7. fejezet – Mikor az őrület a tetőfokára hág…

Γεια σας! [jaszasz! - sziasztok!]

Újra itt vagyok egy új fejezettel, a beköszönés pedig, ha valakit érdekel, görögül volt, bár görög szereplő eddig még nem tűnt fel, de sebaj. Ami késik, nem múlik. :)

Remélem mindenkinek jó volt a júliusa, és az augusztusa is legalább ilyen jó lesz. Nem tudom, hogy jövő héten tudok-e hozni részt, majd kiderül, de az biztos, hogy augusztus első vasárnapján nem leszek gépközelben.

További jó nyarat mindenkinek, aki erre jár és jó olvasást, azoknak, akiknek tetszik a történetem!

-------------------------------------

Allen és a "hasonló sorsú kanadai"

Hajnali öt volt, ismét szombat. Ilyenkor mindenki szeretne délig aludni és nem pizsamában állni a kollégium előtt félálomban. De mi mégis itt voltunk, méghozzá a második évfolyamnak hála, akiknek pár képviselője ott vigyorgott ránk. A vezetőjük arcán a lehető legelégedettebb kifejezés ült. Az itt töltött napok alatt megtanultam a felettünk járó kissé szadista amcsi nevét: Allen. Elengedhetetlen kiegészítője volt a baseballütője, amit most is a vállának döntött. Őrmester módjára járkált előttünk, barna szemei (amiben személy szerint én egy kis démoni vörös csillogást is láttam) kémlelték az elaludni készülőket és azokat egy kiáltással felrázta.

Hát, igen. Ezt nevezem én reggeli ébresztőnek.

Mondjuk a java még csak ezt követően jött. Klisé: sulikörök. Mondjuk nem mindegy, hogy egy magyarországi kis általános iskolát futsz körbe, vagy egy nagy akadémiát. A kerítés mellett rohantunk, egymást támogatva. Talán megsajnált, talán csak ránk akarták hozni a frászt ezzel a futkosással, de az egyik fiú a bandájából egy kör után megállított minket.

Az egyik osztálytársam, Alfred az oldalát fogva fújtatott mellettem, közben arról beszélt, hogy szüksége lenne most egy jó mekire. Tipikus amerikai. Lili belém karolt és nekem dőlt. Ő is reménykedett, hogy hátha vége, de még a muri csak ezt követően kezdődött.

Reggeli torna!

Kínzóink nem mutatták, csak mondták, hogy mit csináljunk. Szóval negyven diákból legalább a fele másképp csinálta, mint ahogy kellett volna. És ugyanennyiből ketten voltunk, akik normálisan csináltuk. Ludwig és én konkrétan versenyeztünk egymással, hogy ki bír többet csinálni a felülésből, fekvőtámaszból és az egyéb ilyenekből anélkül, hogy elveszítené a tempót vagy szabálytalanul csinálná. Oké, nyert, de aztán persze gratulált.

Felnéztem a kollégium ablakára, ahonnan egy csomó érdeklődő fej nézett le ránk. Valaki kikiabálta azt is, hogy akik normálisan csinálták, azok kaphatnának jutalmat is. Láttam, hogy Oliver az, a főzőklubos angol. Allen egy ideig nézett rá, aztán végül bólintott.

- A magas szőke és a brunette doll ide! – bökött rám és Ludwigra. Kiléptünk a tömegből. A fejével intett, hogy menjünk be, aztán a kissé szétesett maradékra nézett. Ahogy mentünk az épület felé, láttuk, hogy Gilbert integet és mutogat.

Pár perccel később már ott is voltunk a szobájukban. Kicsit káosz volt, de ezt a reggelre fogtam. Francis megint elővarázsolt a semmiből egy virágot és a csapzott hajamba tette. Rámosolyogtam, aztán befurakodtam Gilbert és Antonio közé. Látni akartam mi jön ezután. A másodikos jóakarók felnéztek ránk, aztán biccentettek. Kezdődhetett a többiek számára a második felvonás, ami további futkosást, ugrálást és hasonlókat jelentett a harmatos fűben a borult angliai ég alatt. Ja, és a félhomályt se hagyjuk ki, tekintve az időt: fél hat volt még csak.

Míg Ludwig vízért kutatott a bátyja kollégiumszobájában, addig én elbeszélgettem a három fiúval, akik esküdöztek, hogy nem tudtak erről a reggeli cuccról. Allen mindig előáll ilyen meglepetésekkel, mondták, szerencsére nem az ő osztályukban van. Ezt már halkabban tették hozzá, de a barna bőrű amerikai így is meghallhatta, mert felnézett és beintett egyet a triónak. Azok ártatlan mosollyal vágták be az ablakot és húzták el még a sötétítőfüggönyt is. Igen, Allentől lehet félni.

A spanyol elmesélte, hogy Allen nem épp egy jómódú családból jött, konkrétan egy gettóban élt a testvéreivel. Azért választotta ezt a sulit, hogy eltűnhessen otthonról. Persze ő állami támogatott, nem is lenne rossz tanuló, csak a viselkedése… Elég hamar összebarátkozott egy hasonló sorsú kanadaival, az ártatlan angol Oliverrel és egy harmadikos franciával, aki szintén nem egy mintadiák, de a történelem hihetetlenül érdekli.

Csendben hallgattam a kis meséjét a rebellis srácról, közben elfogadtam Ludwigtól a vizet, amit végül az ágy alatt talált meg. Azért jó volt megtudni, hogy az iskola nem csak nemzetközileg, hanem társadalmilag is ennyire színes.

Leültem az ablakhoz legközelebbi ágyra és a felhúzott térdemre támasztottam az állam. Pár pillanattal később egy ásítás szökött ki a számon. Megkérdeztem a fiúkat, hogy mennyi az idő. Azt felelték, hogy hat óra. Felnyögtem és az ajtóra pillantottam. Olyan messze van… Aztán még a másik szárnyba is át kellett volna menni… Inkább maradtam, bár félő volt, hogy elalszok itt.

Végignéztem a srácokon. Antonio a középső ágyon ült, hátát a falnak vetette, a kezében lévő gitárt pengette halkan. Lassan spanyol dallamok bontakoztak ki a kusza hangokból. Énekelt is valamit hozzá, de nem értettem egy szót se. Francis az egyik íróasztalnál állt, az egyik tankönyvét lapozgatta, aztán megrázta, hátha kiesik belőle, amit keres. Ezt követően az asztal alá mászott be. Megkérdeztem tőle mit kutat ennyire, de csak legyintett és azt mondta nem lényeges, csak egy bizonyos személy kezébe ne kerüljön. A két Beilschmidt az ablaknál ült és állt, németül beszélgettek. Gilbert a függönyt kicsit félrehúzva nézett ki az ablakon, miközben nagyon magyarázott valamit, amire Ludwig még számomra is érthető válasza az volt, hogy „Dummkopf”. Az idősebb felnevetett és összeborzolta az öccse szőke haját, mire az odébb lökte a kezét.

Ismét előre bámultam. Megfogadtam magamban, hogy csak egy pillanatra hunyom le a szemem…

Magamhoz öleltem egy takaró csücskét. Várjunk! Milyen takaró? A fiúk szobájában voltam, nem? Felültem. Igen, ez határozottan az ő szobájuk volt. Háromból kettő ki is volt dőlve az ágyukon. Várjunk megint… Hol a harmadik? Lenéztem magam mellé, ahol Gilbert feküdt, arcán széles vigyor.

- Morgen, meine Liebe. Jól aludtál nagyszerűségem mellett?

Puff.

Teljes erőből vágtam fejen. Felszisszent, én meg a szokásos „szaros német” mondatommal kiviharoztam a szobából. Már a lépcsőnél voltam, de még mindig hallottam a hangos, furcsa nevetését.

Benyitottam a szobánkba. A két lakótársam is az ágyán feküdt, már mindketten átcserélték az izzadságtól vizes pizsamájukat. Lehuppantam a fekhelyem szélére és néztem őket. Először Katya kelt fel, aki rám mosolygott és kérdezte, hogy hol voltam. Elmeséltem neki, hogy bealudtam a srácoknál és konkrétan Gilbert karjaiban keltem. Rögtön cinkos vigyorra húzódtak az ukrán lány ajkai. Kértem, hogy ne gondoljon rosszra, bár már késő volt. Nem mondott mindent, de a tekintete sokatmondó volt. Hozzá is vágtam a párnám, amin csak nevetett. Ekkor ébredt fel Lili is. Persze neki már nem akartam elmondani, azonban a szobatársam beköpött. Ketten cukkoltak, én meg a fülemre szorított kézzel visítottam, hogy hagyjanak. Persze nem volt komoly, mind tudtuk, nem azért vagyok itt, hogy már szeptemberben összejöjjek valakivel. Az már csak ráadás volt, mikor elmeséltem a taslit is, amit a német kapott.

Reggelinél Feliks-től is megkaptam a magamét, csak ő egy kicsit morcosabb hangnemben adta elő. Ja, és kikérte magának, hogy én megúsztam a sok ugrabugrát. Megöleltem engesztelésül, de nem hatottam meg. Pontosabban addig nem, míg nem hoztam neki egy kis sütit. Akkor már jóban voltunk.

- Szervusz, Elizabeta – jelent meg mellettem Roderich. Felnéztem rá. Szerintem elpirultam, mivel szemei sarkában összefutott pár nevetőránc. – Reggeli után lenne kedved… - kezdte, de Feliks félbeszakította.

- Bocsi, Lizzy-vel már tökre van programunk. Keresgélni a totál béna rejtvényeket.

- Jaj, tényleg! Azokból még mennyi van? – kérdezte Lili. Próbáltam fejben összeszámolni, de őszintén elvesztettem én is a fonalat. Időközben is meglett pár (a legutóbbi az egyik serpenyőben, a főzőklubban), szóval elkezdtem reménykedni, hogy már nincs sok.

- Esetleg veletek mehetnék? Hárman biztos könnyebben megtaláljuk – próbálkozott az osztrák, de a lengyel barátom megint elutasította a nevemben is. Kicsit csúnyábban nézhettem Feliks-re, mint akartam, mert újra sértődött fejet vágott. Bocsánatkérően néztem Roderich-re, aki csak megvonta a vállát, mintha azt mondta volna, hogy nincs semmi baj, de barna szemeiben láttam a megbántottságot.

- Mi bajod van neked a német anyanyelvűekkel? – kérdeztem a lengyel barátom, miután kettesben maradtunk.

- 1939. Szeptember 1-je – felelte. Sóhajtottam egyet.

- Nekik semmi közük hozzá. Talán a dédszüleik voltak, akik részt vettek a háborúban – feleltem, közben a feladványt olvastam el újra és újra. – És akkor még te sem éltél – tettem hozzá.

- De a családom több tagját is elvitték kis dolgokért. Még csak zsidók sem voltak! Nem mintha bármi bajom lenne velük, csak… aj, tudod, hogy értem!– akadt ki.

- Feliks, nyugi! Ez a múlt, Ludwig, Roderich és Gilbert is kedvesek, életben fogsz maradni még négy évig itt – öleltem meg. Aztán adtam neki egy tanácsot: - Ne olvasgass mostanság második világháborús könyveket.

- De az egy olyan jó téma!

- Csak akkor elkezdesz az ilyeneken lovagolni!

- Hát az már az én bajom! – öltötte ki a nyelvét.

- Meg azé, aki hallgatja.

Ezen elgondolkozott. Aztán végre ő is hajlandó lett segíteni a rejtvénnyel. Egymás szavába vágva kezdtünk ötleteket gyűjteni az alábbi kapcsán:

 

15. feladvány

- Na, ezt biztos nem a netről szedte – jegyezte meg az osztálytársam. – Először is: milyen terem?

A hajam csavargatva fordultam a suli épülete felé. Néztem a hatalmas ablakokat, az ódon falakat, az árkádok alatt megbúvó nagy ajtót és a fölötte lengő zászlókat, hátha ihletet kapok. Egy ideig csak bámultam, aztán rájöttem. Csaták dísze voltam… ajtók fölött lógtam… Ez a zászló! De akkor is megakasztott egy pillanatra, hogy milyen teremről lehet szó. El is kaptam azonnal egy felsőbbévest, hátha ő tudja. Azonnal a legfelső emeletre irányított minket. Az egyik hatalmas előadóban kötöttünk ki. Leesett állal figyeltük hatalmas termet. Az ülőhelyek, mint valami egyetemen, amfiteátrumszerűen helyezkedtek el félkörben. Az egyik oldalt óriási ablakok kaptak helyet, de a másik három falat, ahol nem a tábla volt, különböző nemzetek zászlai tarkították. A szemem önkéntelenül a magyart kezdte keresni, amit meg is találtam, minő véletlen, pont a lengyel mellett. Feliks vigyorogva meg is jegyezte, hogy „ez tuti nem véletlen”.

Ismét elővarázsoltam a talányt a zsebemből és elolvastam az utolsó mondatot. Sasok közt…

- Nem lehet, hogy olyan ország zászlóját kéne keresni, aminek a nemzeti állata a sas, vagy a címerében szerepel? – kérdezte a lengyel bizonytalanul. – Ez tökre szívatós. Van itt egy csomó zászló. Hogy találjuk meg a nekünk kellőt? Hümmögve bámultuk a falakat, aztán megpillantottunk egy könyvet a tanári asztalon. Pont, ami nekünk kellett.

Talán egy órát töltöttünk ott veszekedéssel. Megnéztük a zászlókat, párosítottuk a címerekkel… lényegében megszenvedtünk a dolgokért. Végül ránéztem arra a falra, ahol az ajtó is volt. Egymástól nem is túl messzire négy lobogó volt. Mindegyik elég réginek tűnt, talán a legújabb a német zászló és rajta a sasos címer. Pár méterrel arrébb a Német-Római Birodalom zászlaja lógott, mellette az osztrákoké, amin szintén helyet kapott a címerük. Végül elbújva megpillantottam a kissé megviselt porosz zászlót. Mind a négyben egy volt a közös: a sas. Oldalba böktem Felikset, aki még mindig a könyvet bújta. Az elképedtsége csak egy pillanatig tartott, akkor viszont olyat mondott a kérdéseim kitalálójára, amit minden magyar megértene:

- Kurwa!

Kipecáztuk a lobogók mögül a papírosokat. Letettük őket az asztalra és próbáltuk sorrendbe rakni őket: É G E V

Az ékezet miatt gondoltam, hogy nem lehet angol szó, szóval magyarul kezdtem gondolkozni. Először az égve jött, ki de azt hülyeségnek tartottam. Végül a megkönnyebbülést jelentő kifejezésre bukkantam: vége.

Megöleltem Feliks-et, aki semmit sem értett az érzelemkitörésemből. Elmagyaráztam neki, hogy ez a magyar kifejezés arra, hogy finish. A levegőbe öklözött az öröme kifejezéseképp. Egyet értettem. Végre vége, még a határidő lejárta több mint egy hónappal. Szerintem ezt a jóakaróm se várta.

A szobámhoz érve Roderich-et találtam ott, aki az ajtó előtt állt egyenes háttal, kezében egy levéllel. Először olyan dolgok is eszembe jutottak a levél láttán, amit azonnal el is vetettem. Nem lehet szerelmes levél, ugye? Mikor meglátott, halvány mosolyra húzódtak az ajkai és halkan köszöntött. Először átadta a levelet. Elmesélte, hogy a szoba előtt találta, mikor ideért. Megköszöntem és felbontottam.

Gratulálok, Kedvesem! Sikerült! Mondtam, hogy nem fog már sokáig tartani. Őszinte leszek, nem hittem, hogy ilyen hamar végzel. De ahogy láttam igyekeztél is rendesen. Szóval újból gratulálok!

Tudom, most mi jár a fejedben: ki is vagyok? Hát, találd ki! Nem olyan bonyolult, mint hiszed! ;)

Rohadj meg, gondoltam magamban akkor. Nem olyan bonyolult kitalálni, hogy ki is az, mi? Keressen meg a fene, én már nem is voltam kíváncsi, hogy ki a titokzatos jóakaróm. Már elég szenvedést hozott az életembe ezzel a keresgéléssel, félő volt, ha kiderül ki az, még fel is pofozom a szerencsétlent.

Nem túl jó a vérmérsékletem, maradjunk annyiban, jó?

Belekaroltam Roderich-be és elhatároztuk, hogy ennek örömére beülünk egy cukrászdába a városban, aztán pedig folytatjuk a zongoraleckéket.

Pontosabban ezt akartuk volna csinálni, de rögtön bele is köptek a levesünkbe, mivel a hangosbemondó közölte velünk, hogy menjünk a koli elé. Persze mi nem akartuk kihúzni a gyufát a felsőbb éveseknél, így kimentünk. Hát, nem mindenki gondolta így. A fiúk közül pár embert alig lehetett kirángatni az épületből.

A második évfolyam ott állt velünk szemben, mindegyikőjük arcán vészjósló vigyor. Egy kis kincsvadászatra invitáltak minket. Megint. De először is kihívták azokat, akik az előzőt megnyerték. Többek közt engem is Roderich helyett. Nekünk nem kellett berohanni a várost, hacsak nem döntöttünk úgy, hogy segítünk valakinek. Mivel szobák szerint voltak a csapatok, így általában három fő volt együtt. Azonnal vállalkoztam, hogy beállok a barátnőim közé, akik persze azonnal hálát adtak nekem. A kezünkbe nyomtak egy-egy menetlevelet (értsd: egy üres lapot) és egy tollat. Egy csapatnevet, meg egy szobaszámot kellett ráírni. Gyorsan ráfirkantottam az aljára a számunkat: Nyugati 217, majd belenéztem a kék és a türkiz szemekbe egy ötletért. Ahogy hallgattuk, a többiek mindenféle marhaságot adtak meg csapatnévként. Szóval mi úgy döntöttünk, hogy normálisan fogunk gondolkozni és így lett a nevünk Easthallow-i szövetség. Fantáziadús, tudjuk, de jobb, mint az angol-amcsi-kanadai hármas csapatneve (scones-burgers-pancakes), akik csak egyszerűen egymás mögé írták a kedvenc kajájuk nevét. Szegény Arthur is csak a fejét rázta, mikor Alfred előállt ezzel a névvel, Matthew-ot pedig megszólalni se hagyták, mintha ott se lett volna. Mondjuk ez azért volt érdekes, mert az ő kedvenc ételét is oda kellett írni. A kanadai kikapta az amerikai kezéből a lapot, aki ezt amúgy észre sem vette és kipótolta a hiányzó szót. Szegény…

Míg mi a csapatnéven gondolkoztunk, a második évfolyamosok elrohantak a város felé. Sejthető volt, hogy megint városbejárós cucc lesz. Mondjuk már volt tapasztalatom az ilyenekben. Otthon is részt vettem egy olyan csapatos matekversenyen[1], ami szabadtéren volt és egy-egy állomás között akár majdnem egy kilométert is le kellett sétálni. Jó volt és vicces, csak a végén már kicseszettül lefáradtunk…

Ekkor a kezünkbe nyomtak egy lapot, rajta az első feladattal. Mivel ez töris suli, persze, hogy történelmes kérdés volt. Azért akadt pár felügyelő, akik nézték ki próbál csalni, azoktól azonnal el is vették a telefont és egy post-it-re felírták, hogy kié. Itt nem könnyű kérdéssel kezdődött minden, hanem kőkemény majdhogynem érettségi kérdéssel. Elkaptuk az egyik felügyelőt, mikor meglett a válasz. Katya lehadarta neki, amit hallani akart. A menetlevélbe beleírta az időpontot, mennyi idő alatt fejtettük meg és szignózta. Az alatta lévő sorba beírt egy betűt: C. Aztán odaadta nekünk a város térképét is. Ott meg volt adva minden állomás helye, szerencsére. Rohantunk is a C-hez.

Ott Antonio-t találtam, aki a spanyol Habsburgokról kérdezett minket. Lili azonnal rávágta a választ, pedig a papír a kérdéssel még épp csak a kezében volt. A spanyol kerek zöld szemekkel írta rá a papírunkra a kitalálás idejét és az új helyszín betűjelét. K. Megnéztük a térképen és elindultunk. Majdhogynem a város másik felén volt a hely, sőt még el is volt kissé dugva. Alig találtuk meg, ha mondhatom így. De aztán megláttuk a K betűs táblát egy vörös hajú fiú előtt. Azonnal felismertem. Az előző kincskeresős nap előtt az ő haverja figyelmeztetett, hogy feküdjünk le korábban. Ha jól emlékeztem, akkor skót volt. Mikor megpillantott minket, kivette a szájából a cigit és egy összehajtott papírt dobott a kezünkbe. Persze, hogy a skót történelemből kérdezett. Melyik skót uralkodócsalád is vette át a stafétát a Tudoroktól? Pedig rémlett valami ilyesmi. Az angolok elégedetlenek voltak velük és fellázadtak.

- Valami s-betűs, nem? – suttogta Katya. Bólintottunk, de nem igazán jutottunk előrébb. A srác felvonta az egyik szemöldökét, mikor percek után sem adtunk választ. Végül a liechtensteini osztálytársam állt elé egy lehetséges válasszal, amit nagy nehezen találtunk ki.

- Na, lass[2], van ötletetek? – kérdezte a skót, miközben eltaposta a csikket.

- Unserer Meinung nach… vagyis szerintünk a Stuartok a válasz – mondta vékony, kissé ijedt hangon. A fiú halványan elmosolyodott és beleírta a menetlevelünkbe a következő helyszínt. Ők megkönnyebbültek, de bennem még mindig ott volt a félsz, hogy mi van, ha ez olyan, mint az a matekverseny, és ha rossz választ adsz, akkor elküldenek valahová máshová és egyszer majd visszajutsz oda, ahol hibáztál?

Nos, másfél órával később megtapasztalhattuk, hogy milyen mikor rossz választ adunk valahol. Egy kétállomásos kerülőt kellett tennünk, hogy aztán visszajussunk oda, ahol rontottunk. De végül megtaláltuk a megfelelő választ és tovább mehettünk a B-hez.

Még alig értünk oda Gilberthez, már kezdtem sorolni a lehetséges válaszokat:

- Hohenzollern! – már erre kikerekedtek a szemei, de én folytattam. – Teuton lovagrend. Poroszország. II. Frigyes…

- Még a kérdést sem tudod, Dummerchen – vigyorodott el, Lili pedig kuncogni kezdett a megszólítás miatt.

- Tudom, hogy nálad valami poroszokkal kapcsolatos lesz. Érzem! – jelentettem ki. A német bólogatni kezdett, aztán átadta a papírt a kérdéssel.

Hogy beletrafáltam! Mikor volt a teuton lovagrend csatája a lengyel és a litván csapatokkal (lengyel–litván–lovagrendi háború)?

- 1409-11 – mondtam azonnal. Feliks oda van a lengyel töriért, én pedig hála neki akaratlanul is megtanultam. Ő lepődött meg szerintem a legjobban. Beírta az időnket (kb. fél perc) és a következő állomást. Átnyújtja nekem a menetlevelet. A vigyort egy pillanatra sem tűnteti el az arcáról.

- Csak így tovább. Eddig maximum két csapat jutott el idáig – kacsintott, mikor elvettem tőle a lapot.

- Szurkolj nekünk! – intettem és belekaroltam a két osztálytársamba, majd elindultunk a következő állomás felé.

Vacsora előtt mindenki a kollégium előtt állt, várták az eredményhirdetést. Mi hárman keresztbe tett ujjakkal vártuk az eredményt. Kicsit elszomorodtunk, mikor a Gilbert által említett két csapat közül került ki egyik győztesként. A másik osztályból volt három ember, még a nevüket sem tudtam. Természetesen az lett a jutalmuk, mint azoknak, akik eddig nyertek: mentesség. Amit szinte sosem tartottak be a szervezőink, de oké.

De a vacsorához legalább járt mindenkinek valami jutalom: sütiii! Miközben ettem a mennyei édességet, Feliks elmesélte, hogy szövetkeztek két osztálytársunkkal, akiknél nem volt harmadik fő, így viszonylag hamar végigjutottak, viszonylag kevés hibával a versenyen.

Hát igen. Elvileg időre ment volna, de valakik annyira poénra vették és szándékosan rossz választ mondtak, hogy a végén már csak egyszerűen visszarángatták azt, aki nem végzett.

Már épp indultunk volna, mikor lecsaptak minden lámpát. Páran felsikkantottak (nem csak a lányok, azt kell, mondjam), aztán hangos mormogás kezdődött. Sorra villantak fel a kijelzők, hogy legalább valami csekély esélye legyen annak, hogy lássunk valamit. Valaki megérintette a vállam, mire majdnem felsikoltottam, de aztán a telefon fényében megláttam, hogy csak az egyik osztálytársam az. Matthew halványan rám mosolygott, mögötte Alfred próbált még ismerősöket találni a sötétben. Nem sok sikerrel, csak úgy megsúgom.

Megkerestem a telefonomon a zseblámpa alkalmazást, mint sokan mások és elindultam a nyomomban a többiekkel, hogy felkutassuk az osztálytársainkat. Elsőre megtaláltunk mindenkit, aki nem a mi osztályunkba jár, csak aztán kezdtek felbukkanni azok, akikkel egy órán szoktunk az első órákban ülni. Megpillantottam az osztályunk északi ötösét (svéd, finn, dán, norvég és izlandi srácok), akik az ablak mellett állva beszélgettek, nem zavarta őket a sötét, sem a pánikoló tömeg. Mikor odaértünk a norvég épp belecsípett a dán arcába, mire az vinnyogni kezdett.

- Tino – szólítottam meg a finn fiút, mivel hirtelen csak az ő neve jutott eszembe. Rám mosolygott, mikor látta, hogy a húsz főből legalább tizenketten megvagyunk.

Innen egy válogatott angol káromkodást követve megtaláltuk Arthurt is, aki épp Francis-szel ordibált, aki csak nevetett rajta a szokásos ohonhonhonhon-szerű kacajával. Mögötte két oldalt a két szobatársa ült, mindkettőnek némán rázkódtak a vállai, minden bizonnyal a visszafojtott jókedvtől. Annál az asztalnál ült még Lovino és az öccse, Feli is, aki mögött ott állt Ludwig, aki az orrnyergét masszírozta. Talán az egész bagázsból ő viselkedett a legérettebben. De legalább már tizenöt ember megvolt. Már csak öt hiányzott.

Ivant akartam kiszúrni, ami a tömegben nem is lett volna olyan nehéz, tekintve, hogy majdnem egy fejjel magasabb mindenkinél, ha nem húzódik be az egyik legsötétebb sarokba. Mondtam a többieknek, hogy maradjanak ott, én pedig Katyával odamentem az orosz fiúhoz, aki kerek szemekkel, kicsit félve nézte a sötét, hangos termet. Két oldalról karoltunk belé, aztán odahúztuk az osztályunkhoz. Talán őt szúrták ki mások is, de végül megleltük még két osztálytársunkat, akik szinte futva érkeztek oda hozzánk. Már csak egy ember hiányzott: Roderich.

Mikor a létszámellenőrzés után elkezdtünk gondolkozni, hogy ki nincs meg, körülbelül öt percbe telt, mire rájöttünk, hogy az osztrák. Gilbert hangosan felröhögött és az asztalt kezdte ököllel csapkodni, annyira jól mulatott azon, hogy elfelejtettük az, ő szavaival élve, arisztokretént. Fejbe csaptam, aztán újra a többiekre néztem. Valahogy senki sem vállalkozott arra, hogy megkeresse. Szóval megint én voltam a cselekedni kényszerülő. Belevetettem magam a tömegbe, hátha a hiányzó nyomára lelek. Valahogy eljutottam az ajtóig, ahol azt láttam, hogy két tanár áll és kéri az arra menőket, hogy maradjanak itt, amíg meg nem javítják az elektromossági hibát. Szóval Roderich nem mehetett ki. Félrelökdöstem néha az embereket, hogy utat törjek magamnak.

Egy idő után kezdtem úgy érezni, állandóan elkerüljük egymást. Mindenhol megnéztem, de ő sehol sem volt. Végül meguntam és keresni kezdtem a visszautat. Ekkor kapta el valaki a kezem. Széles mosolyra húzódott a szám, annak reményében, hogy a keresett osztrák az, de egy kisebb csalódásként ért, mikor Gilbertet láttam ott. Ő ki is kérte magának a nézésem, miközben húzott vissza az otthagyott csapathoz. Közölte, hogy az arisztokretén is megkerült végül. Felmordultam bosszúságomban. Tök jó. Szóval ezért kerestem. Morogva sétáltam oda a többiekhez, majd enyhén karon ütöttem az osztrákot. Ő megugrott, rajta kívül pedig mindenki felröhögött. Főképp a mellettem álló albínó német fejezte ki tetszését az előbbi mozdulat iránt.

Végre felkapcsolódtak a lámpák. Mindenki felkiáltott örömében, aztán egyszerre rohantunk ki a teremből a szobáink felé. Nem akartuk, hogy megint ott érjen minket még egy ilyen áramszünet a furcsán szeles kora őszi időjárás miatt.

Elnyúltam az ágyamon, aztán a hasamra fordultam és vártam, hogy a szüleim hívjanak. A lábamnál Lili bámult ki az ablakon, figyelte, ahogy a szél cibálja a fákat, közben fel-felszisszent, mikor eltört egy ág, vagy épp úgy döntött egy másik, hogy az ablakunknak ütődik. Elkezdtem gondolkozni, hogy hogyan fogunk mi aludni, ha a gallyak állandóan az üvegnek csapódnak. Én már azt is bevállaltam volna, hogy átmegyek Feliks-hez. Aztán rájöttünk, hogy mivel sokkal kevesebb a lány, így a nyugati szárnynak rengeteg üres szobája van. Szóval ha nagyon bosszantó lett volna a vihar, akkor fogtuk volna magunkat és átcammogtunk volna egy olyan helyiségbe, aminek az ablakán nem kopogtat a fa.

Hirtelen megrezzent a telefonom, mire felugrottam és kirohantam a szobából. Nem akartam zavarni Katyát, aki ugyancsak a szüleivel beszélt.

- Szia! – köszöntöttem anyát, ahogy megnyomtam a zöld gombot.

- Szia, Erzsi! – mondta, hallottam a hangján, hogy mosolygott. Igen, a bátyám Bözsizett, anya Erzsizett, nagypapámnak Erzsó voltam, mamámnak Erzsébet, a másik nagyszüleimnek pedig hol szintén Erzsi, hol pedig ezt megtoldva: Erzsi-berzsi. Ezt szerettem a legkevésbé, de nem volt szívem nekik mondani, főleg mert ez a mamám mindig valami finom süteménnyel kínált, mikor így hívott. – Hogy vagy?

- Jól! Képzeld ma megint kincskeresés volt! – nevettem fel.

- És most is ti voltatok a kincs? – kuncogott velem együtt. Csak a fejem ráztam, aztán szóban is megerősítettem, hogy most én kerestem a kincset. Ezt követően elmeséltem neki az áramszünetet, az ítéletidőt, meg az ilyeneket, illetve azt is, hogy végre véget ért a rejtvényes játék. – Hát, húsz találós kérdés után nem is csodálom – jegyezte meg.

- Nem volt olyan szörnyű. Csak tudnám, hogy ki volt az ötletgazda – motyogtam, közben a folyosó láthatatlan porát rugdostam.

- Nyomozz tovább, Erzsi, tudom, hogy ki fogod találni. Végül is egy Héderváry vagy! – szinte kiáltott, hangjában büszkeség csengett. Melegség árasztotta el a szívem a szavai hallatán. Még mindig magam előtt láttam az arcát, mikor megtudta, hogy felvettek a W Akadémiára. Szinte sírt, annyira megörült a felvételnek. Hiszen egy országból általában egy ember kerül felvételre, és ekkor az ő kicsi lánya szorongatta a felvételi papírokat. Aztán ott volt apa is, aki alig akart elengedni Angliába. Apropó apa:

- A Bogárkámmal beszélsz? Add! – hallottam a hangját a háttérből, aztán minden bizonnyal kikapta anyu kezéből a telefont és ő is kérdezősködni kezdett. – Ugye a fiúktól távol tartod magad? Hogy érzed magad ott? Ugye eszel rendesen? Tényleg! Milyenek ott az ételek? Remélem, nem fogsz koplalni, hogy a fiúknak tetssz! Bogaram, ott vagy még?

- Neked is szia, apuci! – vigyorogtam kislányosan, bár ezt ő nem láthatta. Gyorsan válaszoltam minden kérdésére, majd neki is elmeséltem a napomat. Miközben beszéltem, észrevettem, hogy egyre több könny csorog le az arcomon.

Hiányoztak a reggeli elköszönések, a vacsorák alatti diskurálás. Apa puszijai, mikor pontban hétkor elment otthonról. A hétvégénkénti sütögetések anyuval, a szombatesti filmmaratonok a bátyámmal. Hiányzott, mikor a kutyámat elvittem sétálni és majdnem elrántott magával, mert meglátott egy macskát. Hiányzott, mikor délutánonként a leckével traktáltak a szüleim. Hiányzott a hónap első vasárnapján a nagyszüleimnél eltöltött ebéd. Hiányzott a magyar nyelv, Szeged, az otthoni levegő. Haza akartam menni.

- Bogaram… – hallottam a hangját a vonal másik feléről. – Te sírsz?

Ekkor vettem észre, hogy hüppögök és szipogok. Gyorsan letöröltem a könnyeim, de ezzel nem segítettem a rekedt hangomon, ami ekkor kijött a számon.

- Nem – hazudtam.

- Jaj, Erzsi – mondta anyu a telefonba. Még jobban kitört belőlem a sírás. – Már egy hónapja ott vagy! Tudjuk, hogy ki fogod bírni karácsonyig, de ha mégsem, akkor szólj és foglalunk jegyet az őszi szünetre is, rendben?

- Oké – suttogtam két szipogás között.

- Ismerünk téged, Bogaram. Tudjuk, hogy ki fogod bírni. Talán haza se akarsz majd jönni télen – próbált felvidítani apa is. – Ugye tudod, miért?

- Mert egy Héderváry vagyok – feleltem remegő ajkakkal, de mosolyogva. Halk nevetés volt a válaszuk, aztán elköszöntek.

Szipogva néztem a kijelzőt, ami a hívás végét jelezte. Hirtelen egy zsepi jelent meg előttem, mire hátraugrottam. A folyosó félhomályában Gilbert a világos bőrével és hajával szinte világított. Felnéztem a szemeibe, amik együtt érzően tekintettek vissza rám. Elvettem a zsebkendőt és megtöröltem vele a szemem.

- Honvágy, mi? – próbálta a szokásos vigyorát villantani rám, de nem igazán sikerült neki. Valószínűleg ő is ugyanezt érezte egy évvel ezelőtt, legalábbis az alapján ezt gondoltam, amit a szemében láttam.

Bólintottam egyet, aztán orrot fújtam. Hirtelen egyikünk sem tudta, hogy mit mondjon. Ő láthatóan azon törte a fejét, hogy hogyan is kéne elterelni egy kicsit a figyelmem, én pedig akaratlanul elkezdtem visszakanyarodni oda, hogy mi hiányzott. Ekkor viszont karjai körém fonódtak és magához húzott. Egy pillanatig levegőt sem bírtam venni a meglepettségtől, aztán újra eleredtek a könnyeim, hagytam, hogy szorosan átöleljen. Jól esett, hogy valaki átölel, hogy próbál vigasztalni, így pár másodperc után az agyam utolsó részre is feladta küzdelmet a szívemmel és a fiú mellkasába fúrtam az orrom.

---

[1] Tényleg létezik ilyen matekverseny, tapasztalatból mondom, akit érdekel, az ezt pötyögje be a Google-ba: medve matekverseny

[2] Itt: lány, fiatal nő (angol)