte felrángatni a bőröndjét az emeletre. A harmadik emeletre. Szegény. Megragadtam a sporttáskám fogantyúját, és egy nagy sóhaj után elindultam. Nekem se lesz könnyebb, pedig a cuccom nagyobb fele még csak azután jött. Már a lépcsőfordulóban kénytelen voltam megállni, és elgondolkodni, hogy mitől nyom egy mázsát a táskám. Vettem még pár lélegzetet és nekiveselkedtem, hogy megtegyem a maradék másfél emeletet.
- Esetleg segíthetek? – szólalt meg mögöttem valaki, mire megugrottam. Egy másodpercig csak azon gondolkoztam, milyen akcentusa lehetett. Aztán jutott el az agyamig, hogy egy srác állt ott, aki elvileg nem jöhetne át a nyugati szárnyba. Megfordultam és végigmértem. Sötét, göndör haj, napbarnított bőr, kicsit világosabb zöld szem. Kedvesen mosolygott és közelebb lépett. - Lo siento ! Megijesztettelek? – emelte fel kicsit a kezeit, aztán a sporttáskámért nyúlt. Kissé megilletődve nyújtottam felé a kért tárgyat. A vállára kapta, mintha pillekönnyű volta. – Hát, üdvözöllek a World Akadémián – vigyorodott el.
- Én… öhm… a portás azt mondta, senki se mehet át egyik szárnyból a másikba, nem? – hebegtem egyre vörösebb arccal. Kissé összevonta a szemöldökét, aztán lenézett, mintha a lépcső fokain keresztül a portásra láthatna. Ajkain újra mosoly jelent meg és megrántotta a vállát. Nem félt a büntetéstől. Talán már a portások se vették komolyan ezt a szabályt. Mindentudó pillantást vetett rám és elindult fölfelé.
- Egy év alatt kitapasztalod, hogy hol vannak itt kiskapuk – nevetett, aztán megkérdezte hányas a szobám. Szinte ugrándozott fölfelé, képtelen voltam elhinni, hogy neki nem olyan rohadt nehéz az a cucc, mint nekem.
- Szóval másodikos vagy? – kérdeztem, de közben nézelődtem. A fehér falakon a végzős osztályok tablói és (valószínűleg) a diákok által festett képek lógtak, az ajtókat különböző poszterek, feliratok díszítették. Az ablakokban virágok csücsültek. Szép volt és hangulatos.
A fiú hümmögött, amiből azt vettem ki, hogy igen a válasza. Hátralesett rám a válla felett. Arra a kérdésre, hogy tetszik-e, egyértelmű volt a válaszom. Elkezdte ecsetelni, hogy a fiúkolesz nem ennyire… rendezett. Megpróbáltam elképzelni Feliks-et a káosz közepén, közben már a gondolattól is vihogni támadt kedvem. Hirtelen megtorpant, én pedig feleszméltem. Ott álltam a szobám előtt, aminek az ajtaján pont szemmagasságban volt az ott lakók neve az enyémen túl: Yekaterina Chernenko és Lili Zwingli. Megköszöntem a fiúnak, aki illedelmesen bemutatkozott: Antonio Fernandez Carriedo. Ő az Erzsébet névre kicsit összevonta a szemöldökét. Négy választása volt: Elisabeth, Elizaveta, Elizabeta vagy simán Lizzy. Az utolsó mellett döntött. Mosolyogva köszönt el és indult el a lépcső felé. Én pedig egy halk kopogás után benyitottam. Bent egy szőke hajú lányt találtam, aki épp a hatalmas gardróbot méregette. Az érkezésemre felkapta a fejét, tengerzöld szemei felcsillantak. Elém pattant és felém nyújtotta a jobbját.
- Lili Zwingli Liechtensteinből – mosolygott. Én is bemutatkoztam és végignéztem a szekrényen, ami a kis előszoba jobb oldalán kapott helyet. Jó széles és magas is volt, biztos elfértünk benne. Bal oldalt fogasokat láttam a kabátok számára és egy cipőtárolót. Ezután megnéztem a szobát. Az egyik falnál három ágy állt, velük szemben pedig íróasztalok foglaltak helyet. Még nem volt túl otthonos, de volt egy olyan érzésem, hogy elég hamar azzá tesszük. Hátrafordultam Lili felé, aki az ajtóra ragasztott papírlapot olvasta. Letettem a földre a táskám és odaléptem mellé. A lapon az állt, hogy aznap öt órakor mindenki menjen a közös helyiségbe – földszint –, ahol majd elmondják a szabályokat, utána pedig egy-egy felsőbb éves vezetővel körbevezetnek a suliban.
Egy halk kopogás miatt hátraugrottunk. Egy lány dugta be a fejét az ajtón, aki minden bizonnyal Yekaterina volt. Egy pillanaton belül belépett az előszobába és letette a bőröndjét a földre. Széles mosollyal nyújtotta felénk a jobbját és mutatkozott be. Mint kiderült Ukrajnából jött.
Ezután már csak annyi dolgunk volt, hogy elosszuk, ki hol alszik. Szerettem volna az ablak mellé kerülni, mivel mindig ott volt az ágyam, de ezzel nem csak én voltam így. Lili csettintett egyet és feltúrta a táskáját egy kis lapért, amit három egyforma részre vágott. Azokat beszínezte különböző színűre, aztán megbeszéltük, hogy melyik-melyik ágyat jelenti. Végül kicsire összehajtotta őket. Én kezdtem a húzást. Katya jött, az utolsó pedig megmaradt Lilinek. Egyszerre hajtottuk szét. Felsikkantottam a kedvenc színem, a zöld, láttán. Az ukrán lányé lett az ajtóhoz közelebbi, míg Lili ledobta a bőröndjét a középső ágyra. Elégedetten körbefordult, közben megigazította a rövid hajába kötött lila szalagot.
Ezt követte a kérdés: kipakoljunk? Mindhárman a csomagjainkra néztünk, aztán belegondoltunk, hogy ezután még mennyi cucc fog jönni. Halogattuk a dolgot egy kicsit. Elterültünk az ágyainkon és kérdez-felelek szerű játékot játszottunk. Valaki feltett egy kérdést, amire mindhárman válaszoltunk. Sokat nevettünk, mert kiderült, hogy a történelmen kívül is van pár közös vonásunk.
Hat óra körül elindultunk le. A bejárattal szemben volt a közös helyiség ajtaja, amit amúgy is gyorsan megtaláltunk volna – mivel hatalmas arany betűkkel rá volt írva a funkciója –, de állt az ajtó mellett egy fiú is, aki beterelt minket oda. Valószínűleg a terem többféle elfoglaltságra is szolgált, mert bár a székek középen voltak sorokba rendezve, de oldalra asztalok voltak tolva. A sarokban foteleket pillantottunk meg, valahol a terem másik végében csocsó- és pingpong-asztalok voltak. Tuti nem fogunk unatkozni. Leültünk egy kicsit hátrébb. Valószínűleg nem csak az elsősök voltak ott, hanem minden évfolyam is, mert eléggé látszott, hogy csak a tömeg kisebb része bátortalan. Az egyik fotelben megpillantottam Antonio-t is, aki két sráccal röhögött. Valószínűleg a szobatársai voltak.
- Lizzy! – pattant le mellém Feliks, mire a másik oldalamon ülő lányok megugrottak. Bemutattam őket egymásnak, aztán megkérdeztem, hogy milyenek a szobatársai. Egy barna hajú fiúra mutatott nem messze tőlünk. – Toris tök jó fej, Litvániából jött. A másik srác viszont… – bökött a másik irányba, pont arra, ahol a legnagyobb volt a tömeg. – kicsit ijesztő. A kétméteres oroszt nézd. Ő az – suttogta. Így már nem volt nehéz kiszúrni. Nem értem miért volt ijesztő, én csak egy mosolygós fiút láttam. Bár mondjuk az százhatvanöt centit alig elérő Feliks kicsit eltörpült mellette. Talán ez adta a félelem okát. Nevetve átöleltem a lengyel barátom, aki ezt úgy vette, hogy nem, állok mellette azzal kapcsolatban, hogy ijesztő a lakótársa. Így is volt. A „kétméteres orosz” csak mosolygott, mint egy kisfiú, ártalmatlannak tűnt.
Fülsüketítő búgás csendesített el mindenkit. A terem végében lévő kis színpadon az iskola igazgatója állt, előtte a mikrofonnal. Minden diák felé fordult, páran még mindig a búgó hang miatt fintorogtak.
- Üdvözlök minden új és régi diákot a W Akadémián. Próbálom rövidre fogni…
- Igazgató nő, az elmúlt három évben is ezt mondta – kurjantotta be egy srác a legnagyobb tömeg közepéről. A nő elmosolyodott, minden bizonnyal már megszokta az ilyen beszólásokat. Csak legyintett és visszanézett a mappájába.
- Most tényleg rövid leszek, ígérem Sadiq – erre a társaság hangosan felröhögött, nagyon úgy tűnt, eltalálta a fiú nevét. A nő mosolyogva végignézett a teremnyi emberen. – Nos, szeretném köszönteni az új diákokat, akiket két osztályba fogunk szétosztani. 40 diák 40 különböző országból. Ahogy elnéztem a sorokat, találkoztam pár ismerős vezetéknévvel. A fiúkra nézve sajnálatos, de még mindig kevesebb a lány, összesen csak 5 új érkezett. – ezen kicsit meghökkentünk. Katya meglepetten pislogva próbálta megkeresni a negyedik és ötödik új lányt, de pár perc után csalódottan huppant vissza mellénk. Sejtettem, hogy ide több fiú jár, de nem gondoltam volna, hogy ennyivel. Körülnéztem. Csak elvétve láttam meg egy-egy lányt.
Az igazgatónő közben tovább beszélt. Szót ejtett az új tanárokról, pár diák nyári sikereiről, aztán mesélt kicsit a suliról is. A felsőbb évesek itt bosszús sóhajt hallattak, valószínűleg már meghallgatták párszor.
Ezt követte a házirend felolvasása egy szigorú tanár által. Nem voltak olyan vészesek a szabályok, mint hittem, könnyen betartható volt. A koleszra vonatkozott pár egyértelmű pont is: könnyen romló ételt nem viszünk fel, óvjuk a környezetünket, a szemetet az emeleteken elhelyezett tárolókba rakjuk, lehetőleg szelektíven… stb.
Utána jöhetett a körbevezetés. Mindenkit kitereltek a koli elé és utána le-lecsaptak emberekre a körbevezetni kívánó felsősök. Antonio termett előttünk, szélesen vigyorgott ránk, aztán kicsit furcsán nézett a lányos hármasunk mellett álló Feliks-re. De nem zavarta, elindult az iskola épülete felé.
- Szóval, a nevem Antonio Fernandez Carriedo Spanyolországból, másodikos vagyok. Ahogy az igazgatónő is mondta, ez egy viszonylag régi épület, tele titkokkal, amit már egy éve próbálunk megfejteni.
- Titkokkal? – kérdezte Lili. A fiú bólintott, titokzatos mosollyal ígérte meg, hogy elmesél majd közülük párat. Aztán jobbra mutatott.
- Az ott a sportpálya, mögötte az a rohadt nagy épület a tornaterem – ezután a másik irányba bökött. – Amott láthatjátok az „ásatás szimulátort” vagy homokozót, ahogy az osztálytársam hívja, de azt általában csak nyíltnapkor, meg rendezvényekkor szokták beüzemelni. Egyenesen előttünk pedig maga az iskola magasodik – vigyorgott ránk hátra.
Az épület kétemeletes volt, modernnek tűnt ahhoz képest, hogy lassan kétszáz éves. A bejárat előtt árkádsor húzódott. Antonio megállt és az ajtó melletti réztáblára bökött, amin az épület nyitása és az építőjének neve állt. Megköszörülte a torkát és színpadiasan benyitott. Hatalmas folyosó húzódott előttünk, de ahogy láttam, ennek az épületnek is több szárnya volt.
Először a földszintet jártuk be. Összesen három folyosó ment egymással párhuzamosan. Az A szárnyban voltak a klubok szobái. Az ajtókra ki voltak téve a plakátok. Valamin felnevettem. Voltak értelmes, de értelmetlen szakkörök is. Bekukkantottunk a főzőklubba. Egy fiú azonnal muffinokat nyomott az orrunk alá, közben szélesen vigyorgott. Egy magas srác jelent mellette, kezében tálcát tartott, a poharakban nagyon pezsgőnek látszó folyadék gyöngyözött. Olyan ruhába volt bújva, mint a pincérek, talán vállig érő szőke haját a tarkóján összekötötte, csak pár tincs keretezte az arcát, kék szeme ránk villant, majd Antonio-ra nevetett és megkérdezte, hogy miért bébicsőszködik.
- Mert akkor olyan perverzek vezetnék körbe őket, mint te, Francis – vigyorgott a spanyol. A szőke megforgatta a szemét és átnyújtott neki egy poharat, aztán sértődöttséget színlelve elvonult. A vezetőnk csak nevetett és elkezdett kifelé tolni minket. A másik fiú még nyomott a kezünkbe egy-egy sütit, amit széles mosollyal fogadtunk el. A tetején lévő cukormázba egy angol zászló volt szúrva. Ó, szóval angliai a srác. Miközben rágcsáltuk az édességet, áttévedtünk a következő folyosóra, de közben a klubok képviselői szórólapokat nyomtak a kezünkbe. Rajz-, úszó- és… mágia-klub? Hűha.
A második folyosó bejárata fölött ez a felirat függött: Szaktantermek. Antonio megmagyarázta mit jelent ez: zene, biológia, kémia, rajz, technika és a géptermek, mindegyiket csak az adott tantárgyra lehet használni. Ezek némelyike hatalmas volt, mások kisebbek. Például a zeneterem háromszorosa volt a fizikához használtnak.
Mint az amerikai filmekben, itt is mi választhattuk ki a kötelező tantárgyak mellé a kiegészítő tárgyakat. Én felvettem többek közt a latin, a számítástechnika és valamilyen hirtelen ötlet folytán a táncot is erre a félévre. Ez idő alatt megpróbálom kiismerni a tanórákat, tanárokat.
Az utolsó folyosón a többi tölteléktantárgy termei kaptak helyet. Ilyenek voltak a különböző nyelv – volt magyar is! -, irodalom, esetleg valami jogi tantárgyak termei is. Ezután felcaplattunk a második emeletre. A lépcsőfordulóban egy szekrény volt, benne tömérdek díjjal. Aztapaszta!
A következő emeleten már csak két folyosó kapott helyet. Itt voltak az osztálytermek. Az ajtók mellett pedig ott lógott az osztályok névsora. Gyorsan megnéztük, hogy melyikben vagyunk. Mind a négyen a B-ben. Összevigyorogtunk és tovább indultunk. Benéztünk egy-egy terembe, amik szépen fel voltak díszítve. Nem túlzottan, de ízlésesen. Gyanítottam, hogy azon kevés lány műve, akik oda jártak. Szerencsére nálunk ebből a szempontból nem csak hárman fogjuk a díszítést csinálni, hanem négyen: Feliks-et ismerve biztos ő is besegít.
A másik folyosó is ugyanolyan volt. A termek sokkal nagyobbak voltak itt, mint lent, de kevesebb is volt belőlük. Hatalmasak és napfényesek. Gyönyörűek. A mosdókat is ezen az emeleten találtuk meg, a lépcsőtől nem messze, még a folyosó elején.
A harmadik emeletre több lépcsőn keresztül tudtunk csak feljutni. Ott volt a tanári – Antonio szerint naponta csak egyszer-kétszer másznak fel ide – illetve pár előadóterem. Meg egy hatalmas félig fedett terasz, rajta többféle növénnyel. Onnan majdnem beláttuk a suli egész birtokát. A kerítésen túl előbukkantak a kisváros magasabb házai, a templom nagy tornya. Valahonnan távolabbról még egy vonat zakatolása is elhallatszott hozzánk.
Azt követően lementünk a földszintre. A lépcső alján kaptunk egy-egy lapot a másnap forgatókönyvéről. Reggel nyolckor reggeli a suli kantinján, a tanítás kilenckor kezdődik, ebédszünet a negyedik óra után. Órák után be lehet nézni a szakkörök bemutató óráira egész héten, hogy lássuk tetszik-e valami. Vacsora hét órakor. Kimenő maximum kilencig. Tízkor takarodó. Hmm. Szoros az időbeosztás, de egész jó.
- És hol a kantin? – kérdezte Katya. Antonio a homlokára csapott és mutatni kezdte az utat. A koleszon keresztülmentünk, a közös helyiségen át. Egy nagy üvegajtó választotta el a kantint a másik szobától. Bent pár már ült pár srác és szendvicset evett. Ők gyorsabban megvoltak a túrával, mint mi.
A vezetőnk illedelmesen megköszönte, hogy végighallgattuk, de ezennel vége volt a túrának. És át is váltott idegenvezetőből őrül srácba és az egyik fiú hátára ugrott, aki egy hatalmas ordítással zuhant az asztalnak. Utána a saját anyanyelvén – talán németül – kezdte sértegetni a másikat. Vagyis szerintem sértegetni. A letámadott megigazította magán a pulóverét és leült az egyik székre, közben még mindig morgott. Viccesnek találtam.
Leültünk egy hat fős asztalhoz, aztán két váltásban elmentünk a vacsoránkért. Elég jó volt a választék. Rántotta, szendvics vagy saláta. Én a salátára csaptam le, míg Feliks a rántottára. Az asztalnál jó étvágyat kívántunk és enni kezdtünk. Pontosabban: a lányok enni kezdtek, én és az egy szem srác pedig tömni a képét.
Isten megáldott egy bátyussal, akire felnéztem, mintha valami bálvány lenne. Ez talán kiskoromban a külsőmön és a viselkedésemen látszott a legjobban… most meg az étkezési módomon. Lili kerek szemekkel nézett rám, aztán mutatta, hogy töröljem meg az arcom. Kissé elpirulva húztam végig az arcomon a szalvétát. Na, ja. Otthon ez még elment, itt viszont kicsit gáz. Katya rám mosolygott, aztán a mellettem ülő fiúra nézett, aki szinte már elpusztította a tányérjára tett ételeket. Sosem értettem Feliks-et. Alacsony, vékony… akkor hogy a francba tud ennyit enni?! A lengyel srác felnézett, zöld szemeivel kérdőn meredt ránk. Aztán mikor csak pár fojtott mosoly volt a válasz, visszafordult a vacsorája felé.
- Öhm… leülhetek? – állt meg mellettünk Feliks egyik szobatársa. Honnan is jött? Litvánia? Igen. A neve pedig… Tony? Nem. Tobias? Nem. Tooo…
- Persze – feleltem gyorsan, mert már kezdett kínossá válni, hogy csak bámulom. Elmosolyodott és leült a lakótársa mellé.
- Toris Laurinaitis – mutatkozott be. Toris! Tényleg! Katya bemutatott minket is.
- Lizzy – szólított meg Lili. Felé kaptam a fejem. Kezében egy bögrét tartva nézett rám hatalmas türkizkék szemeivel. – Megkérdezhetem, hogy miért van virág a hajadban? Kíváncsi vagyok – megérintettem a margarétát, amit aznap reggel a fülem mögé tűztem. A szirmok simogatták az ujjaim, ahogy hozzájuk értem.
- Még kiskoromban szoktam rá, mikor inkább hasonlítottam fiúra, mint lányra – mondtam halkan. Mindenki ledöbbent. Én inkább hasonlítottam fiúra? Igen. Kiköpött apám voltam, a hajam se volt túl hosszú és mivel akkoriban eléggé pénzszűkében voltunk, kénytelen voltam a bátyám kinőtt ruháiban is járni néha. Egy fiú tűzött először virágot a hajamba, mondván attól lányosabbnak tűnök. Azóta mindig volt hol igazi, hol mű benne.
Vacsora után nyitóbuli volt a közös helyiségben. Felültem egy asztalra és onnan néztem a táncolókat. Egy kéz jelent meg előttem. Meglepetten néztem Antonio-ra, aki szélesen vigyorgott.
- Üdv a W Akadémián, Lizzy!
Sok volt osztálytársam jó hírű gimibe akart menni valahol a lakhelyünk közelében, hogy aztán felvághasson vele: haha, őt felvették abba a menő suliba. És itt voltam én, aki imádtam a történelmet, az életemet pedig megalapoztam ezzel az angliai akadémiával. Az már csak tetézte a dolgokat, hogy a legjobb külföldi barátom is ott állt mellettem, együtt néztünk szembe ezzel az új helyzettel.
- De csak szerintem totál hihetetlen, hogy mindkettőnket felvettek ide? Egy olyan suliba, ahová egy országból maximum csak egy-két embert vesznek fel? Szerintem ez totál nagy mázli! – virult, mire megcsóváltam a fejem. Könyökével finoman oldalba bökött. – Ugyan Lizzy, törődj bele, mostantól tökre nem csak Skype-on foglak idegesíteni.
- De jó nekem – sóhajtottam unottan, de aztán lehajtottam a fejem és az ajkaim ismét felfelé kunkorodtak, mert valamilyen szintem igaza volt. Na, nem az idegesítős részben, hanem abban, hogy legalább már nem csak virtuálisan tudtunk beszélgetni, végre nem több száz kilométer volt közöttünk. Tényleg hihetetlen.
A W Akadémia egy észak-angliai középiskola, ahová a világ minden tájáról érkeznek diákok, de minden országból általában csak egy ember. Leginkább a történelemre van szakosodva, szóval egyértelmű, hogy felvételt is olyanok nyerhetnek, akik a jövőben ezzel akarnak foglalkozni, vagy legalábbis úgy gondolják. A felvételin nem volt elég az alaptudás, többet kellett nyújtani, mint az átlag. Sokkal. Bár így, hogy a szüleim is történelemimádók, nem volt olyan nehéz dolgom. Konkrétan a History csatornán nőttem fel, a világháborúról szóló könyvekből tanultam meg olvasni. A másik fontos kritérium az angoltudás volt, mivel a tanórák is angolnyelven folytak. Ebből a szempontból is volt kisebb előnyöm, mégpedig, hogy Feliks-szel angolul kommunikáltunk. Egyelőre neki sem sikerült megtanulni magyarul, nekem se lengyelül, de már folyamatban volt a dolog.
Ellenben Feliks-en meglepődtem, sosem mondta, hogy ebbe a suliba akar jönni, bár tegyük hozzá én sem említettem neki. De aztán egy nap, mikor betöltött a Skype, egyszerre ordítottunk, hogy felvettek. Anyáék már meg sem lepődtek ilyen megnyilvánulásokon, megszokták tőlünk. Egymás szavába vágva hadartunk, hol angolul, hol a saját anyanyelvünkön, végül mindketten felmutattuk a suli logójával díszített, kinyomtatott értesítőt. Aztán újra visítani kezdtünk.
- Melyik a te szobád? – kérdezte, közben a kezében tartott papírt vizslatta, amit még a kapuban kaptunk, miután kipipálták a nevünk. Állig érő szőke haja a homlokába hullt a mozdulatra. Gyorsan előszedtem a farmerom zsebéből a saját papírom, ami már inkább salátára hasonlított, és megnéztem a szobaszámot.
- Nyugati szárny, 217 – mondtam és felnéztem az épületre. Kíváncsi voltam, kikkel kerülök egy szobába. A bentlakásos iskoláktól egy dolog miatt féltem csak, mégpedig a szobatársak. Mi lesz, ha nem jövünk ki? Vagy, mivel ebben a suliban alig vannak lányok, nem lesz, kivel összerakjanak, és egyedül leszek?
Észre se vettem, hogy már az ajtó előtt állunk, Feliks előre engedett. A bejárattal szemben egy nagy, kétszárnyú ajtó volt, a két oldalán pedig egy-egy lépcső, ami felvezetett az emeletre. Tőlünk jobbra egy kis fülke kapott helyet, rajta nagy betűkkel: Porta. Egy férfi ült benne, épp a papírjait és a mögötte lógó kulcsokat nézegette, mikor beléptünk. A portás rögtön elénk ugrott és kérte a neveink és a szobáink számát.
- Erzsébet Héderváry, nyugati szárny, 217-es szoba – miközben beszéltem, kissé lábujjhegyre álltam, hogy lássam mit csinált. Kipipálta ő is a nevem, aztán odaadott egy kulcsot, amin a 217-es szám szerepelt. Félreálltam, hogy Feliks is elkérhesse a kulcsát. Szomorúan tapasztaltam, hogy ő a keleti szárnyban kapott helyet. Rám mosolygott, aztán a lépcsőre sandított.
- Csak egy fontos szabály: nincs átjárás a két szárny között – figyelmeztetett a portás szórakozottan, mert tudta, hogy úgyis átmegyünk, ha akarunk. Bólintottunk, aztán egymásra néztünk. Még egyszer megöleltem, mert egyszerűen nem tudtam betelni vele, hogy tényleg itt van velem.
- Vigyázz magadra Lizzy – intett Feliks és elkezdte felrángatni a bőröndjét az emeletre. A harmadik emeletre. Szegény. Megragadtam a sporttáskám fogantyúját, és egy nagy sóhaj után elindultam. Nekem se lesz könnyebb, pedig a cuccom nagyobb fele még csak azután jött. Már a lépcsőfordulóban kénytelen voltam megállni, és elgondolkodni, hogy mitől nyom egy mázsát a táskám. Vettem még pár lélegzetet és nekiveselkedtem, hogy megtegyem a maradék másfél emeletet.
- Esetleg segíthetek? – szólalt meg mögöttem valaki, mire megugrottam. Egy másodpercig csak azon gondolkoztam, milyen akcentusa lehetett. Aztán jutott el az agyamig, hogy egy srác állt ott, aki elvileg nem jöhetne át a nyugati szárnyba. Megfordultam és végigmértem. Sötét, göndör haj, napbarnított bőr, kicsit világosabb zöld szem. Kedvesen mosolygott és közelebb lépett. - Lo siento ! Megijesztettelek? – emelte fel kicsit a kezeit, aztán a sporttáskámért nyúlt. Kissé megilletődve nyújtottam felé a kért tárgyat. A vállára kapta, mintha pillekönnyű volta. – Hát, üdvözöllek a World Akadémián – vigyorodott el.
- Én… öhm… a portás azt mondta, senki se mehet át egyik szárnyból a másikba, nem? – hebegtem egyre vörösebb arccal. Kissé összevonta a szemöldökét, aztán lenézett, mintha a lépcső fokain keresztül a portásra láthatna. Ajkain újra mosoly jelent meg és megrántotta a vállát. Nem félt a büntetéstől. Talán már a portások se vették komolyan ezt a szabályt. Mindentudó pillantást vetett rám és elindult fölfelé.
- Egy év alatt kitapasztalod, hogy hol vannak itt kiskapuk – nevetett, aztán megkérdezte hányas a szobám. Szinte ugrándozott fölfelé, képtelen voltam elhinni, hogy neki nem olyan rohadt nehéz az a cucc, mint nekem.
- Szóval másodikos vagy? – kérdeztem, de közben nézelődtem. A fehér falakon a végzős osztályok tablói és (valószínűleg) a diákok által festett képek lógtak, az ajtókat különböző poszterek, feliratok díszítették. Az ablakokban virágok csücsültek. Szép volt és hangulatos.
A fiú hümmögött, amiből azt vettem ki, hogy igen a válasza. Hátralesett rám a válla felett. Arra a kérdésre, hogy tetszik-e, egyértelmű volt a válaszom. Elkezdte ecsetelni, hogy a fiúkolesz nem ennyire… rendezett. Megpróbáltam elképzelni Feliks-et a káosz közepén, közben már a gondolattól is vihogni támadt kedvem. Hirtelen megtorpant, én pedig feleszméltem. Ott álltam a szobám előtt, aminek az ajtaján pont szemmagasságban volt az ott lakók neve az enyémen túl: Yekaterina Chernenko és Lili Zwingli. Megköszöntem a fiúnak, aki illedelmesen bemutatkozott: Antonio Fernandez Carriedo. Ő az Erzsébet névre kicsit összevonta a szemöldökét. Négy választása volt: Elisabeth, Elizaveta, Elizabeta vagy simán Lizzy. Az utolsó mellett döntött. Mosolyogva köszönt el és indult el a lépcső felé. Én pedig egy halk kopogás után benyitottam. Bent egy szőke hajú lányt találtam, aki épp a hatalmas gardróbot méregette. Az érkezésemre felkapta a fejét, tengerzöld szemei felcsillantak. Elém pattant és felém nyújtotta a jobbját.
- Lili Zwingli Liechtensteinből – mosolygott. Én is bemutatkoztam és végignéztem a szekrényen, ami a kis előszoba jobb oldalán kapott helyet. Jó széles és magas is volt, biztos elfértünk benne. Bal oldalt fogasokat láttam a kabátok számára és egy cipőtárolót. Ezután megnéztem a szobát. Az egyik falnál három ágy állt, velük szemben pedig íróasztalok foglaltak helyet. Még nem volt túl otthonos, de volt egy olyan érzésem, hogy elég hamar azzá tesszük. Hátrafordultam Lili felé, aki az ajtóra ragasztott papírlapot olvasta. Letettem a földre a táskám és odaléptem mellé. A lapon az állt, hogy aznap öt órakor mindenki menjen a közös helyiségbe – földszint –, ahol majd elmondják a szabályokat, utána pedig egy-egy felsőbb éves vezetővel körbevezetnek a suliban.
Egy halk kopogás miatt hátraugrottunk. Egy lány dugta be a fejét az ajtón, aki minden bizonnyal Yekaterina volt. Egy pillanaton belül belépett az előszobába és letette a bőröndjét a földre. Széles mosollyal nyújtotta felénk a jobbját és mutatkozott be. Mint kiderült Ukrajnából jött.
Ezután már csak annyi dolgunk volt, hogy elosszuk, ki hol alszik. Szerettem volna az ablak mellé kerülni, mivel mindig ott volt az ágyam, de ezzel nem csak én voltam így. Lili csettintett egyet és feltúrta a táskáját egy kis lapért, amit három egyforma részre vágott. Azokat beszínezte különböző színűre, aztán megbeszéltük, hogy melyik-melyik ágyat jelenti. Végül kicsire összehajtotta őket. Én kezdtem a húzást. Katya jött, az utolsó pedig megmaradt Lilinek. Egyszerre hajtottuk szét. Felsikkantottam a kedvenc színem, a zöld, láttán. Az ukrán lányé lett az ajtóhoz közelebbi, míg Lili ledobta a bőröndjét a középső ágyra. Elégedetten körbefordult, közben megigazította a rövid hajába kötött lila szalagot.
Ezt követte a kérdés: kipakoljunk? Mindhárman a csomagjainkra néztünk, aztán belegondoltunk, hogy ezután még mennyi cucc fog jönni. Halogattuk a dolgot egy kicsit. Elterültünk az ágyainkon és kérdez-felelek szerű játékot játszottunk. Valaki feltett egy kérdést, amire mindhárman válaszoltunk. Sokat nevettünk, mert kiderült, hogy a történelmen kívül is van pár közös vonásunk.
Hat óra körül elindultunk le. A bejárattal szemben volt a közös helyiség ajtaja, amit amúgy is gyorsan megtaláltunk volna – mivel hatalmas arany betűkkel rá volt írva a funkciója –, de állt az ajtó mellett egy fiú is, aki beterelt minket oda. Valószínűleg a terem többféle elfoglaltságra is szolgált, mert bár a székek középen voltak sorokba rendezve, de oldalra asztalok voltak tolva. A sarokban foteleket pillantottunk meg, valahol a terem másik végében csocsó- és pingpong-asztalok voltak. Tuti nem fogunk unatkozni. Leültünk egy kicsit hátrébb. Valószínűleg nem csak az elsősök voltak ott, hanem minden évfolyam is, mert eléggé látszott, hogy csak a tömeg kisebb része bátortalan. Az egyik fotelben megpillantottam Antonio-t is, aki két sráccal röhögött. Valószínűleg a szobatársai voltak.
- Lizzy! – pattant le mellém Feliks, mire a másik oldalamon ülő lányok megugrottak. Bemutattam őket egymásnak, aztán megkérdeztem, hogy milyenek a szobatársai. Egy barna hajú fiúra mutatott nem messze tőlünk. – Toris tök jó fej, Litvániából jött. A másik srác viszont… – bökött a másik irányba, pont arra, ahol a legnagyobb volt a tömeg. – kicsit ijesztő. A kétméteres oroszt nézd. Ő az – suttogta. Így már nem volt nehéz kiszúrni. Nem értem miért volt ijesztő, én csak egy mosolygós fiút láttam. Bár mondjuk az százhatvanöt centit alig elérő Feliks kicsit eltörpült mellette. Talán ez adta a félelem okát. Nevetve átöleltem a lengyel barátom, aki ezt úgy vette, hogy nem, állok mellette azzal kapcsolatban, hogy ijesztő a lakótársa. Így is volt. A „kétméteres orosz” csak mosolygott, mint egy kisfiú, ártalmatlannak tűnt.
Fülsüketítő búgás csendesített el mindenkit. A terem végében lévő kis színpadon az iskola igazgatója állt, előtte a mikrofonnal. Minden diák felé fordult, páran még mindig a búgó hang miatt fintorogtak.
- Üdvözlök minden új és régi diákot a W Akadémián. Próbálom rövidre fogni…
- Igazgató nő, az elmúlt három évben is ezt mondta – kurjantotta be egy srác a legnagyobb tömeg közepéről. A nő elmosolyodott, minden bizonnyal már megszokta az ilyen beszólásokat. Csak legyintett és visszanézett a mappájába.
- Most tényleg rövid leszek, ígérem Sadiq – erre a társaság hangosan felröhögött, nagyon úgy tűnt, eltalálta a fiú nevét. A nő mosolyogva végignézett a teremnyi emberen. – Nos, szeretném köszönteni az új diákokat, akiket két osztályba fogunk szétosztani. 40 diák 40 különböző országból. Ahogy elnéztem a sorokat, találkoztam pár ismerős vezetéknévvel. A fiúkra nézve sajnálatos, de még mindig kevesebb a lány, összesen csak 5 új érkezett. – ezen kicsit meghökkentünk. Katya meglepetten pislogva próbálta megkeresni a negyedik és ötödik új lányt, de pár perc után csalódottan huppant vissza mellénk. Sejtettem, hogy ide több fiú jár, de nem gondoltam volna, hogy ennyivel. Körülnéztem. Csak elvétve láttam meg egy-egy lányt.
Az igazgatónő közben tovább beszélt. Szót ejtett az új tanárokról, pár diák nyári sikereiről, aztán mesélt kicsit a suliról is. A felsőbb évesek itt bosszús sóhajt hallattak, valószínűleg már meghallgatták párszor.
Ezt követte a házirend felolvasása egy szigorú tanár által. Nem voltak olyan vészesek a szabályok, mint hittem, könnyen betartható volt. A koleszra vonatkozott pár egyértelmű pont is: könnyen romló ételt nem viszünk fel, óvjuk a környezetünket, a szemetet az emeleteken elhelyezett tárolókba rakjuk, lehetőleg szelektíven… stb.
Utána jöhetett a körbevezetés. Mindenkit kitereltek a koli elé és utána le-lecsaptak emberekre a körbevezetni kívánó felsősök. Antonio termett előttünk, szélesen vigyorgott ránk, aztán kicsit furcsán nézett a lányos hármasunk mellett álló Feliks-re. De nem zavarta, elindult az iskola épülete felé.
- Szóval, a nevem Antonio Fernandez Carriedo Spanyolországból, másodikos vagyok. Ahogy az igazgatónő is mondta, ez egy viszonylag régi épület, tele titkokkal, amit már egy éve próbálunk megfejteni.
- Titkokkal? – kérdezte Lili. A fiú bólintott, titokzatos mosollyal ígérte meg, hogy elmesél majd közülük párat. Aztán jobbra mutatott.
- Az ott a sportpálya, mögötte az a rohadt nagy épület a tornaterem – ezután a másik irányba bökött. – Amott láthatjátok az „ásatás szimulátort” vagy homokozót, ahogy az osztálytársam hívja, de azt általában csak nyíltnapkor, meg rendezvényekkor szokták beüzemelni. Egyenesen előttünk pedig maga az iskola magasodik – vigyorgott ránk hátra.
Az épület kétemeletes volt, modernnek tűnt ahhoz képest, hogy lassan kétszáz éves. A bejárat előtt árkádsor húzódott. Antonio megállt és az ajtó melletti réztáblára bökött, amin az épület nyitása és az építőjének neve állt. Megköszörülte a torkát és színpadiasan benyitott. Hatalmas folyosó húzódott előttünk, de ahogy láttam, ennek az épületnek is több szárnya volt.
Először a földszintet jártuk be. Összesen három folyosó ment egymással párhuzamosan. Az A szárnyban voltak a klubok szobái. Az ajtókra ki voltak téve a plakátok. Valamin felnevettem. Voltak értelmes, de értelmetlen szakkörök is. Bekukkantottunk a főzőklubba. Egy fiú azonnal muffinokat nyomott az orrunk alá, közben szélesen vigyorgott. Egy magas srác jelent mellette, kezében tálcát tartott, a poharakban nagyon pezsgőnek látszó folyadék gyöngyözött. Olyan ruhába volt bújva, mint a pincérek, talán vállig érő szőke haját a tarkóján összekötötte, csak pár tincs keretezte az arcát, kék szeme ránk villant, majd Antonio-ra nevetett és megkérdezte, hogy miért bébicsőszködik.
- Mert akkor olyan perverzek vezetnék körbe őket, mint te, Francis – vigyorgott a spanyol. A szőke megforgatta a szemét és átnyújtott neki egy poharat, aztán sértődöttséget színlelve elvonult. A vezetőnk csak nevetett és elkezdett kifelé tolni minket. A másik fiú még nyomott a kezünkbe egy-egy sütit, amit széles mosollyal fogadtunk el. A tetején lévő cukormázba egy angol zászló volt szúrva. Ó, szóval angliai a srác. Miközben rágcsáltuk az édességet, áttévedtünk a következő folyosóra, de közben a klubok képviselői szórólapokat nyomtak a kezünkbe. Rajz-, úszó- és… mágia-klub? Hűha.
A második folyosó bejárata fölött ez a felirat függött: Szaktantermek. Antonio megmagyarázta mit jelent ez: zene, biológia, kémia, rajz, technika és a géptermek, mindegyiket csak az adott tantárgyra lehet használni. Ezek némelyike hatalmas volt, mások kisebbek. Például a zeneterem háromszorosa volt a fizikához használtnak.
Mint az amerikai filmekben, itt is mi választhattuk ki a kötelező tantárgyak mellé a kiegészítő tárgyakat. Én felvettem többek közt a latin, a számítástechnika és valamilyen hirtelen ötlet folytán a táncot is erre a félévre. Ez idő alatt megpróbálom kiismerni a tanórákat, tanárokat.
Az utolsó folyosón a többi tölteléktantárgy termei kaptak helyet. Ilyenek voltak a különböző nyelv – volt magyar is! -, irodalom, esetleg valami jogi tantárgyak termei is. Ezután felcaplattunk a második emeletre. A lépcsőfordulóban egy szekrény volt, benne tömérdek díjjal. Aztapaszta!
A következő emeleten már csak két folyosó kapott helyet. Itt voltak az osztálytermek. Az ajtók mellett pedig ott lógott az osztályok névsora. Gyorsan megnéztük, hogy melyikben vagyunk. Mind a négyen a B-ben. Összevigyorogtunk és tovább indultunk. Benéztünk egy-egy terembe, amik szépen fel voltak díszítve. Nem túlzottan, de ízlésesen. Gyanítottam, hogy azon kevés lány műve, akik oda jártak. Szerencsére nálunk ebből a szempontból nem csak hárman fogjuk a díszítést csinálni, hanem négyen: Feliks-et ismerve biztos ő is besegít.
A másik folyosó is ugyanolyan volt. A termek sokkal nagyobbak voltak itt, mint lent, de kevesebb is volt belőlük. Hatalmasak és napfényesek. Gyönyörűek. A mosdókat is ezen az emeleten találtuk meg, a lépcsőtől nem messze, még a folyosó elején.
A harmadik emeletre több lépcsőn keresztül tudtunk csak feljutni. Ott volt a tanári – Antonio szerint naponta csak egyszer-kétszer másznak fel ide – illetve pár előadóterem. Meg egy hatalmas félig fedett terasz, rajta többféle növénnyel. Onnan majdnem beláttuk a suli egész birtokát. A kerítésen túl előbukkantak a kisváros magasabb házai, a templom nagy tornya. Valahonnan távolabbról még egy vonat zakatolása is elhallatszott hozzánk.
Azt követően lementünk a földszintre. A lépcső alján kaptunk egy-egy lapot a másnap forgatókönyvéről. Reggel nyolckor reggeli a suli kantinján, a tanítás kilenckor kezdődik, ebédszünet a negyedik óra után. Órák után be lehet nézni a szakkörök bemutató óráira egész héten, hogy lássuk tetszik-e valami. Vacsora hét órakor. Kimenő maximum kilencig. Tízkor takarodó. Hmm. Szoros az időbeosztás, de egész jó.
- És hol a kantin? – kérdezte Katya. Antonio a homlokára csapott és mutatni kezdte az utat. A koleszon keresztülmentünk, a közös helyiségen át. Egy nagy üvegajtó választotta el a kantint a másik szobától. Bent pár már ült pár srác és szendvicset evett. Ők gyorsabban megvoltak a túrával, mint mi.
A vezetőnk illedelmesen megköszönte, hogy végighallgattuk, de ezennel vége volt a túrának. És át is váltott idegenvezetőből őrül srácba és az egyik fiú hátára ugrott, aki egy hatalmas ordítással zuhant az asztalnak. Utána a saját anyanyelvén – talán németül – kezdte sértegetni a másikat. Vagyis szerintem sértegetni. A letámadott megigazította magán a pulóverét és leült az egyik székre, közben még mindig morgott. Viccesnek találtam.
Leültünk egy hat fős asztalhoz, aztán két váltásban elmentünk a vacsoránkért. Elég jó volt a választék. Rántotta, szendvics vagy saláta. Én a salátára csaptam le, míg Feliks a rántottára. Az asztalnál jó étvágyat kívántunk és enni kezdtünk. Pontosabban: a lányok enni kezdtek, én és az egy szem srác pedig tömni a képét.
Isten megáldott egy bátyussal, akire felnéztem, mintha valami bálvány lenne. Ez talán kiskoromban a külsőmön és a viselkedésemen látszott a legjobban… most meg az étkezési módomon. Lili kerek szemekkel nézett rám, aztán mutatta, hogy töröljem meg az arcom. Kissé elpirulva húztam végig az arcomon a szalvétát. Na, ja. Otthon ez még elment, itt viszont kicsit gáz. Katya rám mosolygott, aztán a mellettem ülő fiúra nézett, aki szinte már elpusztította a tányérjára tett ételeket. Sosem értettem Feliks-et. Alacsony, vékony… akkor hogy a francba tud ennyit enni?! A lengyel srác felnézett, zöld szemeivel kérdőn meredt ránk. Aztán mikor csak pár fojtott mosoly volt a válasz, visszafordult a vacsorája felé.
- Öhm… leülhetek? – állt meg mellettünk Feliks egyik szobatársa. Honnan is jött? Litvánia? Igen. A neve pedig… Tony? Nem. Tobias? Nem. Tooo…
- Persze – feleltem gyorsan, mert már kezdett kínossá válni, hogy csak bámulom. Elmosolyodott és leült a lakótársa mellé.
- Toris Laurinaitis – mutatkozott be. Toris! Tényleg! Katya bemutatott minket is.
- Lizzy – szólított meg Lili. Felé kaptam a fejem. Kezében egy bögrét tartva nézett rám hatalmas türkizkék szemeivel. – Megkérdezhetem, hogy miért van virág a hajadban? Kíváncsi vagyok – megérintettem a margarétát, amit aznap reggel a fülem mögé tűztem. A szirmok simogatták az ujjaim, ahogy hozzájuk értem.
- Még kiskoromban szoktam rá, mikor inkább hasonlítottam fiúra, mint lányra – mondtam halkan. Mindenki ledöbbent. Én inkább hasonlítottam fiúra? Igen. Kiköpött apám voltam, a hajam se volt túl hosszú és mivel akkoriban eléggé pénzszűkében voltunk, kénytelen voltam a bátyám kinőtt ruháiban is járni néha. Egy fiú tűzött először virágot a hajamba, mondván attól lányosabbnak tűnök. Azóta mindig volt hol igazi, hol mű benne.
Vacsora után nyitóbuli volt a közös helyiségben. Felültem egy asztalra és onnan néztem a táncolókat. Egy kéz jelent meg előttem. Meglepetten néztem Antonio-ra, aki szélesen vigyorgott.
- Üdv a W Akadémián, Lizzy!
Én esküszöm halál komolyan mondom hogy nem hiszlek el!!! Írsz egy fantasztikus történetet aztán belekezdessz egy másik fantasztikusba...esküszöm te valami varázsló vagy, mert ezt is, már most imádom!
VálaszTörlésSziaaa!
VálaszTörlésÖrülök, hogy tetszik, remélem nem fogok csalódást okozni ezzel a történettel. :)
Hát, varázsló nem vagyok, csak jó ihletet kaptam.:D
Puszi! <3