Újra itt, egy új fejezettel. Végre itt a nyár, én pedig az iskolai életről fogok írni... ügyi vagyok 😃. Nos, kulisszatitok: a Gólyaavató című részekhez merítettem egy kis ihletet a való életből. Kíváncsi vagyok, nálatok milyenek voltak a gólyaavatók
Jó nyarat kívánok innen is mindenkinek, bár ebben a pillanatban szakad nálunk az eső, dörög, villámlik...
Jó olvasást!
-------------------------------------------------
A
gólyaavató után elfeküdtem a földön, Feliks ölébe dobtam a lábam és úgy
bámultam a papírost, rajta a rejtvénnyel. Még mindig nem tudtam kitalálni. Ő
közben Torissal beszélgetett, néha-néha megbökött, hogy fejezzem már be a
gondolkozást. Kiöltöttem rá a nyelvem és visszamerültem a feladványok világába.
Ránézek, visszanéz. Mi lehet ez. Pedig már tényleg hallottam valami hasonlót
valahol… Talán, ha megpróbálnám lefordítani magyarra és magyarul megkeresni
vagy gondolkozni rajta, akkor meglenne.
- Elizabeta
– hallatszott kicsit távolabbról Roderich hangja. Erre felültem, mire a lengyel
megjegyezte, hogy ha ezt tudja, hamarabb is idehozta volna az osztrákot.
Mindezt okoskodó mosollyal. Felálltam és odamentem a fiúhoz, aki csak azt
szerette volna megkérdezni, hogy segíthet-e a feladatomban. Megmutattam neki a
papírt. Megjegyezte, hogy az utolsó két sorról az jutott eszébe, hogy a szem a
lélek tükre. Egy ideig bámultam rá, aztán a nyakába ugrottam.
Ez az!
Megragadtam
a karját és a tornaterem felé kezdtem húzni. Követett, de közben azt
kérdezgette, hogy mi lelt, hová viszem. Ohó, mindjárt meglátja, vigyorogtam
magamban. A táncterembe mentünk, azon belül is a nagytükörhöz. Letérdeltem és
végignéztem a nagy tükörlap keretét. Először a széleket pásztáztam végig, oda tudta
a legkönnyebben elrejteni. Megint csak a sarokban leltem rá a papírra, bedugva
az üveg és fal közé. Visszamentem hozzá és együtt nyitottuk ki.
 |
| 4. feladvány |
Roderich
megforgatta a szemeit. Naná, hogy őt titulálták kétballábasnak. Mérgesen nézett
a papírra, mintha azon keresztül üzenhetne az írójának is.
- Mi bajuk
velem a másodikosoknak? – sóhajtotta. Megsimogattam a vállát, aztán megöleltem
a segítség miatt. Éreztem, hogy megdermed, aztán esetlenül a hátamra tette a
kezét, mire halvány mosoly húzódott az arcomra.
- Na,
nézzük ezt a feladványt – emeltem magunk elé a papírt. Megjegyezte, hogy ő ezt
már hallotta valahol, csak a megoldás nem ugrik be neki. Ugyanígy voltam én is
előzővel. Körülbelül fél órát ültünk ott csendben, aztán megkértem, hogy
soroljon olyan dolgokat, amik járnak. Egy tanácstalan sóhajt hallatott, aztán
mondani kezdte az eszébe jutó szavakat. Egyik sem illett rá. Nem találtunk
olyat, ami egyszerre járt és állt is. Honnan szedi ezeket az én drága jóakaróm?
Netről vagy valami könyvből, netán magától találja ki a fejtörőket?
Felvetettem, hogy kérdezzük meg a többieket is, de ő legyintett és azt mondta,
már így is elegük van belőlem meg a találós kérdéseimből. Felnevettem. Oké,
lehet kicsit túlbuzgó voltam.
Roderich-kel
elmentünk a városi könyvtárba, hátha találunk valami hasznosat, de mikor
utánakérdeztünk, hogy vannak-e feladványokkal teli könyvek, de a könyvtáros azt
mondta, kivették őket. Már mentünk volna el, de utánunk kiáltott, hogy egy
maradt. Gyorsan megkerestük a vékony kötetet. Épp csak fellapoztuk, de egy
cetli hullott ki belőle. Ugyanaz tette bele, mint aki hátrahagyta a leveleket.
No-no, kedvesem, nem csalunk. Eddig is ment
fejből, ezután is menni fog. ;)
Nagyon
előrelátó volt a kedves jóakaróm. Az osztrák fiúra néztem, aki a fejét rázva
csukta be a könyvet és visszatette a helyére. Erről ennyit. Végignéztem a
polcokon. Ő felajánlotta, hogy nézzünk körül. A szemem megakadt a történelmi
könyves polcon, utána azon, amin mindenféle idegennyelvű kötet sorakozott. Volt
közöttük magyar is, el se hittem! Lekaptam és belelapoztam, egy kis hazai nyelv
látványa teljesen feltöltött.
- Miről
szól? – állt meg mögöttem valaki. A hangot először fel sem ismertem, de miután
megperdültem, megnyugodtam, mikor Roderich-et pillantottam meg.
Félrebillentette a fejét, barna szeme engem fürkészett. Csak legyintettem
egyet, aztán belekaroltam és elindultunk a könyvtáros felé kivenni a könyveket,
amiket találtunk. Ezt követően pedig beültünk egy kávézóba.
- Szóval
randiztatok – mondta csillogó szemekkel Katya. Megráztam a fejem. Alig ismerjük
egymást egy hete, ez még nem volt randi. Vagyis ezzel akartam mentegetőzni, de
hiába, a többiek szerint egyértelműen az volt. Megforgattam a szemem és
nagyjából huszadjára elmondtam, hogy nem randi volt.
- Jaj,
Lizzy, ne tagadd! Ez tökre randi volt – mondta a fejét támasztva Feliks.
Legyintettem egyet, aztán befogtam a fülem, hogy ne is halljam őket, de ők
lefeszegették az ujjaim a fejemről, és úgy ordítottak hozzám hajolva. A
lengyelnek estem először neki, mert ő volt a felbujtó. Ha ő nem kezdi győzködni
a többieket abban, hogy én igenis randin voltam, akkor mindenki csendben
mosolygott volna a délutáni programomon. Ő csak nevetve próbált lelökni
magáról, de nem hagytam. – Nyugi, Bözsi! – vihogott. Igen? Már nem választott
el minket több száz kilométer, most már nem volt menekvés Héderváry Erzsébet
elől!
-
Nocsak-nocsak – állt meg mellettünk egy magas fiú. Haja vörös volt, szájában
egy cigit tartott. – Az elsősök máris nyírják egymást. Ilyen nagy lenne a
versengés a Kelet-Európa leendő történészei között? – vigyorgott a mellette
állóra. Az felnevetett és végignézett rajtunk. Szemeit összehúzta, aztán a
napon sütkérező másodikosok felé sandított.
- Egy tipp:
ma hamar feküdjetek le – ezzel elmentek. Összenéztünk. Nem értettük a dolgot.
De milyen
jól tettük, hogy megfogadtuk. Előző este ugyanis gondolkoztunk, hogy most mi
volt ez, de ahogy a második évfolyam felénk nézett vacsora alatt… inkább korán
ágyba bújtunk. Hajnali négykor ugyanis valakik szó szerint betörtek a
szobánkba. Lili sikítva riadt fel, ahogy az egyik kapucnis srác megragadta és a
vállára dobta az alig másfél méteres lányt. Valaki velem is ugyanígy tett, én
pedig verni kezdtem az emberrabló hátát. Mikor kiértünk a szobából, letett és
lenyomott a földre. Először a kezem, aztán a lábam, végül a szám kötötték be.
Egyszerűen nem hittem el, hogy senki sem néz ki az ajtón a visításunkra.
Pontosabban kinéztek páran, de azok felmutatták a hüvelykujjukat a fiúknak,
aztán megindultak a lépcső felé. Köztük volt Eliska is, aki szintén második
évfolyamos volt. Hát persze! Ismét a vállán találtam magam az illetőnek és azon
kezdtem gondolkozni, hogy ki lehet. Bár csapkodtam, nem sikerült lelöknöm a
csuklyáját. Kivittek minket a koliból, aztán a suli területéről is. A város
főutcáján is végigvittek minket minden gond nélkül. Odaintettek egy az ablakban
álló férfinak, aki visszabiccentett nekik. Na, basszus! Úgy tűnt a helyiektől
hiába várnék segítséget. A városka határát jelző táblánál váltak szét és vittek
minket különböző irányokba. Mi egy nagy rét felé mentünk, ha jól láttam, mikor
megpróbáltam kilesni az elrablóm mellett. Ismét szabadulni próbáltam, de a srác
csak megveregette a lábam, aztán megszólalt végre.
- Nyugi,
meine Liebe, nem lesz semmi bajod.
Gilbert! A
fejéhez szerettem volna vágni valamit, de csak morgás hallatszott a számra
kötött vászon mögül. Mivel nem mondott többet, inkább bámultam a távolodó
várost. Egy dombon voltunk már, mikor a horizont már vöröses színt öltött, a
házak közben lilás árnyékba burkolóztak, csak egy-kettő ablakán világított ki a
lámpák fénye. Sóhajtottam egyet. Szép volt. Jó lett volna lefotózni. Pár perc
séta után letett a földre egy nagy fához és leült mellém. Megfogta a számra
kötött kendőt és lehúzta onnan.
-
Magyarázatot! – sziszegtem. Elvigyorodott és elmondta az ötletüket. Elrejtettek
minket különböző helyeken, ahová több kincses térkép vezet el. A térképek is el
vannak rejtve. Ezeken van egy jel, ami mutatja, hogy melyik lányhoz kell az
utat megkeresni, persze ezt a keresők nem tudják, csak akik rajzolják nekik
tovább a térképet. És aki megtalál minket, mentesül a szívatás alól. Ötkor
kezdődik az egész.
Az utolsó
előtti mondatát nem hittem el. Biztos, hogy nem hagynak senkit meglógni,
gondoltam.
Kivett két
szendvicset a táskájából és odadobta nekem. Szét akartam tárni a kezem, de nem
voltam rá képes, mivel a csuklóim még mindig össze voltak kötve a hátam mögött.
Látványosan sóhajtott, aztán eloldotta a kezemet tartó zsinórt is. Szerettem
volna őt is elgyepálni, mint a minap Feliks-et, de ellene biztos veszítettem
volna több okból is: 1) magasabb volt majdnem húsz centivel; 2) míg a lengyel
barátom gyenge kötésű volt, ez a srác elcipelt engem pár kilométeren keresztül.
Biztos voltam benne, hogy szokott edzeni; 3) túlfáradt voltam a veszekedéshez.
Amíg én
ettem, ő elnyúlt a földön és kezeit a fehéres haja alá tette, szemeit lehunyta,
egy dalt kezdett dúdolgatni, amit nem ismertem.
- Nem
félsz, hogy elalszol és én eltűnök? – kérdeztem pár perc után. Megrázta a fejét,
aztán rám emelte lilás tekintetét. Tetőtől talpig végigmért, én pedig kezdtem
rájönni, hogy pizsamában vagyok előtte. Próbáltam a karom összefonni a
mellkasom előtt, de a szendviccsel a kezemben elég nehezen ment.
- A legkevésbé sem, meine Liebe – mondta és az
oldalára fordult. Mi az, hogy a legkevésbé sem? Felkönyökölt és a tenyerébe
támasztotta az arcát. – Tudod mit, az alvás elkerülése végett játszunk valamit.
- Nagyon
remélem, hogy a vigyorod és az ötleteid nincsenek összhangban – feleltem, mire felnevetett.
Lecsúsztam a fa törzse mentén, hogy egy magasságban legyen a szemünk.
- Nem
garantálom, hogy a felelsz vagy felelsz nem kanyarodik el a kényes témák felé,
de megpróbálom – vigyorgott továbbra is. Sóhajtottam. Nekem úgyis mindegy, már
választásom nemigen volt. – So[1],
miért épp ide jöttél?
- Mert
régész szeretnék lenni és így az egyetem majd gyerekjáték lesz – bontottam ki
közben a másik szendvicset is (éhes voltam, na), amibe ezt követően
beleharaptam. – Mi bajotok Roderich-kel?
- Csak rá
kell nézni.
- Ez nem
válasz.
- Szerintem
igen.
- Akkor te
hülye vagy – vágtam rá egyre mérgesebben.
- Sokan
mondták már – vágódott ismét hanyatt. Erre akaratlanul is elmosolyodtam. Még
feltettünk egymásnak pár kérdést, a végén már lehunyt szemmel motyogtam neki.
Aztán mikor neki kellett volna jönni, csend fogadott. Csak ezt vettem észre,
hogy figyel. – Látom, hogy álmos vagy. Aludj nyugodtan.
- Mi van a
játékkal? – kérdeztem. Megrántotta a vállát és elmagyarázta, hogy ez egy ilyen
szokás ebben a suliban, minden elsős osztállyal eljátszatják. Mire mindenki
meglesz, általában délután van.
Az
oldalamra fordultam, háttal neki és megpróbálkoztam a visszaalvással.
Szerencsére sikeresen.
Mikor
felkeltem, kettőnk arca között alig volt tíz centi, ő még mélyen aludt. Hátrahőköltem.
Gyorsan felültem és az eredeti egy méter távolságot újra magunk közé vontam. A
fa tövéből néztem őt. Mielőtt elaludt valószínűleg zenét hallgatott, mert a
telefonja mellette hevert, a fülese pedig a nyaka körül lógott.
A város
felől őrült kiabálás hallatszott. Mindenki keresett minket. Nem akartam
felmászni a dombra, ami eltakarta előlem a város látványát, mert nem szerettem
volna tönkretenni a játékot. Az igazat megvallva jó mókának tartottam ezt az
egészet. Mosoly ült az arcomra és visszadőltem a puha fűbe, aztán felnéztem az
égre. Beborult, nagyon lógott az eső lába. Szólnom kéne az őrömnek, futott át
az agyamon azonnal. Az ajkamba haraptam, aztán megböktem a mellettem fekvő fiú
karját. Egy ásítást követően kinyitotta a szemeit, németül motyogott valamit,
ami szerintem azt jelentette, hogy mi van már. Egy pillanattal később felült,
mikor egy esőcsepp esett az orrára. Hunyorogva bámult fel az égre, aztán
cettegve kikapott egy esőkabátot a táskájából. Szétnyitotta, aztán rám nézett.
Megint nem volt más választásom, mint odamászni mellé a védett helyre.
- Úgy
nézel, mintha ez nem lenne buli – vigyorgott rám, mire oldalba könyököltem.
Lenéztem a csupasz lábamra, amire föld és fű ragadt. Ja, nagyon buli. Hirtelen
átölelte a vállam és közelebb húzott magához. A levegő bennakadt a tüdőmben a
mozdulata miatt. Egy ideig néztem a kezét, ami a vállamon nyugodott, majd
próbáltam a lehető legszebb nézésemet ajándékozni neki. – Ugyan, Mädchen, valld
be, neked is tetszik a helyzet. Kiskorodban tuti te is arról álmodoztál, hogy
valaki megment.
- Ha
annyira tudni akarod, nem. Miért? Te igen? – kuncogtam gonoszan. Felvonta az
egyik szemöldökét, aztán előre fordult. Állát felszegte, majd kissé bosszús
hangon megszólalt.
- Én a
lovag akartam lenni. Azt is tudtam, hogy milyen. Teuton. Az öcsém nem örült az
ötletemnek – húzta el a száját, aminek a sarkában megbújt egy kis mosoly. Erre
rögtön kíváncsi lettem, de ő nem mondott többet erről, hanem belemélyedt az
emlékeibe. Kinyújtotta a kezét – nem azt, ami még mindig a vállamon volt – hogy
megnézze, mennyire esik még. A felhúzott térdemre támasztottam az állam és úgy
néztem le a városra. A zuhogó eső hangja nyugtató volt, megint kezdtem érezni,
hogy a szempilláim nehezednek.
-
Elizabeta! – hallottam meg félálomban egy ismerős hangot. Roderich volt. Hála
Istennek. De már nem ültem, hanem újból a földön feküdtem, magam alatt éreztem
az esőkabát anyagát. Hallottam az osztrák fiú közeledő lépteit, mikor fölülünk
valaki megszólalt.
- Nein, nein. Was ist das Paßwort?[2]
– kérdezte Gilbert. A másik fiú kiabálni kezdett vele, én meg teljesen
felébredtem a hangzavarra. – Nézd, felverted Csipkerózsikát – mondta
csalódottan a fa ágán ülve. Leugrott, egyenest mellém. – Das Paßwort.
- Nem
tudom, milyen jelszóról beszélsz, te ostoba – sóhajtotta.
 |
| A hercegnő és a Teuton lovagja |
- Akkor nagyon
úgy fest, hogy a Prinzessin[3]
a Teuton Lovagrend tulajdonában marad – dőlt neki a fa törzsének és karba tette
a kezeit. Teuton Lovagrend… Erre elmosolyodtam és a tenyerembe temettem az
arcom. A két fiú németül kezdte egymás ócsárolni, én meg megnéztem a kincses
térképet, ami hozzám vezetett. Kicsit közelebbről is megnéztem, hátha találok
rajta valami nyomot a jelszóval kapcsolatban, amit Gilbert annyira kér. Mintha
a papír… A fény felé fordítottam. Betűk tűntek fel a rajzok mögött. Vízjelek,
aha!
-
Hohenzoller a jelszó nem? Az egy porosz uralkodócsalád. Poroszországot a Teuton
Lovagrend alapította. Azért mondtad ezt a lovagrendet – néztem fel az albínó
fiúra. Elmosolyodott.
- Látszik,
hogy kettőtök közül ki az ész – nyújtotta nekem a jobbját, hogy felhúzzon.
Elfogadtam a felém tartott kezet, mire Roderich neheztelően nézett rám. Gilbert
hirtelen megint átölelte a vállam és jó hangosan, kicsit túl is artikulálva
megkérdezte, hogy honnan is tudtam, mi a jelszó. Odaadtam az osztráknak a papírt
és mondtam, hogy tartsa a fény felé. Kikerekedett a szeme, ahogy kirajzolódtak
neki is betűk. – És mivel te fejtetted meg, megúszod a további szívatást, meine
Liebe.
- Elvileg
októberig fogják szívatni – szólt közbe a másik utalva a találós kérdésekre. Miközben
visszamentünk, a német kifaggatott erről a feladványos dologról. Ő azt hitte,
egyszeri eset volt, de meg kellett magyaráznom neki, hogy rohadtul nem.
Októberig minden megfejtést ki kell találnom, vagy az osztályom látja kárát.
Kérdeztem, hogy melyik osztálytársa lehet ilyen elvetemült, hogy engem ezzel
zaklasson.
- Szerintem
nem a mi osztályunkban van. Senkinek sincs kedve (meg esze) találós kérdéseket
keresni, aztán meg eldugdosni őket. Bár, szerintem nem is a másikban. Akkor
passzolom – tárta szét a karját. Sóhajtottam egyet. – Mi a legújabb feladatod?
– bökte meg a karom.
-
Éjjel-nappal mindig jár, mégis egy helyben áll – mondtam. Elvigyorodott. Tudta
a megoldást. Megragadtam a karját és megállítottam, aztán mérgesen kezdtem
magyarázni neki. Csak mosolygott, aztán mikor elhallgattam, belőle kitört a
röhögés.
- Kesesesesese!
Viccesen nézel ki mérgesen – vihogott továbbra is. Szóval ezért akarja mindig,
minden áron felcseszni az agyam. Erőt gyűjtöttem és teljes erőből hason vertem,
de legalább elhallgatott. Kicsit sértettnek is tűnt: kicsit lebiggyesztette a
száját, oldalt fordult nekem. Hangja olyan lett, mint egy durcás gyereké. – Így
nem fogom megmondani a megoldást.
Sóhajtottam
és vártam, hogy újra elinduljunk. Körülnéztem. Roderich eltűnt. Ismét
megpördültem, de sehol se láttam. A francba. A német meg is kérdezte, hogy mi a
baj, kit keresek. Széttártam a kezem, mire újra kíváncsiskodni kezdett. Az
osztrák fiú nevét kiáltottam, ő pedig megint nevetni kezdett. Csak pár percig
bírtam mérgesen nézni rá, aztán én is vihogásban törtem ki. Végül is vicces
volt. Elhagytunk valakit.
-
Bocsi-bocsi-bocsi – pislogtam az osztrákra aznap este a zeneteremben.
Megforgatta a szemét, de nem válaszolt, hanem visszafordult a zongora felé. –
Roderich, tényleg sajnálom – ültem le mellé. Még mindig szótlan volt, aztán
nagy nehezen kipréselt a fogai között pár szót, amin meglepődtem.
- Van
valami köztetek?
- Mi?
Dehogy! Csak hülyültünk – mosolygok rá, ő pedig láthatóan megkönnyebbült. – Mi
volt ez a sóhaj? – hajoltam kicsit előrébb, hogy lássam az arcát, amin ekkor
halván pír terült el.
- Se-semmi,
csak az a srác… nem épp jó társaság – motyogta. Felvontam az egyik szemöldököm,
aztán elgondolkodtam. Miért ne lenne az? Oké, kicsit hülye, főleg ha azzal a
másik két okostojással van, de amúgy nem tűnt rosszfejnek. Legalábbis én úgy
vettem észre. Lehet, az osztrák azért gondolta ez, mert ők ketten valahogy nem
jöttek ki. A két fiú egymás mellett tűznek és víznek tűnt. Roderich komoly
volt, szerette, ha a dolgok rendben vannak körülötte. Érződött rajta, hogy
kézben tartja az ügyeit. Ellenben Gilbert inkább szétszórt típusnak tűnt, aki
szerette megszegni a szabályokat. Mert ő „fantasztikus” volt.
Megkérdeztem
az osztrákot, hogy mit kellett csinálniuk, amíg engem elrabolva tartott egy
teuton lovag. Először csak egy bosszús sóhaj volt a válasz. Aztán belekezdett.
A térképet hozzám a szekrényében találta meg, amin igazából nem konkrét rajz
volt, hanem egy eltúlzott vázlat az irányokról. Azt mondta, először csak egy
kis vonal és a suli épülete volt rajta. Így vaktában elindult a város felé. Az
első útonállókkal a suli kapujában találkozott. Ők feltettek neki egy kérdést,
amire válaszolnia kellett. Ha jó volt a válasz, rajzoltak a térképére. Ekkor
elővette a zsebéből a lapot és megmutatta. A templomra és a mellette futó útra
bökött. Oda kellett mennie a következő rajzért és kérdésért. Az útvonal
folyamatosan rajzolódott ki, ahogy haladt. Aztán végighúzta az ujját egy kisebb
kerülőn. Mérgesen közölte, hogy csak egyszer válaszolt rosszul, de az
háromnegyed órájába került. Felkacagtam. Azt hitte, csak vicc, mikor az
elrablóm is kérdezett tőle.
Ő is
megkérdezte, hogy én mit csináltam a fogságom alatt. Szerintem kicsit meglepte
a válaszom: aludtam. Erre elmosolyodott és újra piszkálni kezdte a
billentyűket.
-
Zongorázni szeretnél? – kérdezte. Ismét nevetni kezdtem.
- Ja,
Maestro!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése