-->

2017. augusztus 29., kedd

8. fejezet – Második világháborús témahét I.

Olá!
Mivel rég jártam erre, így úgy gondoltam, most dupla részt hozok, ha már úgy is egybe tartoznának. Remélem tetszeni fog nektek!
U.I.: @Zsolt Csorba, a blogod kitettem a cserék menüpontba, ha szeretnéd, te is kiteheted az enyémet. :)
----------------------------------------

- Hallo, meine Liebe – suttogta valaki a fülembe reggeli közben. Megugrottam és azonnal hátrafordultam, hogy szembe találkozhassak a hang tulajdonosának lilás szemeivel. Összevontam a szemöldököm. Hogy mit akart? Fogalmam se volt, de ahogy láttam nem is engem próbált bosszantani, hanem Roderich-et, aki ott ült mellettem, ugyanis az albínó szemei már akkor az osztrákra villantak, amikor felé fordultam. - Wie geht's dir?[1] – mosolygott rám ismét.
- Gilbert, légy olyan kedves és válts vissza angolba, rendben? – a végét szándékosan mondtam magyarul, hogy érezze, én körülbelül mennyit érthetek a szavaiból. Továbbra is öntelten vigyorgott, de kiegyenesedett végre, nem pedig az arcomba hajolt.
A bőgős kitörésem óta egy hét telt el, a szeptemberből október lett, a másodikosok pedig végre leszálltak rólunk. Kivéve Gilbertet. Ő továbbra is szekálta Roderich-et. De ezen kívül minden rendben ment a suliban, megírtuk az első dolgozatunkat történelemből, aztán egy kisebb szódogát latinból is. Még az egyszerű szavaknál tartottunk, szóval nem tűnt nehéznek. És eddig elvoltam anélkül, hogy szóltam volna anyuéknak, hogy foglaljanak jegyet az őszi szünetre eső első budapesti járatra. Lehet, még a végén igazuk lesz, és itt maradok karácsonyig, gondolkoztam magamban, aztán Feliks-re néztem, aki épp Toris-szal beszélgetett, de a lengyel zöld szemei egy pillanat múlva rám villantak. Kicsit jobban figyelt rám, mióta megtudta, hogy ennyire honvágyam volt, próbált minden lehető alkalommal enyhíteni ezen. Ő láthatóan elvolt, de tudtam, hogy azért neki is hiányzik a családja. Mosolyt villantottam rá, aztán rászóltam Gilbertre, hogy hagyja már végre békén az osztrák osztálytársam. Ekkor vettem észre, hogy ott volt mögötte a kis triójuk másik két tagja is, Antonio és Francis. Ők nem szóltak bele, egyszerűen csak a kisugárzásukkal nyújtottak támogatást a németnek, aki az anyanyelvén beszélt a másikhoz. Persze a visszaszólás sem maradt el Roderich részéről, mire a másodikos szemei fenyegetően csillantak. Csak az volt a baj, hogy ezt a teáját iszogató osztrák nem látta. Gilbert egy gúnyos kacagás közepette ment ki a kantinról. Tudtam, hogy ennek még lesz folytatása a két fiú között, csak az volt a kérdés, hogy mikor.
- Miről beszélgettetek? – kérdeztem a jobbomon ülő srácot, mire az gyilkos pillantást vetett az akkora rég messze járó felé.
- Semmi különös, egyszerűen… nem értettünk egyet valamiben – felelte.
Szerettem volna Lilit is megkérdezni erről, de a lány még csak ekkor ült le az asztalhoz a forró csokijával. Nem volt német ajkú fültanú, aki elmondhatta volna a két srác beszédét egy számomra is érthető nyelven. A liechtensteini barátnőm kérdőn nézett körül, nem értette, hogy miért van mindenki ennyire csendben. Mindenki úgy ült ott, mintha karót nyelt volna.
Talán sosem vártam még ennyire a csengőt, ami a gyorsabb reggelizésre késztette a diákokat.
Egyik oldalamon Feliks-szel, másikon Lilivel mentem a suli felé, miközben mögöttünk Katya az orosz osztálytársunkban próbálta kicsit feléleszteni az életkedvet. A fiú szégyenlős mosollyal nézte a nála majd’ két fejjel alacsonyabb lányt, aki széles mosollyal beszélt hozzá oroszul. Mellettem a lengyel épp a másik szobatársamnak magyarázta, hogy mi történt a reggelinél, amíg ő forrócsokit csinált. Hirtelen ő is kíváncsi lett, hogy miről beszéltek a fiúk, de sajnos mivel hangfelvételt senki sem készített… így nem volt sok esélye, hogy valaha is le fogjuk fordítani a párbeszédüket.
A történelemtanár mosolyogva köszöntött minket, mikor belépett a terembe, aztán leültette az ajtó mellett álló, szó szerint csipkelődő dánt és norvégot. Lukas, a norvég megint belecsípett a másik arcába, aki vinnyogva próbált szabadulni. Mikor végre elcsendesedtünk a tanárnő mesélni kezdett egy, a jövő héten kezdődő projektről, ami az egész hetünket magába fogja foglalni. Az előkészületeket pedig már ezen a héten el kellett kezdeni.
Aki kicsit otthon van történelemben, az tudja, hogy hivatalosan 1945 őszén ért véget a második világháború, mikor végül Japán is meglengette a fehér zászlót. Hát, az Akadémia, mint törire szakosodott iskola, egy témahetet tervezett ennek hetvenedik évfordulója alkalmából, amit nem szeptemberben, hanem októberben tartott. Ennek értelmében az iskolát konkrétan háromfelé osztották. Oké, pontosabban hatfelé, tekintve, hogy az első és második, illetve a harmadik és negyedik évfolyam együtt csinálja a megadott feladatokat. A három csoport a következő volt: tengelyhatalmak, szövetségesek és semlegesek.
Én, mint magyar a tengelyhatalmi csapatban voltam, Katya a szövetségesekében, míg Lili a semlegesekében. Feliks is a szövetséges csapatból nézett rám szomorúan. A csapattársaim között voltak az olasz és a német testvérek, Kiku, a japán osztálytársam, Roderich, Tino, a másik osztályból egy román és egy bolgár srác, egy horvát lány és még egy páran, akiknek nem jegyeztem meg a nemzetiségét. A vezető szerepét már szinte azonnal bevállalta Ludwig. Volt egyféle déja vu érzésem.
A csapatmunka lényegében egy előadás volt, illetve egy kis kutatómunka. Az általunk készített plakátokat a falakra kellett kirakni a megfelelő helyre a hét utolsó napján, addig pedig gőzerővel folytak ezek elkészítései. Körülbelül így nézett ki egy előkészületi nap:
Először is kaptunk egy kis közös feladatot: öltöztessünk bábukat. Erre leginkább a lányok vállalkoztak, de szinte mindenki elkapott egy-egy fiút, hogy segítsen. Akárcsak mi. Először Roderichet akartam, de mivel őt sehol nem találtam, így jött a B, pontosabban G terv:
- Gilbert, léciii – vigyorogtam ártatlanul. Felvonta a szemöldökét, próbált komolyan nézni rám, de mikor szomorú kiskutya módjára pislogni kezdtem, elkapta a fejét.
- Tegnap leütötted Nagyszerűségem egy serpenyővel. Megint. Szóval: nein! – szegte fel az állát, mintha megsértődött volna. Oké, kicsit igaza volt, de megint szervezett valamit Roderich ellen. Mielőtt újrakezdhettem volna, elindult a kollégiumszobája felé.
- Giiiiilbeeeeert – nyavalyogtam tovább és utána rohantam. Próbáltam vele lépést tartani, de a magasságából kifolyólag, amíg ő megtett egy lépést, én vagy hármat. – Na, csinálok neked bármilyen kaját. Megteszek neked bármit! Csak léci segíts! – akaszkodtam rá. Megállt és lenézett rám. Megpróbáltam a leghihetőbb bociszemeket mereszteni rá, ami egy idő után elérte a hatását, ugyanis megadóan sóhajtott és az égre emelte a szemeit. Szorosan megöleltem elő köszönetképpen.
- Mein Gott! El sem hiszem, hogy ráveszel erre – morogta az orra alatt, miközben lerázott magáról. Aztán rám pillantott. – Rohadtul behajtom ezt rajtad, meine Liebe.
- Köszi! – rikkantottam magyarul, közben ismételten megöleltem.

- Na, mi kell nektek? – állt meg a hármas csapatunk mellett. A másik két lány szélesen vigyorgott rá, ha már bevállalta, hogy segít nekünk.
- Egy próbababa a harmadikról – mondta Lili. Mind felnéztünk a suli épületére. Hát, igen, még lépcsőzni is kellett…
- Olyan messze? – nyöszörögte a német elkeseredetten, miközben a szemét le sem vette a harmadik emeleti ablakról. Végül lehorgasztotta a fejét és egy mély sóhaj hagyta el a száját. – Scheiße.
Fél órával később ott állt a próbababánk, előtte pedig ott hevertek a ráadandó ruhák. Gilbert el akart surranni, de elkaptuk a karját, mondván, még van fent pár felöltöztetendő bábu. Műsírást hallatott, ami miatt pár fiú elég furcsa pillantást vetett rá. Végül gondolt egyet, elterült a földön, majd zenét kezdett hallgatni. Mondjuk fülhallgató nem volt nála, szóval mi is hallgathattuk a számomra érthetetlen német szövegű zenéjét. Csak Lili arca rándult néha grimaszba egy-egy sornál, akkor elég szúrós pillantást vetett az albínóra, aki lehunyt szemmel élvezte a muzsikát, halkan dúdolgatta a dallamot. Kérdeztem a lányt, hogy miről szól a szöveg, de inkább nem mondott semmit.
A bábunkat egy SS katonának kellett beöltöztetni. Egy kiállítás alkalmával, aminek a témája a Holokauszt volt, már láttam közelről SS egyenruhát, de akkor mindenki komoly volt, mikor a német hadsereg ezen része szóba került. Most viszont nem bírtuk ki röhögés nélkül. Szegényre nemhogy a ruhát nem bírtuk ráadni, még a karjai is leestek. Valahogy a csizmát is rá kellett volna húzni, de egyszerűen nem jöttünk rá, hogy hogyan. Végül olyan ötlettel álltunk elő, hogy a talapzatát, amihez lábfej hozzá volt rögzítve, leszedtük, így már a nadrágot is rá tudtuk adni. Végül a lábfejét vissza se tettük, csak a csonka lábszárra ráhúztuk a csizmát. Mondjuk úgy nézett ki, mint akinek eltört a bokája, de ha megtaláltuk az egyensúlyi pontot, akkor megállt a saját lábán. Aztán jöhetett a felső. Csak kabátot adtunk rá, alsóruházat teljesen fölösleges volt. Ekkor kezdődtek a karleesős bajok. Már majdnem a helyén volt a szövetkabát, mikor azt vettük észre, hogy az egyik ruhaujjon a keze könyékig kilóg. A fenébe már!
- Hans, ma nagyon szét vagy esve – vihogott Katya, mikor negyedszerre zuhant ki a helyéről a jobb kar. Vállon veregette a katonát, próbált komoly lenni, de aztán megint elnevette magát. Rövid szőke haját a füle mögé kanyarította, aztán ismét leszedte a kabátot, hogy visszatehessük a leesett végtagot.
- Igen, nyújtsunk segédkezet? – tette hozzá Lili, miközben a leesett kart nyújtotta felé. Ismét kitört belőlünk a röhögés. Gilbert csak nézett ránk kerek szemekkel, eltátott szájjal, ahogy közrefogtuk az egy szál nadrágban és csizmában álló, jobbkarját hiányoló próbababát. Nem tudom, mi járhatott a fejében, de az arckifejezése elég érdekesnek hatott.
- Hans, bírd ki, majdcsak eljutnak odáig, hogy a sisak is rád kerüljön. Bár addig szerintem a fejed is leesik – mondta, majd visszanézett a telefonjába. Most már mi is a földön fetrengtünk vigyorogva.
Végül valahogy sikerült felöltöztetni Hanst. Mikor készen lett, megveregettük a sisakos fejét és nekidöntöttük a suli falának. Reménykedtünk, hogy a jobbja már a helyén marad legalább addig, míg a tanárok át nem veszik a bábuk elhelyezését. Ott már kieshetett. Már fordultam volna oda Gilberthez, hogy menjünk fel a következőért, de ő zenekísérettel elindult az épület felé. Miközben elhaladt mellettünk megveregette Hans (jó) karját, mintha megdicsérte volna, hogy kibírt minket. Felnevettünk és követtük a német fiút, aki a származásához pont illő zenét hallgatott.
Eins, zwei, Sonne, Licht.
Fleiß ist Tugend, Wahrheit Pflicht.
Zu Befehl! Jawohl, mein Herr!
Wir sind deutsche Roboter.
Ennél a résznél már csak a refrén volt a jobb:
This is Deutsch. Repeat! This is Deutsch.[2]
Hangosan nevettünk mögötte, ami szerintem számára egyféle biztatás volt, mert még énekelni is kezdett hozzá. Nem mondom, jó hangja volt, sőt nagyon jó. De a néha-néha felharsanó nevetése megszakította, hogy teljesen elmerüljünk a zenében.
Lerángattunk egy másik babát és egy másik öltözéket. Ezúttal Gilbert is segített, nem akarta, hogy ez az amúgy fél órás procedúra több mint egy óra legyen. Megint. Ennek a babának nem esett le a karja ötven alkalommal, aminek nagyon örültünk, tekintve, hogy ezzel is megrövidült az öltöztetési idő. Ezúttal egy magyar öltözetet választottunk ki, pontosabban választottam, ugyanis mikor megláttam, azonnal tudtam, hogy az lesz a következő. Csendőrruha volt, minden lehetséges kiegészítővel. Neki is le kellett szedni a lábát, hogy a csizmát ráhúzhassuk, de legalább megállt. Mondjuk az ő bokája is érdekesen állt… A fiú segítőnk kérdezte, hogy őt minek nevezzük el. Egy ideig bámultam a baba műanyagarcába, aztán csettintettem egyet: Béla.
Mindenki röhögni kezdett. Hans és Béla a két szerencsétlen bábú, akit ránk bíztak. Mivel csapatonként két babának kellett meglennie, mi késznek nyilvánítottuk magunk. Jöhetett a képkészítés. A legjobb az volt, mikor Gilbert eljátszotta, hogy flörtöl az egyik katonával. Először fújoltunk, aztán meg fulladoztunk a röhögéstől. És ez amúgy videóra is lett véve. Az a mondat még este is nevetésre késztetett minket, emiatt persze Feliks és Toris is idiótának nézett minket:
- Hej, Vogelchen[3], lazíts egy kicsit és szórakozzunk – mondta sármosnak tűnő hangon és a mutatóujjával végigsimított a katona mellkasán. Már ekkor kész voltunk, de csak folytattuk. Ezt követően én mutattam be a pasizótudományom a német katonán. Persze az csak később tűnt fel, hogy Gilbert ott áll mögötte, ajkán kaján mosollyal, ami csak még szélesebb lett, ahogy beszéltem Hanshoz. Egészen pontosan akkor jöttem rá a valódi német jelenlétére, mikor éreztem, hogy valami a fenekemhez ér. Le akartam ütni őt, de felemelte a kezét, mondván nem ő volt. Oké, ő tényleg nem ért hozzám, ellenben a haverja, Hans nagyon is. A kis perverz. A keze tényleg mindig rossz helyen jár!
Körülbelül vacsoráig nevettünk ott a földön. Néhányan meg is bámultak minket, mások készítettek egy képet és továbbmentek, egyesek meg is kérdezték, hogy mit szívtunk, mert ők is kérnek.
- Bözsi, mi lett veletek? – ráncolta a homlokát Feliks, mikor vacsi után sétálni mentünk. Megrántottam a vállam és újra kuncogni kezdtem. Elmeséltem neki a délután eseményeit, a babaöltöztetést, Gilbert mondatát, a drogosokét felülmúló viselkedésünk. Mindent. A végére már ő is nevetett a történeten. Aztán bemutattam neki a suli árkádja alatt álló Hanst és Bélát. Kezet fogott előbb a csendőrrel, aztán az SS katonához lépett, de figyelmeztettem, hogy annak a karja eljár a helyéről. Inkább nem nyúlt hozzá, de helyette megmutatta, hogy ők melyiket öltöztették fel. Néztem az egyenruhás katonákat, a barátom pedig magyarázta, hogy melyik milyen nemzetiségű. Sejtettem, hogy az egyik lengyel, de meglepődtem, mikor a másikra pedig magyart mondott. Jól megnéztem a sapkán lévő motívumot. Igaza volt. Hirtelen lekapta a babáról a fejfedőt és az én fejemre tette. Felnevettem és megigazítottam. Hagytam, hogy képet csináljon rólam, amit azonnal el akartam küldeni a szüleimnek.
Ugyanis meglett a wifi-jelszó! Szóval pénzt is kezdtünk spórolni azzal, hogy Viberen beszéltem a családommal. Ezt amúgy a netmániás osztálytársaimnak köszönhettem, akik kiszedték a felsőbb évesekből a jelszót. Onnan pedig már futótűzként terjedt el az osztályunkban. Mondjuk aztán Francis közölte, ha kérem, akkor hamarabb is megadta volna. Megrántottam a vállam, mondván jó ez így is.
- Csini vagy Lizzy – nevetett Feliks. Aztán megfogadtuk, hogy egyszer fellógunk a ruhatárba és beöltözünk ilyen ruhákba. Ez az ötlet hivatalosan is bakancslistás elem lett.
Ezután még sétáltunk egy kicsit a kantin területén, közben mindenféléről beszélgettünk. Ő elmondta, hogy milyen előkészületeket tettek eddig a témahét miatt, én pedig elmeséltem, hogy Ludwig mennyire kézbe vette a dolgokat. Mindenkinek kiosztotta a feladatokat, a háború fontosabb mozzanatait más-más ember dolgozza ki, aztán majd a végén közösen összefésüljük a dolgokat. Mindenki elég testhezálló részt kapott a második világháborúból, enyém lett természetesen Magyarország részvétele a harcokban, kezdve az itteni diktatúra kiépülésétől egészen az orosz megszállásig.
Az egész hétnek talán Gilbert örült a leginkább, aki megkapta, hogy a kelet-poroszországi harcokról, illetve a Poroszország megszűnéséről keressen infókat. Szinte tapsikolva fogadta el a neki kiírt feladatot.
Feliks megjegyezte, hogy náluk is hasonlóan vannak szétosztva a dolgok, aminek nagyon örült, tekintve, hogy ő is sokkal inkább szereti a saját országának történelmét, mint a világi törit. Szóval, ami azt illeti, ebben is hasonlítottam a lengyel barátomra.
Olyan nyolc óra körül elköszöntünk egymástól és ment ki-ki a maga szobájába.

A délelőtt szokásosan lement, a bulisabb rész délután kezdődött, mikor is elkezdtem kidolgozni a feladatomat. Kértem a magyar történelmet tanító tanárnőtől könyveket, aki készségesen segített mindenben, még tanácsokat is adott, hogy esetleg mire térhetnék ki részletesebben. Jegyzetelés közben folyamatosan bólogattam, fejben pedig már terveztem, hogy miket fogok a prezentációra és mit a plakátra rakni.
A hat csapat a témahetet követő héten adta elő a prezentációkat, minden nap egy hármas. Minekünk, mint az egyik tengelyhatalmaknak, az első napra kellet kész lennünk a diákkal, amiket végül majd elsőként kellett bemutatni a másik két elsős-másodikos csapatnak.
Ludwig azt találta ki, hogy mindenki csinál egy kis prezentációt, attól függően, hogy mennyire vett részt az országa a harcokban. Talán neki, Gilbertnek, Roderich-nek, Felinek, Lovinonak és Kikunak volt a legtöbb dolga, mint a három fő ország képviselői, de azért én sem unatkoztam esténként. Néha az osztrák osztálytársam is besegített, mondta, hogy szerinte miről beszélhetnék, mit húzzak ki, mert felesleges. Végül a nyers szöveg, amit aztán diává kellett alakítanom, körülbelül húsz oldal lett. Sok mindenről szót ejtettem, talán kicsit túlzásba is estem, de ahogy láttam a német testvéreket, akik egy-egy szövegkiemelőt tartva a kezükben szanálták a felesleges dolgokat a kisebb tankönyvnyi összegyűjtött szövegből… hát, úgy döntöttem, én még egészen jól álltam.
Mindeközben volt mindenféle program is délutánonként. Egyik nap fegyverbemutató volt, máskor egy veterán mesélt a világháborús kalandjairól, aztán szerdán dokumentumfilmet lehetett nézni a közös helyiségben. Néha egyszerre több dolog is volt, mi pedig nem is tudtuk, hogy hová kéne menni, szóval néha muszáj volt döntést hozni, vagy pedig azt mondani, ezeket most kihagyom. Némelyikre a lányokkal mentem, máshová Feliks-szel, és volt olyan is, hogy Roderich hívott el. Az egyik ilyen alkalom után bementünk a városba, ahol azonnal a cukrászdát vettük célba. Ő egy kávéval és egy tortaszelettel, én pedig egy üdítővel és egy mignonnal telepedtünk le az egyik szabadtéri asztalhoz, mivel bár kicsit borongós volt az ég, de a levegő egészen kellemes volt.
- És hogy állsz a prezentációddal? – kérdeztem két falat között. Úgy nézett rám, mintha azt mondta volna, ne is kérdezzem.
- Nagyon le vagyok maradva, még oldalak vannak hátra, és már legalább tíz diát csináltam. El sem tudom képzelni, milyen hosszú lesz. Lehet, még többet ki kéne húznom – gondolkozott el kissé. Rámosolyogtam, mire a figyelme elterelődött a témahétről és inkább Magyarországról kezdett kérdezni engem. Örömmel válaszoltam a kérdéseire a kis hazámmal kapcsolatban, amik néha olyan dologra irányultak, hogy alig bírtam angolul összefoglalni. Halványan somolygott, mikor nem jutott eszembe egy-egy szó, aztán ha pár másodperc után se találtam rá a megfelelő kifejezésre, akkor kisegített.

- Hallo, meine Liebe – vigyorgott rám Gilbert, mint a tejbetök, mikor este összetalálkoztunk az ebédlőben. Rá akartam kérdezni, hogy mit tervez már megint, de azzal a lendülettel, ahogy jött, rögtön el is tűnt. Furcsának találtam az egész dolgot, mert nem láttam még így viselkedni. Szerettem volna utána menni, de a vacsorámat nem akartam veszni hagyni. Csak sejtettem, hogy megint Roderich-kel akar valamit csinálni.
Vacsora után felmentem a szobámba, ahol folytatni akartam a prezentáció vázlatának összeállítását, de rá kellett jönnöm, hogy a suli épületében hagytam a papírjaim. Kinéztem az ablakon. A nap már lement, csak az ég legalja volt enyhén vörös árnyalatú. Nem tudtam, meddig van nyitva a suli, úgyhogy szerencsét próbáltam. A lányokat nem akartam megvárni, mivel fürödni mentek és biztos nem szívesen rohangáltak volna egy szál pizsamában át a fél udvaron. Szóval egyedül mentem. Szerencsére az ajtó még nyitva volt, gyorsan fel is rohantam a szekrényemhez, ahol a lapokat hagytam. Csak öt percet töltöttem bent, de úgy éreztem, mire kijöttem, teljesen sötét lett. Halk vinnyogásszerű hang hagyta el a torkom, amit betudtam a furcsa zajok okozta félelmemnek.
Az általunk felöltöztetett bábuk még mindig a fal mellett sorakoztak, idő közben kaptak műfegyvereket is. Épp ezek mellett surrantam el, mikor anyag susogását hallottam magam mögül. Gyorsan megperdültem, próbáltam lehetőleg nem túl kétségbeesett fejet vágni. De ahogy láttam semmi nem mozdult, minden a helyén maradt. Nagyon ijesztő volt, hirtelen az Éjszaka a múzeumban című film jutott eszembe. Ott keltek életre a bábuk, nem? Újra elindultam, de megint azt a hangot hallottam, ezúttal még közelebbről. Próbáltam kizárni a fejemből a félelmet és továbbhaladni, viszont ezúttal a susogás nem halt el, sőt mellé még cipőtoppanások is társultak.
Kifogtam valami őrült gyilkost!
Forrás
Hátranéztem, tőlem alig fél méterre az a katona állt, ami egy perce még a falnak dőlt. A szemem végigfutott a barna csizmán, a sötétkék nadrágon és kabáton, aminek a mellrészén egymás mellett sorakoztak a (hamis) érdemrendek, de a szemem a puskán akadt meg, amit a kezében fogott. Fel akartam sikítani, de ekkor a támadóm ajkait ismerős hangzású kuncogás hagyta el. Ekkor néztem bele az arcába. Bár bőre színe tényleg hasonlított a babákéhoz, de a szemeit senki máséval nem lehetett összekeverni.
- Megöllek, te szaros német! – sziszegtem és a mellkasát kezdtem verni. Felkacagott, aztán elkapta a derekam és magához húzott.
- Beijedtél, mi? – vigyorgott szemtelenül. Pofon akartam vágni valamivel, de nagy sajnálatomra, és az ő szerencséjére, csak a papírok voltak kéznél, azzal pedig nem sok kárt tudtam okozni benne.
- Ettől ki nem ijedt volna meg, faszfej!? – kiáltottam dühösen. Kezdett belőlem előbújni a kacifántosan káromkodó magyar. Erre összevonta a szemöldökét. Valószínűleg jobban járt, hogy a sértés részt nem értette. – Hogy lehetsz ilyen idióta? – löktem el végre magamtól.
- Ne csináld már, vicces volt, nem? – hajolt lentebb, hogy a szemembe tudjon nézni, ami egyszerre árasztott felé tömény dühöt, de közben könnyek is ültek benne.
- Halálra rémítettél, te barom – mondtam már halkabban. Elhalványodott a mosolya és megsimogatta az arcom.
- Entschuldigung – felelte és levette a fejéről a tányérsapkát. Kivett a zsebéből egy zsebkendőt és odanyújtotta nekem, én pedig rögtön el is fogadtam, hogy a még ki sem csordult könnyeket azonnal felitathassam, ha mégis útnak indulnának. Gilbert kivette a telefonját a kabát belső zsebéből és megnézte az időt. Erre a látványra akaratlanul is felnevettem. Ott állt előttem egy tökéletesen beállított hajú, második világháborús német tiszt (legalábbis úgy nézett ki), aki érintőképernyős telefont nyomogat. A szája sarkai ekkor felfelé kunkorodtak és a hóna alól kivette a tányérsapkát, majd a fejemre tette. Miért volt mindenkinek mostanság ez a mániája? Hirtelen maga mellé húzott és:
- Mondd, hogy csííííz, meine Liebe! – vigyorgott a telefonja első kamerájába, mire nekem is mosoly húzódott a számra. Felém mutatta az elkészült képet. Jól néztünk ki rajta, mintha visszautaztam volna hetven évet. – Most pedig visszajössz velem a suliba, hogy levehessem végre ezt a göncöt – rántatta meg magán a kabátot, aztán a géppuskát visszaakasztotta az egyik katona vállára.
Út közben belecsapott Hans, valamiért, felemelt kezébe, mire belőlem ismét kitört a nevetés. Visszaigazítottam a próbababa karját a helyére, mielőtt az is leesett volna.
A harmadik emeleten lévő ruhatárba mentünk fel. Legnagyobb meglepetésemre csak a sapkát, a kabátot és a nadrágot hozta innen, a csizma, az ing, a nyakkendő mind az övé volt. Néztem, ahogy megpróbálja visszatenni a helyére a tányérsapkát, de az állandóan leborult. Egy ideig káromkodott, majd már konkrétan feldobta a polcra. Nem tudni miben, de megakadt, mi pedig a következő lendülettel már mentünk is ki onnan, mintha ott se jártunk volna. Megigazította magán a nadrágját, meg a csizmát, aztán felajánlotta, hogy menjünk vissza a koliba, mielőtt bezárják az ajtókat. Bólintottam és elfogadtam a felém nyújtott kezet, amelyik aztán végigvezetett a sötét folyosókon. Út közben újra rákérdeztem az ijesztgetésre, mire próbálta elterelni a szót.
- Tudtam, hogy bennhagytad a lapokat, de igazából abban reménykedtem, hogy Edelsteinnal fogsz jönni. Őt akartam… - ekkor elhallgatott, mert legnagyobb megdöbbenésére nem nyílt a nagyajtó. – Scheiße! – kiáltotta döbbenten. A vállával is nekifeszült a súlyos falapnak, hátha csak beragadt, de rá kellett döbbennünk, hogy jól bezártak minket.
- Idióta – kezdtem el masszírozni az orrnyergem. Erre kaptam egy csúnya nézést.
- Te most leidiótáztál? – kérdezte kissé vészjósló hangnemben, ami kicsit sem zavart. Lábujjhegyre álltam, hogy jobban a szemébe tudjak nézni, mire kicsit hátra is hőkölt.
- Ha annyira tudni akarod, akkor igen, te idióta!
- Látod, Nagyszerűségem ért magyarul, de sajnos nem a jó szavakat kapom el tőled – vigyorgott, aztán elindult a folyosókon. Értetlenül követtem, de utána magyarázni kezdtem neki, mintha muszáj lenne.
- Igen, sosem a jó szavakat kapod el, mert mindig csinálsz valamit, amivel kiérdemled a sértegetést! – feleltem. Ekkor benyitott az egyik ajtón, ami épp a főzőklub helyisége volt. Csettintett egyet, mire rájöttem, hogy miért épp ide jött.
Ugye a főzőklub kapja az alapanyagokat, amiket nem akarnak keresztülrángatni a folyosókon, hanem inkább csináltak egy ajtót, ahol behozhatják. Hogy ez nekem hogy nem jutott eszembe?
- Na, nézzük, hol tarthatja Francy-pants a pótkulcsot – fordult körbe Gilbert, miközben kereste a kulcs számára megfelelő rejtekhelyeket. Végül egy Eiffel-tornyot ábrázoló poszter mögött találta meg. Mondjuk a posztert nem tudta anélkül leszedni, hogy el ne szakadt volna egy kicsit, de reménykedni kezdett, hogy Francis nem fog rájönni, hogy ki volt. Kinyitotta az ajtót, a kulcsot visszatette, a papírt pedig megpróbálta nagyjából visszahelyezni. Ezzel szabadok is voltunk. Felsóhajtottam, ahogy megcsapott a hűvös októberi levegő. Kicsit meg is borzongtam, ahogy a szél végigsüvített az iskola mellett, mire Gilbert a pulcsiját a vállamra terítette. Felnéztem a vigyorgó németre, aki elindult a kolesz felé. Gyorsan a nyomába szegődtem, mert az udvaron már nem égtek a lámpák, valószínűleg már takarodó is volt, ami azt jelentette, hogy bezárták a kollégium ajtaját. Nagyszerű. És bejutni hogyan akar, gondoltam magamban. Ekkor elővette a telefonját és rácsörgött valakire.
- Hola, amigo! – hallottam meg élettel teli Antonio hangját a telefonból.
- Figyelj csak, nincs kedved kinyitni nekünk a kantin egyik ablakát? – kezdte Gilbert, közben a válla fölött hátranézett rám.
- „Nekünk?” – a spanyol szinte kiabált a telefonba a szavak hallatán. – Eli…
- Nem Eliskával vagyok – vágott közbe azonnal, mire felszaladt a szemöldököm. – Csak nyisd ki.
Még váltottak pár szót, aztán a telefon eltűnt a német zsebében.
- Szóval már volt, hogy kint ragadtál máskor is? Eliska társaságában? – kíváncsiskodtam, arcomon letörölhetetlen vigyor. Láthatóan zavart lett pár pillanatra, hirtelen a suli fala is érdekesebb lett, mint én.
- Nein – zárta le ennyivel. Ekkor kinyílt az ebédlő egyik ablaka, amin azonnal kihajolt Antonio.
- Hola, chica! – mosolygott rám, aztán a kezét nyújtotta, hogy felhúzzon. Tegyük hozzá, hogy ha nincs ott Gilbert, aki egy pillanattal később megragadta a csípőm és feltolt a szobatársához, akkor valószínűleg még negyedikben is ott dekkoltam volna. A spanyol letett a földre, aztán visszafordult, hogy segítsen a kinn maradt emberünknek, de az addigra már fel is húzta magát a párkányra.
- Na, gyerünk, mielőtt elkap minket valaki – sziszegte, ahogy a lába odaért a padlóhoz. Karon ragadott mindkettőnket, és már húzott is a lépcsők felé. A fiúk intettek egyet, mielőtt felszaladtak volna a keleti szárnyba, én pedig a saját szobánk felé vettem az irányt.
- Szia! – köszöntött Katya, ahogy beléptem. Azonnal észrevette a vállamon a pulcsit, amit nem adtam vissza Gilbertnek, mikor elváltunk. A francba. Már nem volt kedvem átmenni hozzájuk, szóval úgy döntöttem, hogy majd másnap adom oda. – Hol jártál? És honnan ez a pulcsi? – kérdezte szinte azonnal, szemei csillogni kezdtek. Lili is csatlakozott hozzá a kíváncsiskodásban. Jaj, nekem.
- Gilberté – morogtam, mire visítozni kezdtek és rögtön azt akarták megtudni, hogy mi történt. Le kellett lomboznom őket a történetemmel, miszerint majdnem bent ragadtunk a suliban, mert az a marha a szívbajt akarta hozni rám.

Másnap Gilbert elkerült, szóval a keresésére kellett indulnom, hogy a kezébe nyomhassam a pulóverét. Mondjuk, ha előbb tudom, hogy Roderich elég az előkerítéséhez, akkor hamarabb is bevetettem volna az osztrák fiút, aki szó szerint sarokba volt szorítva az albínó által, aki szokás szerint kiélvezte, hogy ő van erőfölényben. Mondjuk ezért meg is kapta a magáét, mert jól tarkón csaptam.
- Itt van a pulcsid, köszi hogy tegnap odaadtad – nyomtam a kezébe a ruhát, mire kikerekedett a szeme, akárcsak a másiké is, bár neki teljesen már okból. Megragadtam az osztálytársam kezét és elrágattam Gilberttől, aki továbbra is meglepetten bámult utánam.
- Elizabeta, szabad megkérdeznem, hogy miért volt nálad a pulóvere? – kérdezte Roderich halkan, tekintetét közben a földre szegezte.
- Jó hosszú sztori, a lényege az, hogy bezártak minket a suliba, fáztam miután végre kijutottunk, ő pedig oda adta – feleltem, mire láthatóan megkönnyebbült. Ezen elmosolyodtam, aztán rákérdeztem, hogy velük mit történt. Azt felelte, csak a szokásos. A vállam fölött hátranéztem Gilbertre, aki akkorra már elindult a következő órájára.
Délután a mi termünkben voltunk, Ludwig mindenkinek megnézte az addig kész dolgait, adott tanácsokat. Hihetetlennek találtam, hogy ennyire átlátta a dolgokat, mintha valami gép lett volna. Miközben ő beszélt, én a testvérére néztem, aki büszke mosollyal az arcán figyelte az öccsét.
Tényleg alig hasonlítottak. Ha nem tudtam volna, hogy rokonok, akkor biztos furcsa véletlennek gondoltam volna a vezetékneveik egyezését. Mondjuk, ha nagyon figyeltem, akkor felfedeztem sok hasonlóságot, de leginkább csak a külsejükben. Mindkettőjüknek markáns arca volt, éles vonásokat örököltek, ajkaik is egyformán görbültek mosolyra, bár a fiatalabb Beilschmidt kevesebbszer somolygott, ellenbe a bátyja meg állandóan úgy nézett ki, mint akinek muszáj lenne boldognak tűnni. Aztán volt még egy dolog, ami kivételesen belső tulajdonságnak tűnt: csak az ő asztalukon volt rend, nálunk teljes káoszt láthatott, aki belépett.
- Elizabeta – suttogta Roderich a mellettem lévő padból, mire felébredtem a gondolataimból. Az osztrák fiúra néztem, aki köztem és az idősebb német között kapkodta a fejét. Ekkor vettem észre, hogy Gilbert is engem néz, arcán komolyság látszott, valószínűleg ő is elmerült a filozofálásban. Ebben a pillanatban még jobban hasonlított ő meg Ludwig. Arcuk sokkal inkább egyformának tűnt, ajkukat egyformán préselték össze, ahogy elmerengtek. A német fiú ekkor egy pislantás kíséretében újra magához tért, tekintetét elfordította rólam, a padot kezdte mustrálni, ajkain halvány mosoly jelent meg. Mondjuk ez a mosoly nem volt őszinte.
- Elizabeta – állított meg Roderich vacsora előtt. Jobbra-balra nézett, hogy ki hallhatja, amit kérdezni fog. – Őszintén. Tudom, már sokszor kérdeztem, de… van valami köztetek?
- Mint mindig mondom, nincs. Miért érdekel ez ennyire téged, Roderich? – kérdeztem, erre ő elkapta a fejét, aztán inkább el is ment. Akaratlanul is mosoly húzódott az arcomra. Volt ugyanis egy sejtésem.




[1] Hogy vagy? (német)
[2] Eisbrecher – This is Deutsch
[3] Madárka (német)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése