-->

2017. június 12., hétfő

4. fejezet - Gólyaavató 1.

Hallo!
Visszatértem, végre túlestem a nyelvvizsgán, az év végi hajrán is, most már nincs semmi (vagy ki tudja), ami közbejöhet.
Meghoztam az új fejezetet is, kiegészítve pár a mi Anonymus-unk leveleivel. :)
Jó olvasást mindenkinek, remélem tetszeni fog!
---------------------------------

Bár Francis azt mondta, engem kihagynak, másnapra kiderült, hogy nagyon nem. Reggel az íróasztalomon egy borítékot találtam, benne egy kis üzenettel. Két dolog fogalmazódott meg bennem: hogy jutottak be? És miért nekem adnak ilyen feladványokat? Merthogy az volt. Két levél volt benne, egyik a feladatom leírása, a másik pedig az első feladat. Persze a szöveg géppel írt volt, így még azt se tudtam, ki írta. A lényeg az volt, hogy az egyik feladat felfedi a másik helyét és október végéig az összes üzenetet meg kell találnom, némelyiknél pedig van bónuszfeladat is. Ha azokat nem teljesítem, az osztályom bánja. Aha, szóval fenyegetnek is. Elköteleztem magam, hogy kiderítem a jóakaróm kilétét, illetve azt is, hogy megcsinálok minden feladatot a lehető leghamarabb. Nem akartam sokáig húzni ezt a levélkeresős játékot, mert tudtam, a suli pár héten belül teljes gőzzel beindul és akkor majd nem fogom tudni egyszerre csinálni a keresgélést és a tanulást.
Mivel ez egy bentlakásos iskola, így a tanárok és az egyéb segítők figyelnek arra, hogy sose unatkozzunk. Eliska elmesélte, hogy majdnem minden hétvégén rendeznek valami kis kirándulást a környéken, ami nem kötelező, de sokan el szoktak rá menni, mivel nagyon jól szervezett és szórakoztató is. Nagyobb szünetekben még egy-egy olyan nagyobb angol városba is elviszik a jelentkező diákokat, mint London. Elvileg év végén mi is megyünk majd. Kíváncsi voltam a fővárosra is, még sosem voltam ott, sokáig azt hittem talán nem is lesz rá lehetőségem sohasem. De így, hogy itt voltam Angliában, az esélyek nagyban megnőttek.
Akkor ébredtem fel a gondolataimból, mikor Katya szóvá tette, hogy mérgesnek tűnök. Megmutattam neki a levelet, közben a feladatot néztem.

Katt a nagyobb méretért

1. feladvány

- Egem leginkább az érdekel, hogy hogyan vezet rá a következő nyomra? – nézegettem a szöveget. A másik szobatársam is mögém lépett és a sorokat figyelte. Tanácstalanul piszkálta a hajában lévő szalagot, aztán elvette és ő is átolvasta még párszor mindkét lapot. Mindhárman sóhajt hallattunk és elkezdtük átkozni a második évfolyamot.
Előző nap a lányokat is szépen megviccelték, mondjuk rájuk vödörből öntötték a vizet, mire visítva rohantak vissza a találkozóhelyre. Mondjuk nem ők jártak a legrosszabbul, hanem Arthur és Alfred, akiket rózsaillatú löttyel öntöttek le, így még méterekről is lehetett őket érezni. Szegény fiúk sétáló drogériának érződtek. Azon viszont meglepődtem, hogy nem én voltam az egyetlen, aki megúszta. A fiú, aki megnyerte a kiütőt a csapatomnak az első tesiórán, meglepetten, kissé talán tanácstalanul állt ott, ahol hagytuk. Mintha észre se vették volna a másodikosok. Kíváncsi lettem: neki is adtak ilyen keresgélős feladatot?
És ha már keresés: miután beértünk az osztályterembe, újra a rejtvényen kezdtem gondolkozni. Feliks a székemre támaszkodott, úgy olvasta a sorokat. Összevontam a szemöldököm. Milyen hiba? Nincs hiba. Az első világháború 1918-ban ért véget. Lehetséges, hogy tíz év múlva valaki ezt megírta. Világháború… Már minden lehetséges opciót kipróbáltam, mikor leesett. 1928-ban még nem tudhatták, hogy az a háború volt az első világháború. Nem gondolhatták, hogy lesz még egy. Akkor még nem is első világháború néven emlegették, hanem úgy, hogy Nagy Háború.
De akkor is, ez hogy vezet rá a következő feladványra? Mit másoljak le, ami 1933-ban íródott? Mi van? Sóhajtottam egyet bosszúságomban. Kezdhettem elölről. A megtaláltam a hibát, de a nyomra nem találtam rá. Matekon hol a tanárra, hol a papírra néztem. A hajam csavargatva kopogtattam a tollal a padon, közben felpillantottam a táblára, amin egyre több dolog jelent meg. Egyelőre még értettem, miről van szó, így meg mertem kockáztatni, hogy nem figyelek teljesen. A tanár szerintem látta rajtam, hogy nem vagyok száz százalékosan ott, óra után meg is kérdezte, hogy értettem-e mindent, amit mondott. Hebegtem valamit arról, hogy néha nem teljesen, mire mosolyogva mondta, ha kell, akkor ismét elmagyarázza nekem egy kicsit lassabban, hogy biztosan értsem. Hálásan köszöntem meg.
Vissza a feladványhoz. Talán az újságcikkhez van köze? Vagy valamit meg kell keresnem az első világháborúval kapcsolatban? Vagy valami olyat, aminek inkább 1933-hoz van köze? Esetleg egy helyen kéne kutatnom mindkettő után? Annyiféle lehetőség van, de én egyikhez sem tudok hozzáfogni. Arra gondoltam, hogy talán vannak valahol régi újságok. Talán cikkeket kéne kutatnom.
Kicsengőkor felpattantam és Antonio vagy Francis keresésére indultam. Pechemre először Gilbertbe futottam bele, aki az ajtóval majdnem megint betörte az orrom. Meg is jegyezte, hogy inkább a folyosó közepén közlekedjek, ne a szélén, mert egyszer tényleg megsérülök. Szerintem meg inkább tőle kellett volna távol maradnom. Ráfintorogtam és utánakérdeztem a két fiúnak. Megrántotta a vállát és a szekrénysornak dőlt, aztán kíváncsiskodni kezdett. Próbáltam visszatérni az eredeti tárgyra, de ő mindenáron tudni akarta, miért keresem őket. A képébe nyomtam a papírt. Először meglepetten, aztán furcsán nézett rám. Elmondtam neki, hogy valamelyik osztálytársa ezt találta ki számomra. Párszor átolvasta, aztán megragadta a csuklóm és húzni kezdett. Kerek szemekkel bámultam a hátát, aztán megpróbáltam magam kitépni a szorításából. Miközben mentünk, pár elsős eléggé megbámulta az albínó srácot, akit ez vagy nem zavart vagy nem mutatta. Továbbra is erősen tartotta a kezem, ujjai talán egy kicsit szorosabban fonódtak köré, mikor két lány őt figyelve összesúgott.
Gilbert a harmadik emeletre vitt fel, a folyosó végére, ahol egy kisebb elágazás volt.
- Itt van minden cikk, amit a suli egykori tanulói írtak – mondta, majd elindult balra. – Itt vannak az első világháború után születettek – állt meg egy nagy képkeret előtt, amiben legalább harminc újságkivágás pihent. Mellé léptem és végignéztem az irományokat. Az alsó ajkamat ütögetve gondolkodtam. Hová rejthette a következőt? Körbenéztem, még a függönyöket is megráztam, de semmit. Akkor talán ott lapul, ahol sejtem. A kép mögött. Leguggoltam és kicsit megemeltem a keretet. Annak sarkába egy újabb boríték volt tűzve. Szélesen elvigyorodtam, aztán az 1933-as cikkek után néztem. A dátumokra koncentráltam elsősorban, de így is percekbe telt, mire meglett, amit kerestem. A Reichstag felgyújtásáról szólhatott, mondjuk nem értettem, mert németül volt. Gilbert nagyjából elmondta, hogy miről szól: a kommunistákat vádolták az épület felgyújtásával, konkrétan egy bujtogató írás volt. Gyorsan lefotóztam a szöveget, gondoltam, majd délután lemásolom, még ha nem is értem.
Ezután feltéptem a borítékot. Megint nyomtatott szöveg volt, megint nem tudtam kideríteni, hogy ki csinálhatta. Tudtam, hogy Gilbert mögém áll és ő is olvassa a sorokat. Még azelőtt megéreztem a kezét a csípőmnél, hogy odatette volna.
- Meg ne próbáld! – sziszegtem, közben dühösen megpördültem. Egy hülyén vigyorgó némettel találtam szembe magam, furcsa színű szeme csillogott, ahogy felemelte a kezeit és hátrébb lépett. Miért is reménykedtem, hogy normálisan fog viselkedni.
- Látom, te nem adod könnyen magad, meine Liebe – vágta zsebre a kezét, aztán kicsit előre hajolt, hogy a szemünk egy magasságban legyen. Hátrébb húzódtam tőle, mire a vigyora még szélesebb lett, már ha ez lehetséges. – És ez tetszik – kacsintott rám. Először fel akartam képelni, aztán rákiabálni, hogy csak ne becézgessem, bár gőzöm se volt, hogy mit jelent, amit mondott. Nem is érdekelt, hívjon csak, ahogy akar, gondoltam mérgesen. Nem is akartam tudni, hogy mi jár a fejében. Túlságosan sokatmondó volt az arcán húzódó kaján mosoly.
- Ne próbálkozz, szoknyapecér – löktem félre az útból és elindultam vissza a lépcső felé. Felnevetett mögöttem, kacagása még sokáig visszhangzott a fejemben és a folyosón egyaránt.
- Szia, Lizzy – ugrott a nyakamba Lili, mikor beléptem a terembe. Nagy tengerzöld szemei az arcom figyelték, ami szerintem még mindig kicsit piros volt a hülye német szavai miatt. – Megvan a megfejtés? – kérdezte. Bólintottam és megmutattam a következő nyomot.
 
2. feladvány
- Nabazdmeg – morogtam magyarul. Lili kerek szemekkel nézett rám, én meg megcsóváltam a fejem. Nem kellett neki tudnia a magyar nyelv ily szépségeit, mint az előbbi káromkodás. Mondjuk, szerintem sejtette, hogy mit mondhattam, mert kissé felvonta a szemöldökét, ahogy rám nézett.
Tesin ezúttal már nem játszadoztunk, hanem futottunk, méghozzá keményen. A futással nincs semmi bajom, amíg nem kell többet rohanni öt percnél. A bajok utána kezdődnek. Próbáltam szabályosan lélegezni, de úgy negyed óra kocogás után már az sem ment. Szerencsére úgy húsz perc után a tanár azt mondta, menjünk ki. Hálát adtunk az égnek. Pár osztálytársam a tanár szavai után lerogyott ott, ahol megállt. Köztük Alfred, akire Arthur kárörvendően vigyorgott és közölte vele, hogy talán nem kellene annyi McDonalds, és Roderich, aki tényleg inkább művészalkat volt, mintsem sportos. Kint mindenki azt csinált, amit akart, ki ült az árnyékban, ki focizott. Én beálltam az utóbbiak közé. A fiúk szerencsére nem voltak velem kemények. Az elején ez volt a baj.
Mondtam már, hogy van egy bátyám? És hogy fiús kisgyerek voltam? Mindkettőt? Akkor talán érthető, amiért ledöbbentettem az osztályom. Kicsengő előtt tíz perccel kijött egy másik osztály is. Ki más, ha nem a másodikosok? Antonio és Francis hangosan szurkoltak nekem, hogy rúgjak még egy gólt. Teljesítettem a kérésüket, mire többen rájuk ordítottak, hogy fogják be. Mellettük Gilbert állt egy padnak dőlve, épp a testvéréhez beszélt, aki pont ellenem játszott, közben engem figyelt. Arcán gonoszkás vigyor futott át, mikor észrevette, hogy őt figyelem. Elfordultam tőle és újra a játékra koncentráltam. Nyeltem egyet, mikor észrevettem Ludwig arcán a testvéréjéhez hasonló, halvány, bár vészjósló vigyort. Ennek a mosolynak meglett az eredménye: a második félidőben átvették a vezetést és elhúztak. A német fiú rohadt jó csapatkapitányt alakított, csupán kézjelzésekkel irányította a többi fiút a csapatában. Mi meg nem győztünk utánuk futni, a labdát szinte mindig azonnal elszedték tőlünk. Mikor a tanár közölte, hogy induljunk be, kidőltem. Lihegve ültem a földön, aztán hátravetettem magam és elnyúltam a füvön a többi csapattársam mellett. Az ellenség csak nevetett rajtunk és bementek. Szerettem volna a középsőujjam mutatni feléjük, illetve Gilbert felé is, ha már ennyire felpiszkálta a testvére versenykedvét, de már arra sem volt erőm.
- Szép volt, Bözsi – állt meg fölöttem Feliks. Az általában a homlokába lógó tincseit félresimította, ahogy nézett le rám.
- Amint fel tudok kelni, meghalsz – feleltem két fáradt sóhaj között. Felkuncogott és jobbját nyújtotta. Hülye lettem volna nem elfogadni a segédkezet, mivel magamtól biztos nem tudtam volna felállni. Átöleltem a lengyel vállát, leginkább azért, mert fáradt voltam az álláshoz. Megveregette a hátam, aztán visszatámogatott az öltözőbe. Megállt a lányöltöző ajtajában, míg én megmostam az arcom és ittam pár kortyot, közben beszélt az előző napi csevegéséről a szüleivel, akik már ekkor hiányolták az egy szem fiukat. Megtöröltem a kézfejemmel a homlokom, aztán odaléptem a fiú elé, aki a körmét piszkálta beszéd közben, majd elhallgatott. Végignézett rajtam, aztán az állával a térdem felé intett. Sóhajtottam. Lehet teljesen le kéne fürödnöm. Már nemigen volt időm, a többiek is jöttek befelé.
- Łukasiewicz kifelé a lányöltözőből! – rikácsolta a tanár, mire Feliks megugrott és elrohant. Mindenki hangosan nevetett rajta, ő meg csak egy morcos pillantással válaszolt vissza. Lengyelül morogva caplatott be a fiúöltözőbe, ahol tovább húzták, hogy ha ennyire akar, öltözhet nálunk is. Olyat és olyan hangosan ordított, hogy még mi is értettük.
Szegény lengyel pipacsvörös arccal állt az öltözők előtt és engem várt. Átöleltem a nyakát és megkérdeztem, hogy látott-e valami érdekeset az öltözőnkben? Erre ellökött magától, de aztán ő is kacagásban tört ki. Igen, ez olyan tipikus Feliks-eset volt. Mindig sikerül valami hülyeséget csinálnia.

- Szóval Feliks így járt – vihogott a bátyám, mikor elmeséltem neki. Mellettem az említett mérgesen nézett, mert bár nem értette, a neve elhangzása felkeltette az érdeklődését. Aztán mikor a vonal másik felén a testvérem hangosan kacagni kezdett, leesett neki, hogy mit meséltem el. Ütlegelni kezdte a karom, mire lelöktem magam mellől. Összevonta a szemöldökét és visszamászott a padtámlára. Aztán kikapta a kezemből a találós kérdést és olvasgatni kezdte. Csücsörítve gondolkozott, aztán a semmibe kezdett bámulni. A vállára hajtottam a fejem, aztán elköszöntem a bátyámtól, akinek a hangja hallatán elfogott a haza-akarok-menni érzése. Még sosem voltam ilyen távol tőlük. Azon törtem a fejem, hogy hogyan fogom én kibírni karácsonyig?
Vacsora után ismét elmentem a zeneterembe, ahol megint csak gyakoroltunk Roderich-kel. Egyre jobban ment, én meg egyre jobban élveztem. Már eljátszottam az Örömóda első sorát, viszonylag kis szünetekkel a hangok között. Oké, még nem volt tökéletes, sőt, még fényévekre voltam az ő játékától, de már láthatóan fejlődtem. Sokat beszélgettünk közben, mindketten meséltünk mindenfélét a saját életünkről. Mondott pár szót a családjáról is, de inkább a suliról beszélt. Magán általánosba járt, ahol kötelező volt két hangszeren megtanulni, innen a jó zenei érzéke, emellett az angol már első osztályban elkezdték elsajátítani, míg én csak harmadikban. Ez nagyon látszotta kettőnk beszédén. Ő sokkal választékosabban beszélt, míg én többször használtam a szlenget. Neki már volt felsőfokú nyelvvizsgája, nekem még nyáron lett meg a középfokú.
Rám nézett a szemüvege mögül, arcán halvány mosoly virított, aztán vissza a kezére, ami a zongorabillentyűkön pihent. Végighúzta a mutatóujját a fekte-fehér soron, aztán random lenyomott pár hangot, amiből lassan egy dallam bontakozott ki. Újra ráismertem. Holdfényszonáta. Az egyik kedvencem. Ismét lehunytam a szemem és úgy hallgattam a gyönyörű muzsikát. Hogy tud valaki ilyen elképesztően játszani? Végigjátszotta. Fejből. A többperces dalt. A végén felnéztem rá, ő meg le rám, szinte azonnal elvesztem a sötét szemeiben. A szemkontaktus azonban megszakadt, mikor valaki kinyitotta az ajtót. Elkaptuk a fejünket, az ellenkező irányba kezdtünk nézni, mintha bűn lett volna, hogy egyáltalán egymás szemébe bámultunk.
A zenetanár volt, láthatóan meglepődött, hogy itt talált minket. Magas, vékony férfi volt, talán a negyvenes évei közepén járhatott. Látszott rajta, hogy művész, kissé elvontnak is tűnt. Rögtön megismerte Roderich-et, és azonnal kíváncsiabb lett. Azt kérdezgette, hogy miket játszott, merthogy órákon nemigen van esélye megmutatni, hogy mit is tud. Én meg pár perc után kezdtem magam fölöslegesnek érezni. Elnézést kértem és elindultam az ajtó felé. Bocsánatkérő pillantást vetettem az osztrákra, aki kicsit bosszúsan vonta össze a szemöldökét a tanára rossz időzítése miatt, aki észre sem vette, hogy… megzavart valamit.
Elmentem sétálni egyet. Megint a szobrokhoz mentem, abban bízva, hogy senki se lesz ott. Elég hamar rá kellett jönnöm, hogy nem. Egy árny állt az ösvény közepén, valamit épp szerelt össze, a fém halkan csikorgott a mozdulatai nyomán. Elbújtam egy állvány mögött, aminek kilestem a fala mellett. A srác, merthogy az volt, a félárnyékban járkált fel-alá, ajkához fuvolát tartott, próbálgatta a hangokat. A hangszert halkan szólaltatta meg, mintha nem akarta volna, hogy bárki meghallja. Talán így is volt. Megtett pár kört, skálázott, lejátszott pár dallamot, megállt pár pillanatra, megigazította a hangszert, mert kicsit rosszul szerelte össze… Aztán megtorpant és nekikezdett. Leesett az állam. Roderich és a zongora, most meg ez? Milyen zeneművészekkel vagyok én körülvéve nap, mint nap? Vajon ki játszik még valamilyen hangszeren? Tovább figyeltem a fiút, aki olyan egy perc után elrontott egy hangot, aztán már szándékosan, egyre mérgesebben fogott félre. Végül egy ordítás kíséretében majdnem eldobta a hangszert, de még időben megfékezte magát. Mi lehetett a baj? Ennyire utálja, ha elrontja a dallamot? Vagy közben elkalandozott, és amiatt lett dühös? Visszahúzódtam a szobor takarásába, aztán az alapzatnak dőlve hallgattam a hangos levegőkapkodást. Matatás zaja következett, közben halk motyogás. Lépések közeledtek felém, bennem pedig meghűlt a vér. Elég idegesnek tűnt, ki fog akadni az a valaki, ha engem is itt talál. De szerencsére minden gond nélkül elsétált mellettem és továbbment. Hála istennek. Kapucnit húzott a fejére, így nem láttam, mikor a lámpa alá ért. A fenébe is.

- Csak a tiéd, mégis mások használják a legtöbbet. Mi az? – gondolkoztam hangosan. Ismét elmondtam, mire Feliks-nek fintor ült az arcára. Már sokadszorra hallgatta meg és már nagyon-nagyon unta. Megértettem, hiszen már nekem is nagyon elegem volt belőle, de muszáj volt végigcsinálnom, ha nem akartam, hogy az osztályom még jobban megszívja, mert akkor biztos én lettem volna a hibás. Szóval inkább megszenvedtem vele előbb, nem pedig később, mikor talán már késő.
Hétvége volt, én pedig eldöntöttem, hogy legalább öt ilyen találós kérdést megfejtek akkor is, ha beledöglök. Pedig félő volt, hogy beledöglök. Már délután volt, az agyam pedig alig bírta tovább a kínzást. Elege volt a sok gondolkodásból. De nem csak neki, hanem minden körülöttem lévő embernek is. A lányok már ki akarták kapni a kezemből a papírt, mert szerintük ez már nem egészséges. Szerencsétlenségükre már szinte fejből tudtam a szövegecskét, de a megoldást, vagy, hogy miként vezethetne a következő nyomhoz, már nem.
Az előző feladvány plusz feladatát megcsináltam, aztán másnap feltettem az osztálytermünk melletti szekrény tetejére az utolsó kicsengő után. Katya és én el is rejtőztünk a folyosó végén és onnan figyeltük a diákokat, ahogy az utolsó óra után mennek ebédelni. Aztán kiürült a folyosó, de mi nem láttunk senkit, hogy felnyúlt volna a borítékért. Odamentünk, hogy biztosak legyünk benne, nem csórta el az a valaki, de… már nem volt ott. Hogy a fenébe vitte el onnan? Ez lehetetlen! Ki az a valaki, egy szellem? Katya rögtön összeesküvés-elméletet gyártott, hogy mi van ha valami túlvilági lény az, aki itt halt meg, mikor a második évfolyamra járt. Szerinte ez megmagyarázta azt, hogy hogyan tudta behozni a bezárt ajtónkon a levelet, illetve azt is, hogy hogyan tudta ekkor elvinni. Halkan nevettem a képzelőerején, de aztán legyintettem. Biztos, hogy nem… Remélhetőleg. (Mert akkor a történetemet nem World Akadémiának kéne hívni, hanem Az iskola fantomjának, nem igaz kedves Olvasó?)
A többieket is inkább az érdekelte, hogy ki lehet a jóakaróm, aki miatt lassan elpatkolok a végkimerülés miatt. Oké, ez kissé túlzás, de az agyam már kezdett ellenkezni a sok gondolkozás ellen.
- Hívott valaki kedvesemnek, Lizzy? – kérdezte Katya. Megcsóváltam a fejem. Pontosítok: lehet, hogy hívott, csak én nem értettem. Annyiféle nyelven beszéltek a World Akadémián, hogy lehetetlenség lett volna a sok idegen szóból kiszűrni azt, amelyiknek az volt a jelentése, hogy „kedvesem”.
Csak a tiéd, mégis mások használják legtöbbet… csak a tiéd…
- Esetleg valamilyen más nyelven?
Pont erről beszéltem (magamban)! Erre viszont felsorolták legalább egy tucat nyelven ezt a megszólítást, de nem figyeltem rájuk, már nem tudtam több idegen szót befogadni, de ők csak egyre hadarták a saját anyanyelvüket, gondolkoztak, hogy talán nem úgy hívott, hanem amúgy, de ugyanazt jelenti… A végére már úgy tettem, mintha ott se lettek volna, csak a kérdésre koncentráltam.
Csak a tiéd… Csak az enyém. A szoba közös, fürdő közös, Lili-vel már a ruhán is osztozunk (összekeverjük, na), cuccok is keverednek. Egyedül a nevem az, amit még nem adtam kölcs…
- Heuréka! – visítottam fel, mire a többiek egy métert ugrottak hátra. Alfred és Arthur is befejezték egymás csesztetését, körülbelül a fél udvar engem bámult. Felpattantam és rohanni kezdtem a suli felé, aminek feltéptem az ajtaját és az osztálytermünk felé indultam, ami mellett álltak a szekrényeink. Az enyém ajtaján a nevem állt egy kis papíron, még az első napokban tettem oda, hogy tudjam, az az enyém, amit ekkor kihúztam a helyéről. Mögötte egy kis összehajtott cetlit találtam.
Az izgatottságtól lüktetett a szívem, miközben kihajtogattam a papírost. Ugyanaz a nyomtatott betűs írás. Belebokszoltam a levegőbe egy „IGEN!” felkiáltás kíséretében, aztán olvasni kezdtem.
 
3. feladvány
Könnyebb, mi? Ha ez neki könnyű, akkor ő valami zseni lehet. Mondjuk már azonnal feltűnt, hogy ezt már hallottam valahol, csak éppen azt nem tudtam hol. Talán magyarul egy gyerekkönyvben vagy ilyesmi… Ismét átfutottam a sorokat, de úgy gondoltam, majd a többiek segítségével megoldom. Abban biztos voltam, hogy a megoldás a konkrét helyre küld el.
Sóhajtottam egyet és elindultam visszafelé, ahol szembetalálkoztam a másodikosok kis triójával, Antonio-val, Francis-szel és Gilberttel, akik megtorpantak, mihelyst megláttak. Egymásra pillantottak, aztán körém álltak, mindhárman intéztek hozzám pár szót.
- Bonjur, mon Chéri – libbent elém Francis és a hajamba tűzött egy kis virágot az első fölé. Rám mosolygott, közben megigazított egy tincset. Hirtelen összecsapta a kezét, mintha valami mesterművel készült volna el. – parfait[1].
- Csalódottnak tűnsz, mi querida – jegyezte meg Toni. Válaszul csak sóhajtottam. Nem akartam a nyakukba zúdítani a pár napja gyűlő feszültséget valamelyik évfolyamtársuk iránt. A harmadik átölelte a vállam, mire akaratlanul is ökölbe szorult a kezem. Engem csak ne ölelgessen!
- Na, igen, mi a baj, meine Liebe…?
- Ó, látom, fölösen keresgetlek – jelent meg Roderich a sarkon, arcán szomorúság tükröződött, ahogy rám és a másik fiúra nézett. A francia és a spanyol megfordultak, így láthatták, ahogy a vendégünk sarkon fordul. Minden tekintet rám szegeződött. Elég tipikus nézés volt: felvont szemöldök, mindentudó vigyor, amit jó lett volna azonnal letörölni egy… serpenyővel, akár.
- Nincs közöttünk semmi – emeltem fel védekezőn a kezeim. Egy gúnyos bólintás volt a válasz, aztán azon kezdtek gondolkozni, hogy mennyire nem illenénk össze. Karba tettem a kezem és úgy hallgattam őket. Hogy ezek mennyi hülyeséget összehordtak itt nekem. Először sorravették az ő tulajdonságait, aztán az enyémeket (néha még olyanokat is mondtak, ami nem is igaz), és közölték, hogy milyen sráccal kéne összejönnöm helyette. Mióta lettek ezek kerítők? Lehajtottam a fejem és vihogni kezdtem. Erre csak még jobban rákezdtek. Záporoztak a marhaságok, én meg ott álltam mindennek a közepén nevetve, ami a három idiótának csak olaj volt a tűzre.
Észre se vettem, hogy Gilbert szinte végig ölelte a vállam, de szerintem ő se. Túlságosan lefoglalta, hogy az osztrákot arisztokreténnek hívja, ami, bár fájt bevallani, de vicces megszólítás volt. Megveregettem a mellkasát és elléptem tőle.
- Majd találkozunk, addig nőjetek fel! – kiáltottam hátra a vállam felett. A válaszuk nem lepett meg: „félő, ez nem lehetséges”. Mikor felhangzott a kis triójuk kacagása, az mindent vitt. Mindhárom srácnak egyedi nevetése van, együtt pedig még furcsább hallani.
A kanyarban összefutottam Roderich-kel, aki még mindig kicsit neheztelően nézett rám. A tekintetéből kiolvastam, hogy ő arra számított úgy leteremtem a hármast, mint Gilbertet a második ajtós incidens után. Azért nem tettem, mert most egyik sem próbálkozott semmi perverz dologgal, ami miatt ordíthattam volna velük, csak a maguk módján közölték, hogy nem lennénk jó pár. Vagy talán ez fájt Roderich-nek? Belekaroltam és próbáltam lelket önteni belé, miszerint ne foglalkozzon a három hülyével, úgyse gondolják komolyan, amit mondanak. Mondjuk ő ezt megkérdőjelezte, de én csak legyintettem.
- Te hogy jössz ki ilyen jól velük? Téged még csak nem is piszkálnak semmivel! – emelte rám barnás szemeit, arcán kicsit hitetlenkedés futott át a szavai nyomán. – Már az első pillanatban körülrajongtak! Hogy csinálod?
- Ilyen a kisugárzásom – mondtam nagyképűséget mímelve, közben látványosan átdobtam a hajam a vállam felett. Erre végre elmosolyodott.
A többiek már libasorban álltak, mikor mi kiértünk. Két másodikos megragadta a karunk és odarángattak hozzájuk. Még időm se volt megkérdezni Feliks-et, már lepisszegtek. Az előttünk álló, őrmesterszerű fiú végigsétált előttünk, a vállának támasztott baseballütőt nekiszegezte a pusmogóknak, mögötte az osztálya állt, kicsit arrébb egy másik idősebbekből álló tömeg. Sötét szeme végigszaladt a tömegen, piercinggel díszített szája vigyorra húzódott. Velünk szemben lassan felállt a másik osztály is, ők is legalább olyan értetlenek voltak, mint mi.
- Naszóval! – ordította a baseballütős srác. Amerikai volt, állapítottam meg azonnal az akcentusa alapján. – Azért vagytok itt, mert megkaptuk a jogot, hogy pokollá tegyük a szeptembereteket. Így van, az előző hét csak bemelegítés volt. Szóóóóóval, most kaptok pár jó kis feladatot. Azt az osztályt kevésbé fogjuk szívatni, amelyik nyer! Nem igaz? – nézett a mellettük álló csoportra, amelyik minden bizonnyal a másik osztály. Közöttük volt Francis, Gilbert és Antonio is. Ők is bólintottak, arcukon széles vigyor jelent meg. Valószínűleg élvezni fogják, hogy most ők szívathatnak és nem fordítva.
Körülöttünk a többi osztály kiabálni és fütyülni kezdett. Némelyek tanácsolták, hogy mit lehetne csinálni, mások vagy nekünk, vagy a másik csoportnak szurkoltak, valaki meg csak bekurjantotta, hogy jól szívassanak meg minket. Nem teljesen így mondta, de így értetendő. A tanárok az ablakból nézték a jelenetet, nem szóltak semmit. Ekkor lettem biztos, hogy ez tényleg hagyomány, és hogy a felnőttek nagyon is tudják, mik lesznek a feladatok. A felvezető már nem igazán érdekelte őket, amíg mindenki épségben marad.
- Ellenvetés nem fogadunk el, nincs kivétel – vette át a szót Gilbert, aztán a testvérére nézett és megvonta a vállát. – Bocs, Bruder, bár nem hiszem, hogy te kihúznád magad – nevetett. A szőke fiú bólintott, arcán elégedettség suhant át. Nem is igazán tűnt úgy, hogy ő kivétel akarna lenni.
- Kérünk két vállalkozó szellemű almapecázót mindkét osztályból – kiabálta egy lány. Feliks megragadta a kezem és előreléptünk. Ki akartam magam tépni a kezéből, mondván mit művel, de befogta a szám és fülemhez hajolt.
- Ennél már csak szívatósabb feladatok lesznek, érzem – suttogta. Egy összenézés után Gilbert indult el felénk. Az albínó srác közénk lépett és a hátunkra tette a kezét. Odakísért egy felfújható gyerekmedence elé, amiben piros és zöld almák úsztak. A vállunkra támaszkodott és azt mondta, a zöld almákat kell kipecáznunk.
Mi? Még az alma színe sem mindegy? Jaj, egek!
- Gówno prawda![2] – kiáltotta Feliks. Nem tudom mit mondott, de biztos nem szépet. A német felnevetett, aztán lökött rajtunk egy kicsit, így már a lila-sárga medencécske mellett álltunk. A hajam megpróbáltam kontyba csavarni, bár bármilyen csat vagy hajgumi híján félő volt, hogy szétesik. Ekkor valaki megkocogtatta a vállam. Gilbert volt az, mögötte Katya futott vissza az osztályhoz. A német a kezembe adott egy hajgumit. Az ukrán osztálytársam felé biccentettem, aki feltartotta mind a két hüvelykujját, mondván hajrá! A lengyel barátom mérgesen kifújt egy állig érő szőke tincset az arcából. Ő nem kapott hajgumit, se csatot. – Ez rossz ötlet volt.
- Ugyan, buli lesz – nevettem és letérdeltem a medencéhez. A másik három szerencsétlen is így tett.
- Felkészülni! – harsant az előbbi csaj hangja mellőlünk. Idegtépő csend pár másodpercig. – Vigyázz! – újabb időhúzás. – Rajt!
Megcéloztam egy zöldalmát és a fejem a vízbe nyomtam. A fogaim rögtön megtalálták, amit kellett. Hátradőltem és megnéztem a fogást. Hála Istennek. Gilbert kikapta a kezemből és a hátamra téve a tenyerét visszalökött a vízhez. Még három alma hátravolt. A mögöttem lévő osztálytársaktól záporoztak a kiáltások, a tanácsok meg effélék. A következőért ugrottam, közben összeütköztem a másik osztály egy tagjával. Mindketten felkiáltottunk és levegőért kaptunk. Közben Feliks-nek is volt kapása, mert a német fiú hangja ismét felharsant. De nem csak mi találtunk. Az újabb gyümölcsnél már csak hátradobtam az albínónak, aki meglepve mondta, hogy három. Már csak egy kellett. Kicsit felemeltem a fejem és megkerestem a következőt. A bajtársam is ezt tette. Egyszerre vetettük magunk a hiányzó darabra, de elmartam előle. Konkrétan hozzávágtam a pontszámlálónkhoz az utolsót, mire ő meglepetten felkiáltott. Lilás szemei egy ideig meglepetten kerekre nyíltak, aztán valami büszkeségféle költözött belé. Felénk nyújtott egy-egy törölközőt és kicsit gúnyosabban közölte, hogy ha akarjuk, az almát megehetjük. Én elfogadtam az egyiket, de a lengyel barátom csak rákiáltott az albínóra.
- A zöld csapat nyert! – intett az osztályunk felé a lány, a csapat pedig felordított. Átöleltem Feliks-et, aki győzelmi ordítást hallatott.
A következő feladatot a földön ülve néztük. Egy akasztó két oldalára lufik voltak felkötve, rajtuk csomó habbal. Az újabb négy önkéntes egy-egy borotvát tartott a kezében értetlenül. Egy srác magyarázta el, hogy mit kell csinálni: leszedni a lufikról a habot, anélkül, hogy azok kipukkadnának. Alfred, az egyik vállalkozó szellemű, nevetni kezdett, aztán elhatározta, hogy nyerni fogunk itt is. A fogas másik oldalán álló fiú gúnyosan nevetett rajta és közölte, hogy álmodik a nyomor. Lehet, majd meglátjuk. Kezdetét vehette a második forduló.
- Elizabeta – ült le mellém Roderich. – Jól csináltátok – mosolygott rám, aztán végigsimított félrefésült haján. Az az egy tincs megint megmakacsolta magát.
Durranás, aztán sikoltás törte meg a sugdolózást. Egy lány épp hátrébb ugrott a fogastól, arcát, ruháját beterítette a hab. Zavartan nevetve megtörölte a homlokát az alkarjával. Mentegetőzött az osztályának, hogy pedig alig nyomta rá.
Újabb lufi pukkant ki, ezúttal a mi oldalunkon. Tino, a finn osztálytársunk hátraesett meglepettségében, aztán a kezében lévő borotvára, majd a lufi hűlt helyére nézett. Végül elnevette magát. Felénk mutatta a segédeszközt. Nem volt benne penge. Akkor hogyan?
Az akasztó két oldalán járőröző figyelő másodikosok felmutattak egy-egy tűt. A kis csalók! Alfred is észrevette ezt és mikor ki akarták lyukasztani az ő lufiját, félrelökte a srácot. Az évfolyamtársunk azonban nem volt ennyire figyelmes. Újra nyertünk.
- Mondom, hogy én vagyok a hős! – ordította az amcsi.
- Most az egyszer el is hisszük – válaszolt valaki. Az osztályunk felröhögött, Alfred pedig kihúzta magát és megveregette a mellkasát, mintha tényleg ő lenne a nap hőse. Mi is elhittük, hogy az. Lili leült mögém és a hajam kezdte fonogatni, közben egy harmadik játékvezető lépett a porond közepére.
- Drága elsőseink! – kezdte. Végignézett rajtunk, aztán a másik osztályon is. – Ki éhes? – tette fel a döntő kérdést. Az udvar elnémult egy pillanatra. Senki sem jelentkezett. – Egy kis tésztát valaki? Senki?
Hirtelen egy kéz emelkedett a magasba. Feliciano volt. Mellette Ludwig kék szeme kikerekedett, kérdőn nézett a bátyjára, aki viszont Lovino-t figyelte. Az olasz fiú arcán vigyor ült. Sejtette, mi lehet a feladat. A másik osztály nagy nehezen kiválasztott valakit. A két áldozat kiment a tér közepére, ahol leültették őket a földre, eléjük kis asztalt tettek, ami terítővel volt lefedve. A játékvezető egy biccentésére lerántották a leplet az ételről. A kis olasz szeme felcsillant.
- Pasta! – kiáltotta boldogan a bolognai láttán. Mellette a fiú teljesen ledöbbent. Akkora adag spagettiket! Feli nem tűnt ijednek, kinéztem belőle, hogy megeszi az egész tányért. Mindkettőjük előtt legalább három-négy adagnak megfelelő tészta pihent szépen díszítve szósszal és bazsalikommal. Jó étvágyat.
- Felkészülni! Vigyázz! – skandálta a tömeg egyszerre.
- Buon Appetito! – kiáltotta Feliciano, mikor a rajthoz értünk és enni kezdett.
Megette! Megette! Az a fogpiszkálónyi srác egy falatot se hagyott. Lovino fel is ordított olaszul, hogy ez az ő kisöccse. Mellette Antonio a vállára csapott, de most egy kicsit sem érdekelte, a fiú összeborzolta az öccse haját, mikor az elhaladt előtte.
- Szép volt Feli – mosolyogtam fel rá, mikor elugrándozott mellettünk. Visszament Ludwig mellé, aki megveregette a hátát. Az olasz már ettől a dicsérettől a mennyekben érezte magát. A német másik oldalán Kiku mondott valamit, mire a japán fiú mögött ülő Yao felkiáltott.
- Aiya, ha így folytatjuk biztos nyerünk-aru!
- Csak el ne bízzuk magunk, mint a hős – bökött Arthur Alfred felé. Az említettet kicsit se zavarta az angol csipkelődése, ő már a markában érezte a győzelmet.
Gilbert lépett a pulpitus közepére, két oldalán Antonio-val és Francis-szel, akik egy-egy mikrofont tartottak a kezükben.
- Ki tud zenélni vagy énekelni? – kérdezte az albínó, lilás szeme végigpásztázta a tömeget. Azután előkapott egy papírt a hátsó zsebéből és felolvasta pár elsős nevét, köztük Roderich-ét is, aki erre elfehéredett. – Íme a zeneórára, illetve a zeneklubba járók névsora. Vagy önként, vagy általunk, de itt fog állni két ember. Senki? Akkor én jövök.
- Engem fog. Engem fog. Engem fog. Engem… – hajtogatta mellettem az osztrák, közben az orrnyergét dörzsölte.
- Ruslan Galante Lettországból és Roderich Edelstein Ausztriából – vigyorgott felénk. Sejthető volt. Az ajkamba haraptam és megsimogattam a fiú vállát, aki kényszeredetten felállt. A sejtése nagyon is bejött, bár mondjuk Gilbert mosolya kissé árulkodó volt, mikor elővette a papírt. – Választhattok: ének vagy hangszer?
- Hangszer – motyogta az osztálytársam. Felkapott egy hegedűt az asztalról, míg a másik a mikrofonért nyúlt.
- A hangszeres választhat, az énekes kap egy karaoke-t – mondta a német. A két kiválasztottra nézett, akik idegesen toporogtak a helyükön. Azt kérdezte, készen állnak-e? Nem volt túl biztató a válaszuk. A játékvezető csettintett egyet a nyelvével, aztán egy telefont és fülhallgatót nyomott Ruslan kezébe, aki meglepetten nézte azokat. A játékvezető vigyorogva kérdezett vissza, hogy ki beszélt itt hangosan szóló zenéről. Ó, szóval mi csak az énekszót fogjuk hallani. A lett fiú pár pillanattal később énekelni kezdett, hangja halk volt, remegett, a dalt se nagyon ismertük fel először. Aztán mikor a refrénhez ért, mindenkiből kitört a röhögés. Ilyen régi Selena Gomez számot is rég hallottam. Antonio megveregette a mellkasát, ezzel jelezve, hogy az ő ötlete volt. A másodikosok közül öten felemeltek egy táblát, rajta egy-egy számmal. Összesen 30 pont az 50-ből. A fiú csalódottnak tűnt, bár ő a fülhallgató miatt kevésbé hallotta magát. Gilbert Roderich-re nézett, aki kicsit összevonta a szemöldökét, majd barna szemeit rám emelte. Bólintottam egyet, jelezve, hogy ügyes lesz. Sóhajtott egy nagyot, és az állához emelte a hangszert. Az Örömódát játszotta el, én pedig halkan énekeltem ismét. Mikor felnéztem, láttam, hogy Gilbert furcsán méreget, aztán elkapta a tekintetét, szemöldökét összevonta, arcára mintha kisebb fintor ült volna.
Újra pontoztak.
42.
Az osztályunk ismét örömujjongásban tört ki. A fiúk megveregették az osztrák vállát, hátát vagy épp a nyakába ugrottak. Persze Roderich nem igazán örült ezeknek, főleg a legutolsónak, de örült, hogy ezzel megnyerte az osztálynak ezt a fordulót. Mi-másik osztály: 3:0
 - Egyelőre ennyi, gólyák – mondta ismét az első fiú, közben a baseballütőt forgatta a kezében. – Holnap folytatjuk.


[1] Tökéletes (francia)
[2] Enyhébb fordítás: baromság (lengyel)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése